Rejtő Jenő
Egy bolond száz bajt csinál

Bevezetés


A fellobogózott városház előtt impozáns rendben várta a tömeg, hogy a
polgármester elmondja jubileumi beszédét, ám helyette, általános
csodálkozásra, egy kancsal, óriási harcsabajuszos egyén jelent meg az
erkélyen, kezében fehér cérnakesztyű, fején helyes kis piaci kosár, és
barátságosan integetett. Társaságában egy sovány, magas, de jóképű,
napbarnított, szőke fiatalember is kilépett a nép elé, sárga cilinderben,
félszemén fekete monokli.

A kancsal óriás negédes léptekkel előrejött, és néhány csókot hintett a nép
felé, míg a fiatalember felállt az erkély peremére, és most látszott rajta,
hogy rövid bundája alatt talpig lobogóba öltözött. Mielőtt az ünnepi néptömeg
magához térhetett volna ámulatából, harsány szónoklatba fogott.

- Tisztelt fele- és egész barátaim! Én, ifjabb Lord Hontings, Daughter Hill
örökös grófja, valamint barátom, Vucli Tóbiás, az önműködő villamosjegy
feltalálója, hivatva érezzük magunkat hogy üdvözöljünk benneteket, kik e nagy
melegben szónoklatokra vártok itt, kínos kötelességből. Nagy marhaság ez,
felebarátaim, és ez ünnepi kényelmetlenség helyett ajánlom, hogy menjünk át
valamennyien egy jó kocsmába, néhány krigli sörre!

- Milyen igaza van - protezsálta barátja szónoklatát a kecses, kancsal,
harcsabajuszú óriás, akinek vörös orra olyan hatalmas és tömpe volt, mintha
máris odavágtak volna hozzá egy paradicsomot a szónoklatok végén. Helyeslése
annyira meghatotta a társát, hogy átölelte a kancsalt és jobbról-balról
megcsókolta, majd folytatta harsány szónoklatát.

- Mit hencegjünk avval, hogy ez az ócska porfészek, ahonnan nyeregedző
dratvát, néhány tejterméket és meggyfa pipaszárakat szállítanak a városba,
már nyolcszáz éve fennáll? Örüljünk, hogy ilyen körülmények ellenére
egyáltalában fennáll! Ne haragudjon a tisztelt lakosság, de nyolcszáz év
alatt a leghülyébb polgárok is megtanulhattak volna már tejterméken, dratván
és meggyfa pipaszáron kívül valami mást is csinálni.

- De mennyire! - szólt csókot hintve és mosolyogva a másik, felkapaszkodva a
társa mellé. Ez sírva megölelte szolidáris barátját, majd egy váratlan
retorikai fordulattal így folytatta beszédét:

- Ajánlom hát, hogy Ellen Grace-t, a világ legbűbájosabb táncosnőjét
válasszák meg a csúf, kövér polgármester helyett a város vezetőjének, és
kezeskedem, hogy ez esetben itt olyan vidám közigazgatás veszi kezdetét,
amitől újabb nyolcszáz éven át naponta hajnalig részegeskedik az egész város!

- Éljen! - üvöltötte a kancsal. És a nép még mindig nem tudta, hogy mire
vélje az esetet.

Most azonban sikerült kívülről betörni a tanácsterem hatalmas ajtaját, és
onnan az erkélyre nyomulnia nyolc-tíz markos rendőrnek és városi altisztnek.

És elkezdődött az ütközet.

A fiatalember és a harcsabajuszú óriás kemény ellenfeleknek bizonyultak. Az
első két pofontól heten kilencfelé röpködtek, és ekkor ádázan belevetették
magukat a korlátról a támadók csoportjába. Végül is alulmaradtak a nagyszerű
tusában, de ordítás, szitok, üvegajtó, világítógömb, zászlórúd csörömpölése,
recsegése töltötte be az erkély felől a teret, és a fiatalember a talpig
cafatokra tépett angol lobogóban felpattant a korlátra.

- Emberek! Belénk fojtják az őszinte igazságot! Elnyomják a... - Elnyomták.
Egy hurkot dobtak hátulról a nyakába, lerántották, és végül mindkettőjüket
jól megkötözve, a sivító vármegyei mentőkocsi beszállította a londoni
highgate-i szanatóriumba, ahonnan elszöktek.


Első fejezet

Az olvasó joggal aggódhat.

Milyen regény következhet ilyen bevezetés után?

Sajnos, semmi jót nem mondhatok. A helyzet a későbbiek folyamán még
bolondabbul fejtetőre áll. Pedig a bevezetésnél lehetetlenebbre aligha
fordulhat valami.

És mégis.

Az olvasónak olyan eseményekkel kell számolni, amelyek meghaladják az
átlagember elképzelését.

Nem tartozik regényünkre, hogy miképp került a két különleges egyén Tolwer
Citybe, hogy honnan szerzett Daughter Hill örökös grófja rövid bundát és egy
jól szabott angol lobogót, továbbá óriási és kancsal barátja sikkes piaci
kosarat kalapnak. Nem is foglalkozunk tovább Tolwer City lakosaival, akiket
bizonyára vérig sértett a nyeregedző dratvának, a tejtermékeknek és meggyfa
pipaszáraknak méltánytalan lebecsülése.

Azt talán mondanom sem kell, hogy az eltávolított szónok azon indítványát,
hogy Ellen Grace művésznőt válasszák meg a kisváros polgármesterévé,
megvitatás tárgyává sem tették.

E regényünkre csupán az tartozik, hogy a két szökevény elmebeteg, kik
egyben teljesen részegek is voltak, kötéllel rögzített állapotban megérkezett
a highgate-i szanatóriumba, ahonnan kétnapos kalandjukra indultak, az
őrök éberségét kijátszva.

Itt azután gondos, de határozott kezek eljuttatták őket a betegszobáikba,
és intézkedés történt, hogy külön ápoló vigyázzon rájuk, nehogy szökésük
megismétlődhessék. Ezen idő alatt az ápoltak vagy szónokok, az ember igazán
nem is tudja, hogy nevezze őket, mélységes álomba merülve kipihenték a
részegséget, a nyilvános szereplést és az ezzel együtt járó, hosszas
kézitusát.

Történetünkre elsősorban is az tartozik, amit sem Tolwer City polgárai, sem
az ügy többi résztvevője nem tudott. Az, hogy a két ember közül az egyik, Sir
Felix nem volt bolond. Természetesen két holtrészeg ember elmeállapota akkor
is kevés eltérést fog mutatni, ha az egyik józan állapotban normális.

Egyáltalán, ez komplikált dolog az elmeállapottal.

Ha egy diplomata felmászik az utcai lámpára, elviszik a mentők. Ha egy
villanyszerelő teszi, semmi baj. Ha ugyanez a villanyszerelő jegyzéket nyújt
át egy nagyhatalomnak, nyomban beszállítják. Mind a jegyzék átadása, mind a
lámpaoszlopra mászás lehet teljesen normális és szükségszerű cselekedet, és
lehet komoly kórtünet.

Egy távoli rokonom könnyűipari részvényekben spekulált, és a szomszédban
lakó egyetemi orvostudós szerint, aki követte tőzsdei tanácsát, ez a rokonom
nagyon okos. A háziorvosa szerint gyógyíthatatlan elmebeteg. Nekem is
feltűnt, hogy egyszer be akarta vezetni a fél bajusz és fél szakáll viselet
divatját. Ha ezzel sok pénzt keres, úgy ezért is nagyon okos ember hírébe
kerül.

Én azonban csak azt akarom közölni, hogy Sir Felix, Daughter Hill örökös
grófja, valamennyi ismerőse szerint teljesen épelméjű volt. Épelméjűsége
mellett tanúskodik az a körülmény is, hogy nem azért vitették be a highgate-i
szanatóriumba, mert tombolt.

Elhatározta, hogy megnősül. Talán ha ehelyett tombol, úgy sohasem kerül az
ősi kastélyból a bolondokházába.

Famíliája szempontjából régebben is kínosan hatott világias gondolkodásmódja
és a hagyományoktól eltérő életmódja, de ez még nem okozott volna különösebb
bonyodalmakat.

Daughter Hill grófjai egy ősi várkastélyban éltek, az angol szigetbirodalmon
belül, külön splendid isolationben. A legidősebb családtag a hitbizományszerű
vagyon ura. Mindig a közvetlen leszármazott örökli a vagyont, melyből a
többiek csak haszonélvezetet kapnak.

Már a gyermek Felix furcsa hajlandóságról tett tanúságot, amikor atyját arra
kérte, hogy a hagyományos cambridge-i főiskola helyett Londonban neveltesse.
Az atyában is szunnyadhatott némi különleges vér, mert a fiúnak ezt az
indokolatlan kívánságát teljesítette.

Talán ha a korán elhunyt atya, Sir Oliver, az egykori várúr, fiának e
kívánságát nem teljesíti, úgy Sir Felix nem lesz később a highgate-i
elmegyógyintézet lakója, és nem kerül sor a Tolwer City nyolcszáz éves
fennállása alkalmából elmondott szónoklatára. A londoni környezetben, úgy
látszik, sok népies szokást szívott fel magába az ifjú természete. Egyszer
például híre jött, hogy díjat nyert valami kerékpárversenyen.

Ekkor már nagybátyja, Lord Arthur Hontings lett Daughter Hill második grófja
(többek közt a Balmoral Főudvari Csillag-rend Nagykeresztjének tulajdonosa).
Szögletes fejű, duzzadt szemhéjú, vörös pillájú, álmos tekintetű, enyhén
pocakos, magas egyén volt. Furcsa, nehezen kavaró nyelvvel gyúrta szét a
szavakat, és májfoltos, nagy keze közben mint két idegen tárgy, bábszerű
mozdulatlansággal pihent a combjain. Esetleg jobbjával roppant állkapcsát
dörzsölgette. Nagyon finom és régimódi ruhákat viselt. Õ volt az elhunyt
legidősebb Hontings fiának gyámja nagykorúságáig, amikor a család címeit,
vagyonát, birtokait mint a hitbizomány néhai urának egyetlen törvényes utóda
átveszi.

A Daughter Hill-i ősi várkastélyban együtt élt e család számos álmatag,
nemesi tagja. Ezen főurak nagyfokú aggodalommal és mérsékelt rokonszenvvel
figyelték Sir Felix majoreszkó világi, úgyszólván népies természetét. Így
például nevéhez méltatlan motorkerékpározó szenvedélyét, megalázóan jó
rugbyeredményeit, profán kártyázó és kocsmázó tömegszórakozásait,
cukrászleánykákkal és áruházi elárusítónőkkel folytatott liezonjait,
méltóság nélküli közös mulatozásait diáktársaival. Olyan hírek jutottak el a
vén Daughter Hill-i várkastélyba, hogy a család komoly aggodalommal tekintett
az ifjú jövője elé.

Azért mégis villámcsapásként hatott a gőgös, mohos várkastély lakóira, amikor
a roppant birtok, történelmi kiváltságok, címek és kitüntetések egyetlen
örököse, huszonnegyedik évét betöltve, megérkezett a Daughter Hill-i
boltozatos, hatalmas cinteremben egybegyűlt család elé, és végiglépkedett
közöttük egy ennivalóan kedves, fitos, grimaszra hajlamos, jelenleg kissé
ijedt művésznővel az Examiner kardalos táncosnői közül.

- Ez Ellen Grace, a menyasszonyom - újságolta örömmel a félálomban várakozó
család tagjainak, kik között az idősebbek a katakombák falán aszalódó, antik
szerzetesek földi maradványaira emlékeztettek, míg az ifjabbak vegyipari úton
előállított, még kezdetleges kivitelben sikerült emberi teremtményekre.

- Ellen vagyok... - szólt a bájos hölgy kecses, de kurta bókkal, behajló jobb
térde mögött lekoppanó bal cipőorral.

Walter Jeremias Hontings, alpecsétőr és Burkhman grófja (az ezüstgyapjas rend
keresztjének tulajdonosa) később meg mert volna esküdni, hogy Sir Oliver
Hontings, ki Oroszlánszívű Richárddal végigverekedte a Szentföldet,
megmozdult rámájában, és szorosabbra fogta buzogányát.

A bársonykabátos, agg Sir Evans Hontings, a királyi ménesek főtanácsadója
(örökös tiszteletbeli régens, Sub Victoria Et Fillias Rex stb. stb.) úgy
érezte, hogy köszvényes bántalmai kiújulnak, és csontvázsovány termete kétrét
görnyedve támaszkodott ébenfa botjára, miközben hang nélkül elhagyta a
cintermet.

A család többi tagja mozdulatlanul ült az ősi képek alatt, olyan harmonikus
viszonylatban ezekkel, mintha kiegészítő domborművei lennének a falon függő
szépapáiknak.

- Anton majd egy vendégszobát nyit Miss... Miss... Helénnek... - mondta
szétmázolt, álmos szavakkal Sir Arthur, örökös pear és Daughter Hill második
grófja (többek között a Balmoral Főudvari-rend Csillag Nagykeresztjének
tulajdonosa). - És azt ajánlom, hogy most valamennyien vonuljunk vissza.

Ellen örökké mosolygó, csöpp szája nyitva maradt a csodálkozástól, amíg a sok
ódivatú, hosszúkás arcú főúr és főúrhölgy elhagyta a boltozatos cintermet.
Érezte, hogy ha éjfélkor lenne tanúja e jelenetnek, idegsokkszerű rohamot
kapna ijedtében e kísérteties látványtól.

Így sajnos elnevette magát.

Lady Anna Emerencia miatt. Lady Anna Emerencia Hontings, egy hetvenhárom
éves, hajadon családtag, valamennyiük között a legmagasabbra nőtt, és arca
olyan fehér volt, mint aki hosszú ideig befalazva élt. Soványságával együtt,
így víziószerűvé hangsúlyozódott a lénye. És ezt a hangsúlyt megkétszerezte
egy szokatlanul széles szalag a hajában, ódon, csuklóban és nyakán tapadó
ruhája, lefüggő csipkedíszekkel. Egy ilyen lecsüngő csipkedísz beleakadt a
lépcsőnél felállított lovagi páncélzatba.

- Ah... ah... Még ez is! - rikoltotta dühösen és ijedten.

- Majd én segítek! - lépett hozzá készségesen Ellen Grace, de mielőtt még
érinthette volna, a kísérteties hölgy felvetett fejjel így sipított rá:

- Ön!... Ön ne közeledjék... Ah, hisz ez borzalom! Egy Sir Felix ilyen
eltévelyedetten! - Csak úgy remegett a hajába fűzött szalag, amikor ezt
mondta.

- Kérem, kérem! - szólt Ellen Grace dühösen. - Nem tudtam, hogy a jóindulat
további szerencsétlenséget jelent személyemben. Ha ön igazi nemes,
asszonyom...

- Azonnal hagyja abba! Én leány vagyok!

- Ezt én abbahagyom, és kár, hogy ön már régen nem hagyta abba. Leánynak
lenni nem jó! Még a legelőkelőbb hölgy is jól teszi, ha férjhez megy idővel.
És mondhatom - ezt már a többiek felé fordulva mondotta -, nagyon szépen
viselkedtek velem, akit végre is Felix hívott ide!

Közben Anna Emerencia, mint valami özönvíz előtti, roppant hattyú ős,
kilibegett a teremből, otthagyva egy darab csipkét a lovagi páncélon,
Sir Arthur pedig Ellen Grace-hez lépett:

- Csakugyan elnézését kell kérnem, Miss... Miss...

- Ellen Grace - mondta határozottan Felix.

- Igen... tehát Miss Ellen Grace. Ön természetesen a család vendége, és nem
tehet arról, hogy Sir Felix kissé különös helyzetbe hozta... Ha megengedi,
tehát visszavonulunk.

A család úri vontatottsággal elvonult.

Végre kettesben maradtak a történelmi ódonságú csarnokban, a fitos görl
és a Temze strandján barnára égett, vigyorgó majoreszkó.

- Fel a fejjel, Ellen - szólt, és vidáman hátba vágta a lányt, hogy az
csuklott egyet. - Furcsa bácsik és nénik az én rokonaim, de alig
kellemetlenek. Anton majd a szobádba vezet, és ha nincs kifogásod ellene,
később felkereslek.

Az ősz, lóarcú, fekete libériás lakáj mozdulatlanul állt az ajtóban.

- Te... Te nem jössz velem, Felix? - kérdezte a lány bizonytalanul.

- Beszélek az öreg Arthurral, kijár a tekintélyének, hogy unatkozzam vele
időnként.

- De... - és körülnézett szeppenten - én félek...

- Felesleges. A kísértetek úgy elbújnak egy mésalliance kilátásai elől, hogy
szellemidéző legyen a talpán, aki előhívja őket. Különben pedig mitől félsz?

- Hogy... - arra mutatott, amerre elment a főúri család. - "Azok" megvernek,
ha nem vagy velem.

Felix szívből felkacagott, magához rántotta a lányt, és megcsókolta.

- Nem, itt még asszonyt nem vertek meg! Előfordult a régi szép időkben, hogy
olykor lefejezték egyiket vagy másikat, és beszélnek egy renitens hitvesről,
kit tanácstalan férje végül is kénytelen volt az egyik toronyszobába
befalaztatni, de megalázó inzultus Daughter Hillben még hölgyet nem ért.

Ellen kissé nyugodtabban követte a lakájt.

Csoda, hogy a félkör alakú vendégszobában a csúcsíves ágy nem roskadt magába
szó nélkül a bőröndből előkerülő profán csipkék, illatszeres üvegek, képes
magazinok, cigaretta, öngyújtó és hasonló holmiktól.

Ezen helyiségben, a francia forradalom idején, a Capet család két hölgytagja
töltötte el az emigráció idejét.

Az ágy egy nyikkanásba múló sóhajjal eltűrte, hogy eme Ellen Grace hanyagul
végighemperedjék rajta, elővegye kedvenc magazinját, és csokoládét
rágcsáljon, majd cigarettázva várja, hogy azt az angyali Felixet
viszontlássa.

Közben egy alattomos, ijedt egér pillantásától követve, csokoládétól maszatos
kezeit a baldachin pompás lefüggő selymébe törölte.

Ezalatt Arthur lord, aki visszatért a cinterembe, álmos, vörös pillái mögül
kíváncsian nézegette gyámfiát, hogy mi okozhatta a vesztét ennek a látszólag
egészséges fiatalembernek.

- Mai rossz tréfád - szólt mélázva - meghaladja csúf tetteidet is, amikor
őseid nevével megnyerted a sussexi díjugratást. Nem teszem szóvá az
ökölvívó bajnokságot, mert ezt mégis... ifjú korod menti valamelyest. De ha
meggondolom, hogy boldogult nagyatyád nem vállalta a miniszterelnökséget,
mert félt, hogy így lenyomtatják újságokba a nevét, és néhány pennyért bárki
megveheti...

- Igen, az öreg nagyon okos volt, de sok tekintetben kissé bogaras - ez volt
minden, amit a nagykorú várúr mondott.

- Nézd, Felicitas - szólt Sir Arthur merengve, és roppant állát simogatta
közben. - Hogy a vér vízzé válik, az rendben van. Illetve nincs rendben,
de tény. Előfordulhat. Azonban fontos, hogy a világ ilyen szomorú élettani
elváltozásokról ne értesüljön. Le kell tehát tenned Miss Lillian...

- Ellen Grace.

- Igen?... Hm... No, nem baj. Szóval, le kell tenned szándékodról, mert
egyetlen örököse vagy az ősi névnek, rangnak vagyonnak és...

- Unalmas vagy, Sir Arthur. Magam határozom el, hogy mit teszek és mit nem.
Pókhálós kastélyunkért és komikus gőgötök miatt egyetlen vidám napot sem
áldozok életemből.

És nevetett.

- Nézz ide! - Sir Arthur a falra mutatott. - Ez a négy kép Daughter Hill
történetét ábrázolja. Az első kép egy viking bárka, amely kiköt a csúcs
keleti lejtője alatt, a tengerparton, és Hódító Eck nevű ősöd zsoldosaival
partra száll. A másik kép ama sátortábort ábrázolja, amelyet száz évvel
később a római légiók sem bírtak elsöpörni e tájról, sőt nagy részüket a Rőt
Jakab nevű ősöd hadai elpusztították a környékről. Ezen a harmadik képen
láthatod a Daughter Hill-i vár romját, amikor, magukat a király hadainak
álcázva, lázadók kértek bebocsátást, és amikor már belül voltak, leölték a
katonáinkat, és felgyújtották a várat. És itt láthatod a negyedik képet,
midőn háromszáz év előtt Nagyvonalú Richárd újjáépíttette Daughter Hillt!
Ekkor adományozta őfelsége, hogy csalárdság áldozatai többé ne lehessünk, ama
kiváltságot, mely szerint minden embert, ki fegyveresen jelenik meg a vár
előtt vagy a várban, nyomban elpusztíthatunk! Azért volt az uralkodói kegy,
hogy Angliának ez a dicsőségekben megvénült támasza, Daughter Hill vára
minden ármány és veszély ellenére fennmaradjon. Ez a páratlan jog ma is
érvényben van! És ezt a jogot csak olyan várurak gyakorolhatják, akiknek
hűsége és hagyománytisztelete a biztosíték, hogy e jogukkal élve csak védői
lesznek a törvénynek, de nem csorbítói. Tudd meg, hogy a nagygyakorlatok
idején, amikor Daughter Hill vendégül látja őfelsége tisztjeit, ezek minden
fegyvert a táborban hagynak, mielőtt várunk udvarára lépnének. Hagyományos
jogunkat még őfelsége hadserege is tiszteli! - Kipirultan hadonászott, és egy
polc felé fordult, amelyen ócska fóliánsok porosodtak emberemlékezet óta.
- Nézd ezt a tíz kötetet. A család történetét és hagyományát foglalják
magukban. E család különösen nagy volt abban, hogy elődeik dicsőségét a
hagyományok szertartásszerű tiszteletével fenntartsa. De te nem törődsz
velük! Te víkendre jársz és regattázol! Halld tehát válaszomat a
bejelentésedre...

- Sir Arthur, sajnos, unalmasan beszélsz, mint egy kiöregedett szpíker,
és kenetteljesen is, mint valami vidéki népoktató. De azért halljam tehát
a válaszodat.

- Az ilyenfajta beszédet megrendült egészségi állapotoddal hozom
összefüggésbe. Képtelenség előttem, hogy őseiddel szemben...

- Tisztelem és szeretem az őseimet, elsősorban mert békén hagynak, és békében
pihennek. És nem is olyan biztos, hogy a te pártodon lennének. Kérdés, hogy
Hódító Eck vagy Nagyvonalú Richárd milyen álláspontra helyezkedtek volna,
ha a táskagramofon, az ökölvívás és a motorkerékpározás letűnt koruk
vívmányaihoz tartoznak. Ami a múltból átszármazik a jelenbe, az csak
hagyomány, és ezek között lehet olyasmi, amit valamelyik ős tiltott vagy
helyeselt. De ami a múltban nem volt, csak mostanában létezik, azt te nem
tilthatod őseim nevében. Az ő idejükben nem ismerték a regattát, de
történetesen a vikingek szerettek hajózni. A víkendezést nem ismerték, tehát
nem is tilthatták. De nem létezett az ő korukban Ellen Grace sem, mert
mindössze tizenkilenc éves, így az ő személye ellen nem tiltakozhatsz őseim
nevében.

- Elég! Jegyezd meg, hogy amíg e négy kép itt függ a falon, amíg ezek a
kötetek itt sorakoznak a polcon, addig ne várd, hogy a család beleegyezik
Miss... izé, Ellennel tervezett házasságodba!

... Másnap reggel, amint Sir Arthur belépett a nappaliba, szinte elszédült
meglepetésében: a Daughter Hill-i vár történetét ábrázoló négy festmény
helyén más képek függtek! Legszembeötlőbb volt a Demimonde című párizsi lap
mellékletéből kivágott táncosnő fotográfiája, aki megoldotta ama világraszóló
problémát, hogy miképpen lehetséges egyetlen selyemzsebkendőből egy minden
tekintetben kifogástalan táncosnői ruhát szabni. Mellette a New York
Magazin-ból származó chicagói vágóhidak látképe függött; a harmadik ősi kép
helyét egy francia revü jelenete foglalta el, és végül, a negyedik ős
ábrázolás pótlása: egy csecsemő és egy doboz színes lenyomata, azon
felhívással, hogy lehetőleg mindenki egyen napjában többször valami különös
nevű, vitaminos tápanyagot. A tíz kötet helyén ott sorakoztak Ellen Grace és
Sir Felix összes művei, amiket poggyászaikból előkerestek, jobbára vicces,
tréfás regények.


Második fejezet

A highgate-i elmegyógyintézet két részből álló főépületéhez néhány pavilon is
tartozott! A pompás angolkerten keresztül nyomban látható volt a főút, amely
a többinél jóval szélesebb és népesebb is volt. Ebből vezettek a kisebb
mellékutcácskák, olajfákkal és délszaki növényekkel beültetve. Jókora park
terült el a highgate-i magaslat körül, hogy a kijáró betegek kedvükre
sétálgathassanak.

A főút végén díszpálmák mögé rejtett, boltozatos, márványdíszes kapubejárat
fogadta az érkezőket. Az intézet zárt jellege - mivel zárt osztálya is
volt a highgate-i elmegyógyintézetnek - semmiben sem nyilvánult meg, ha
valaki az épületet és a parkot szemügyre vette.

A főépület bejárata után hatalmas, szinte szabályos kör alakú, modern
előcsarnok fogadta az érkezőket. Az előcsarnok falaira, közepes kivitelű
mozaikok fölé, latin mondatokat talált helyesnek elhelyezni az építész,
többek között ilyeneket: "Bátor légy, sokra mégy!" vagy: "Ép testben ép
elme!" stb.

A jobb oldalt teljesen betöltötte a porta, ahol Mr. Milton állt nap mint nap
hadsegédeivel a helyzet magaslatán.

