Rejtő Jenő
A boszorkánymester
TARTALOM
Első fejezet
Egy baleset még a jobb eset
Második fejezet
Kicsi a Vass, de gyenge
Harmadik fejezet
Kvázi az első fejezet
Negyedik fejezet
A szanatóriumban feltűnés nélkül meghal a főhercegnő
Ötödik fejezet
Egy különös éjszaka
Hatodik fejezet
Egyre cifrább lesz
Hetedik fejezet
Kiderül, hogy valaki mindent megértett anélkül, hogy görögül tudna
Nyolcadik fejezet
Az ügyet tisztázzák úgy, hogy még zavarosabb lesz
Kilencedik fejezet
Megindul egy gyors nyomozás
Tizedik fejezet
Nem történik semmi, de az végzetes
Tizenegyedik fejezet
Wallenstein főorvos tizenkét menetben a halállal
A könyvben szereplő személyek
Agorapollus, a görög herceg
Anna nővér, aki hatalmában tartja dr. Torbágyot
Berényi, aki néhány évvel fiatalabb, mint a felesége
Berényiné, aki ezzel szemben gyártulajdonosnő
Dr. Bloch alorvos
Elek őméltósága, a jószívű gyáros, aki mindig a Nagyságos Asszony mellé
áll
Emma nővér, aki Szabó Gusztávba szerelmes
Eszter, a kacsaorrú, kancsal nővér, aki szintén szerelmes Szabó
Gusztávba, de ezenkívül mindenfélét el is tud intézni Wallensteinnél
Grecsák Paulina, álnéven Szerémy Ferencné, a Nagyságos Asszony, aki
sohasem volt összeházasodva elvált férjeivel
Kerényi reklámfőnök
Kovács Ágnes, eladólány az Általános Áruházban
Kovács főerdész, az alázatos rebellis
Dr. Ladányi rendőrkapitány
Szofi Olaf Günter főhercegnő, Ravonia jövendő királynője
Providec Ilus, dr. Wallenstein menyasszonya, akinek két háza van és egy
barna kalapja
Rubber Szilárd főmérnök, aki ízléstelen törülközőket használ, és
féltékeny a felesége
Sefcsik Borbála, a vörös hajú új kisegítő nővér
Szabó Gusztáv boy, derék testőr és titkár
Szegő Éva művésznő, aki Berényivel pénzelteti magát, de dr. Torbággyal
is...
Dr. Torbágy Sándor sebész, akibe Anna nővér is, Szegő Éva is szerelmes,
de ő Wallensteinre féltékeny
Báró Udvarhelyi egyetemi tanár, főkonziliárius
Vass Béla úr, az Általános Áruház tulajdonosa
Várady Vladimirné bárónő, akinek nem áll meg a lift
Verőné, aki az epéjével jár a szanatóriumba, és mindig úgy van, hogy
operálni fogják
Gróf Anton Korber Waciszláv udvarmester
Dr. Wallenstein Richárd belgyógyász-főorvos és boszorkánymester, Faust
és Casanova
Zlinek Zsófia, akit itt Pipi nővérnek neveznek, és aki férfiban
cirkuszi erőművész volna
Első fejezet
Egy baleset még a jobb eset
1.
A Duna-parti nagyon előkelő Trombita-szálló portása ijedtében
megdermedt. Tizenöt éve áll itt, ebben az aranygombos kabátban, a
kocsifelhajtó előtt, de ilyen még nem volt!
Buda felől egy mentőautó jön, szabályszerű szirénázással, majd
elkanyarodik a hídfőnél, megáll a Trombita-szálló előtt, a mentőautóból
egy nagyon szép, fiatal hölgy száll ki, azt mondja a mentőorvosnak,
hogy várjon, a sofőrnek odaad valami pénzt, és egyenesen besiet a
főkapun.
Értsük jól meg a portást: Itt már állt meg olyan Rolls-Royce autó,
amiből az egész világon csak egy darab volt, és külön az utasa számára
készült. Itt már stoppolt tizenkét cilinderes Maybach kocsi úgy, hogy
egyetlen sárgömbnek látszott az egész. Ide már megérkezett a nyolcvanas
években egy bohém angol trónörökös, élő leányfejekkel díszített
batáron, és jött valaki Perzsiából tizenhét autóval egyszerre.
De mentőkocsin még nem érkezett vendég a Trombita-szállóba. Ez a vendég
kicsit sántikál, turistaruhában van, különben igen szép, barna nő, és
ügyet sem vet a portásra.
- Hová tetszik, kérem?
- Vacsorázni. Itt a hallon át egy különszobába jutok, ahol nyugodtan
eszem valamit. Rendkívül éhes vagyok.
Szólt és továbbment. A sofőr és a mentőautó orvosa úgy nézték a
portást, hogy ez nem merte útját állni az ifjú hölgynek. Az ifjú hölgy
felteríttetett a különszobában, és megkérdezte, hogy mi van készen,
mivel nem akarja a mentőket megvárakoztatni. Hideg bélszín volt még és
különböző saláták. A hölgy evett, ötven pengő borravalót adott, ötvenet
a portásnak, és már menni készült, amikor egy sokkal különösebb esemény
duplázott rá az elsőre.
Iszonyú szirénázással érkezett egy újabb mentőkocsi.
Mi van ma? A Trombita előtt tartják a mentőautók idei concours
d’élégance-ját?
Nem. Az emeletről támogatott le a főpincér egy szédelgő hölgyet, aki
részint az ő karjára, részint egy magas, szmokingos úr karjára
támaszkodott, és a gyomrát fogta. A hölgyet felsegítették az egyik
mentőkocsira. A másik leány, aki vacsorázott, és éppen ötven pengőt
adott a portásnak, csodálkozva látta, hogy a gyomrát fogó, igen szép,
filigrán, szőke leány beszáll az ő mentőkocsijába, és elrobognak vele.
A másik mentőkocsiból ugyanakkor leugrottak a hordággyal. A fiatal lány
gondolkodott.
Lehet, hogy több mentőkocsi ma már nem indul a Trombita-szálló
bejáratától. És ő szeretne a Lakos Szanatóriumban lenni, ahol várják.
Beszállt hát a mentőkocsiba, és azt mondta:
- Lakos Szanatórium! De siessünk! Mert várnak!
Az összes mentőautó elrobogott, a portás ott állt kábultan, egymagában,
mivel a hosszú úr öt pengőt adott a főpincérnek, és azt mondta:
- Ha Vass igazgató úr telefonál, és engem keres, mondja meg, hogy a
hölgy rosszul lett, és bevitték a Lakos Szanatóriumba. Én lementem a
Windsor Grillbe.
A főpincér bement, az úr elment, a portás tűnődött. Annyi bizonyos,
hogy a lány nem abba a mentőkocsiba szállt, amelyikkel jött, viszont,
akit a főpincér lehozott, az nem avval a mentőkocsival távozott,
amelyiket kihívták. Általában mi ez itt ezekkel a mentőkocsikkal? Mi
volt ez a hölggyel, aki kiszállt vacsorázni, és a másikkal, aki itt
vacsorázott, aztán beszállt?...
Az ember megbolondul!
Holott rém egyszerű eset: a két mentőkocsi elcserélte az utasát. Kovács
Ágnest az a mentőkocsi vitte be a Lakos Szanatóriumba, amelyikkel Szofi
Olaf Günter főhercegnő érkezett, és a főhercegnő (több mentőkocsi nem
lévén) azon az autón vitette magát a Lakos Szanatóriumba, amelyen
Kovács Ágnest kellett volna bevinni, mivel szarvasgomba-pástétomot
evett, megfájdult a gyomra, és rosszul lett.
A portás állt, tűnődött. A híd alól egy szép, kivilágított hajó úszott
lassan a Dunán, daloló kirándulókkal, és megszólaltatta a sípját. A
portás úgy nézte a hajót, mintha ez köteles lenne válaszolni a hirtelen
lejátszódott villámproblémára.
De a hajó fütyült rá. Kettőt.
2.
Olaf Günter uralkodó főherceg, aki másfél év előtt elhunyt, szintén egy
szigetország uralkodója volt, miképpen Anglia királyai. A két
szigetország között nagyjában nincs különbség. Ezt is tenger fogja
körül, azt is. Itt is, ott is ráérő tudósok pontosan kiszámították,
hogy mennyi idő alatt mossa el a tenger az egész birodalmat, ha ilyen
hullámverés mellett eddig ennyi meg ennyi partot mosott alá. Ami a két
szigetországot mégis bizonyos fokig megkülönbözteti, talán az, hogy
Ravonia szigete egy guruló üléses egypárevezőssel két és fél óra alatt,
nem versenytempóban, hanem egyszerű húzásokkal körülhajózható, míg
Angliáról ugyanezt nem mondhatjuk el.
Az Olaf Günter család valamikor átutazott Magyarországon, és egy
oldalági herceg tüszős mandulagyulladása révén kénytelen volt hat hétig
az országban maradni. Az oldalági gyengélkedő ebből két hetet a Lakos
Szanatórium első emeletén, további négy hetet, mivel orvosai az utazást
nem ajánlották, a budai hegyekben lábadozással és memoárírással töltött
el. E néhány hét kedvéért kibérelték, majd megvásárolták Kocsánypusztát
amelyre akkor kezdte kivetni hálóját a városban virágzásnak induló
parcellázási szenvedély és volt már egy hevenyészett terv a kocsányi
strandról. Ez a terv megbukott, mivel az Olaf Günter család megkedvelte
a budai hegyeket, és további tüszős mandulaesetek alkalmából szerette
volna elkerülni az albérleti tartózkodást, tehát megvette
Kocsánypusztát, a kocsányhegyi cseppkőbarlangot és az egész vidék
felett trónoló kocsányi Királydomb szelíd lejtőjére épült
vadászkastélyt, amely egy magas rangú állami úr tulajdona volt, és
régen túladott volna rajta, mivel modern, szép, úri házat építtetett a
Svábhegyen, és az egyre terjeszkedő város amúgy is elűzte messze a
vadakat, úgyhogy a királydombi vadászkastély és a Kocsánypusztának
nevezett telekkomplexum a balatoni országút mentén ennek az úrnak már
régen nem jelentett semmit.
De Olaf Günter Fülöp a vadászkastélyban megírta memoárjait ama tény
kedvéért, hogy 1913-ban egy ötperces diplomáciai megbeszélést
folytatott a görög királlyal, és a maga részéről azt kívánta, hogy a
Földközi-tenger medencéjét hagyják békében, és eme óhajánál tekintettel
volt Ravonia lakosainak idegállapotára. Az oldalági rokon különben a
háború alatt miniszterelnök volt, és kiemelkedő része a memoárnak,
midőn valamelyik állam cirkálója olajat és szenet akart felvenni a
kikötőben, amit a kegyelmes úr intézkedésére a semlegességgel
összeegyeztethetetlennek tartottak, mire a kapitány azt felelte, hogy
ez nagyon szép dolog, de ha fél órán belül nem kezdenek rakodni, ő
ronggyá lövi egész Ravoniát.
És az ágyúcsövek nagyon szabályszerű manőverrel kezdtek a város felé
fordulni. Erre a memoár írója intézkedett, hogy adjanak szenet és
olajat, azonban bejelentette tiltakozását a kapitánynak, és valahol
szóvá tette Ravonia semlegességének megsértését is. Ezért kellett a
vadászkastély. Továbbá a király leánya, Szofi Olaf Günter főhercegnő,
fiatal leányoknál ez nem ritka, halálosan beleszeretett a budai
hegyekbe. És udvarmesterével, gróf Anton Korber Waciszlávval, továbbá
udvartartásával két hónapot kalandozott a hegyekben, megtanult
magyarul, és a rákövetkező nyáron ismét visszatért, csak a király
halála miatt szakította meg a tartózkodását. Olaf Günter Fülöp
régensherceg ekkor már memoárjainak folytatását is megírta, amelyben
előfordul, hogy az angolok gallipoli kalandja idején huszonöt percet
töltött egy szalonkocsiban valamelyik angol tábornokkal. A régens úgy
határozott, a család többi tagjával és valamennyi érdekelttel együtt,
hogy a főhercegnő magyarországi kirándulásait lehetőleg befejezik
azon ténnyel, hogy férjhez megy, a régens lemond tisztéről, és Szofi
Olaf Günter princessz Ravonia királynője lesz. Senki sem tudta, mi
kifogása a régensnek a budai hegyek ellen, különösen Waciszláv gróf
védte a princessz eme passzióját. Waciszláv gróf sokszor együtt
uzsonnázott egy óbudai özveggyel a Várkert Kioszkban, és ezért látta
másképp a dolgokat.
A régens viszont tüszős mandulájára emlékezett, és memoárjainak első
része sem keltette azt a mély benyomást, amit várt, mindössze valami
perzsa vagy afgán államtitkár gratulált sürgönyileg. Szóval, úgy
volt, hogy Szofi Olaf Günter főhercegnő az ősz folyamán megismerkedik
Athénban a görög herceggel, kiadnak néhány romantikus kommünikét,
eljegyzés és esküvő karácsonyig bezárólag.
A princessz fiatal volt. Szerette Ravoniát és népét, de nem
szerethetett egy görög herceget, akit nem ismert. Viszont a budai
hegyeket ismerte. Amikor lemegy a nap, és lassan gyulladoznak a város
távoli fényei..., és emlékezett az oldalági tüszős mandulára, midőn
valamennyien megjelentek a Lakos Szanatóriumban Fülöp herceg ágyánál.
Mindenféle tanárok és orvosok álltak ott, köztük egy angolos arcú,
kicsit kopasz, aki mosolygott, és valami szívhallgató gumicsövét
csavargatta az ujjára. A princessz emlékezett rá, hogy ez bosszantotta.
És az is bosszantotta, hogy az ősz szakállas, fehér kabátos tanár
helyett ez a túl magas, mosolygós, mély hangú, hanyag tartású ember
magyaráz az apjának, aki akkor még élt és uralkodó volt.
Azt is tudta, hogy ezt Wallenstein főorvosnak hívják, és bár nem tanár,
igen nagy hírű belgyógyász. Azért mégis kicsit indolens. És az ilyesmit
nem szerette a princessz. Ez villant át az agyán a családi tanács
alatt, majd közölte a régenssel a döntését:
- Szeptember 3-án ünnepségen Athénban leszek az udvarral. De
augusztusban pihenni akarok a vadászkastélyban. Ehhez jogom van.
- Ehhez joga van - állapította meg bólintva dr. Marius, Ravonia nagy
kodifikátora, jogi kérdésekben elsőrangú szaktekintély. A régens tehát
beleegyezett, hogy inkognitó-utazáshoz alkalmas személyzettel,
Waciszláv gróf kíséretében, a főhercegnő augusztus 16-ig az Olaf Günter
család tulajdonában levő vadászkastélyban pihenjen, és ha tetszik,
memoárjait írja.
De nem került sor a tervezett hazautazásra, mert augusztus 16-án
váratlan baleset történt.
A főhercegnő - akit nagyon szerettek a környéken - sokszor felmászott
turistabotjával a Vadkanfőhöz, és összeelegyedett a kirándulók éneklő
csoportjaival. Kovács főerdész kísérte őt bizonyos távolságról ilyen
útjain, élelmiszertáskát és egyebeket hordva. Kovács főerdész a kastély
inventárjában került új gazdáihoz.
A kérdéses alkalommal is egy ilyen délutáni sétát tett a főhercegnő,
amikor egy kisebb sziklacsúcsnál váratlanul kiejti a botot, nagyot
kiált és legurul. Homokos, kavicsos, szelíd lejtőn néhány métert.
Kovács főerdész egy ugrással mellette volt, felemelte a princesszt, és
elindult vele a vadkanfői vendéglő felé.
- Kovács! Hazudja azt, hogy ficamom van! - sziszegte a főhercegnő.
- Ezt nem hazudhatom!
- Kovács! Megparancsolom önnek, hazudja, hogy ficamom van, pólyázzon
be, hogy a mentőorvos ne is vizsgáljon, ellenkező esetben felséges
hozzátartozóim szörnyű bosszút állnak magán.
Maga is érezte, hogy zordsága nem az igazi. A fiatal főhercegnő nem
tudott parancsolni olyan embernek, aki nem engedelmeskedik.
- Hercegnő, nem hazudhatom azt, hogy ficam van.
- Miért nem?
- Mivel csakugyan ficam van. Esetleg azt hazudhatnám, hogy nincs ficam.
Azonban úgyis észrevennék, hogy ficam van.
Most érezte a princessz, hogy csakugyan nyilall a bokája.
- Maga szerint, Kovács, most mi lesz ezzel a ficammal?
- A mentőorvos megrántja a lábát a főhercegnőnek, és ezzel a ficam
megszűnik. A ficam gyenge.
- Kovács! Hogyan juthatnék a szanatóriumba? Nem akarok férjhez menni!
Kovács előtt nem volt egészen világos, hogy miféle gyógykezeléssel
akarja a főhercegnő, elejét venni már-már fellépő, heveny házasságának,
de Kovács annyi főurat szolgált itt a kastélyban, ahol a vadászó
nagyurak rövid időre megszállnak, hogy tisztában volt eggyel:
A jó alkalmazott nem érdeklődik gazdája ügye után, de mindig pontos és
helyes felvilágosítást ad. Akkor is, ha nem tudja, hogy miről van szó.
Ő a princessznek kérdést nem adhat fel. Különösen a házasságáról nem
teheti ezt. Azonban a princessz szanatóriumba akar jutni, és ehhez az
öreg Kovács orvosi segédletét kéri. Ennyi elég neki ahhoz, hogy
egyetlen kérdés és a tényállás ismerete nélkül segítsen a fiatal
főhercegnőn, aki úgy fekszik itt a karján, mintha egy palankinban ülne
valahol Indiában, és a kulik által vontatott járművön intézkedne
ügyében.
- Majd azt fogjuk mondani, hogy a ficamon kívül tokszalagszakadás vagy
porcleválás is történt.
- Kovács, ezért nem feledkezem meg magáról. Fektessen ide a fűre.
Rántsa helyre a bokámat, kötözze be, nehogy a mentőorvosnak dolga
legyen velem, értesítse a főudvarmester, és mondja azt a mentőknek,
hogy késedelem nélkül szanatóriumi kezelésre szorulok, tehát ne kössön
át újra a mentőorvos. Szállítsanak szanatóriumba!
- Parancsára! És a szanatóriummal is közlöm majd, hogy a főhercegnőnek
tokszalag... nem, nem. Azt hiszem, elég lesz, ha egy izomrost elszakadt
és alávérzett - mondta Kovács, mintegy önmagával konzultálva.
- Kovács! - villámlott a főhercegnő - megparancsoltam a tokszalagot!
Maga örökös rebellis! Csúf rebellis! Most engedelmes és alázatos! De
olyan engedelmes, amilyen magának tetszik! És olyan alázatos, ahogy
maga akarja! Ezt nem tűröm többé.
- Most szép, derült nyárutó van. Egy valamirevaló tokszalaggal, ha
szakadás állott be, főhercegnő nem sétálhat. Izomrostszakadás,
beleértve némi alávérzést, lehetővé teszi, hogy sétálgasson kissé,
miközben nem megy férjhez. Ezért bátorkodtam a tokszalag helyett az
izomrostot ajánlani, és ilyen irányban, ha felhatalmaz főhercegnő,
intézkedni fogok a szanatóriumban.
- Kovács! Ez esetben megparancsolom, hogy közölje a mentőorvossal:
izomrostszakadásom van, egyenesen a szanatórium valamelyik
tekintélyéhez óhajtok kerülni, tehát a maga rögtönzött kötését ne
bolygassa az a mentős doktor!
- Nem fogja bolygatni - mondta némi önérzetességgel Kovács. - Az én
rögtönzött kötésem nem olyan könnyen ismételhető.
Közben helyrerántotta a bokát. Gyors mozdulatokkal bekötözte, és
elsietett telefonálni a kastélyba gróf Waciszláv főudvarmesternek.
A gróf intézkedésére sürgősen megjelentek a mentők, és az izgatott
mentőorvos a közben összegyűlt kirándulókat kezeit tördelve kérte, hogy
ne veszítsék el nyugalmukat, majd az erdészhez lépett:
- Törés?
- Azt hiszem, elszakadt egy izomrost, és kicsit alávérzett. A
főhercegnő szeretne nyomban megfelelő ápolás alá kerülni.
- Azt hiszem -, szólt most a közben szintén a helyszínre érkezett gróf
Waciszláv - leghelyesebb, ha a mentőorvos úr beszállítja a princesszt a
Lakos Szanatóriumba, ami hagyományos jelleggel bír az uralkodócsalád
történetében, egy nyolc év előtt lezajlott oldalági tüszős mandula
következtében. Magam fogok ebben az irányban intézkedni!
A mentőorvos egyetlen szót sem értett az egészből. Ezzel Kovács elérte
célját. Rágyújtott pipájára, és azt mondta, hogy most neki dolga van. A
főhercegnő egy tizedmásodpercre magához tért, és fél szemhéjával
kétmilliméteres rést alkotva, megelégedetten búcsúzott Kovácstól.
Kovács úgy nyomogatta le pipájában a tüzet, hogy az nyugtázó válasz
volt.
A főhercegnőt mentőautóba tették, a fiatal mentőorvos, aki közben a
székházzal is érintkezésbe lépett, megtudta, hogy az üggyel
kapcsolatban rendkívüli teendője nincs, Márton, a vén szanitéc, jól
elrendezett óndobozával úgyis ott volt és úgyis mindent ő intézett, és
mindent jól.
Amikor a mentőautó elindult, a princessz elhatározta, hogy felnyitja a
szemét.
Felnyitotta tehát a szemét.
Ettől viszont a mentőorvos kis híján rosszul lett. Huszonkét éves ha
volt összesen, és még nem is orvos, csak medikus. Néhányad magával
olykor kirendelték egy-egy kocsival a síbalesetekhez és egyéb
víkendszórakozásokhoz, asszisztálás céljából. Mit csináljon ő most a
főhercegnővel? Legszívesebben vette volna, ha Márton, a szanitéc, egy
injekciót ad neki. Mit tehet ilyenkor egy huszonkét éves, kezdő orvos?
Felad egy hülye kérdést:
- Jobban van a nagyhercegnő?
- Csak főhercegnő vagyok... Azt hiszem, jól lehetek. - És mert jószívű
volt, még hozzátette: - De ha akar, adhat egy injekciót. Akkor magáról
is írnak majd a lapok.
A mentőorvos Szofi főhercegnő pulzusához ért, és mialatt idegesen
elgondolkozott, három- vagy négyszáz érlökést számolt ösztönösen, ami
pedig lehetetlen, még a technika mai állása mellett is.
- Azt hiszem, legokosabb most már, ha megvárjuk, amíg a szanatóriumban
mindent kivizsgálnak - szólt végül rekedten.
A főhercegnő felült. Szigorúan kérdezte:
- Egy szanatóriumban mindent kivizsgálnak? Ez természetesen
főhercegnőkre nem vonatkozik. Nálam arról van szó, hogy a tokszalag,
illetve az izomrost... - ijedten körülnézett. - Miért nem hozták el
Kovácsot, a főerdészt, hogy megmondja az orvosoknak, mi bajom?
Az ifjú mentőorvos megijedt. Még jobban. Lehet, hogy fejre esett a
főhercegnő, és megőrült? Neki ezt kötelessége volna még most
konstatálni, és nyomban az elmeklinikára vinni, ahol... Mit lehet ott
vele csinálni?
- Mentőorvos! Feleljen a kérdésemre! Hol hagyták a főerdészt, aki
megmondja az orvosoknak, hogy mi bajom?
A fiatal princessz olyan szigorúan nézett, hogy a mentőorvos Mártonra
pillantott. Sajnos, ez a flegmatikus alak aludt. És robogtak...
- Főhercegnő! Orvosaink abban a helyzetben vannak, hogy felesleges
főerdészekkel konzultálniuk, ha egy beteg diagnózisáról van szó.
- Maga úgy beszél, mentőorvos, hogy nem értem. De ez nem baj, mert nem
is lehet fontos, amit maga mond. Maga halálra rémül attól, hogy egy
főhercegnőt szállít a mentőautón, holott jegyezze meg magának, ma már
bebizonyosodott: hogy a főhercegnő is csaknem olyan, mint a többi
ember. És most kopogjon a sofőrnek, hogy vigyen bennünket vacsorázni.
Nagyon éhes vagyok.
- De főhercegnő... a szanatóriumban izgatottan várják...
- Ne lefetyeljen!... Nekem semmi közöm ahhoz, hogy engem várnak.
Illetve, akik várnak, azok legyenek türelmesek. Mentőorvos! Kopogjon a
sofőrnek, hogy vigyen a legközelebbi étterem hátsó bejárójához. Nem
szeretek vitatkozni...
A mentőorvos mindössze huszonkét éves volt, de amikor látta, hogy a
princessz dühösen felül, és éppen a bekötözött bokájára, szerény
orvostudománya is elegendő volt ahhoz, hogy a helyzettel tisztában
legyen.
- Szóval, a hercegnő éhes?
- Nem szeretem, ha kérdéseket intéznek hozzám. De ha tudni akarja, nem
vagyok éhes! Azért akarok az étterembe menni, mert szeretem a
virágokat! Na!
Ezek után be sem várta az ifjú orvos további hebegését, hanem kopogott
a sofőrnek és kiszólt:
- A legközelebbi étteremhez hajtson! Ne a főbejárat elé!
...Így történt, amint azt már elmeséltem, hogy a Duna-parti előkelő
étterem mellékportása csodálkozva látta, hogy egy vendég mentőkocsin
érkezik.
3.
Néhány szót Kovács Ágnesről. Kovács Ágnes három héttel ezelőtt még
manöken volt, amikor Kerényi reklámfőnök megígérte, hogy behozza az
Általános Áruházba, a nőidivat-osztályra. Kovács Ágnesnek az öccse
zenedébe járt, az apja egy nagy gyárnak ügynökölt, de éppen nem volt
munka. Kovácsné a háztartást vezette volna, de háztartás nem volt. Azt
a szegényes, egyfogásos ebédet nem kellett különösebb gazdasszonyi
adminisztrációval igazgatni. Most már úgy volt, hogy Palit nem lehet
tovább taníttatni, és összeköltöznek mind Anna nénivel, amikor Kerényi
jött az állással és Vass úrral.
Megmagyarázta Ágnesnek, hogy Vass úrnak szüksége van valakire, de ezt
ne értse félre. Vass úr, inkább a kedélye miatt, rászorul egy fiatal
hölgy társaságára, aki uzsonnázgat vele, zenét hallgat a Duna-parton,
ha nem így volna, akkor ő, Kerényi, bele sem avatkozna az ügybe. Ágnes
tehát megőrzi szabad kezét. Mondta Kerényi, aki hirdetési ügynök volt,
és így az Általános Áruházak reklámját is intézte.
Szerinte Ágnesnek képeztetnie kellene a hangját, és ő, aki már régen
érzi, hogy menedzsernek született, akár amerikai szerződést is
szerezne számára. Persze, ezt nem lehet holmi ócska divatrevükön
elérni, ehhez start kell. Ehhez szükséges, hogy valaki elindítsa,
taníttassa, levegye a család válláról az anyagi gondokat, és Kerényi
szerint ilyen ember Vass úr.
Kerényi tehát egy napon közölte Ágnessal, hogy este a
Trombita-szállóban vacsoráznak, és bemutatja Vass úrnak. Ágnes akkor
már a nőidivat-osztályon dolgozott az Általános Áruházban, és látta is
Vass urat az iroda felé vezető folyosón, amint búsan ballagott. Vass úr
ötvenkét éves volt, alacsony, kövér, őszes, mélabús szemű.
Ágnes ekkor gondolta, hogy a szanatóriumi kezelés talán alkalmas lenne
arra, hogy a most már sürgető döntést valamiképpen elodázza. Szeretett
volna olyan helyzetben találkozni az áruház igazgatójával, hogy ne
legyen harag közöttük, és mégse kényszerüljön nyájasabbnak lenni Vass
úrhoz, mint ahogy szeretné. Ha betölti ezt a hónapot, akkor már
háromhavi felmondás jár, és abból sok mindent lehet csinálni. De öt nap
múlva elseje, ezt a felmondást hát meg kell úszni!
Így történt hirtelen rosszulléte a Trombitában és beszállítása a Lakos
Szanatóriumba.
Második fejezet
Kicsi a Vass, de gyenge
Vass úr, az Általános Áruház tulajdonosa, nagyon gazdag és nagyon
takarékos volt, és nem sokat törődött az elárusítónőkkel.
Szombathelyiné, aki könyvelt, olykor jó tanácsokkal látta el, egykor
reumafürdőket vettek közösen a Lukácsban, ilyenkor a hatalmas,
sáfrányszínben haldokló parkban elbeszélgettek, és ezért küldte
Szombathelyiné Vass urat dr. Wallensteinhez.
A nagy belgyógyász, aki a Lakos Szanatóriumban főorvos volt, kiterjedt
magánpraxist folytatott, és Szombathelyiné szerint csodálatos ember.
Itt áll tehát Vass úr egy alternatíva előtt, amely szerint Kerényi
rábeszélte, hogy ismerkedjék meg a Trombitában Kovács Ágnessel, a másik
verzió, amit Szombathelyiné mondott délben, hogy keresse fel dr.
Wallensteint a szívével. Örök kérdés, máig sincs eldöntve hogy mit
csináljon az ember a szívével. Vacsorázzon Kovács Ágnessel a
Trombitában, vagy, keresse fel dr. Wallensteint? Vass úr ebéd után némi
szúrást érzett a bal oldalában, tehát telefonált, és bejelentette magát
dr. Wallensteinnél.
Vass úr döntését illetően az illetékes vélemények megoszlottak.
Suller úr, az osztályvezető, minden belgyógyászról úgy beszélt, mint
bizonyos tipszterekről a lóversenyen, akik azzal jönnek, hogy a Klimsa
hajtó unokaöccse albérlő a sógornőjüknél tehát, ha beveszik két
pengővel, azonban úgy, hogy ráér később is hozzájárulni, akkor mond egy
biztos tippet, mert Klimsa unokaöccse szerint a favoritot
letréningelték... Ő azt mondja Vass úrnak, hogy az egész
hókuszpókusznak semmi értelme, és Wallenstein elkér majd érte vagy
hatvan pengőt. Vele is csinálták, a mellkasa előtt fel meg le
húzogattak egy redőnyt, mintha a szervezete valami üzlet volna, amit
tetszés szerint kinyitnak és becsuknak, és az ember tompulatait,
kavernáit átértékelik honoráriumra, és megkérdezik, hány gyermeke van,
de ez nem orvosi, hanem üzleti természetű érdeklődés.
Ez az érem egyik oldala.
No de jelentkezett az érem másik oldala, egy Vecsera nevű ügynök.
Őróla, kérem, már mindenki kijelentette, hogy kész. És sose fogja
elfelejteni azt a délelőttöt, amikor Wallensteinnel bement a
szanatóriumba.
- Engem vágtak, metéltek, egyik sebésztől vittek a másikhoz, nem
használt. Ez a doktor megnézett, és azt mondta nekem: idehallgasson! Ha
rám hallgat, nem hallgat senkire. És adott egy szert. Napjában
háromszor kellett bevenni. Fürdők, semmi húsevés, és egészséges vagyok,
mint a makk, és én ebben az életben többé késes emberhez nem megyek,
mert ezek a belgyógyászok még tudnak valamit, de a sebészek csak
tanulnak az emberen. Egy nagynénimben bennefelejtették vakbélműtétnél a
tampont!
Aztán van az éremnek egy harmadik oldala:
- ...Nézze, nekem beszélhetnek, amit akarnak: Ha az embernek valami
baja van, csak az Isten segít rajta, mert az orvosok nem tudnak semmit.
Vittük a férjemet egyiktől a másikhoz! Ez azt mondta, magas vérnyomás,
az azt mondta, alkoholtól van, ez meg elküldte fürdőbe... Már nem
tudtam, mit csináljak. Végül meghalt! Egyik se tudta, mi baja volt.
Egyik se tudja nekem visszaadni. Vagy vissza tudja adni egy orvos a
férjemet?!
- De drága Mariska néni, hát az orvosnak nem kötelessége elhunyt
férjeket feltámasztani...
- Nahát, nekem meg orvostudománnyal addig ne jöjjenek, amíg valaki azt
nem mondja, hogy visszaadja nekem az én szegény, jó Boldizsáromat, mert
olyan férj nem lesz több a világon. Az még a halála előtt két nappal
megkérdezte, hogy veszek-e én pontyot magamnak, mert tudta, hogy a
halat szeretem...
Mind a három vélemény teljesen elfogult. Azért mindegyikben van valami,
ami igaz: két ember. Egy, aki szenved és egy, aki gyógyít. És sem
szenvedni, sem gyógyítani nem tanul meg az ember tökéletesen soha.
A belgyógyász az áramvonalas varázsló.
És a varázsló igenis fontos. Sokkal fontosabb, mint a Gyógyító Kés. Az
előszobájában olvasod a két év előtti színházi folyóiratot, de közben
összezavarodnak a betűk, mert nem tudsz másra gondolni aggodalmadban,
mint a furcsa szívérzésre.
A gumipadlón megáll, becsukja az ajtót. A szoba két-három, bordó ernyős
falikarral megvilágítva, valami hindu pagodaszerű helyiség lenne, ha
az íróasztal hanyag stílustalansággal messze világító lámpaernyője nem
törné meg ezt a misztikus fényt.
- Parancsoljon...
A varázsló ritkán tenor. Ha tenor, akkor általában kissé rideg is.
Legtöbbször bariton vagy basszbariton. És így máris megnyugtató.
A pasas szívdobogást kap!
Érzi, hogy ez az ember megnyugtató. Tehát neki oka van nyugtalanságra,
mert, íme, nyugtatják. A belgyógyász felüt egy könyvet, és elmondatja
az új páciens nevét, életének, korának kórtörténetét. Némelyik bevall
egy angolkórt, szemérmesen közölt kankók derülnek ki, anyja májbajban
halt meg, apját elütötte a villamos, negyvenhat éves, állami
tisztviselő. Elvált.
- Mi a panasza?
Most megélénkül a beteg, aki délután fél ötkor még sokkal egészségesebb
volt, azon tűnődése közben, hogy Baumgartenhez menjen-e a tervekért
vagy az orvoshoz. Ha ez a Baumgarten nem menne minden csütörtökön a
sógornőjéhez Tisztviselőtelepre, akkor most ő nem ülne itt ilyen
végtelenül eltörpült lelkiállapotban, hanem a terveket nézné a Sevilla
Kávéházban.
- Kérem... Néha, különösen estefelé, szúrást érzek itt, és a múltkor
autón vittek haza az irodából, hirtelen rosszul lettem.
- Eszméletlen volt?
Elpirul:
- Nem, csak úgy rádőltem az írásokra, és minden fekete lett...
- Igen... - dörzsöli az állát az orvos, és gondolkozik. - Hát majd
megnézzük. Vegye le a kabátját, mellényét... lazítsa meg a nadrágját,
nem szükséges levetni... Feküdjön csak ide...
Tiszta lepedővel, a fejrésznél gumival leterített szófa. Az ápolónő
mindezt eligazította. A boszorkánymester biztatóan összecsukja a
szemét, mire a nővér távozik.
Amikor Vass úr megérzi meleg teste alatt a hűvös orvosi lepedőt,
egészen lemegy a vér az arcából, és elszorul a szíve. Istenem! Sohasem
gondolt erre!
Ez a mély hangú, komoly, elegáns ember majd gondolkozik, vállat von,
megkérdezi, vannak-e gyerekei, és azután férfiasan közli a helyzetet
Vass úrral.
Hogy mi lehetne az a baj, amit ő itt megtud, és mint egy halálos ítélet
hullik reá, erről fogalma sem volt. Csak meleg bőre fázott a hűvös
szófán, és indiai templomokban trónoló hangulat nyomasztotta ebben a
szobában, tehát félt.
A boszorkánymester két kis csövet tett a fülébe, amely gumiban
folytatódott, és egy mikrofonszerű valami himbálódzott a végén.
Nem is vitás, komoly ember, állapítja meg Vass. A Belicska, aki húsz
éve háziorvosuk (Szvetozár főorvos belgyógyászt is ő ajánlotta), az
öreg Belicska, aki zúzmarás, nagy bajusszal szokott érkezni,
úgynevezett sztetoszkópot hord a zsebében, és mikor elveszi a páciens
mellétől, még dohánypor is marad a csupasz bőrén.
Micsoda varázslatos gumitrapéz himbálódzik a nagyszerű ember két
füléből? Mennyibe kerül egy ilyen, és mennyivel alkalmasabb
gyógyításra, mint Belicska sztetoszkópja, amelynek feje egy nyomásra a
szárához lapul?
A boszorkánymester ráhelyezi a hideg vasat, és sokáig hallgat.
Azután Vass úr tüdeje és gyomra, mint valami tejesüzlet hajnalban, ha
beveszik a kannát, egy felszálló, leereszkedő redőny mögé kerül. Ehhez
már a sötétkamrába kell állnia. És a boszorkánymester még mindig nem
szól semmit. Most teszi:
- Volt vérbaja?
- Nem...
- Megmérem a vérnyomását.
Pumpálás, sziszegés, kiengedi a levegőt, nézi a visszaugró mutatót,
újra felpumpálja, újra kiengedi.
- Öltözzön fel.
- Talált valamit... főorvos úr?...
A boszorkánymester felvonja a vállát. Ritkán nyilatkozik precízen.
- Nézze, az biztos, hogy amennyire így megállapítható, komoly baja
nincs, szíve, tüdeje... lekopoghatja, Vass úr. De szeretnék magánál egy
vérsüllyedést csinálni. Makkegészséges, de ott a máj körül lehet
valami... Szerintem annak sincs jelentősége. A szúrásai a bordaközi
idegek nyugtalansága... Rossz alvó?
- Hát az attól függ.
- Igen, igen... Hát addig, amíg a vizsgálatokkal nem vagyunk meg,
semmit sem mondhatok. - Csenget. Bejön a nővér. - Kérem, Vass úrról
csinálunk egy kardiogramot, egy...
Vass úr hallgatja, gombolja a nadrágtartóját. És nyugodt. Azért valami
van ebben az emberben. A Belicska doktor nem volna képes ilyesmire.
Milyesmire?
Ez az, amit Vass úr nem tudott. Amit nem tud senki, és mégis
nyilvánvaló. Hogy mi az, amivel ez a Wallenstein főorvos unalmas
egyhangúságában, mosolyaival és vállvonogatásaival többet tud, mint a
Belicska doktor és társai, öreg Med. Univok. Sokszor az a gyanú, hogy a
megjelenésével blöfföl. Hogy elgondolkozik, és nem is Vass úr szívén
tűnődik, hanem a perzsaszőnyeg árán, és hogy érdemes-e megvenni.
Sokszor felmerül a gyanú, hogy éjszaka titokban tanul, és többet tud,
mint a kollégái, de nem tenne jót, ha ezt megsejtenék róla. Jobb, ha
azt hiszik, hogy enyhe átmenetet képez mint tudós a szélhámos és a
varázsló között. Jobb, ha nem sejtenek róla semmit.
Annyi bizonyos, hogy szertartásos környezete, ünnepélyes rendelője,
halksága, nyugodt, lassú mozdulatai figyelmeztetik a Vass urakat, hogy
a halállal nem jó játszani. Azután Vass úr az utcán úgy érzi, mint aki
egy hindu pagodából kilépett az Erzsébet körútra, valahogy
fiatalabbnak, ruganyosabbnak érzi magát a felzsivajgó alkonyi utcán, és
visszaemlékezve a háta mögött hagyott hallgatás tornyára és a varázsló
tiszta szagú bűvkörére, nekivág, és sietni kezd, mert mégiscsak milyen
jó az élet.