Ezek a hadsegédek úgynevezett boyok voltak. A betegek vagy látogatók
kívánságára bárhova elszáguldoztak és visszatértek. Mr. Milton már nagyon
öreg volt, de még mindig nélkülözhetetlen, mert azok közé a kevesek közé
tartozott, akik minden csínját-bínját ismerték az intézetnek.

A kör alakú hallból vezetett a főlépcső az emeletekre, és innen nyílt néhány
mellékfolyosó, de senki sem hagyhatta el az épületet anélkül, hogy a hallon
áthaladjon. Itt jelent meg egy nap, röviddel Sir Felix Daughter Hill-i
látogatása után Arthur Hontings Lord, Daughter Hill első grófjának
atyahelyettese (többek közt a Balmoral Főudvari Csillag-rend Nagykeresztjének
tulajdonosa).

Személyesen Palmers tanár úrral akart beszélni.

Kivételesen sikerült e nagyúrnak a tanár elé jutnia, holott ez a délelőtti
órákban ritkán fogadott, és egyébként se volt könnyű bejutni hozzá. Palmers
egyetemi tanárnak a városi lakásán kívül az intézetben is kétszobás lakrész
állt rendelkezésére, az emeletnek azon a részén, ahol a főápolónő és néhány
orvos lakott.

Lord Arthur elmondotta a tanárnak, hogy milyen különleges tüneteket észlelt
az öccsén. Kiváltképp az elcserélt családi képek ügyét hozta elő, de néhány
előzményt elmulasztott megemlíteni.

- Képzelheti tanár úr, mennyire megdöbbentem, midőn az ősi képek helyett
mindenféle profán magazinoldalak kerültek a keretekbe!

- És különben is zavarosan viselkedett Sir Felix?

- Teljesen! Az egész család a legnagyobb megdöbbenéssel vette észre például,
hogy egy ifjú színésznőt hoz magával az ősi kastélyba Londonból!

- A családnak az a kívánsága, hogy Sir Felixet megfigyeljük?

- Több! Sir Felixet nem szabad addig az épületből kiengedni, amíg egy
történelmi családot nevetségessé tehet!

- Hogy ebből az épületből mikor szabad kiengedni valakit, azt én döntöm el,
ha nem veszi rossz néven, Sir.

- Mondanom sem kell - folytatta, kikerülve a megjegyzést, Lord Hontings -,
hogy az itt-tartózkodás és a szükséges eljárás költségeit tetszés szerint
határozza meg a tanár úr.

Palmers felállt, és hűvösen ezt mondta:

- Most megbocsát, de kezdődik a vizitem.

Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással. A tanár tekintetében elutasító
tartózkodás volt.

Ezután Lord Arthur elhagyta a tanár szobáját, és érintkezésbe került Gordon
főorvossal - az intézmény egyik fő egyéniségével -, akiről később még szó
esik.

- Szeretnék minden feltűnést elkerülni.

- Ez a mi célunk is, Sir - felelte a szolgálatkész Mr. Gordon. - Van egy
bevált módszer, amellyel vonakodó gyanús egyéneket...

- Feltételezem, hogy Sir Felix Hontingst nem tartja gyanús egyénnek.

- Tisztára orvosi értelemben használtam a kifejezést.

- Az más. Az orvosi gyanú nem sértő.

- Tehát bevált módszer, hogy mondjuk, önt felvesszük mint elmebeteget...

- Ezt azonnal vonja vissza! - hüledezett Lord Arthur.

- Szíveskedjék meghallgatni. Mi telefonon értesítenénk Sir Felixet, hogy ön
itt vizsgáltatja magát, mert gyanús...

- Ismételten kérem, hogy ezt ne alkalmazza!

- Szóval, hogy ön felvétette magát, és kéri, hogy Sir Felix látogassa meg.
Ha azután Sir Felix megjelenik az intézményben, már módunkban áll őt
tapintatosan itt tartani.

- Remélem azonban, hogy a tapintatosan szó nem üres kifejezés.

- Sir! Jagodek főápoló tapintat tekintetében a legfinnyásabb követelményeknek
is megfelel.

Jagodek főápoló egy méter kilencven magas volt, és könnyedén meghajlította
vagy eltörte az öntött vasat.

- Ezek szerint azt hiszem, hogy a legsürgősebb teendőket megbeszéltük.

- Magam is azt hiszem. Lordságod nyugodt lehet abban, hogy a legjobb kezekre
bízta nevelt fiát.

- Mennyi ideig tart a megfigyelés?

- Hát, kérem... Mielőtt a tanár úr bizonyítványával elbocsátanak valakit az
intézményből, ritkán múlik el hat-nyolc hétnél kevesebb.

- Ez nem számít. Azt hiszem, jót fog tenni Sir Felixnek, ha egy ideig nem él
társadalmi életet. A fő, hogy a megfigyelés alapos legyen.

Így került Sir Felix, a Lord telefonhívása alapján, Palmers highgate-i
elmegyógyintézetébe, és bármilyen tapintatosan is eszközölték a beteg
visszatartását, Jagodek bal felső, nagy őrlőfoga áldozatul esett az ügynek,
és ezt most egy vékony láncon a mellényzsebében hordta, az órája mellett.


Harmadik fejezet

Ezután következett Sir Felix ismeretsége és mélyebb barátsága Vucli
Tóbiással, aki az önműködő villamos szakaszjegyet feltalálta, és ez okból
tartózkodott a highgate-i intézetben.

Ugyanis Sir Felix nem fogta fel tragikusan a sorsát. Amikor este bejött hozzá
Palmers tanár, négykézláb körüljárt a szobában, ugatott, és kérte, hogy
oltsák be veszettség ellen.

A rövid bokszmeccs után, amellyel a zárt osztályra jutott, mert a többség
legyőzte, elsősorban nevetett. Az egész históriát ostobaságnak tartotta, és
egy pillanatig sem hitte, hogy hosszabb ideig itt tarthatják. A fényűző módon
berendezett szanatórium nem volt valami ijesztő, és miután visszaadta Jagodek
főápolónak bal felső nagy őrlőfogát, egy kedves hölggyel találta magát
szemben.

A hölgy szőke volt, bús arcú, nagyon szép, kissé telt idomú, és ruhájával
jobban illett volna valamelyik ötórai teadélutánra, mint egy szanatóriumba.

Egyike volt az intézmény specialitásainak, hogy az aránylag nyugodtabb
betegeket a főápolónő fogadta.

- Bocsánat - szólt mosolyogva Sir Felix, és megigazította a csonkot, amely
nyakkendőjéből megmaradt -, néhány fickóval nézeteltérésem volt.

- Ön Sir Felix?

- E pillanatban nem tudom biztosan. Állítólag Daughter Hill örökös grófja egy
életen át nem bonyolódhatik ilyen szituációkba...

- Önnel szemben senki nem volt erőszakos - mondta kedvesen -, ön
kényszerítette az alkalmazottakat, hogy kötelességüket teljesítsék.

- Ön egyike az intézet orvosnőinek?

- Hilde Negrin vagyok, a főápolónő - és nyomban tovább csevegett.
- Megjegyzem, félig orvosnak számítok, már van néhány félévem. Nem akar
uzsonnázni?

A szanatórium minden osztályán pazar helyiség állt rendelkezésére az
ápoltaknak, társalgás és étkezés céljaira.

- Először arra volnék kíváncsi, ha nem veszi rossz néven, hogy miért hoztak
voltaképpen ide? Én egy üzenetet kaptam, hogy nagybátyám beteg...

- Hát ez nem tartozik rám - felelte a szőke, szép főápolónő mosolyogva.

Õ inkább azért volt itt, hogy megnyugtassa a betegeket. Illetve, hogy
szépségével nyugtalanságot keltsen, és ez az ellennyugtalanság valamilyen
orvosi elgondolás szerint azonos a nyugalommal.

Ha valaki dühös, mert néhány ápoló elbánt vele, annak a legteljesebb
nyugalomnak megfelelő állapot, ha egy szép nő jelenléte izgalomba hozza.
Ezért Hilde Negrin nem szívesen beszélt az újonnan érkező aktuális
kérdéseiről, hanem inkább karon fogta, és uzsonnázni ment vele.

Ez olykor sikerült, olykor nem.

Sir Felix esetében sikerült, mivel Daughter Hill örökös grófja a nagy
verekedés után rendkívül megéhezett. A főápolónő azután bemutatta Vucli
Tóbiásnak, és ezzel végleg lekötötte Sir Felix figyelmét.

Az önműködő szakaszjegy feltalálója egy négyszögletű kazettát hordott magánál
állandóan, és bemutatta találmányát. Ez a találmány annyira bonyolult volt,
annyira érthetetlen és végcéljában semmiféle tekintetben nem praktikus, hogy
Sir Felix nyomban megbarátkozott Vucli Tóbiással.

Szerette a bogaras embereket. Itt aztán volt elég.

Vucli Tóbiással azonban komoly barátságot kötöttek, mert ennek olyan feje
volt, mint egy sült halé.

A fentiek után történt a két beteg szökése, majd pedig a bevezetésben leírt
szereplésük Tolwer City jubileumán, amikor az erkélyről Sir Felix nagy
beszéde után mindkettőjüket ismét beszállították a highgate-i
elmegyógyintézetbe.


Negyedik fejezet

Ellen Grace figyelmét elkerülte a lapokban közölt hír, amelyben megemlítik
Sir Felix és Vucli Tóbiás szereplését Tolwer City városában és
visszaszállíttatásukat az intézetbe. Ellen Grace várta, hogy vőlegénye
felkeresse.

- El se tudod képzelni, milyenek voltak - magyarázta a fivérének, aki meg
szokta várni a színháznál. Mert Ellen Grace eljegyzése után továbbra is
megmaradt a színház kötelékében. Közölte Felixszel, hogy önálló
kenyérkeresetéről csak akkor mond le, ha majd nőül veszi.

- Kikről beszélsz? - kérdezte Bob, a fivér.

- Lent voltunk Felixszel a családnál. Ott volt például egy Emerencia nevű,
hosszú, női mágnás, akit eddig csak kísértetnek tudtam volna elképzelni.
Azután egy Sir Evans, olyan arccal, amilyennel szobor lehetne a Trafalgar
Square-en.

- És kedvesek voltak hozzád?

- Hát, ahogy vesszük... - felelte, és kissé elpirult. - Tudod, ezek más
emberek, más a kedvességük és izé...

Csendesen bandukoltak. Bob tisztában volt mindennel. Azonban ki törődik az
ősnemesi angol családdal. A fő, hogy ez a Felix egy remek pofa, szereti
Ellent, és nagyszerűen ért a motorhoz. Bob ugyanis tagja volt egy londoni
motorkerékpárklubnak, és szenvedélyesen érdekelte minden, ami a motorral
összefüggött, a ventillátortól a repülőgépig.

Amikor már vagy nyolcadik napja semmi hírt nem kapott Felix felől, Ellen
Grace leutazott Daughter Hillbe. Merészen és teljes nyugalommal egy bérkocsin
megjelent a várkastély előtt, és bebocsátást kért. Úgy mondta, hogy Sir
Evansszel kíván beszélni, mivel a többiek nevét elfelejtette.

Egyike az ódon vár örökké fennmaradó rejtélyeinek, hogy miért fogadta Ellen
Grace-t Sir Evans. De itt már a hatszázas évek elején az is előfordult, hogy
fényes nappal egy vasvitézt láttak a kastély tornyán, magasra tartott,
villámot szóró karddal.

Sir Arthur is jelen volt Ellen Grace fogadásánál.

- Bocsánat, hogy csak így jelentettem magam... - lihegte kissé ijedten, a
fényes díszteremben.

- Nem tesz semmit - legyintett Sir Evans, és egészen másfelé nézett.

- Nem ez a kérdés - szólt Sir Arthur. - Úgy tudom, hogy ön színművésznő.

- Igen - felelte készségesen -, a Madison Hall revüjében szerepelek most.
Persze, önök ritkán jutnak hozzá, hogy egy rendes revüt lássanak.

A két főúr kissé elgondolkodva összenézett.

- Nem emlékszem ilyesmire családunkban - felelte Sir Evans.

- De ez aligha fontos - vélte Sir Arthur.

- Kérem, én úgyszólván mindennap találkozom Sir Felixszel...

- Igazán?

A kérdés úgy hangzott, mintha a földre dobtak volna valamit, és koppanna. A
lány nem tudta, mit kezdjen ezekkel a meredten üldögélő, idős urakkal. Ezek
úgy beszélnek vele, mintha itt sem lenne.

- Tessék nekem megmondani - bökte ki végre egyenesen -, hogy hol van Félix?

- Ezt semmi körülmények között sem fogjuk megtenni - felelte álmatagon Sir
Arthur.

- Én a menyasszonya vagyok!

- Tagadom!

- Szóval, mert én a menyasszonya vagyok, önök eltüntették Felixet!

- Nem zárkózunk el a kérdés humánus megoldása elől...

Vagy kétezer font jelent meg Sir Arthur bágyadt, májfoltos kezében, enyhén
rózsaszín szőrzetű, lapátszerű ujjai között, a belső zsebéből. Örökre
elérhetetlen, mesebeli kincs egy kis táncosnő számára. A nő elvette a pénzt,
és apró kezének egy olyan erélyes mozdulatával csapta az arcába Sir Arthur
Hontingsnak (többek között a Balmorel Főudvari Csillag-rend Nagykeresztjének
tulajdonosa), hogy ennek néhány másodpercig káprázott a szeme. Azután elébe
toppant, ökölbe szorított kézzel.

- Hol van Felix?!... Maguk?... Maguk - ijedt lihegéssel fejezte be -, maguk
biztos befalazták!

Sir Arthur szomorúan bólogatott.

- Kár, hogy nem előbb szólt... Ez a kézenfekvő, jobb megoldás senkinek sem
jutott az eszébe... - És némi nosztalgiával nézett a toronyszobák felé vezető
lépcsőkre: - Mit csináljak? Elfelejtettük...

A lány egyenesen a rendőrségre ment. Onnan egyenesen és félreérthetetlenül
elutasították azon feljelentésével, hogy a lordoknál befalaztak vagy vasra
verve a pincebörtönbe löktek egy családtagot.

- Miss Grace, ezt nem hiszem, de ha így van is, mit tehetünk? Van ennek
bizonyítéka? Mert akkor értesítem Londonban az udvarnagyi bíróságot, és
egy-két hónap alatt kijöhet a végzés, egy főnemesekből álló bizottsággal
együtt, hogy megidézzék a család valamelyik tagját.

- Hiszen addig meghal! Ez őrültség! Tartsanak házkutatást!

- Már várkutatásra gondol, Miss Grace? Ezt éppúgy kívánhatja tőlem, mint hogy
állítsam meg azonnal a robogó expresszt, mert megölnek rajta valakit.
Hallgasson rám: ha a Hontings Lordok csakugyan befalazzák valamelyik
rokonukat, amit kissé merész állításnak vélek, de feltéve és meg nem engedve,
illetve csak feltéve, mert engedély adásra vagy megtagadásra nem vagyok
illetékes, még diszkúzió formájában sem, őlordságaikat illetően, mondom, ha
befalaztak vagy kaszásverembe fasírtnak hajítottak bele egy mélyen tisztelt,
legmagasabb rokonukat, ez ellen sem tehetne senki semmit. Ami speciel engem
illet, semmiféle esetben sem intézhetek kérdést egy Lord Sir Hontingshoz, és
ami a kutatást illeti, nekik törvény adta joguk engem átkutatni, mielőtt
belépek hozzájuk, mert a vár királyi keggyel külön terület, ahol még ma is
nyomban lelőhetik azt, aki fegyverrel lép be, legyen az gumibot vagy
flóbertpisztoly, de hogy én ott kutathassak, vagy akár csak előleges kérelem
nélkül belépjek, az éppolyan feladvány számomra, mint a kör négyszögesítése.

Azért mégis megtudta Ellen, hogy mi történt rendkívüli vőlegényével. Ez
valahogy egy lapot juttatott hozzá, a Highgate magaslatán épült, elsőrangú
tébolydából, ezzel a szöveggel:

"My Dear Dear!

Ezek a kiszáradt múmiák egy bolondházba csukattak. A koszt jó, csak nagyon
vigyáznak rám, és Vucli Tóbiás néven lett egy jó barátom, aki feltalálta az
önműködő villamosjegyet. Nincs semmi baj! Imádlak, és gondolj rám, és ne
félj, ezt a disznóságot megemlegetik a várkastélyban pókhálósodó, bágyadt
múmiák.

Csókol

Felixed."

Mint az események mutatták, a levélben kissé elfogultan pókhálós múmiáknak
nevezett rokonok az esetet csakugyan megemlegették már az első szökése után.
De hogy később még mennyire megemlegetik, arról a regény írójának sem volt
még fogalma akkor, amikor Ellen Grace-t az eseményekről értesítette. Mert ami
elkövetkezett, azt a legkorábban partra szállt, évezred előtti viking ős
csontjaitól kezdve, a jövő században születendő legújabb Daughter Hill-i
grófokig mindenkinek illenék megemlíteni, minden élő és holt családtagnak.


Ötödik fejezet

Jelenleg azonban Jagodek főápoló és társainak felügyelete mellett, abban a
nagy, márványmedencés, pompás fürdőcsarnokban tartózkodik őlordsága, amely ha
csak a prospektusból nézzük, elsőrangú fedett uszodának látszik, de külön
minden személyre egy-egy medencével, igen sok zuhannyal, pihenőpaddal és izé.

A prospektus fő előnye, hogy a padokhoz erősített szíjak és a szíjakkal
lerögzített beteg fürdőzők a képen nem látszanak. Sőt, előnye a képnek, hogy
Jagodek főápoló sem látszik, roppant termetével, tésztaszerű, kissé elmázolt
arcával.

Ebben a teremben az álmából ébredt Sir Felix meglehetősen hideg zuhanyozásban
részesült, majd úgynevezett pakolás után egy heverőpadra került. Vucli
Tóbiás, már heverés utáni állapotban, egy asztal mellett ült, örökös
papírokkal teli mappájával, és megelégedetten írta sürgető felhívásait,
részint a villamostársaság jegyosztályához, részint az angol királyhoz, akit
mellesleg drámai egyszerűséggel figyelmeztetett, hogy további mellőzése
esetén jelentést tesz a pénzügyminiszternek önműködő és Marconi rendszerű
villamosjegy-szabadalma ügyében.

Az ügy már jó néhány éve nem kerülhetett tető alá, mert Vucli Tóbiás szerint
(ezt, ha kell, tanúkkal is igazolhatja) előnyös megjelenése miatt, közös
hölgyismerősök által mellőzött férfi vetélytársai intrikálnak ellene.

Az egyetlen Sir Felix, Daughter Hill örökös grófja fogadta nagystílű
megértéssel az önműködő (Marconi rendszerű) villamosjegyek ügyét, és hajlandó
volt a további kísérletek finanszírozására is.

Sajnos, a hatósági cselszövések - írta újabb memorandumának százötvenedik
oldalán Vucli (régebben Wuthley) Tóbiás - e nemes úr pártfogását is
lehetetlenné tették. Találmányának propagálásában Tolwer City lakossága előtt
is elgáncsolták. Annyira, hogy az orrát is betörték, ami nyilvánvalóvá teszi
a személye elleni machinációt. Ezt nyolcvantól usque százhúszig terjedhető
elszenvedett pofon útján is igazolja. Felelősségének teljes tudatában kéri
tehát az uralkodót, hogy amennyiben éppen nincs más dolga, szombaton négy és
hat között, a látogatási időben keresse fel, és itt mindent megbeszélhetnek
személyesen, zavartalanul. Ha kedves akar lenni, hozzon cigarettát magával.

Jagodek, az importált svájci ápoló, Lord Hontingshoz lépett.

- Sir! Soron kívüli látogatója érkezett.

- Már többször közöltem magával, Jagodek - felelte a nyakig becsomagolt ifjú
-, hogy ilyenkor nem vagyok Sir! Hideg pakolásban megkövetelem a Priznic of
Wales címet.

A lord felöltözött, és a szobájába ment.

A szobájában gyámja várakozott rá.

- És te még ide mersz jönni? - kérdezte meglepetten Sir Felix.

Sir Arthur nem tudta, mit feleljen.

Felfogása szerint nem volt igazságtalan eljárás Sir Felicitast ide
internálni. Hogy valami nincs rendben nála odafenn, az bizonyos.

- Mondd meg legalább, miért teszed ezeket a lehetetlen dolgokat.

- Parancsolj: amikor ide behoztatok, te négyszemközt figyelmeztettél
elmebajom természetére. Ha leteszek házassági tervemről, az jóindulatúan
befolyásolná a betegséget, ha nem teszek le róla, akkor előreláthatólag
rosszabbodik a baj, és tán egész életemet itt kell töltenem. Nota bene, ez
rokonszenvesebb hely az ősi kastélynál. És az itteni bolondok értelmesebbek
az ottani családtagoknál. Mármost vedd tudomásul a hadüzenetet: magam is
rájöttem, hogy bolond vagyok. És mindaddig bolond leszek, amíg ezt a hitvány
eljárást a nyilvánosság előtt töredelmesen be nem ismeritek. Lehet, hogy
holnap megjelenek Epsomban, a derbyn, és málnaszörpöt árulok vagy négykézláb
állok a Buckingham palota előtt és kukorékolok, még nem határoztam.

A döntésre való tekintet nélkül, mindkét verzió puszta említésétől Sir Arthur
halálosan elsápadt.

- Gondoskodni fogunk - szólt tompán -, hogy e szörnyűségek egyike se
fordulhasson elő.

Felix elgondolkozott. Úgy látszott, hogy más elhatározás érlelődött meg
benne.

- Ide hallgass, Sir Arthur: volna egy közbevető indítványom. Küldd el nekem
családunk és családi hagyományaink történetét, azokat a régi fóliánsokat,
hogy végre egyszer én is kellően áttanulmányozhassam. Lehet, hogy megtetszik
nekem őseink sokféle követelménye a hagyományok tiszteletét illetően.

- És lemondasz Ellen Grace-ről?

- Csak e feltétellel olvashatom el a tulajdonomat képező könyveket?

- A könyveket természetesen meg fogod kapni. Mindig sok örömet jelent
számomra, ha a hagyományainkat tanulmányozod.

- Ha tudni akarod, a hagyományok legnagyobb megsértése volt az a mód,
amellyel Anna Emerencia néni Ellen Grace-szel elbánt. A vendégjog
tiszteleténél, azt hiszem, ősibb hagyományunk nincs!

- Sem a helyzetet, sem az állapotodat nem tartom alkalmasnak arra, hogy ezt
megvitassuk. E naptól kezdve egyébként, kívánságomra, külön ápoló fog rád
vigyázni.


Hatodik fejezet

Felix már másnap megkapta a könyveket, és nyomban hozzáfogott, hogy buzgón
tanulmányozza őseinek életét és ama hagyományokat, amelyekkel egyes kitűnő
cselekedetüket akarták megóvni az enyészettől. Mert e hagyományok célja
elsősorban az volt, hogy a hálás utódok bizonyos módon naponta
megemlékezzenek a letűnt elődök dicső tetteiről.

Felix egyre nagyobb csodálkozással olvasta ezeket a könyveket, egyre
meglepettebb elmélyüléssel forgatta a lapokat, mintha nagyon különös dolgokra
jönne rá.

Vele szemben cerberusa, a most már kizárólag az ő felügyeletével megbízott
Jagodek, A szép hiéna karmaiban című szerelmi regényt olvasta, és vajas
kenyeret evett parizerrel. Õelőtte a pasas a fóliánsokkal egyáltalán nem
újság, ilyenek itt általában vannak. Azután egy szép napon kijelentik, hogy
feltaláltak valamit vagy aranycsinálók lettek.

- Mondja, Jagodek, tudja maga, hogy mi az a tradíció?

- Hát kérem... mi itt a betegekről csak azt tudjuk, hogy nyugodtak-e vagy
nyugtalanok, de a betegségüket nem mondják meg. De ha jól emlékszem, ez
valami idegsokkszerű dolognak a neve. Inkább az idegosztályon fordul elő...

- Nem jól értett, öregem. Például tradíció, hogy ősidők óta a Lord Major,
megválasztásakor, egy zsákra ül.

- Kényelmetlen lehet.

- Szóval, régimódi szokások ápolása, melyek egyben az ősök erényeinek
tiszteletét jelentik: ez a tradíció, a hagyomány. Ebben a sok könyvben csupa
ilyesmiről írnak.

- Azt hiszem, jobban tenné, ha ilyen vidámakat olvasna, mint A szép hiéna
karmaiban című regény.

- Hm... Nem jó hasonlat egy hölgyre a hiéna.

- Miért? A hölgy is alattomos és veszedelmes.

- De a hiéna rossz szagú is, viszont egy veszélyes hölgy a valódi Atkinson
illatánál kezdődik. Csak szerettem volna tudni, hogy mi a véleménye az olyan
hagyományról, hogy mert egy ős kimentett valakit a vízből, bizonyos utódainak
minden reggel jéghideg tóban kell megfürödniök...

- Hát speciel ezt a hagyományt itt mi is ápoljuk, zuhany és pakolás
formájában, mint ősi szokást. Azt hiszem, ennek is az az alapja, hogy valaha,
nagyon régen egy nyugtalan beteget beleejtettek a hideg vizes medencébe, és
az jót tett neki.

- Ez nem hagyomány, ez egy megfigyelés praktikus eredménye. Csak akkor
hagyomány, ha valamiféle eseményt emlékezetessé tesz. Például ha magának volt
egy dédapja, aki nevezetes volt valamiről, és azóta utódai naponta valamit
cselekszenek, ami emlékeztet őrá.

- Ilyen is van nálunk a családban, kérem, pedig mi nem vagyunk örökös grófok.
A nagyapám hatszáz fontot vett fel a szőlőre, mert van egy kis szőlőnk, és
azóta az apám, a két testvérem meg én is rendszeresen kell hogy emlékezzünk
erre a nevezetességre, amikor törlesztjük a tőkét és a kamatokat.

Jagodek előadásmódján megérződött, hogy az esetből kifolyólag nem tartozik a
hagyománytisztelők közé, viszont Sir Felix valamilyen oknál fogva súlyt
helyezett arra, hogy az óriási, szeplős és vörös hajú, dühítően flegmatikus
őrzője tudjon valamit a hagyományokról.

- Nézze, Jagodek, megint nem találta el. Nagy államférfiaink mondották, hogy
Anglia a hagyományaival áll vagy bukik. Ezért nálunk sohasem helyeznek
hatályon kívül törvényt. Bíróságaink még ma is érvényesnek ismerik el az
ötszáz év előtti halásztörvényeket.

- Ez nagyon érdekes. Mert magam is szoktam halászni. Csak mostanában nem érek
rá. Szerintem leghelyesebb volna, ha ledőlne egy félórára, amitől ez a
nyugtalansága elmúlik.

Felix tovább olvasta a fóliánsokat. Ha nem volna szerelmes Ellen Grace-be,
kellemesebbnek találta volna a highgate-i szanatóriumot az ősi várnál. Igazán
mindent megtettek, hogy az intézménynek ne legyen kórházi jellege. Két
szárnyból állt a szanatórium, egy nyílt osztályból idegbetegek részére és
zártból az elmebajosok számára, ahová Sir Felixet is internáltatta a család.
A márványoszlopos, világos, szép, hatalmas folyosók, képekkel és
szőnyegekkel, a tágas, nagy ablakú társalgók, az előkelő hotelekre
emlékeztető hall, az ugyancsak hotelszerűen berendezett, hipermodern
bútorzatú, erkélyes szobák mind-mind azt a célt szolgálták, hogy a betegek ne
érezzék sorsukat súlyosnak.

Jagodek tanácsa ellenére Felix nem dőlt le, csak megszakította a fóliánsok
tanulmányozását, és lement a szanatórium halljába, amely egyben társalgó is
volt. De milyen gyönyörű!

A vasrácsokat az ablakokon bearanyozták, és a hatalmas terasz, ahol az
uzsonnát fogyasztották a fenn járó betegek, szinte teljesen szabadnak
látszott. Azt a vékony, főurak számára készült, finom acélhálót a könyöklő
előtt szinte végig befutotta a vadszőlő.

Igazán bűbájos volt!

Az ápolók aranygombos, kék libériában, a hotelhall személyzetének hatottak.
Csak amikor Birbaum úr, mert sietett az étkezéssel, zsebébe töltötte a
kakaót, hogy felvigye a szobájába, és midőn Hughesné ezen mosolygott, ami
természetesen annyira bántotta ennek a komoly embernek az önérzetét, hogy
őnagyságát nyomban meg akarta fojtani, akkor a közelben diszkréten
foglalatoskodó libériásokról kiderült, hogy képesek három másodperc alatt
Birbaum urat szinte feltűnés nélkül eltávolítani a helyiségből.

Felix már a folyosón mosolyogva nézegette a haladéktalanul nyomába szegődött
Jagodeket.

- Mi történik, öregem, ha én innen, megszököm? - kérdezte a főápolót.

- Nem létezik. De vegyük mint feltevést - felelte Jagodek. - Amennyiben
megszökne, Sir, és sérülései ellenére kijutna az épületből, elveszíteném
állásomat.

- Ne felejtse el, Jagodek, hogy ez esetben tudni fogom a kötelességemet, és
nem hagyom éhen halni.

A vidám, kifogástalanul elegáns Sir Felix nyájas mosollyal üdvözölte
uzsonnázgató, agybajos kollégáit, és őszinte részvéttel érdeklődött Mr.
Prosleynél, hogy kuruttyolnak-e a békák a fejében. Ennek az úrnak ugyanis,
előadása szerint, fürdés közben hallójáratain keresztül egy ebihal az agyába
siklott, és ott megnövekedett, sőt rejtélyes módon családot alapított, és
utódaival együtt, ha esőre jár az idő, felmásznak az agyának tetejére, ahol
az egész família kuruttyolni kezd. Már néhány éve itt készítik elő a műtétre,
amellyel majd eltávolítják fejéből Mr. Murdockot és gyermekeit. Az idős úr
szerint ugyanis a főbékát Mr. Murdocknak hívják.

Ezután üdvözölte a zongoraművészt, aki már nyolc éve nem beszél egy szót sem.
Van egy húrozatlan zongorája, azon játszik állandóan elmélyülten, és olyan
lelkes komolysággal, hogy ritkás hajszálai csak úgy rezegnek, ha belefekszik
egy-egy jelentősebb akkordba. A muzsikát csak ő hallja a néma
billentyűzetről, aminek oka, hogy egy koncertjén kifütyülték, és azóta
méltatlannak tartja az embereket arra, hogy mennyei játékát élvezzék.

Aztán pár szót csevegett a molett, mosolygós, elegáns Lady Nortonnal.

- Ön ragyogóan szép ma, Lady Anna - bókolt kézcsók után.

- Ön pedig mindig kedves, Sir Felix. Húsz férjemet öltem meg, de ha maga
közöttük lett volna, talán még ma is él.

- Még mindig erre a csacskaságra gondol? Férjeit eltemették, itt a tavasz,
itt az uzsonna, igyunk habos kávét, Lady Anna.

A Lady, ki azt állította magáról, hogy húsz férjét ölte meg, valójában egy
citybeli kiskereskedő felesége volt. Nem tarthatott igényt a Lady Anna
megszólításra sem, mert leánynevén Safranek Annának hívták, és osztrák
származású volt. Tehát ha nem volt is lordok gyermeke, némi nagyúri
kivételezés megillethette szülőföldje miatt, mivel egy ausztriai Anna volt.

És Felix hozzáfogott az uzsonnához és a húsz elpusztított hitves történetének
meghallgatásához, amit a Lady minden ilyen alkalommal elmesélt.

Most váratlanul belépett valaki a nagy, szárnyas ajtón, és a földön térdeplő,
ősz szakállú, kövér Mr. Rolland, felpillantva a padlón körbefutó
kisvasútjáról, vidáman kiáltotta a társalgó megszokott refrénjét, amellyel a
debütáló, friss betegeket üdvözölték.

- Új fiú!

- Új fiú!... - szállt a vidám jelszó körbe: - Új fiú! Új fiú!

Az új fiú egy lány volt.

De micsoda feltűnő és ijesztő jelenség! Padlót söprő, sleppes, fekete
csipkeruhájában, csuklónál zárt ujjal, zárt nyakkal, középen megkötve;
tollseprűszerűen széthulló konttyal, amely alatt olyan szalag díszlett, hogy
egy hárommotoros bombavető légcsavarjának is beillett volna, keblén egy
tenyérnyi üvegbross, kezében csontlegyező, lábain valami hegyes, ódon,
hosszú, papucsszerű topán, és az arcát valami krémes púderrel úgy
kifehérítette, hogy minden kísértet riadtan menekült volna előle, ha így
látja egy elhagyatott kastély keresztfolyosóján.

Ehhez képzeljük el, hogy szemeit néha kimeresztette, mint aki vizionál, néha
pedig méltóságteljesen lehunyta, legyezgetve magát, és emelt állal
lépegetett, vén és őrült hattyúkra emlékeztetve.

Az első pillanatban szinte pánik támadt. Az "új fiú" ijesztő volt. Különösen,
mikor rekedtes, síri hangon, valahova a levegőbe bámulva, lankadtan nyújtott
karral így szólt:

- Ó, istenem!... Anton, a lakáj hozzon egy habos csokoládét a
várbörtönökből... és kuglófot, kuglófot - búgta megtörten, és kissé
összecsuklott a termete: - kuglófot, mert éhes vagyok, és pont tizenkettőkor
kezdődik a hazajárás...

Felixnek torkán akadt a sütemény, és előbb köhögési, majd nevetési rohamot
kapott. Nagy Isten! Ez Ellen!

Ellen Grace mink műőrült!!

Mr. Prosley az ápoltak nevében eléje sietett a szemmel láthatóan magas rangú
hölgynek:

- Milady! Nevem Mr. Edward Prosley, azt hiszem, már hallott rólam. Egy
világhírű műtét várományosa vagyok, agyamban a békák.

- Ó, hogyne!... - szólt cérnavékony, síri hangon és roskadozva. - Önt
említették nekem a túlvilágon. Mert én kétszáz év előtt a mai Trafalgar
Square főpályaudvarának helyén máglyára léptem.

- Az szerencsét jelent - jegyezte meg Gandhi, kikukkantva lepedőjéből.

A szakállas, kövér úr föltápászkodott a földről, otthagyta a vasútját, és a
méltóságteljesen vonuló, előkelő hölgyhöz lépett.

- Nevem Mr. Archibald Rolland. Igazságtalanul nyugalmazott állomásfőnök
vagyok. Örvendek e találkozás kellemes karamboljának. Szeretnénk tudni
valamennyien, hogy Milady néhai személyében kit gyászoljunk körünkben?

Felix csípte magát, hogy ne röhögjön, és csak bámulta menyasszonyát, aki, egy
számára nagyon ismerős mozdulattal, felvetett fejjel és lehunyt szemmel így
szólt:

- Nevem Anna Emerencia Hontings, örökös pearné, az aranygyapjas és
térdszalag-rendek bizományosa, és mint ilyen, a Fehér Rózsa miatt vérpadra
léptem. Elégett hamvaimat szétszórták, de én azóta uzsonna után, naponta négy
és nyolc között, nyugtalan hazajárással bolyongok...

- Kegyeskedjék a teraszra bolyongani - jelentette Jagodek -, az uzsonna
készen várja megboldogultságodat.

- Köszönöm... - sírta a mészfehér új fiú. - De mondja csak, jó ember, hol
lehet itt éjfélkor hazajárni?

- Itt nem lehet. Ez szanatórium, és nem hotel. Csak a rokonok felelősségére
engedjük ki, és mindenki köteles nyolc óra előtt hazajárni, még ez esetben is
- felelte a prózai főápoló.

- Ott ül egy csinos, ifjú herceg, ama csúf, kövér, világi teremtéssel. Anton,
vigye oda a pajzsot a kávéval és a kuglóffal.

Felix tudomásul vette, hogy nem szabad Ellent felismernie, tehát kezet
csókolt, bemutatkozott:

- Lord Hontings vagyok.

- Az öcsém!

És erre muszáj volt röhögni, mert Ellen Grace tizenkilenc éves volt, és
állítólagos öccse huszonnégy múlt. Ellen ezután tapintatos módon úgy
rendezte, hogy kettesben maradjanak. Először csak a fogait vicsorította
ausztriai Annára, később meg akarta fogni az egyik szemét, hogy valódi-e,
végül egy vontatott, szórakozott mozdulattal ölébe döntött egy csésze kávét,
mire kapott egy pofont, mire ő két kézzel belemarkolt a molett hölgy szőke
hajkoronájába, mire aztán jött Jagodek, és rendet csinált.

Végül vőlegény és menyasszony kettesben maradtak.

- Ellen! Megőrültél?

- Természetes, ha itt vagyok.

- Ezt nem engedem.

- Melletted a helyem, Felix. És különben is tudni akarom, hogy mi történt,
mi a szándékod?

- Hát nehéz a helyzet... Mert amíg bolonddá vagyok nyilvánítva, nem lehet
nősülni. Nagyon jó tervem volt, de elkövettem egy ostobaságot. Botrányokat
akartam okozni, hogy a sok gőgös oligarcha belebetegedjen, megunja, és véget
vessen ennek a hitvány módszernek. Sajnos nem gondoltam arra, hogy elfognak a
városháza erkélyén. És most Jagodek, az a markos, hatalmas fráter, csakis rám
vigyáz.

- Mindegy - kacsintott ravaszul a kísértet, és egy kedves mosoly erejéig
kiesett a szerepéből -, meglógunk, öregem!

- Hogyan?

- Máris van egy tervem...

És elmondta. És Felixnek minden önuralmára szüksége volt, hogy a vérpadon és
máglyán sommásan kivégzett, több száz éves Emerencia Annát ne csókolja össze
ott az uzsonnaasztalnál, agybeteg sorstársai szeme láttára.


Hetedik fejezet

Az intézmény megszokta, hogy délután négytől hatig, de még inkább
éjféltől hajnalig Anna Emerencia hazajár. Pontban tizenkét órakor ágya
fejénél csengett egy ébresztőóra, hogy el ne késsen, ha örök álma túlságosan
mély, és Anna Emerencia, pizsamája fölé egy hosszú hálóinget öltve, felhúzva
vörös, hegyes papucsát, hunyt szemmel, két karját kinyújtva, közlekedni
kezdett összevissza a folyosókon.

Hagyták.

Ebben az intézményben mindenki nyugodtan élhetett rögeszméje szerint, ha ezt
csendben tette, és a többi beteget nem bántotta. Annyi folyosó van, olyan
hatalmas az épület, hadd járkáljon lépcsőkön le-fel, a keresztfolyosók
közeinél félelmesen, halkan búgva. Nem árt vele senkinek.

Felix viszont nyugtalan álmokról panaszkodott, és altatót kért. A gyógyszer
csodálatos hatással volt rá. Úgy hortyogott, hogy szinte rezegtek a falak.

Eleinte Jagodek nyugtalanul betekingetett a féltve őrzött ifjúhoz, de azután
megszokta, hogy az rövid megszakításokkal reggelig hortyog. És miután
megszokta, Felix, aki mellesleg altatóját minden este kiöntötte, a hortyogás
hangálcája segélyével nyugodtan reszelhette szobájának ablakrácsát.

A reszelőt és egyéb holmikat Ellen fivére, Bob hozta be Anna Emerencia néven
kísértetté vált testvérének, látogatásai alkalmával. Bob a komolytalan
egyének között gyorsan szövődő szimpátia maximális hevével rajongott Sir
Felixért, akinek két motorkerékpárját és három autóját tette tönkre, és
különben is minden őrültségre rávehette húga udvarlóját. Õk hárman tökéletes,
zárt körű társaságot képeztek, azon alapszabállyal, hogy mindenen röhögni
kell, és az életben csak pozőrök számára fordulnak elő komoly dolgok.

Így hát a legfinomabb acélreszelőt, a legerősebb kötelet csempészte be
húgához, és a kritikus éjszakán önmagát is becsempészte. Az orvosi vizit
idejére a húga ágya alatt húzta meg magát.

Az éjfél utáni kísérteties órákban, midőn Felix hortyogása, éppen szünetelt,
megjelent szobája előtt Ellen, szellem egyenruhájában vagy inkább
egyeningében, és így suttogott Jagodekhez:

- A várbörtön ablakából most ereszkedett le ama Felicitas, kit fogva
tartanak, mert szerelmével ostromolni merészelt, míg éltem.

Az elmondottak ellenére Jagodek megértette, miről van szó, és egy ugrással
Felix szobájában termett. Késő! Az ablakrács elreszelve, egy hosszú kötél
függ róla a kertig.

Az egész épületben hangos berregéssel megszólaltak a csengők! A kert magas,
tüskésdróttal óvott falán nem juthat ki élő!

Ápolók, orvosok hada rohant a parkba. Palmers tanár a haját tépi! Most
motorzúgás hallatszik, a kapuhoz rohannak, késő...

Kijutott ez az ördög!

Egy Harley-Davidson motoron sebesen elvágtat, kedvenc, sárga kamgarnruhája
van rajta, és még az az őrült sárga cilinder is a fején van, és máris eltűnik
az országút fordulójánál.

Jagodek természetesen röpül. Valamit még mormog ott magában, hogy úgyse
szívesen őriz normális embereket.

Rádióüzenet mindenfelé. A highgate-i elmegyógyintézetből ez és ez az őrült,
ilyen és ilyen személyleírással, megszökött, kézre kerítőjének jutalom, az
ön- és közveszélyes egyént kéretik nyomban, erőszakkal is beszállítani a
legközelebbi őrszobára.

Az ön- és közveszélyes egyén ezalatt kiosont a szobájából, ahol eddig az ágy
alatt kucorgott.

Természetesen Bob volt az, aki megfelelő külsőségekkel idejében elrobogott a
motorkerékpáron, és néhány mérföld után a sárga cilinder helyett feltette
sapkáját. Amikor London környékén feltartóztatták, elmondta, hogy felfigyelt
útközben egy sárga cilinderes motorosra, mert az kis zsokéostorral verte
száguldás közben a gépét.

Felix az emeleti gyógyszerdepóba osont, és meghúzta magát a demizsonokkal,
zsákokkal, ládákkal, kötszerbálákkal, vattacsomagokkal telt helyiségben.

Elgondolkozott. Van valami értelme annak, ha azt hiszik, hogy megszökött,
és ő ahelyett itt kuksol a depóban? Mindenesetre megszűnt a markos Jagodek
fedezete. És mert néha a vak sors is úgy rendezi, hogy kedves és vidám
emberek ostobaságai a precízen előkészített stratégiával is felérjenek,
az történt, hogy Ellen bosszúból kreált Anna Emerencia kísértetjátéka az
előállott helyzetben zseniálisnak bizonyult.

A kísértet éjszakai csavargása közben mindig talált egy óvatlan pillanatot,
amikor besurranhatott a depóba, némi élelemmel és a változatlan
leleményességgel csempésző Bob jóvoltából egy üveg egész kitűnő skót
whiskyvel, továbbá a délutáni lapokkal.

Viszont mint végleges életforma nem állandósulhatott, hogy Felix a bolondház
depójában éljen, és menyasszonya mint kísértet bolyongjon.

Azután itt van új jó barátja, akit semmi esetre sem hagyhat sorsára; Vucli
Tóbiás, az önműködő villamosjegyek sorsüldözött feltalálója. Õt is ki kell
szabadítani.

Elsősorban levelet írt családjának, mivel lassanként a depó egyik nagyobb
szekrényét mindenfélével otthoniasan berendezte. A levélben ez állt:

"Cseppet sem kedves rokonaim!

Átlag kéthetes időközökben gondoskodni fogok, hogy ősi nevünk valamennyi
angol lap első oldalán szerepeljen, és havonta egyszer a világ valamennyi
lapjában címoldalon emlékeznek majd meg velem kapcsolatban a Hontingsok
nevéről.

Ez csak addig tart, amíg (cseppet sem) kedves családom, ugyancsak az első
oldalán a Times-nek, nem teszi közzé, hogy elmegyógyintézetbe való
elhelyezésem és ott tartásom tévedés volt, amiről úgy az orvos, mint az
(egyáltalában nem) tisztelt família meggyőződött.

(Távolról sem) szívből üdvözöl benneteket

Felix"

Bob, aki tréfás fiú volt, leutazott Daughterbe, és ott dobta be a levelet,
hogy a családban pánik keletkezzék, és a vidéket elárassza a helybéli hatóság
járőrökkel, polgári és egyenruhás rendőrökkel, csendőrökkel, végül még
katonasággal is.

Így lett Bob újságíró.

Először kidobták az Esti Harald-tól, ahol jelentkezett, hogy egy daughteri
vendéglő előtt meginterjúvolta a keresett őrültet.

Másnap kiderült, hogy az őrült daughteri postabélyegzővel levelezett, és
Bobot nyomban visszahívták a laphoz. Jövő heti szenzációja volt egy újabb
interjú a kísértetiesen eltűnt, elmebeteg lorddal, amit az saját aláírásával
is hitelesített.

Bob nem volt hajlandó elárulni, hogy hol és mikor találkozott az őrülttel, ki
szerinte túlságosan is épelméjű, és ennek bebizonyítására harcot folytat.
Kirobbanó szenzáció volt az őrült saját kezével leírt másolata ama
ultimátumszerű leveléről, amelyet Daughterben feladott. Egyben közölte, hogy
elsőrangúan maszkírozza magát, és övig érő szakállal, mezőőrként bolyong a
vidéken. A megjelent nyilatkozatból kifolyóan egy mezőőrt őrizetbe vettek, és
szegény majdnem meghalt rémületében, mikor egy rendőrtiszt fölényes mosollyal
nagyot rántott a szakállán. Némi szőrzete ugyan kiszakadt, de egészbe véve a
szakáll és a rántást követő ordítás eloszlatott minden gyanút. Viszont Bobot
hivatalos és magándetektívek légiója követte, eredménytelenül. A
szerkesztőségbe ment, meglátogatta szerencsétlen, elmebeteg testvérét,
kávéházba járt és lóversenyre, de egyetlen pillanatot sem tölthetett
ellenőrzés nélkül.

A prefektus kis híján idegrohamot kapott, amikor a szakadatlan szigorú
ellenőrzés ellenére, amit jegyzőkönyvek, sőt fényképfelvételek is
bizonyítottak, a lap leközölt egy újabb nyilatkozatot, sőt egy jól sikerült
fényképet is Sir Felixről, aki a fényképen a címlapjáról felismerhető,
huszonnégy óra előtt megjelent Irland Magazin-t tartja a kezében.

Ezután rendőr-tisztviselők keveredtek gyanúba, továbbá Bob agg lakásadójának
is megrántották diadalmas harcsabajuszát, végül teljesen tanácstalanul álltak
a megfoghatatlan, élő csodával szemben.

Arra igazán senki sem gondolt, hogy az elfűrészelt ablakrács és a kötél,
valamint a sárga cilinderes motorozó ellenére, Sir Felix ott bújik meg, ahol
senki sem keresi: az elmegyógyintézet épületében. A históriát csak az értheti
meg, aki azt kísérteties oldaláról fogja fel, mert csak így jöhetne rá arra,
hogy a bolondház közkedvelt, szelíd hazajáró lelke mint összekötő tiszt
működik a gyógyszerdepó és a riporter között.

De lassan közelgett a kéthetes terminus, és Sir Felixnek valamit tennie
kellett, ha szavának akart állani. Elsősorban érintkezésbe lépett Vucli
Tóbiással.

Vucli Tóbiást Felix azok közé az elmebetegek közé sorolta, akik teljesen
normálisak, sőt logikusak mindaddig, amíg kényszerképzetük nem kerül szóba.

A kezdő orvosok sokszor a fanatikus egyéneket összetévesztik a rögeszmés
elmebetegekkel. Ha a beteg nem az önműködő villamosjegyet vagy hasonló
fizikai képtelenséget tekinti sürgősen megvalósítandó reformnak, hanem a
többtermelést vagy a serdületlenek által készített péksütemények fokozott
állami ellenőrzését, úgy lehet, hogy később miniszter lesz vagy publicista.

A rög- és valódi eszmék fanatikus ismételgetése ma még nincs precízen
elhatárolva az orvostudomány előtt. Ezért olykor nagy reformerekről későn
derül ki, hogy eszméjük nem valódi volt, hanem rög. De ilyenkor már nem lehet
kezelni őket, mert magas pozíciót, nagy tekintélyt, és világraszóló
érdemrendet kaptak. Az ilyeneket pedig még meg lehetne menteni, a
középszerűség és a nyomor számára alkalmas időben történő orvosi
beavatkozással.

Annak az olvasónak pedig, aki ellentmondást lát a betegek következetes,
logikus eljárása és gyógyíthatatlan elmebaja között, azt javaslom, hogy
tessék elmeorvoshoz fordulni. Már úgy értem, felvilágosításért. Ott igenis
megtudhatja, hogy egyes egyének hosszú időn át képesek feltűnően okosan
viselkedni (megjegyzem olykor éppen ez a baj), és kizárólag akkor ölnek, ha
valaki kétségbe vonja, hogy egyik fülük vagy mindkét vakbelük színaranyból
van. Ezt is megértem. Udvarias ember ne vonja kétségbe, amit a másik állít.
És a szerveinket illetőleg aranyfogról vagy ezüst fejtetőről sűrűn
hallhatunk, tehát miért ne lehetne valakinek a vakbele is nemesfémből? A mai
kor vívmányai mellett? Hogy viszont valakinek két vakbele van, azt sem
cáfolhatjuk teljes bizonyossággal, mert az orvostudomány szerint egy vakbél
éppolyan felesleges, mint kettő. Ebből is láthatjuk, hogy a bolond ember
eléggé logikus, csak az épelméjűek bírálata felületes.

Vucli Tóbiás egy reggel ágya mellett gondosan őrzött szabadalmi rajzai között
egy levelet talált.

"Dear Mr. Vucli!

Szabadalmáról és az intrikákról egy külföldi nagyhatalommal összeköttetésbe
léptem. A nagyhatalom elhatározta, hogy sötét, de eredményes aknamunkával
kiszabadítja Önt, mert így újonnan szervezett hadserege számára
megvásárolhatja az önműködő villamosjegy szabadalmát. Némi átalakítással
katonai szakértők szerint jó támadófegyver válhat belőle. Részleteket most
nem közölhetek. Szíveskedjék ma éjszaka a depóba fáradni, ahol e pillanatban
meghúzom magam. Természetesen a legnagyobb titoktartás! Kérem soraimat
nyomban megsemmisíteni! Éljen a villamosjegy!

Sir Felix!"

Éjjel egy órakor megjelent a depóban Vucli Tóbiás, hálóöltözékében, amely,
régi meggyőződése szerint, igazi feltalálónál csak egyféle lehet: a skót
ulánusvadászok egyenruhája, a dudával. Speciel ebben az épületben, a késő éji
órák ellenére is, bárki feltűnés nélkül közlekedhetett ilyen hálóöltözékben.
Talán, ha pizsamában járkál, gyanút kelt.

- Uram! Ön az én patrónusom, és nevét ezért egyszer még az egész világ
ismerni fogja. Hogy találmányom egyszer még az emberiség kincse lesz, annak
kifejezetten ön az oka.

Felix keményen megszorította a kezét.

- Esetleg letagadom, és nem lehet rám bizonyítani. Mindenesetre köszönöm a
bizalmát.

Felix szerette önmagát szórakoztatni. És így nemegyszer különleges
feleleteket adott Vucli úrnak, amit ez a hangsúly lelkessége következtében
egyáltalában nem értett, és ilyenkor hálakönnyek tódultak szemébe.