Elannyira, hogy nyomban megeszik egy pár virslit, és iszik egy pohár
sört, és mit tesz Isten, Kerényi is ott mellette nyúl a kosárba a sós
kiflik közé.
- Hát, Vass úr! Kilenckor várom a Trombitában. Figyeljen rám! A maga
életéből hiányzik egy kislány, akivel néha együtt vacsoráznak a
Szigeten...
- Nézze, Kerényi, ez nem nekem való... - és bús szemével újra úgy
andalog a söröspohár felett, mint öreg társzekérlovak, ha az aszfaltra
lógatják a fejüket. A feleségére gondol, aki otthagyta egy
karmesterrel. És elmentek Chilébe.
- Én vagyok a legnagyobb belgyógyász, Vass úr. Magának szüksége van
arra, hogy kimenjen Kovács Ágnessel a svábhegyi golfpályára.
- Mit csináljak én egy golfpályán? - kérdezi csodálkozásában úgyszólván
ijedten Vass úr.
- Nem számít. Egy golfpályán mindig lehet valamit csinálni. Az emberek
sétálgatnak, limonádét isznak, és nem foglalkoznak a veséjükkel.
- A vesémmel nincs baj. Azt mondta, hogy a májamat fogja megnézni, de
nem aggódott...
- Miért aggódjon? Maga minden pénzre jó. Tehát?
Vass úrnak eszébe jutott a hideg bőr és a hideg vászonlepedő, a
gumicsöveken himbálódzó fémkatéter - ahogy ott feküdt, mint egy kukac,
hanyatt, a halállal szemben, és négy gombjánál két kézzel fogta a
nadrágját, azután rábólintott.
- Jól van. Ott leszek. De miért kell mindjárt a Trombitába menni?
- Ha én vagyok a belgyógyász, akkor én parancsolok - mondta Kerényi.
- Azt hallotta, hogy a volt feleségem Pesten van. Nem lehetséges, hogy
a Trombitában találkozunk? Nem szeretnék vele találkozni.
- Nézze... én odamegyek a kislánnyal, körülnézünk, és maga kilenckor
telefonál, ha minden a legnagyobb rendben van, akkor odajön, eszünk egy
vacsorát, nem nagy dolog...
Vass úr odatelefonált, és megtudta, hogy a leányt valamiféle
rosszulléttel a Lakos Szanatóriumba szállították, és Kerényi úr a
Windsorban van. Vass úr ott állt szmokingban, felöltőben egy Népszínház
utcai telefonfülkében, visszaakasztotta a kagylót és gondolkodott.
Azután felhívta Kerényit. Kerényi ugyan vállalni akarta a dolgot, hogy
majd leadja egypár hirdetését a szanatóriumnak, és így ellenszámlára
megy az egész, de Vass úr, aki búsan hallgatta a telefonba kiszüremlő
Windsor Grill dzsesszbendjét, a Népszínház utcai telefonfülkében,
szmokingban, Vass úr azt mondta, hogy köszöni szépen, de ő majd
elintézi. És felhívta Wallensteint, hogy ő az a bizonyos Vass, aki
délután ott volt a májával, ha még emlékszik a főorvos úr, és bevittek
egy kislányt a Trombitából. Igen, igen... nagyon jó lesz egy kertre
néző szoba, és ő mindent vállal, de hát reméli, nincs baj, és majd
bejön személyesen az irodába mindent elintézni.
És visszaakasztotta a kagylót.
Ugyanekkor Kovács Ágnest elhelyezték az oldalági tüszős mandula óta
hagyományos hercegi lakosztályba.
Ugyanekkor a főhercegnőt, azon hitben, hogy Kovács Ágnes, elhelyezték a
kertre néző szobában.
Harmadik fejezet
Kvázi az első fejezet
1.
Azt már tudjuk, hogy hogyan cserélték el a két személyt. Hogy a
hercegnő vacsorázni ment a mentőkocsin, de egy másik mentőkocsin
távozott a Trombitából. De mi történt a Lakos Szanatóriumban?
Este megszólalt a Lakos Szanatórium telefonja, és a Trombita-szállóból
a főpincér megkérdezte, hogy jár-e neki százalék, ha beszállíttat egy
hölgyet, aki Kerényi úrral vacsorázott, és az Általános Áruház
igazgatójára vártak. A hölgy váratlanul elalélt. Lehet, hogy
megmérgezte magát, de az sincs kizárva, hogy csakugyan valami baja van.
A portás közölte, hogy anyagi dolgokban telefonon nem állhat a főpincér
rendelkezésére, ha a hölgyet behozzák a mentők, orvosi és szanatóriumi
ellátásáról gondoskodni fognak. Később az iroda utasította Ferit, a
portást, hogy a főépület hátsó traktusában adjanak egy kertre nyíló
szobát.
Ismét megszólalt a telefon.
Ez a telefon mintha alarm lett volna! A szanatórium megélénkült! Boyok
futkosnak a hallban, nővérek rohannak a műtőbe, és Feri, a portás,
másodpercenként közli a szanatórium minden zugába elágazó megafonon,
hogy Wallenstein főorvos urat várják az irodában.
Az történt ugyanis, hogy gróf Anton Korber Waciszláv udvarmester
telefonált a kocsánypusztai kastélyból. Szofi Olaf Günter főhercegnőt
váratlanul turistabaleset érte, és egy mentőkirendeltség autója
beszállítja a Lakos Szanatóriumba.
A főhercegnő és az Ágnes nevű kislány lelki rokonszakmában szédítették
a világot. A kislány, éppúgy mint a főhercegnő, alkalmasnak találta a
szanatóriumi tartózkodást arra, hogy elodázza a döntést.
Amíg tehát a főhercegnő farkasétvággyal evett, az Ágnes nevű leányt a
várakozó mentők egy hordágyra tették, betakarták és betolták a
mentőkocsiba. Nagy szirénázás!
A mentőorvos, talán Márton szuggesztív példája következtében, kezében a
kopott, gyűrött gyógyszertannal, mélyen aludt. Arra nyitotta fel a
szemét, hogy nagyot zökkennek, hatalmas fény világít be a szürke
ablakon, sikolt a fék...
Tudta jól! Most kanyarodtak a nagy Wallenstein szanatóriumának
vesztibüljéhez vezető homokos útra. Ebben a pillanatban észreveszi a
nőt.
Félig takaró alatt. Szent isten! Mi van?... Ez nem a princessz!
Fölszedtek valahol egy más beteget! Most mi legyen?
A mentőkocsi megáll, Márton a mentőszolgai rutin tökélyével azon
nyomban felébred, ugrik, nyitja az ajtót, húzza a hordágyat.
A huszonkét éves ifjú, kezében a gyógyszertannal, belülről felsikolt!
„Megállj! Ez nem a mi betegünk!”
De hiába minden! Mint pribékek, úgy ragadják meg a hordágyat, biztos,
de tapintatos kézzel. Ágnes, a riadt szemű leány, körülbelül úgy néz
körül, mint aki a kivégzését várja. Ágnes arcát még sohasem érte
fényszóró, Ágnessel még sohasem foglalkozott ennyi ember, egyszer,
amikor a gombától rosszul volt, a viceházmester és egy emeleti lakó
feltámogatták a lakásig, amiért őszinte hálát érzett.
És most megragadják a szolgák, egy-egy fehér köpenyes adjutáns megy a
hordágy mentén, és a főbejárat közepén, mint maga Jupiter, valamennyi
villámának tudatában, tehát hatalma miatt szelíden és méltóságteljesen
ott áll:
Wallenstein főorvos úr!
Márton becsapja az ajtót, visszaül, és fejét a lécnek hajtja. Nyomban
aludni fog. De ez már sok az orvosnövendéknek!
- Márton! Ez a hölgy nem a princessz volt!
- Ugyan ne mondja, doktor úr. Csak nem képzeli, hogy nálam előfordulhat
ilyesmi? Ezt a hölgyet hoztuk le a hegyről. Még aludtam is közben.
Meg kell pukkadni ettől, hogy ezt bizonyítéknak tartja. Az alvást! És
máris bizonyít! És az orvosnövendék tíz ujjal gyűri homlokán a bőrt, és
töpreng... Kétségtelen, hogy ez nem a princessz volt. Kinek mondja?
Hogy mondja? Miért mondja?... Hol a princessz?
Mit tegyen? Jelentse a székházban? Mindenképpen csak neki lehet baja...
Végül elhatározza, hogy nem tesz semmit.
Közben a princesszt elhelyezik az épület hátsó traktusában, fürdőszoba
nélküli, egyágyas szoba, telefonnal, orvosi kezeléssel, beleszámítva
tíz százalékig a kiszolgáltatottságát, amit még Ágnestől vett át
örökül. Egy kövér, nagy ápolónő betol egy asztalon marhagulyást,
kovászos uborkát, kenyeret, és a hercegnőnek szikrázik a szeme,
összefolyik szájában a nyál, mert újra nagyon éhes, és ez valami remek
dolog itt, ez nem francia konyha...
Személyzeti koszt volt! A hercegnőnek olyan ételkülönlegesség,
amilyenről nem is álmodott eddig. A paprikás lé szaga valósággal
elkábította. Azt mondja az ápolónő:
- Ha tőlem akar valamit, kettőt csöngessen. Ha egyet csönget, a
főápolónő jön.
Tiltakozni akar a tónus és az eljárás ellen, de a paprikás lé gőze egy
mesebeli rajzfilm átlátszó, csodás alakjaival tölti be a szobát,
ingerel, csábít és hívogat, és tisztában van azzal, hogy ma estére egy
udvarias főorvos valami egész könnyűt ajánlana... „Nem, nem, hercegnő!
Húst semmi esetre! Sem tojást! Esetleg valami omlett, egy kis befőtt...
Amíg nem látnak tisztán, vigyázni kell...
- Jól van! Majd ha magára kíváncsi leszek, kettőt csöngetek! - mondja,
és egy harcias mozdulattal odahúzza az egész gulyást, az uborkát, a
tortaszeletet, és eszik, mint egy farkas!
2.
Minden szanatóriumnak megvan a maga speciális szerkezete és szervezete.
A Lakos Szanatóriumban voltaképpen minden dr. Wallenstein Richárd
belgyógyász főorvos személye körül forog.
Teljes élethűségében úgy, ahogy ő az Istent megteremtette, és saját
képét formálta.
Saját képe nagy. Nem vitás.
Viszont sokat tud. Ez biztos. És azonfelül, amit orvosilag tud, igen
sokféle helyes érzékkel bír minden egyébhez. Az emberek már évszázadok
óta nem ismerik ki magukat a Wallenstein-ügyben!
De miért kezdjük dr. Wallenstein főorvosnál? A szanatóriumban sok
kisebb istenség mindenhatósága után vezet csak az út személyesen dr.
Wallenstein főorvos úr legfőbb lényéhez, aki egy Faust és Casanova
egyszemélyben.
Első a főápolónő.
A második, de szintén elsősorban. A Portás! Feri!
A főépület előcsarnokában. Tőle függ minden, de ezt nem tudja.
És ezzel kész? Ó, nem! Itt van az ügy lelke.
Orvos? Nem. Tanár? Nem. És nem is pap, sem rabbi, sem remete.
Egy civil úr! Az irodában.
Ő az, aki anyagias.
Remek, mi? Ugyanis az orvostudomány nem lehet anyagias. Gyógyítani
kötelesség!
És mégis kell az üzlet miatt kalkulálni. Erre az orvostudomány felbérel
egy civil urat, aki nem gyógyít, és nem szenved.
Kizárólag anyagias. Ez Horváth úr.
Bünteti a múltat, jutalmazza a jövőt, nivellálja a jelent, és senkivel
sincs flörtje. Tiszteli a gazdag vagy előkelő urakat, és megfelelő
hangon csak főnemesekkel és álhírlapírókkal érintkezik.
Ő csak anyagias. Egyéb köze itt az ügyekhez nincs. Ezért fixet kap. Ő
számol.
Aki gyógyít, az nem tárgyalhat a beteggel a kvarcfénykezelés áráról és
a különbözetről, amely előállna árban, ha a telefon helyett fürdőszobát
akarna, viszont nem a főépületben, de azért külön ápolóval.
Orvos, mialatt viziten jár, ezt nem teheti.
Viszont a szanatóriumi számolás nem könnyű. Roppant komplikált.
Hasonlatos a biztosítási matematikához. Bizonyos kulcs szerint
szoroznak, levonnak. Ez lemegy, az fölemelkedik, de a szolgáltatás
becserélhető, és a masszőr helyett kaphat a beteg ötszöri étkezést, és
négyszeri helyett telefont, inkluzíve a kiszolgálással, esetleg anélkül.
Ilyesmihez természetesen egy anyagias civil kell, akinek semmi köze a
gyógyító masszázshoz és az áldást hozó késhez. Nem a hőmérsékletet, a
vele született és a szerzett tulajdonságokat kutatja, hanem hogy minden
mennyibe kerül, illetve bizonyos kulcs szerint mennyiért nyújthatja a
szanatórium. Tulajdonképpen nem is tartozik az intézményhez. Lehet,
hogy külön háziorvosa van. Ha tüszős mandulát kap, telefonáltat a
Ranolder utcába Rózsa doktornak. Eszébe sem jut, hogy a Lakos
Szanatóriumot vegye igénybe.
Különben jó fiú. Lehet vele alkudni. Ad egy előszobás lakrészt, ami
különben a duplájába kerülne, és amíg igénybe tetszik venni a kezelést,
ezt olyan árban számítjuk, mint a rendes egyszemélyes szobát.
Persze a személyzet az személyzet...
Ebből nincs engedmény. Később lehet, hogy áthelyezzük egy fürdőszobásra
előszoba nélkül, de ez csak ötszöri étkezéssel lehetséges, és akkor a
kezelésnél is hozzájön a szerviz.
Mikor így számol, olyan mint egy artista!
Ha gyógyászati dolgokat említenek előtte, csodálkozik. Az orvosokat
tiszteli, nagy tudománynak tartja az ilyesmit, kár, hogy nem ért
hozzá.
Délben felhúzza a sárcipőjét, és lemegy a sarokra egy jobb vendéglőbe
ebédelni. Itt a szanatóriumban ő ritkán mutatkozik. Erre nem telik. És
protekció nincs! Nem függ tőle semmi. Mindenki tudja. Ő is.
De nem lehet tüdőt kopogtatni és százalékról beszélni egyszerre! Hiába!
Ez így van. Aki segít a betegen, az szamaritánus, és aki számol, az nem
lehet szamaritánus. Lássuk be! Tíz injekciót is kap egy nagybeteg. Ezt
nem lehet ingyen. Minden ampullának ára van. Viszont aki oxigéntömlőt
nyújt a haldokló felé, az nem kérheti előre a pénzt érte.
A civil úr tudja az elsőrangú halál kulcsát. Oxigénnel, konzíliummal,
folyóvizes szobában, inkluzíve a kiszolgálás, nettó kassza, ab temető.
Ő gyógyítani nem tud, de beteg, ha nem számolhat.
Voltaképpen semmi köze az intézményhez. Az élet, a halál, a százalék és
a betudás vagy kitudás ura Wallenstein, fehér köpenyben, talpig
jóságosan.
Gyermekkorában elhatározta, hogy sohasem fogja kimondani ezt a szót
„nem”, de azért lehetőleg sohasem tesz meg semmit, ami nem kifejezetten
az ő érdekeit szolgálja. E kölcsönös ellentmondás minden siker alapja.
Illetve minden alapos siker ellentmondásba kerül dr. Wallensteinnel, ha
kölcsönös illetőkről van szó. Mert dr. Wallenstein szereti a gazdag
embereket.
Egyszerű orvos. Komplikált diplomata. Különös varázsló.
Néha hunyorít, és elintéz valamit egy-egy beteg kérésére. Tisztában van
a nagy bölcsességgel, hogy apró ajándékok elmélyítik a barátságot.
Ezért olykor külön megbeszélés nélkül két besugárzással kísérletezik
szappangyárosnénál. Természetesen ezért nem számít annak semmit.
Ilyesmi előkelőbb, mint egy vizitkép. De általában ha anyagi dolgokról
van szó, dr. Wallenstein főorvos szomorú és bölcselkedő lesz. Hol
vannak a régi szép idők? Amikor még tőle függött itt minden?
Megjegyzem, ezt mondta tíz év előtt is, amikor báró Havas szájsebész
tanár elhunytával fiatal alorvosból az intézmény élére került.
Hogy tőle nem függ semmi.
Így mondta. Most így mondja: Ma már nem függ tőle semmi.
Mellesleg: tőle függ minden.
Mindenkit a civil úrhoz küld, aki szakszerű és hivatalos, de
végeredményben szintén jó ember.
Általában csupa jó ember van itt, csak néha egy-egy nagyravágyó
szobalány, aki nem lehetett ápolónő, kegyetlen olyik szegény beteghez,
olyanhoz, aki kiszámította, hogy inkluzíve, és egy vassal sem adhat
többet. Néha egy ápoló, ha elég hiú ahhoz, hogy orvosok és
professzorok dicsőségét túlzottnak tartsa, gonosz a grófnőhöz, aki a
leghátsó dépendance-ban, a százhatvan kegydíjból zsábáját kezelteti.
Szóval néhány rossz ember, különösebb hatalom híján, kegyetlen a
szegény ápoltakhoz, mert tudatában van annak, hogy az illető panasza
vagy távozása feletteseinél nem okoznak dührohamot ergo tehetetlen,
mert nem mehet panaszra.
De erről dr. Wallenstein nem tud. Legalábbis nem tudja biztosan.
Különben nem hagyná. Minden rosszindulatú eljárásnak ellensége.
Azután van egy kisebb állam az államban:
A ditschwester! Magyar szó van rá, de sohasem használják, tehát úgy
kell írni, ahogy fogalommá vált.
Ennek az édes, mosolygó hölgynek az a kötelessége, hogy a vendég
táplálkozására nézve fontos egyéni szempontokat megismerje.
Pozíciója különleges.
Ő minden szobában előfordul. Vele jóban kell lenni. Nagy befolyással
bír a konyhán. Bizonyára informálja dr. Wallensteint is. Sőt! Talán a
civil úrral is vált egy-két szót. Mit lehet tudni?
Mindent.
Nemcsak lehet, kell is.
A ditschwester (különben Elza nővér) egyben őrjárat, reflektor, az
intézmény szeme, a flörtök, az anyagi konstellációk, emelkedő vagy eső
tendenciájú üzleti események leadója.
Wallensteinnel minden beteg beszélhet, de bizonyos idő múltán - és ez a
beteg pénztárcájától sem független - az ajtón a boy kopog: hogy
Wallenstein főorvos urat várják, azoknál később - legtöbb esetben -
ilyen kopogás útján szintén befejezik a társalgást azzal, hogy
Wallenstein főorvos urat várják.
Wallenstein főorvos urat mindig várják, és dr. Wallenstein főorvos
tudja, hogy ha valaki beszélni akár vele vagy vár rá, azzal semmi
dolga. Wallenstein mindig mindent tudni akar, és minden irányban
intézkedik. De tárgyalni nem szeret! Legtöbbször nincs is jelen.
Ez komplikált, de így kell lenni. És mivel minden ember tudja a
szanatóriumban, tehát lehetséges, hogy így legyen.
Rendes szanatóriumban a személyzet pontos összjátékától függ a potyázni
vágyókkal vívott mérkőzés kimenetele. Mindenkinek mindig mindent tudni
kell! És mindent elmondani! Ettől függ az egész.
3.
Ágnes felnyitotta a szemét.
Eddig nem volt eszméletlen, csak nem mert nézni. Ez valami különös
biztonságérzet, a csukott szemmel. Az ember bizonyos fokig nincs jelen.
De amikor érezte, hogy leteszik valahová, és a lábát pólyálják,
felnyitotta a szemét.
Jé!
Hiszen műtőasztalon van! Szent Atyám! Felvágják a hasát?
- Kérem szépen, én már jobban vagyok...
Wallenstein főorvos abban az ünnepélyes, figyelő pózában volt jelen,
amellyel a biztonságot jelképezte. Személytelenül az orvosi eljárások
legfőbb ellenőre. Ilyenkor egy halk szóval parancsot adott műtétre,
vagy egyetlen intésére egyetemi tanárt hoztak.
De most csak állt.
Néha odanézett a betegre és az orvosra. Nyugalma, fölénye, önbizalma
sohasem omlott össze. Flegmája, ha csökkent mértékben is, de jelen volt.
Odakönyökölt az üvegszekrényre, és egy gumiszárú hallgatót csavargatott
az ujjára. Néha rámosolygott a főhercegnőre.
- Izomrostszakadás - mondta halkan a sebész.
- Tessék? - hüledezett Ágnes. Hiszen ő szarvasgomba-pástétomot evett.
Mi köze ehhez a bokájának? És mért tették műtőasztalra? Most
nyomogatják a bokáját. És nagyon komoly civil úr áll ott, ezen nincs
fehér köpeny, és azt mondják neki időnként, hogy méltóságos úr.
Egyetemi tanár.
Ez máris indul, lebiggyeszti a száját Wallenstein felé, és vállat von:
- Semmi baj. Kis ijedség.
- Majd aláírja a méltóságos úr a beteg állapotáról kiadott írásbeli
jelentést.
A méltóságos úr bólint, vállat von és elmegy. És Wallenstein doktor azt
mondja Torbágy sebésznek, hogy itt mégis van egy izomrostszakadás. Az
egész dolog lényegtelen.
Ágnes azt akarja mondani rémülten, hogy szarvasgomba-pástétomot evett,
és a bokája semmit se fáj. De itt nem kérdezik. Mit mondhatott ez a
főpincér a telefonba? Hogy a pástétomtól váratlanul bokasüllyedést
kapott és elájult?
Már viszik vissza a szobába. A gyomra nem is érdekelte őket. Egy órával
ezelőtt elhatározta, hogy gyomormérgezést fog szimulálni. Azt úgy kell
csinálni - a barátnője, aki ért orvosi dolgokhoz, megtanította -, hogy
az ember a két kezét a hasára teszi és jajgat.
De itt mindenki a bokájával jön! És mi az a rostizom? Miféle szakadást
állapítottak meg?! Két pribék már viszi gyengéden, ha akarják, őt
egyszerűen betolják egy gumipadlójú terembe, rányomnak az arcára egy
rossz szagú valamit, és felvágják a hasát, és egy szót se szólhat.
Ezzel tisztában volt. Hogy itt senki egy szót se szólhat. Itt gyengéd
pribékek viszik az embereket, felvonók vonulnak zajtalanul, kopasz urak
halk latin megjegyzéseket tesznek, valami csörren, valami csöpög, sötét
lesz, reflektor lesz, minden szem mindig Wallenstein főorvos úron, egy
intés, és máris betolják akár abba a terembe, ahonnan most érkezik egy
alvó asszony, mellette csecsemő sír, és túlvilági rózsaszín fény dereng
bentről.
Így viszik, kanyarognak, gombot nyomnak, halk zúgással süllyed a lift,
mellette Wallenstein, némán és komolyan, élethalál és százalék ura!
Szóval Ágnes érzi, hogy rendkívüli dolgok történnek vele. Wallenstein
viszont arra gondol, hogy a mozit már megette a fene, mert legalább fél
tíz.
- Valami könnyű piskótafélét, és csak ha kér a beteg... Amíg nem tudunk
biztosat, jobb, ha nem eszik.
Ágnes szeretné azt mondani, hogy ő pokolian éhes, és ha már a bokájáról
van szó, és nem kell szimulálnia gyomormérgezést, amit olyan kitűnően
megtanult, hadd vacsorázzon legalább jól.
De ki mert itt beszélni?
Dr. Wallenstein.
Ő adta Vass úr könyvelőnőjének is a kertre nyíló szobát.
Erről Ágnes megállapítja, hogy gyönyörű.
Istenem!
Ilyen gyönyörű szobát még nem is látott.
És ajtó nyílik jobbra, ajtó nyílik balra. Ezt nem szereti. Ilyen
ajtókhoz szekrényt szoktak állítani. Mert szégyen megkérdezni, hogy jól
bezárták-e.
Ágnesnek fogalma sincs, hogy jobbra is, balra is, még mindig az ő
lakosztálya következik. Még megtévesztőbb, hogy Wallenstein főorvos
igen mérsékelt érzékkel bír az alázatos tisztelet megnyilvánulásaival
szemben. Karrierjének alapja a halk indolencia, amellyel rákönyököl a
főhercegnő ágyának végére, és elgondolkozva csavargat az ujján valami
zsebéből előhúzott gumiholmit.
Mert Wallenstein tudja, hogy milyen primitív szerkezet az ember, milyen
nyomorult a szenvedés és a félelem pillanataiban, amelyek
elkerülhetetlenek, Wallenstein tudja, hogy mindenki vérzik, amikor
megvágják, elszürkül, ha meghal, két szárnyszerű vacak van a
mellkasában, gyomor, máj meg többféle rejtélyes, de alapjában véve
ócska holmi, az egész cakkpakk primitív berendezés egyforma, az egész
világ, az egész élet, az ember, a betegség, egy értelmetlen, szürke
massza, csak az más, hogy némelyik nagyon gazdag, olyiknak pedig kínos,
hogy szegény. Megnézte újra a karóráját. A mozinak már lőttek. Ilkának
majd telefonáltat, hogy várják őt a Gundelben, talán kap még valami
tisztességeset ebben a késői órában, közben nyájasan, de jelentősen ezt
mondja:
- Hát aggodalomra nincs ok... Egy kis fekvés nem árt - a noteszével
haptákban álló Anna nővérre mutat a gumicsővel, aki máris jegyez -,
enyhe masszázs, rövidhullám, besugárzás, és nem árt egy jó ledörzsölés.
Azt hiszem, megfázott kissé. - Ezután Ágneshez fordul, aki olyan
mélységes tisztelettel nézi, mint egykor a földrajztanárát, pedig abba
szerelmes volt az egész osztály. Wallenstein búcsúkérdése hallatszik: -
Kegyeskedik valakit fogadni? Intézkedni óhajt?
- Dehogy! Senkit! - felelte ijedten.
A Wandernénak ugyan mondta, hogy jöjjön ki, de az itt most biztos csak
zavarban lenne, és rosszul érezné magát. És milyen szép, hogy egy
szegény lánynak, ha valaki fizet érte, azt mondja egy ilyen félelmetes
nagyúr, aki gumicsővel mutogat, és máris jegyeznek, hogy:
„kegyeskedik...”
Közkórházban ilyent biztos nem mondanak.
Fehér köpenyes és fehér bóbitás látomások mély meghajlással távoznak.
Halk búgás messziről. De csak egy pillanatra, amíg a második ajtó is
becsukódik.
Ez a felvonó fenyegető muzsikája, örökké útban a műtő és a földszint
között. Egyetlen fehér bóbita maradt a szobában. A nővér... Kattint a
gombon, félhomály lesz, és most olyan... Jé, de csakugyan, olyan ez az
ápolónő, mint valami szentkép! Sovány, finom arcú, fiatal leány,
derékig homályban, és azt mondja:
- Anna nővér vagyok. Jó éjszakát, főhercegnő...
Hideg, rémülettől zsibbadt szívvel, Ágnes végre felismeri a helyzetet.
Összetévesztették egy főhercegnővel! És nem jöttek rá vizsgálat közben,
és még a röntgen sem mutatta a különbséget. És lehunyja a szemét.
Ijedtsége közönnyé változik. Egyetlenegy dolog halálosan biztos:
Ő most aludni fog!
Legyen, ami lesz! De ezt az alvást már nem vehetik el tőle.
Negyedik fejezet
A szanatóriumban feltűnés nélkül meghal a főhercegnő
Szofi hálóingben toporzékolt a szoba közepén, és a hatalmas, kövér
ápolónő kis híján megverte. Ő még gulyást akar, azonban a konyhát
lezárták, gulyás tehát nincs! Közölte az ápolónővel, hogy ez teljesen
érthetetlen lefetyelés, amiket mond, nyissák ki a konyhát, és főzzenek
gulyást!
- Úgy látszik, kisasszony, önt tévedésből a másik épület helyett hozták
ide - mondta epésen az ápolónő.
- Vegye tudomásul, hogy magát ezért...
Elakadt. Hopp! Vigyázat!
Várjunk csak! Ő most nem főhercegnő. Ő most valami egyszerű leány, akit
behoztak a mentők. Az ápolónő lesújtóan végigmérte és kiment. Ennek az
ápolónőnek már az arcában is volt valami négerszerű, férfiban valami
cirkuszi erőművész vagy más hasonló lehetett volna.
Szofinak azonban tetszett. Olyasfajta jelenség volt, mint egy dajka!
Viszont, ha ez neki itt leken, hát egyenesen beszállítják...
Különben, innen be se kell szállítani. De hetekig ápolhatják.
Legokosabb, ha a főhercegnőt ezennel megöli.
De hogy kell azt csinálni, hogy az ember nem főhercegnő? Sokszor
figyelte a polgári nőket, és látta, hogy rutin kell hozzá. Ahogy
beszélnek és viselkednek. Főhercegnőnek lenni nem kunszt. De ahogy
Nápolyban az ablaka alatt a tejesasszony beszélgetett a komornával, és
később megszólította őket egy norvég halkereskedő felesége, a
főhercegnő felől érdeklődve, az elképzelhetetlenül nehéz. Ilyeneket
beszéltek: „És mondja, lelkem... Hát, tetszik tudni... Jaj, most jut
eszembe, még mennyi bévásárolnivalóm van...”
Az ablakból nézte őket, és érezte, hogy ehhez rendkívül sok ügyesség és
rátermettség szükséges. Közben visszajött a négerszerű, hatalmas
ápolónő. Angyal! Angyal!
Gulyáskrumplit hozott!
- Nézze, ha már annyira kívánja, én úgysem eszem sokat vacsorára, még
hozzá sem nyúltam, tessék megenni.
Az óriás néger ápolónő csakugyan jószívű volt, mivel, hihetetlen
rutinja révén, betegét igen mérsékelt jövedelmezőségre taksálta.
Általában az ő betegei! Na! Arról jobb nem beszélni!
Hiába tud, hiába van kisujjában az egész szanatórium, ilyen izével, ami
neki van... Külső, erős vonalak. Hogy is mondják azt? Valami kutyanevet
említett az Olga nővér.
Ni, hogy zabál!
Alaposan kiéhezett szegény. Most végre valami jobb ember babája lett,
ez kint ül, és percenként érdeklődik, és 50 fillér borravalót ad. És
végül ad majd öt pengőt. Ez olyan biztos, hogy nem négyet, és nem
hetet, hanem pontosan öt pengőt, és neki azt is bizonyos fokig meg kell
osztani Etel nővérrel és a konyhással...
Foxterriőr!
Most jutott eszébe a szó a hátrányos külsejéről. Neki rossz
foxterriőrje van! Ezt mondta az Olga nővér. Öt éve mindössze egy
valamirevaló betege volt, az a fiatal mágnás, akihez fizikumra volt
szükség, mért két-háromszor kellett éjjel megfordítani, és magától ezt
nem tehette, mert gerincgyulladása volt. Nahát, oda őt osztották be.
Törzsépület! Első emelet!
Egyszer, először és utoljára, erkélyes, emeleti szobába, a főbejárat
felé.
Miért?
Mert ez az álszent Anna nővér, aki finomkodik, aki mindent kiszaglász,
mindenkinél befőzi magát, mindent előre meglát, az persze egyszer sem
tudna befordítani egy hatvankilós beteget. Viszont nagyon jól érti,
hogy az urak bizalmas dolgait ügyesen intézze, és sohasem szidják meg,
amiért jelenthette volna, hogy a beteg összeveszett a férjével, és hét
napot nem fizet. Ő mindig jelenti. Honnan szaglássza ki!
És a foxterriőr! Úgy néz ki, mint egy szentkép. És neki beszélhetnek
akármit, nem rendes nő. Kikezd az összes doktorral.
Közben ez a bolond fruska befalta az egész krumplit. Mindenesetre meg
kell mondani a főápolónőnek, hogy a hölgy nem a jobb osztályból való.
Kiéhezett, rossz modorú és hisztérikus.
- Ezt nagyon köszönöm magának, nővér. Hogy hívják magát?
- Pipi nővér. Hiába mondom meg az igazi nevemet, maga is csak így fog
hívni három nap múlva. Tíz év előtt itt volt egy undok újságíró, aki
mindig azt mondta, hogy nézze, Pipike, és ezt nagyon szellemesnek
találta. És azóta itten Pipikének hívnak, pedig én négy gimnáziumot
végeztem. De hát mit lehet csinálni? Így az én rendes, komoly, Zsófia
nevem elpusztult ebben a tréfában. Meghalt. És hiába akarnám ezt
mindenkinek magyarázni. A szanatóriumban nem szabad halottakról
beszélni. Jót sem, csak semmit. Most már nem hozhatok több za... nem
hozhatok több burgonyát, mert beteg lenne, ha még enne.
- Drága Zsófia! Én először életemben ettem jól.
Zsófia megértően bólintott.
Pedig a hercegnő ezt úgy értette, hogy mióta él, utálja a francia
konyhát. Általában utálta az eledeleket, amikkel traktálták. Ő csak
most tudja, hogy azért utálta, mert szereti a polgári kosztot. Már az
is gyanús volt neki, hogy az okos és erős Kovácsnak megette múlt héten
a szalámis kenyerét. És nagyon ízlett. Hogy lehetne ezt az állapotot
fenntartani egy ideig?
Ekkor visszatért Zsófia, aki közben kivitte az edényeket, és máris
bizonyos anyaszerű zordsággal, talán kissé lesújtóan is, ezt mondta: -
Jön dr. Bloch.
És jött dr. Bloch.
- Jó estét kívánok. Dr. Bloch. Hát mi a panasza, kérem?
- Elsősorban, hogy ide hoztak, ebbe az undok szobába.
- Kérem, én csak mint orvos érdeklődöm.
- Hát nem a Wallenstein az orvos?
- A főorvos nem tartózkodik már ilyenkor az épületben, és...
- Nem igaz! Dr. Bloch, maga nem mond igazat! Én láttam a főorvost
felsietni az emeletre, amikor hoztak.
Dr. Bloch tanácstalan. Pipi nővér sóhajt, és legyint, jelzi, hogy sok
baj van a fruskával.
- Van, kérem, valami különös panasza, ami indokolttá tenné a főorvos úr
közbelépését? Úgy tudom, szarvasgomba-pástétomot evett, azután a
melegtől rosszul lett...
- Igen. Itten nincs fürdőszoba.
- Kérem, kisasszony, ez csak az irodára tartozik. Az orvosok nem
foglalkoznak adminisztrációs kérdésekkel. Az Általános Áruház
igazgatója megbeszélést folytatott az irodával, hogy ellássuk, és ha
valami panasza van, orvosi segítségben részesítsük, de nem hiszem, hogy
komoly gyomortünetekről lehet szó, ha már vacsorázott.
- És ha én komoly gyomortünetekkel megvacsoráztam, és ebből kifolyóan
súlyos beteg leszek, akit meg kell operálni, az semmi?! Mit csinálna,
ha például most engem meg kellene operálni?
- Kérem szépen, erre nézve az igazgató úr nem folytatott az irodával
megbeszélést...
- Miért függ ez egy áruház igazgatójától, hogy engem meg kell-e
operálni vagy sem? És miért nem jön az a híres Wallenstein, hogy
közbelépjen a betegség ellen, ha szükség van rá, miért tud a
főhercegnőnél ott lenni, ha egyetemi tanár is van mellette? Én
szarvasgomba-pástétomot ettem, lehet, hogy súlyos gombamérgezésem
van...
- Mutassa, kérem, a nyelvét... - mondta dr. Bloch, és valami
szívhallgató után nyúlkált a zsebében.
A princessz megmutatta a nyelvét, és rögtön visszahúzta, és becsukta a
száját. Lehet, hogy szót fogadott, de lehetett egy heveny neveletlenség
tünete is.
Dr. Bloch nem döntött. Meg akarta hallgatni a szívét, de a princessz
eldobta a hallgatót.
- Nekem éppúgy jöjjön a Wallenstein, mint egy gazdag embernek! Nekem ne
küldje az adjutánsát, amikor lehet, hogy súlyos gombamérgezéssel
meghalok, különben is fáj a vakbelem...
- Kérem - mondta indignálódva dr. Bloch -, amennyiben vakbélgyulladás,
ez esetben kívánságára beszállítjuk egy klinikára...
- Maga nagyon kedves ember, de menjen ki. Mert odadobok egy poharat
vagy valamit. És ártatlanul szenvedne, mert maga nem tehet az
egészről... Már azt is hallottam, hogy ártatlan embereket kivégeztek!
Kérdezze meg a főhercegnőt, annak voltak ősei, akik mindenkit
kivégeztek, ha felbosszantották őket.
- De kisasszony...
- Azt akarom, hogy a dr. Bloch menjen ki! - mondta, és kezdett
mindenfélét a földhöz hajigálni. Dr. Bloch ijedten visszavonult.
- Nézze, lelkem - mondta Pipi nővér, és felszedett újra mindent, és
megfogta a princessz kezét, amikor egy kanálhoz nyúlt, és ez a jó,
nyers, hideg, erős fogás megijesztette a főhercegnőt. Ez képes, és
szájon vágja. Pipi nővérrel nem lehet...
- Legalább tanítson meg, hogy mit kell csinálni. Én még sosem voltam
szanatóriumban. Mi köze egy áruház igazgatójának az én vakbelemhez?
- Sok kedvesem... - mondta Pipi nővér. - Ha például nem tudja deponálni
itt az irodában a műtét összegét, akkor magát beszállítják egy
klinikára. Nem olyan olcsó szórakozás az, ha valakinek itt veszik ki a
vakbelét. És ez az áruházi igazgató lehet nagyon gazdag ember, de
smucián. Ez csak szobát vett magának, és azt mondta, hogy ne
csináljanak semmit, mert maga rendesen fizette a járulékokat, és ha
valamit csinálni kell, akkor az OTI tartozik magát ellátni. Ha maga
okos, és itt nem emlegeti a vakbelét, és nem követeli a Wallensteint,
akkor magát biztos, hogy itt tartja egypár napig, látszik, hogy ki van
éhezve, itt jóllakhat, és éppúgy sétálhat a kertben, mint a kegyelmes
úr vagy bármelyik álhírlapíró.
- Ne vicceljen! A hírlapíró, az annyi, mint a kegyelmes úr?
Pipi nővér sóhajtott. Tisztában volt azzal, hogy megint szamárságot
tesz, amikor fecseg, de hát mégsem tehetett mást, a vérében volt az
őszinteség és hogy jó tanácsokkal lásson el ostoba fruskákat.
- Itten, fiam, nagyon sokan vannak, akik keveset vagy semmit sem
fizetnek, és éppúgy élnek, mint a kegyelmes úr, harmincpengős alapár
mellett, ezeket itt mindenki tiszteli és szereti, mert zsarolók.
- Azonnal mondja meg nekem, hogy kell zsarolni.
Pipi nővér ismét sóhajtott.
- Hát például valaki rájött, hogy tévedésből az emeleti
gyomorfekélyesnek a földszintes hízókúrás ebédjét adták. Ezt, persze,
nagyon gyorsan és előzékenyen megoperálták, és úgy a család, mint ő azt
hitte, hogy peche volt, és átfúródott, de az unokafivére, a Padolay
szerkesztő, két hónapja úgy lakik itt, mint egy főherceg. Az
operációért a családnak nem számítottak semmit. Wallenstein
kijelentette gavallérosan, hogy ha ő téved, akkor nem fogad el a
műtétért, sőt a Boronkayt hívták konzíliumra és az Udvarhelyit is, ami
száznegyven pengő, mint a pinty, de az is lehet, száznyolcvan, és a
főszerkesztő remek szimatjával a nagy rohangálásban megérezte a
disznóságot. És aztán valami ötven pengőt adott egy konyhalánynak, mert
itt úgy van, hogy mindenki intrikál a másik ellen, és másnap
megvizsgáltatta magát a Wallensteinnel a lakásán, azóta itt él, mint
egy úr, és én tudom, mert ott szoktam vételezni a fordulóban a
gyógyszerszekrénynél, hogy kétszer kapott már kölcsön a Wallensteintől.