- Barátom! - felelte meghatva. - Megengedem, hogy ön is barátjának nevezzen
mától fogva.

- Engedje, hogy megcsókoljam a kezét! - és mert Vucli úr engedte volna, tehát
a feje fölé emelte a tepsi formájú, roppant kacsót, majd néhány menüettlépést
tett barátja és kollégája körül. - A Hontingsoknál ez nagyobb hódolat a
kézcsóknál. Most pedig a következőkről van szó: hallott ön valamit Fultonról
vagy Galileiről?

- Azt hiszem... az én osztályomon nincsenek, de úgy rémlik, hogy a
B-pavilonban....

- Nem érti. Ezek feltalálók! Fulton a gőzgépet találta fel, és első útjánál
kis híján agyonverték. Galilei a föld vonzásáról...

- Tudom már! Egy kis, szakállas alak!... Lent van a szigorú zárt osztályon.

- Az - hagyta rá Felix, hogy túl legyenek a nehezén. - Csak azért említem e
nevesebb szaktársait, hogy ne riadjon vissza semmitől! Találmányáért öntől
is joggal várhat némi szenvedést az emberiség!

- Igaza van - felelte húzódozva -, de mégse mennék át szívesen a zártabb
osztályra. Azonban, ha az emberiség ragaszkodik ehhez...

- Más fajtájú szenvedést kell elviselnie... Töltsön magának whiskyt.

- Ezt a szent ügyért vállalom...

- Még mindig nem az igazi! Hopp! Ne abból, az kéksav. A szanatóriumnak ez a
kis grillje egyben gyógyszerraktár is. Arra akarom kérni magát, és meg kell
tennie találmánya érdekében, hogy holnap éjfélkor a legügyesebben csomagolja
össze minden holmiját, és itt, a társalgóból nyíló keresztfolyosón osonjon be
a diatermiára. Akkorára én is ott leszek. A többi a dél-amerikai nagyhatalom
dolga... Abból ne igyék, az karbol...

Mr. Vucli mindent megígért, hálálkodva sírt egy kicsit, és távozott.

Hogy miért ragaszkodott Sir Felix Vucli úr társaságához, ez egyike volt
egyéni különcségeinek. Együtt szöktek meg első ízben, amikor közösen
világosították fel a városház erkélyéről a népet; hadd kalandozzanak hát
továbbra is együtt. Később Sir Felix puha fejealjat vetett magának vattából,
és elaludt.

Másnap, a kora délutáni órákban, talpig frottírlepedővel beborítva, sikerült
az újonnan berendezett és még használaton kívül álló diatermiára bejutnia,
ahol néhány villanygép volt. Részint még becsomagolt állapotban, ládában. Két
gépet kiemelt. Óvatosságból egy hatalmas, besugárzó készülék mögé kuporgott.
A négy és hat közötti hazajárásakor Anna Emerencia kísértet ide is
belibegett, ruhája hasítékából becsomagolt vajas szendvicseket és cigarettát
tett ki, majd más irányban folytatta síron túli életét. Tíz óra után óvatosan
és ügyesen, kis bőröndjével belopakodott Vucli úr.

- Itt vagyok Sir... mindhalálig felkészülve, hogy találmányomat értékesítsem.

- Bravó! Ez férfias beszéd! Itt ez a láda, amelyben egy szőrtelenítő,
úgynevezett depilátor volt, ebben kell tartózkodnia, hogy elvigyék holnap
a gép helyett.

- Bajos lesz... - szólt Vucli aggódva.

- Nem tud elviselni némi kényelmetlenséget?

- Azt igen... de egy ilyen gép helyett, ha elvisznek, és végül kiderül, hogy
én nem tudok szőrteleníteni, az a legsúlyosabb következményeket vonhatja maga
után.

- Igaza van, erre nem gondoltam - felelte minden további vita helyett Sir
Felix. - De majd belejön valahogy, most fontos, hogy helyet foglaljon
valamelyik ládában. Én pedig itt a kvarcgép helyére bújok.

- Jobb lenne, ha cserélnénk. Többen is említették, hogy ha jókedvem van, csak
úgy sugárzom, és ilyen minőségben helyettesíthetném ezt a felszerelési
tárgyat.

- Elsőrangú! Maga nemcsak az önműködő villamosjegyet, hanem szükség esetén
saját magát is feltalálja. Tehát be a kvarcládába, és jókedvűnek lenni, hogy
megfelelő sugárzással egy kvarclámpa illúzióját keltse az ellenőrökben.

- Rám bízhatja! Alakoskodni aztán tudok...

Beült a ládába, és boldog képpel máris vigyorgott.

- Elsőrangú! - lelkesedett Felix, és nyomban rátette a fedelet, majd
lelakatolta a ládát. Azután ő is bebújt a másikba, és Anna Emerencia éjjeli
szellemjárásakor az ő ládáját is lelakatolta.

Másnap reggel megjelent egy bútorszállító kocsi a szanatórium előtt, és a
fuvaros közölte, hogy az Underson cégtől vannak, egy depilátorral meg egy
kvarclámpával, mert tévedésből használt gépeket küldtek a megrendeltek
helyett. Két ládát felvittek, a másik kettőt lehozták, és a teherautó
elbandukolt.


Nyolcadik fejezet

Van ember, aki bármit tesz, sehogy se jó. Például, ez a Felix. Először magára
háborította az egész családot, mivel a hagyományokat sértette viselkedésével.
Másodszor a hagyományok hódoló tisztéletével jelent meg a Daughter Hill-i ősi
várban, és ez még sokkal kevésbé tetszett a famíliának.

Érdemes meghallgatni, hogyan jelent meg.

Már ez a nap is mintha Anglia zord történetére emlékeztetne. Nagy, sötét
felhőhajók úsztak az égen, szokatlan sebességgel, és hosszan tartó szélzúgás
hajlította meg a kopár, sziklás, skót vidék ifjabb fáit, és megreccsentette a
méltóságteljes királyi tölgyek koronáit is. Azok az inkább nyirokszerű,
elszórt cseppek röpködtek az elhagyatott, barátságtalan vidék felett, melyek
a szél ellenállásában képtelenek esővé hullani, merőleges természeti
pályájuknak megfelelően, ehelyett fantasztikus görbékben és tölcsérekben
lebegnek és kavarognak, hogy titokzatos, váratlan érintéssel megtelepedjenek
a köpenyébe burkolódzó, köcsögkalapú körorvos arcán, aki dideregve botorkál,
sajna halaszthatatlan dolgára, magányosan e rút időben.

Pillanatokra, mint gyorsan tűnő, mennyei morzejel, a hold fénye is előtör.
Egy felriadt kuvik a halált emlegeti valahol. Az ég alján hirtelen csík
cikázik át: a közelgő ítéletidő heroldja.

És a fák hosszan visítanak, mintha fájna, hogy koronájukat tépi magával a
milliárd karmú szél.

Talán ilyen ítéletidő volt, midőn II. Jakab, ez az ájtatos uralkodó
elmenekült Angliából, és hasonló éjszakában vonulhattak fojtott dobszóval az
elszánt puritánok, és ilyen szélviharban zenghetett a táj, amikor Stuart
Károly partra szállt, és hasonló lokálkulőr köszönthette a váratlanul
beözönlő, harcias vikingeket.

Vagy lehet, hogy kétezer évet átaludt, és csak álmodott a vidék?

Egy öreg tölgy váratlanul azt hitte, hogy megbolondult. Bizonyára csodálkozva
megdörzsöli a szemét, ha keze van vagy szeme. Így csak a koronáját csóválta,
talán kissé jobban, mint ahogy a szélroham indokolttá tette, mert íme, a
völgy felől hosszú, kanyargós menetben páncélos zsoldossereg léptetett,
elbizakodott seregek méltóságteljes tempójával és az élen, fehér ménjén, a
holdfényben megcsillanó címeres pajzzsal, zárt sisakforgóval,
sisakrostéllyal...

Oroszlánszívű Richárd!

A tölgy azt hitte. Miután feltételeztük, hogy hihetett valamit, aminek az
ellenkezőjét egy tölgyről bebizonyítani soha nem lehet, tehát ez hipotézis,
és nem abszurdum.

Tehát e skót módra terebélyes, mogorva és makacs tölgy, amint megpillantá
a zsoldosokat, úgy hitte néhány pillanatig, bolond álom volt a sok
automobil, a szemüveges turisták és a tövében muzsikáló gramofonok vidám
víkendeken.

A felhők egy csomóba kavarodtak, és így az éjszaka koromsötét lett, de azért
a furcsa kép irányából közeledő neszeléssel erősbödött az ütemes zörgés.

A zivatar már kitörőben volt, amikor a kísérteties zsoldossereg elérte a
Daughter Hill-i várkastély előtti tisztást. Az egykori vizes árok
behantolásával a keskeny sziklaperem tisztássá bővült. Az acélsisakos,
pajzsos lovag kivont, roppant pallosát a magasba emelte, erre "hadai"
megálltak. A lovag odament a felvonóhídhoz, amelyen most kis kapu volt,
engedménnyel a mai haladottabb kornak, rendes csengővel ellátva. A fehér pej
magasságából a vasvitéz nem látta a technika e hitvány ficsúrját, hanem
acélkesztyűs kezével megragadta a rozsdás, ócska kopogtatót, és rácsapott
vagy nyolcszor-tízszer a kapura. A felvonóhíd csak úgy döngött.

Villám hasított végig a mennybolton, és mintegy a kopogásra felelve, tompa
dübörgésből felhatalmasodó, csattanásban végződő égzengés rázta meg a
szirtet.

A lovag újfent megcsapkodta az ócska kopogtatóval a vén felvonóhidat. Gyenge
világosság rezdült a belső kapu felől, és Wilkins, a komor, elhízott,
hatalmas házfelügyelő jelent meg darócszerű pongyolájában. A vasvitéz
leszállt a nyergéből, pajzsát a kápára akasztotta, és kardmarkolatára
támaszkodva, mint valami ósdi cinteremdísz, mozdulatlanul állt a kapu előtt.
A többi kopjás vasvitéz, mint egy sereg kísértet, szintén meredten
várakozott. Wilkins kinézett a leslyukon, és nyomban rosszul lett.

E vár lakói nem váltak nevetségessé, ha hittek a kísértetekben. Ez éppolyan
természetes, mint ahogy egy New York-i felhőkarcoló házmestere maszlagnak
tartja az ilyesmit.

- Nyisd ki a kaput, Wilkins! Daughter Hill grófja seregei élén megérkezett
ősei kastélyába.

És felcsapta a sisakrostélyát.

Te nagy Isten! Mi ez?... Sir Felix, az őrült!

- Nyomban felköltöm Sir Evans...

Nem folytathatta. Csak annyit érzett a sötétben, hogy a leslyukon át benyomul
egy vaskesztyű, és torkon ragadja. Öt hideg vasujj szorította meg a nyakát.

- Szolga! Engedelmeskedj uradnak, és nyisd ki a kaput, vagy nem élsz egy
pillanatig sem tovább!

A szolga minden erejét összeszedte, hogy engedelmeskedhessék, mielőtt elájul,
és kinyitotta a kaput.

Sir Evans egy perccel a kopogtatás előtt már felébredt toronyszobájában,
ahonnan fogadalma szerint addig nem mozdul ki, míg az ősi hagyományok a maguk
rendjébe visszaállíttatnak. Egy perccel előbb ébredt, ama mennykőtől, mely
belecsapott a vár villámhárítójába, és ott izzott, lobbant, szinte a feje
mögött, a kis toronyablak mentén vonuló huzalon végig. Az öreg megelégedetten
köhécselt. Ítéletidő kellemes visszaemlékezést jelent tollahullott, öreg
keselyűnek, a Daughter Hill-i tiszteletteljes, ódon falak között, hol nem
múlt el a kísérteties, babonás kor mindmáig, csak hagyománnyá dermedt.

Ekkor kopogtatott, majd belépett Anton, hetvenöt éves korában, hatvanéves
szolgálat után, első ízben hiányos öltözékben. Mindössze fél lábán volt cipő,
és talán egyetlen csepp vér sem az arcában, ahogy jelenté:

- Sir! Hadak érkeztek a várba, és nincs velük ápoló!

- Anton! Önnek... izé... úgy tudom, négy rőf selyemnyakörv szokott a
nyakán... izé... ön belép hozzám, és a nyaka teljesen meztelen?

- Sajnos, Sir. Közöltem a hadakkal, hogy előbb felöltözöm, de ezt nem
tűrhették. Választanom kellett a halál és a nyombani megjelenés között Sir
hálójában.

- Ezt a választást, izé... bírálat tárgyává fogom tenni... és miféle
zagyvalékot jelent?

- Igen sok főből álló, páncélba öltözött, ócska, avult fegyverekkel
felszerelt társaság érkezett, élükön Sir Felix, és ragaszkodnak ahhoz,
hogy a család megjelenjen a cinteremben. Archibald lakáj költi sorra a többi
uraságokat - és sírva fakadt, mielőtt befejezte -, harisnya nélkül... Sir...
kérni fogom az elbocsátásomat.

Még egy villám csapott le, eget-földet rázó dübörgéssel, azután mintegy
utolsó jeladásra, vastag szemű, sűrű zápor zúdult alá az égből, ropogva,
harsogva.

Sir Evans egy pillanatra sem csökkenő megbotránkozással, de a rendkívüli
körülmények hatása alatt felöltözött. Elhatározta ugyan, hogy Felix
megtéréséig nem hagyja el a toronyszobát, de mint a család legidősebb tagja,
különleges és fontos eseményeknél nem maradhat távol.

Mondják, hogy Sir Evans a méltóságteljes viselkedés tudatában akkor sem
lepődött meg, amikor vagy harminc esztendeje azt közölte vele Anton, hogy
felesége Lord Bruneley-vel egyszer s mindenkorra eltávozott a kastélyból, és
üdvözletét küldi. Sir Evans néhány másodpercig mozdulatlanul állt, és soha
senki sem fogja tudni, hogy mit gondolt, de arca nem változott, és végül
utasította Antont, hogy ezentúl csak egy személy számára kell teríteni a
lunchhöz, mert ezt az étkezést a Ladyvel kettesben tálaltatta idáig. Ennyire
tudatában volt a méltóságteljes viselkedésnek, és az idők folyamán csak
keselyűszerűvé formálta a vénség különleges arcélét, de belülről mit sem
változott.

Most azonban, először életében, döbbenten állva maradt, amint lekoppant a
botja, hogy továbblépjen a cinterembe nyíló ajtóból. Egy percig nem volt
kétséges előtte, hogy álmodik, éspedig egyéniségéhez nem illő ostobaságot,
de még álomnak is badar és ijesztő az ilyesmi.

A cinteremben, némi páncélcsörgést leszámítva, amit vagy harminc,
szemlátomást VIII. Henrik korabeli zsoldos okozott egy-egy mozdulattal,
aránylag csend volt, a család többi tagja, kifogásolhatóan nem teljesen
kifogástalan öltözékben, a helyiség jobb hátterét foglalta el, mozdulatlanul
és rémülten összenéző arcokkal... A lépcsőházi ajtónál néhány zavart lakáj
állongott szeppenten, és... és az álom legostobább és legérthetőbb része, ott
ül a trónusszerűen hatalmas ébenfa karosszékben: Felix!

Sir Evans tisztában volt azzal, hogy ez úgynevezett vágyálom, amelyet most
álmodik toronyszobájának ágyán, és küszködve liheg, bizonyára a vacsorára
evett rosztbif miatt. Vágyálom, mely túlzott mértékben helyrehozza
elkeseredését Felix elfajzottsága felett. Mert íme, azt álmodja, hogy Felix
lovagi harci öltözékben, arcáról felcsapott sisakrostéllyal, oldalán láncos
pallossal ül a trónusszerű, hatalmas ébenfa karosszékben, gőgösen
elterpeszkedve, és finom, szattyánnal bélelt vaskesztyűje ott fekszik előtte
az asztalon. Gőgös, hányaveti módon elterpeszkedve nézi rokonait, és most
észreveszi Sir Evansot, aki tágra meredt szemmel megáll a küszöbön.

- Anton! Martel! Adjatok Sir Evansnek karosszéket, mivel a Daughter Hill-i
hagyományok szerint a család legöregebb tagja ünnepélyes alkalmakkor is
leülhet a várúr jelenlétében.

Mennydörgés tett pontot a keményen, éles tenorban zengő, éneklő, befejezetlen
hangsúllyal elrecitált mondat után.

- Miféle komédia ez... - szólalt meg most pislogva és teljesen szétmálló
szavakkal Sir Arthur, aki a legkínosabb helyzetben volt, mert egy dárdahegybe
beleakadt a parókája, és most, annyi évtized után, kiderült életének szörnyű
titka: csontsimán, biliárdgolyószerűen kopasz volt.

- A hagyományok szerint a családi tanácsban csak én adhatok engedélyt
szólásra, Sir Arthur! És mert célom, hogy a hagyományok tiszteletét
helyreállítsam e családban, ahol lábbal tiporták ezeket, semmiféle eszköztől
nem riadok vissza, hogy érvényt szerezzek Daughter Hill büszke várában a
Hontings lordok életformáinak. - Közben felemelkedett, és villogó
tekintettel, komor, szinte kegyetlen arccal nézett végig a tanácstalan
rokonságon. Inkább parancs, mint udvariasság volt, amikor így szólt a família
legidősebb tagjához, ki még mindig várta, hogy felébredjen: - Üljön le, Sir,
e várkastélyban ezentúl nemcsak előjog, amit a hagyomány kimond, hanem
kötelesség és parancs! Sir Arthur, ki elöljárt mindig a hagyományok
megszentségtelenítésében...

- Ezt igazán... - hebegte őszinte megbotránkozással - ezt énrám senki sem...

- Sir! Ha még egy alkalommal a várúr engedélye nélkül megszólal, a jus
auspicium Daughter Hill szellemében erőszakot alkalmazok, hogy a hagyomány
és a tekintély fenntartassék! Elöljár hagyományaink és kiváltságaink
negligálásában! Vagy elmondhatja, hogy ön naponta reggel hétkor kelt,
ájtatoskodott a házi kápolnában, jéghideg fürdőt vett, vívógyakorlatot
végzett egy óráig, és azután egy főtt halat reggelizett, ahogy ezt a várúr
nevelője számára tradícióink előírják, mióta Ájtatos Robert ősöm
kimentette a megáradt folyóból nevelt fiát, Sir Hontings Peter Olivert?!

Nagyon nagy csend támadt.

Nem! Sir Arthur nem állíthatta magáról, hogy a hétórai felkelés kultuszának
hódolt volna, szívből utálta a halnemű ételeket, ha három fokkal enyhébb
temperatúra volt a fürdőszobájában a kelleténél, akkor hetekig tüsszögött,
nem szeretett vívni, és általában hízásra nagyon hajlamos, kényesen elpuhult
teste csak a családi gőg sportszerű művelésére volt képes.

- Sir Arthur, talán mert sejtette, hogy országszerte tiszteletben álló, ősi
nevünk illő fényét, tisztelt hagyományait akarom visszaállítani,
megakadályozott abban, hogy örökömet elfoglaljam. Azt mondta, bolond vagyok.
Sir Arthurnak igaza van. Igyekeztem okosan átgondolni állapotomat, és
csalhatatlan jelekből rájöttem, hogy csakugyan elmebeteg vagyok. - Most
vádlóan felemelte a hangját. - Micsoda lábbal tiprása a hagyományoknak, ezért
a majoreszko jogát bitorolni! Háromszáz éve sincsen, hogy Sir Antonius Henrik
Kazimir elnökletével, a családi tanács megerősítette várúr örökében a
tiszteletre méltó Sir Tivald Ervint, kit Rettenetes Ervinnek is neveztek,
mert rettenetesen hülye lett, midőn vadászat közben leshelyén elaludt, és egy
ló a fejére lépett. A British Museum nemesi levéltárában töltöttem egy teljes
délutánt, többek között ott láttam a függőpecséttel ellátott okiratot, mely
kimondja, hogy amíg Daughter Hill törvényes ura él, addig Daughter Hillnek
más ura nem lehet, és így Sir Rettenetes, tiprott fejű és tisztelettel
mondva: hülye Ervint örök precedensül beiktatták örökébe! Ez az ember -
mutatott a se nem élő, se nem holt Sir Arthurra - úgy a nevelői
hagyományokat, mint az ősi családi tanács megpecsételt, vitathatatlan
törvényét lábbal tiporta, és nyugodtan odaállok a II. Jakab óta családunk
felett egyedül illetékes királyi és főudvarnagyi bíróság elé azzal, hogy a
mai nap hajnalán, pallosjogunkkal élve, a vár kétszáz éve elzárt, keleti
korridorán fejét leüttettem, és tetemét, ahogy ezt egy esetben híres ősöm:
Gátlástalan Peter Rudolf tette, a családi kripta mögött, állva földeltetem
el, egy négyszögletes veremben, veteménymagok közé, hogy tavaszra belepje a
burgonya és a szárazbab!

A fővesztés szóra Sir Arthur elhalványodott, de a burgonyára és a szárazbabra
megtántorodott úgy, hogy Rolland karjára kellett támaszkodnia.

- Hosszas megfontolás után leküzdöttem kötelező tiszteletemet a hagyományok
iránt, és nem szívesen, de elállok a fővételtől. Sir Arthur büntetése azonban
nem maradhat el! E naptól fogva úgy ő, mint a többi családtag, nem
büntetésből, hanem atyai gondoskodásom folytán, ki kell hogy tüntesse magát
a hagyományok ápolásában. Sir Arthur nem tovább, mint öt évre, mert kegyes
kívánok lenni a megtévedtekhez, elfoglalja Boldogtalan Andor Rolland ősöm
lakosztályát!

Boldogtalan Andor (Endre Rolland) seregei élén egy napon olyan mélyen elaludt
sátrában, hogy felmentő seregeivel későn érkezett Edward ura és királya
segítségére. Ez időtől nem övezhetett többé kardot az oldalára, a kolduló
barátok szőrcsuháját viselte élete végéig, és a várkastély megszámlálhatatlan
lépcsői után utolsónak következő, mindössze két lépés széles, három lépés
hosszú, testhez álló toronyszobában lakott, ahol mindössze egy ágy fér el
és nagy nehezen egy ember is. De ha nem szőrcsuhát hordott volna, hanem
zakót, a kabátot már csak úgy vehette volna magára, ha az egyik karját
kidugja az ablakon.

- E naptól kezdődően, miután hadaimmal a bitorló helyett jogos örökömet
elfoglaltam, élni fogok a mindenkori várúr hatszáz éve korlátlannak és
sérthetetlennek nyilvánított büntetési jogával, széthúzást vagy tradíció
megdöntését szító rokonaival szemben! Mivel őfelsége III. Edward
előjog-adományozása érvényben van, ez ország lakói közül senki fegyverrel
nem lépheti át a vár kapuját, még országunk hatóságai sem. Továbbá minden
Daughter Hill-i várúr elpusztíthatja azt, aki a király előjogát nem
tiszteli... E vár ura lehet őrült, mint én, lehet hagyománytipró, mint Sir
Arthur, lehet akár gyilkos és gazember, de akik itt élnek, engedelmességgel
tartoznak neki, mert életük és haláluk tőle függ! Most megengedem, hogy Sir
Evans beszéljen.

Sir Evans még mindig hiába várta, hogy felébredjen. Tenyerét botjára
szorítva, egy nyögéssel talpra emelkedett, és síri, vékony, elfúló hangon
szólt.

- Sir Felix... szavai érvényesek... bármit mond, érvényesek, mert ő a várúr.
És érvényesek, mert e vár hagyományainak, sőt törvényerőre emelt
hagyományainak is megfelelnek... - Köhögött, és előhúzott csipkés
kabátujjából egy zsebkendőt, azt a szája elé tartotta. - De mégis...
szerintem a zsoldosok korszerűtlensége szokatlanná teszi otthonunkat...
Itt eddig még senki sem járt jelmezben...

- Szerintem a Daughter Hill-i bagolyfészekben még mindig stílusosabb a
zsoldosok páncélcsörgése, mint az elmegyógyintézetben az ápolónők kíméletlen
dögönyözése. Én napirendre tértem felette, de ha a családi tanács, ahogy
azelőtt is szokta, a hagyományok fokozottabb tiszteletére int, Sir Evansnek
egy szavába kerül, és ezt a fővételdolgot Sir Arthurral, mielőtt tovább
tárgyalnánk, sebtiben elintézhetjük.

Sir Arthur nagyot nyelt, és arcbőre lehetséges, hogy tarkójáig elfehéredett.

- Nem hiszem... - hebegte Sir Evans - hogy ez esetben szó szerint vegyük a
hagyományokat...

- Én se gondoltam így - felelte szelídebben Felix -, és nem bánom, ha a
burgonyaverem helyett a családi sírboltba temetjük.

- Nem így gondoltam... - nyekeregte Sir Evans. - Helyesnek tartom, hogy
elnéző voltál, Sir Felix...

- Abban a reményben tettem, hogy Sir Arthur a jövőben a hagyományoknak
megfelelő életmódot folytat, bármilyen magasan van is Boldogtalan Andor
(Endre, Rolland) szobája.

Ez annyit jelentett, hogy Sir Arthurnak naponta kétszáznál több lépcsőt kell
járnia. Azonban senki sem szólt, csak a zsoldosok felszerelése csörrent néha
halkan. Anna Emerencia sóhajtva körülhordozta tekintetét a családi képeken,
de az ősök rendületlen komorsággal néztek le kereteikből, mintegy helyeselve
szigorukkal Felix utódjuk eljárását.