Mert olyan baja van, hogy attól még kijárhat bakkozni az intézetből.
Ezt csak azért mondom magának, lányom, hogy az Általános Áruház
igazgatója egy smucián, és két és fél pengőt sem fizetett naponta, hogy
magát ledörzsöljük. És a kertre nyíló szobákban délelőtt tizenöt perc
alatt végez Wallenstein a vizittel, de azért a koszt jó, kitűnően lehet
aludni, napozhat lent a kertben...
- Mein Herz, was willst du noch mehr! - mondta a főhercegnő, mire Pipi
vállat vont, és azt mondta, hogy ha ilyen panaszai lesznek,
beszállítják majd a klinikára. Itten rendesen kell viselkednie, ha
maradni akar.
Kivitt egy poharat, és amikor visszatért, bizonyos zordsággal, talán
lesújtóan is, ezt mondta:
- Egy Vass nevű van itt. Azt mondja, hogy maga biztos beszélni akar
vele.
A princessz elgondolkozott. Voltaképpen szó sem lehetett arról, hogy ő
beszélni akarjon valakivel, aki Vass nevű. Egész generációk kihaltak a
családban anélkül, hogy ilyesmi adódott volna. Ő most dohányozni akart.
Azonban mint princessz ezt a gyönyörű helyzetet fenntartani nem tudja.
És különben is: családjuk a vikingekkel csónakon ment át Angliába
Hódító Vilmos idején, és azóta az ügy nem került szóba. Legfőbb ideje
tehát most már, hogy eldöntsék: van-e neki valami beszélnivalója egy
Vass nevűvel, aki annak idején nem a vikingekkel kelt át, és talán nem
is a La Manche csatornán, akinek még az sem dicsőség, ha átkelt.
- Igen. Beszélni akarok Vass nevűvel. Vass nevű jöjjön be a szobámba.
Jött Vass nevű. Alacsony volt, köpcös, őszes, és mosolygott.
- Jó estét, gyermekem... Azonnal idesiettem, amikor hallottam, hogy
rosszul lett. Nem akarom zavarni, csak megnyugtatom, hogy amíg itt van,
gondoskodni fogok a hozzátartozóiról, és minden tekintetben
rendelkezésére állok. Amennyiben beteg, meggyógyítjuk, csak feküdjön
nyugodtan, majd holnap a főorvos úr - bizonyos megilletődéssel ejtette
ki a nevet -, dr. Wallenstein, kívánságomra a saját betegének tekinti
magát...
Ezt nagy nyomatékkal mondta. És csalódott, amiért a leányban alig
látott lelkesedést.
Ez a kövér ember nagyon szomorú, gondolta a princessz. És nem is rossz
ember. Sokat mozgatja a vállát, és rángatja a szemöldökét beszéd
közben, meg a tenyerét is kiforgatja olykor, ami csúf viselkedés.
- Zsófia! Állítson ide egy széket, azt akarom, hogy Vass úr leüljön.
Furcsán beszél ez a taknyos - gondolta Vass úr. - Nem említette
Kerényi, hogy a leánynak ilyen hencegő allűrjei vannak.
- Adjon nekem egy cigarettát, Vass úr.
- Tessék... Ámbár talán ne dohányozzék, amíg a főorvos elé kerül. Én
borzasztóan sajnálom, hogy éppen velem volt találkája, és ez a szomorú
eset történt. Lehet, hogy csak a melegtől lett rosszul.
- Nem hiszem - mondta búsan a princessz. - Nagyon beteg vagyok.
Zsófia nővér, aki már-már elaludt, e pimaszságra dermedten
feltekintett. Megevett itt egy fél vagon gulyáskrumplit, és most
szédíti a kövér pasast azzal, hogy beteg.
- Mit történik, Vass úr, ha engem meg kell operálni?
- De, kedvesem... - Vass úr elsápadt. Még az hiányzik. Szegény lány...
De eltekintve attól, éppolyan jól megoperálják a Szent Jánosban... Sőt!
Azonban ő már akkor nem teheti, hogy átvigyék, és ez itt egy vagyonba
kerül. - Miért gondolja, kislány, hogy megoperálják?
- Úgy érzem, hogy meg kell operálni. Úgy érzem, hogy rövidhullámú
besugárzást kell vennem, diatermiás kezelést és ilyeneket...
Gonoszságból mondta ezt. Dohányzott, és látta, hogy szegény Vass úr
minden újabb eljárás említésénél sápadtabb lesz.
- Nézze, Vass úr, ez még nem biztos. Nekem tudni kell valamit:
tulajdonképpen mit akar maga tőlem? Mért üldöz a szerelmével?
- Te... tessék?! - hebegte elgyötörten Vass úr.
Zsófia felállt, és tüntetően elhagyta a helyiséget. Odakint közölte a
főápolónővel, hogy ez egy bolond fruska, valami görl, aki
fejneuraszténiában szenved, és addig ugratja a pasast, amíg nem fogja
kifizetni a számlát. Legalábbis jelenteni kell, hogy az Általános
Áruház tulajdonosa nincs olyan vonatkozásban a hölggyel, hogy
kvarcfénykezelést vagy ilyesmit megengedjenek neki...
Zsófia a maga durva módján mondta el a dolgokat, és ezt senki sem
szerette. Mindenki tudta, hogy neki kötelessége jelenteni az
előrelátható pénzügyi változásokat, de sajnos, olyan határozott
formában végezte teendőjét, hogy az abszurdum volt. Ezért mindenki
leintette állandóan.
- Semmi közöm ehhez, Pipi nővér - mondta a főápolónő. - Wallenstein
főorvos úr úgy intézkedett, hogy ha a beteg nyugtalan, adjunk neki este
altatót. De csak ha kér.
- Kérem! Aztán, ha nem jelentem, akkor azért szidnak össze... A lány
megevett három gulyáskrumplit, megette az én vacsorámat is. Az biztos,
hogy kiéhezett nő, és ez a Vass be van gyulladva az igényei miatt.
Nekem összesen ötven fillért adott, és semmi köze a lányhoz.
- Nem tudom, mért mondja nekem ezeket - mondta a főápolónő, és sietett
az irodába a civil úrhoz, akivel a jelentést apróra közölte. Zsófia
ismét keserűen érezte, hogy őt itt kirekesztik valamiféle közösségből,
amihez pedig jogosan tartozna. Mért akarják neki bebeszélni, hogy nem
fontos a beteg anyagi helyzete? Aztán jönnek kérdezni, hogy látogatja-e
még a bárót a nagymamája, és ha ritkábban látogatja, akkor átteszik a
dépendance-ba, amíg a kötözés tart.
És suttognak egymással, és elhallgatnak, ha ő a közelbe jön. Pedig ő
hűségesen lead minden garast. Bözsi nővérről viszont tudja, hogy húsz
pengőt kapott a századostól, amikor ő szabadnapos volt, és egy fillért
sem adtak neki. A többivel biztos elosztotta. Amikor ő éjjeles volt,
negyven pengőt adott neki az, akit csöveztek, ő megosztott velük minden
vasat.
- Nézze, maga most ideges, gyermekem - mondta közben Vass úr a
princessz ágya mellett, és ez idegesítette a hercegnőt. E pillanatban a
kertre nyíló szobában - mindegy, hogy ki a felmenője, de talán az a
leány, akit helyettesít, kifogásolná a megszólítás bizalmas jellegét,
és így ő most valakinek a büszkeségét nem a megfelelő módon képviseli.
Viszont helytelen önérzeteskedéssel esetleg elronthatja az Ágnes nevű,
kertre nyíló leánynak fontos vonatkozásait Vass úrhoz. Aki szomorú, és
kabátban ül a szobában. Ez igen rossz szokás. Neki azonban ezeket a
szokásokat tanulnia kell.
Ha mint Ágnes szerepel, holnaptól kezdve ő is kabátban fog ülni, sűrűn
felvonja a vállát meg a szemöldökét, és kifordítja a tenyerét.
Istenem, milyen rutin kell ahhoz, hogy az ember átmenetileg ne legyen
főhercegnő!
Borzasztó nehéz dolgokat tudnak ezek a polgárok. Vass nevű például
átteszi egyik lábát a másikon, és rázza. Ilyet ő még abban a
környezetben, ahol tartózkodott, sohasem látott. Ezt is jó lesz
megtanulni. Továbbá a „nézze” szó, az „idehallgasson” - mindezek
rendkívül fontosak.
- Nézze, gyermekem - mondta még Vass úr -, én nagyon szívesen
segítségére leszek abban, hogy munkájából eltartsa a családját, és
kérem, ne higgye, hogy ezért én olyasmit is elvárok magától, amit nem
szívesen... Szóval, kérem, ne gondolja, hogy én magát el akarom
csábítani.
A princessz átkarolta a takarón keresztül két térdét, ráfektette az
állát, és nagyon szomorúan ezt felelte Vass úrnak:
- Ha komolyan így áll a dolog, ahogy mondja, akkor, kérem, adjon nekem
még egy cigarettát. Sőt, adjon nekem még több cigarettát, hagyjon itt
egy pakli gyufát is, és menjen haza, mert szeretnék egyedül maradni.
Lehet, hogy ez a lány megbolondult? Ha így van? Nincs joguk, hogy ez
esetben átvigyék őt a szomszédos Hollnder Intézetbe. Kötelesek őt
beszállítani a Benedekre vagy a Lipótmezőre. De lehet, hogy csak azért
beszél ilyen furcsán, mert beteg.
- Mondja, kedvesem, mért beszél maga úgy, mint egy főhercegnő?
- Mert fáj a vakbelem. Holnap kivetetem, és az egy főhercegnői pazar
állapot, ha itt megoperálnak. De ha itt hagyja az összes cigarettáját,
és ad egy pakli gyufát, akkor becsületszavamra ígérem, hogy nem fognak
megoperálni.
Vass úr nyomban kirakta az összes cigarettáját, odatett egy pakli
gyufát, és csak azután folytatta:
- Nem érzi, hogy fejfájása van, vagy zavaros a környezete?
- Fejfájásom nincs, de őszintén szólva a környezetemet elég zavarosnak
érzem. Ez az állapotom azonban megszűnne, ha Vass úr most hazamenne
lefeküdni, és így mindössze Pipi nővér maradna velem.
Vass úr felállt.
- Kedvesem! Maga egész furcsa teremtés. Végtére is azonban ehhez semmi
közöm. Egy őszinte mondatot még megnyugtatására: feleségemet, aki
elhagyott egy karmesterrel, ma is szeretem, és úgy érzem, Kerényi
tévedett, amikor azt hitte, hogy egy ilyen kisleány, mint maga, jó
hatással lesz rám.
- Na, na! Ez a Kerényi okos ember. Azért csak jöjjön be holnap is, Vass
úr, megpróbálok majd jó hatással lenni magára, és azt hiszem, sikerülni
fog. Különben hol van most a felesége avval a karmesterrel?
„Kicsoda Kerényi?!”
- Legutoljára Brünnből írt egy lapot, mert azért ma is nagyon szeret
engem, csak ez más...
És sóhajtott. A férfiak mindig irigylik azt a piszok gazembert, akire a
nő fütyül, a nevét se akarja többé hallani, és gúnyosan felkacag,
amennyiben megvádolják, hogy azért fogy, mert még ma is szerelmes belé.
„Én? Haha!... Ha csak rágondolok, idegesít! Vedd tudomásul, hogy
Brunónak a kisujja többet ér!” És Brunó (ez esetben Vass úr), bár
tudja, hogy a kisujja többet ér, mégis irigyli ezt a másik embert,
akinek lehet, hogy a kisujja egy vasat sem ér, ám kétségtelenül
rendkívüli emóciókat idézett elő.
De mi köze ehhez egy ilyen taknyosnak?
Ez zsarolja őt avval, hogy kiveteti a szanatóriumban a vakbelét! Ez
rafinált kis kígyó, és lehet, hogy szintén elzokogja majd egy
barátnőjének néhány hónap múlva: „Annak a Vassnak a kisujja többet
ér...”
Hát ebből neki elege van. Az ő kisujját hagyják ki a játékból! Ez a kis
csikó csak eszébe juttatja, hogy ő milyen szánalmasan feküdt ott a
friss, hideg lepedőn, Wallenstein rendelőjében, meglazított
nadrágjával, mellén a fémtrapéz, amelyik a főorvos füleiből függve, két
gumicsövön himbálódzik.
Ő elmegy az öreg Belicskához - akinek régi fajta sztetoszkópja van -,
és megkérdezi, hogy érdemes-e kijárni naponta az Erzsébet hídfőhöz
vizet inni. Ott az ivókút körül, szomorú öregurak között, akik meleg
ásványvizek kortyolgatása közben merengnek líraian, a többihez mérten
fiatalnak, erősnek és fölényesnek érzi majd magát.
De ez a nő, égszínkék pizsamáján fehér csillagokkal, egy bordó ernyős
lámpa világában, a szanatóriumi szoba jó szagú, izgató csendjében, csak
azt juttatja eszébe, hogy milyen másképp viselkedne az ő helyében
Bercik, a kötött-szövött osztály vezetője, ez a göndör, fekete hajú,
vigyorgó Don Juan.
- Higgye le, kisasszony, önzetlenül akarok segítségére lenni
betegségében, amíg felépül, és ha bármire szüksége van, forduljon
hozzám. - És szomorúan megjegyezte. - Ha úgy érzi, hogy ez fontos, és
jó lenne magának, vetesse ki itt a vakbelét. Takarékos ember vagyok, de
elég gazdag ahhoz, hogy teljesítsem ezt a kívánságát, ha annyira
szeretné. Habár azt mondják, hogy a kórházakban sokkal nagyobb
biztonsággal végzik a műtétet...
Arra gondolt, hogy ő most már végigcsinálja evvel a kislánnyal. Ne
higgyék őt valami undok, vén szatírnak, aki leveszi a kezét egy
leányról, mert ez nem borult a nyakába.
Neki ez a kis csikó nem is kell. Megmondja a cégvezetőnek, hogy a
Kerényivel ne dolgozzanak. Kiadják az egész hirdetést a Mossénak! Kész.
Így illik egy valamirevaló céghez.
- De én azt akarom, Vass úr, hogy maga engem állandóan meglátogasson.
Én nem akarom, hogy maga nekem ajándékozzon, és diszkréten távol
maradjon. Holnap tizenegyre itt legyen, mert nagyon lehordom! Most
lehet elmenni... Pá, pá!
Intett a jobb kezével, és odanyomta Vass úr szájára. Vass úr
megcsókolta a kezét, és belepirult.
Azért kedves kölyök...
És nem jó az egész évi hirdetést kiadni egy cégnek. Nagy
kiszolgáltatottság. Végre is Kerényi úgy-ahogy, egész jól intézi a
dolgokat...
A folyosón találkozott Pipi nővérrel, és a zsebébe nyúlt.
Azután megnézte, hány óra.
Majd ad egyszerre. Meg fogja kérdezni Szamosinét, aki valami bajával
sokat járt a szanatóriumba, hogy ez utoljára szokás-e, vagy közben is
kell adni.
És felbúgott a lift. A princessz jól hallotta. Kertre nyíló szobáknak
nincs dupla ajtajuk. Elsősorban a cigarettát és a gyufát pizsamája
zsebébe dugta. Pipi nővér erős és erőszakos.
Pipi nővér leoltott a villanyt, és jó éjszakát kívánt.
- Maga nem alszik itt?
- Nem volt szó arról, hogy külön ápolónője lesz. Ha kettőt csönget,
akkor jövök. Különben minek magának ápolónő?
- Na hallja! Ha ma este nincs ápolónőm, akkor olyan éhes lettem volna...
- Nézze, lelkem - mondta a néger óriás -, azt ajánlom magának, hogy ne
legyen ilyen hetyke. Nem árt a maga fajtájú, kiéhezett, szegény lánynak
pár napig itten üdülni. Viszont, ha ilyen hetyke lesz, akkor nagyon
hamar vége az egésznek... Értse, ahogy akarja. - És ezzel kiment.
Ötödik fejezet
Egy különös éjszaka
A princessz tűnődött. Csakugyan hetyke? Igyekezett olyan alázatos és
szerény lenni, engedelmes és... És úgy látszik, nem sikerült. Most
nézzük Ágnest.
Mert itt valamit tenni kell.
Egyrészt, hogy ne legyen botrány a személycseréből, másrészt, hogy ő
itt egy kicsit pihenjen. És főleg eltolja ezt az undok férjhez menést.
Egyelőre nem ismeri a vőlegényét személyesen, tehát nem fenyegeti
közvetlen veszély.
Mi legyen?
Kimászott az ágyból. Óvatosan a folyosóra ment, és szép csendesen
végighaladt... senki sem törődött vele. Egy boy sietett valahová.
A kis princessz elindult a roppant épületkomplexumban, hogy megkeresse
Ágnest, aki jelenleg valahol főhercegnő helyette. A liftakna felől
zűrös hangokat hallott.
- Azt a beteget át kell vinni onnan, mert a 107-ben van a főhercegnő. A
főorvos úr azt mondta, hogy még reggel tegye át... De hová vigyük? Az
új dépendance-ba nem lehet vinni, ott nincs hely... A második emeleten
sincs hely... Meg kell kérdezni Ferit...
Veszekedtek.
Tehát a 107-ben megtalálja a főhercegnőt. Saját magát. Ezt az Ágnest.
De mit csinál gróf Waciszláv? Hogyan lehet, hogy nem vették észre a
személycserét?
Éppen elsurranna a fordulóban, amikor Pipi nővér tűnik fel a túlsó
félen, és megbotránkozva szól:
- Kisasszony!...
Huss! A princessz egy iramodással fenn van a lépcsőn, egyik kis vörös
papucsát elveszíti, mint valami hamupipőke. De nem törődik vele: Az
egyetlen lény a világon, akitől komolyan fél, az Pipi nővér.
Fut az emeletre, és hallja a nővér nehéz csosszanásait. Az emeletnél
lassítani kell, mivel egy boy jön. Az utolsó három lépcsőt hát
nyugodtan teszi meg, lihegését elfojtva. A boy továbbmegy mellette.
Viszont ott áll a felvonó. Nyitva az ajtó!
Ide most valakit betolnak, hogy elszállítsák, de még útban van, nincs
itt. Talán most teszik csak hordszékre.
- Kisasszony... - hallatszik ijedten lentről...
Be a liftbe!
Bevágja az ajtót, puff! Lenyom egy gombot, felbúg a muzsika, és
utaznak...
Kissé megnyugodva leül. Szép lift. Nagy és finom. Szívesebben lakna
benne, mint a kertre nyíló szobában. A lift megáll.
Kilép.
De nyomban visszalép, és becsukja az ajtót. Jaj Istenem! Egy tábla van
pontosan az ajtóval szemben:
MŰTŐ
Brrr... Addig tréfált Vass úrral, amíg ide érkezett. Lenyomja találomra
a harmadik emeletet. Közben már hallja, hogy lent kiabálnak.
- Micsoda dolog ez? Ki mert ilyenkor a lifttel menni...?
Azt se tudja, milyenkor. De ezek most ott állnak egy beteggel, és nincs
felvonó. És egy emelettel feljebb kilép a liftből, és lenyom egy
gombot. Tévedésből az alagsort.
Jól néznek ki!
Ha egy ideges pasast hoztak a hordszéken, akkor kész a botrány! Most
fel kell hozni az alagsorból a liftet.
Hallgatja a muzsikát. Milyen szép! Ez a legszebb itt. Olyan diszkréten,
mély búgással zenél a felvonó...
Három emeleten át egy teljes liftrapszódiát játszik!
Most itt egy kis nyugalom és csend van.
Leül a lépcsőre, mellére szorítja a kezét, és liheg. Mennyi baj van!
Csak tudná, hogy miért? Mit akar tulajdonképpen?
Elsősorban elvesztette a papucsát.
Ez nem baj, mert a szemközti ajtó előtt lát egy pár körömcipőt, és az
egyiket nyomban felveszi. Erkölcsileg helyes érzékkel bír az enyém és a
tied fogalmáról, de vagyona révén megszokta, hogy azt tegye, amit akar.
Mindent megfizethet, és mindenki engedelmességgel tartozik neki.
Csak ez a Pipi nővér nehogy felmásszon ide a harmadik emeletre. Arra
jön egy férfi pizsamában, a karján törülközővel. Remek ötlete támad.
- Bocsánat! Álljon meg, uram!
Az illető Rubber Szilárd főmérnök. Barna, tömött, angol bajusza van.
Nagyon kövér és cukorbajos. Gyanakodva megáll. Mit akar ez a nő tőle,
éjjel, pizsamában és kétféle cipőben?
- Parancsoljon!
- Legyen szíves, és azonnal adja nekem a törülközőjét!
- Miért kéri ezt?
- Hirtelen szállítottak be, valami erős tünettel, már nem is tudom,
hogy mim fáj, és elfelejtettem törülközőt becsomagolni. Nagyon szeretem
a zöld szegélyű vörös frottírt, mert ízléstelen, és az szép!
A főmérnök, akinek minden izgalomtól tartózkodnia kellett, és 0,8
cukorral jött be, keserűt nyelt. Persze, ez a könnyű hölgyike itt
kikezd vele, szemtelenkedik, és nem mondhatja meg neki, hogy egyelőre
mindenféle különleges éjszakai találkozást eltiltott az orvos.
- Komolyan szüksége van a törülközőmre?
- Képes vagyok erőszakkal elvenni! - feleli a princessz lelkesen.
A mérnök szomorúan átadja a törülközőt, és visszamegy a szobába
másikért. Mért mondja ez a fruska, hogy a zöld szegélyes vörös frottír
ízléstelen? Neki nagyon tetszik. Hát ő egy ízléstelen férfi?
Kis híján sírva fakadt.
Alaposan megmondja majd a véleményét a főorvosnak. Miután bevette az
altatóját, ne idegesítsék őt fel. Végre is ez szanatórium!
Közben a princessz, kétféle cipőjében, karján a törülközővel, vidáman
és könnyedén elindult. Kész a megoldás. Pizsamában, törülközővel,
sietve megy! Nem lehet baj, nem kell settenkedni. Ez itt a szanatórium
folyosóján egyenértékű egy útlevéllel. Az ember lóbálja a törülközőjét,
és siet.
Most hogyan juthatna a 107-es szobához? Itt a 200-as szobák vannak. Egy
emelettel lejjebb kell keresni a 107-est.
Kissé habozik. Eszébe jut Pipi nővér hangja, amint felhallatszott -
fényes, vastag felsőkarjával, hatalmas csípőjével egy női Herkules.
Mindegy! Gyerünk!
Törülközőjét könnyedén karjára dobva, megy le... Közben eszébe jut,
hogy valaki pizsamában, egy törülközővel hónapokig barangolhatna a
szanatóriumban anélkül, hogy ott szobája lenne, és anélkül, hogy
bárkinek is feltűnne. Amikor ezt gondolja, szembejön egy vörös hajú,
negyven év körüli nő, pizsamában, a karján törülközővel!
Hurrá! Szélhámos! Ez is annak a férfinak a törülközőjével zarándokol!
Szegény ember, itt valósággal kirabolják, csak azt tudná, honnan szerzi
ezeket az ízléstelen frottírokat!
- Jó estét, nagysád. Látom, hogy szintén nincs lakása a szanatóriumban,
és...
- Nem értem... Rubber Szilárd főmérnök felesége vagyok.
Ebben a pillanatban döbbent tekintete a princessz frottírjára tapad.
- Kisasszony... - hallatszik egy tompa sóhaj a mélyből...
Két tűz között áll most. Most a legnagyobb baj van!
Olyan az egész, mint egy rossz álom! Megölik!
Egy ugrással menekül le a lépcsőn. Az asszony utánaszól, de a
főhercegnő fut, mint a bolond.
Te jó Isten!
Hogyan mossa magát tisztára Rubber Szilárd ebben az ügyben?!
Karján a törülközővel, lihegve halad. Pipi nővér valahonnan jön, ez nem
kétséges. És óvatosabb lesz! Mert őrült baj lehet az ilyen
Rubberné-féle szeleskedésekből. Visszafordul. A negyven év körül vörös
nő mozdulatlanul áll fent a lépcső karfájánál, és fixírozza. Kezében a
frottír.
Arcán a gyanú!
Huh!
Gyorsan befordul. Szembe jön egy boy. Ez rá sem hederít az égszínkék
pizsamás leányra, amint a törülközővel elsiet. Szofi princessz
könnyedén a vállára üt a frottír rojtjaival.
- Halló, boy! Merre van a 107-es?
- A 107-es semerre sincs. Nagysád a tizedik lakó, akit tisztelettel
megkérünk, hogy a princessz álmát ne bolygassa. Szíveskedjék csak erre
tovább menni. A 107-es felé vezető folyosót úgyis lezártuk.
Jóképű fiú. Szőke és szemtelen.
- Magát hogy hívják?
- Szabó Gusztáv. Én vagyok a Guszti. Ugyebár, nagysád az új lakó a
125-ből? Azért bátorkodom megkérdezni, hogy ha keresik vagy mi, akkor
rendelkezésére álljak.
- Eltalálta. Én vagyok az új lakó a 125-ből.
- Parancsol a művésznő reggel valamilyen újságot?
- Úgyszólván semmit.
A fiúnak közben kifényesedik a szeme. A princessz nagyon szép. És
megáll vele itt beszélgetni. Az ördög nem alszik. Vagy ha igen, akkor
egy másik szanatóriumban tölti esetleg az éjszakát ma.
- Felvigyek valamit a művésznőnek?
Miféle színésznővel téveszti össze?
- Felvigyen?... Nem kell. Idehallgasson, maga szolga: én a 107-be
akarok menni.
A fiú, mint egy apród a történelem valamilyen romantikusabb
részletéből, habozás nélkül felel.
- A művésznő oda fog menni. Pedig lehet, hogy engem kirúgnak ez
esetben. Legalábbis, ha megtudják, hogy az én révemen jutott oda.
- Nem tudják meg. Maga egy hűséges szolga, és ezért a barátom.
Egy pillanatig a boynak is átvillan az agyán, hogy a hölgy átszökött a
szomszédos elmeintézményből. Úgy beszél, mint egy hadvezér. És a
hadvezérek, akik ezt a jellegüket nem képesek bizonyítani, a szomszédos
intézményben laknak.
Mindegy!
Ez olyan szép, hogy ahhoz foghatót Szabó Gusztáv még nem látott soha!
Még ahhoz foghatatlan sem fordult elő az életében. Szabó Gusztáv nemrég
még sofőr volt, és szerelést tanult. A Wallenstein Szanatórium
rendszere nem alakíthatta még át talpig szolgává, utolsó leheletéig
besúgóvá, lakók anyagi helyzetének lélektelen megfigyelőjévé. Mert itt
mindenkinek ez a kötelessége: Mindent tudni! Jaj a nővéreknek, ha a
vezérigazgató vagy a gróf elveszítette lóversenyen mindenét, és ez csak
a számlafizetés napján derül ki. Szabó Gusztáv e pillanatban
felsorakozott a princessz mögött lelkileg, és olyan hihetetlen
fegyelemsértésre ragadtatta magát, hogy e szemmel látható pimasz
hölgyet (de milyen szép!) eljuttatja a 107-hez.
Egy másik alkalmazott e roppant szanatóriumhoz képtelen lett volna
hasonló pártütésre!
- És hogy gondolja? - szólt a princessz, mutatóujjával Szabó Gusztáv
aranygombos mellére bökve. - Miképpen érhetjük el a 107-est? Rohammal
áttörünk a lezárt részen?
- Ezt is megtehetnénk - felelte Szabó Gusztáv harci készséggel -, mert
csak két ápoló áll ott, és én erős vagyok. De ennek semmi értelme. Adok
a művésznőnek egy elsőrangú ötletet, és segítek is benne. És nem azért
teszem, hogy borravalót adjon. A művésznőt én felküldöm a tálalóliften,
és az a 104-es előtt ér az emeletre. A 107-es ott van két lépésre!
- Gyerünk!
Fentről egy hang hallatszott:
- Rendben van, elköltözünk! Azonnal kérni fogom a számlát, csak
hagyjatok már békét a törülközőkkel!
Rubber Szilárd hangja volt. Az elköltözés azonban már aligha segített.
Úgy látszott, válóperre kerül a dolog. Az asszony sírt, és Sziráki
doktor két injekciót adott később.
Közben Szabó Gusztáv elszántan és fénylő szemekkel, valami rejtélyes
falrészből nyíló kőlépcsőn lefelé vezette a princesszt, akiről azt
hitte, hogy valamiféle művésznő.
Egy bizonyos művésznő, aki ma költözött a 125-be.
Ez a lépcső itt nyilván melléklejáró - gondolta a princessz. Titokzatos
kamrák nyíltak oldalt, és a főhercegnő úgy érezte, hogy itt halottakat
tartanak.
- Ez a mosókonyha... - súgta Szabó Gusztáv, mikor látta, hogy a
princessz ijedten elhúzódik. Szabó Gusztáv agyát is rejtélyes
lehetőségek foglalkoztatták. Mi történik, ha ez a nő egy nemzetközi
hírszerző szolgálatában áll, benyomul a főhercegnő hálószobájába,
lelövi, vagy ellopja a terveket? Miféle tervei lehetnek egy
főhercegnőnek? Akit baleset ért?
Marhaság!
Tudnia kellene, hogy mért akar odajutni ez a leány.
Nevetséges. Az egész szanatórium oda akar jutni, és senkinek sincs
kalandos terve, csak kíváncsiak, és szeretnének egy pillantást vetni a
szobára, szeretnének egy szót beszélni az ápolónővel, és az egész
szanatórium fújja fel magát, de ez a kis filmszínésznő nagyon kedves,
ez kukkantson oda a főhercegnő hálószobájába, nézzen be a kulcslyukon.
Egy négyszögletes, kőpadlójú helyiségbe értek, ahol az ételeket liftbe
teszik. Itt sötét volt. Szabó Gusztáv nem értette, hogy miért nem meri
egy ujjal sem megérinteni a filmszínésznőt. A helyzet az volt, hogy a
kislány vele jött nyugodtan, gondtalanul, sötét melléklépcsőkön át, és
ő nem mert hozzáérni.
Eh, mindegy!
Az ilyesmi vagy magától megy, vagy nem fontos. Ne gondolja ez a kis
csitri, hogy azért teljesítette a kérését, mert szemtelenkedni akar
vele.
- Guggoljon le a tálalóliftben, és csak akkor szálljon ki, ha egész
biztos már, hogy megállt. Fél percen belül újra szálljon liftbe. Én
majd megérzem itt a kötélen, ha nehezebb lesz, leeresztem magát, és
visszamegyünk a melléklépcsőn.
- Szabó Gusztáv, magát ki fogom tüntetni.
- Most ne hülyéskedjen a művésznő, hanem szálljon a liftbe.
A princessz ráült a fadeszkára, úgy összekuporodott, mint valami embrió
egy anatómiai atlaszban, és Szabó Gusztáv két erős karja meghúzta a
kötelet. Sötét falak mentén suhant. Ez is erős, mint a Kovács főerdész
- gondolta. - Ezek mind olyan erősek!
Szolgálatkészek, és mégis csupa rebellis!...
Megállt az apró felvonó. Természetesen nem várt, hanem nyomban kiugrott
a félig még himbálódzó liftből, miáltal hasra esett a folyosón.
Mozdulatlanul feküdt. Meghallották?
Semmi. Felemelkedik!
Ez a 104-es, az ott a 106-os... Nyitva az ajtó, és... A 106-osban van.
Waciszláv!
Egy fotelban ül, és méltóságteljesen alszik! Hurrá!
Minden a legnagyobb rendben van! Odamegy, és megrázza az udvarmester
vállát. Ez nyomban felugrik.
- Adja ide a cigarettáját!
Waciszláv átad egy aranytárcát. A princessz pizsamája zsebébe teszi.
- Adja ide a pénzét!
Waciszláv átad háromezer pengőt.
A princessz ezt is a pizsamája zsebébe teszi. Valahányszor Waciszláv
szólni akar, mutatóujját keresztben az ajka elé illeszti, és a gróf
elnémul.
- Tegye a fülébe a műszert!
A gróf nem érti. A princessz a zsebébe nyúl, fülébe teszi a
hangerősítőt. Szofi főhercegnő gyorsan, halkan beszél. Tudja, hogy
Waciszláv téved. Waciszláv nem sejti, hogy a szomszéd szobában az Ágnes
nevű hölgy van, aki Vass úrra tartozik. Waciszláv azt hiszi, hogy ő
volt a szomszéd szobában, és most végre kijött. A kislánynak, úgy
látszik, lehetett annyi esze, hogy nem fogadta az udvarmestert. A
kislány mindent megérdemel, amiért átengedte neki a marhagulyást és a
paprikás krumplit. Sajnálja, hogy Rubber Szilárd válik, és elhagyja a
szanatóriumot, de különben az egész hecc nagyon kedves.
- Itt vártam, hogy a főhercegnő intézkedni kegyeskedjen. Reggelig
vártam volna, ha kell.
- Nem kell. Idehallgasson, Waciszláv. Maga szeret engem. Én is szeretem
magát. Elhatároztam, amikor rábeszélt, hogy megismerkedem majd avval
a görög férfival, és hozzámegyek feleségül. Úgy is lesz. De előbb a
családnak teljesítenie kell egy feltételt: két hétig most nem törődik
velem. Én itt pihenek, újságot olvasok, sétálok... - Kissé zavarba
jött, mert Waciszláv szeme rémülten tapadt a különleges
frottírtörülközőre. - Ma rendeltem a Belvárosban... Szeretem az ilyen
színes törülközőket... - hebegte.
Waciszláv kivette füléből a membránt, belefújt és visszatette.
- Bocsánat... rossz ez a hallgató, úgy értettem, mintha azt kegyeskedne
mondani, hogy ilyesféle holmit rendelt ma...
- Jól hallotta! Ez nem tartozik magára! Mondja meg Herbert főhercegnek,
Alfonz őrgrófnak, hogy ha a két hét alatt érdeklődni merészelnek
irántam, érintkezésbe lépnek velem, vagy bármi módon zavarják ezt az
utolsó két boldog hetemet, akkor nem megyek férjhez! Elutazom újra
Afrikába, oroszlánt vadászni. Pedig jól tudják, hogy olyankor mindig
beteg leszek, megsérülök, mert nem tudok a fegyverrel bánni... Ezt,
legyen szíves, írja itt fel mint intézkedésemet, és én majd aláírom. Az
udvartartás menjen haza Borjénába, és bízzanak meg itt egy bankot, hogy
az én üdülésemet és egyéb költségeimet fedezze. Ha csak egy ember itt
marad az udvartartásból, nem megyek férjhez!
A másik szobából benyitott az apácaarcú, finom leány. Anna nővér.
- Kérek egy kis csendet, a princessz mélyen alszik...
És visszament. És azt gondolta magában, hogy ez az udvarmester egy jó
pofa. Ez már kifogott egy kis flörtöt magának várakozás közben...
- Mit mondott az ápolónő?... - hüledezett Waciszláv, és nemcsak
belefújt a hangerősítőbe, hanem odaverte az asztalhoz is néhányszor.
- Azt mondta, hogy én mélyen alszom. Ez azért van, mert odabent egy
másik hölgy fekszik, aki a főhercegnőt játssza, és én a kíváncsiskodók
elől egy másik négyszobás appartement-t béreltem az alsó emeleten. Maga
tehát csak maradjon itt, a reggeli vonattal utazzék haza. És
természetesen ne merészelje kétségbe vonni a személyazonosságát annak a
főúri hölgynek itt a szomszéd szobában. Ágnes a keresztneve. A
kérésemre az én nevemben szerepel, hogy elhárítsa a kíváncsiskodókat.
Waciszláv mindent felírt, a princessz elolvasta, aláírta, és nem vette
tudomásul Waciszláv kidülledő tekintetét, aki a piros papucsot és a
brokát körömcipőt nézte a lábán, és már előre szédült és rettegett és
borzadt, hogy mi lesz ebből megint.
- A cipőmet és a törülközőmet elcseréltem véletlenül egy barátnőmmel...
- mondta könnyedén, és teljesen piros lett, mert tisztában volt vele,
hogy Waciszláv egy szavát sem hiszi el.
Úgy is volt.
Azonban mit lehet tenni? Ez olyan lány, hogy amit kimond, azt állja. Ha
felbosszantják, nem lesz semmi az esküvőből, viszont a görög herceggel
való házassága beláthatatlan politikai fontossággal bír.
- Kedves Waciszláv, most búcsúzom magától, viszontlátásra.
Kezet rázott a gróffal, kiment, és becsukta az ajtót. Gyorsan bebújt a
tálalóliftbe, ennek a muzsikája gyenge, rossz zene volt, mintha valami
hegedűművésznek készülő ifjú titán játszana a vizsgán egy hangversenyt.
A sötét falak mentén ismét leszállt a mélybe.
Waciszlávnak váratlanul eszébe jutott valami, és a következő
pillanatban kilépett a folyosóra. Tátva maradt a szája.
Senki.
Egy nővér jön arra.
- Kedves nővér... egy pizsamás hölgy ment erre...
- A folyosó el van zárva, erre nem járhat senki. Én itt szolgálatban
vagyok.
Bekukkantott a hálószobába. Az ágyban feküdt egy hölgy és aludt. Ez az
Ágnes keresztnevű főúri helyettes. Egész finoman, macskaszerűen
hortyogott, egy ápolónő cigarettázott, és regényt olvasott. Waciszláv
láttán rémülten dugta el a cigarettát.
Waciszláv máris visszalépett. Ez mi? Csoda? Az egész hosszú folyosón,
jobbra is, balra is senki. Hová tűnt Szofi princessz? Távol, a folyosó
végén két sárga ruhás kerub őrködik. Hatalmas férfiak. A szobában
megnézte a szék alatt, az asztal alatt, majd újra megfogta a fejét...
Álmodott? Ott van, amit a főhercegnő diktált és az aláírása is.
Lehetséges, hogy titkos ajtók léteznek, miután hatvankét éves koráig
egyetlen regénynek sem hitte ezt el?
Közben a princessz leért a tálalóliften a kis konyhába, ahol Szabó
Gusztáv erős karja bocsátotta fel a zsinórt, hogy leereszkedjék a
tálalópad. Kiugrott. Elindult. Szabó Gusztáv némán követi. Ismét mennek
fel a mosókonyhák mentén. Végül kiérnek a második emeleti folyosóra.
- Szabó Gusztáv! Ezért, amit tett, adok magának egy szép
cigarettatárcát jutalmul és emlékbe.
És átadta Waciszláv gróf hatalmas, arany cigarettatárcáját.
A fiú mosolyogva mondta:
- Nézze, művésznő, amíg ezüsttárcára nem telik, inkább csak az eredeti
csomagolásból cigarettázom, dublét nem hordok.
- Az én kedvemért tegye meg, és hordja ezt. Ha dublé is, jó szívvel
adtam.
- Érdekes, hogy milyen nehéz... - mondta Szabó Gusztáv csodálkozva, de
szolgálatkészen zsebre tette a tárcát.
- Hányas szobában is lakom én?
- A 125-ben. Felkísérjem?
- Szabó Gusztáv! Maga soha nem léphet a szobámba, de különös kegyképpen
felhatalmazom, hogy szobán kívül bármikor megszólítson, és olyankor én
egy-két percig beszélgetni fogok magával.
Ez mégis a szomszéd intézményből jöhetett át, mert Péter megint
elfelejtette lezárni a kaput, mint a múltkor, amikor megjelent itt az
orosz cár - ezt gondolta Szabó Gusztáv, de mégis... Lelkesen felelte:
- Köszönöm! Nagy kegy, és nem fogok sűrűn élni vele, hogy ne bánja meg.
„Ha bolond, akkor is nagyon szép!”
- Most pedig búcsúzzunk.
- Kérem, művésznő, amikor érkezett, letelefonált a, portára, hogy
küldjenek fel minden reggel egy doboz Stambult... A portás azt felelte,
hogy nem tartunk itt bent cigarettát. Mi tartunk itt bent cigarettát,
csak a művésznőnek még nem alakult ki a hitele, de én addig is átküldök
mindennap egy doboz Stambult.
- Minden nap két doboz Stambult küldjenek fel, és hogy kialakuljon a
hitelem, itt van háromszáz pengő, adja a portásnak. Ezt ne írják a
számlámhoz, ne említsék többé, ez azért van, hogy mindenfélét
felküldjenek, ha én letelefonálok. Akkor is küldjenek sok mindenfélét,
ha nem telefonálok.
Egy csomó ezres közül kiszedett háromszáz pengőt, és Szabó Gusztávot
keményen megrázta a vállánál fogva - pénzjutalom helyett -, mert tudta,
hogy ennek a fiúnak nem szabad borravalót adnia. És mikor továbbment,
Szabó Gusztáv mélyen meghajolt.
„Ha abnormális, akkor is előkelő!”
A princessz, törülközőjét csóválva, most már elhatározta, hogy
visszatér a szobájába. Csak tudná, melyik a szobája? Sietett, sietett,
és az egész ügy gyanús lett előtte, mivel már sokkal régebben megy,
mint amilyen hosszú lehet az épület folyosója.
Hol van? Hisz ez már másik épület! Meg kéne tudni mégis, hol a szobája!
Szívesen hallotta volna Pipi nővér hangját a mélyből, amint így szól
megbotránkozva, hívó hangon: „Kisasszony...”
- Na, csakhogy jön!
Egy ápolónő szólt rá a homályos folyosón.
- Fiam, maga jól kezdi itt az állás elfoglalását. Húsz perce várja a
főnővér. Holnap helyett már ma szolgálatba kell állnia. Új beteget
hoztak, és én nem hagyhatom ott a kisgyereket.
- Kérem, azt én nem tudhattam - felelte nyomban a princessz, aki
elhatározta, hogy semmiféle ellentmondásba senkivel nem bonyolódik.
- Jöjjön, ahogy van! Nem kell felöltözni! - sürgette a másik.
Vezették folyosókon keresztül egy szobába, ahol egy nő feküdt lehunyt
szemmel, ott volt felöltőben báró Udvarhelyi egyetemi tanár, és még
vagy két fehér köpenyes és egy nagyon ijedt fiatalember, aki az ujjait
morzsolgatta vagy számolgatta, és sápadt volt...
- Hát, kérem, én azt hiszem, hogy most hagyjuk... - mondta Udvarhelyi.
- Az a kérdés, mennyi méreg szívódott fel. No és a szervezet!... Az
dönt. A szívműködéssel... aránylag... megelégedhetünk...
- Kérem, ha bárkit vagy bármit lehetne... - a fiatalember azt akarta
mondani, hogy ha báró Udvarhelyin kívül még száz és száz kiváló
professzort idehozhatnak, ez mind nem számít, csak biztosat akart
tudni... A fiatalember nem tudta, hogy medikus ugyancsak gyomormosást
és ugyanazokat az injekciókat adta volna, a fiatalember nem tudta, hogy
az ágyban fekvő hölgyről az egész emberiség minden tudomásával,
valamennyi tudósával együtt sem tudhat biztosat. Biztosat csak báró
Udvarhelyi tud.
Hogy minden bizonytalan.
Ehhez is mennyit kell tanulni, amíg precízen látja az ember.
A hölgy irdatlan mennyiségű altatót vett be otthon, és ezt elég későn
vették észre. Mire idekerült a szanatóriumba, a bevett altató nagy
része már felszívódott. Hogy ez a hölgy él-e még, amikor felkel a nap
holnap reggel, vagy sem, a kezeit tördelő fiatalember napfelkelte előtt
akkor sem tudhatja biztosan, ha a világ minden aranyát felhasználná
ezen célra. Az egész komplexumból csak az az egy biztos, hogy a hölgy
akármennyi altatót vett is be, a nap holnap reggel is felkel.
Erre gondol báró Udvarhelyi, és feláll. Veszi a kalapját, latin
dolgokat mond egy kopasz fehér köpenyesnek, ez, ugyanolyan latinokat
felel, bólogatnak, és megértik egymást, és a nő lezárt szemmel, sárga
arccal fekszik, besüppedt halántékkal, zilált hajjal, és liheg...
- Kérem, az biztos, hogy este 9-kor még nem vett be semmit. A sógornőm
beszélt vele... Nem kellene talán még elhívni...
A férj - ez a fiatalember - nem akarja elhinni sehogy vagyonának véges
voltát e pillanat egyszerű tragikumával szemben. Szeretné, ha minden
földi javával vagy sok pénzzel, vagy roppant erőfeszítéssel már most,
nyomban megmenthetné az asszonyt ott az ágyon. Báró Udvarhelyi nem
sértődik meg.
Ismeri ezt a téveszmét jól.
Tisztában van az illető idegállapotával. Kéne egy injekciót adni neki.
De nem. Az asszony valószínűleg meghal. Nem fogja bírni a szíve. Túl
sok altató szívódott fel. Azután, hogy a fiatalembert egy lelki
injekcióval lássa el, ezt mondja:
- Megpróbálhatnánk...
Újabb latin dolgokat beszélnek, és a férj ettől csakugyan megnyugszik.
Nem tudja, hogy ez már az ő kedvéért történik, mert a szobában levő
orvosok konstatálták rajta az idegösszeroppanás első tüneteit, és
szeretnék elkerülni a várható további tüneteket, tehát foglalkoznak az
asszonnyal, akinél végeredményben egy vidéki orvos vagy egy ügyvéd is
tudná már, hogy semmi másról nem lehet szó, mint a szervezet harcáról a
felszívott mérgekkel, és ebben a vitézi tornában oly sablonosan tudja
mindenki azt a néhány injekciót és más tennivalót, hogy báró Udvarhelyi
megjelenése és tevékenysége pusztán ellenőrzés.
Még az sem.
Pusztán egy nagy koponya jelenléte, hogy esetleg jelentkező
lehetőségeket kihasználjon, egy erősbödő dobbanás, egy fellépő tünet
gyorsabb észlelését és megelőzését. Ezen túlvagyunk.
A fiatalember most az alorvossal beszél.
- Ugyebár lehetetlen, hogy újságíró... hogy a rendőrségi kőnyomatos...
Én a saját kocsimon hoztam be Hildát, és csak a háziorvosunk tudja...
- Ha nem történik semmi baj, akkor nem kell tartani ilyesmitől.
Természetesen, ha valami szomorú fordulat következik be, úgy
kötelességünk értesíteni a hatóságokat...
- Istenem!... Hát azt hiszi, főorvos úr...
- Kérem, én remélek - mondja az orvos a fiatalember vibráló arcidegei
felé szuggesztíven.
- Ilyen esetnél nagyon sokszor kibírja a szív, és azt hiszem, a
gyógyszer, amit bevett, állott volt... Remélhetünk. Én biztathatom...
Báró Udvarhelyi egyik kezében a kalapjával, másikban a beteg pulzusával
áll az ágy mellett. Kerüli a fiatalemberrel az érintkezést. Piszok egy
érverés... Felhúzza a nő szemhéját. A fiatalember viszont őt nézi. És ő
ezt tudja, pedig háttal áll. De hát nem szokott ilyeneket mondani, hogy
„azt hiszem, van remény...” Báró Udvarhelyi szereti, ha súlya van
annak, amit mond.
A princessz mellett megjelenik egy boy, és a kezébe nyom egy
oxigéntömlőt. Szofi főhercegnő szó nélkül odaviszi a szegény, sárga
arcú asszonyhoz, akit nagyon sajnál. Báró Udvarhelyi int, hogy maradjon
még... Itt is, ott is ráteszi a kezét a nőre. Szeretné, ha segíteni
lehetne...
Nagyjából ismeri az esetet.
A Fővárosi Kaszinóban már két hónapja suttogják. A fiatal ügyvéd, aki a
néhány évvel idősebb gyártulajdonosnőt feleségül vette, és ezzel
vagyonos ember lett, most valami kis színésznővel bomlik... Az asszonyt
először a fjordokhoz küldte társaskirándulásra. De nem ment a dolog...
Egy jóakaró fővárosi hölgy anzikszot írt Norvégiába a feleségének, és
értesítette, hogy a művésznő és a férj Palotafüreden vannak. Az asszony
hazatért repülőn. Valami kis botrány is volt... Azután a fiatal
gyártulajdonos újra boldogan és karon fogva járt néhány évvel idősebb
felségével... Úgy látszik, ismét helyreállt az előkelő házaspár példás,
boldog családi élete, és a kis táncosnő repült.
Most itt hoznak egy oxigéntömlőt.
Minden belgyógyász tudja, hogy ez mit jelent. Az ifjú férj megesküdött,
a becsületszavát adta, úgy éltek, mint a galambok, és egy nap kiderült,
hogy közben is, akkor is, most is a fiatal férj egész idő alatt
titokban Csillaghegyen találkozott a színésznővel. Villát bérelt neki.
Titkos tuszkulánumot. És akkor kezdődik a nagy és döntő veszekedés.
Jött az altató és a harc egy szanatóriumban a szív és a felszívódott
méreg között... Báró Udvarhelyi nyilvános rendes tanár annyit tud, hogy
még ezt is tudja. És nem szól semmit. Becsukja sárga, lapos táskáját,
és ezt mondja a kopasz fehérkabátosnak...
- Azt hiszem, most a legokosabb, ha pihenni hagyjuk a beteget reggelig.
A fiatalember nézi, a fiatalember rimánkodik a szemével, a
fiatalembernek vibrál az arca, de báró Udvarhelyi egyetlen szóval sem
mond többet, köszön, felteszi a keménykalapját, megmarkolja fogójánál a
táskát, és megy.
Férfizokogást hall.
És mégis megy. Majd holnap reggel eljön az asszonyhoz, de előzőleg
idetelefonáltat. Azt mondja a csillagos, égszínkék pizsamás kisegítő
nővérnek, akit bizonyára kihúztak az ágyból:
- Szóljon le, fiam, a portára egy kiskocsiért. És lefekhet már. Ma
éjjel nem lesz szükség magára.
- Miért nincs magának saját autója? Egy báró Udvarhelyinek lehetne
saját autója.
A méltóságos úr ámultan ránéz. Ilyenkor itt mindenkinek a szomszéd
épület jut az eszébe. Ahonnan egyszer átjött az ifjú Bonaparte, mert
nem volt lezárva az ajtó.
- Mi köze magának ahhoz, hogy nekem van-e autóm vagy nincs?
- Mi köze magának ahhoz, hogy én lefekhetem-e vagy nem? Vagy
privatizálunk, vagy nem.
Hol látta ő ezt a nőt? Melyik szanatóriumban volt ez?
- Mondja, nem volt maga műtősnő a Szamosi Szanatóriumban?
- Dehogynem! Csakhogy megismer, méltóságos úr - feleli habozás nélkül,
mert berendezkedett erre. Mindenki azt higgye róla, amit akar.
Az egyetemi tanár megállt előtte, és kissé idegesen körülnézett.
- Nézze, fiam, engem, sajnos, későn hívtak ahhoz a disznósághoz, és
kedvem lett volna elrántani a nótáját annak a társaságnak... Borzasztó
hanyagság, hogy transzfúzióra nem gondoltak... De hát szeretem ezt a
Csillagot, sokat tud, jó orvos, azért mondom ezt el magának, hogy ne
higgye, mintha más szempont lett volna, mint ez a Csillag, aki végre is
derék ember, alapos ember, és tud... Maga, persze, nem lehet többé
műtős. Sajnálom. De ha egyszer elveszíti itt az állását, hát
jelentkezzék nálam, behozom valamelyik kórházba. De jól jegyezze meg, a
gondatlanság legalább olyan hiba, mint a tehetség hiánya.
Nagyon csodálkozott, hogy ez a lány ásít. Kis szemtelen. A méltóságos
úr nem sokat törődött senkivel. Megközelíthetetlen volt erkölcsileg,
anyagilag hozzáférhetetlen, és közkórház vagy szanatórium egyaránt
közömbös volt előtte. Jött, megnézte a beteget, latin dolgokat mondott,
és közönyösen távozott. És ez a szemtelen kis ápolónő itt ásít.
- Ebben mind igaza volt, én is tudtam, hogy a fúzióval baj van, de azt
az egyet mondja meg nekem, kedves Udvarhelyi, hogy meghal-e ez a sárga
hajú asszony, vagy nem?
Őméltósága ilyet még nem pipált. Kedves Udvarhelyi - ezt utoljára egy
volt osztrák uralkodó herceg mondta neki.
És erre a lány még meg is döfködi ököllel a vállát.
- Nem hallja? Azt kérdeztem, meghal-e a sárga hajú asszony? Látszik
rajta, hogy nagyon jószívű.
Őméltósága szomorú iróniával mosolygott.
- Látja, ez az. Ha csakugyan jó szívű, akkor nem hal meg. Mert a szív
itt a fontos. De hát az érverése nagyon gyenge, sok altató
felszívódott... Ez az a pont, kislány, ahol az orvos csak áll, és úgy
tesz, mintha tenne valamit, de bizonyos határon túl az életek sorsa
nincs emberi kézbe letéve. És most szóljon le, fiam, hogy egy kiskocsit
kérek a főbejárat elé.
- Szóljon maga! Éppúgy le tud szólni, mint én...
És otthagyja. Őméltósága indignálódva néz utána. Ami sok, az sok! De a
princessz evvel nem törődik. A betegszobában Torbágy doktor próbálkozik
még injekcióval, a nővér az ajtóban áll és ásít...
- A Wallenstein ilyenkor nem jön be? - kérdezi a princessz a nővért.
- Maga még új nálunk, fiam - mondja, és ásít -, a főorvost mindenhol
keresték, az egész városba telefonáltak érte, de ő nem szereti, ha
éjjel megtalálják. Azért, ha vidékről felhoznának egy őrgrófot,
megtalálnák.
- Hogyan?
- Ez az ő titka. Van itt valaki a személyzet közül, aki mindig tudja,
hogy hol van. Aki igazán tudja. De hát itt mit lehet csinálni? Itten a
beteg bokszol a méreggel. Húsz menetben. És alig lehet közbeszólni.
Sűrű eset. Negyven éven felüli asszonyok szeretnek időnként sok altatót
bevenni, és akkor a báró Udvarhelyi azt mondja, hogy nem mond semmit.
Meg kell várni a reggelt, hogy mennyi szívódott fel. Ha sok szívódott
fel, akkor kész. A Wallensteinnek van egy külön injekciója, valami új
dolog, de az is csak hókuszpókusz. - És újra ásított. - Tudja, ennek
van egy nagyon fiatal férje, ez a Berényi...
- És az baj, hogy fiatal?
- Az még nem volna baj, de van egy Szegő Éva nevű színésznő. Az ma
költözött be ide a Csillaghegyről délután. És bosszúból csinálta az
asszony, és bosszúból már előre, úgy intézte, hogy ide hozzák be, mert
a férje kinn volt délután a színésznőnél... Az Isten se ismeri itt ki
magát...
- Nem a 125-ös a színésznő?
- De az.
Aha! Evvel téveszti őt össze Szabó Gusztáv. Még nem alakult ki annyira
a számlája, hogy Stambult kapjon! Még nem tudják, hogy Berényi az eset
után vállalja-e...
- Magát sajnálom, mert ha nincs ez az eset, akkor alhatott volna -
mondja a nővér, és nevetve hozzáteszi. - Vagy beszélgethetett volna a
Sárosi főgépésszel... Úgyis hiába tagadja!
- Nem is tagadom. Szeretem Sárosi főgépészt.
Ezután visszament a nagybeteg asszonyhoz, aki besüppedt halántékkal,
vacogó foggal feküdt, leült az ágy végébe, és elkezdte dörzsölni a
lábát. Ezt egyszer vele csinálták, amikor beteg volt, és nagyon jót
tett.
A nővér ámultan odaszól:
- Mit csinál?
- Látja. Masszírozok.
- Az felesleges - mondja a kopasz fehérköpenyes.
- Szerintem nagyon jót tesz - feleli hangosan a princessz, hogy szinte
szétszakadt a betegszoba csendje, és nyugodtan tovább masszírozott. És
a besüppedt halántékú asszony abbahagyta a vacogást. Így keletkeznek a
boszorkányhistóriák - gondolta dr. Torbágy, a fehér köpenyes kopasz,
aki jól tudta, hogy a lábmasszírozás itt annyit számít, mintha
felolvasnának egy vezércikket. A férj közben elkódorgott a folyosón,
hallatszott a lépte, amint kopog. Az orvos odaszólt a princessznek:
- Keresse meg ezt a Berényit. Revolver van nála, még csinál valamit
magának.
- Meg is érdemli az ilyen, mert ő az oka az egésznek - felelte az
égszínkék pizsamás, és színes frottírjával távozott, mit sem törődve az
általános ámulattal. Honnan tudta hogy a férj az oka? Az ilyet a
princessznél nem lehetett megállapítani. Ő mindent úgy mondott, mintha
biztosan tudná, és nem is törődött vele, hogy úgy van-e.
Végigcsoszogott a folyosón, és a fordulóban ott látta a férjet
sápadtan, sárgán, az alsókarjára dőlt és sírt.
Megkopogtatta hátulról a vállát.
- Halló. Nincs semmi baj. Megszűnt a vacogás, most mondta Udvarhelyi,
hogy az asszony túl van a veszélyen. Csak nem akarta magának
megmondani, mert rém óvatos. Ha eddig nem halt meg, most már élve
marad. Hol a revolvere?
- Tessék?
- Azt izente Udvarhelyi, hogy adja ide nekem a revolverét, különben ő
azonnal lemondja a további viziteket. Ezzel az Udvarhelyivel nem lehet
cicázni. Sokat tud.
A szomorú férj átadott egy Browningot a princessznek.
- Maga főápolónő?
- Természetesen. Mit gondolt? Mellékápolónőnek tartanak?
- Nézze... itt van, fiam, ötven pengő.
- Köszönöm...
Eltette. Első kereset életében. Tisztességes, meg nem érdemelt ötven
pengő.
- És mondja meg a másik nővérnek is, hogy ne fecsegjenek. Ha a
feleségemet innen elszállítják egészségesen, kapnak még száz-száz
pengőt, és azt kell mondani, hogy Hildát vakbélirritációval hozták be.
- Úgyis azt mondtuk volna. Maga ne tanítson bennünket. Ha akar tőlem
egy jó tanácsot az ötven pengőért, a kertre néző szobák főápolónője,
Pipi nővér itt mindenben a döntő tényező mert a Wallenstein főorvos úr
mamája. Egy drabális, nagy, jószívű nő. Ha annak naponta sok pénzt ad,
elkeni az ügyet, és nem lesz semmi baj... Persze, magának nem kell
tudni, hogy ő az igazgató főorvos mamája. Senki se tudja hivatalosan,
hogy tőle függ minden.
- Hogy hívják? - kérdezte siralmasan a fiatal férj.
- Pipi nővér. Főápolónő a kertre néző szobáknál. Mindenki megmondhatja
magának, hol van. Bár nekem is megmondanák.
És továbbcsoszogott. Hadd keressen szegény Pipi is egypár pengőt.
Egy fedett üvegfolyosón keresztülment, és remélte, hogy visszaér a
szobájához. De az Istennek se!
A jó szagú, kellemesen fűtött folyosón, hatalmas pamlagok mentén
haladt. Egy nagyon jól öltözött nő cigarettázott, apró pohárból feketét
ivott, és egy sovány, fekete bajuszos férfival beszélgetett. Nagyon
kövér leány ült mellettük, és egy nővér ásítozott a sarokban.
- Tudja, én Gusztinak megmondtam, hogy amíg a válóperem eldől, pihenni
akarok. Elég volt!
- És mi van Zsófival?
- Őt otthagytam Rozgonyiéknál, a néni szereti. Iskolába jár, ne legyen
itt, amíg ez az ügy lezajlik. Ha látott volna egy hónapja... Roncs
voltam! Most újra élek!... Elég volt! Slussz! Nem akarok róla hallani
többé...
- Csoda, hogy kibékült vele...
A princessz siet tovább.
Végigmegy az üvegfolyosón, az egyik nyitott ablakon lenéz. Ketten
jönnek a kerten át. Egy virágos kalapú hölgy, barna, almavirágszerű
díszek a kalapján, és egy magas férfi. Meghökken, hogy tátva marad a
szája. Fentről látja őket, ezek nem látják. A férfi erélyesen mond
valamit a nőnek. A nő tiltakozik. Alacsony. Csirkemellű, szinte púpos.
Azután alázatosan megy vissza. Egy rácsos kapuhoz ahol autó áll. Beül a
kocsiba.
Vagy félóráig bolyong a folyosókon. Végül egy étteremszerű, kör alakú
helyiséghez ér. Ez hogy lehet? A sebész, aki a sárga hajú asszonyt
ápolta, a homályos sarokba húzódva beszélget egy nagyon szép nővérrel.
A nővér dühös, és toppant. A férfi tiltakozik. Otthagyja a sárga hajú
asszonyt? Már ott lehetett hagyni orvos nélkül?
- Én százezer pengőt tudok ehhez szerezni!... Most itt az alkalom! Ha
te inkább hagyod itt, hogy elnyomjanak...
- Nézd, Anna, végre is orvos vagyok, ez nem tisztára üzleti vagy
hatalmi kérdés...
- Gyáva vagy! Gyenge vagy! Te is bedőlsz neki! Ez az igazság! Ez egy
gyönyörűen berendezett üdülő, és százezerért már át lehet venni, és
most...
És most az étterem másik ajtaján, flanell hálókabátban, bejön egy nő,
és Anna nővér sebesen mondja Torbágy sebésznek:
- Azért mégis jó lenne, ha főorvos úr megnézné...
A kamillaszőke, nagyon szép nő orrcimpái megrezdülnek, mintegy idegesen
szimatolja a helyzetet, látszik, hogy nem hisz a nővér szakszerű
mondatában, és élesen, ingerlékenyen mondja:
- Azt mondta, Sándor, hogy lefekvés előtt még benéz hozzám. Ha nem is
vagyok komoly beteg, nem kell elhanyagolni...
Anna ideges, remegő hangon folytatja a vesztett csatát a látszat ellen:
- Kérem, a beteg megnyugodott, és csak azt akartam tudni doktor úrtól,
hogy adhatunk-e altatót, mert a Wallenstein főorvos úr azt mondta, hogy
amíg belső vérzéstől lehet tartani, ne altassunk...
A princessz is gyorsan közbeszól. A gyönyörű, flanellruhás nő rezgő
orrcimpáin látja, hogy a bóbita váratlan témafordulata nem hatott
megnyugtatóan. Itt máris belső vérzés van jelen. Ennek a nőnek a szíve
vérzik a sebészért, és féltékeny a bóbitára.
- Igen... Én is azért várok, nehogy megint disznóság legyen, hogy
elmulasztjuk a fúziót, és akkor már hiába van az altatás, mert ha túl
sok fel szívódott, akkor a szíve nem bírja...
Egy szuszra elmondta, amit orvosilag aznap tanult. A flanellruhás nő
megnyugszik. Érdekes, hogy szerelmi bűnöknél a sommás eset mentő
körülmény. Két nő kevésbé fáj, mint egy. A sebész egy pillanatig
lehunyja a szemét a princessz részéről rázúduló orvosi fogalomzavartól.
- Kérem, amíg Wallenstein nem jön be, ne adjanak altatót. Brómot adhat
a betegnek, és ha nem nyugszik meg, akkor jöjjön értem, a 125-ben
vagyok, a művésznőnél... - és mosolyogva fordul a művésznőhöz. - Éppen
most akartam felmenni, de van egy betegünk, és a nővérek kerestek.
- Borzasztó, kérem - jegyzi meg a princessz -, ilyen beteg esetén a
sisterseknek. Engem az ágyból húztak ki. Az Udvarhelyi.
Rémes! Maga is érezte, hogy utólag mindig elrontja, ami jót csinál,
mert még egy csomó hülyeséget mond. Mindenesetre megismerte a
művésznőt, akivel Szabó Gusztáv összetéveszti, és akinek Stambulokat
küldet. Szemtelenség, hogy a sebész nem küldet Stambulokat. Nyomban
továbbmegy, mielőtt az étterem homályos zugából kibontakozhatna
szemérmesen az általa megmentett bóbita tulajdonosnője. Ezek után kiér
a kertbe...
Tulajdonképpen a kertre nyílik az ő szobája. De nagyon sok szoba nyílik
ide. Vajon melyikben aggódik Pipi nővér? Úgy emlékezett, hogy abba a
szemközti épületbe jött be először. Fogalma sincs, hogy az az új
dépendance.
Átsiet a kerten. Ez volt hát a művésznő. Aki miatt a sárga hajú asszony
öngyilkos lett. És úgy látszik, hogy Torbágy sebész kell neki,
Berényivel csak a pénz miatt meg a botrány miatt, ami reklámot jelent,
tartotta a kapcsolatot.
Ez volt hát a Szegő Éva. Most a túlsó épület ablakában meglepetten
látja a barna, almavirágszerű kalapú nőt, amint körülnéz és felsiet. Ez
visszajött az autóból? És hol van, akivel jött?
Ez mindennél jobban érdekli a princesszt. A magas gallérú, felöltős
férfi, akit az üvegablakból látott. De már nem látja.
- Álljon csak meg...
Berényi! Mintha gondolataiból lépett volna ki. Ennek a revolverét
elvette.
- Mit akar? - kérdezi gyanakodva Berényit.
- Maga az előbb... Messziről láttam, bent az étteremben ott volt,
amikor Szegő Éva és dr. Torbágy...
- Elég nem szép, hogy dr. Torbágy otthagyta a beteget.
- Ha egyszer Udvarhelyi azt mondta, hogy túl van a veszélyen - mondja
nyugodtan a férj, és csak most tűnik fel a princessznek, hogy ő is
otthagyta a beteget. Hát ha egy asszony túl van a veszélyen, azért már
illik otthagyni? Ki van mellette?
- Szeretném, ha most megmondaná nekem őszintén, ez nekem nagyon fontos,
hogy mit beszélt Szegő Éva, az a flanellkabátos hölgy, dr. Torbágy
sebész főorvossal... Nézze, fiam, itt van még ötven pengő, és majd
tudja meg...
- Tudja meg, hogy maga egy becsület nélküli, szemtelen fráter, és
sajnálom már, hogy elvettem a revolverét, illetve örülök neki, mert így
van mivel lelőni.
- Nézze, kedves nővér...
- Ne intsen le! Úgy látszott, hogy meghal a lelkiismeret-furdalástól,
mert ez a szegény asszony megmérgezte magát. Erre mostan, mert az
Udvarhelyi mondta, túl van a veszélyen, már érdekli a művésznő.
Kisülhet a szeme, hogy ide hozta a művésznőt is!
- A művésznő már délután ide költözött, és fogalma sem volt róla, hogy
Hilda ezt az őrültséget elköveti... Nem is tudom, mért magyarázom ezt
magának?
- Ne is törődjön vele. Jegyezze meg magának, hogy így nem lehet bánni
egy asszonnyal. Egy asszonyt vagy csalnak, vagy nem. De hazudozni,
hitegetni, és amikor itt fekszik a halálos ágyon, máris féltékeny...
- Semmi köze ehhez, maga fruska!
- Ezt vonja vissza!
Szabó Gusztáv állt előtte. Nem is gorombán.
- Maga egy közönséges boy, és egy vendéggel szemben...
Puff!
Az ifjú férj kapott egy pofont, és beszédült a bokrok közé. A
princessz, mintha futballmeccsen lenne, felüvöltött:
- Bravó, Szabó Gusztáv! Ezt megérdemelte!
Az ifjú férj, erőinek végső határán túl, valamerre a távoli sötétbe
szédelgett, ki tudja, hová ment?
Szabó Gusztáv ott állt szemben a lánnyal. Még mindig nem nyúlt hozzá
egy ujjal sem.
- Mit csinál éjszaka a kertben?
- No né?! Talán féltékeny?!...
Azért ez tetszett neki. Szabó Gusztáv követte őt a kertbe, mint apród a
balladákban, láthatatlanul, és csak akkor jött elő, amikor
megsértették, és megvédelmezte.
- Mit beszélt magával Berényi? Mért nevezte fruskának magát? Én vagy
tízlépésnyire voltam, és nem hallottam az elejét. De azt tudom, hogy
Berényi és maga között volt valami.
- Azt honnan tudja?
- Mit tetteti magát? Maga Csillaghegyről ma délután beköltözött, és az
egész szanatórium tudja, hogy milyen botrány volt kint. Nézze,
művésznő, ez szanatórium. Itt a Wallensteinnek van egy szabálya, ami a
fő: mindenkinek mindig mindent tudni kell.
- Szerintem csak a Wallensteinről kell mindent tudni, mert azt
hallottam, hogy ő egy néger varázsló, egy délszigeti bálvány, aki
ráolvasással vagy leírással leprát gyógyít.
- Hát téved, művésznő, a Wallenstein csak a fej.
- Értem. És a szanatórium, az a hal. És a fejétől okos a hal.
- Nem jó, ha Wallensteint szidja - mondta Szabó Gusztáv. - Én nagyon
szeretem őt. Nagyon szeretnék olyan lenni, mint ő. Pedig biztos, hogy
vannak neki görbe dolgai... és az ember nem ismeri ki magát... De azért
a kisujja többet ér... Szóval ez nem fontos. Itt már délután mindenki
tudta, hogy a 125-ös művésznő, Szegő Éva, egyenesen ide jött
Csillaghegyről. És amikor megláttam magát, én is tudtam mindent. Mostan
maga azzal csinált itt kész helyzetet, hogy a botrány után bejött a
szanatóriumba, és Berényit választás elé állította. Vagy azonnal
közbelép, vagy maga kibékül Torbágy sebésszel, aki a régebbi
szvíthartja volt...
- Nahát! Itt így tudnak rólam mindent?
- Azt is tudják, hogy a Berényi a maga szobájában volt, amikor az
asszonyt beszállították. Átkozott dolog, hogy éppen ma a dépendance-ban
vagyok szolgálatban. És nem lehetett átjönni. Mindenki kereste az új
éjszakás nővért...
Az is én vagyok... - gondolta a princessz.
- Közben hallom, hogy az asszony egy cédulát hagyott kint, ez a
Berényiné, ha jön a barátnője, hogy szállítsák őt be a Lakos
Szanatóriumba. Képzelje! Ott feküdt már akkor órák óta megmérgezve a
lakásban. Berényi fenn volt magánál.
- És akkor történt? - kérdezte elhűlten.
- Igen. A Berényi rohant ide, mert féltékeny volt a Torbágyra, és az
asszony jött utána. Délután autóval Csillaghegyre, ahol botrányt
csinált, este meg ide, a mentőkocsin... És ez a pasas itt lóg a
kertben, és máris maga után mászkál...
A princessz elgondolkozott. Talán nem kellett volna neki azt hazudni,
hogy Udvarhelyi szerint az asszony túl van a veszélyen. Milyen rosszak
az emberek! Előbb még a lelkiismeretfurdalás miatt fejbe lőtte volna
magát, és abban a pillanatban, amikor az asszonyról azt hitte, hogy
nincs veszélyben, féltékeny lett Szegő Évára. Szegő Éva meg ezalatt a
Torbágy után mászkál...
- Most mondja meg nekem: maga Berényit szereti vagy Torbágyot?
- Őszinte legyek? Egyiket se nagyon.
- Azt mondják, hogy előtte magának a Torbággyal volt valami...
- Volt valami, de az szóra sem érdemes. Torbágy egy nagy szamár. Maga
csak arra vigyázzon, hogy ez a pasas többé ne jöjjön a közelembe, és
mindig vágja szájon, ha megpróbálja.
- És a Torbágy?
- Mondom, az nem komoly. De hát még Stambult se tudok venni magamnak a
Torbágy nélkül, pláne, ha Berényi kibékül a feleségével.
- Idehallgasson, művésznő... Mi itt nem keresünk keveset. Nem kell
tudni senkinek, de én szívesen...
- Nézze, Szabó Gusztáv, megtiltom, hogy szerelmes legyen belém! Érti?!
Maga az én titkárom! Titkos titkárom. A nyilvánosság előtt egyszerű,
sárga ruhás londiner, és alapjában véve egy titkos titkár. De elárulom
magának, hogy én másba vagyok szerelmes, nem a Torbágyba, akinek csak a
kését szeretem, mert a vakbelemet kivette, és nem is a Berényibe, aki
csak pénzt adott...
- Szóval szerelmes?
- Igen. Szerelmes vagyok Wallensteinbe.
Szabó Gusztáv búsan bólintott.
- Mindenki Wallensteinbe szerelmes.
- Ezért jó a belgyógyásznak...
- Ha tudni akarja, Torbágy szól az éjjelesnek, hogy öt perc múlva
kopogjon be, és hívja el magától. Torbágy fél, hogy maga itt valami
adóssághistóriát csinál, és neki kellemetlensége lesz Wallensteinnel.
Mert az idén a Torbágy is igazgatósági tag lett, és azóta kutya-macska
viszonyban vannak Wallensteinnel... A művésznő szereti őt, de ő nem
szereti magát.
- Ez mind nagyon érdekes, ámbár nem értem. A fő, hogy én most
megtaláljam Pipi nővért.
- Ott menjen be, a főkapun.
- Hát én ilyen messze eljöttem?
Átjött az összekötő folyosón, és továbbment a régi dépendance-on
keresztül az étterembe.
Szürke felöltőben egy bóbita futott el mellettük. Ahogy a fák közé
értek, ismét átsuhant egy...
- Ezek éjjeles nővérek?
Szabó Gusztáv habozott.
- Igen - mondta aztán. - Sokszor van itt dolog soron kívül, és ilyenkor
sietnek haza aludni...
- Nézze, én elvesztettem valahol a körömcipőmet. A jobb lábamról
keresse meg, és tegye az ajtóm elé. Ebből baj lehet...
- Jó. Kopoghatok, ha megtaláltam?
- Maga csak találja meg, és ne kopogjon.
Amikor Szabó Gusztáv elment, a princessz befordult, és továbbsietett a
főépület felé.
Valaki elkapta a karját.
- Várjunk csak!
Egy távoli ablakból kisugárzó fényben fiatal nő állt vele szemben.
Bóbitában.
- Nem tudja, ki vagyok?
- Nem.
- Az Emma!
És nézték egymást. Miféle Emma ez?
- Tudom, hogy maga az új éjszakás kisegítő nővér, és azt is tudja már
mindenki, hogy a Szabó Gusztávval mi van. Hát engem már nem érdekel a
Guszti!
Nem érdekli. Szóval ez szerelmes a fiúba. Ez az elhagyott nő.
- Én csak felvilágosítom magát, fiam - mondta gúnyos mosollyal. - Amit
senki se tud, csak én, hogy a Guszti az Eszter nővérrel igen jó
barátságban van. Érti? Az, aki olyan magasan hordja a kacsaorrát, és
állítólag még a részvénytársasághoz is valami köze van, azt főzi már
égy éve. És miatta kerültem, mert akkor még azt hittem, hogy az Eszter
nővér magától csinálja ezt, a női osztályra. Pedig a Guszti akarta,
mert féltékeny volt. A törzsépület második emeletéről kerültem oda,
havi száz mellékes volt, a női osztályon meg filléreket, ha kapunk...
- Ez mind nem fontos. Nem törődöm én Szabó Gusztávval.
- Nem törődik?! - és a nő hangja felsivított - hát tudja meg, hogy
találkája volt velem, és fél kilenc óta várom a Zander Intézet mögött!
Már a felsivító hangból elkészült a princessz minden rosszra, és
puff... Épphogy elkerülte a pofont, mire teniszezéshez szokott jobb
kezével keményen torkon ragadta Emmát, és akkorát lökött rajta, hogy a
lejtőről, ahol álltak, legurult az angyalos szökőkútig.
A princessz futva menekül, nekiütközik fáknak, lihegve, idegesen,
valaki elkapja. Ijedten megáll. Ki az? Csak az agya kérdezi, torkát
megbénítja a rémület.
- Az istenért, főhercegnő... A Kovács vagyok...
Ó, milyen megnyugvással borult a nagy vállakra. Hiszen ez a Kovács, az
alázatos rebellis, a főerdész.
- Egész este keresem, és alig érdeklődhettem... Nem akartam a család
miatt, hogy botrány legyen. Hogy tehetett ilyen őrültséget?!
- Mindegy... Kovács... vezessen engem a kertre nyíló szobákhoz. Ott van
egy Pipi nővér... Kár, hogy nem a maga felesége. Az is milyen erős...
- Most én elviszem taxin a Hungáriába, és reggel indul egy vonat...
- Kovács! Ne merészeljen ellentmondani! Mert akkor még maga se lesz
nekem! Ha azt akarja, hogy néha vigyázhasson rám, úgy kell lenni
mindennek, ahogy én mondom.
- Én elhoztam a főhercegnő platinaóráját, és kint vártam a portán. És
gyanús volt nekem az egész dolog, hát felmentem, mert a briliánsgyűrűje
is nálam van, azt személyesen akartam odaadni. És odamentem a
szobájához.
- De hiszen nem engedtek senkit oda!
- Igen. Azért én mégis odamentem. És láttam, hogy ott egy másik nő van
a főhercegnő helyett... És azóta keresem.
- Kovács! Maga most a papám! Kovács Ágnes vagyok, és még néhány napig
szeretnék az maradni. Holnap hozza be a holmimat. Adjon csak papírt,
ceruzát.
Kovács átadta kis feljegyzési noteszét, töltőtollát, és a princessz
gyors mozdulatokkal írta utasításait.
- Most pedig vezessen a szobámba... Aludni akarok!
- Ott tessék bemenni, azon a kapun, és balra a folyosón van a szobája.
Ott az a nővér, aki meg akarta verni.
Hurrá!
Megvan az ő Pipikéje! Rohant be a kapun. Pipi nővér a folyosó közepén
egy asztal mellett, drót szemüveggel az orrán, újságot tartott a
kezében.
Most Berényi jött a túlsó oldalról. Csak épp behúzódhat egy ajtónyílás
alá. Berényi Pipi nővérhez siet. Érdekes. Berényi fél szeme kissé kék.
Ez nem lehet a szájonvágástól, amit a Szabó Guszti adott. Úgy látszik,
Berényit többször is megverhették az éj folyamán.
Többször is megérdemelte. A princessz behúzódik és figyel. Berényi
megérinti Pipi nővér vállát. Pipi nővér felriad.
- Berényi vagyok. Nézze... én tisztában vagyok itt a helyzettel.
- Hogy tetszik érteni?
- Mindegy... Talán anélkül, hogy kitérnénk a részletekre... Adok én
magának száz pengőt. És szeretném, ha a fia kedvezne nekem egy ügyben.
Pipi nővér csak állt tátott szájjal. Volt egy fia a városnál. Írnok.
- Kérem szépen... az én fiam hatalma kicsi... Nem képes elintézni semmi
olyasmit, ami az előírások ellen...
- Tisztában vagyok azzal, hogy az ön fia egy korrekt úr...
Ettől Pipi nővér még jobban megijedt. Részint, mert az idegen szavakkal
örök konfúzióban élt, részint mert az összeg nagysága és a fia
pozíciója fordított arányban állottak egymással.
- Kérem szépen, nem tudom, elfogadhatom e...
- Nyugodtan elfogadhatja, semmi kötelezőt nem várok, és nem akarok
ezért. Csak a jóindulatát kérem a fiának egy bizonyos ügyemben.
- Kérem, ő nagyon jóindulatú ember... azonban...