- Nem tudom, Lady Anna Emerencia, hogy családunk nőtagjai, a legidősebb
ellenőrzése és vezetése mellett, miért nincsenek naponta, villásreggeli
előtt, a családi sírboltban, hogy térden járuljanak Sir Thomas Richard földi
maradványai elé, egyórai ájtatoskodásra, emlékezetéül ama napnak, midőn Sir
Richard Óriás Thorton vezérrel kiállt egy szál kardra, hogy megmentse
Daughter Hill asszonyait a gyalázattól! Ez ősünk bátorsága és győzelme, a vár
asszonyainak fogadalma szerint, soha nem múló emléket kell hogy kapjon a napi
penitencia által. Nem tudom továbbá, hogy minden héten miért nem rendeznek
vadkanvadászatot, miért nem fogyasztják villásreggelijüket a Daughter Hill-i
Maria-csúcson a család férfitagjai! Ez mától megváltozik! Mert élni fogok
hagyományaink megszegői ellen a várúr büntető jogával. Kíván valaki szólani?

A családtagok közül senki sem. Némán álltak. Valaki megszólalt a háttérben:

- Ha szabadna nékem hozzászólni... Ugyanis az önműködő villamosjegyek végett
legalábbis egy liftet kellene alkalmazni, hogy villany erejű jármű legyen a
házban.

Egy keresztes vitéz mondta ezt, kinek felütött sisakellenzője alól Vucli úr
kancsal, nagy bajuszú képe tűnt elő.

- Természetesen megfontolás tárgyává tesszük, mert a korszerű berendezések
a várkastély hagyományait nem sértik.

E rövid beszélgetéstől még jobban megijedt mindenki.

Eddig valahogy megnyugtatta őket a tudat, hogy csak Sir Felix elmebeteg. A
zsoldos megjegyzése után azt kellett hinniük, hogy a majoreszko magával hozta
az egész intézményt.

Egy óra múlva elcsendesedett minden. A családtagok gondterhelten feküdtek
ágyaikban, különösen Sir Arthur, háromszobás, kényelmes appartement-jában,
amely elpuhult természetének megfelelő módon volt berendezve. A zsoldosok,
nota bene Bob barátai, a London Touring Club motorsportot űző tagjai, pompás
vacsorát fogyasztottak, százéves borokkal a nagyteremben.

És Sir Felix, magasra emelve egy súlyos, ezüst biIikomot, rájuk köszöntött:

- A hagyományokra!

Egyszerre itta le, fenékig ürítve a serleget, azután visszavonult saját
várúri lakosztályába. De meghagyta Antonnak, hogy hat órakor költse, amikor
is a tradíciók szerint a várőrségen fogyaszthatja el első étkezését.

Ez az első étkezés emlékezetes és szomorú maradt hosszú időn át a családban.
Ugyanis Vucli Tóbiás úr szeretett reggel sétálni menni, és természetesen
Felix érkezéséből és zsoldosaiból nem akart titkot csinálni. Daughter Hill
népének álmélkodásával nem sokat törődött. Mindenki úgy öltözik, ahogy akar,
különösen, ha a várurak is így akarják. Azért elég meglepő volt, amikor
reggel egy keresztes vitéz megjelent a trafikban, hogy néhány jól szelelő
szivart kérjen, továbbá az éppen érkező lapok közül is megvásároljon egyet.
De ezen a környéken akkor sem szólt volna senki, és nem is szólhatott volna,
ha rézkarikával az orrukban jelennek meg a várbeliek.

Felix éppen a szokásoknak megfelelően széttrancsírozta a sült vadkanfőt,
saját kezűleg, egy ezüst tálcán, amikor megjelent Vucli úr, lándzsáját hóna
alá szorítva, és szivarral a szájában.

- Ide halIgasson, Sir! Itten magáról van szó!

Átnyújtotta az újságot, és a várúr kezében levő tálcát vadkanfőstől leejtette
a földre. Az újság első oldalán ez állt:

+----------------------------------------------------+
| "AZ ELMEBETEG SIR FELIX KIRABOLTA |
| A HIGHGATE-I SZANATÓRIUM SZÉFJEIT, |
| ÉS ELSZÖKÖTT!" |
+----------------------------------------------------+


Kilencedik fejezet

Sir Arthur sem élő, sem holt nem volt, amikor ájtatoskodás után a jéghideg
tóban megfürdött, mélységes undorát leküzdve megevett egy főtt halat, majd
kétszáz egynéhány lépcsőn át, másfél óra alatt a szobájába vonult, mivel
rosszul érezte magát. A két lépés széles és három lépés hosszú helyiség
felett sajnos egy szélkakas is volt, amelynek csikorgása egyáltalán nem
emelte Sir Arthur nulla fok alá süllyedt hangulatát. Közben Sir Evans
bágyadtan bóbiskolt karosszékében, miután Rolland ősének győztes kardjával,
előírás szerint, huszonnégy moulinét végzett reggeli előtt. Sáros ruháikban
és szakadt harisnyáikban ekkor tértek vissza a hölgytagok a sírboltban
végzett penitenciáról.

Sir Felix ártatlanul belépett a nagyterembe, csüggedt rokonai közé.

- Halaszthatatlan fontosságú ügyben távoznom kell a várból. Sir Evans, a
legidősebb Hontings, felügyel arra, hogy a hagyományok a maguk ősi formájában
megtartassanak. Hiszem, hogy visszatértem után nem kell szigorúbb eszközökhöz
nyúlnom a tradíciók érdekében. Zsoldosaim természetesen, az uraiknak kijáró
tiszteletet megadva, szabadon élhetnek a várban. Parancsnokuk alvezérem, Bob
Grace, aki még ma megérkezik, és aki egyben személyemet is képviseli, tehát
ennek megfelelő tisztelet jár neki. Üdv és dicsőség mindannyiunknak, a király
szolgálatában!

Ez ősi köszönéssel, mely a Hontingsok címerét is ékíti, eltávozott fehér
ménjén a várból. A családtagok reménykedve néztek Sir Evansre, de az éledő
reménynek nyomban véget vetett az öreg várúr.

- Természetesen Sir Felix minden szava tiszteletben tartandó előírás marad,
melyeknek betartásáról kötelességem gondoskodni...

Ezalatt Sir Felix a város felé vezető lejtőn feleúton elérte azt a zsoldost,
aki Horch-autójával itt várakozott rá, továbbá egy ruhával, fehérneművel és
egyebekkel felszerelt poggyászt is készen tartott. Bob volt ez, az "alvezér".

Az újságcikkben, amely fölött most tanakodni kezdtek, nagyjából a következő
állt: Néhány héttel ezelőtt híre járt, hogy az elmebeteg Sir Felix Hontings a
highgate-i szanatóriumból elszökött. Utóbb azonban kiderült, hogy meghúzta
magát az intézmény gyógyszerdepójában. Szomorú alkalomból tették ezt a
felfedezést. Ugyanis a szanatórium széfjeit felfeszítették, és igen nagy
értékű holmikat, továbbá készpénzt raboltak el. A szanatórium széfjeiben igen
sok készpénz volt, mert a betegek hozzátartozói, különösen akik Londontól
távol élnek, letéteket helyeztek el, hogy azokból az ápoltak kívánságait,
mivel náluk pénz nem lehet, fedezzék. Azután ünnepi alkalmakkor ékszereiket
is hordhatják a szerencsétlenek, melyeket szintén a széfben őriztek.
Különösen érzékenyen érinti a szanatóriumot, illetve a biztosítót, Palinoff
Aglája grófnő vagyont érő ékszereinek elrablása miatt. A grófnő nem
elmebeteg, csak súlyos álmatlanságára keresett gyógyulást a szanatóriumban,
s készpénzének nagy részét és ékszereit a széfben helyezte el. A szigorúan
lezárt helyiségben levő szekrények ajtaja felfeszítve tárult a belépők felé;
felbecsülhetetlen értékű ékszer és húszezer font készpénz eltűnt. A
szomszédos szoba a gyógyszerdepó, ennek falán hatalmas rés tátongott.
Kétségtelen tehát, hogy a tettes nappal a ládák mögé rejtőzött, éjszaka pedig
szabadon dolgozva, kibontotta itt a falat, hogy szándékát megvalósíthassa.
Megállapítást nyert az is, hogy egy orvosi gépgyár nevében teherautón két
ládát vittek el a délelőtt folyamán. Mivel két elmebeteg eltűnt, és az egyik
ápolt, Vucli Tóbiás ágyában levelet találtak, melyben Sir Felix közli vele,
hogy a depóban van elbújva, ezen a nyomon haladva kétségtelenül
megállapították, hogy Sir Felix bizonyára beszámíthatatlanságában követte el
a betörést. Megállapítást nyert az is, hogy Bob Grace hírlapíró, aki már
előzőleg is érintkezést tartott fenn Sir Felixszel, bérelte a teherautót,
mellyel a tettesek elszöktek. Vucli Tóbiást és Bob Grace-t keresi a
rendőrség. Sir Felix felkutatását is szorgalmazzák. A vizsgálat feladata
tisztázni Ellen Grace szerepét is, akit bátyja (a körözött Bob Grace) néhány
hete helyezett el mint elmebeteget a szanatóriumban. Az ottani orvosok
véleménye szerint is lehetséges, hogy csak tetteti magát, amit az elrendelt
orvosi vizsgálatnak kell majd bebizonyítani. Az az alapos gyanú merült fel,
hogy Bob Grace a húgát és a két elmebeteget használta fel a gaztett
végrehajtására.

- Te mindenesetre menj vissza a várba. Ahhoz, hogy oda valaki belépjen bárkit
is elfogni, mindkét ház törvényhozóinak munkájára, egy főrendekből alakult
bizottságra és végül a király engedélyére is szükség van. Ha ilyesmire el is
szánják magukat, ez több hónap. Te az én kardom és pecsétes levelem
birtokában mindenkit megölethetsz büntetlenül, aki fegyveresen lép Daughter
Hill várának területére, vagy akár csak engedély nélkül bemerészkedik.

- De te...

- Én természetesen rendelkezésére állok a hatóságoknak. A hagyományok
menedékjoga csak a szabadságot óvhatja a hatóságok elől, de nem a
gentlemanlike értelmében vett tisztességet. A te tisztességedről az én
garanciám kezeskedik.

- És ha... téged letartóztatnak.

- Nézd - mosolygott Sir Felix -, még ahhoz is a Lordok Házát kell
foglalkoztatni, mert a Daughter Hill-i várurak, szépapám lefejeztetése óta,
a királyi főudvarnagyi bíróság előtt felelnek csak tetteikért. Erről az egész
ostobaságról ki kell derülnie a tiszta igazságnak.

- Te csakugyan írtál Vucli Tóbiásnak?

- Sajnos. Itt lesz valahol a baj... Te siess vissza, és ügyelj, hogy
családtagjaim a hagyományokat gyógytornaszerű pontossággal tiszteljék.

Közben Felix vasvitézből átvedlett londoni gentlemanné, és bár maga is tele
volt aggódással, a nagyon szomorú Bob kedvéért vidám mosolyt erőltetett az
arcára, és megveregette a vállát.

- Ne félj, cimbora, az egész ügy rövidesen elintéződik... Csak írd
szorgalmasan a riportodat rólam, és ha már nem köröznek, mint szenzációt
közzéteheted.

Ezután lassú döcögéssel nekiindult autóján a gödrös, rossz, hegyi ösvénynek.
Azt sem tudta, hogy kezdjen hozzá az ügyhöz. Daughter vasútállomásán
nyugodtan beült az étterembe. Elsősorban is jó enni és inni, ha valamilyen
probléma előtt áll az ember. Nem kell fejest ugrani a dolgokba. A néhány
jelenlevő csodálkozott. A reggeli lapot mindenki olvasta errefelé. De
Daughter Hill urát ugyan ki merné megszólítani vagy kérdőre vonni? A
rendőrprefektus is arra jött, egy pillanatra szomorúan nézte. Milyen jó fogás
lenne. "A pályaudvaron felismerte és letartóztatta..."

De hát reménytelen. Valaki azonban mégiscsak megszólította Sir Felixet.
Jagodek, az ápoló.

- Sir Felix, ön megígérte, hogy ha szökése miatt állásomat elveszítem,
számíthatok jóságára.

- Üljön le, Jagodek... - felelte, és megkínálta az ápolót whiskyvel meg hideg
bélszínnel. - Szóval, Palmers tanár beváltotta fenyegetését?

- Igen - mondta Jagodek. - És gondoltam, hogy komolyan tette ajánlatát,
Sir...

- Hm... Nem olvas maga lapokat, Jagodek?

- Olvasok. Gondolom azonban, hogy ha a parlament elrendeli, a család elintézi
majd az ügyet. Hiszen a Hontings lordoknak hatalmas vagyona van.

- Igen? Nem hiszem azonban, hogy pénzzel intézzék el az ügyet. Maga biztos
abban, hogy én vagyok a tettes?

- Hát kérem... a döblingi tébolydában dühöngő szakos voltam, és egy hindu
herceg ellopta a nikkel zsebórámat. Az ilyesmit ápoltaktól nem veszik
komolyan. De hogy nem gondoltam a depóra... amikor kerestük...

- Hát vegye tudomásul, Jagodek, hogy én ártatlan vagyok.

- Persze! Én vagyok az oka, mert gondolhattam volna, hogy a depóban van,
Sir...

- Hiszi vagy sem, hogy ártatlan vagyok?

- Hát... - rövid megfontolás után Jagodek nyíltan Sir Felixhez fordult. - Én
szívesen elhiszem, de tudni szeretném, hogy mennyi fizetésem lesz egy
hónapra.

- Én most ebben az ügyben megyek a városba. Még nem tudom, mire használom
fel...

- De Sir! Hogy kérdezhet ilyet! Hát mire használhat egy ápolt egy ápolót?
Jelenlétem garancia önnek, hogy tiszteletre méltó idős hölgyeket nem
bántalmaz az utcán, nem eszik üvegholmikat, és egy óvatlan pillanatban nem
lép be ruha nélkül a Savoy Hotel halljába.

- Mond valamit. Alkalmazom magát mint titkárt. De figyelmeztetem, az első
alkalommal, amikor ruha nélkül jelenek meg egy hotelban, vagy akár egy
csészealjat is elfogyasztok, felmondás nélkül elbocsátom.

- A fizetés?

- Hetven font és ellátás.

- Sir! Most már elhiszem, hogy ön ártatlan a betörésben.

- Köszönöm, hogy a tények ellenére rendületlenül hisz tisztességemben.

- Ez természetes. Csak azt mondja meg, hogyan tudta feltörni, Sir, a
pénzszekrényeket?

- Itt reggeli közben talán ne feszegessük a széfeket.

Fizetett, és a tiszteletteljesen utat engedő kisebb csődületen át az
autójához ment Jagodekkel, aki mellette foglalt helyet, és nekivágtak a
London felé vezető országútnak.


Tizedik fejezet

Ide hallgasson, Jagodek - kezdte útközben Felix. - Most el kell képzelnie,
hogy nem én követtem el a rablást.

- Ne csináljon gondot magának. A család majd megfizeti a biztosítónak.

- Ez természetes - felelte Felix, mert nem akart vitatkozni. - De a példa
kedvéért mégis képzelje el, hogy ártatlan vagyok. Havi száz fontért ennyit
megtehet.

- Különösen ellátással. Négyszeri étkezés. Tehát ön, Sir, ártatlan.

- Nos, ha elképzelte, akkor erőltesse meg az agyát, és feleljen néhány
kérdésre őszintén. Lehetséges a depó falát úgy kibontani, hogy az ápolók ne
hallják?

- Hát kérem, attól függ, ki az éccakás... Ha én vagyok az éccakás, akkor
lehetséges, mert dresszírozott alvásom van. Negyedóránként felébredek,
megcsavarom az ellenőrző órát, és újra elalszom. De az ilyen szakszerű ápoló
ritka. Azután tudni kéne, hogy milyen zajjal jár a falbontás.

- Ez igaz. Maga szerint hogy történik a falbontás?

- Hát, kérem... erre nem könnyű felelni. De van egy elzüllött unokaöcsém, aki
világhírű falbontó, ez talán bővebb felvilágosítást tud adni. Egyébként
mozigépész Londonban, az Alhambra Filmszínházban, amikor éppen nem tölti
büntetését.

- És azon a folyosón, ahol a depó van, hány őr teljesít egy éjszaka
szolgálatot?

- Kettő. Este nyolckor és reggel hétkor váltják egymást.

- És merről nyílik a széfekhez a bejárat?

- Egy nagy, vörös színű ajtón át, uram, az előcsarnokban balra, a
márványoszlopok között. Aztat tudom véletlenül, hogy oda csak a tanár úrnak
meg a főpénztárosnak van kulcsa... De a főpénztáros, az csak a titkár úrral
együtt mehet be, különben nem nyílik a zár.

Félix összegezett. Mialatt ő a depóban volt, a falbontást nem követhették el.
Nappal lehetetlenség dolgozni, mert állandóan ki-be járnak, úgyhogy ő
kénytelen volt a helyiség legsötétebb zugában felhalmozott áruk között
meghúzni magát. Tehát bizonyos, hogy azon az éjszakán követték el a betörést,
amikor ő Vucli Tóbiással régi rejtekhelyét felcserélte. Amikor a diatermián
húzódott meg, a ládákban, az új gépek helyén. Az igazi tettest nem is
keresik, és nem is gyanítják, mert ez a Vucli (ki számít ilyesmire egy
értelmes bolondnál?) nem semmisítette meg a levelet, és így senki sem
gondolhatott mást, mint hogy ő, a depó állandó lakója, követte el a bűntényt.
Pedig valaki tudta, hogy ő a gyógyszertárban bújt el, és ez a tettes.

Hopp, egy nyom!

- Uram! Majdnem a járdára szaladt... Nem szállnánk ki egy hotelnál, hogy
hideg vizes pakolásban részesítsem?

- Köszönöm. Amúgy is úgy érzem magam, mintha itt állnék megfürödve.

Tehát, hopp, egy nyom! Aki a levelet megtalálta, eleve is sejtette, hogy
mindenki Sir Felixet gyanúsítja majd a bűnténnyel, saját kezű írása miatt.
Tehát aki a levelet megtalálta, visszahelyezte Vucli ágyára, bement a depóba,
elkövette a bűntényt, nyugodtan és röhögve, azon tudatban, hogy napnál
fényesebb bizonyítékokkal Felix, Vucli és Bob nyakába szakad az egész
felelősség.

Ez a jó feltevés.

Londonba érve felkeresték Jagodek rokonát, a mozigépészt. A Walley téren
lakott, feleségével és két gyermekével. A két gyermek éppen az utcán
játszadozott a levélszekrény körül, és vidáman köszöntötték Jagodeket.

- Ujjé! - kiabálta az egyik - itt a bolondcsősz bácsi. A kisebbik nevetve
mutatott egy reszelőt.

- Éppen tasszafújót játszunk! De heddesztő tejjene!

Bájos csemeték - gondolta Felix.

Blondey, a falbontó, nagy megtiszteltetésnek vette a látogatást, és nyomban
rendelkezésére állt Sir Felixnek.

- Szeretném, kérem, önt megkérni, Mr. Blondey, hogy segítsen egy szakmájabeli
ügyben.

- Kérem, Jagodek sógor kedvéért megteszem, de nem olcsón és lehetőleg nem a
Cityben, mert ott többet sóznak az emberre.

- Nono... Nem kívánom, hogy veszélynek tegye ki magát. A magam ügyében
szeretném igénybe venni.

- Az ilyesmit szeretem. Önbetörés. Önbetörés, az hálás. Hol az üzlete?

- Csak mint szakértőt óhajtom igénybe venni. Szeretném pontosan tudni - és
elővette az újságot, hogy újra megnézze -, mennyi idő alatt lehetséges és
milyen zajjal jár egy hatvan centi széles, hetven centi magas falrész
kibontása.

- Hát az attól függ, milyen fal. Én már bontottam a húszas években egy kettős
cementtéglacsoportból álló falat, mintegy negyven centi átmérőjű, kör alakú
nyílásra, mert akkor igen sovány voltam, összesen ha egy óráig tartott.
Viszont két év előtt, nyomorult vascsövekkel behálózott klinkertéglafalat
körülbelül fél méter átmérőjű nyílásra majdnem két órán át bontottam. Mert le
kellett verni a vasról a téglát, egész halkan. - Nagy élvezettel folytatta
előadását. - Már, kérem, az a falbontó, aki hatvanszor hetvenes nyílást bont,
nekem nem imponál. Vagy nagyon kövér, és akkor válasszon más mesterséget,
vagy a szükségesnél többet dolgozik, az pedig betörőnél mindig nagyobb
kockázatot jelent. Tudnom kellene tehát, hogy miféle tégla, milyen fal...

Szerencsére az újságban megvolt a fényképfelvétel a depóról, ahol Sir Felix
elbújt, és a másik oldalról is, ahonnan kirabolták a széfeket.

- A fal szerintem - mondta Jagodek -, nem lehet több harminc-negyven
centiméternél.

- Nohát kérem... - vélekedett Blondey - ez égetett Campbell agyagtégla,
Hughes Riemen mérnök keresztrakási módszerét alkalmazva. Ez kemény dió,
képtelenség úgy kibontani, hogy előzőleg ne áztassa át. Sokszor savat is
alkalmaznak ilyen bontásnál. Azt máris megmondhatom, hogy kezdő pasas volt,
aki bontotta, mert mind átesett a tégla ebbe a páncélszekrényes helyiségbe.
Ilyesminek nem szabad előfordulni, hiszen ez zörög. A meglazított téglát az
ember kiszedi a falból, és maga mellé teszi.

Felix nagyot ütött a homlokára. Persze, itt a képen a széfteremben szétszórva
feküsznek a téglák, tehát zörögniük kellett, amikor lehullottak. Igaz, hogy a
márványoszlopos folyosón nincs őr, csak tíz-tizenöt lépcsőfokkal lejjebb egy
ősz portás, aki még nappal is mindég álmos. Viszont a depó a kettes, hármas,
négyes és ezekkel szemben a tízes, tizenegyes, tizenkettes kórtermekből álló
folyosó végén van, ahol kétpercenként sétál végig az őr. Nem is alhat, mert a
túlsó folyosón sétáló őrrel találkozik kétpercenként. Jagodek azért alhatott,
mert ő annak idején főápoló volt, és így egy helyben ülhetett, a négyes
kórterem melletti orvosi ambulancián. A folyosó különben széles, jól
megvilágított, boltozatos félkör tetejű, márványkockájú, tehát kitűnő
akusztikája van. Õ ezt mind számításba vette, mikor a kétpercnyi időköz
felhasználásával átosont a diatermiára úgy, hogy átmenetileg a folyosó
végében az egyik márványoszlop mögé bújt.

- Látom, hogy ön kitűnő szakember, Mr. Blondey.

- Sir - felelte önérzetesen -, rólam elismeri minden főcsoportvezető, hogy a
világ legelső falbontója vagyok. Velem egy letartóztatásomkor a rendőrségen
kibontattak egy fél falat, a legnagyobb urak jelenlétében, hogy megtekintsék,
milyen gyorsan és nesztelenül végzem a munkát, és száz egyiptomi cigarettát
kaptam, mielőtt átkísértek az ügyészségre.

Felix elgondolkozott. Valamin töprengett.

- Mondja - kérdezte aztán -, mennyi időt vehetett igénybe ez a falbontás?

Blondey figyelmesen megnézte a képet, majd határozottan mondta:

- Valamirevaló szakembernél is eltart három és fél órát.

- Lehetetlenség maga szerint három óra alatt elvégezni?

- Lehetetlenség. Erre csak rá kell nézni, és minden szakember kineveti önt,
ha azt mondja, hogy három óra alatt elvégezte. Ön lehet elsőrangú diplomata,
kitűnő várúr, tekintélyes elmebeteg, de ha én azt mondom, hogy ez a falbontás
három és fél óra, az lehet öt perccel több, de hamarább még a világ első
falbontója sem végzi el. Ezt onnan tudom, mert én vagyok a szóban forgó.

- Ön most eljön velem a rendőrségre.

- Uram! - felelte gúnyosan - az első kettő között voltam, akiket bevittek a
highgate-i falbontás ügyében, és az Ambassadeur Mozi teljes személyzete
igazolta az alibimet.

- Szeretném, ha ebben az ügyben mint magánember jönne el a rendőrségre.

A gépész vigyorgott.

- Uram, ha én mint magánember elmegyek a rendőrségre, azon egy hétig nevetne
a Scotland Yard. Különben, egyszerű ember létemre, én is tisztelek bizonyos
hagyományokat.

- Ezt hogy érti?

- Még nem fordult elő a Scotland Yardon, hogy én ne rendőrségi autón érkezzem
meg.

Felix szokatlanul izgatott lett. Valami befészkelte magát a koponyájába, egy
furcsa, különös, fantasztikus ötlet, és elhatározta, hogy végigcsinálja...

Azonban ember tervez, és Isten végez, olykor Jagodek főápoló útján. Hogy mi
történt ezután Felixszel, mit beszéltek meg a falbontóval, az csak a
későbbiek során fog kiderülni.


Tizenegyedik fejezet

A rendőrkapitány kis híján fegyveréhez kapott, amikor egy rendőr lépett be a
szobájába, és hebegve mondta:

- Uram, itt a világ vége: a Falbontó Blondey kint ül az előszobában.

- Ha kézibilincs van rajta, akkor kihallgatom, hogy gyorsan a cellájába
kerüljön.

- Nincs megbilincselve...

- Morgan! Már többször megtiltottam, hogy szíjazott vagy megkötözött
letartóztatottat hozzanak elém! - kiáltotta a humánus érzelmeiről közismert
kapitány.

- Nincs se összeszíjazva, se összekötözve...

- A példátlan hanyagságért maga a felelős.

- Uram... - dadogta egyre idegesebben a rendőr - egy ápoló van vele és az
őrült Sir Felix.

- Maga ivott?!

- Természetesen. De azért esküdni mernék rá, hogy így van. A Falbontó magától
jött ide! És vele van Sir Felix Hontings, továbbá egy majomállkapcsú,
szögletes fejű, magas, kopasz egyén, aki kövér is és főápoló a bolondházban.

Egy perc múltán a kapitány előtt volt a társaság.