- Ne is folytassa, kérem, ez esetben rendben van minden.
És elment. A princessz olyan kimerült volt, hogy nem érezte a jelenet
humorát, fáradt, vörös, gyulladt szeme előtt tótágast állt a valóság.
- Pipi nővér... Pipi nővér, csakhogy megtaláltam!!
- Mit kódorog éjjel? Látja, lidércnyomása van a sok gulyáskrumplitól?
Feküdjön le aludni!
Megöleli a hatalmas nővért. Ez is olyan biztonságot ad, mint Kovács úr.
Szelíden megveregeti a hátát, hogy csak úgy döng.
- Szokatlan magának ez a... Hogy mondják azt a hímzést?... Megvan! Ez a
miliő! Feküdjön csak le. Majd megvárom, amíg elalszik. Hol a csodába
szedte ezt a zöld szegélyes vörös frottírt, ma inspekciós vagyok, de jó
éjszakám volt. Felkeresett egy sovány ember, és pénzt adott, mert
szeretné, ha a fiam valamit elintézne neki... Nem tudom, miről lehet
szó. A fiam a városnál van, írnok. Hát ha lehet, majd elintézi, amit ez
az illető kér. Mert tudja, könnyebb megsürgetni valamit annak, aki a
hivatalhoz tartozik.
Bevezette a szobába. A princessz vacogva bújt a paplan alá.
- Itt egy Medinál... Pocsék szer. Az ilyen fiatal lány aludjon magától.
Igyon rá sok vizet... Hol a holmija?
- Kovács papám majd holnap hoz holmit.
Lehajtja fejét a párnára, de nem tud elaludni. Berényi a pénzzel,
Berényi sárga haja, behunyt szeme, és már újra a folyosón volt, és az
benépesedett átlátszó alakokkal, hangos volt nem létező hangoktól, Emma
rohant, és Torbágy sebész, Szabó Gusztáv és Wallenstein áttetsző
figurái kavarogtak jajongva, zajongva az üres folyosón, és ő szeretett
volna eljutni a szobájához, mert a térdei remegtek, és az ereje
cserbenhagyta.
Végre, ez itt a szobája. Lábujjhegyen be a szobájába. Becsukta az
ajtót, és a szoba padlóján ott látta Vass urat holtan, átlőtt homlokkal.
Megdermedt.
E pillanatban ráébredt, hogy szörnyű ostobaságot követett el. Ez
valóságos merénylet a család ellen! Szofi princessz szobájában egy
halott Vass nevűt találnak. Öklömnyi hírek! Világszenzáció!
Ilyen borzalmas kompromittálást még főrangú család nem élt át! Régen
halott. Látni. Homloka közepén egy lyuk. Szeme, szája nyitva, cipőjén a
csokorra kötött szalagok látszanak. Mellette a kalapja. Felöltője
nyitva!
Rémülten, lihegve körülnéz. Ha eldughatná... Azután kimenne ebből a
szobából. Legalább Kovács itt volna! De hová dugja?
Mindegy! Ezt a szégyent nem hagyhatja a családon. Kinyitja a szekrényt,
felemeli félig ülő helyzetbe Vass urat. Nagyon nehéz! Nem fogja bírni!
A két válla alatt, mint valami gyermeket emeli, de lezuhannak mind a
ketten. Atyám, ha Pipi bejön! Úgy marad a halott mellett guggolva,
csendben. De semmi... Rettenetes erőfeszítéssel lábra állítja a
tetemet, és a szekrény felé dönti, de azért egy kicsit fogja a
kabátjánál. Vass úr bedől a szekrénybe.
Vass nevű tetem mégsem nyugodhat a szekrényben, mintha családi kripta
volna. És ki ölte meg szegény Vass nevűt? Semmi köze nem lehet a sárga
hajú, beteg nőhöz. Micsoda rejtély ez?...
A legokosabb lesz, ha mégiscsak elmegy Kováccsal a Hungáriába, és az
esti vonattal elutazik. De Vass nevű nem engedi ki az ajtón. Átlőtt
homlokkal kijön a szekrényből, furcsán felhúzza a vállát, kifordítja a
tenyerét: „Pardon, a szoba ki lett fizetve, ön vendégem egy
vakbélműtétre, senki se mondja rólam azt, hogy megölt, amiért a
szerelmemmel üldöztem...” Rémülten kéri Vass urat, hogy főrangú
családjára való tekintettel tekintsen el az ügy tisztázásától... De
most belép barna kabátban a művésznő... Az egész egy nagy kavarodás!
Fut a sötét kertben, szeretné megtalálni Szabó Gusztávot vagy Kovácsot,
tíz sárga hajú asszony üldözi hálóingben, és a kert egyre nagyobb lesz,
egyre több dépendance, rosszindulatú, fehér bóbitákkal... Segítség!
Kovács úr!
És rémülten, dermedten megáll. Most az épületnek egész más részében
van. Hiszen ez az első emelet, ahol a körömcipőt találta...
És az ajtóban, hálóingben, halálsápadtan ott áll a sárga hajú asszony
és azt mondja neki, mikor meglátja:
- A revolvert adja ide... A revolvert adja ide... Nem lesz erőm
megölni...
A princessz rémülten rohan a lépcső felé, Pipi nővért látja, aki
lihegve jön... Kisasszony... kisasszony...
- Pipi nővér... - lihegi - ott egy beteg...
Most a feje mögött egy hangot hall... ez Wallenstein... Azt mondja:
„Altassák el!”
Az arcára nyomnak valamit, nehéz orvosságszagot érez... És nem gondol
most már semmire.
Hatodik fejezet
Egyre cifrább lesz
Mikor kinyitja a szemét, egy szobalány hozza a reggelit, és vidám
napfény süt be az ablakon.
Halló? Nincs semmi baj! Süt a nap. És kialudta magát. Újra harcias.
Vajat, lekvárt, kávét és zsemlyét hoztak. Jobb, mint a gulyás!
Gyorsan eszik, megmosdik, és örömmel üdvözli a roppant Pipi nővért, aki
megáll az ajtóban.
- Halló, Pipi! Hány óra van?
- Alaposan elaludt! Mindjárt vizit! A főorvos megvizsgálja magát! A
papája mikor jön be a holmival?
- Az rendes ember. Bízza rá!
Vizit!
Kopogás, megjelenik Wallenstein főorvos Bloch alorvossal és Eszter
nővérrel, aki kancsal. Kacsaorra van. A nagybátyja valami fontos
bizottság tagja. Ki hinné, hogy ez a szigorú, pedáns, csúf és
befolyásos hölgy Szabó Gusztáv hatalmában van! Négy éve követi
Wallensteint, és nincs semmi dolga. Olykor valamit innen oda akar
tenni, és elejti. Olykor valakit kitúr titokzatos befolyásával a
konyháról, az emeletre hozat egy szegény leányt. Állítólag pénzt is
elfogad bizonyos kedvezésekért, mások szerint bolond, de nem tombol. Az
biztos, hogy Wallensteinnél, különös módon, képes elintézni ezt vagy
azt.
Ilyen Eszter nővér. Havi százhúsz pengő, koszt és lakás, és kezelik is
a májával. Amit Wallenstein mond a viziten, azt feljegyzi és elfelejti.
De ha eszében tartaná, annak sem lenne fontossága, mivel sohasem
mondták neki, hogy jegyezzen fel valamit.
A princessz még eszik, és lekváros az orra.
Wallenstein főorvos úr gyorsan szokott végezni a kertre nyíló
szobákkal. Azért nyájasságban, jóindulatban nincs hiány.
- Sajnálom, hogy tegnap már elmentem, amikor behozták.
- Még nem ment el. Csak nem jött be. Fent volt a műtőben a
főhercegnőnél. Olcsó beteg nem fontos.
- Nem értem, kedves - és nevet. - Hát hogy vagyunk?
- Azt én nem tudom, hogy maguk hogy vannak. Küldje ki a kancsalt és a
másik fehér kabátost, fontos dolgokat kell mondanom.
Wallenstein komolyan áll. Intuitív ember. Nem dühös, és nem nyugodt.
Nem gondol semmit. Nem érti, miről van szó.
- Tréfál?
- Hallhatta, hogy azt mondtam, küldje ki a kancsalt, és a másik fehér
kabátost. Négyszemközt akarom megzsarolni magát. De ha tetszik,
csinálhatjuk nyilvánosan is. Én ugyanis itt egész éjjel mászkáltam az
épületben, és a Berényi-ügyről akarok beszélni...
- Eszter nővér, intézkedjék, hogy csövezzék a 200-ast, te pedig légy
szíves ellenőrizni. Nem szeretném, ha újra olyasmi történne...
Ketten vannak. Nézik egymást. A lekváros orrú kislány és a fehér
köpenyes boszorkánymester.
Szünet.
Most felmérik egymást. Máris ellenfelek. Mindegyik tisztában van azzal,
hogy a másik nem fog hátrálni.
- Nos? - mondja Wallenstein leghűsebb tenorján, félig hunyt szemmel,
kissé megvetően biggyesztve a száját.
- Szeretnék az első emeleten a 107-es közelében, egy szép, erkélyes
szobát, ötszöri étkezéssel, telefonnal, fürdőszobával, két hétre, és
mindenki rém finom legyen velem, ez különösen magára vonatkozik.
- Magát Vass Béla, az Általános Áruház igazgatója két hétre...
- A Vassról ne beszéljünk. Most arról van szó, hogy ha én kinyitom a
számat, és feljelentem magukat a rendőrségen, mert itten egy
megmérgezett asszonyt hoztak be éjjel...
- Szóval zsarol?
- Eltalálta. Miért? Csak álhírlapírónak szabad?
- Nézze, kislány - mondja nagyon hidegen, és felvonja mind a két
szemöldökét. - Én nem tartozom a gyáva emberek közé. Nem tűröm itt ezt
a hangot. Semmi áron. Ezt vegye tudomásul.
Elhallgatott. Szofi letörölte orráról a lekvárt, és kicsit megszeppent.
Ezzel a Wallensteinnel nem lehet olyan egyszerűen. Ettől megijedt.
- Tudomására jutott valami, és szeretné ezt az értesülést kihasználni?
Szép. Sem fösvény, sem gyáva nem vagyok. Ha ilyen hangon folytatja,
mehet a rendőrségre vagy ahová akar. Ha rendes hangon beszél, előnyére
fog válni, amennyiben okosan viselkedik. Nyugodtan választhat. Ha
tetszik, öltözzön és menjen.
A princessz csendesebben folytatta.
- Én csak azt mondtam, hogy adjon nekem egy szép, emeleti szobát,
fürdő... Fürdőszoba nélkül. És telefon se kell. De bánjanak velem úgy,
ahogy a finom emberekkel és a zsarolókkal szoktak. Mert én segítettem
az éjjel, és én nagyon sok mindent tudok.
Wallenstein nézte a csinos, élénk szemű leányt.
- Még meggondolom... Panasza van?
- Állandóan éhes vagyok.
- Gyógyíthatatlan.
- És szeretnék fürdőt és kvarcfénykezelést, és mindenféle ilyen drága
szamárságot végigcsinálni... Én még sosem voltam szanatóriumban. És én
az éjjel segítettem.
- Nem tudok róla, nem voltam itt.
Kiszállt az ágyból, odalépett Wallenstein elé, és nézte. És a főorvos
először sápadt lett, azután piros.
Nagyon feszült volt ez a csend.
- Forduljon hozzám, ha valami óhaja van - mondta a főorvos. - Lehetőleg
teljesíteni fogom.
Ezzel Wallenstein elment.
Eredmény?
Nem lehetett tudni...
A princessz érezte, hogy nem olyan diadalmasan ment ez a zsarolási
vicc, mint ahogy gondolta. Wallenstein viszont úgy érezte, hogy
erélyesebbnek kellett volna lennie.
- Pipi nővér! Pipi nővér!
- Ejnye, de látszik, hogy nincs jóléthez szokva. Tanuljon meg, fiam,
végre csengetni.
- Küldje nekem a Szabó Gusztit, akit régről ismerek.
- Nincs ezen a folyosón szolgálatban.
- Akkor is küldje, különben megmondom a többi nővérnek, hogy a Berényi
pénzelte magát!
- Azt a fiam miatt adta, az nem tartozik senkire!
- Hát majd mondja nekik is!
Miután rájött, hogy itt csak zsarolni kell, Pipi nővértől kezdve végig
mindenkit, és ha kellő alap van erkölcsi presszióra, ez készpénzzel ér
fel, valami diadalfélét érzett, amit általában egy princessz érezhet,
ha úgy látja, hogy pénz nélkül is boldogul valahogy az életben.
Sőt. Az életen kívül is. Egy szanatóriumban! Tehát légmentesen távol az
élettől.
- Nézze, én küldöm magának azt a Szabó Gusztávot, de itten nem szokás,
hogy valaki a szolgálati helyéről elmegy.
- Mire visszajövök a fodrásztól, legyen ott az emeletfordulóban, ahol a
bőrgarnitúra van, akkor is, ha nem szokás.
Pipi nővér ment. Ha ezek a szegény bogarak befészkelik ide magukat,
mindig bajt csinálnak!
A princessz is elindult. A fordulóban egy idősebb hölgyet látott
bottal, aki kopogott idegesen, és nyomogatta a liftcsengőt.
- Feri! Hát ez mégiscsak hallatlan.
- Mi történt, kérem? - kérdezte a princessz, miután megszokta, hogy
pozíciója legyen.
- Ez, kérem, hallatlan... Háromszor csöngettem a liftnek, és az orrom
előtt felmegy, lemegy, a negyedik emeletre, a harmadik emeletre, az
alsó fürdőbe, az étterembe...
- Azt honnan lehet tudni?
Az éles hangú, hegyes orrú, ősz kis asszonyka a jelzőtáblára mutatott,
ahol mindig kigyulladt a lift pillanatnyi helyzetét jelző gomb. Ha
mozgásban volt, vagy ha megállt.
- Ez a tábla mutatja, de liften belül is mutatja a tábla, ha én
csengetek.
- Jé, de érdekes! Megjegyzem, ilyet láttam Londonban, a Savoy
Hotelben...
A botra támaszkodó, ősz asszony bólogatott.
- Do you speak English?
A princessz ijedten felelt tökéletes angolsággal, de hirtelen
abbahagyta. Hiszen angolul magyarázta el, hogy mért nem tud angolul!
- Táncosnő voltam, és Londonban is felléptünk - sietett valami
magyarázatot adni a princessz.
Az ősz asszony újra csöngetett, a lift idegesen kétszer
visszacsengetett, és elvágtatott előttük, tűnő világossággal a zárt
akna mögött...
- Szóval, maga volt, fiam, Angliában? Szép ország. Tíz év előtt Lady
Midland vendége voltam - és sóhajtva tette hozzá. - Három hónapot
töltöttem Skóciában... Gyönyörű volt! Különben Várady Vladimirné bárónő
vagyok.
- A Várady Vladimir! Ankarában volt kereskedelmi konzul! Én egy
estélyen, három év előtt...
- Érdekes!... Maga mennyi helyen táncolt, fiam.
- Ó... Én nagyon sok helyen táncoltam! Bejártuk egy csoporttal az egész
világot. Az nagyon kedves ember volt, az a Várady Vladimir báró...
Az ősz asszony sóhajtott.
- A táncosnők mindig dicsérték szegényt... és nem ok nélkül... Másfél
éve, hogy meghalt.
És álltak a liftnél. Most már a princessz is dühös volt.
- Ez mért van, hogy a méltóságos asszony annyit csönget?
- Én, fiam, háromszáz pengő kegydíjból meg egy protekció jóvoltából
vagyok itt. Velem rosszul bánnak. Muszáj. Példát kell adni a többiek
számára, hogy lám, aki nem tud sok borravalót adni, az így jár... Ennek
így kell lenni. Mert különben senki sem adna sok borravalót, és akkor
miből élnének itt ezek a szegény emberek?
- Nem jó megoldás. Ezt másképp kell csinálni. Mert akinek nincs pénze,
az még lehet erélyes.
Most megállt a lift. Kifogástalan mosollyal, a széttolt ajtó mellett,
befelé mutatott a boy.
- Ezentúl, ha a méltóságos asszony csenget, akkor mindjárt jöjjön. Mert
az is lehet, hogy én csengettem. Szintén itt van a szobám, és a békés
filozofáláshoz nem értek...
- Kérem, ez úgy van...
- Maga ne feleljen! Maga vezesse a liftet! Szanatóriumban levő
hölgyeknek csak úrvezető felelhet, ha nem kérdezik. Maga nem úrvezető.
Ha úrvezető lenne, akkor csak azért se váratná a méltóságos asszonyt,
mert nem tűrné, ha azt hinnék magáról, hogy itt a borravaló miatt
szekál valakit!
A liftes úgy elámult, hogy a fürdő alatti kamrához értek. Ugyanis
ajtónyitással fékezett, és csodálkozásában megfeledkezett róla.
Gyorsan visszasiklott vagy fél emelettel. És besiettek ketten a fürdőbe.
- Én ide megyek jobbra, a diatermiára - mondta a méltóságos asszony
nyájasan. - Magát hogy hívják, kis művésznő?
- Kovács Ágnes. Mostan elárusító vagyok éppen egy Vass nevű üzletében,
mert a művészet pillanatnyilag pang.
- No, jöjjön be hozzám később... Mutatok majd sok érdekes dolgot. Én is
utaztam mindenfelé. - Szomorú mosollyal megsimogatta a princessz arcát,
és elindult a diatermiára.
A princessz azonnal a fodrászhoz sietett, és egy rendkívül érdekes
frizurát rendelt. Amilyet még sohasem viselt. És a fodrász nagyon
csodálkozott rajta. Mire ez a hajviselet elkészült, a princessz
elégedetten nézte magát a tükörben. A frizura olyasféle kifejezést
adott az arcának, mintha egy év előtt társzekér haladt volna át a
fején, de sérülései úgy-ahogy begyógyultak, csak idióta maradt.
Ez a frizura remek!
Most még csak megfelelő ízléstelen holmikról kell gondoskodni. Nagyon
fontos, hogy ez a dr. Wallenstein pukkadjon! Hogy ő itt rontsa az
összhangot. Az eleganciát. Ami igen fontos e helyeken! És Szabó
Gusztávval megvereti a liftest, sőt a szobalányt is, mert lehet, hogy
az nőket is üt. Disznóság, hogy a méltóságos asszonyt nem szolgálják ki
rendesen és éppúgy, mintha rém sok borravalót adna.
Mit tehet még?
Manikűr!
- Egész pirosra fesse a körmömet, kedves. Rém pirosra.
- Már nem hordják úgy.
- Elég rosszul teszik.
Ez is megvan!
Most kvarcfénykezelést vett, különböző drága sercegő és villámló,
világító és búgó kezeléseket. És állandóan Wallenstein főorvos úrra
hivatkozott. A főorvos, úgy látszik, igazolta a hivatkozást.
Elindult a szobája felé.
A folyosón találkozott Szabó Gusztávval.
- Halló, Szabó Gusztáv! Nekem hiányzik most a jobb lábra való papucsom.
És elvesztettem a jobb lábra való körömcipőmet. Ezt a papucs híján
vettem fel. Nem keresné meg?
- Nem.
- Mi?!
- Jól tudom - mondta nagyon komolyan Szabó Gusztáv -, hogy mégiscsak
benn volt magánál Torbágy sebész.
Aha! Ez a Szegő Éva ajtaján látta bemenni a Torbágyot, és azt hiszi,
hogy ő az a művésznő. No jó. Vállalja!
- Nézze, Szabó Gusztáv. Őszintén szólva, én önzetlen jó barátomnak
tartottam, de egy kicsit verekedtem is magáért, mielőtt még Torbágyot
fogadtam. Emmával akaszkodtam össze. Megvertem!
- Én is verekedtem magáért.
- Megverte Torbágyot?!
- Szintén Emmát!
Szegény. Ezen az éjszakán mindenki helyett Emmát verték meg.
Rettenetes ember azért ez a Szabó Gusztáv. Mégiscsak kiderül róla, hogy
adott esetben megveri a hölgyeket.
- Ez nagyon csúnya volt magától! - mondta szemrehányóan.
- Mindegy. Azután elintéztem vele a dolgot. Kap tőlem végkielégítést.
Ma este újra találkozunk.
- És még jobban elveri?
- Nézze, művésznő... Én sohasem vettem komolyan a nőket... Nem
számítottak... Nekem hatalmam volt felettük. Tudtam bánni velük. De nem
sokra tartottam őket... Most ez más... Maga az első nő az életemben,
akit szeretek. Eddig úgy volt, hogy szerettek a nők, és ha nekem
kellemes volt, azt mondtam rá: szerelem. De most...
- Ne is beszéljen tovább...
Erőltetetten nevetett. Rémes, hogy még így is szereti valaki. Olyan a
frizurája, hogy lófeje van tőle. Erőltetetten kacag, és elmázolja kissé
a száját rúzzsal.
- De igen! - felel hevesen Szabó. - Beszélni akarok róla!
- Haha! Én táncosnő vagyok, és...
- Mindegy! Nem bánom a múltját. Én sem voltam príma ember... Csak arra
figyelmeztetem, hogy ne higgyen egy szót se a Torbágy sebésznek! A
Torbágy sebész Anna nővér kezében van, biztosan! Itt hiába minden! Ez
az Anna nővér nem hagyja azt, aki az övé... Azért volt az a nagy
botrány az éjjel, mert a Berényiné egyedül maradt. A nővért elhívta
Emma, és Torbágy doktor is elment. Közben valaki még egy injekciót
adott Berényinének, és ettől a nő kimászott az ágyból. Ott járt
magánál. Azt mondják, csúf sikoltozás volt. Én másfelé voltam.
Sajnálom. Maga dr. Torbágy megállapította, hogy még egy injekciót
kapott a nő. És dr. Bloch tagadja... illetve azt állítja, hogy nem ő
adta. Én esküszöm magának, hogy Anna nővér volt! Bement a Berényit
keresni... Érezhette a pulzuson, hogy Berényiné állapota kissé javult,
és adott neki valami koffeint vagy mit - Anna nővér ugyanis medika
volt. És a szerencsétlen, súlyos beteg asszonyt egy injekcióval
rászabadította féltékenységében magára... Ha ezt bizonyítani lehetne,
akkor Anna nővér repülne innen... De nem lehet bizonyítani. Sajnos, a
Wallenstein nem tűri, hogy olyan ügyek forduljanak elő, amelyek
bizonyításra szorulnak. Ez azután történt, hogy összeverekedtek.
Berényi úr és Torbágy sebész, és a művésznő bezárkózott a fürdőszobába.
Mikor a Berényi a Torbágy sebész urat leütötte, akkor én elálltam az
útját, be akart menni a fürdőszobába, és a hátsó zsebe felé nyúlt, de
nem volt revolvere...
Világos! Berényi, abban a hitben, hogy a felesége túl van a veszélyen,
ment a színésznőhöz, itt összeverekedtek a Torbággyal, és közben a
színésznő bezárkózott a fürdőszobába. Berényi be akarta törni az ajtót,
hogy megfojtsa vagy megcsókolja, ekkor jött Szabó Gusztáv, aki azt
hitte, hogy a princessz van bent, mivel fogalma sincs, hogy nem ő a
színésznő...
- Én egy dupla nelszonnal lefogtam hátulról Berényi urat, és
felszólítottam, hogy hagyja el az emeletet. És a művésznő bent azt
mondta, hogy luminál van a kezében, és ha betörik az ajtót, megmérgezi
magát. Akkor újra nekirohant a Torbágy sebész úr, és én közéjük álltam.
Nem akartam Ferinek szólni, mert ez nem az én emeletem, és semmi dolgom
se volt ott... Amikor Berényi úr a luminált hallotta, csöndes lett
nagyon, és akkor azt mondta Torbágy sebész úrnak, hogy beszéljenek
egymással nyíltan és őszintén, jöjjön le a kertbe. Akkor én már láttam,
hogy nem lesz újabb verekedés, hanem mind a ketten szidni fogják a
művésznőt, és végül konyakot isznak valahol. Mégis utánuk mentem egy
darabon, és akkor kezdett a művésznő sikoltozni, hogy összeszaladt az
emelet, és lehozták fentről az ájult Berényinét. És senki sem értette,
hogy került az egyáltalán ki az ágyból, amikor az Udvarhelyi báró úr
szerint annyi altató felszívódott, és egy óráig feküdt a
műtőasztalon... Tudja, művésznő, ilyenkor én úgy csodálom a nőket. Hogy
ez felkelt az ágyból, és a féltékenység, a hiúság hajtotta...
- Nagy motor...
- De el kell adni - mondta szomorúan Szabó Gusztáv -, nyolcszáz
lelépést adok Emmának, mert gyereke lesz. Szóval, azután lementem a
földszintre, mert hátha mégis verekszenek. De nem verekedtek. Konyakot
ittak az étteremben, és akkor már csend volt az épületben, és végül
felmentem újra, megnézni, hogy mi van a művésznő szobája környékén...
A princessz megsimogatta Szabó Guszti arcát. Ez a fiú vigyázott rá,
abban a hitben, hogy ő a művésznő.
- Jól van, Szabó Gusztáv, maga derék testőr. Most pedig kerítse elő a
papucsomat, és adja oda Pipi nővérnek.
Szabó Gusztáv elment, ő pedig elfoglalta az új, parkra néző, első
emeleti szobáját, amelyet időközben kijelöltek számára, és már ott állt
egy nagy kofferban mindaz, amit Kovács úron keresztül megrendelt.
Elsőrangú, ízléstelen, a princessz ruhája alapján készen vett
tucatholmi, továbbá volt egy csíkos napernyő és egy bársonyszalagos
kalap, amilyet férfiban csak zsandárok szoktak hordani.
Megjelent a ditschwester.
- Jó napot. Elza vagyok. Hallottam, hogy a kerti részről ide költözött.
Ebédre van...
- Hozzanak gulyáskrumplit. És diós nudlit. És szalámis kenyeret. És mit
kell irkálni? Majd mindig megmondom, mit akarok. Maga mért hízik így
el? Fiatal lány egyen kevesebbet. Én csak azért eszem sokat, mert nem
hízom tőle.
- A pajzsmirigyemmel függ össze. De azt hiszem, ez nem fontos.
Maga sem tudta, miért viselkedik itt úgy, mintha ellenséges várba
jutott volna. Elővette a világoskék mosókosztümöt, mert ez volt a
legcsúnyább, azután a zsandárkalapot, amitől egész eltorzult a feje,
mindenféléket a retiküljébe tett, kinyitotta a napernyőt, és lement
sétálni.
Többen is kinevették, szinte a szemébe. Ő ezzel alig törődött.
Kovács úr várja lent, akibe belekarolt, és ketten mentek végig a park
sétányán. A princessz olyan élénken volt kifestve, mint egy
paprikajancsi. És ha egy férfit látott, elhúzta az orrát és a száját.
- Mondja, Kovács atya, mit tenne most, ha valóban egy ilyen lánynak az
apja lenne, mint én?
- Legyen szabad tisztelettel elhallgatnom.
- Nem szabad. Mit tenne?
- Sajnos, inzultálnám, és a hajánál fogva hazavinném.
- Lehet, hogy sor kerül rá - mondta a főhercegnő bólintva és vidáman
nézett körül a napfényes parkban. A vendégek jó része csak most
kezdett előbújni fürdőkből, fodrászoktól, és helyet foglaltak a
napozókon.
Közben feltűnt a Nagyságos Asszony. A Nagyságos Asszony pasztellszínű
lila ruhát hordott, napjában négyszer öltözött, és úgy látszott, nincs
flörtje senkivel. Nyakán és szeme sarkában enyhe púdertömítés látszott
olykor.
E kora őszi napok szimbóluma volt, alig észrevehetően hervadásnak
indult, de még szemrevaló életével, hihetetlenül nagy viharokkal
többszörösen férjezett múltjában.
- Menjen haza, Kovács, én mindenféle botrányos dolgokat akarok
csinálni, és azután férjhez megyek a görög herceghez. De egyszer
életemben rettenetesen akarok viselkedni. Hadd tomboljam ki magam, nem
igaz?
Kovács nem válaszolt. Elbúcsúzott újszülött leányától, és elment.
A Nagyságos Asszony Verőnével beszélgetett. Verőné az epéjével járt
ide, mindig úgy volt, hogy meg kell operálni, de azután nem tették. A
főorvos, a tanár vagy a civil úr az irodában, valaki mindig a műtét
ellen volt.
- Ó, ha én egyszer beszélnék - sóhajtott a Nagyságos Asszony.
Megjegyzem, egész nap beszélt. Mindenki kívülről tudta már a
történetét. Volt egy kislánya, egy Elek nevű gyárosa és néhány férje.
A princessz leült a közelükbe, kacéran egymásra vetette a lábát és
rázogatta, ahogy Vass úrtól látta. Persze, ilyesmihez gyakorlat kell.
De idővel menni fog. Az „idehallgasson” és „nézze” kifejezések, továbbá
a vállfelhúzás és a tenyérkifordítás, mindezt már begyakorolta jól, de
hát még nem egy Vass úr ezekben a dolgokban, az kétségtelen...
- Tudja, már nyugodt életem volt. Hála Eleknek, leszoktam az
altatókról, és akkor jött könyörögni. Valahol Törökországban volt,
lovakkal foglalkozott, tönkrement, és egyszer csak megjelent... Azt
hittem, sose fogom neki elfelejteni azt a spanyol táncosnő ügyet. De
tudja, milyen az ember.
- Tudom - mondta Verőné, pedig nem tudta. A princessz hallgatta őket,
és szomorúan érezte, hogy ő ezt sohasem fogja megtanulni.
- Azután - folytatta a Nagyságos Asszony - elhatároztam, hogy
megpróbálom vele még egyszer. Már csak Zsófi kedvéért is. Végre is a
gyermek apja. Nem igaz?
- De igaz - felelte Verőné, pedig ezt sem tudhatta.
- Elek mondta már akkor, hogy nézze, Flóra, tudhatja, mi lesz ebből.
Magának most van egy kis pénze, rendbe jött, én nem magamért mondom, de
hát mi reménye van, hogy az az ember megjavul...
- Igaza volt. Mi reménye lehetett? Aki lóversenyez...
- Az a másik, aki lóversenyez... Az első férjem.
Verőné nem szólt semmit. Itt az ember nem ismeri ki magát. Ennek annyi
férje volt, hogy csak az Elek biztos. Mert az nem volt soha a férje.
Elek gyáros, jószívű, idős, és valahányszor a Nagyságos Asszony
elrontja az életét, melléje áll. És leszoktatja az altatóról. Vagy az
alkoholról. Vagy a morfiumról. Olyankor a Nagyságos Asszony mindig úgy
néz ki, mint egy csontváz, azután újra rendbe jön, megint kifizetik a
terheket a kis házról, és megjelenik a Nagyságos Asszony valamelyik
férje, esküdözik, hogy megjavul, és kezdődik elölről minden, és végül
itt ül a szanatóriumban, ahol újra embert csináltak belőle, és estefelé
megjelenik Elek úr, akivel társalognak. Ezt a tartalmi kivonatot
készítette egy óra múlva a princessz a Nagyságos Asszony életéből,
hasonlóképpen, mint az iskolában a történelmi drámákból vagy a
Faustból, vagy a Rómeó és Júliából: „Két család áll egymással szemben.
A Montague és a Capulet. A két család viszálya közben az ifjú Rómeó és
az ifjú Júlia, egy-egy tagja úgy a Montague, mint a Capulet családnak
megszeretik egymást, ezért később Rómeó a leány bátyjával párbajt vív,
majd az ifjú Júlia sírjánál leszúrja magát, és az feltámad. Az ifjú
Júlia szintén öngyilkos lesz.”
Körülbelül ilyen tartalmú kivonatot készített a Nagyságos Asszony
életéből, aki éppen ott tartott, hogy Artúr Párizsban ismét játszani
kezdett, s ő megverte őt.
- Szörnyű! - mondta Verőné, és közben irigyli. Verőné egyszer megverte
az egyik férjét. Mert ez mindig órákig ült a klubban, és nem jött haza,
és hiába készítettek friss vacsorát.
- Képzelheti... Nem is jó rágondolni. Azonnal elköltöztem. Akkor jött
ez a fiatal artista-ügynök, telebeszélte a fejemet... Mit tudtam én
akkor? Amim még volt, azt eladtam, naponta fél liter konyak, ez is egy
csirkefogó volt, a revü Spanyolországban egyszer csak megakad, jönnek
hozzám pénzért. Thomas eltűnik. Ott állok a nagy lakással Párizsban, a
követség sürget, hogy adjam oda az útiköltséget, amiből a tizenhat
lányt hazahozzák, természetesen megmérgeztem magam. Ez az Elek, ez az
angyal, ott áll az ágyamnál, mikor magamhoz térek, valami tengerparti
szanatóriumban, tudja, neki milyen összeköttetései vannak!...
- Tudom - mondja Verőné, pedig nem tudja.
- Elek azt mondja, most velem jön, hazaviszem a lányához, és ezeknek a
szamárságoknak vége. Elek mindent elintézett. Pénzzel,
összeköttetéssel, az a csirkefogó harmincezer frankot sikkasztott, ezen
dűlt össze a vállalkozás. És úgy volt, hogy jövő héten elvesz
feleségül. Közben befejeződött Artúrral a válóperem. Elek hazahozott...
Egy roncs voltam! Negyvenhárom kiló.
- És fél liter... Negyvenhárom kiló, plusz fél liter konyak, azt
mondta, annyit ivott meg napjában.
- Igen. Szegény Elek sokat szenvedett velem. Akkor még Délibáb utcának
hívták...
- Eleket?! - hüledezett Verőné.
- Nem! Ahol lakást vett ki nekem. Az egy angyal. Olyan nincs több a
világon. Veszekedtem vele, kidobtam, nem akartam látni, és ittam, és ő
ott ült szelíden az ágyamnál, és nem hagyott...
- Ilyen szemtelenség... - mondta Verőné, mert nem figyelt, Wallensteint
nézte vigyorogva, aki áthaladt valahol a kerti út oldalán.
A Nagyságos Asszony sóhajtott.
- Mit tudja azt maga... egy megcsalt, elhanyagolt, félőrült nővel, aki
alkoholista... A kislányomat sem akartam látni. Senkit. És akkor Elek
rávett, valahogy ügyesen behoztak a szanatóriumba, és ez a Wallenstein
megint embert csinált belőlem. Az Elek ott ült az ágyamnál reggeltől
estig. Nem szabadott elmozdulni. Még konyakot is adtak eleinte.
- Nekem most is adnak. Alacsony a vérnyomásom - mondta Verőné
rikácsoló, gyors beszédével. - Az biztos, hogy értik a dolgukat.
- Tőlem nem kértek sokat - szólt közbe a princessz. - Én Dél-Amerikába
mentem egy karmesterrel, otthagytam a férjem, most bizonyos Kerényi
nevű reklámfőnök rá akart venni, hogy engedékeny legyek egy
áruház-tulajdonoshoz. De maga ismer engem, Verőné...
A két nő riadtan nézte, ízléstelen, kék mosókosztümjében és
napernyőjével, múlt századbéli zsandárkalapjában a főhercegnőt.
- Bocsánat... úgy tudom, nem volt szerencsénk - mondta roppant
elegánsan a pasztell-lila ruhás Nagyságos Asszony, aki jólelkű volt.
Ezért is bocsátott meg mindig egykori férjeinek. Holott Elek erről
lebeszélte.
- Kerényiné vagyok - mondta a princessz -, két hete jöttem be,
Udvarhelyi hozatott ide, mert sok altatót vettem be, és nem volt
biztos, hogy felszívódik.
- Tudom, fiam! - mondta lelkesen a pasztellruhás, aki már többször vett
be sok altatót, de mindig azzal a megfelelő rutinnal, hogy a fel nem
szívódás nem lehetett kétséges. Az altató volt tulajdonképpen az
aranyhíd, amelyen Elek mindig visszatért hozzá. Mindig egy kis levelet
hagyott hátra, amelyen ez állt: „Értesítsétek Elek őméltóságát, hogy az
ő nevével a számon aludtam el...”
Verőné legszívesebben visszautasító lett volna a kislányhoz, mert úgy
gondolta, hogy ez nem úriasszony. De a Nagyságos Asszony jóindulatúan
kérdezte:
- Mit vett be?
A princessz egy pillanatig tűnődött.
- Transzfúziót... - mondta azután. - Az volt a szerencsém, hogy állott
volt az altató, és mikor kinyitottam a szemem, ott állt már az ágyam
mellett Kovács, ez a hűséges méltóságos úr, aki eddig még mindig
megbocsátotta, ha Dél-Amerikába mentem egy karmesterrel.
A Nagyságos Asszony bólintott. Ismerte az esetet. Verőné, akinek
egyetlen családi tragédiája a tarokk és az alsós nevű kártyajátékok
miatt állott elő férjével, szomorúan sóhajtott. Miért nem akarta őt
soha senki megszöktetni sem Párizsba, sem Dél-Amerikába.
Mert szereti Bélát, és a világ minden pénzéért nem kellene neki más
férfi. Illetve más férj. És nézte, amint a Nagyságos Asszony a
mosókosztümös kislánnyal elindul a sétányon, és ez arra ösztökélte őt,
hogy megállítsa dr. Bloch alorvost.
- Mondja, alorvos úr, mitől van az, hogy napközben néha szédülök? Az
epémmel most hál’ Istennek rendben vagyok, de ez a vérnyomás...
- Többször kell enni. És pihenni, pihenni! Különben majd húsz csepp
Cardiazolt adatok. A nagylányát mostanában mért nem látjuk soha?
- Ja, az nem úgy van, kérem! - mondja büszke mosollyal. - Erzsi
zongoraművésznő lesz, napi öt órát gyakorol, a tanári oklevelet már
megszerezte, de még tovább jár az Akadémiára...
- Fess kislány. Büszke lehet rá. Volt már nyilvános hangversenye?
- Akartak rendezni, de az olyan makacs kölyök, ő még nem akar a
nyilvánosság elé állni.
Dr. Bloch evvel továbbment. Feladatát megoldotta. Az egész szédülés
kérdését átvitte más térre, és Verőné sóhajt...
- Nézze, fiam, egy ilyen csinos lány, mint maga, nem járhat ilyen ócska
mosókosztümben. Van nagyon elegáns mosókosztüm is, de éppen az ilyen
plump holmira áldozni kell.
„Plump.” Tanult egy újat.
- Nézze, nagysád - mondja, felhúzza a két vállát, és kifordítja az
egyik tenyerét -, nem telik többre.
- Hát Kovács őméltósága?...
- Ő nem olyan nagylelkű. Behozat egy kertre nyíló szobába, ha éppen
beveszek altatót vagy iszákos vagyok, fizeti a kiszolgálást inkluzíve,
de aztán slussz.
- Hát maga egy nagy szamár, fiam. És ha nem veszi rossz néven, nekem
van egy szép barna tavaszi kosztümöm, azt átalakíttathatja magának.
Alig hordtam. De látni se akarom, mert ez volt rajtam, amikor jött
Imre...
- Artúr...
- Imre is újra jött. Elek akkor leszoktatott a morfiumról. Tehermentes
volt a kis ház, csak a lányomnak éltem, és néha feljöttem Pestre
Elekhez egy pár napra... Akkor jött Imre, és elkezdett könyörögni, hogy
őrült volt, és nem ismeri azt a nőt többé, Imre volt az első férjem.
Tudja, úgy éltünk, azt egyszerűen nem lehet elmondani. És akkor
megvadult. Egyik napról a másikra! Kezdett kimaradozni... Nekem gyanús
lett. Nem kártyázik, nem jár moziba, mit csinálhat különben egy férfi
este?
- Mit csinálhat? - érdeklődött a princessz.
- Hát, tudja, én nem estem a fejemre. Én elővettem a barátját. Volt egy
barátja, az Edus. Mindig azt mondta, hogy Edussal vannak, és valami
vállalatot csinálnak. Hát én egy este beállítottam Edushoz. Hebegett,
hápogott, dadogott, zöld lett... Tudja, Lipótváros, Tátra utca, minden
szó áthallatszik, és én azt mondtam, nézze, Edus, ne magyarázzon, én
most nem bánok semmit, olyan botrány lesz, ha nem mondja meg, hol
találom Imrét. Hát ő nem tudja... Nála nem járt... Puff, egy pofon!
Három napig dagadt volt a csuklóm. Vékony karom van, nincs berendezve
ilyesmire. De biztosat akartam tudni. Így jutottam a Gül Baba utcába.
- Ottan csuklódaganatokat kezelnek?
- Nem. Ott van, fiam, egy találkahely. És nagy botrány volt. És most
Imre visszajött, és esküdözött, hogy megjavult, de én az ilyet már
ismerem, fiam. Amikor a konyakról vagy egyébről van szó, én is így
szoktam esküdözni Eleknek. Elek is mindig bedől, én is mindig bedőlök.
- Sajnos, én is bedőlök mindig - mondta sóhajtva a princessz, és nem
tudta, mit jelent ez a szó, de ha mindenki mindig csinálja, rája is
illik.
- Ha én még egyszer ilyen fiatal lány volnék, mint maga, hát több eszem
volna. Majd én elküldöm magához a szabónőmet és a kosztümöt délután.
Azt hiszem, át sem kell alakítani, én akkor éppen valami elvonókúra
alatt voltam, nem lehettem több negyvenhat kilónál. Tudja, hogy nekem
van egy majdnem ilyen nagy lányom, mint maga?
- Idehallgasson... Azt én honnan tudnám?
Ez az idehallgasson nem volt jó. Hiába! Ezt nehéz megtanulni, hogy
mikor jön „nézze”, és mikor jön „idehallgasson”, mikor jön a „tudja”,
és mikor jön a „mondok én magának valamit”. Pedig ezeket tudni kell,
különben maradhat élete végéig buta főhercegnő. Egyetlen dolog megy
jól, ha leül, és a térdére tett jobb lábát rázza. De ez magában véve
még nem jelentheti a polgári társadalmat.
- Igen. Van egy olyan lányom, mint maga. És most, ha kijövök a
szanatóriumból, Zsófinak akarok élni.
A Pipi nővér nem lehet a lánya. Tehát nyilván egy másik Zsófiról van
szó.
- Imre úgy hagyott ott Rómában, amikor újra inni kezdett, és slusszt
csináltam... így álltam ott, mint az ujjam.
A princessz megnézte az ujját. Ha ekkora briliánsgyűrűvel állt ott, nem
is lehetett olyan nagy baj. Mert az ujján egy nagy briliánsgyűrű volt.
- Már két hónapja tartoztunk a hotellal, mindenem zálogban, eladogatva,
és Imre azt mondta egy nap, hogy visszaadta a képviseletét, őt
becsapták, a lakat nem cikk Olaszországban, de tudtam, hogy nem erről
van szó, hanem megint iszik, és egy fekete hajú nővel látták Ostiában.
Úgy emlékszem arra a délutánra, amikor elhatároztam, hogy leszámolok
Imrével, korbáccsal mentem ki... Akkor már autóbuszon, húsz lírám, ha
volt összesen, és összegyűjtve az altatót az éjjeliszekrényemben, mert
tudtam, hogy ha Elek nem bocsát meg, akkor meghalok. Ez a pimasz... ez
a legdrágább Stabilimentóban... persze, maga ezt nem tudja...
- Sose jártam Stabilimentóban. Van egy kastélyunk... Van egy kastély,
ahová egyszer kivittek Rómából...
- Volt Rómában?
- Hogyne... táncoltam... de kérem, nem velem volt Imre annak idején,
mert én nagyon rendes lány voltam, én táncoltam és hazamentem...
A Nagyságos Asszony tapintatosan bólogatott, és másról beszélt.
- Ha Elek nem jön értem, nem hoz vissza, ma sem tudom, mi lett volna
belőlem. De most vége... Végre is nem kívánhatom Elektől, hogy mindig
mindent megbocsásson, és elég volt. Anya akarok lenni. Csak anya. A
lányomnak fogok élni... Pá, kedves...
Valakinek intett, aki megemelte a kalapját.
- Maga miért van itt, és hogy hívják?
- Kovács Ágnes a nevem. Rosszul lettem egy hotelban. Kerényi nevét már
nem hordom. Dél-Amerikában hagytam. Egy Vass nevű igazgatónak akartak
bemutatni...
- Vass? Az Általános Áruház igazgatója?
- Igen. Talán ismeri, Nagyságos Asszony?
- No... Nagyjából. A második férjem volt. Én az első felesége voltam. Ő
a második feleségét szerette igazán, én az első férjemet, és így
gyorsan lezajlott a házaséletünk, Vass feleségül vette Helént, én akkor
újrakezdtem Arnolddal...
A princessz egy pillanatra megállt. Férfinevek egymás kezét fogva, vad
bacchanáliában táncoltak körül az agyában. Arnold, Imre, Artúr,
Thomas... És a pasztellszín ruhás asszony pasztellszín ruháján finom
szőrmekeret, ujján, nyakán hosszan lakkozott vörös körmeivel, szomorú,
kissé öreges, de kellemes arcával, alt hangjával mégis rokonszenves
volt. Ad neki egy barna kosztümöt.
- Most felmegyek a szobámba, mert masszíroznak, ha akar, velem jöhet.
- Akarok.
Feri, a portás, szeme sarkából egy szomorú pillantást vetett a
mosókosztümös, zsandárkalapos főhercegnőre, aki lépten-nyomon elrontja
itt a képet. Ebben a hallban finom nyakkendős, monoklis, ősz urak
szivarozva üldögélnek, különösen szép, fekete hajú nőkkel, akik
szarvasbőrszerű, barna ruhában vannak, és ha egymásra teszik a lábukat,
a fehéren kivillanó térd érzékelteti, hogy milyen véghetetlenül finom
harisnyát viselnek, szinte semmi. Egyetlen szép ékszer van rajtuk, és
álmatag pillantással beszélgetnek az öregúrral, egy boy átsiet
virágcsokorral, azután telefonon érdeklődnek, hogy Halápi őméltósága
megkaphatja-e a régi szobáját, és egy ősz úriasszony várakozik
Wallenstein főorvos úrra, szóval, egy szanatórium hallja.
Erre most jön ez a kék mosókosztümös nő, legalább a zebraszínű
napernyőjét becsukhatná, egy kalapban, amit a nyaka alatt
bársonyszalaggal köt, meg, mint a vidéki felírónők, ha szeretnék
eltüntetni az első ráncokat, azonfelül a jobb ajka legalább fél
milliméterrel magasabbra van festve, tiszta dolog, hogy egy Rákóczi úti
cukrászdához megfelelő eleganciával öltözött leányról van szó, aki
becsöppent ide. És most megáll a portásnál.
- Kérek egy doboz Darlingot.
Nem vett ki pénzt. Tehát számlára gondolja. Sajnos, ez a leány, bár az
Általános Áruház igazgatója fizet érte, nem hitelképes a portán.
- Kifogyott éppen most a cigarettánk...
- Nem vagyok hitelképes a portán? Csak szóljon! Mert akkor megyek a
Wallensteinhez, és lármázok!
- Kérem, a főorvos nem intézkedett a portán...
- Azért intézkedek most én. Nem szeretem, ha ellentmondanak nekem. Ne
hazudozzon itt összevissza, hanem adjon egy doboz Kék Darlingot.
A portás lehajol, keresgél, rákvörös arccal feltűnik ismét.
- Tessék... Még van egy... véletlenül...
- Nem véletlen. Félt, hogy lármázok. És igaza volt.
Közben a Nagyságos Asszony felment a szobájába, és a princessz követi.
A liftboy a leírás után elvezeti a szobához. Kopog.
- Tessék... Maga az, kedves. Üljön csak le.
A Nagyságos Asszony a szófán fekszik, vállánál fogja a kombinéját, és a
masszőr valamivel keni. És valamit időnként végighúz a bőrén, ami
serceg. Szikrák pattognak belőle. A masszőr fiatalember, fehér
kabátban, és angol bajusza van.
- Ott van minyon az asztalon... Vegyen belőle. Vagy akar inkább
cigarettát?
Köszönöm, van Darlingom.
A falon képek, amiket nézeget, és közben a Nagyságos Asszony beszél.
- Mindjárt felpróbálhatja a barna kosztümöt, és talán jó magának egy
kalapom is.
- Ezt a kalapot nagyon szeretem. Mindenki mérgelődik miatta. Ilyet
csináltatok vagy ötöt.
- Maga csináltatja a kalapjait?
Észbe kap. Rázza a lábát.
- Nézze... van egy barátnőm, az kalapszalonos, és nekem rém olcsón
dolgozik. Harminc pengőért már csinál egy kalapot.
A princessz azt hiszi, hogy jól felelt, harminc pengő az biztosan nem
pénz egy csináltatott kalapért, és olyat a kültelkeken készítenek. A
Nagyságos Asszony magában mosolyog, hogy a kislány így tódít, de nem
szól semmit. A masszőr csomagolja a holmiját. A princessz hanyagul
odaszól.
- Holnap délelőtt jöjjön be hozzám is. Több gépe nincs?
- Kérem, csak a főorvos úr rendeletére...
- Azzal nem lesz baj: Kovács Ágnes vagyok. Maga kérdezze meg a főorvos
urat, és mondja meg, hogy én ragaszkodom a masszírozáshoz. Tizenegyre
várom. Tízig a fürdőben csinálok mindenféle költséget.
A Nagyságos Asszony előveszi a barna kosztümöt, miután a masszőr
elment. A kosztüm ideális.
- Itt a jobb oldalán egy kicsit be kell venni...
Ott ugyanis eláll egy nagy hullám. De a princessznek ez borzasztó
kedves. Még sosem hordott használt ruhát. Rém jó... És a csendőrkalap!
Ha valamelyik rokona látná, az itt hetekig ápolásra szorulna. A
Nagyságos Asszony mindent megpróbál, hogy a csendőrkalapot és a csíkos
napernyőt elvegye, ám hiába. Azt nem adja. És örül a lelke, mert a
Kovács a holmik között vett egy olyan rózsaszínű, nadrágos pizsamát,
valami egészen vastag, vászonszerű anyagból, nagy gombokkal, hogy ha
abban kiül a napra, a Verőné eperohamokat fog kapni.
És újra csodálkozva kérdezi magától, mi az a vad, galád, ellenséges
indulat, ami itt, alapjában véve jóindulatú, egyszerű emberek között
dúl-fúl benne, hogy elrontsa az előkelő összhangot, hogy mérgelődjenek,
hogy...
Most iszonyúan elpirult! Egyszer csak megsejti...
- Nem akar egy kis konyakot?
- Azt hittem, hogy Elek már leszoktatta a Nagyságos Asszonyt.
- Ó! Most a konyakkal nem volt baj... Marokszámra szedtem a
csillapítót, az altatót...
- Már egy roncs lehetett a Nagyságos Asszony...
- Hát az voltam, fiam. Nézze, maga okos, csinos leány, mért nem ad
magára semmit?
„Mi az, hogy ad magára? Olyan, mint a plump? Itt sokat kell majd
tanulni.”
- Hát, kérem... Az úgy volt, hogy én elárusítónő voltam egy áruházban,
és volt egy jó barátom, egy Kerényi nevű plakátrajzoló, ez rábeszélt,
hogy egyikével Nagyságos Asszony férjeinek, a Vass nevűvel, valami kis
barátkozást kezdjek, és az étteremben volt találkánk, de én rosszul
lettem, és behoztak ide...
- Értem... - mondta búsan a Nagyságos Asszony. - Nézze, ami Vasst
illeti, mondok én magának valamit. Vass a második feleségét szereti,
ezt a Helént. Az is valami karmesterrel hagyta ott, ahogy maga csinálta.
- Én még nem hagytam ott Vass urat.
- Valakit otthagyott egy karmesterrel.
- A férjemet. Ezt Blochnak hívták. Dr. Bloch.
- Aki itt alorvos?
- Igen. Az volt az első férjem, azután férjhez mentem a karmesterhez,
és most az Általános Áruházban vagyok, a kalap-, gyerekcipő- és
lámpaosztályon.
- Kedvesem, maga nagyon zavarosan beszél, de higgye el, kár volt
otthagyni a doktor Blochot. Rendes ember. Én nagyon szeretem.
- Ízlés dolga. Nem tudtunk kijönni egymással.
- Ami Vasst illeti, nincs nagy jövője az ügynek. Az még mindig az
elszökött feleségét szereti.
Kopogás. Belép dr. Bloch. A princessz feláll, tüntetően távozik. Maga
sem tudja, mért csinálja ezt a sok őrültséget.
- Megismerkedtem az elvált feleségével... - mondja a Nagyságos Asszony.
- Igen? - csodálkozik dr. Bloch. Elvált felesége pénztárosnő egy
színházban. Hogy a csodába ismerkedtek meg? Nem örül neki, mert Margó
őt mindig szidja.
- Nagyon kedves teremtés.
- Igen, igen... Kedves. De hát már rég nem érintkezünk.
- Maguknak ki kellene békülni - mondja a Nagyságos Asszony, aki szeret
szívügyekhez bölcsen hozzászólni. - Higgye el, egy komoly orvos nem
lehet nőtlen. Szüksége van a nyugodt életre. Én azt hiszem, hogy
hajlandó magával kibékülni.
- Kérem, ez már olyan régi ügy...
- Nem tudja elfelejteni a karmestert?
- A karmesterről nem is tudtam. Azt hittem, a színházi titkár. De hát
ez nem fontos. Hogy érzi magát? Nyugodtan alszik?
- Elsőrangúan!
- Felriadás?
- Semmi. Csak ha a reggelit hozzák. A fürdők nagyon jót tettek.
- De most ezt abbahagyjuk... Nem szabad a szívet igénybe venni.
- Már megy? Mondja, ha beszélek a feleségével... Nekem az a véleményem,
hogy maguk nagy gyerekek, és egyikük sem akar közeledni...
Dr. Bloch tanácstalanul áll.
- Nézze, asszonyom, nem mondom, hogy én nem szeretem... De annyi
garanciára lenne szükségem ahhoz, hogy visszafogadjam. Nem tudom,
említette-e magának, írt is nekem, és már úgy volt, hogy kibékülünk...
De nem tudok hinni neki.
Bloch valahogy felengedett. Fájó pontja volt az életének ez az asszony,
és kissé mellette hangolta az, hogy beszélt róla a Nagyságos
Asszonnyal... Az biztos, hogy szereti őt. Csak nincs egy egyenes szava.
Hogy mondja ezt meg?
- Nahát, majd legközelebb már többet mondok... - bólint a Nagyságos
Asszony, és dr. Bloch úgy érzi, hogy tiltakoznia kellene, de nem teszi.
Mégiscsak szereti... Hiába. Dr. Bloch kissé elhízott, esetlenül jár,
vastag szemüveget hord, és csakugyan sokat tud. Külső megjelenése nem
indokolná jelenlétét. És eh... Mindig előjön ez a história Margóval.
Bizonyos fokig sajnálja, hogy nem felelt a levelére... Mindegy. Odakint
megkérdezi a nővért, hogy a 200-as evett-e? Evett. Hőmérséklet?... Este
38 körül. Mit adjunk? Majd benézek...
A princessz elmegy a porta előtt, és a portás alázatosan megszólítja:
- Kérem, kisasszony... Elnézését kérem... azt hiszem, félreértett az
imént...
- De mennyire. Küldessen fel a szobámba egy angol pipereszappant és
hennát.
És továbblibeg. Nyilván Wallenstein szólt a portásnak, hogy ezzel a
lakóval nem jó kezdeni. Szabó Gusztáv állítja meg.
- Művésznő... Itt van valaki a főbejáratnál, azt mondja okvetlenül
beszélni akar önnel, tudom róla, hogy pénzbeszedő. Ha akarja,
eltávolítom.
- Jöjjön a pénzbeszedő...
Jön a pénzbeszedő. Nagyon keserű ember.
- Kérem, művésznő. Mi nem tudtuk, hogy ön véglegesen elhagyja a
csillaghegyi villát, és mi három nappal előbb szállítottuk...
- Mit akar?
- Kérem, itt hétszáz pengőről van szó!
- Nahát, akkor ezt mondja.
Odaad egy ezrest, a megkövült pénzbeszedő remegő ujjakkal
visszaszámolja a háromszázat a princessz hatalmas, bőrretiküljébe,
amely ezen a világon csak Kovács úr ízlésének felel meg, beletömi a
pénzt, előhúz egy púderpamacsot, megveregeti az arcát, kacéran
rámosolyog Rubber Szilárd mérnökre, aki feleségével éppen arra jön, az
asszony szeme villámokat szór, és a princessz továbblibeg. Miközben
kinyitja napernyőjét, még egyszer visszanéz mosolyogva a főmérnökre.
Csak a gyanakvó asszony fordul vissza feléje, és most már a princessz
végleg elsiet.
- Legalább mondd meg őszintén, hogy mi volt! - mondja a vörös hajú
asszony.
- Drága fiam, esküszöm a gyerekeinkre, elragadta a törülközőmet, és
távozott, és azt sem tudom, hogy kicsoda - mondta siralmasan a
főmérnök, de valahogy nem érezte már olyan kellemetlenül magát, mint
tegnap. Egyszer majd beszélget evvel a kislánnyal, ha éppen nem lesz
ott az asszony. Mit mosolyog ez itt rá?
Szabó Gusztáv elhalad mellette. Nagyszerű ez a fiú! Diszkrétebben
viselkedik, mint egy gróf.
- Szabó Gusztáv!
- Parancsol a művésznő...
- Mit csinál a főhercegnő?
- Szobájában beszélget... Véletlenül tudom. Vendége van.
- Na ne!
- De igen... - és miután körülnézett, a princessz fülébe súgja: -
Megjött inkognitóban a vőlegény... Mi az! Halló! Karcsi, egy pohár
vizet...
- Köszönöm, már jól vagyok...
Hetedik fejezet
Kiderül, hogy valaki mindent megértett anélkül, hogy görögül tudna
Kovács Ágnes, az igazi, felült az ágyban, abban a pillanatban Anna
nővér már mellette volt.
- Parancsolja, főhercegnő, hogy kinyissam az ablakot?
- Igen...
- Hogyan készítsem el a fürdővizet? Hány fok legyen, és parancsol
fenyőtablettát?
- Éhes vagyok.
Ahogy kinyílt a spaletta, beömlött az aranyszínű fény, Ágnes nagyot
nyújtózott, ásított, és szívből sajnálta, hogy rövidesen meg kell
válnia ettől a szép szobától. Mindegy... Nem tehet róla. Ő nem mondta,
hogy főhercegnő...
Miután megfürdött, a főhercegnő holmija közül magára vett egy pizsamát.
Egész jó. Csak ő valamivel kisebb és soványabb... De az nem baj.
Pizsama lehet valamivel bővebb. Annyiféle reggeli volt, hogy olyat ő
még ebédre se látott. Egy egész nagy asztalt toltak be, teli
mindenfélével. És reggeli után megkérdezte ez a nagyon szép arcú, finom
ápolónő, meglátogathatja-e Wallenstein főorvos úr, aki vizitet tart.
Jött a főorvos. Az ajtóban kis főhajtás, mögötte Torbágy sebész és
Bloch, akinek az arca még mindig kissé savanyú, mióta hallotta, hogy
Margó újra ki akar vele békülni.
- Kérem, főorvos úr - mondja Ágnes, azonnal a tárgyra térve, bátran és
nyíltan. - Tessék valakit beküldeni a hercegi udvarból.
- Waciszláv gróf a reggeli vonattal elutazott, és az udvar részéről nem
tartózkodik itt senki.
- Úgy. És ez a Waciszláv gróf elment anélkül, hogy velem beszélt volna?
- A gróf, kérésünkre, mivel idősebb úriember, aki főhercegnő világra
jöttétől a környezetében tartózkodik, előzőleg bejött, de ön aludt, és
néhány sort hagyott az éjjeliszekrényen.
Ágnesnek kissé tátva maradt a szája. Levette az éjjeliszekrényről a
lapot!
„Főhercegnő! Mielőtt elutaznék, minden jót kívánok, itt álltam az ágya
mellett, amíg aludt, és búcsúzóul csak annyit közlök, hogy szíveskedjék
két hétig minden tekintetben a legjobban eltölteni idejét e kellemes
helyen. Gróf Waciszláv.”
- Kérem... - hebegte Ágnes - mért engedték be a sötét szobába?...
- A szobát teljesen kivilágítottuk, de főhercegnő oly mélyen aludt,
hogy ettől sem ébredt fel. A gróf úr mint nevelője még meg is simogatta
az arcát, és távozott.
Ágnes úgy érezte, hogy nem szanatóriumban, hanem egy hajón van, és az
ágy himbálódzik vele.
- Hát, kérem... - hebegte. - Azt hiszem, hogy...
Wallenstein szokott közvetlen mosolyával mondta:
- Azt hiszem, leghelyesebb, ha mint beteg már e pillanatban megszűnik,
főhercegnő, és vendégünk erre a két hétre. Hála istennek, erős, mint a
vas!
Visszaroskadt a párnákra, és becsukta a szemét. Mire kinyitotta, a
fehér köpenyek eltűntek, csak a szentképarcú nő ült egy fotelban a
szoba sarkában.
- Maga az én ápolónőm?
- Igenis, főhercegnő.
- Ne mondja mindig: főhercegnő. Az unalmas. Hogy hívják?
- Anna. Radics Anna.
- Ápolónő-tanfolyamot végzett? Csak azért, hogy itt ápolónő legyen?
- Igenis.
Most látta, hogy a nő nem is szentképszerű. Van valami sötét a
lényében. Valami alattomos. Nagyon szép. De valami gyűlölet lappanghat
benne. És most ő mit csináljon?
- Mondja, én még sosem voltam szanatóriumban. Én lemehetek a kertbe?
Egy főhercegnő személyesen mehet a kertbe?
- Természetesen gondoskodás történt, hogy senki se férhessen a közelébe
kíváncsiskodó tolakodással.
- Ez helyes. Én akkor most lemegyek a kertbe.
- Milyen ruhába öltözik? A komorna a szomszéd szobában vár.
- Amilyet... a komorna válassza ki.
Tíz perc múlva a főhercegnő egy sötétszürke délelőtti ruhájába öltözve,
egy számmal nagyobb cipőben igyekezett a kertbe. Majd valahogy papírt
kell dugni oldalt a cipőbe, mert leesik a lábáról. Csak vigyázva. Úgy
látszik, ennek a Waciszlávnak meghagyta a főhercegnő, hogy ő
helyettesítse. Elsőrangú ötlete támadt.
- Mondja, kérem... amikor engem behoztak, azt hiszem, egy Kovács Ágnes
nevű leányt is behoztak. Szeretnék én avval beszélni személyesen.
Időnként jobbra vagy balra kissé eltartotta a tenyerét magától, mert
ezt főhercegnőinek vélte. Öt perc múlva jött, hogy Kovács Ágnes nevű
ápolt az intézetben nincs. Megnézték a kertre nyíló szobákat. Nincs.
Feri, a portás, bölcsen döntött az ügyben.
- Nyilván azt az erőszakos, kültelki leányt gondolja, és Isten őrizz,
hogy a főhercegnő közelébe engedjük. Legyen a válasz, hogy Kovács Ágnes
nevű ápolt az intézetben nincs.
Közben a főhercegnő a kert egy elkülönített részében unatkozott, és a
boyok magas borravalót kerestek, mivel egy távoli dépendance emeleti
ablakából mutogatták az unatkozó főhercegnőt.
Vagy nyolc fej egymás mellett figyelte a princesszt, aki könnyedén
megjegyezte, hogy hozzanak számára egy reggeli lapot. A boy megjelent a
reggeli lappal. A princessz olvasni kezdett, és kérte, hogy hagyják őt
egyedül.
A távoli dépendance-ban arattak a boyok és a nővérek. Tíz fej volt az
ablaknál, a hátul állók már öt pengőt is fizettek, és nézték a
princesszt, amint kibontja a reggeli lapot. Azután kívánságára egyedül
hagyták. Érdekes, hogy a főhercegnő mennyire érdeklődik a napi politika
iránt. Az újság második oldalát olvassa elmélyülten.
Tizenhat fej figyeli. Tizenhat száj tátva marad a csodálkozástól.
Amikor a főhercegnő egyedül maradt, csíkokra tépi az újságot, és a
cipőjébe tömi. Verőné mélyen lebiggyesztett szájjal bólint. Elhúzza
kezét a homloka előtt.
Szegény...
Fiatal teremtés. Náluk a házban lakott egy leány, az egyszer
ételmérgezést kapott, és miután felépült, mindig énekelt. Ez most
egyforma csíkokra tépi a napilapot, összehajtogatja, levasalja az ujjai
között, és a cipőjébe tömi. Ha szőlőt hozatott volna, azt is biztos a
cipőjébe tömné...
Verőnének volt egy rokona, az mindent felszedett az utcán a földről, és
a zsebébe dugta. Az ablaknál állók nagy részét idegesítette, hogy
Verőné kiterjedt rokonságában minden előfordult már.
Most valaki csengő, éles hangon felkacag.
A jól öltözött hölgyek megbotránkozva elhúzódnak. Ez az a zabolátlan
elárusítólány... És ni! A Nagyságos Asszony barna kosztümje van rajta.
Megismerni a tintafoltról a mandzsettáján. Ilyen egy szemtelen!
Kineveti a főhercegnőt, mert a cipőjébe tömi a napilapot. Na! Ettől
függetlenül még tanulhat valamit egy főrangú hölgytől. Például, hogy
nem járkálnak zebraszínű napernyővel egy parkban. Lassan elhúzódik
mindenki, még a látvány sem lehet olyan elsőrangú, hogy ennek a
perszónának a társaságában élvezzék. A főhercegnő, aki a park
elkerített részében nyolc-tíz perc múlva már nagyon unatkozik, feláll
és elindul.
Távoli bokrok, ösvények, komornákkal, bóbitákkal, boyokkal elevenedtek
meg, és hallják, hogy a princessz visszatér a szobájába. Ez a
főhercegnő dolog nagyon unalmas.
A szobájába érve, diszkréten közli vele az ápolónő, hogy egy úr
szeretne beszélni vele, bizonyos Agorapollus.
Ezt jelentősen mondja.
Ágnes azt feleli, hogy szeretne lehetőleg egyedül időzni a nap folyamán.
- A főhercegnő vőlegénye repülőgépen érkezett, és inkognitóbán
megszállt a szanatóriumban. Csak pár szót akar beszélni.
Egy pillanatig gondolkozik. Mindegy. Tisztességesebb, ha valakinek
megmondja az igazat.
- Kéretem azt az urat, aki a vőlegényem.
Jön a görög herceg. Civilben. Mint doktor Lotar Agorapollus érkezett a
fővárosba, és ezt tudomásul kellett venni illetékes helyeken. Így most
zsakettban van, finom, sovány, elegáns, kicsit hosszú, de kedves
mosolyú ember. Középen elválasztott szőke feje kopaszodik.
Valamit mond franciául Kovács Ágnesnek. Hiába teszi ezt, mert Kovács
Ágnes nem tud franciául. Hallgat. A fiatalember hosszan beszél, és
mentegetődzik.
Franciául.
Siralmasan felhúzza a két vállát, szívére teszi a kezét, mélységes
szomorúsággal szeretné meggyőzni a főhercegnőt, hogy nem történt
részéről tolakodás, hanem őszinte aggodalomból jött ide.
És Ágnes áll, és töpreng, hogy mit lehet tenni ebben a kavarodásban. Ez
egy görög herceg, aki franciául beszél. Azt ő tudja a Boyer-filmekből.
Ez francia. Ő franciául annyit tud hogy merci, s’il vous plat, adieu és
sagschon.
A fiatalember, úgy látszik, haragvásnak fogja fel a leány hallgatását,
bús szeméből és ráncolt homlokából vigasztalhatatlanság sugárzik. Ágnes
egy fotelra mutat, és azt mondja:
- Merci.
A főherceg leül. Nyilván valamit mondhatott, amit a főhercegnő esetleg
megköszönhetett, és helyet mutatott neki.
Most kopogás hallatszik. Megjelenik Torbágy sebész. Bocsánatot kér,
hogy zavar. Kihívja a herceget.
- Sprechen Sie deutsch, Eure Hoheit?
- Jawohl...
Torbágy sebész közli, hogy a hercegnő a baleset következtében meghűlt,
egy hangszálpolipot is fedeztek fel, ezt most kezelik, és sajnos
egyetlen szót sem szabad beszélnie.
Mi is történt?
Torbágy sebész gyanútlanul haladt a folyosón, amikor hátulról
neveletlenül megkopogtatták a vállát.
- Halló, Torbágy! Hallom, hogy maga az éjjel pofozkodott a Berényivel a
Szegő Éva szobájában?
Az a kis fruska áll ott, aki az éjjel közbelépett, amikor Szegő Éva
már-már féltékenységi jelenetet kezdett az ápolónő miatt. Rettenetes
barna kosztümben van, csendőrkalapban, és érthetetlen okból a folyosón
zebraszínű, nyitott napernyővel járkál.
- Mit óhajt a kisasszony?
- Legyen szíves, menjen fel azonnal a főhercegnőhöz, ahol jelen van egy
görög herceg, és mondja meg a főhercegnőnek meg a hercegnek, hogy a
princessz hangszálait sérülés érte, és nem szabad beszélnie. A
princessz utálja a vőlegényét, és nem akar vele beszélni.
- Ezt én nem tehetem...
- Az más. Akkor elmegyek, és megmondom az újságíróknak, hogy maga éjjel
a Szegő Éva szobájában pofozkodott a Berényivel, sőt megmondom a
Wallensteinnek és ráadásul az Udvarhelyinek is.
A sebész sápadtan rágja a száját.
- Zsarol?!
- Eltalálta. A fő, hogy maga ezt megmondja a hercegnek, és így a
hercegnő ne legyen kénytelen konverzálni az illetővel. De ha akarja,
megmondhatom a Wallensteinnek...
Torbágy, aki a részvénytársaságban pozícióharcot folytat
Wallensteinnel, és tisztában van azzal, hogy az éjszakai botrány
végzetes lehet, dühösen a liftbe száll. A szemtelen kislány mosolyogva
integet, és továbblibeg a folyosón.
Ezután minden úgy megy, mint a karikacsapás. Torbágy sebész magyarul
közli Kovács Ágnessel:
- Ha a főhercegnő nem akar beszélni a vőlegényével, elég, ha egyszerűen
hallgat, mert én azt mondtam - ilyen tapintatra vendégeink iránt
kötelezve vagyunk -, hogy hangszálpolipját kezeljük, és nem szabad
beszélnie.
- Köszönöm! - kiáltja boldogan Ágnes. A sebész ijedten néz az ajtó felé.
- Éppen ez okból talán ne méltóztassék kiáltani. - És távozik. Odakint
a szentképarcú ápolónő megállítja.
- Van valami utasítása főorvos úrnak?
- Semmi! - mondja Torbágy dühösen, és elmegy.
A herceg most ott ül Kovács Ágnessel, és beszél és beszél, ellágyultan
vagy fellengzősen, járkál is közben, végül mosolyogva elmond egy kis
verset, Kovács Ágnes nézi, és egyre jobban tetszik neki. Olyan
madárfeje van, mint a walesi hercegnek. Kedves, madárfejű, kék szemű,
szőke fiú.
És nézi, és érdekes, hogy mennyire érdekli őt mindaz, amit hall. Pedig
annyit se ért belőle, amennyit franciául tud, mert sem azt, hogy merci,
sem azt, hogy s’il vous plat, nem mondja. De végül egész közel ül
hozzá, és most már mond még égy szót, ami rémlik Ágnes előtt, hallotta
ezt már kupléban, és egy mély hangú dizőz is mondta a Duna-parton
mikrofonba, sőt a Boyer-filmeken is előfordult, hogy megfogja a kezét,
és azt mondja:
- Princesse... Je vous aime...
- S’il vous plat - hebegi mindenről megfeledkezve Ágnes, és a szőke
fiatalember megcsókolja, mert Torbágy nem említette, hogy a
hangszálakkal kapcsolatban ez is aggályos volna.
Holott ez jobban ártott mindennél. A görög herceg nem is gondolt arra,
hogy szerelmes lesz a menyasszonyába. Ágnesnek álmában nem jutott volna
eszébe, hogy szerelmes lesz egy ismeretlen főhercegnő vőlegényébe, aki
hangosfilmeket és sanzonokat mesél, amikből egy szót sem ért.
És együtt ebédeltek, és együtt uzsonnáztak, és a herceg elmondta egy
egyiptomi utazását, és sokat nevetett közben, tehát Ágnes is állandóan
mosolygott, és mindenki őket nézte, és amikor a jobb cipője leesett, és
kijött egy csomó papír, őfelsége ezen is szívből kacagott.
Este magányosan ült az étteremben, és a szanatórium hölgytagjai
elsővonalbeli ruháikkal felvonultak, és a szőke görög herceg senkit se
látott, csak itta a konyakot, és néha mosolygott, és maga elé nézett
mindaddig, amíg az egyik pohárka konyaknál, amint éppen a szájához
emelte, egy nő véletlenül meglökte a csípőjével, hogy az ölébe esett az
egész, és rettentően rikácsolva franciául felkiáltott, hogy bocsánatot
kér, de ettől a vacak napernyőtől nem lát, és akkor felismerte a
herceget, valami Béla nevű ismerősét vélve benne, aki adós maradt
valahol egy vacsorával, amikor ő Rómában táncolt, és a szőke úr
patentzárakkal ügynökölt, és kiment Ostiába egy színésznővel, már akkor
is főhercegnek adta ki magát... Ó, bocsánat - mondja görögül,
váratlanul fordítva a nyelvjáráson, ó, bocsánat, most veszi észre, hogy
összetévesztette avval a csirkefogóval, ön nem az a csirkefogó, akit én
gondoltam - és továbblibeg, és kosztümgombjába ügyesen beakasztotta az
asztalkendő bojtjánál fogva, és ahogy továbbmegy, az egész tálca
üvegestől, poharastól, feketekávéstól őfelsége zsakettjának ölébe esik,
aki dermedten ül, és a princessz sietve elhagyja az éttermet,
gomblyukán mint egy kötény lóg az asztalkendő, és az egészet gyorsan a
kosztüm zsebébe dugja. Úgy, hogy mikor a főbejáratnál beleütközik
Wallensteinbe, rettenetesen néz ki.
- Közölték már magával, hogy az első emelet 128-as szobát jelöltem ki a
maga számára, fiam? Nagyon szép fürdőszobás apartman - mondja
Wallenstein főorvos, változatlan nyugalommal.
A herceg teljesen leöntve, ruinálva, eleganciájának roncsaiban áll az
asztalnál, és a főorvos hozzálép.
- Pardon, monsieur...
Ő tiszteletben tartja az inkognitót, és nem adja meg a herceg címét.
Ugyanis ez a helyes. Torbágy és a főportás hibát követtek el. Még ha
uralkodó főherceg, akkor is csak monsieur a megszólítás, ha a
bejelentőlapon azt írja: doktor Agropollus. Ez az intézkedés éppúgy
parancs, mint minden más, és ha őfensége megparancsolja, hogy elhagyják
a titulusát, akkor intelligens ember elhagyja a titulusát. Ezt,
intézkedésére, Feri már közölte a személyzettel.
Dr. Bloch és Torbágy sebész egy-egy gyógyászati látogatás örve alatt
közölték a vendégekkel. Mindenki rájött, hogy roppant egyszerű, és
mégsem tudta senki, amíg Wallenstein nem intézkedett.
- Si parla italiano?
- Si - mondja a herceg.
Minden orvos azon a nyelven beszél vele, amelyiket a legjobban tudja,
és dr. Wallenstein a háború alatt az olasz fronton volt egy hadikórház
vezetője. Így tehát olaszul közli, hogy ez a kislány egy neveletlen
fruska, a szanatórium azonban, bizonyos humánus szempontok szerint is,
kénytelen betegnek tekinteni, és így az elárusítólányt egy ideig
ápoljuk. Végtelenül sajnálja, ami történt.
A herceg mosolyog, és csodálkozva kérdezi, hogy mi történt, mert neki
nincs tudomása arról, hogy bármi is előfordult volna, ami kellemetlen.
Egy nagyon kedves, fiatal hölgy, akinek hálás, amiért üdvözölte,
véletlenül feldöntötte a konyakot. Ez mindannyiunkkal előfordulhat.
Wallenstein főorvost a folyosón éri a hír, hogy azonnal menjen az
irodába. Az irodában a szokatlanul késői órában ott a civil úr, az
emeleti főápolónő, kezeit tördelve, Feri, a portás és a Nagyságos
Asszony, akinek voltaképpeni neve Szerémy Ferencné. Legutolsó férje
Szerémy Ferenc földbirtokos volt. Ott van továbbá Elek őméltósága, volt
országgyűlési képviselő, a Wendur Művek elnökigazgatója.
- Kérem szépen - mondja a Nagyságos Asszony -, a szobámból eltűnt egy
kétszázezer pengő értékű, tizenhárom briliánsból álló nyaklánc, amelyet
este, őméltósága látogatása idején, a nyakamon hordtam.
A főápolónő kezd valamit mondani, a kezeit tördelve, de Wallenstein
ránéz, és elhallgat.
- Értem - mondja a főorvos -, őnagysága a szobájában tartott ilyen nagy
értékű gyémántot, és ez most eltűnt.
Hohó! A Nagyságos Asszony már érti! Nagy értékű gyémántot a szobában
tartani, ez csökkenti az intézmény felelősségét.
- Ugyanis - szól közbe a civil úr, mielőtt még őnagysága
megszólalhatna, máris megérezve Wallenstein gondolatmenetét -, mi
figyelmeztetjük a betegeket, hogy a nagy értékű holmikat kérjük letétbe
helyezni. Sajnos, habár itt sohasem fordul elő lopás, a szobákban
őrzött tárgyakért, ugye ezt belátja Nagyságos Asszony is, az intézmény
nem vállalhat...
- Kérem, az embert egy ilyen előkelő intézmény kötelezi! Nem jelenhetek
meg este, ha Elek őméltóságával vacsorázom, ékszerek nélkül vagy nem a
megfelelő módon öltözve. Tehát szükségem van az ékszerekre.
- De gondolkozzék csak, Flóra - mondja a mindig nyugodt Elek -, nem
tette le mosdás közben? Nem eshetett bele a ruhájába? Talán elszakadt a
fonál.
- Az ékszert ellopták!
Őnagysága eme kijelentése után néhány másodpercig csend van.
Wallenstein nyugodtan mondja:
- Ez esetben természetesen kötelességünk a rendőrséget értesíteni.
Horváth úr, hívja fel a rendőrséget, és jelentse, hogy a szanatóriumban
egy vendégnek nagy értékű ékszerét ellopták. Minden késedelem további
felelősséget jelent az intézmény számára. Azután Torbágy doktorral és
Anna nővérrel Horváth úr házi vizsgálatot is fog tartani. Majd
megkérjük a rendőrséget, hogy a szanatóriumban időző magas személyek
kedvéért diszkréten folytassák a nyomozást. Sajnos, nem foglalkozhatom
tovább az üggyel - mondja Elek őméltósága felé -, ne haragudj, kérlek,
de a negyedik emeleten van egy súlyos betegem, akit meg kell néznem.
Kérem, nővér, Bloch alorvos urat küldje utánam a 405-be.
És kimegy. És aki jelen van, egy sem gondol a nyakékre e pillanatban,
hanem csodálja Wallensteint. Rendíthetetlen. Mindig és mindent tud.