- Sir! - mondta a kapitány. - Önt családi kiváltsága megóvja attól, hogy
letartóztassam. Átiratunk azonban már ez ügyben megérkezett a Lordok Házához.
Nem vall különösebb tapintatra, hogy kiváltsága tudatában megjelenik
előttem...

- Várjunk! Szíveskedjék jegyzőkönyvbe venni, hogy a bűnügyben családunkat
megkülönböztető jogomról lemondok.

A kapitány felállt. Bajusza jobb szára erősen rezgett.

- Sir Felix Hontings, Daughter Hill grófja és örökös ura, a törvény nevében
letartóztatom!

- Több lojalitást vártam volna kapitány úrtól. Mindenekelőtt azt, hogy
meghallgassa a tényállást és egy szakvéleményt. Azután kérni fogom, hogy
huszonnégy órára adja vissza a szabadságomat, amelyet amúgy is igénybe
vehettem volna, ha a királyi kegyet csak egyetlen pillanatig is a rendőri
eljárásokkal szemben kívántam volna védekezésül felhasználni.

- Foglaljon helyet, Sir... - és kissé zavartan hozzátette - te is... izé...
maga is, Falbontó úr és ez az úr is... Mindenesetre meg fogom hallgatni a
tényállást. És valószínűleg a huszonnégy órás engedélyt is elintézem. Ez már
nemcsak tőlem függ.

- Kérem - felelte Sir Felix -, a huszonnégy óra idő alatt egyfolytában őrizet
alatt leszek, mert kérni fogom, hogy vagy ön, vagy egy másik megfelelő
rendőrtiszt segítségemre legyen...

Blondey állandóan idegesen feszengett a széken. Jagodek előszedett egy kis
zacskót a zsebéből, és abból kicsomagolt egy vajas kenyeret, majd
zavartalanul tízóraizott.

Sir Felix ezután elmondott mindent a kapitánynak, és eléje terjesztette
Blondey szakvéleményét is. A kapitány elgondolkozott. Õelőtte eddig csak egy
megoldás látszott lehetségesnek: hogy Sir Felix a tettes.

- Sir Felix Hontings, kérem fáradjon át velem Laporter tanácsos úrhoz. A
huszonnégy órára mindenképpen számíthat. A betörő személyét illetően van egy
érdekes pont az én részemről is. Ez azonban önre nézve terhelő. Tessék
előrefáradni.

És ajtót nyitott.

Átmentek a tanácsoshoz. Blondeyt is magukkal vitték. Később a kapitány
kijött, és Jagodekkel beszélgetett. Körülbelül húsz perc múlva megjelent Sir
Felix.

- Hát akkor mindenben megállapodtunk, kapitány úr? - kérdezte mosolyogva, és
a felöltője után nyúlt. Jagodek engedelmesen felsegítette rá.

Sir Felix különösnek és könnyűnek érezte a felöltőjét, de mire konstatálta,
hogy az kényszerzubbony, addigra már a bevarrt ujjakról függő spárgával
Jagodek keresztbe rántotta dereka körül a két karját, és megkötötte hátul.

- Ne haragudjon, Sir, de nekem mégiscsak állandó állásom volt ott a
szanatóriumban, és ha önt visszaviszem, engem is visszafogadnak. Ne
akadékoskodjék, mert a rendőrségen nem tudok hideg zuhanyt alkalmazni.

Közben már öt-hat újságíró nyomakodott be a szobába, akik a sajtóirodában
értesültek e látogatásról.

- Kapitány úr!... - kiáltotta Felix dühösen, tehetetlenül vergődve - az ön
szava...

- Sir! Mivel ön egy tébolydából szökött meg, családtagjainak állítása
számomra értéktelen. Csak megfelelő orvosi szakvélemény alapján
tartóztathatom le. Előjogáról való lemondását sem fogadhatom el, ha
épelméjűsége nincs hatósági orvos részéről bizonyítva.

- Úgy? - Felix most már nevetett. - No mindegy. Azt mindenesetre jegyezzék
fel a hírlapíró urak, hogy nyomban jelentkeztem a rendőrségen, nehogy úgy
lássék, mintha a királyi kegy mögé óhajtanék bújni bármiféle vizsgálat elől.
Vihet, Jagodek... Csak tegyen rám egy kényszerkalapot is, mert hűvös van
odakint...


Tizenkettedik fejezet

Jagodek húsz font jutalmat kapott, és visszavették főápolói állásába. Felixet
régi szobájába, a tizenegyesbe tették, de egy ápolót is beosztottak melléje
hálótársnak, úgyhogy most éjjel-nappal, pillanatnyi szünet nélkül felügyelet
alatt állt.

Megható volt másnap a várúr találkozása Anna Emerencia kísértettel. A
hazajáró hölgy éppen uzsonna utáni szellemjárását végezte, mely az orvosok
szerint egészségügyi sétának is bevált volna, amikor találkozott a hatalmas,
márványoszlopos társalgóban Sir Felixszel. Egy sikoly... a krétaszínűre
festett arc örömben és rémületben vibrált, azután a rokon és kolléga nyakába
borult, és bánatosan súgta:

- Ezek a dögök rám is gyanakszanak... Egy magándetektív költözött a mellettem
levő szobába, és hülyének tetteti magát. De ahogy kinéz, azt hiszem,
felesleges szimulálnia...

- Hogy van, Anna Emerencia? - mondta hangosan Sir Felix.

- Ó!... - felelte a néhai egy mély sóhajjal. - Az elmúlt száz évben alig volt
okom panaszra.

Mr. Archibald Rolland (igazságtalanul nyugdíjazott állomásfőnök) nem
hagyhatta ott kisvasútját, mert egy szerelvény éppen az alagút felé tartott,
és sípolnia kellett, továbbá a zászlót lengetni, de közben örömmel kiáltott.

- A régi fiú!

Mr. Prosley boldogan eléje sietett.

- Üdvözlöm, Sir, a lakótársak nevében, és legyen szabad a jogtalanul fogva
tartott, félreértések miatt zuhanyozott kartársak megértéséről biztosítanom.

Egy Gandhi kikukkantott lepedője mögül és udvarias mosollyal szólt:

- Részemről, Mr. Chamberlain, részemről... - és tovább fejte rokkáját, mert
nem akart mást enni, csak rokkából fejt házifonaltejet, ezért mesterségesen
táplálták.

A zongoraművész, ki nyolc éve nem beszélt, és egy néma hangszeren játszott
naphosszat, udvariasan bólintott.

Lady Anna Norton (ki állítólag húsz férjét ölte meg) elbűvölő mosollyal
lépett Felixhez.

- Sir Felix... most is úgy érzem, hogy ön mellett nem tenném magamat
mesterségesen özveggyé.

- Megtisztel, Milady... Üdvözlöm valamennyiüket, és ön - fordult Prosleyhez -
mi újat mondhat Mr. Murdockról és gyermekbékáiról, a koponyája lakóiról?

- Hát... Kuruttyolgatnak nedves időben, de jövő héten konzílium lesz, és
újévre remélem az agyműtétet. Az egyik kis békát önnek adom, Sir Felix, a
többit elígértem a British Museum őslénytárgyűjteménye számára.

- Nagyon kedves...

Leültek uzsonnázni. Anna Emerencia kivételesen még egy uzsonnát fogyasztott
az új rokon tiszteletére. De odaült Lady Norton is, kit a krétaszínű szellem
ismét kényszerült leönteni egy csésze csokoládéval (egész véletlenül), hogy
kettesben legyen Sir Felixszel.

- Felix! Attól félek, nagy őrültséget csináltunk...

- Ne félj semmit, Ellen. Minden rendbe jön. Most felelj okosan egypár
kérdésemre, mert az a kedves bivaly ott különben állandóan a nyakamon van. Ki
volt akkor éjjel szolgálatban, amikor te a levelet vitted Vuclinak?

- Véletlenül azt biztosan tudom, mert férfin olyan kis pisze orrot még nem
láttam.

- Ne is folytasd. Az a sovány, magas, a Teddy Clay. Õ sétált a depó
folyosóján. És a hallon túl ki volt szolgálatban? Vagy arrafelé nem
kísértettél?

- Hogy ne legyen feltűnő, mindenfelé jártam. Ez miért fontos?

- Mert az ápolóknak átlag kétpercenként itt a hallban kell találkozniuk.

- Várj csak... Hopp... tudom! Éppen rágyújtott az irodaajtóban. Egy olyan
vörös képű parasztgyerek, alacsony homloka van, széles válla, és mindig
vigyorog.

- Tudom már, ezt is jól ismerem. A pisze orrú remek ivótárs, azzal
éjszakánként az ő hazai borókapálinkáját ittam. A papája küldi. A vörös Harry
Brockhes pedig nagyszerű ecarté-partner. Hát az biztos, hogy az egyik, de
valószínűbb, hogy mind a kettő ludas a betörésben.

- Miért nem jelentetted a gyanúdat...

- Nincs bizonyíték. A pisze azt vallja, hogy nem hallott semmiféle zajt a
depóból, és a vörös, csak most tudom, hogy kikről van szó, a vörös szerint a
pisze kétpercenként megjelent itt. Vagy a vörös hazudik, és nem látta a
piszét, de alibit igazol neki, vagy a pisze, mialatt sétált, hallotta a
falbontást, de szándékosan nem vett tudomást róla. Ez esetben a vörös
ártatlan is lehet, mert odáig, ahol az ő útja vezet a hallon át, nem
hallatszott semmi. De ez mind csak teória, és ellenem tárgyi bizonyítékok
vannak. Most szedd össze egy kicsit azt a négyszáz évre visszamenőlegesen
kitűnő memóriádat: Nem vettél észre aznap éjszaka semmi különöset,
kísérteties utadon? Valamit, ami nyom lehet, ami máskor nem fordult elő...

A lány töprengett. Közben ügyelt, hogy ki ne essen a szerepéből, mert nem
messze tőlük egy hatósági orvos ült, akit megbíztak a leány elmeállapotának
felülvizsgálatával, és akit Mr. Huzlinak hívtak. Ellen tehát hüvelyk- és
mutatóujjára támasztotta homlokát, nagyot sóhajtott, és tűnő
szórakozottsággal továbbszívta Felix vastag Henry Clay szivarját, csak úgy
felületesen, felhős tétovasággal...

- Ha csak az... - és vállat vont nagy búsan - hogy Hilde Negrin, ez a
csodaszép nő ott állt az erkélyen, cigarettázott, és... és ez tényleg különös
volt, egy díszes üveget nézegetett a holdfénynél. A hallban csak a homályos
biztonsági körte világított... - és egy hanyag mozdulattal a tálcát
edényestől tovahajította a pincér lábához, majd az elhaló csörömpölés után
leereszkedően, unott arccal így szólt: - Ezek az izék már nem kellenek,
Martin.

Dr. Huzli átjött.

- Megengedi, Anna Emerencia?

- Ó... táncra kér, vicomte?

- Nem, nem - felelte a szemüveges, lúdtalpú, kövér tisztiorvos -, csak a
pulzusát...

- Sajnálom, jó ember, de nincs pulzusom. Kétszáz év előtt a mai Trafalgar
Square helyén máglyára léptem, és lefejeztek.

- És... érez fájdalmat a fejében?...

- Azóta mintha elvágták volna...

Felix köhögési rohamot kapott, illetve az asztalkendőbe köhögve röhögött,
mert nem állhatta komolyan a társalgást, melyhez ráadásul Anna Emerencia egy
legnehezebb bombavető légcsavarjának is beillő fejszalagját igazgatta
magasba, a tollseprű módján elrendezett haja köré.

Közben Mr. Huzli kerületi tisztiorvos megfogta a leány pulzusát, és
konstatálta, hogy szaporább a kelleténél. Abban a korban volt már, amikor a
belgyógyász megfeledkezik ama lehetőségről, hogy egy jóképű fiatalember
közelségének hatását a pulzusra nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha az
érverés szaporább voltáról alkot véleményt.

- Megengedi, hogy felkeressem a nap folyamán... Milady...

- Lehetséges... Ebéd után örök álmomat alszom, ilyenkor uzsonnázok, azután...
ó, most látom, ön csakugyan Lavelette vicomte, a francia emigráns
arisztokrata!

- Csakugyan az vagyok - egyezett bele nem minden melankólia nélkül a
korpulens és bibircsókjain felül közönségesen húsos képű, ősz hatósági orvos.
- Fontos üzenetet hoztam önnek.

- Elkésett, vicomte... De ha este hazajáró utamról visszatérek, elmondhatja,
hogy mi újság Frankhonban... - és hirtelen felugrott, átkarolva két karjával
az ősz gyógyászt. - Tudja meg, hogy rokonai megölték Templar Simont, és a kis
Capet Angliában várja, hogy elfoglalja trónját... Pszt... erről senkinek egy
szót sem... Nálunk van, Daughter Hillben, ahol én már élve félig elszáradtam,
mert undok bestia voltam...

Felix újabb köhögési rohama most rövidebb volt. Az orvos azonban ijedten
vergődött a krétaszínű hölgy karjaiban. Egy nyugodtan ácsorgó ápoló biztatóan
odaszólt:

- Ne féljen, Mister, ritkán üt. Csak heves...

Amikor dr. Huzli eltávozott, és Sir Felix erőszakkal elvette havannáját
menyasszonyától, folytatták a megkezdett beszélgetést.

Mivel Sir Felix azelőtt sem produkált elmetüneteket, csak Ellen kényszerült a
beszélgetéshez nem illő hülye vigyorokra, apró kacajokra, sőt egy alkalommal
tíz körömmel vakarta a századok előtt levágott fejének tollseprűcsúcs alatt
meghúzódó bőrét.

- Szóval - kérdezte Felix -, Hilde Negrin az erkélyen állt, egy butéliával?
Hm... Hány óra lehetett?

- Éjfél után valamivel. Ez biztos - felelte vihogva, és mintha szokott
kitörése lenne, Felix nyakába borult, és jobbról-balról megcsókolta. Azután
ismét helyet foglalt.

Az eset nem okozott feltűnést, mert egyidejűleg a london-tahiti gyorsvonat
kisiklott egy cigarettavégen, és belerohant tizennégy kocsijával egy
hatalmas, japán vázába. A katasztrófa után az állomásfőnök öngyilkosságát
csak két ápoló közbelépése akadályozta meg, akik a szörnyű esemény
színhelyéről a zuhanyokhoz hurcolták. Csak azt nem értették, hogy a különben
halkan dühöngő Archibald Rolland miért üvölt, amíg rásegítik
kényszeröltözékét. Ki gondolt volna arra, hogy a padlón gubbasztó, alattomos
Gandhi (különben is vegetáriánus) az igaztalanul mellőzött állomásfőnök
bokáját harapja, rokkája mögé bújva.

- Legalább megcsókoltalak - szólt elégedetten Ellen.

- Én bolond! Nincs semmiféle nyilvános elmezavarom, hogy szintén
megcsókolhassalak... Mit keresett Hilde Negrin e késő éjszakai órában,
méghozzá üveggel a kezében az erkélyen?

- Mondd, ki ez a Hilde Negrin!? - kérdezte Ellen olyan vigyorral, hogy Sir
Felix hátán végigfutott a hideg.

- Amerikai nő. Állítólag majdnem kész orvosnő. Itt olyan főápolónő és
titkárféle. Azt mondják, Palmers tanárral jól megértik egymást. És pénze is
van annyi, hogy része lehet az intézményben. Többet őslakó létemre nem tudok
róla. Kedves nő.

- Nagyon szeretik a vendégek. Ahhoz képest, hogy főápolónő, gyönyörű ruhái
vannak. Legalább háromszor napjában öltözik, és olyan a modora, mint az
előkelő dancingokban a direktrisznek. Nagyon kedvesen mosolyog, három nyelven
beszél, és mindenkinek ismeri a gyengéjét. Általában az idegosztályon van,
velünk bolondokkal alig törődik - mondta Ellen, és összeborzolta Felix haját,
aztán vicsorgó foggal kissé lihegett rá.

- Ezt ne csináld, mert muszáj röhögni - szólt aggódva a fiatalember.

A szárnyépületbe elmebetegek nem mehettek át, még a hazajárásnál is
tekintetbe kellett ezt venni Ellennek. Csak az orvosok közlekedtek szabadon a
zárt és nyílt osztály, illetve az ideg- és elmebetegek között. Dr. Gordon
tűnt fel a legtöbbször a két osztály közötti folyosón, mert Palmers tanár
csak egyszer napjában, a vizitjén volt látható, különben tudományos munkáin
dolgozott, és ezenfelül élénk társadalmi életet élt. Tudták róla, hogy a jó
társaságnak, jó italnak, szép hölgyeknek nagy barátja. Dr. Gordon viszont,
talán mert valójában nélkülözte a tanári címet, lelkileg annál
professzorosabb lett. Az átlagnál jóval magasabb, csontos egyén volt. Erősen
ősz, dús haját művésziesen, de tudósoknál is gyakran tapasztalható módon
hátrafésülte. Ajkait kissé mindig összehúzta, szigorúan és precízen, vastag
szemüveget, apró, kunkorodott végű bajuszt és majdnem paposan magas mellényt
viselt, amelyek még professzorosabbá tették megjelenését. Megfontolt,
dallamos, mély hangja, lassú méltóságteljes járása kellően reprezentálták
személyében a professzort, akit helyettesített. A legcsekélyebb
rendetlenséget is fölfedezte, és ilyenekért enyhébb esetben tízperces
prédikációval gyötörte alárendeltjeit, ifjabb orvosokat, ápolónőket és
ápolókat. Dr. Londres, a szanatórium bohémje, egy harcsabajuszú, vicces,
sovány kis ember azóta kegyvesztett Gordon főorvosnál, amióta így állította
fel a szanatórium legfelsőbb hierarchiáját: első Grata persona: Prof.
Palmers, nyilvános rendes egyetemi tanár. Helyettese: Mathias Gordon,
nyilvánvalóan rendkívül tanárkodó egyed.

Ahogy most a két beszélgetőhöz lépett, először behunyta kissé szemét,
mélységes fájdalmát érzékeltetve, nyilván Felix miatt, azután bánatos dallamú
hangján szólt.

- Ön meghurcolta intézményünket, Sir Felix.

- Mr. Gordon, megrágalmaztak ön előtt. Én senkinek sem mondtam el, hogy ön
emésztőpor helyett altatót adott nekem!

- Nem... ezt a jelentéktelen felületességet gondoltam - felelte és elpirult -,
hanem...

- Arról sem szóltam sehol, hogy ön egy asztalost hideg pakolásban tartott, és
csak este derült ki, hogy az a könyvszekrény miatt jött, új ajtót csinálni...

- Hm... betegségéhez mérten jó emlékezőtehetsége van. Ön, Sir, itten... izé,
kibontá a falat.

- Igen - felelte töredelmesen -, unatkoztam. Ön mit tett volna az én
helyemben?

Még valamit mondani akart, de a következő pillanatban Ellen felismerte az
orvosban VII. Edwardot, sikoltva a nyakába borult, amitől doktor Gordon
megcsúszott, és hanyatt esett a tükörfényes padlón.

A betegek megtapsolták a mutatványt, a főorvos pedig kétségbeesetten
elsietett e méltóságán aluli helyzetből.

- Most elindulok hazajárni - súgta Ellen, és aprókat hörgött, pedig Felix
kérte, hogy ezeket se csinálja, mert ettől is röhögnie kell -, nehogy gyanús
legyen a folyosókon menetrend szerint közlekedő kísértet késése. Ez a vén
hatósági vicomte is állandóan néz. - Mielőtt elindult kísérteties útjára, kis
öklét összeszorítva, megnyugtatóan közölte még Felixszel: - Holnap megverem
az öreget.

De másnap már, Felix tanácsára, Ellen fegyverszünetet kötött a kövér hatósági
orvossal, és így egyelőre elmaradt ez a nem mindennapinak ígérkező párviadal.
Békésen uzsonnáztak Felixszel az esedékes hazajárás előtt, amikor egy
dülöngélő fiatalember lépett az asztalukhoz, és két fricskát pöccentett Ellen
orrára.

- Halló, bébi, nem magával táncoltam tegnapelőtt a Mirabelle-ben? - és mert
nyomban egy nagy pofont kapott a néhaitól, szakértelemmel rábólintott: - Maga
lehetett, mert az is pofon vágott. Engedje meg, uram, Martin Hickes bőröndös
vagyok, alkoholelvonás alatt.

- Szent Isten! - álmélkodott a tántorgó, csukló egyénen Mr. Prosley úr,
agyában a Mr. Murdock nevű békával és annak gyermekeivel. - Milyen részeg
lehetett maga elvonás előtt?

- Jobb arról nem beszélni... Napi két üveg whisky böjtös napnak számított
alkoholista rítusom szerint... hint hoppla!... És itten fokozatos az...
elvonás... naponta valamivel kevesebbet... tehát ma még egy üveg kijár, és
itt olyan jó whisky van... sűrűn járok majd ide elvonóba whiskyzni - és
megsimogatta Mr. Prosley kopasz fejét. - Maga mitől hülye, kisöreg?...

- Mr. Murdock nevű leveli családfő és néhány gyermeke tanyázik az agyában -
magyarázta Felix.

- Szerencse, hogy én... jöttem... - hebegte a részeg. - Mert most nyomban
tre... trepanálom. - És kivett a hátsó zsebéből egy dugóhúzót.

Mr. Prosley, mert az agyában illetéktelenül tartózkodó Murdock úr és fiai
cégtől eltekintve, finom lelkű, kifogástalan modorú gentleman volt, gyorsan
és sértődötten távozott.

- Kérlek, Ellen - mondta Felix -, mielőtt kísérteni mész, bemutatom ezt az
urat, aki bizonyára főfelügyelő a Scotland Yard bűnügyi osztályáról.

- És miért fricskázta meg az orromat?!

- Sajnos - magyarázta súgva és szomorúan Felix -, abban állapodtam meg a
rendőrtanácsossal, hogy aki a közelemben megfricskáz kétszer egy ápoltat, az
a detektív.


Tizenharmadik fejezet

A tervnek, amelyet két nappal előbb a rendőrségen megbeszéltek, a lényege az
volt, hogy a kapitány, mialatt Sir Felix a tanácsossal tárgyal, megbeszéli
Jagodekkel, hogy szállítsa be Sir Felixet a highgate-i szanatóriumba. Ott
mint ápolt a rendőrség által nyújtott segédlettel próbálja megállapítani a
falbontás és rablás tettesét.

Blondeyt (aki sejtette ezt, és ezért nem szívesen tett eleget Sir Felix
hívásának), megkérték, hogy maradjon a rendőrségen egy ideig, esetleg két
napig.

- Azt nem lehet - tiltakozott az ártatlanul bajba jutott ember keserűségével
-, huszonnégy órán belül át kell szállítaniuk az ügyészségre, ha újabb tanú
merül fel.

- Ez privát szívesség a te... a maga részéről, Blondey. Ki tudja, hogy nem
veszi-e még hasznát?

- Én? - felelte titokzatosan. - Hát jó, de nehogy baj legyen a presztízzsel,
magam mondom le a délutáni vetítést.

Ezek után még egy színészi képességekkel megáldott nyomozó is szükségeltetett
az ügyhöz, aki Felixszel együtt okosan kivárja az eseményeket, és addig
hivatalos minőségét ügyesen eltitkolja. A rendőrtanácsos megígérte, hogy
kiválaszt valakit, és elhelyezi az elmegyógyintézetben. Sir Felix tréfás
természeténél fogva azt ajánlotta, hogy a nála való jelentkezésnél két
fricska legyen a jeladás. Ilyesmi ott kevésbé feltűnő, mintha valaki
bemutatkozik. Nem is sejtette, hogy saját menyasszonya lesz a fricskák
áldozata.

- Ön kitűnően szimulálja a részeget, uram - mondta Sir Felix elismeréssel,
miután Ellen útra kelt, hogy uzsonna utáni hazajárását elvégezze a
rendelkezésére álló folyosók összességén. - Elsőrangúan alakít!

- Hupplá... - csuklott a felügyelő. - Ki alakít? Túlságosan jól készítették
elő... az ügyet. Itt fokozatos elvonási... rendszer, izé... van... Első napon
a beteg még fele adag... alkoholt kap... És egy nagybátyámszerű egyén... ő...
a főcsoportvezető alakította... szóval, a nagybáty... huppla... azt mondta,
napi két üveg... az átlagom... és egy egész üveggel... kaptam... ebédhez. Még
sohasem ittam ennyit, de... kitűnő ital... ezentúl idejárok elvonókúrára, ha
jó whiskyre van kedvem... Nem tudja azt a dalt, hogy tavasszal sír a szél, és
repülnek a fókák? Vagy nem is...

- Úgy látom, most nincs abban a helyzetben, hogy megbeszéljük a
tennivalókat...

- Micsoda tennivaló van itt még?... Ismerem a tervét. Jó... Okos.
Túlnyomóan... értelmes. Kivárni. És majd a gyümölcs megérik magától. Ha nem,
akkor nem tettünk semmi rosszat, ha igen, miénk a dicsőség. Bravó! Magából...
jó detektív lett volna. Komolyan nem tudja azt a nótát?...

- Nem - felelte idegesen Sir Felix. - Daughter Hillben nincsenek fókák és a
londoni állatkertben két éve nem jártam. Akkortájt még nem repültek ezek az
állatok.

A többszörösen özvegy Lady egy szokatlanul magas és kövér úrral jött be a
hallba, akinek ég felé álló, tüskés haja volt, mint a sünnek, időnként
szórakozottan csücsörített, és orrcsíptetője felett nézett a világba.

Most érkezett. Vidéki népoktató, és a körorvos szerint demenciás, hát
felhozták rokonai. Ma különleges forgalma volt a highgate-i Palmers
Szanatóriumnak.

- Látja ez itt, ez a mi napközi kaszinónk, a hall - magyarázta az ifjú, de
sokszoros özvegy.