Természetes, hogy levon a felelősségből sokat, ha a Nagyságos Asszony
a szobájában tartotta az ékszert, és az is természetes, hogy mennél
későbben értesítik a rendőrséget, annál nagyobb a szanatórium
felelőssége. Miután ezt a két mondatot elmondta, nem hagyja
befolyásoltatni magát, és siet megnézni, hogy mi van az asszonnyal,
akiért már fél órája harcol vagy hét orvos, báró Udvarhelyi, sőt
Boronkay őméltósága is, akit szintén elhívtak, éspedig báró Udvarhelyi
kívánságára.
Wallenstein beszáll a liftbe, és megnézi a karóráját. Ilkának ma azt
mondta, hogy bridzselni mennek, de majd szól Ferinek, hogy
telefonáljon, mert erről szó sem lehet. Az emeleten már várja Bloch.
Liheg.
- Kérem, még nem döntöttek. Boronkay szerint...
- Majd odamegyek. Maga menjen le Berényinéhez. Csúnya volt a
szívműködése este. Nem szeretném, ha valami meglepetés történne. De ne
adjon neki mást, mint Cardiazolt... A férj pedig végre menjen a
dolgára. Ne üljön ott.
- Ha egy pillanatig nem látja, már érdeklődik, hogy hol a férje.
- Akkor üljön ott.
Elindult a 405-ös szoba felé. Ezzel az asszonnyal itt valami tévedés
van... Neki hiába mesél az Udvarhelyi. Itt valami van, amit senki nem
lát, ő sem, és a többiek sem. Nem hisztéria, és nem alacsony
vérnyomás... Illetve mind a kettő igaz, de itt valami bűzlik Dániában -
gondolja Wallenstein, felöltőjét, amit magán felejtett, mert átjött a
kerten, odadobja az egyik nővérnek, és megint a gumicsövet csavargatja
a mutatóujjára, miközben belép...
Az asszony mereven fekszik, éterszag, báró Udvarhelyi jobb kezében a
keménykalapját, bal kezében a nő pulzusát fogja, Boronkay tanár
mellette áll és nézi. Torbágy egy injekcióstűt készít elő, és ni...
Hogy került ide ez a kis szemtelen? Báró Udvarhelyi mellett áll
pizsamában, és a két egyetemi tanárnak tanácsokat ad. Ezek olykor
felelnek is neki, bizonyos fokig vállat vonva, mintha nem helyeselnék
ugyan a tanácsokat, de szerintük azért lehet benne valami. Épp a
következőket hallja:
- Forró vizes borogatásokat kellene adni, attól egy beteg jobban lett,
akinek ilyen görcse volt.
Persze, a régi professzorok tudják, hogy a nővéreket nem szabad
félvállról kezelni, mivel nemegyszer kiderül, hogy az ápolónő valamit
tud, meglát, ami az orvosnak nem jut eszébe. Hogy kerül ez ide? A nővér
a fülébe súgja:
- Ez az új kisegítő nővér... Már másodszor ráncigáljuk ki az ágyból.
Úgy látszik, Udvarhelyinek szimpatikus.
Wallenstein megnézi az ágyon fekvő nőt. Hogy történik? Mi ez? A
varázsló ősi ösztöne... Hallja, amint Boronkay szerint mégis meg kell
kísérelni a műtétet. Látja, hogy Udvarhelyi vállat von és tanácstalan.
A nő mereven fekszik. Kissé remeg. A vérnyomás váratlanul felszökött.
És ebben a pillanatban, mintha a fülébe kiabálna valaki, valahonnan a
semmiből, a múltból, atavisztikus századok mélyéből egy halálosan
biztos utasítás, egy parancsoló hang: agyérgörcs!
Wallenstein félretolja Torbágy kezét az injekcióstűvel, minden
előkészítés, minden szó vagy késedelem nélkül kiveszi Udvarhelyi
táskájából a szikét...
Zitty!
Érvágás. Csak ezután mondja, Udvarhelyi felé:
- Azt hiszem, kérlek, hogy agyérgörcs.
Torbágy már ott az elkötővel, a fertőtlenítővel, a teljes sebészi
felkészüléssel, és fél percen belül a nő, akit Boronkay a műtőasztalra
akart tenni, és akiről báró Udvarhelyi az egyre fokozódó érlökésekből
tudta, hogy katasztrófa előtt áll... egy sóhaj, és visszajön a
halálból. A görcs kienged. A szája kinyílik.
Bloch, aki közben megjelent, és aki nagyon is tisztában van Wallenstein
személyével, befelé keserűen mosolyog. Tudta? Ezt nem lehet tudni. Ő
sem tud többet a vizsgálatok köréről, a lázról, a szívről, az emberről,
mint más. És úgy tesz, mintha többet tudna. És azt elhiszik neki. És
szerencséje is van.
Közben Udvarhelyi és Boronkay megbeszélik Wallensteinnel a
tennivalókat, és a princessz eltűnt a szobából.
Torbágy Blochhoz hasonló gondolatokkal eltelve foglalkozik a beteg
asszonnyal. Ő is láthatta volna. Wallenstein sem látta.
Udvarhelyi és Boronkay az ügynek e hiúsági részeivel nem törődnek.
Saját pozíciójuk és tekintélyük tudatában bizonyos fokig még nagyra is
tartják dr. Wallensteint, ha szó van róla valahol, és szívesen
konzultálnak vele.
No jó, ehhez hozzájárul az is, hogy Wallenstein kellemes modorú
egyéniség, és úgy tudja intézni a dolgokat, hogy az egyetemi tanárnak
sohasem lehet oka ezt vagy amazt reklamálni, mindig tud egy tréfát is,
és az egész alakja, hangja, modora alkalmas arra, hogy sikere legyen.
Torbágy jól tudja, hogy Wallenstein ugyanilyen holtbiztossággal
elpaccolta azt a diabéteszes kereskedőt a múlt hónapban, és hogy nem
lett volna szabad hozzányúlni, de hiába, Berendy tanár hitt neki, és
ugyanígy, ahogy most sikere van, akkor paccolt ugyanezzel a nyugalommal
és gyorsasággal.
Összenéznek Blochhal.
- Na mi van az első emeleti beteggel? - kérdezi Wallenstein.
- Azt hiszem, nem kell tartani semmitől. Éjszakára brómot adattam.
- Nagyon jó. Hát kérlek, most a fő, hogy amint lehet, szőlőcukrot... -
mondja Torbágynak, és mennek Udvarhelyivel és Boronkayval. A folyosón
elveszi a nővértől a felöltőjét, és rádobja fehér köpenyére.
Boronkayval nincs pertuban. Boronkay kissé érezteti a különbséget, de
hiába, mivel Wallenstein ezt nem érzi. Ugyanolyan vidám, udvarias és
kordiális, mint Udvarhelyihez, akivel pertuban vannak. A modora sem
így, sem úgy nem adhat okot megbántódásra.
- Szeretném, ha méltóságos úr feljönne ahhoz az asszonyhoz, akinél
konzultált. Félek, hogy enteritis kezdődik, ugyanis nehezen gyógyul,
agyonfogyókúrázott nő.
- Újabban - mondja Boronkay - jó eredményeket értünk el...
Latin dolgokat beszélnek. Udvarhelyi körülnéz, hogy hol van a kis
szemtelen nővér, végül a boyjal telefonáltat egy kiskocsiért.
- Szervusz - mondja Boronkaynak -, szervusz - mondja dr.
Wallensteinnek, és ez kissé kínos -, szerintem nagyon fontos sürgősen
pótolni a vérveszteséget, gyenge nő... Ma már egész jó eredményeket
érünk el...
Újabb latin dolgokat mondanak bizonyos szerekről, minden tanárnak,
orvosnak megvan a maga szere, hogy ne mondjam, varázsszere, amivel ma
már egész jó eredményeket érünk el...
Boronkay még felmegy megnézni azt az asszonyt. Tudja, hogy Wallenstein
most, éppen azért, mert kissé hűvösebb vele, mint Udvarhelyivel külön
saláriumhoz juttatja, de éppen ezért még hűvösebb lesz.
- Nézze - magyarázza a liftben -, ezekkel az agyonfogyókúrázott
asszonyokkal ilyen esetben nem lehet mást csinálni, mint szigorúan...
Latin dolgokat beszélnek. Wallenstein változatlanul derűs és közvetlen,
se hidegre, se melegre nem reagál hangban, beszél a betegről,
előreengedi Boronkayt, és utánuk jön dr. Bloch.
A princessz közben visszament emeleti új szobájába, és egy alacsony,
nagyon kövér, Viola nevű ápolónő mondja, hogy egy csengetésre ő jön,
kettőre a szobaleány.
Viola mindent tud. Kemény, mint egy alföldi haramia. Végre is ebbe a
szobába hozták volna Sávodit, az idült ízületi gyulladásával, és ez a
taknyos nyolcvan pengőt vett ki a zsebéből. A szanatóriumban mindig
mindenki mindent tud, tehát az egész emelet tudja, hogy a kertre nyíló
virágnak kinyílt a csipája, mert megtudott valamit a Berényi-ügyről, és
itten erőszakoskodik. Pénze nincs. Hitelbe vette a Darlingot. Szabó
Gusztávval éjszaka a kertben mászkált, ezt Emmától tudják.
Szép kis első emeleti fürdőszobás lakó, aki egy boyjal éjszaka a
kertben mászkál.
Boronkay közben elmondja a véleményét Wallensteinnek, és leérnek a
liften a földszintre. C-ét kell adni a nőnek, és megint C-ét,
ascorbinsavat, itt a természetnek kell segíteni, és az orvos csak éppen
hozzányúlhat.
- A főorvos urat várják a beszélgetőben.
Kikíséri Boronkayt a kapuig, szívélyesen elbúcsúzik, és visszatér a
beszélgetőbe, ahol egy civil úr ül.
- Ladányi kapitány. Az ékszer ügyében jöttem, és szeretnék beköltözni
mint lakó a szanatóriumba, hogy megfigyeljem a betegeket.
- Dr. Wallenstein. Kitűnőnek tartom kapitány úr elgondolását.
- Van valami gyanúja főorvos úrnak?
Wallenstein elgondolkozik. Habozik.
- Nem, senkire se gyanakszom... Feri kérem, Ladányi doktor úr egy első
emeleti fürdőszobás szobát kap... Bocsánat, most még van egy súlyos
betegem...
Bloch mellette áll, és nem érti. Ugyanis tökéletesen befejezték a
vizitet. Wallenstein ránéz. Időnként ránéz Blochra, szánakozva és
rosszallóan. Azután azt mondja:
- Szeretném, ha négy-ötször benézne Berényinéhez.
És megy. Hová? - gondolja dr. Bloch. Hová? - gondolja Torbágy sebész,
aki a műtőbe készül. Miféle súlyos betege van? Hová? - gondolja Feri.
Értetlenül nézik, amíg elnyeli a forduló. Feri odaszól Szabó Gusztávnak:
- Ladányi dr. úrnak a 136-ost!
Wallenstein beszáll a liftbe, és azt mondja a boynak:
- Vigyen az első emeletre, és mutassa meg Kovács Ágnes szobáját. Amíg
nem jelentkezem, csak igen sürgős ügyben zavarjanak.
Kopog. Benyit. Nézik egymást a princesszel. Azután Wallenstein
nyugodtan megszólal:
- Hová tette a nyakláncot?
Nyolcadik fejezet
Az ügyet tisztázzák úgy, hogy még zavarosabb lesz
1.
A princessz a térdén könyökölt, és úgy nézte Wallenstein főorvost.
- Nem hallotta, mit mondtam?
- Ha nem hallottam volna, az a Zebegényire tartozna, mert ő a fülész.
De hallottam, amit kérdezett. Csak nem feleltem.
- Hová tette a nyakláncot?
Gondolkozott. Végül azt mondta:
- Elástam.
- Szóval beismeri?
- Mit? Hogy elástam?
- Nézze... Maga sok zagyvaságot csinál, de nem buta lány. Délelőtt egy
kosztümöt kapott Szerémynétől. Más nem járt a szobájában. Ugyanakkor
eltűnt egy nyaklánc. Szeretném megkímélni magát...
- Mitől akar engem megkímélni?
- Az ügyben természetesen nyomozás folyik. A gyanú a barna kosztüm
miatt magát fogja terhelni.
- Az lehet. Akkor én majd beperelem és feljelentem a szanatóriumot,
mivel engem gyanú terhel. Mert ez nem olyan egyszerű.
Wallenstein nézte, járkált egypár lépést.
- Mondja meg őszintén, tud valamit a nyakláncról? A Szerémyné nyaklánca
kétszázezer pengőt ér. Ez a szanatórium óriási érték, jól is megy, de
ha meg kell fizetni a nyakláncot, az csőd. Itt nincs mobil kétszázezer
pengő. Százezer se. Nagyon nagy kiadással dolgozunk.
Komolyan beszélt a leánnyal, szelíden, szomorúan.
- Így kellett volna kezdeni. Nem tudok róla semmit. Tegnap este, amikor
átmentem az éttermen, láttam ott ülni ezt a Nagyságos Asszonyt, és egy
gyönyörű nyaklánca volt. Egy csomó szép, nagy briliáns. Egy öreg
alakkal beszélt. Biztosan az Elek nevű, aki mindig megmenti. És ma
reggel már nem volt rajta a nyaklánc. Tehát tegnap estétől ma reggelig
mindenkinek alibit kell itten igazolni. Nekem persze nincs, mert én
sokfelé jártam, és sokszor egyedül. De ez nem számít, mert én nem
vittem el a nyakláncot. Mostan az a kérdés, kinek nincsen alibije
tegnap estétől ma délelőttig. Illetve kinek nincsen egy félórája vagy
egy órája bizonyítható, hogy ezt hol töltötte, kivel és mikor. Ezt kell
magának megállapítani. Egy Szabó Gusztávnak se lesz alibije, de az se
lopta el a nyakláncot. Nagyrészt velem volt. Aztán megverte a
barátnőjét, és megállapodott vele, hogy eladja a motorkerékpárját, és
ad neki nyolcszáz pengőt. Nem sok, de ettől a fiútól éppen elég.
Találni kell egy embert, aki megfordult az éjjel a szanatóriumban, és
eltávozott innen anélkül, hogy beszélt volna valakivel. Vagy felment a
szobájába. Szóval valaki, akinek nincs alibije.
Mereven nézték egymást Wallensteinnel. A főorvos nem szólt semmit. Vagy
egy perc múlva mondta csak:
- Különben hogy van?
- Elég jól. Szeretném, ha Pipi nővér kerülne erre az emeletre
ápolónőnek, szeretnék vacsorára gulyáskrumplit, és szeretném, ha holnap
délelőtt megmasszíroznának. Engem gyomorpanaszokkal hoztak be a
Trombita-szállóból, de most már nem merek panaszkodni, mert nincs egy
sebész az intézetben, akivel szükség esetén kivetetném a vakbelemet. Én
itt maguknál nem lehetek beteg. Csak az Udvarhelyivel vagyok jóban. Azt
pedig hozzám nem hívják ki.
- Szeretném, ha megkerülne az a nyaklánc... - mondta Wallenstein.
- Minek szeretné? Magának nagy praxisa van, nagy vagyona, megél a
szanatórium nélkül is. Minek magának szanatórium?
Kopogtak. Az egyik boy volt.
2.
Dr. Ladányi kapitány elkezdte a nyomozást. Először természetesen a
Nagyságos Asszonyt hallgatta ki.
- Neve?
- Kérem, kapitány úr, az eljárás személyi adatai nyilvánosságra
kerülnek?
- Amennyiben a nyilvánosságra tartoznak bizonyos részek. A személyi
adatokat nem szokta részletesen kiadni a rendőrség.
- Nevem Grecsák Paulina.
- Hm... Ön mint Szerémyné...
- Szerémyvel nem esküdtem meg, mert férjem, Dorgai Artúr akkor
Londonban volt, és nem akart válni. Szerémy kiutazott hozzá,
megbeszélte a válást, de Artúr harmincezer pengőt kapott tőle, hogy
váljon.
- Nem tartozik az ügyre, de kissé homályos. Valaki vagy válik, vagy
nem. A válás oka nem lehet anyagi igény.
- De Artúr azt állította, hogy ennyit ölt bele a közös lakásba, amit
nekem hagyott. Szerémy ezt kifizette és hazajött, de rövidesen meghalt,
mielőtt még az ítéletet meghozták volna.
- Tehát elvált férjének a nevét hordja?
A Nagyságos Asszony elpirul.
- Nem... Artúr tehetetlen dühében, mert blamírozni akart, követelte az
ítéletben, hogy nevének viseléséről lemondjak. - Biggyedt szájjal
felrántotta a vállát. - Persze hogy lemondtam. Vegye
megtiszteltetésnek, ha viselem a nevét. Így azután leánykori nevemet, a
Grecsák Paulinát hordom. Apám, Grecsák Ágost tekintélyes ember volt.
London-New Yorkkal levelezett, hites angol követségi tolmács volt, és ő
hozta be Magyarországra az első légnedvesítő találmányt, amit ma is
alkalmaznak.
A kapitány ivott egy korty vizet.
- Neve?
- Szerémy Flóra. Ez nem az elhalt vőlegényem nevének jogtalan
használata. Énekesnő voltam, tehát jogomban áll művésznevet használni.
Ilyen néven képezték a hangomat, és volt egy behirdetett önálló estém a
Zeneakadémián. Sajnos elmaradt, mert az ügynök sikkasztott. Kétszáz
jeggyel nem számolt el.
A kapitány rágyújtott egy cigarettára.
- Szeretném a feljelentését megismerni, és jegyzőkönyvbe venni. Öntől
egy nyakéket loptak itt a szanatóriumban...
- Kérem, azt én nem...
- Szíveskedjék végighallgatni.
- Tessék. Nincs egy szál gyufája kapitány úrnak?
A kapitány felkattintotta az öngyújtóját. A Nagyságos Asszony
rágyújtott, eligazította ruhája ujját a fotel karfáján, és szomorú
arcából, rózsaszín orrlikain át, művészi füstöt fújt. A kapitány
megtörölte homlokát.
- Neve?
- Szerémy Flóra... született Grecsák Paulina.
- Elvált?
- Igen.
- Ismét férjhez ment?
Hosszú szünet.
- Csak egyszer voltam férjnél. Kérem, ezt tessék hivatalos titoknak
venni.
- Ha megkérhetem, csak a feltett kérdésekre feleljen, asszonyom, hogy
tiszta képem legyen az ügyről.
- Kérem...
Hosszú füstfelhő szállt az orrlikaiból.
- Ön tegnap este viselte a tizenhárom gyémántból álló nyakláncot?
- Igen.
- Mikor látta utoljára?
Gondolkozott.
- Tegnap este, amikor levettem, és... eltűnt.
- Mikor vette le, és mikor tűnt el?
- Letettem az öltözőasztalra a láncot.
- Igen.
- Azután jött a boy. Hogy Elek őméltósága még egy percre kéret a
hallba. Ugyanis őméltósága sohasem jön fel a szobába.
- Szóval a boy kopogott, és a lánc az öltözőasztalon feküdt.
- Igen.
- Elek őméltósága várta a hallban?
- Igen. A boy nyitva hagyta a liftet. Őméltósága elfelejtette a
kislányom képeit átadni. Ugyanis van egy 15 éves kislányom...
- Szóval, ön a hallban volt, azután visszatért a szobájába?
- Úgy van. És a lánc már nem volt az öltözőasztalon.
- Mennyi idő telt el a távollétében?
- Nyolc-tíz perc. Mert még váltottunk egypár szót Elekkel. Ugyanis
csütörtökön teára megyünk Vorec bárónőhöz...
- Amikor feljött, nyomban látta, hogy a lánc eltűnt?
- Nem. Azt gondoltam, hogy már elzártam a szekrénybe, mert a lánc nem
volt már az öltözőasztalon. Ma, amikor az ékszerdobozt elővettem,
megdermedten láttam, hogy a lánc nincs ott, és akkor jutott eszembe,
hogy mikor visszajöttem, már nem volt a lánc az asztalon, és én nem is
raktam tegnap el.
- Hogyan csukta be az ajtót távozáskor?
- Nem is figyeltem meg. Úgy hiszem, kilincsre. Nem szoktam nyitva
hagyni. És bezárni sem.
- A boy önnel ment?
- Igen. Nyitva hagyta a liftajtót.
- Gyanakszik valakire asszonyom?
Szerémyné elgondolkozott.
- Nem. Senkire sem.
- Köszönöm. Ez most elég egy időre, de szükséges lesz még bizonyára,
hogy kihallgassam.
- Kérem. Nekem hihetetlen veszteség. Az egyetlen komoly, nagy érték,
ami még megmaradt szegény Szerémy jóságából. Úgyszólván koldus
lettem... Három ügynök hónapok óta keres vevőt az értékes láncra.
- Megfordult valaki a szobájában, akit anyagi helyzete különös
kísértésbe hozhatott?
Ismét elgondolkozott.
- Dr. Bloch elvált felesége szembejött a folyosón, égszínkék
pizsamában. Egy boyjal. De a világért sem állítom.
Felírta a jegyzetei közé: „Dr. Bloch első felesége. Boy(?)”
- Egy pillanat. Nem tudja, hogy melyik boy volt?
- Szabó Gusztáv. Magas, szőke fiú. Az én emeletemen van szolgálatban.
- Köszönöm.
Most kihallgatják Pipi nővért, aki az éjjel inspekciós volt az emeleten.
- Megfordult valaki éjszaka az emeleten? - kérdezi a kapitány.
- Szabó Gusztávot láttam. Csak éppen eltűnt a fordulóban.
- Megközelíthette-e Szerémyné szobáját?
- Akkor nem.
- Mi az, hogy akkor nem?! Később megközelíthette? Elment maga valahová?
Habozás.
- Igen... Én kíváncsiságból... Egy ápolónőt láttam leosonni az étterem
felé, és kíváncsi voltam, hogy ki az.
- És ki volt az?... Min gondolkozik? Ki volt az?
- Nem tudom.
Ez hazudik - gondolja a kapitány. Tudja, hogy ki volt az az ápolónő,
aki elhagyta a helyét, és az étterembe ment éjjel, de nem akarja
megmondani.
- Hogy hívják?
- Zlinek Zsófia. Pipi nővérnek neveznek itt.
- Magát még kihallgatom. Maga titkol valamit. Figyelmeztetem, hogy ha
megtévesztő vallomást tesz, nagyon megütheti magát.
Pipi nővér hallgat. A bűnügynek nem használna, ha elmondja, ki volt az
ápolónő. Aki Torbágy sebésszel találkozott, viszont az illetőt kidobnák.
Következik Szabó Gusztáv.
- Milyen minőségben van itt alkalmazva?
- Úgynevezett boy vagyok, a liftet kezelem, cipőket pucolok, és
napozóágyakat viszek a vendégek után, ha ezek kívánják.
- Hány iskolát végzett?
- Hat gimnáziumot.
- Volt más mestersége?
- Sofőr voltam. Szerelést tanultam. A szürke taxinál dolgoztam, de
családos, idősebb kollégáim miatt leépítettek. Ezeket megtartották. Egy
volt gazdám beprotezsált ide boynak.
- Maga azon a folyosón járt éjjel, ahol a lopás történt.
- Az új kisegítő nővért vezettem az első emeletre, mert nagybeteget
hoztak, és keresték a kisegítő nővért, aki csak másnap lépett
szolgálatba.
- Elmehet. Kérem a portást.
Jött Feri.
- Tud valami érdemlegeset mondani?
- Én a földszinten vagyok, és amikor vége a szolgálatnak, motoron
kimegyek Óbudára, ahol családi házam van.
- Szabó Gusztáv nem volt szolgálatban azon az emeleten, és mégis
megfordult ott. Azt állítja, hogy a kisegítő nővér társaságában csak
áthaladt az emeleten.
Feri gondolkozik. A kapitány odavágja a ceruzáját.
- De a mindenségit neki, ne gondolkozzanak itt a válaszokon! Tessék
egyenes, becsületes válaszokat adni!
- Hát kérem, úgy volt, hogy én véletlenül a mosónőnek akartam utasítást
adni, és láttam, hogy Szabó Gusztáv azzal a hölggyel lemegy a sötét
tálalókonyhába, ahonnan egy ételhordó lift működik. Ezt a liftet
működésbe hozták. Többet nem tudok.
- Elmehet. Kéretem Pencsik felügyelő urat, és Szabó Gusztáv jöjjön
vissza.
Szabó Gusztáv visszajön, és azt is látja, hogy egy bajuszos,
kampósbotos ember áll a szobában.
- Szabó Gusztáv! Maga hazudott! Maga lement azzal a hölggyel a
tálalókonyhába, és a tálalóliften felhúzta az emeletre. A lány ellopta
a nyakláncot, és ismét visszatért a tálalókonyhába.
- Kapitány úr téved.
- Én nem tévedek! Pencsik! Ezt az embert őrizetbe venni!
Szabó Gusztáv nyugodtan állt. Ki kell rakni minden holmit a zsebéből.
Előkerül a tárca.
- Adja csak ide... - mondja a kapitány a felügyelőnek, megemeli a
tárcát. Nem kétséges, hogy arany. Feláll, és a fiú elé lép.
- Honnan vetted ezt a tárcát?
- Kaptam.
- Kitől?
- Azt nem mondom meg. Különben megmondom: én ezt a tárcát loptam.
- Gondoltam... Pencsik, a tárcát itthagyja nálam. Ezzel majd horogra
kerül a bűntárs. A fiút előállítja a főkapitányságon, megnézik a
nyilvántartóban minden adatát, és őrizetbe veszik.
Szabó Gusztávot megkötözik, úgy tolják rá a felöltőt, hogy a keze fedve
legyen, és Pencsik felügyelő elvezeti a hátsó ajtón át. Ebben a
pillanatban bejön Wallenstein.
- A fiút őrizetbe vették? - kérdezi nyájasan, inkább érdeklődve, mivel
nincs joga belefolyni a nyomozásba. A kapitány azonban tekintettel van
a szanatórium hírére, és szívesen belevonja az igazgatókat.
- Az ügytől függetlenül a fiúnál találtunk egy aranytárcát, amiről
beismerte, hogy lopta. Talán tudja majd, hogy melyik vendégéről van szó.
Megmutatja a tárcát Wallensteinnek. A főorvos megnézi, először kívülről
óvatosan végigsimítva, mint valami beteget, szinte megkopogtatja,
azután kinyitja.
- Annyi bizonyos, hogy a tárcában levő ajánlás és aláírás a svéd
trónörököstől származik. A tárcát három év előtt láttam egy tüszős
mandulalobbal kapcsolatban. Gróf Waciszláv tulajdona.
- Mikor tartózkodott a gróf utoljára a szanatóriumban?
- Az éjjel. És ugyanazon az emeleten, ahol a lopás történt.
- Kérem, küldjék ide azt a kisegítő nővért, aki Szabó Gusztáv
társaságában volt a lopás idején.
- Csak egy kisegítő nővért alkalmaztunk, Borbálát. - És csenget. - Nem
parancsol a kapitány úr egy konyakot vagy valamit?
- Köszönöm. Az eset egyszerűnek látszik.
- Igen, igen... - mondja elgondolkodva Wallenstein - nem ritka eset
azonban, hogy szövődmények lépnek fel - és a belépő nővérhez fordul. -
Küldjék fel Sefcsik Borbálát, az új kisegítő nővért.
Jön Sefcsik Borbála. Krumpliorra van, a haja vörös, és olyan a válla,
mint egy díjbirkózónak.
- Nézze, fiam... - mondja a kapitány - Szabó Gusztávot őrizetbe vettük.
Bevallotta, hogy maga lopta el a nyakláncot, felhúzta az éthordó
liften, és újra leeresztette a konyhába. Ha most szépen mindent
beismer, ezzel enyhíti a büntetését...
A krumpliorrú, vörös nő nyitott szájjal áll. A kapitány már látja, hogy
baj van. Ez a buta nő nem ilyen színésznő. Két kezét a mellére teszi,
felhúzza a vállát, és azt mondja:
- Kérem szépen... én éjszaka két nővérrel együtt háltam abban a
repedezett házban, amelyet a Feri portás említett, és reggel a
konyhában voltam kisegíteni. Pedig ez nem is kötelező. Nekem csak beteg
mellett lenne dolgom.
- Ne fecsegjen! Ismeri Szabó Gusztávot vagy nem?
- Nem... - mondja ijedten.
- Kérem, főorvos úr, szeretném kihallgatni a portást és a két nővért,
akikkel ez a lány állítólag együtt aludt, tehát az alibijét igazolják.
Wallenstein főorvos csenget.
- Feri portás jöjjön és a két nővér a régi dépendance-ból.
- Kérem - mondja a krumpliorrú -, én a Szent István Kórházban voltam,
és Pétery úr őméltósága saját zsebéből egészítette ki a fizetésemet,
csakhogy visszatartson, olyan hírhedt ápolónő vagyok, és a Pétery úr
őméltósága, aki nyilvános és nagyon rendes...
- Hallgasson! Ha ártatlan, nem lesz semmi baja. - Feri portáshoz
fordult. - Ezt a nőt látta maga Szabó Gusztávval a melléklépcsőn
lemenni a tálalókonyhába?
- Hát, azt nehéz így megmondani... Nem volt ormótlan a nő, az biztos...
- Kérem, énrajtam most három szoknya van, mert...
- Hallgasson! - rivallt rá a kapitány. Most jött a két nő.
- Maguk ezzel a nővérrel együtt töltötték az éjszakát?
- Igen...
- Lehetséges, hogy maguk mélyen aludtak, és elhagyta a szobát?
- Kizárt. Én nagyon éberen alszom, és különben is, ha kinyitják az
ajtót, mindenütt ketyegni kezd, mert ott valamikor az idegosztály
volt... - És akadozva hozzáteszi. - Még most is van ott két-három
idegbeteg, úgyhogy nehéz elképzelni...
- Ne arról beszéljen, amit elképzelni nehéz! Lehetséges, hogy elhagyta
a hálóhelyet?
- Kérem - szólt közbe Feri -, szabad valamit mondanom?
- Tessék!
- Ez a hölgy nem is fér el a tálalólift deszkáján. Sokkal kisebb és
soványabb kellett hogy legyen az illető.
- Kérem, nekem a blúz alatt most egy dzsemper is van...
- Hallgasson! A három nővér elmehet! Portás, maga velem jön, megnézzük
azt a liftet.
Wallenstein néz, ezzel jelzi, hogy intézkedni nem akar a főorvossal, de
szintén jöhet, ha tetszik. Amikor a hallba érnek, ott ül Rubber Szilárd
a feleségével, továbbá Elek, a Nagyságos Asszony és Verőné. Hirtelen
csend lesz. A kapitány, a főorvos és a portás felmennek a liften.
Megnézik a szoba közelébe felérő tálalóliftet. A krumpliorrú ezen
csakugyan nem férne el. Akkor sem, ha nincs dzsemper rajta, és akkor
sem, ha csak egy szoknyát visel. A kapitány leereszti a liftet,
megnézi, amint felér, kiszámítja, hogy hány lépés a szobáig, ahonnan a
nyaklánc eltűnt. Két perc alatt el lehet lopni a nyakláncot, és
visszakerülni.
- Azt a Pipi nővért kérem újra kihallgatni.
Ott áll előtte Pipi nővér. Remegve. A kapitány kombinációja az, hogy az
a bizonyos nővér, akit Pipi elsurranni látott, egy emelettel lejjebb
találkozott Szabó Gusztávval, lementek a melléklépcsőn a teakonyhához,
innen a fiú a tálalóliften felküldte a nőt.
- Felszólítom magát, hogy nyomban mondja meg, ki volt az a nővér, akit
maga éjszaka követett a folyosó fordulójáig! Figyelmeztetem, hogy ha
ezt nem teszi, akkor egy súlyos bűnügybe keveredik!
Pipi nővér mély lélegzetet vesz. Azután Wallensteinre néz.
- Anna nővér volt... A legszebb nővér...
- Ez nem tartozik a tárgyra! Hol teljesített szolgálatot Anna nővér?
- Ő a legügyesebb ápolónő - mondja Wallenstein -, a főhercegnőnél volt
szolgálatban.
- Anna nővért kérem. A kihallgatást szeretném zárt ajtók mögött
lefolytatni.
A kapitány előtt ott áll Anna nővér. A kapitány ismeri. Érdekes... Egy
szigeti, nagyon előkelő mulatóban látta ötórai teán, és egy társaságba
kerültek, bemutatták neki a nőt. Nem is sejtette, hogy ápolónő. Kemény
dió. Okos, intelligens, szép arc, hihetetlenül nyugodt, kissé
arrogáns...
A kapitány az ilyen gyanúsítottakat jól ismeri.
- Azt hiszem, mi már találkoztunk valahol - mondja mosolyogva.
- Igen. Tavaly, Bródi vezérigazgató úr társaságában, a Nagyszálló
éttermében.
- Á! Igen, igen... Ez a Bródi azóta, úgy hallom, megnősült, és valami
vidéki üdülőt vett át. Nagyon szeretem az öreget...
Anna áll. Nem dől be a privatizálásnak. Mereven jelzi, hogy ő
gyanúsított, és mint gyanúsított nem bonyolódik magánérintkezésbe a
kapitánnyal.
- Foglaljon helyet...
- Köszönöm.
Leült.
- Arról van szó, kérem, hogy magát állítólag látták ezzel a kedves
fickóval, Szabó Gusztáv vagy hogy hívják, jóképű, okos gyerek...
- Ne fáradjon, kapitány úr! El fogok mindent mondani. Szabó Gusztávval
engem nem láthattak. A személyzettel csak hivatalosan érintkezem.
- No de mégis otthagyta éjszaka a betegét. Megjegyzem, az énrám nem
tartozik, de mégiscsak átsuhant az első emeleti folyosón...
- És Pipi nővér nesztelenül utánam jött. Rengett belé az épület.
A kapitány nevet. Talán jobban is, mint amennyire a tréfa tetszik. Ez
kemény dió, ez a nő.
- Szóval, végigment az emeleten, látta, hogy nyitva van a Nagyságos
Asszony ajtaja, becsukta, és ment tovább...
- A jobb oldali folyosót meg sem közelítettem. Egyenesen az étterembe
mentem, mert tudtam, hogy Torbágy sebész ott tárgyal valakivel, egy
vidéki szanatórium dolgában. És tudtam, hogy délután beköltözött a
szanatóriumba Szegő Éva, egy művésznő, aki valamikor Torbágy sebész
szerelme volt. Torbágy sebészbe én szerelmes vagyok. Együtt jártunk az
egyetemre, medika voltam, és abba kellett hagynom, mert a szüleim
tönkrementek. Ennek tíz éve. Azóta Torbágy sebész... menyasszonya
vagyok. Közben volt egy afférunk Szegő Éva miatt. Azt hittem, hogy a
Torbágy sebésszel szakítottak. Utóbb azonban kiderült, hogy a művésznő
egyáltalában nem szokott szakítani. Én lementem az étterembe, hogy ezt
megbeszéljem Torbággyal, és figyelmeztessen, hogy én ezt a tíz évet nem
azért kínlódtam végig...
- Köszönöm, köszönöm... most már emlékszem. Torbágy doktor úr is ott
volt a Szigeten. Szóval, ön Torbágy doktor úrral beszélt az étteremben?
- Igen. Közben belépett Szegő Éva. Tudtam jól, hogy Torbágynak itt a
szanatóriumban mennyire ártana a legcsekélyebb botrány is, tehát
gyorsan egy betegről kezdtem beszélni, mert Wallenstein főorvos úr úgy
intézkedett, hogy a 109-esnek ne adjunk altatót, amíg nincs tisztázva,
hogy van-e belső sérülése is. Ekkor megjelent a kisegítő ápolónő, és
azt mondta, hogy csakugyan nem lehet altatót adni, és mivel a művésznő
két nőt látott, tehát megnyugodott.
- Hogy nézett ki az a kisegítő ápolónő?
- Krumpliorra volt, vörös haja, sok szoknya lehetett rajta...
- Köszönöm. Torbágy sebészt fogom kérni. Legyen szíves a folyosón jobb
felé távozni, és a forduló előtt megvárni, míg a kihallgatás kezdődik.
Közben Wallenstein ismét bement a princesszhez.
- Ide figyeljen, fiam. Perceken belül ki fog derülni, hogy maga Szabó
Gusztávval lement a tálalókonyhába, és a liften feljött. Ez esetben
letartóztatják. Minden tekintélyemre szükség volt, hogy a személyzet ne
azonnal a magával kapcsolatos gyanúját közölje.
A princessz cigarettázott.
- Közben én is nyomoztam. Ki fogom nyomozni az egészet. Nagy szenzáció
lesz. Ennek az Anna ápolónőnek pofont is adtam. És megmondtam, hogy ha
engem belekever, akkor kap még kettőt.
- Okosabbnak képzeltem magát.
- Hogy érti ezt?
- Ez az a pont, ahol a kedves, idilli játéknak vége, és önnek elő kell
állnia azzal, hogy Szofi főhercegnő, aki a mentőkocsiban helyet cserélt
- mondta Wallenstein, a boszorkánymester, változatlan nyugalmával, és a
princessznek kiesett a szájából a cigaretta.
- Maga tudta?...
- Vigyázzon, főhercegnő, mert kiégeti a paplant...
Kilencedik fejezet
Megindul egy gyors nyomozás
A kapitánynak közben kissé meggyűlt a dolga. A Nagyságos Asszony
vallomása alapján közölte dr. Blochhal, hogy elvált feleségét ki fogják
hallgatni. Dr. Bloch szerint lehet, hogy Margó megfordult az épületben,
mert egy unokanővére itt kezelteti magát, de kizárt dolog, hogy éjszaka
mászkált volna. Arról neki is van tudomása, hogy Szerémynével beszélt.
Bizonyos békítési kísérletek folytak.
A gyors módon beidézett dr. Blochné közölte, hogy igenis járt az
épületben, de este, és nagyon sajnálja, hogy ezt megtudták. A színházi
titkár leánya, akinek gépben van a lába, itt van, és ő meglátogatta.
Tekintettel egykori házasságára Bloch doktorral, minden feltűnést
került.
- Ön elmondta Szerémynének, hogy szerelmi kapcsolata egy karnaggyal kis
híján házasságra vezetett.
- Nem karnagyról, hanem színházi titkárról volt szó, és egy Verőné nevű
hölgynek mondtam el, akivel közös fodrásznőhöz járunk. Nagyon csodálom,
hogy visszamondta.
- A rendőrség diszkréten nyomoz, és a nyomozás közben tudomásunkra jutó
egyéb adatokat nem hozzuk nyilvánosságra.
- Akkor bevallom, hogy csakugyan vége a színházi titkárral. Arra is
tettem célzást, hogy szívesen kibékülnék dr. Blochhal, de közvetítésre
senkit nem kértem fel.
- Amikor ön távozott az épületből, hány óra volt?
- Fél nyolc lehetett, sietnem kellett, az esti pénztár miatt. Dr.
Blochhal egyáltalán nem beszéltem, ez azért van, mert nem találkoztam
vele.
Következett a krumpliorrú.
- Maga nem mondott igazat, maga éjszaka mégiscsak kint volt az
épületből.
Elpirult.
- Kérem, én egy percre kiléptem az ablakon, mert a vőlegényem, a kapus,
akart velem beszélni, ő protezsált be ide.
A kapitány szédült. Véletlenül Blochné járt előző nap az épületben, és
véletlenül a krumpliorrú elhagyta egy pillanatra a hálóhelyét.
Szembesítették Annával.
- Ez az a lány, aki tegnap este az étterembe jött?
- Ez az - mondta Anna nővér nyugodtan. Mi történhet? A krumpliorrú
tűzpiros lett.
- Kérem, én sose láttam a nővért. Én csak hallottam, hogy mindenkivel
kikezd...
A kapitány erélyesen csapkodta az asztalt.
- Csend legyen. Torbágy sebészt!
A sebészt négyszemközt hallgatta ki.