- Napközi otthon? Ez jó - mondta a népoktató, és jobbra-balra kapkodta a
fejét, mint valami kíváncsi madár, és drótcsíptetője felett pislogott hozzá.
- Én a vidéki népoktatásban szószólója voltam a napközi otthon intézményének
- most csücsörített, mintha majszolna valamit. - Ugyanis népoktató vagyok.
Wilkie a nevem.

- Igazán örvendek - sugározta a Lady. - Nem kíván együtt uzsonnázni velem?

- Nem - felelte cérnavékony hangján az óriás. - Maga egy kellemetlen,
ellenszenves teremtés. Menjen a fenébe, mert ütlegelni fogom, ha molesztál -
tette még hozzá tárgyilagosan.

Miután a hölgy riadtan távozott, Mr. Wilkie odalépett Felixhez és a részeg
főfelügyelőhöz. És leült melléjük.

- Halló! - üdvözölte örömmel Hickes. - Ön egy meglett, érettebb korú
bolondnak látszik, talán ismeri az én dalomat.

- Hogyne, Mr. Hickes - felelte a jövevény, és egyáltalán nem csücsörített.
- Csak közölje a dal címét. Főfelügyelőknek minden tőlem telhetővel szívesen
szolgálok.

Kissé eltátották a szájukat.

Hickes ijedten körülnézett. - Honnan... tudja?

- Én a Pinkerton-irodától vagyok. A biztosító megbízásából. Azt hiszem, közös
az érdekünk, és nem járnánk rosszul ha kicserélnénk adatainkat.

- Persze... rémlik előttem, hiszen Wardesben négy éve együtt tartóztattunk le
valakit...

- Úgy van. Lopezt, a spanyol pénzhamisítót... Ne zavarja ez a csücsörítés,
valamivel igazolnia kell itt-tartózkodásomat - és gyorsan csücsörített. A
detektív nevetett.

- Mondják, van itt egyáltalán igazi bolond ebben az intézményben?

- Kettőben biztos vagyok - szólt Mr. Wilkie. - Egy hölgyben, aki fehérre
mázolva mint hazajáró lélek szaladgál kint. És egy fehér köpenyes Gordon
nevűben, aki orvosnak képzeli magát és azt hiszem az utolsó stádiumban van.

Ekkor odalépett Sir Felixhez a lakáj és megkérdezte, hogy hajlandó-e fogadni
Palmers tanár urat, aki most érkezett az intézetbe, és tiszteletét óhajtja
tenni.

- Szívesen látom a professzort egy csésze teára.

Palmers tanárral röviden folyt le Felix szobájában a beszélgetés. A tanár nem
tagadhatta meg a fiatalembertől az örökös grófnak kijáró tiszteletet, de
saját tudományos rangját és egyéniségét mégis többre tartotta, szóval,
belülről elutasította a tiszteletet, amit megadott az érintkezésben.

- Sajnos, nem mondhatom, hogy örülök a viszontlátásnak - mondta a professzor,
mert már öltözés közben kigondolta, hogy mivel köszöntse megkerült páciensét.

- Én sem örülök, de ez nem személyes ellenszenv.

- Nálam sem, Sir, ezzel remélem tisztában van.

- Töltsön teát a tanár úrnak, Martin...

És teáztak. Közöttük lebegett a kényes téma. Mindkettő azt várta, hogy a
másik kezdjen hozzá. Végül a tanár kénytelen volt megpendíteni:

- Mi a véleménye a betörésről, Sir?

- Jogtalan és erőszakos kísérlet, idegen tulajdonban levő pénz vagy ingóérték
megszerzésére.

A tanár távolról sem szívből, de mosolygott.

- Nem ilyen választ vártam a kérdésre. Beszéljünk őszintén, Sir: nem óhajt
erről a témáról felvilágosítással szolgálni?

- Cserét ajánlok.

- Halljuk.

- Ha maga őszintén beszél az elmeállapotomról, én is megmondom, hogy mit
tudok a betörésről.

- Well! A rendőrség elkérte a szanatóriumi naplónkból az ön kórisméjének
másolatát. Nem számít hivatalos szakvéleménynek. Ma készültem el vele.

- Roppant kíváncsi vagyok.

- Minden más szempontból független orvosi véleményem a következő: Sir Arthur
Hontings az ön kissé merész szembefordulását a hagyományokkal indokolatlanul
hozta összefüggésbe valamiféle patológiás állapottal. Első és második szökése
előtt megfigyeltem, és véleményem szerint ön minden tekintetben épelméjű és
beszámítható Sir.

Sir Felix mosolygott.

- Egy fogas kérdés, professzor: mi a magyarázata, a világelső szaktudósa
szerint, hogy Daughter Hill örökös grófja, több mint rendezett anyagi
körülmények ellenére, betörést és rablást követ el?

- Õszintén szólva fantasztikus. De semmiféle rendellenesség nem kapcsolódik a
magában véve csakugyan abszurd cselekményhez. Pillanatnyi érzéki csalódások,
elszigetelten fellépő lelki zavarok úgyszólván naponta előfordulnak, teljesen
normális emberekkel. Szokatlan felindulásában egy alapjában szelíd egyéniség
egyszer csak nyakon üt valakit, azt állítja, hogy lopják a szivarjait. A
másik, rendes polgár létére, egy alkalommal valami kültelki lebujban
tivornyázik hajnalig. Orvosi magyarázat? Időnként bizonyos gátlások
meglazulnak az emberben, és valami rendellenesség reakciójában elmúlik az
egész, mint egy elektromos kisülés. Ilyesmihez az elme megbetegedésének a
legtöbb esetben semmi köze. A lényeg legtöbbször az, amit az ön esetében
kétségtelenül konstatáltam: nem mutatott fel olyan tünetet, hogy ép érzékeit
és beszámíthatóságát kétségbe vonhatnám. Az egyetlen beszámíthatatlannak
látszó cselekedete, Mr. Vuclival általános feltűnést keltett szónoki
szereplése egy bizonyos városház erkélyéről. Erre nézve elfogadtam, minden
kísérő tünet híján a magyarázatát, Sir, hogy házasságával szemben kissé
drasztikus eszközökkel fellépő családját kompromittálni akarta.

- Pedig - jegyezte meg mosolyogva, de kissé csípősen Sir Felix - ez
büntetőjogilag jelen pillanatban több felelősséget hárít rám.

- Ilyesmire nem lehettem tekintettel a diagnózisomnál. De ismétlem: az én
véleményemre csak a rendőri vizsgálat kíváncsi. Ha ügye tárgyalásra kerül,
úgy a törvényszéki orvosoké a döntő szó.

- Miért tart akkor továbbra is a zárt osztályon?

- Törvény, Sir! Csak annak a rokonának adhatom ki, aki kezelésemre bízta,
mert ennek jogában áll szerinte autentikusabb véleményt kérni, vagy pedig a
törvényszéki orvos rendelheti el, hogy kibocsássák innen. Ez az úr időnként
ellátogat valamennyi zárt intézménybe. Ha óhajtja, soron kívüli látogatásra
is elhívhatom.

- Ne tegye, kérem... Most egész kellemes itt.

- Be fogja látni, Sir, hogy nagy felelősség terhel e sokrétű és bonyolult
ügyben, nem veheti tehát rossz néven, hogy egy ápolót beosztottam
hálótársául, mivel már két alkalommal kijátszotta, Sir, az ellenőrzést.

- Már tapasztaltam ezt az intézkedését. Van azonban itt egy vörös képű fiú,
aki tűrhetően ecartézik. Harry Brockhes. Szívesebben venném, ha őt osztaná be
erre a feladatra.

A professzor csengetett.

- Küldje fel Harryt - szólt a belépő ápolóhoz.

- Ma szabadnapos.

- Nézze meg, hogy a szobájában van-e?

Az ápoló elment.

- Megtudhatok most valamit a betörésről? - kérdezte Palmers tanár.

- Sajnos, csalódni fog, tanár úr. Semmit se tudok a betörésről. - A tanár
vállat vont, és nem szólt semmit. Így álltak néhány percig. Azután visszatért
az ápoló, halotthalványan.

- Sir.... - hebegte.

- Mi van?

- Harry Brockhest meggyilkolták!


Tizennegyedik fejezet

Az orvosoknak és ápolóknak sok dolguk lett. Valahogy elterjedt a gyilkosság
híre, és szokatlan izgalom vett erőt a betegeken.

Archibald (az igaztalanul nyugdíjazott állomásfőnök) tüstént rohanni akart,
valami hibás váltóállítás ügyében.

A zongoraművész, aki nyolc éve nem beszélt, rosszul lett, és szájon kapta
Gandhit, aki szintén rosszul lett, mert tíz éve nem kapott ekkora pofont.

Lady Anna azt állította, hogy bűnhődni akar. Õ a tettes, huszonegyedik titkos
férje volt a megölt ápoló.

Prosley úr ordítozott, hogy eső lesz, mert Mr. Murdock és fiai a nyúltagyán
felsétálva, valahol a feje teteje alatt kuruttyolnak. Doktor Gordon
biztosította, hogy téved, hiszen láthatja, hogy derült idő van. Azonban tíz
perc múlva a főorvos előtt is zavaros lett az ügy, mert sűrű zápor kezdett
zuhogni. Nem valószínű, hogy Mr. Murdock családja létezésének hitelt adott,
de annyi bizonyos, ettől az időtől kezdve, hogyha Prosley úr kuruttyolásáról
panaszkodott, doktor Gordon nem távozott szalmakalapban és ernyő nélkül a
szanatóriumból.

Az alorvos már beszüntetett mindenféle kötelességszerű vizsgálatot.
Utasította a portást, hogy telefonáljon a rendőrségre. Palmers tanár, amint a
szoba felé sietett, útját állta az érkező Hilde Negrinnek:

- Nem magának való látvány... Azt hiszem, helyesebben tenné, ha a betegeknél
vigyázna a nyugalomra.

A nő különös, kérő, aggódó szemmel nézett a tanárra.

- Ó... én úgy félek...

- Menjen szépen - felelte egyforma hűvösséggel a tanár, és karjánál fogva,
gyengéden eltessékelte. Azután belépett a szobába. Aránylag kicsi, egyszerű
lakószoba volt, amelyet a földszint kis udvarra nyíló folyosóján, bentlakó
ápolók számára tartottak fent.

- Tanár úr... - érkezett most Gordon - kétségbe vagyok esve.

- Miért? - kérdezte csodálkozva Palmers. - Önt is bántották? Vagy rokona az
áldozatnak? - És hogy lefékezze helyettesének pánikszerű iszonyattal vegyes
megbotránkozását, megnézte a zsebóráját. - Tartson helyettem vizitet, mert
itt kell lennem, amikor a rendőrség jön.

Doktor Gordon olyan feldúlt lelkiállapotban végezte körútját, hogy a
részvétteljes idegbetegek alig bírták megnyugtatni.

A rendőri vizsgálat aránylag gyorsan és negatív eredménnyel végződött.

- Harry Brockhes - mondta a kapitány -, mintha ezt a nevet hallottam volna
nemrégen.

- Kihallgatták - mondta Palmers -, egyike volt az ápolóknak, akik a betörés
éjjelén a földszinti folyosókon teljesítettek szolgálatot.

- Ez az ápoló sétált a depó és a hall között?

- Nem. Az Teddy Clay, szintén szabadnapos. Nálunk az ápolóknak változatlanul
egyforma a beosztásuk, szolgálatot és szabadnapot illetően, csak kéthetenként
váltakozik az éjszakai és a nappali beosztás.

- Ez a gyilkosság összefügghet a betöréssel... Hol teljesített azon a napon
szolgálatot az áldozat?

- A nyílt idegosztály és a zárt osztály hallja között. A hallban kellett
találkozniuk Teddy Clayvel, átlag négy-öt percenként.

- Hol van most Teddy Clay?

Ezt egy másik ápoló tudta véletlenül. Nővérénél Walt-Hutchonsban, London
környékén. Nyomban telefonáltak, és mivel az ápoló maga jött a telefonhoz,
megállapították, hogy alibije kétségtelen.

A sebhely nagyon furcsa volt. Egy aránylag széles bemeneti nyílás és jobb
felé egy mély karcolás, amely épp hogy a felhámon futott végig. A szúrás
átjárta a szívet. A gyilkos szerszámnak nincs nyoma. A tetem egy terítőn
feküdt, amely itt is, ott is lecsúszott a kerevetről, mintha a gyilkos előbb
legyűrte volna áldozatát, és rövid tusa után ejtette volna rajta a halálos
sebet. Az áldozat alig egy vagy két órája fekhetett itt, a rendőrorvos
megállapítása szerint. Alkonyatkor még beszélgetett a portással, és bejött az
épületbe, azóta nem látta senki. A kihallgatások, hogy volt-e haragosa,
gyanakszanak-e valakire, eredménytelenül végződtek. Közben a fényképész és a
daktiloszkópus is elvégezték dolgukat. Ujjlenyomatoktól nem lehetett sokat
várni, mert az orvosok, ápolók foglalatoskodtak a halott körül, hogy
megállapítsák, lehet-e segíteni rajta.

Amikor a rendőrség elment, Palmers elindult a szobája felé, de egy rövid
kopogással a szomszédos ajtón nyitott be, ahol Hilde Negrin lakott. Kettőjük
lakosztálya egymás mellett volt, és ez is okot adott a suttogásokra, melyek
szerint a tanár és Hilde Negrin között valamilyen gyengéd kapcsolat van.

A nő ijedten nézett a belépő Palmersre. Éppen azon igyekezett, hogy a
szobában rendet csináljon. Az asztal és egy szék felborultan hevertek, apróbb
holmik szétszórva a földön, mintha dulakodtak volna a szobában.

A főápolónő felegyenesedett. Néhány pillanatig mozdulatlanul nézték egymást.
Azután a tanár odament a nő íróasztalához, szétrakosgatta az írásokat, majd
csendesen mondta:

- Hol van az az olló, amivel a leveleket szokta felvágni...

- Nem tudom... Nincs ott?... - felelte és kérdezte egyszerre, riadtan.

- Harry Brockhest egy ollóval szúrták le, amelynek egyik szára kicsúszott a
döfés közben, és csak végigkarcolta a bőrt, míg a másik behatolt a szívbe.
Csodálom, hogy a rendőrorvos ezt nem vette észre. Hol van innen az olló,
Hilde?

- Engem... gyanúsít? - kérdezte lihegve és sápadtan.

- Több mint gyanúsítás. Miért van feldőltve minden a szobában? Hol az
ágyterítője? Nem mondtam a rendőrségnek, és a többiek is elfelejtették, hogy
a személyzeti szobában nincs plüsstakaró a kereveten. Ki vitte le innen a
meggyilkolt ápolót, akit a maga ollójával szúrtak le, és a maga ágyterítőjén
fekszik e pillanatban is, ha még nem szállították el?

A nő kinyitotta a száját, nagy lélegzetet vett, hogy szóljon, azután
eszméletlenül a földre zuhant.


Tizenötödik fejezet

A 11-es szobában, a Sir Felix mellé kirendelt ápoló mélyen hortyogott.

- Tegyenek az arcára egy párnát vagy valamit - mondta Sir Felix -, így nem
lehet beszélgetni.

Az ápoló kilenckor lépett szolgálatba, és Felix, azon a címen, hogy megállt
az órája, kiküldte őt a hallba. Ezalatt a Mr. Wilkie-től kapott folyadékot az
ápoló vacsorájába öntötte. Vacsora után azután az ápoló elbóbiskolt,
elannyira, hogy végigfektethették az ágyán, sőt később letakarhatták az arcát
hortyogás ellen, erre sem ébredt fel. Így nyugodtan tanácskozhattak hárman;
Hickes főfelügyelő, Mr. Wilkie és Sir Felix.

- Nekem rendelkezésemre áll valamennyi alibi. Nem akar szemrehányás lenni,
főfelügyelő úr, de a rendőrség alig nézett utána alibiknek. Ha utánanéz, úgy
tanulságos dolgokat tapasztal - mondta az óriás, és mindenkit meglepett, hogy
most is sűrűn csücsörített és éppolyan hülyén nézett a szemüvege felett, mint
a társalgóban.

- Ebben igaza lehet - bólintott a főfelügyelő. - Áttanulmányoztam a
jegyzőkönyveket, és csak éppen az ügyeletes ápolók, köztük szegény Harry
Brockhes, továbbá a titkár, akinek kulcsa van a széfhez és a főpénztáros,
akinek szintén kulcsa van hozzá, alibijére terjed ki a vizsgálat... Bocsánat,
de ez a csücsörítés olyan különös.

- Hogy jobban sikerüljön a tünet, néhány rágógumit vettem, és sajnos, azt
hiszem, rászoktam ezáltal a rágógumira. Tehát a jövőben is csücsöríteni
fogok.

- Mi a csoda lehet, hogy ezt a Brockhest megölték?

- Nem csoda. Brockhes a nyílt osztályon járkált, és percenként vagy
kétpercenként arrafele vihetett el az útja, amerre a széfekhez vezető dupla
ajtó nyílik. Nincs kizárva, hogy helyes az elméletem. Õ ugyanis hallhatott
vagy tudhatott valamit. Az ő alibijét igazolta Teddy Clay, Teddy Clay-ét
igazolta Brockhes. Tizenegykor egy nyugtalan beteg kirohant, akit ketten
vittek be az előcsarnokból. Ez mindkettőjük alibijét tisztázza. Mindenekelőtt
szükséges, hogy elmélete legyen az embernek, amin azután a felmerülő újabb
adatok szerint változtathat.

- Voltaképpen - mondta álmosan Hickes, aki közben kijózanodott - mit kíván
tőlünk, Mr. Wilkie?

- Mindenekelőtt egy pohár whiskyt. Ennyit megkockáztathatnak, még az esetben
is, ha kiderülne, hogy adataim az önök számára értéktelenek.

- Rendben van - bólintott Felix, és elővette whiskys üvegét, melyet az
intézmény az ilyen betegeknél, akiket izgatószer hatásától nem féltettek, a
szabályok felett szemet hunyva eltűrt.

- Elsősorban, van-e gyanúsított?

- Van - felelte a főfelügyelő, az első pohár whisky után kissé élénkebben.
- Sir Felix. Ön nem olvassa a lapokat?

- A lapokat olvasom, de hm... Rendőri ügyekben az első hivatalos jelentés
gyanúsítottjai sűrűn bizonyulnak ártatlanoknak. Sir Felix Hontings
bűnösségében kételkedem. Õ a másnapi szökésben már bizonyos volt előző
éjszaka, és ha újabb botrányt akar a családjának, bizonyára talált volna
szellemesebbet és kevésbé becsületbe vágót.

- Bravó! - helyeselt Sir Felix. - Halljuk a maga gyanúsítottját.

- Szóval, számíthatok az együttműködésre?

- El kell fogadnom - bólintott Hickes, és ismét whiskyt töltött. - Már csak
azért is, mert úgy állok majd itt végül, mint ön a csücsörítéssel. Mint
alkoholista távozom majd, a néhány napos elvonás után. Tehát halljuk a
gyanúsítottját.

- Kérem. Meg vagyok győződve André portás bűnrészességéről. - Mikor látta a
két ember mélységes csodálkozását, diadalmasan egy újabb rágógumit vett a
szájába, és hevesen csücsörített. - A rendőrség figyelmét túlságosan
lekötötte a falbontás. Nem fordítottak sok gondot a felfeszített
szekrényekre, mivel ezek nem voltak úgynevezett acélszéfek, és így könnyű
munkája volt vele a betörőknek. Láttam lefényképezve a szekrényeket. A betörő
egyszerű módon járt el. Éket szorított a zár alatti nyílásba, és egy erős
nyomással kiugratta a zár nyelvét a helyéről úgy, hogy szétrepedt körülötte a
fa.

- Ez természetes - mondta vállat vonva a főfelügyelő, és elgondolkozva egy
népdalt fütyörészett -, de mennyiben bizonyít ez André portás bűnössége
mellett?

- Bűnrészest hangsúlyoztam. Ugyanis nem voltam rest beszerezni egy minden
tekintetben azonos szekrénysort az ittenivel. Azonos anyagú és vastagságú
duplaajtók mögött helyeztem el. Azután kiszámítottam a szanatórium
alaprajzából, hogy hány méter távolságra esik az előcsarnok dupla ajtajától a
portásfülke. Pontosan ilyen távolságra, hasonló fülkébe ültettem egy embert.
Minden egyes jókora pattanást, amellyel kitörte a zár nyelve a fát, az én
emberem nagyon is élénken hallott. Hiszen majdnem puskalövésnyi, éles hangról
van szó, amely éjszaka vagy hajnalban negyven alkalommal megismétlődött.

- Hm... - mondta fejcsóválva a főfelügyelő. - Meg kell változtatnom a
magándetektívekről régebben megalkotott, hihetetlenül kedvezőtlen
véleményemet. No de ez az André öregember. Ön nem számít az idősebb korban
elszarusodott dobhártyára, bóbiskolásra...

- Már úgy gondolja, hogy a Scotland Yard ilyesmire nem számít olykor? Mert én
számítottam rá. Anélkül, hogy a portásnak tudomása lenne erről, két orvos,
szinte huszonnégy órán keresztül, hallószervének érzékenységével
foglalkozott. Megállapításaik szintén tárgyi bizonyítékok a portás ellen.
Hallása korához képest normális. A pontosan megállapított intenzitású
feszítés zajával egyforma, pontosan, lemért hallási ingerre a portás kitűnően
reagált, éjszaka, álmából, bóbiskolásából, minden alkalommal felriadt. De
mert felette egy nyugtalan beteg szerepében ismételte e koppanásokat az
orvos, a portás minden alkalommal újra elaludt. A koppanások annyival kisebb
hangerejűek voltak, amennyivel a távolság és a két ajtó csökkenti a
felfeszítés zaját. A másik orvos mint boy tartózkodott a portás közelében, és
a kísérletem pontos grafikonja igazolja André bűnösségét.

- Kitűnő - mondta a főfelügyelő -, de mégis hibáztatom. A tudomására jutott
adatok alapján jelenthette volna nyomban a rendőrségen, hogy a portást így
őrizetbe vegyék.

- Nézze - mondta kissé mélabúsan, bágyatag csücsörítéssel Wilkie. - Ha
lehetséges, intézkedjék, hogy eljárásaim miatt ne legyen a Scotland Yardnál
kellemetlenségem.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett egy kísértet. Várasszonyi
ruhában, krétafehéren, fején egy légcsavarnyi szalag, és mellékesen majszolt
is valamit, de ez nem akadályozta meg abban, hogy teljesen kísérteties
arckifejezéssel és holdkórosokra emlékeztető, nyújtott karral lépjen a
szobába. Csak miután becsukta az ajtót, fújt egy nagyot, és nyitotta ki
teljesen két szép, csodálkozó kék szemét.

- Érdekes híreim vannak...

- Engedje meg, Mr. Wilkie - szólt Sir Felix -, hogy bemutassam titkos nyomozó
különítményünk feltűnően láthatatlan, ötödik hadoszlopát, Ellen Grace nevű
menyasszonyomat. Õ régen szerepel itt mint házi kísértet, mindenhová
belopódzik, feltűnés nélkül mászkálhat bármikor az épületben. Olyasféle
betegség ez, mint önnél a csücsörítés vagy Mr. Hickes alkoholizmusa.

- Halljuk Miss Grace-t - szólt a főfelügyelő, és szemei már ismét jókedvűen
csillogtak az italtól.

- Tehát - mesélte izgatottan Ellen -, hazajárásom során eljutottam a Palmers
tanár és Hilde Negrin ajtaja előtt vezető folyosóra. Délután észrevettem
ugyanis, hogy a tanár átsiet saját lakosztályába, és visszatér a műszeres
táskájával. Vagy Hilde Negrin, vagy valaki más beteg lehetett ott. Később
megint arra vitt a szellemjárás, és világosan hallottam, hogy Hilde Negrin
felzokog, és azt mondja: "Ez nem lehet! Nem hiheti... " Mire a tanár
pisszegett, és többet nem hallottam. Húsz perc előtt, amikor hivatalosan az
iroda és a tálaló között szoktam kísérteni, ismét elmentem az emeleti folyosó
két ajtaja előtt. Most jön az érdekes... Adjanak egy cigarettát. - A korán
elköltözött főnemesi hölgy izgatottan rágyújtott, és mintha az egész ügy
rendkívül vicces volna, különleges, túlzó grimaszokkal hadarta a történetet.
- Először azt láttam, hogy Peter, a boy, levisz egy nagy bőröndöt. Azután
eltávozott Hilde Negrin. Az emeleti mellvéden kihajolva láttam, amint a
földszinti előcsarnokba ér, hallottam a följáró felől egy autó ajtaját
becsapódni, halottam elindulni a kocsit.

- Az egész olyan, mintha a főápolónő valami váratlan esemény miatt
elveszítette vagy elhagyta volna ma az állását - mondta Wilkie.

- A tanárt másodszor nem látta? - kérdezte a főfelügyelő.

- Nem. Hilde Negrin egyedül távozott az épületből, és poggyásszal. Most
ellibegek, mert feltűnő lenne, hogy ennyit kísértek egy helyen. Ez a piszok
Jagodek ugyanis állandóan szemtelenül vigyorog rám, mintha nem tartaná a
bajomat elég komolynak.

- Ha van mersze - mondta a főfelügyelő -, legyen olyan félelmetes, és
kísértsen a földszinti folyosón, ahol a gyilkosság történt, menjen végig a
hallon odáig, ahol az előcsarnok előtt a zárt osztály végződik. Le mer menni?

- Egy néhai számára egyenesen kellemes megbízás - felelte könnyedén Ellen -,
hiszen tudvalevőleg odalenn már nem fáj semmi.

Miután a néhai távozott, egy ideig hallgattak. Lehet, hogy az eset nincs
összefüggésben az ő ügyükkel, és a tanár, akinek intim kapcsolata a
főápolónővel közismert, valamiért összeveszhetett Hilde Negrinnel.