- Ön tegnap este, körülbelül abban az időben, mikor a lánc eltűnt, az
étteremben beszélgetett Anna nővérrel.
- Ez igaz.
- Hivatalos ügyben?
- Nem. Anna nővér a menyasszonyom.
A kapitány egy ceruzával játszott és gondolkozott.
- Úgy tudom, valami féltékenységi jelenet is volt. Ön féltékeny volt
Szabó Gusztávra?
Torbágy vállat vont.
- Ugyan... Anna féltékeny volt, mert délután új lakó költözött be,
akivel valamikor sokat mutatkoztam együtt... Egy művésznő. Anna lejött
egy percre, amíg a főhercegnő aludt, és követelte, hogy tartózkodjam a
művésznővel való érintkezéstől. Közben jött a művésznő, és közben jött
az új éjjeles nővér, aki zavarunkból kisegített.
Behívták a krumpliorrút.
- Ez volt az - mondta Torbágy. - Jött és úgy tett, mintha Anna nővérrel
együtt egy beteg felől érdeklődne.
- Engem látott a doktor úr?! Engem látott a doktor úr, amióta
cselédkönyves volt a Szent Istvánban? Kérem, kapitány úr, itt arról van
szó, hogy rám kennek mindent...
A kapitány az asztalra csapott.
- Menjen ki! - Miután a krumpliorrú kiment, sokáig gondolkozott. -
Miért állítja ez a lány olyan határozottan, hogy maguk nem őt látták?
Torbágy vállat von. Amikor kiment, egyenesen Wallensteinhez sietett.
- Kérlek, minden úgy történt, ahogy akartad, azt az elárusítólányt nem
említettük. De végre is csak belekerül az ügybe... Akárhogy akarod
kímélni.
Wallenstein gúnyos mosollyal lebiggyesztette a száját, és kifújt egy
kis füstöt, egyenesen Torbágy arcába.
- Vedd tudomásul, ha az a kis elárusítólány belekerül az ügybe, akkor
nincs ügy, és nincs szanatórium, és nincs semmi... Akkor kifizetünk
kétszázezer pengőt, és született Grecsák Paulina visszavonja a
feljelentést...
Torbágy sápadt volt.
- Persze, neked könnyű. Te feleségül veszed a Providec Ilust a két
házával, és fütyülsz mindenre. De ebbe a kifizetésbe a
részvénytársaságnak is lesz beleszólása.
- Nem lesz. És nem kell úgy megijedni mindjárt. Részint, meglesz a
nyaklánc, részint, egyedül Szegő Éva vallhatna terhelően...
- És?
- És nem fog terhelően vallani. Majd itt lakik egypár hónapig. És majd
nem derül ki róla az éjszakai jelenet, amikor ti meg akartátok ölni
egymást Berényivel...
- Ezt honnan tudod?
Egy nővér jött.
- Kérem, előkészítettük a beteget, Torbágy sebész urat a műtőben várják.
- Ezt honnan tudod?!
- Egyelőre vedd ki a Berényi vakbelét, és jó lesz, ha valami
csillapítót veszel be. Udvarhelyi szerint nem fúródott át, de nem
közönséges műtét, ha akarod, elhívjuk Boronkayt konzultálni.
- Köszönöm! Felesleges!
És búgott a lift, és ment a műtőbe, és kefélte sokáig a körmeit, és
gondolkozott, hogy honnan tudja Wallenstein főorvos, ami Berényivel
volt. Wallenstein felment a princesszhez, aki szomorúan ült az ágyon.
- Eddig siker! Megkíméltük magát, főhercegnő. Úgysem terhelő a vallomás
erre a krumpliorrú, új ápolónőre. Csak Szabó Gusztávnak ne járjon el a
szája a rendőrségen.
A princessz kiugrott az ágyból.
- Szabó Gusztáv a rendőrségen van?!
- Igen. Valami aranytárca miatt. Azt mondta, hogy lopta.
- Nem igaz! Én adtam neki! A Waciszláv tárcája! Azonnal sürgönyözzön a
Waciszlávnak, intézkedjen a rendőrségen, hogy a tárcája miatt ne
tartsák ott a Szabó Gusztávot.
- Nagyon nehéz lesz. Ha egyszer beismerte, hogy lopta.
- Azért tette, mert gentleman! Mert azt hitte, hogy engem bajba sodor
különben. Tessék azonnal segíteni Szabó Gusztávon. Waciszlávot
Bukarestben utoléri a sürgöny.
És öltözött. És nézte Wallensteint, aki a hallgató gumicsövét az ujjára
csavarta, és gondolkozott.
- Maga megjegyezte három év előtt az én arcomat? - kérdezte a
princesszt. Wallenstein bólintott.
- Miért jegyezte meg az én arcomat?
- Jó arcmemóriám van. Egyelőre ne menjen ki ebből a szobából. Sikerült
elintézni, hogy a maga neve nincs benne a dologban. Majd én sürgönyözök
Waciszláv grófnak, hogy kirántsuk ezt a Szabó Gusztávot. És, azt
hiszem, meglesz a nyakék is. Az egyik tettes már megvan.
- Kicsoda?
- Hát ide figyeljen... Nem olyan egyszerű a dolog. A Berényiné valami
módon magához tért hajnalban, és ment a férjét keresni. Ez lent ült az
étteremben Torbággyal, konyakot ittak. Berényiné csinálta az egészet.
Hallotta lentről egy londiner hangját, hogy vigyenek Stambult Szegő
Évának a 125-be. Ment Szegő Évához. Most csak még egyet nem tudok.
Szegő Éva gyanútlanul jött ki a szobájából, és... közben én is végeztem
néhány kihallgatást, kezében volt a nyaklánc. A beteg asszony azt
hitte, hogy Berényi vette, az ő pénzéből, hisztériás rohamot kapott,
elvette a nyakláncot a nőtől, Szegő Éva elmenekült, a beteg nő
folyosókon át követte... Valahol a beteg asszony elájult, és kivették a
kezéből a nyakláncot. Anna nem tehette, mert ő ugyanakkor lent volt
Torbágy sebésszel. Pipi nővér találta meg az ájult nőt, de akkor már
nem volt kezében a lánc. Pipi nővér sem tehette. Nem tesz ilyet.
- Miért aggódik maga? Fél, hogy elveszíti a szanatóriumát? Mondja,
egyáltalán minek magának ennyi pénz?
- Fontos a pénz. Kell. Mi fontos különben?
- Maga nem hisz abban, hogy sokat tud?
- Nem. Az ember nem tud sokat. Senki sem tud sokat. Ez az igazság. Az
emberek hisznek bennem, és én hagyom őket...
- Hát ez nem igaz. Láttam, amikor bejött ahhoz az asszonyhoz, és
belevágott...
Lebiggyesztette a száját.
- Szerencse. Ugyanannyit tudok ebben a nyakláncügyben. Fölény. Miért jó
magának, hogy ez a kis elárusítólány a görög herceggel flörtöl?
- Mert nem érdekel... a görög herceg. Három éve, amikor itt álltam, azt
mondtam, jó lenne egyszer bejönni ebbe a szanatóriumba, és nem betegnek
lenni. - És gyorsan hozzátette: - Persze nem úgy, hogy a Torbágy
megoperáljon.
Wallenstein megfogta a lány kezét.
- Megteszi nekem, hogy itt marad a szobában? Nem mozdul ki. Nem fogják
belekeverni... Én vigyázok...
- És kicsoda az a maga menyasszonya?
Wallenstein arca elborult.
- Egy tőzsdei tanácsos leánya.
- Van két háza... - mondta gúnyosan a hercegnő, és tele lett a szeme
könnyel. - Van neki két háza, magának lesz tizennégy autója, és este
tizenegyig fog dolgozni, amíg idegösszeroppanást nem kap, és elutazik
Engadinba egy hónapra, azzal a kis, félig púpos nővel... És a lapok
megírják.
- Maga honnan tudja... hogy milyen?
- Láttam. Beszéltem vele! Itt bent volt a szanatóriumban, titokban!
Éjszaka! Mert féltékeny magára! Mert jól tudja, hogy magának csak a
házai kellenek... és hordja el magát! Takarodjon ki innen! Takarodjon!
- sikoltotta toporzékolva. - Hordja el magát, Wallenstein főorvos úr!
Wallenstein elment. A főhercegnő magára kapta a köpenyét, és felsietett
az emeletre. A főhercegi folyosó el volt zárva.
- Erre most nem lehet... kegyeskedjék...
- A főorvos úr küldött! - félretaszítja a barna ruhást, és kopogás
nélkül egyenesen benyit a hercegnőhöz.
Anna nővér a másik szobában ilyenkor Zweiget olvas, és minden
cuppanásra unottan lebiggyeszti a száját. Unalmasak.
Egyszerre azonban, mint a szélvész, berohan valaki. Azt mondja görögül
a hercegnek:
- Kérem, tessék átmenni a másik szobába, nekem beszélnivalóm van a
főhercegnővel, a szanatórium görög tolmácsa vagyok.
A madárfejű, szőke herceg áll, mint egy sóbálvány.
- Ne meresztgesse a szemeit. Aztán majd magával is beszélek. Most a
hercegnővel kell beszélni.
- De hiszen a hercegnőnek nem szabad beszélni... - hebegi a főherceg.
- Olyan a polipja, hogy csak franciául meg görögül nem szabad neki.
A főherceg átmegy a szomszéd szobába. Anna behajtja a Fouché című
könyvet, sóhajt, mosolyog és feláll. De a madárfejű főherceg int, hogy
csak maradjon. És idegesen sétál. Mi ez?
Zimm, zumm!
Valaki két pofont kapott odabent, ez kétségtelen.
- Foglaljon helyet - mondja neki Anna ápolónő.
Titty!
Valaki egy harmadik pofont kapott.
De lehet, hogy ő ezt csak képzeli, mert az ápolónő nem szól semmit.
Holott egyáltalán nem képzelődés volt.
Amint kitette a lábát, a főhercegnő és Kovács Ágnes egymással szemben
állnak.
- Add ide a nyakláncot!
Kovács Ágnes valamit akar mondani, két villámgyors pofont kap.
- Add ide a nyakláncot, mert kiszedem a szemedet! Az egész disznóságot
tudják már. - Ágnes ijedten áll, és nagy könnyek potyognak a szeméből.
Ekkor kapja a harmadik, jóval kisebb pofont.
- Nálam van négy briliáns, még kilenc hiányzik. Add ide! Mert úgy
bezáratlak, mint a pinty!
- Én nem tudom, miért mondja...
- Majd megmondom, miért mondom! Amikor az ápolónő lement az étterembe a
sebész után, te megijedtél, hogy mi lesz ebből, és elindultál engem
keresni. Ezen a folyosón senki nem lakott, csak Szerémyné és Szegő Éva,
aki akkor a frászt kapta, és bezárkózott a fürdőszobába. Ott láttad
feküdni a sárga hajú asszonyt, a kezében a nyaklánccal. És akkor arra
gondoltál, hogy a heccnek vége lesz, mehetsz vissza megint az áruházba,
jönnek megint a divatrevük és Kerényi, aki nem hagy békén, és kivetted
a kezéből a láncot.
- Ez igaz! De maradt még a kezében, mert erősen fogta!
- Az már rendben van! Az megvan nekem! Azt a szanatórium miatt egy
ápolónő vette ki a kezéből, aki éppen visszajött, és a három
briliánsból akarta biztosítani a férfit, hogy lesz egy szanatóriuma.
Anna nővérnek a jobb arca kissé piros volt a délután folyamán. Vele
beszélt a főhercegnő, amikor Torbágy bement a műtőbe, és ketten
maradtak az előkészítőben.
- Miből akar maga szanatóriumot venni?
- Semmi köze hozzá! Ha én kinyitom a számat, olyan botrány lesz abból,
hogy maga a Szabó Gusztávval...
Puff!
Egy pofon. Anna nővér kezében megjelenik egy kis revolver.
- Ha még egyszer hozzám ér, lelövöm.
Még egy pofon.
Nem lőtte le. A lánc egy része visszakerült a főhercegnőhöz. Újabb négy
gyémánt most előkerül Kovács Ágnes matraca alól, az összesen hét, még
hiányzik hat a tizenháromból. A princessz megigazítja magán a
flanellköpenyt, és legédesebb mosolyával, de az orra körül furcsa,
keserű ráncokkal, rekedt hangon invitálja a madárfejű főherceget:
- S’il vous plat...
És távozik. Őfelsége megáll az ajtóban, és nem kétséges, hogy a hölgy,
aki kócosan az ágyon ül, föl lett pofozva. És tenyerébe rejti az arcát,
és sír. Őfelsége leül mellé, és simogatja... Valami dereng benne...
Anna nővér ismét felveszi a Fouchét, és olvassa. Három perc múlva hall
egy cuppanást. Lebiggyeszti a száját, sóhajt és legyint...
Most a princessz a műtő felé megy. Lehet, hogy Torbágynál vannak a
hiányzó gyémántok. Pipi nővért fogja el.
- Idehallgass, Pipi. Baj van! Mindenki téged gyanúsít a lopással!
- Aki énrám merészeli mondani...
- Hallgass! Kaptál az éjjel száz pengőt, és eltetted! Aki pénzt lop, az
mást is lop! És Szabó Gusztáv a rendőrségen bevallotta, hogy
kihallgatott téged. Te vitted le a nőt, és a kezében voltak a
gyémántok, és aztán Szabó Gusztáv hallotta...
- Az a Szabó Gusztáv azért dühös rám, mert én az Emmát felpofoztam,
mikor idemászkált éjjel az emeletre. Mert aki nincs szolgálatban, annak
nincs itt semmi keresete.
- Te szolgálatban vagy, és mégis panaszkodsz, hogy kevés a kereset.
Idehallgass, Pipi! Te vitted a nőt, és valakivel találkoztál, ezt már
mindenki tudja. Kivel találkoztál?
Pipi hebeg.
- Ne dadogj, Pipi! - érzi, hogy most le kéne kenni egyet, de hát Pipi
az más. Ez visszaad egy felet, és három napig fekszik tőle.
Pipi éppen adagolja az altatókat, előkészíti a gézt meg az ampullát,
meg a fecskendőt injekciókhoz, és nem felel.
- Meglátod, Pipi, bezárnak! Akkor a fiadat is elengedik a városházáról,
mert büntetett előéletű anyja van. Viszont, ha megmondod, én segíthetek
rajtad, mert tudd meg, hogy én a Wallenstein húga vagyok. Én sok
mindenen segíthetek itt, ha akarom.
És rágja a vén ápolónő fülét, míg ez végre megszólal.
- Valakivel találkoztam, egy hölggyel, akin barna kalap volt, és valami
szőrmekepp, és segített bevinni a beteget. És mostan hagyjon békét,
mert én többet nem tudok.
De több nem is kell. A princessz rohan fel a műtőbe. Torbágy sebész
köpenye kint van az előkészítőben. Bele minden zsebébe. Azután rohan a
telefonkönyvhöz...
Két kezét a szívére szorítja, hogy el ne ájuljon. Megvan...
Telefonál... Sír... A haját csavarja, húzza, egyik ujjára tekeri, a
másik kezével a könnyeit törüli, és beszél, és magyaráz, és este van...
Lesiet a melléklépcsőn, keresztül a tálalókonyhán, kiér a szabadba.
Átsiet a kerten. Istenem, Istenem! Csak sikerüljön... A régi
dépendance-nál megállítja őt Emma.
- Álljon csak meg, maga kis kígyó... Ne féljen, nem bántom... Én örülök
a nyolcszáz pengőnek. De tudja meg, hogy kieresztették a rendőrségtől.
Valami nő adta neki az aranytárcát. Majd magával is úgy elbánik, mint
velem. Ne féljen! Majd ő megcsinálja, hogy maga jól keressen, mert van
összeköttetése... Igen, igen! Maga nem tudja, hogy Szabó Gusztáv miféle
összeköttetésekkel bír ebben a szanatóriumban... De majd megtudja! Majd
odahelyezik magát az első emeletre, kitúr valakit a helyéből, hogy
maga jól keressen, és elszedi a pénzét, és ha megunta, akkor neki az
egy szavába kerül, és maga röpül valahová hátra az idegosztályra vagy a
zsábásokhoz, vagy fürdőnőnek... Ne féljen, nem bántom én magát! Majd
megveri az élet Szabó Gusztávval éppen eléggé.
- Tudja meg, hogy nem igaz! - Maga sem tudná okát adni, hogy miért
teszi ezt. - Szabó Gusztáv inkább azt mondta, hogy lopott, semhogy
engem kiadjon! És én akartam hogy eljöjjön a rendőrségtől, különben
bezárták volna az arany cigarettatárcáért! Mert engem szeretett!
És elkészült rá, hogy a másik nő pofon vágja. De avval sem törődik!
Tartozik ennyivel Szabó Gusztávnak, aki lehet hogy különös
összeköttetésekkel rendelkezik, de szó nélkül feláldozná magát érte.
Emma szomorúan leül egy kőre a ház mellett, és a haját igazgatja remegő
ujjakkal.
- Igen... - súgja szomorúan. - Csak azt akartam, hogy fájjon magának.
De mondta nekem tegnap... Magát szereti... Eladja a motorkerékpárt, és
tisztességes ember lesz... Ezt mondta... Pedig soha nem volt egy
egyenes lépése... A nők, mindig a nők...
A princessz leül mellé...
- Hát most azért megveri őt az Isten. Mert hiába adja el a
motorkerékpárt, én mégsem leszek a felesége. Ezt most már ő is tudja
biztos. Ő azt hitte, hogy a tárca dublé. És hogy én is dublé vagyok. De
ez a Szabó Gusztáv egy okos fiú, ez most már tudja, hogy nemcsak a
tárca valódi, mert sürgönyöznek Bukarestből, egy gróf...
- Kicsoda maga?! - kérdezi Emma szomorúan.
- Az mindegy... Én is csak olyan szerencsétlen vagyok, mint maga...
Szerelmes vagyok valakibe... De nincs egy egyenes lépése... És csak a
pénz meg a karrier... Képzelje el Szabó Gusztávot mikroszkópban,
ezerszeres nagyításban...
Emma búsan bólogat.
- A Wallenstein...
És mind a ketten sírnak... És a princessz megöleli Emmát, és Emma
simogatja a kezét, és akkor már tudja, hogy ez sosem volt ápolónő, ez
nem babrált lavórokkal és borogatásokkal, és a princessz azt súgja:
- Nem kell neki eladni a motorkerékpárt... Most már ott a tárca...
Abból kifizetheti magának a nyolcszázat...
És továbbsuhan. Tülkölést hall, fényt lát a rácsos kapunál, de ekkor
egy erős kéz torkon ragadja.
- Most megvagy! Hát temiattad mondják, hogy én éjszaka mászkálok! Gyere
a kapitány úrhoz!
Két kézzel belemarkol a krumpliorrú vörös hajába, és lerántja, de a
krumpliorrú nekiszalad fejjel a gyomrának, gurulnak és verekszenek,
végül a princessz kiszakítja magát, és rohan a kapuhoz...
Valakivel beszélnek. Valamit átvesz. Siet vissza. Fut... Egyszerre
felcsillan egy kézilámpa fénye, a krumpliorrú diadalmasan ordít:
- Itt van nálam a fele pizsamája! Ez volt az!
- Megálljon! Ki maga?
A kapitány előtt áll, és átadja a láncot, mind a tizenhárom briliánssal.
- Én Szofi főhercegnő vagyok, és beismerem, hogy tegnap este Szerémyné
szobájából elloptam ezt a tizenhárom briliánst. Szabó Gusztáv segített
nekem!
- Én segítettem neki! - mondja egy hang a sötétben.
Tizedik fejezet
Nem történik semmi, de az végzetes
Wallenstein megnézi az operáltat, és úgy találja, hogy a műtét kitűnően
sikerült. A folyosón szemben állnak Torbággyal, ennek még kezében a
maszk, és benne a gumikesztyű. Azt hihetné az ember, hogy valami pilóta.
- Kérlek... én most hazamegyek, és megkérem a kapitányt, hogy függessze
fel a vizsgálatot, addig amíg visszatérek...
- Szerintem felesleges. Én beszéltem Pipi nővérrel, és az ő
vallomásából kideríthetjük a tettest.
Felveszi a köpenyét, közben megtapogatja a zsebét, valami hiányzik.
- Úgy látszik, valaki kutatott a zsebemben...
- Mit tarthatsz a zsebedben, ami valakit érdekel?
- Sürgős levélben értesítettem a részvénytársaság elnökét, hogy ma este
jöjjön be a szanatóriumba. Olyan fejleményeket várok.
Wallenstein nevet. Torbágyot ez dühbe hozza. Halálsápadt lesz.
- Azt hiszem - mondja, elhúzva a fél száját Wallenstein -, jó lenne a
beteget megmutatni Udvarhelyinek. Hátha újra nem indul meg a
bélműködés, mint a múltkor.
Torbágy fúj.
- Azt hiszed, hogy műhiba volt?
- Nem tudom. Mindenesetre ha kártérítési pert indítanak ilyesmiért,
jobb, ha Udvarhelyi előzőleg konzultált. Az unokaöccse ma járt nálam,
és megígértem, hogy esetleg felveszik a fivéremhez... De nem is tudom.
Még olyan színezete lesz, mintha a botránytól való félelem miatt
elhelyezném. Azután járt nálam egy újságíró, kérlek, Szegő Éva
mindenütt terjeszti rólad, hogy azért nem szakítasz Annával, mert
harmincezer pengőt adott neked, és azért nem lett orvos, hogy te sebész
lehess. Nem tudok állandóan újságírókat és családtagokat leszerelni.
Legfőbb ideje, hogy az elnökkel beszéljünk erről.
Most Anna szólal meg. Hogy került ide? Honnan termett egyszerre a két
férfi között, amikor már Wallenstein néhány szóval ismét
felülkerekedett, ez rejtély.
- Az én pénzemmel maga ne törődjön, Wallenstein! A főorvos úr sakkban
tartja Torbágyot, mert egy műhiba történt. Igen! Rendben van! Műhiba
történt! Mindenütt történik! Előfordul, hogy az ország első
belgyógyásza epekőnek kezeli a rákot, és ez csak a műtőasztalon derül
ki! És akkor Torbágy sebész elmagyarázza a családnak, hogy későn
fordultak hozzánk!
- A maga beosztása, Anna nővér, nem a műtő...
- Itt egy rákról volt szó, és nem a beosztásról!
- Hogy miről van szó, azt én jobban tudom, mint maga, kedves.
Udvarhelyinek is az volt a véleménye, hogy kőről van szó, és az
epeszonda is azt mutatta...
- Itt arról van szó, hogy Torbágy is tagja lett a cégnek, és maga
elnyomja!
- A dolog természetében van, hogy a belgyógyász mindig könnyebben
érvényesül egy szanatórium színpadán, mint a sebész. Én különben nem
kértem fel Torbágyot, hogy a tévedést eltitkolja.
- Nem igaz! - szól közbe Torbágy. - Nem mondasz igazat!
- Ezt kikérem magamnak!
- Megismétlem! Én azt mondtam az epeszonda után, hogy csináljunk új
röntgent...
- A beteg olyan állapotban volt, hogy egy újabb eperöntgent sem
Udvarhelyi, sem Boronkay nem ajánlottak, hanem azonnali műtétet. Itt
különben arról van szó, hogy az én menyasszonyom elvitte a gyémántot a
Berényiné kezéből! És Anna ezt megfelelő alkalomnak találja, hogy te
engem az elnök előtt leterítsél. De ebben tévedni fogtok!
- Mindenesetre tisztázni kell az ügyet.
Ebben a pillanatban jött egy boy.
- A kapitány úr... - jelentette lihegve - kéreti a főorvos urat!
Elfogták a tettest! Mindent bevallott! Megvan a lánc!
Wallenstein fehér lesz, mint a fal, magára dobja a felöltőjét. A
felöltő külső zsebében egy Browning van, ezt csak ő tudja. Torbágy
valamiért úgy érzi, hogy mégiscsak kevesebb, mint ez a Wallenstein.
Csak Annának van kifogása ellene.
- Anna nővér intézkedjék, hogy a görög herceg brómot kapjon, mert
panaszkodott, hogy ideges, és estére csillapítót szed majd.
Anna nővér keserű ízzel a szájában elmegy. Érzi ő is, hogy Faustot, ezt
a furcsa varázslót, nem gyűrték le. Ezer sebből vérzik és haldoklik, de
legyőzni nem hagyja magát.
- Kérlek, Torbágy, intézkedj az irodában helyettem. Megnézem a 200-ast,
azt hiszem, jó lesz Ultraseptylt adni. Ott valami disznóság lehet...
És megy. Megnézi a 200-as pulzusát, és megkérdezi az ágy mellett ülő
kövér, öreg nőt, hogy igazán az ő lánya-e az, aki a díjat nyerte.
Micsoda remek teljesítmény! Nem lát okot aggodalomra, de azért nem
ellenzi, hogy telefonáljanak Udvarhelyinek. Megnézi a láztáblát, és
szól, hogy adjanak Ultraseptylt, és az ajtóban még egyszer mosolyogva,
gratulálva int az öreg nőnek.
- Telefonáljanak Udvarhelyiért - mondja kint. - Ivott a beteg?
- Egész keveset.
Most megy Szerémynéhez. Ez éppen az utolsó simításokat végzi a tükör
előtt arcán és haján, és Wallenstein kitárja a karjait.
- Maga az én praxisomban az örök csoda. Kozmetikai intézetben kéne
gyógykezeltetnie magát, mert mindig szebb lesz.
És leül. És Szerémyné hálásan mosolyog.
- Mondja, Elek kijön ma?
- Persze hogy kijön. Elek hűsége megingathatatlan!
- Asszonyom!... Szerintem magának, aranyos Szerémyné, ki kell hajítani
az ablakon minden gyógyszert, nem szabad szóba állni orvossal, és
elutazni a tengerre.
- Ah!... mondja, hová?
- Megmondom! Kérem, én két év előtt már úgy éreztem, végem van, halálra
dolgoztam magam, és elutaztam Swinemündébe. Azóta én mindenkinek az
északi-tengert ajánlom. Nincs az a hőség, jó kis szelecske fújdogál...
- Beszélje rá Eleket!
- Már rábeszéltem. Most még valamit, Szerémyné... Ha valami meglepetés
történne, ezt jól jegyezze meg, mondjuk, én hirtelen elutaznék...
Intézkedés történt, hogy magát kár ne érje. Hát vonja majd ezt a
feljelentést vissza. Ha esetleg valakit meggyanúsítanának, maga
jelentse ki, hogy önként adta oda a nyakláncot, csak elfeledkezett
róla, és azután menjen fel az ügyvédemhez, Bálvány utca 9...
Dr. Bloch jött be.
- Én jöttem, hogy Szerémynét az irodába kísérjem. Ha esetleg felesleges
izgalmakkal...
Bloch kezében egy kis fémdoboz volt, injekciós felszereléssel.
Szerémyné elsietett, utánuk ment Wallenstein, fehér köpenye felett
vállára dobott kabáttal, a sötét fordulóban elővette a Browningot,
megnézte, elhúzta a biztosítószöget. Szép kis golyó lesz ebből a
koponyájában. És ha nem hal meg rögtön, Udvarhelyitől Pálosig, mindenki
ott fog konzultálni az agóniája körül. A fordulóban utoléri a nővér.
- Kérem, most felment a beteg láza... 40 fokra.
- Dr. Bloch azonnal adjon még Ultraseptylt.
És már hallatszik végig az épületen:
- Dr. Bloch!... Dr. Bloch a 301-be!...
Most belép az irodába, és végre először döbbenten, meglepetten állva
marad. A princessz ott áll az íróasztal előtt, és éppen a következőket
mondja:
- Ez régi betegség nálam... a kleptománia... Amikor Berényinét láttam
feküdni, kezében a lánccal, nem bírtam ellenállni...
- De kedvesem! - kiáltja éppen Szerémyné. - Én kölcsönadtam magának a
láncot! És elfeledkeztem róla! Tévedés volt a feljelentés, és
visszavonom!
És Wallenstein áll és akkor sem tud mozdulni, amikor éppen belép
Udvarhelyi báró, és a lehanyatló princesszt elkapja.
Már senki sincs az irodában, a kapitány elment, Szofit a szobájába
vitték, Udvarhelyi báró a szepszisgyanús betegnél konzultál. Torbágy a
főszerkesztő tizenhetedik ekcémáját nyitja meg a műtőben. Anna nővér
lent az udvaron ül a padon, és a száját rágja, és Wallenstein még
mindig ott áll a küszöbön, a vállára dobott felöltővel, mozdulatlanul...
Tizenegyedik fejezet
Wallenstein főorvos tizenkét menetben a halállal
Olyan, mint egy gép. Végigmegy a folyosókon, szólnak hozzá, köszönnek,
beszélnek, nem felel. Oda sem néz. Olyanfajta menés ez, mintha
masírozna. Biztosan, mint mindig. Most is oda megy, ahol szerinte
megtudhatja a valót. Végigmegy a kerten, a gépház mellett, egy fasoron,
itt a régi dépendance. Be sem kell menni. Veszekedést hall.
Alt hang, ezt ismeri, Emma nevű, Szabó Gusztáv miatt elkerült a
törzsépületből, mert Szabó Gusztáv a kacsaorrú, szeplős főápolónővel
intim kapcsolatban van. A másik a krumpliorrú, akit a főhercegnő
helyett szerepeltettek.
- Miért kellett neked rátámadni? A kapuig akart csak menni?!
- De miatta mondták énrám...
- Terád nem mondtak semmi rosszat, csak hogy láttak...
- Én azt is megmondhattam volna a kapitánynak, hogy valakitől átvette a
lánc egy részét... Itt állt meg az autó a rácsos kapuban!
- Mindnyájan befogjátok a szátokat! - kiáltja Szabó Gusztáv. - Ha tudni
akarjátok, abból az autóból a Wallenstein főorvos úr menyasszonya
szállt ki!
Valaki rikácsol:
- A Feri lehallgatta a beszélgetést! Telefonon mondta, hogy hozza ide a
hátsó kapuhoz, hogy a Torbágy iderendelte az elnököt, mert ő meg az
Anna a Wallensteint ki akarják túrni... Pedig akkor megette a fene az
egészet! Mert ha a Wallenstein nincs itt csak egy napig, máris mindenki
azt csinál, amit akar...
A főorvos mindent tud. Masírozik vissza, és valaki utoléri. Szabó
Gusztáv.
- Főorvos úr! Akarja, hogy megöljem a Torbágyot?
- Hülye vagy. Te hová küldted fel a tálalóliften ezt a lányt?
- A főhercegnővel akart beszélni. Ma már tudom, hogy ő a főhercegnő. És
én is szerelmes vagyok belé.
Wallenstein megáll.
- Hát még ki szerelmes belé?
- Maga. És ő is magába. Mondta az Emmának...
- Eredj a fenébe...
- Igenis!
Megy vissza. Már mindenütt keresik az épületben: Udvarhelyi báró kéreti
a 204-be.
Felmegy. Tíz órára jár, félszemmel látja, hogy a kapitány bőröndjét
autóra rakják. Diszkréten távozik.
- Kérlek - mondja Udvarhelyi báró -, ez szepszis... Itt azonnal
operálni kell. Jó lenne behívni Takácsot, mert a fogakkal is lehet
valami...
Udvarhelyi báró is belgyógyász. Ő is mindent tud. Úgy tesz, mintha
észre sem venné, hogy Wallenstein főorvos egy üres pontra néz, valahová
a feje fölé.
- Igen... Behívjuk Takácsot.
- Aztán lehet itt egy góc a tüdőben... A fő, hogy azonnal cselekedni
kell, transzfúzió is fontos...
- Igen...
Kimegy. Jön Bloch.
- Hívassák Takácsot. Transzfúzió is lesz. És műtét. Keressék meg
Torbágyot. Maradjon báró Udvarhelyinél.
A fordulónál ott áll a menyasszonya.
- Richárd...
- Tessék?
- Visszahoztam a jegygyűrűjét. Az a lány telefonált nekem. Nem tudom,
honnan sejtette. Csak azt mondta, hogy Torbágy zsebében volt egy levél,
amelyben értesíti az elnököt, hogy én... és ő majd magára veszi, hogy
megmentse... És akkor én idejöttem...
- Nem érdekel, kedves... Mivel lehetek szolgálatára még?
- Isten vele, Richárd.
- Kezét csókolom... - kíséri a főbejáratig, azután gépiesen odaszól -
Feri egy kocsit a vesztibülhöz...
Bemegy az egyik tanácskozóba, leül, cigarettára gyújt. Azután
levélpapírt vesz észre. Kiveszi a töltőtollát. Ír a
részvénytársaságnak, hogy sajnos bizonyos okoknál fogva állásától
azonnal meg kell válnia, szerinte Torbágy sebész a legalkalmasabb az
intézmény vezetésére, és bevehetnék dr. Nyékit is, akinek magánpraxisa
és az intézménnyel kapcsolatos forgalma régen indokolttá tenné, hogy az
igazgatóságba kerüljön. Miután ő a mai nappal állásától megválik, egy
hely is lesz, amelyet Nyéki betölthet, amennyiben Torbágy az ő helyére
kerül. Hálásan köszöni a részvénytársaság mindenkor megnyilvánuló
messzemenő jóindulatát és elfogult elismerését szerény képességeivel
szemben. Kiváló tisztelettel Wallenstein Richárd főorvos.
Leragasztja a levelet, és jön egy boy:
- Elek őméltósága kéreti, ha ideje lenne egy percre az étterembe...
- Mondd meg őméltóságának, hogy sajnos egy súlyos betegünk van,
Udvarhelyivel konzultálok. Ezt a levelet ajánlva azonnal feladod.
Megy fel. A lift-rapszódia búg. Odamegy Torbágyhoz, aki éppen a műtőből
jön ki, a nyögdécselő főszerkesztőt egy hordágyon tolják. Becsukja az
ajtót.
Pofon üt - gondolja Torbágy.
- Kérlek, bocsáss meg. Én sok mindent tettem, amit ma másképp látok.
Visszaéltem azzal, hogy a személyemből több erő sugárzik az emberek
felé, és elnyomtalak. Értesítettem az igazgatóságot, hogy
cégtagságomról lemondok, nem kétséges, hogy téged fognak
megválasztani a helyembe. Annát el kell venned feleségül. Nem lehet
harmincezer pengőt lekölteni, orvosnak lenni, és a nőt meghagyni
ápolónőnek. Nem a barátainknak nősülünk. Te majd megcsalhatod Annát
vagy nem, ez mindegy. De el kell venned. És úgyse hiszik el nekünk, de
így van, tehát fogjunk kezet: mi itt gyógyítottunk. Szervusz, Béla.
Kezet nyújt. Torbágynak gyanús. Ez valami nagy játék a
boszorkánymestertől. Mikor egyedül marad, odalép melléje Anna.
- Mert szerencséje van mindenben! Feleségül akarja venni a princesszt!
Érted! Ezért játssza a drámai szerepet... És mindenki bedől neki... Te
is!
- Én is... - mondja Torbágy, és az ajtó felé néz, amerre Wallenstein
elment.
Egyenesen Szegő Évához. Szegő Éva a sezlonon ül, egy mopszlival játszik.
- Jó, hogy jön, főorvos úr... Nem hunytam le a szememet...
- Nem érdekel, fiam. Itt van ezer pengő. Öt perc múlva nincs az
épületben. Ha jövő héten Párizsból ír, küldök magának még ezer pengőt.
És kimegy. Szegő Éva csomagol. Később jelentik, hogy Berényi úr...
- Mondják meg Berényi úrnak, hogy nem érdekel!
A saját szobájában van. Egy lapra csak ennyit ír:
„Princessz!
Sajnálom, ami történt. Nem tudom, hogy vállalhatnám a konzekvenciáit.
Állásomról lemondtam, elutazom Afrikába vagy valahová, gyógyítani, és
sajnálom, hogy magával is azt tettem, amit mindenkivel. Kérem,
bocsásson meg
Wallenstein.”
- Ezt a levelet átadod a princessznek.
És megy. Ki az utcára. Elmegy a kocsija mellett. Hová? Útlevele
érvényes tengerentúlra is. Most így, ahogy van, elutazik, és
jelentkezik valamelyik misszión...
A pályaudvarról telefonál.
- Lajost kérem!... Fiam, mondd meg Udvarhelyinek, hogy fel kell mennie
a 109-be...
- Igenis. Kérem, a hölgy átvette a levelet, kérdezte, hogy hová ment
főorvos úr, és azt mondta, hogy mondjuk meg, ha telefonál még, vagy
valaha látjuk, hogy ő mindent jól megértett...
A boy leteszi a kagylót. Wallenstein áll, a kagylóval a kezében. Bután
és mereven, mint az őserdőben. És látja, hogy Pipi nővér elosztja az
altatóját, és látja, hogy a lány a feje felett benyúl az
üvegszekrénybe...
Taxi!
Amíg a taxi jön, tárcsázik. Udvarhelyivel akar beszélni. Elment? Hívják
vissza! Torbágy! Azonnal menjenek a 128-ba! A főhercegnőt egy
másodpercre se hagyjátok egyedül, amíg nem jövök!
Halló! Az imént törték be az ajtót! A princessz megmérgezte magát!
Halló! - üvölti. - Telefonáljatok mindenkiért!
Azután rázódik egy taxiban, lélektelenül és élettelenül. Nem fél, és
nem fáj, nem él, és nem halott, rázódik egy taxiban a szanatórium
felé...
A küszöbről visszadermed! Udvarhelyi egyik kezében a keménykalapját
fogja, a másikban a lány pulzusát, Torbágy, Nyéki, Boronkay, mind ott
vannak, és ő már tudja, mit jelent ez, amikor mindenki álldogál, báró
Udvarhelyi egyik kezében a kalapját, másikban a pulzust fogja... És a
táskája már becsukva.
- Kérlek... - mondja Torbágy - már nagyon sok felszívódott... Gyenge a
szív, nem aludt éjjel, és a sok izgalom...
Félretol mindenkit, és a fülét odaszorítja a lány szívére. Még hallani
valamit, valami távolodó, fáradt zajt a mellkasában, amit Wallenstein
olyan jól ismer, két szárnyszerű, primitív valami...
Nem igaz!
Wallenstein nem törődik senkivel, injekciót ad, intézkedik, kiabál,
becsavartatja a lány kezét, lábát, rakják fel magasra, és masszírozza
két kézzel, a kis mellkast dörzsöli, szinte összetöri, báró Udvarhelyi
is újra kinyitja a táskáját...
Mindenki marad.
Egy ápolónő forró vizet hoz. Azután Wallenstein valami zűröset gondol,
valamit hallott injekcióról a szívbe egyenesen...
Nem fél semmitől, máris próbálja...
Reggel ötkor egyedül, ingujjban, halálosan kimerülten, még mindig
dörzsöli, és a szív egyet dobban... Azután még egyet...
Wallenstein kitámolyog, és alig hallani a hangját, amint rekedten súgja
az ott ácsorgó sápadt Szabó Gusztávnak:
- Feketét...
Érdekes. Ott ül egy padon Udvarhelyi és Torbágy és Anna, suttognak, és
Wallenstein körül fekete lesz minden, de nem!
Megy vissza masszírozni! Dörzsölni a szívet! És egy injekcióra most már
erős ütemben dobog, egyre dobog, és a nyitott ablakon langyos, sárga
világosság terül szét, és a princessz szempillái kinyílnak.
- Látja... Nem igaz, hogy maga nem tud semmit.
Udvarhelyi csodálkozik, mert Wallenstein hajában egy széles sávon ősz
tincs lett az éjszaka.
Ezt az ősz tincset odahajtja a lány mellkasára, és a princessz apró,
szemtelen kezét Wallenstein fejére helyezi. Mindenki kimegy a szobából.
És már nem is hajnali, hanem reggeli langyos napfény özönlik be a
hatalmas ablakon.
VÉGE