- Mindenesetre, minden titokban tartott história érdekes a nyomozás
szempontjából. Azt hiszem, legokosabb - tanácsolta Wilkie -, ha főfelügyelő
úr holnap intézkedik André portás előéletének felderítéséről.

- Ez csakugyan fontos - mondta a főfelügyelő, és feljegyezte a noteszába.

Kopogtak, majd belépett doktor Huzli. Némi gyanakvással tekintett a három
ápoltra, és óvatosan hozzájuk lépett.

- Bocsánat, uraim... doktor George Huzli vagyok, hatósági orvos.

- Ebből majd itt kigyógyítják - felelte megnyugtatóan a főfelügyelő. - Most a
fő, hogy éjszaka aludjék és jól táplálkozzon...

- Kérem, én valóban hatósági orvos vagyok...

- Miért? - csattant fel dühösen Mr. Wilkie - én talán nem vagyok valóban az
angol király?!

- Nyugodjék bele - mondta Sir Felix -, ez az úr szintén valóban angol király,
és általában itt az a helyzet, hogy a betegek rangját és címeit senki nem
vonja kétségbe, azt csak az épületen kívül elterülő roppant nagy bolondház
lakói teszik. Ezért tehát ne legyen ideges, mert kénytelen lennék felkelteni
az ápolót, aki pedig jól alszik.

- De kérem! - csodálkozott az orvos - ön emlékezhet már délutánról, hogy
ebben a minőségemben beszéltem...

Nem folytathatta, mert Mr. Wilkie erélyesen leintette.

- Én is már délután közöltem Sir Felixszel, hogy az angol uralkodó vagyok.

Az orvos néhány másodpercig szomorúan és zavartan tűnődött. Nem olyan könnyű,
szakszerű őrültek között, saját épelméjűségét bebizonyítani. Elhatározta,
hogy felhagy ezzel.

- Kérem - mondta -, nekem az a rögeszmém, hogy a rendőrség megbízott egy
hölgy elmeállapotának felülvizsgálásával, ki saját bevallása szerint már
régebben elhunyt, és az előbb itt volt. Megtudhatnám, hogy mit beszélt
önökkel?

- Panaszkodott - felelte Sir Felix. - Állandóan az az érzés gyötri, mintha
egy kellemetlen, idős úr járna a nyomában, és ezt most majd meglesi, hogy
végezzen vele. Erre a célra őfelsége VIII. Henrik rendelkezésére bocsátott
egy konyhakést.

Doktor Huzli elfehéredett. Nagyot nyelt, és jegyzett valamit.

- Megtudhatnám, hogy... mit beszélt... au!

Miután szerették volna folytatni a tanácskozást, Mr. Wilkie, ki az egyszerű
eljárások híve volt, egy nyugodt, elegáns gesztussal, jóízűen beleharapott
doktor Huzli kezébe. Ugyanakkor a főfelügyelő buzogányszerűen emelte meg a
whiskys üveget, és a hatósági orvos egy másodperc múlva eltűnt. Sajnos
nyomban utána megjelent Jagodek:

- Hol az angol király?! - mondta izgatottan.

- Szégyellheti magát, Jagodek - korholta Sir Felix -, minden valamirevaló
állampolgár tudja, hogy őfelsége, néhány heti balmorali tartózkodását
leszámítva, a Buckingham palotában tartózkodik, úgyszólván állandóan.

- Valaki egy konyhakést adott annak a nőnek...

- Miss Grace-t gondolja? - lépett eléje Sir Felix, és Jagodek habozott, hogy
mint főápoló meghátráljon-e, a Döblingben sikerrel elvégzett, dühöngő szakos
bizonyítványa ellenére. A főfelügyelő békítőleg szólt közbe:

- Ugyan hagyja, Sir! Bolondabb enged!

- Nézze, Jagodek, magának nálam havi hatvanfontos állása van, és miután az
ellátást nem veszi igénybe, tehát az is jár. Ajánlom, hogy ezt vegye
figyelembe.

- Én azt hittem, hogy...

- Ne közölje velem, hogy miket szokott hinni. Eljárására megfelelő mentségül
szolgál, hogy a rendőrhatóság felkérésére végezte ápolói kötelességét, és nem
látok okot rá, hogy felmondjak magának. Természetesen, ha szerencsétlen és
beteg menyasszonyommal szemben megtagadja a köteles tiszteletet...

- Kérem, csak a konyhakés miatt.

- Nem adtunk itt senkinek konyhakést. Ugrattuk azt az öreg orvost. Maga meg
nyissa ki jól a szemét, Jagodek, és ha valami furcsát tapasztal, azt mondja
meg nekünk, akkor lehet, hogy a jövő hónapra is alkalmazom. Elsősorban ne
vegye észre, hogy kollégája előbb feküdt le aludni, mint én, mert ahol egy
Jagodek főápoló vigyáz a betegekre, ott nem szükséges, hogy egy ilyen kezdő
állandóan a gentlemanek nyakán kuksoljon csak azért, mert elmebeteg. Azután
meg itt nyomozok abban az ügyben, amit a sógorával megbeszéltem. Minden
jelentéktelen észrevétele fontos lehet. Próbálja például megtudni, hogy Miss
Hilde Negrin miért költözött el a szanatóriumból.

- Tessék?... Éppen most beszéltem vele, hogy egy nyugtalan betegnek
orvosságot adjon.

Pillanatnyi csend támadt.

- Hol beszélt vele? - kérdezte önkéntelenül felemelkedve a főfelügyelő.

- Bekopogtam a lakosztályára, kimonóban volt, mint általában éjjel, azután
kiadta a gyógyszert, és eljött a beteghez, megnézni, hogy felköltse-e a
főorvos urat.

... Amikor Jagodek kiment, összenéztek. Mi ez?...

- Az biztos - kérdezte a főfelügyelő -, hogy Miss Grace csak tetteti magát?

- Biztos - mondta Felix. - Sokféle bogara van, de azt határozottan
állíthatom, hogy mind a Trafalgar Square-i kivégzés, mind a hazajárás,
teljesen alaptalan. Az unokanővérem inspirálta erre az alakításra.

- Ön lehetségesnek tartja, hogy Hilde Negrin elköltözött egy órával ezelőtt,
és máris újra szolgálatban van?

- Ha lehetségesnek tartom, hogy falbontással gyanúsítsanak - felelte Felix
vállat vonva.

Most váratlanul nyílt az ajtó, és izgalmában minden mókáról megfeledkezve,
Ellen érkezett.

- Különös dolgok vannak a földszinti folyosón - lihegte. - Kétszer sétáltam
végig, mert mintha hangokat hallottam volna a hatos számú ajtó mögül...

- Ott történt a gyilkosság - mondta a főfelügyelő.

Mind a hárman ideges várakozással néztek a lányra. Ez gyorsan lehajtott egy
kis whiskyt.

- Amikor másodszor visszafelé jöttem ezen a majdnem teljesen sötét folyosón,
kivágódott a szoba ajtaja. A falhoz lapultam, valamivel távolabb. Egy fojtott
férfihang azt mondta: "Nyomorult... " és néhány puffanást hallottam, mintha
verekednének. A szobában nem égett a villany, úgyhogy nem tudtam
megkülönböztetni őket... És mos hallgassanak ide. - Mély lélegzetet vett...
- Amikor feljöttem a lépcsőn, a hátsó lépcső felől, az emeletre, szemben, a
főlépcső felől érkezett Palmers sietve, deranzsirt ruhában, porosan és... és
egy zsebkendővel elfedte az arcát... Amikor a csillár alá ért, láttam, hogy a
zsebkendő véres... Gyorsan besietett a szobájába...

Sokáig hallgattak.

- Persze, jó volna tudni, ki volt a másik... - tépelődött a főfelügyelő.

- Ha nem tartozik is az ügyre - mondta Wilkie -, pokolian érdekes. Mondja,
Miss Grace, biztos ön abban, hogy Hilde Negrint látta poggyásszal együtt
távozni?

- Abban biztos vagyok! Láttam végigmenni a kivilágított folyosón, láttam az
előcsarnokban fentről, a boy vitte a bőröndjét, és ő a kistáskáját, kalapban,
felöltőben, kesztyűben...

- Itt csak a harmadik ismeretlen személy lehet gyanús, akit Miss Grace nem
látott - mondta Wilkie. - Hilde Negrin a falbontással kapcsolatban nem jöhet
szóba. Palmers tanár sem, aki tiszteletre méltó személyétől eltekintve, este
tíz óra után, frakkban távozott, hogy részt vegyen egy zárt körű, évente
ismétlődő, orvosi banketten. És...

- Várjon csak - mondta a főfelügyelő. - Ne higgye, hogy a Scotland Yard
kizárólag baklövések elkövetésével foglalkozik. Palmers tanárnak nincs
alibije. Õ ugyan frakkban távozott a szanatóriumból, de az orvosi bankettre
nem érkezett meg. A nyomozás, Sir Felix kétségtelen bűnösségének tudatában,
erre a részletre nem terjedt ki.

- No de hát csak nem gondolja, hogy a nagyhírű és vagyonos...

- Nagy hírű - bólintott a főfelügyelő -, de ami vagyonosságát illeti,
megállapítottam róla, hogy amennyiben ebben a hónapban tizenötezer fontot
kitevő különböző kötelezettségeinek nem tesz eleget, úgy a highgate-i
szanatórium máris csődtömegnek tekinthető.

Nyugodtan mondta el mindezt Hickes, a hatás mégis döbbenetes volt...


Tizenhatodik fejezet

Az izgalmas éjszaka után, mintha álom lett volna az egész, reggelre semmi
nyoma nem látszott az eseményeknek. Palmers tanárt sajnálták, mert, mint
mondta, elbotlott éjszaka a lépcsőn, és megütötte az arcát. Hilde Negrin
vidáman társalgott a betegekkel az idegosztályon csakúgy, mint azelőtt.

Hickes változatlanul részeges volt, bár csak napi fél üveg whiskyt kapott
már, de annyit sem bírt alkoholhoz nem szokott szervezete.

Mr. Wilkie szorgalmasan csücsörített, Sir Felix ernyedetlenül lustálkodott,
Miss Ellen Anna Emerencia földi maradványainak képviseletében egy pénzügyőri
szemlészhez méltó buzgalommal végezte hazajárását, Prosley úr Mr. Murdock és
fiai hangulatai szerint jó- vagy rosszkedvű volt.

Lady Anna, a többszörös özvegy, most már csak igen ritkán kereste Sir Felix
társaságát, mert megboldogult Anna Emerencia kétszer is leöntötte
csokoládékávéval.

Délután váratlanul meglátogatta Sir Felixet egy régi jó ismerőse, akit doktor
Blondey néven mutatott be társaságának, és jelezte, hogy az illetőnek semmi
baja sincs, teljesen normális, de ezt senki sem hitte el neki, a látogató
meglepő öltözéke miatt. Blondey ugyanis, hogy úri mivoltát igazolja, egy
szerinte nagyon finom, talpig zöld, kékes kockákkal és barnás csíkokkal
tarkított ruhában jelent meg. Még doktor Gordon is figyelmesen megnézte, és
érdeklődött, hogy nem szokott-e időnként szaggatást érezni a fejében.

Jagodeket a doktori cím meglepte, és sértette kissé, hogy sógora feléje se
néz, de mégsem leplezte le az ipsét.

Csak akkor támadt némi zavar, amikor a kedves, részeges, bolond Hickes
megjelent, és a zöld ruhájú jövevény, a főfelügyelő üdvözlésül feléje
nyújtott keze láttán, két karját a magasba emelte.

- Nyugalom, Gumiblondey - mondta Hickes, alvilági néven említve a falbontót,
akit világhírű, zajtalan működése miatt tüntettek ki a gumi előnévvel. - Itt
állott elő az a bolond helyzet, hogy maga bármikor szabadon távozhat, és én
nem hagyhatom el az épületet.

- Ha ezt elmesélem a fiúknak, a világ legszenzációsabb vicce lesz belőle a
londoni alvilágban. Már magában véve az, hogy távozhatom valahonnan, ahol Mr.
Hickes jelen van.

Ezután vidáman meguzsonnáztak, és este felmentek a szobájukba. Blondey ekkor
felkereste sógorát, aki éppen beosztotta az új szolgálatosokat. A néhai Harry
Brockhes helyére új ember került Sir Felixék folyosójára: Teddy Clay. Később
megvacsoráztak, és iszogattak Blondey konyakjából, amit ez egy fémflaskában
hozott magával. Jagodek ezután rövidesen elaludt, mint a tej.

Blondey bement elköszönni Sir Felixhez. A folyosó még nyüzsgött a fekvéshez
készülő betegektől. Sir Felix ápolója békésen aludt, és három úr, látszólag
nagyon nyugodtan, de valamiféle belső izgalom feszültségével ült az
asztalnál: a házigazda, Mr. Wilkie és Hickes főfelügyelő.

Tíz óra után minden elcsendesedett. Kinyitották az ajtót, és ezt azzal
indokolták a hall és a depó között fel és alá járó Teddy Clay előtt, hogy
fülledt a levegő, és nem árt egy kis légvonat. Tíz perc múlva kissé
nyugtalanul nézett egymásra a három ember.

- Hm... - mormogta Mr. Wilkie. - A kivárás ritkán vezet jóra. Ha nem sikerül,
ki felel az időért... Volt már néhány nyom.

- Meglátjuk... - dünnyögte a főfelügyelő. Körülbelül ugyanakkor belépett az
ápoló, és körülnézett.

- Bocsánat... Önök zörögnek itt valamivel?

- Igen - felelte mosolyogva Mr. Wilkie. - Ledobáltunk néhány dobozt az
asztalról.

Az ápoló eltávozott az előcsarnok felé. A három ember megkönnyebbülten
összenézett. Néhány perc múlva, kissé türelmetlenebbül, ismét megjelent az
ápoló.

- Önök zörögtek...

Észre sem vette, ahogy Mr. Wilkie becsukta mögötte az ajtót, csak akkor
döbbent meg, amikor az "elvonós" Hickes egész szorosan eléje állt, és szavába
vágott.

- Anglia legügyesebb falbontója kísérletből szétszedi a depó és a széfek
helyiségét elválasztó téglákat. Különben Hickes főfelügyelő vagyok a Scotland
Yardról.

Az ápoló első pillanatban nem értette, miről van szó. De a csendben most már
tisztán hallotta a lehulló falrészek megismétlődő zörejét, és érezte, hogy
leleplezték.

- Hogy van az, Mr. Clay - lépett eléje vádlóan Sir Felix -, hogy ön akkor,
amikor én állítólag a falbontás munkáját végeztem, semmit sem hallott?

Az ápoló riadtan megfordult, mint aki menekülni akar. Az ajtóban ekkor már
Wilkie állt. Gumit rágott, és csücsörített hozzá, mint egyébként, de jobb
keze a hátsó zsebében volt.

- Én az egészet nem értem ezzel a zörgéssel... és... a...

- Már mondtam - szólt Hickes -, hogy a Scotland Yard megbízásából mint beteg
nyomozok az ügyben - futólag orra alá tartotta Clay-nek a rendőrség
igazolványát. - Ha alakoskodik és nehézségeket csinál, akkor megbilincselem,
és beviszem nyomban a rendőrségre. Ha megkönnyíti a nyomozás munkáját, ez
magára nézve is előnyt jelent.

- Én nem tudok semmiről! - állította hevesen Clay.

- Ez semmit sem változtat azon, hogy letartóztatom. Hazudik. Jobban tenné, ha
bevallaná, kik voltak a bűntársai.

Eddig alig hangzott el egy hangos szó. Fojtott, drámai hangulata volt a kis
szanatóriumi szobának, ahol közrefogták a falfehér ápolót.

- Jöjjön ki a folyosóra! - mondta Hickes. - De figyelmeztetem, hogy a szökés
lehetőségét meggátoltam.

Egyszerűen megfogta a karjánál az ápolót, keményen, azután kivezette a
folyosóra. Sir Felix és Wilkie közrefogták Clay-t. Az ápoló halálsápadtan,
némán követte őket.

Fel és alá járkáltak. Valahányszor a depó felől halk puffanások nesze
hallatszott, az ápoló mindig nyelt egyet.

- Ön azt állította a kihallgatásán, hogy nem hallott semmit reggel hétig.
Egyes téglák, igen magasról, a túloldalra hullottak át, mint ezt a
falrészekből megállapították. Most egyetlen ilyen koppanás sem fordul elő.
Most nem kontár dolgozik odabenn, hanem a legügyesebb falbontó. És önnel
együtt valamennyien halljuk. Nem gondolja, hogy okosabb lenne őszintén
megmondani mindent?

Sir Felix most Hilde Negrint pillantotta meg az előcsarnok üvegajtaja
mellett. A nő izgatottan figyelt, mire Daughter Hill grófja jó hangosan így
szólt Teddy Clay-hez:

- Nézze, magára így is, úgy is rábizonyult a bűnösség, a konokságával csak
árt magának. A főfelügyelő úr itt nyomban folytathatná a vizsgálatot, ha maga
őszintén bevallana mindent.

Elérte, amit akart. Hilde Negrin hirtelen közéjük toppant.

- Miről van itt szó... - kérdezte ijedten, és egyikükről a másikra nézett.

- Kérem - szólt gyorsan az ápoló -, vallani akarok, de szíveskedjék Miss
Negrint eltávolítani.

- Hallgasson - mondta nyersen a főfelügyelő. - Majd ha kérdezem, akkor fog
vallani. De hogy vallani fog, abban bizonyos lehet. Parancsoljon, Miss
Negrin. Hickes főfelügyelő vagyok a Scotland Yardról - folytatta
udvariasabban, és megmutatta az igazolványát. - Mr. Wilkie-vel, aki
magándetektív, betegnek álcázva nyomoztunk a falbontás ügyében.

A főfelügyelő, aki nyomban megértette Felix emeltebb hangjának okát, a nő
megjelenésére egész nyersen és hivatalosan bánt az ápolóval, mert ösztönösen
érezte, hogy a nő kevésbé tud uralkodni az idegein, és megijedt az ápoló
helyzete miatt.

- És miért vették őrizetbe... - hebegte - Mr. Clay-t?

- Egy hivatásos falbontó segítségével megállapítottuk, hogy félrevezette a
rendőrséget, amikor azt vallotta, hogy nem hallott semmit a bűntény
éjszakáján.

- Hazudtam kérem, és vallani akarok, ha Miss Negrin...

- Hallgasson! - mondta a detektív, és durván megragadta a fiatalember karját.
A nő felsikoltott, és Clay egy pillanatra halálosan elsápadt, lehunyta a
szemét, és megtántorodott.

- Nono! - mondta Mr. Wilkie, és izgalmában papirossal együtt vette be a
rágógumit. - Maga rosszul van? - És egy rövid ütéssel a fiatalember vállára
csapott, aki nagyot kiáltott.

A magándetektív szinte ugyanakkor kiáltott.

- És gyilkosság gyanúja miatt is őrizetbe veheti, Hickes! A vállán
valószínűleg megtalálja Harry Brockhes késének a nyomát.

Mielőtt Teddy Clay felocsúdhatott volna, Hickes már feltépte a zubbonyát, és
látszott, hogy az inge alatt kötés púposodik, amely most lassanként
átvérzett, Hickes főfelügyelő rántásától és Wilkie ütésétől...

- Hol sebesült meg?!

Az ápoló a fal mellett levő párnázott padra roskadt, és kezébe temette az
arcát. Sir Felix, aki közben a szobájába ment, most megjelent a whisky
üveggel, és odanyújtotta.

- Igyék, Clay...

Látták, hogy az ápoló valóban küzd a rosszulléttel, hajába mélyülő ujjai
elvértelenedett, kékesfehér színnel vibráltak, ahogy előrehajolt. Hilde
Negrin eddig dermedten állt, képtelenül arra, hogy megszólaljon. Most elvette
Felixtől a whisky üveget, és letérdelve az ápoló mellé, gyengéden a szája elé
tartotta.

- Igyál Teddy, és ne félj... Elmondunk majd mindent őszintén, és nem lehet
semmi baj, mert nem tettünk semmi rosszat.

- Ez lenne életem legnagyobb szenzációja - mondta Mr. Wilkie.

Néhány másodpercnyi szünet után ismét felhangzott a halk puffanások nesze.

- Szóval ön, Mr. Wilkie, tisztán hallja, hogy a depó felől állandóan gyanús
zaj észlelhető? - kérdezte Sir Felix.

- Hogyne. Az ápoló is hallotta.

- Én is világosan hallom. És ön, Miss Negrin? Hallja ezeket az apró
koppanásokat?

- Igen - felelte a főápolónő. - Teddy Clay akkor éjjel azért nem hallotta,
mert a falbontás elkövetésekor vendégem volt a lakásomban, együtt
vacsoráztunk, és csak hajnalban foglalta el újra az ügyeletes helyét.

Nagy csend volt. A három ember összenézett.

- Nem hiszem, Miss Negrin, - mondta a főfelügyelő, hogy az ön alibijét
elfogadhatjuk. Különösen, ami Harry Brockhes meggyilkolását illeti.

- Harry Brockhes rám támadt - szólalt most meg az ápoló - mert durvasága
miatt Miss Negrinnél rendre utasítottam. Kést rántott, és én önvédelemből
felkaptam az asztalon heverő ollót. Amikor másodszor akart szúrni,
megelőztem... - Kimerült suttogással fejezte be - egy döféssel...

- Hogy került a tetem a szobájába?

- Egy terítőbe csavartam, hogy ne vérezze be a folyosót... Egy alkalmas
pillanatban a cselédlépcsőhöz osontam, levittem a szobájába...

- Nem volna okosabb, ha elejétől mondaná el az egészet? Miss Negrin vagy
maga, Clay? - vetette közbe Felix.

- Nincs sok elmondanivalóm - mondta nyugodtan a nő. - Az egyetemen, egyik
tanulmányutamon ismerkedtem meg Teddyvel, aki akkor még orvosnövendék volt...

- És most?

- Fél éve kész orvos. Csak azért vétette fel magát ápolónak, hogy a
közelemben lehessen. Palmers tanár nagyon jó volt hozzám. Amikor elfogyott a
pénzem, és vissza kellett volna mennem Amerikába, idevett főápolónőnek, hogy
tanulmányaimat folytathassam. Egy évem van hátra... Később észrevettem, hogy
a tanár belém szeretett... és... - pirultan, zavartam folytatta - féltem,
hogyha teljesen viszonzatlanul hagyom az érzelmeit... esetleg megvonja
nagylelkűségét, támogatását... talán nem is volt okom arra, hogy ezt
higgyem... de hát nő vagyok, ha nem is éppen idealista. Szóval, a tanár
joggal hihette, hogy nem csak a pártfogó, hanem a férfi is fontos számomra...
Természetesen Teddyről, akivel szeretjük egymást, fogalma sem volt... Amikor
hallottam, hogy elmegy este a bankettre, meghívtam Teddyt... és megkértük
Harry Brockhest, hogy ne árulja el kollégáját... Nem tudom miért, de a tanár
valami miatt gyanút fogott, és egy órát sem lehettünk együtt, amikor
váratlanul betoppant. Úri módon viselkedett. Õszintén megmondtam neki
mindent, mire azt felelte, hogy biztosíthat további jóindulatáról, és
hivatalosan nem vesz tudomást Teddy mulasztásáról...

- És azután?

- Elment a bankettra - mondta nyugodtan a nő. Mind a három férfi uralkodott
annyira az arcán, hogy meglepetésüket Miss Negrin nem vette észre, tehát
folytatta. - Amikor kiderült a falbontás, Harry Brockhes nem akarta hinni,
hogy mi erről éppoly keveset tudunk, mint ő. Azt hitte, hogy Teddy becsapta,
sőt én is becsaptam, és mialatt ő a túlsó folyosón sétált, Teddy betört a
depóhoz. Ezen a szerencsétlen napon olyan módon lépett fel velem szemben,
hogy ha Teddy nincs ott, nem is tudom, mi történik. Megsértett, Teddy arcul
ütötte... Egy pillanat alatt történt, megvillant a kés... azután láttam az
ollót, Teddy vállából ömlött a vér, és levitte a tetemet és... és...

- És?

- Ennyi az egész.

- Hm... - a főfelügyelő mereven nézte. - És miért költözött ön el, miért tért
mégis vissza és - detektívösztönnel, találomra hozzátette - miért verekedett
a meggyilkolt szobájában Teddy Clay és a professzor?

Most a nő lábai gyengültek el hirtelen úgy, hogy le kellett ülnie, és csak
ezt hajtogatta:

- Istenem... Istenem...

Váratlanul Teddy Clay nyerte vissza határozottságát.

- Ostobaság volna megkísérelni, ebben a helyzetben, hogy a professzort
kíméljük, Hilde. - Felemelkedett, és megigazította a kabátját. - Nem bízom
abban, hogy hitelt adnak a szavaimnak, de ha már őszintén beszélünk, ne
hallgassunk el semmit.

- Szerintem is az a leghelyesebb - mondta Hickes.

- A tanár megállapította, mialatt itt volt a rendőrség, és a tetemet
vizsgálták, hogy Brockhest ollóval szúrták le, amelynek egyik ága kicsúszott,
és végigkarcolta a sebhely mellett a bőrt. Ekkor felment Hildéhez, ahol még
rendetlenség volt, és látszottak a dulakodás nyomai. Hildétől tudom, ami
történt. Õ kímélni akarta a professzort, de hát úgysem lehet. Egy nagyon
heves jelenet végén megmondta Hildének, hogy szenvedélyesen szereti, és nem
akar róla lemondani. Hilde elég naiv volt, és elmondta, hogy én öltem meg,
önvédelemből, Brockhest. Palmers tehát Hildét kezdte zsarolni. Azt követelte
hallgatásáért, hogy költözzön el a szanatóriumból, és ne találkozzék többé
velem. Hilde ezt teljesíteni is akarta, miattam. De azt még Hildének sem
mondtam el, amit közben egy lapból meg a tanár sofőrjétől megtudtam: Palmers
akkor azt mondta, hogy visszamegy a bankettre, de nem ment. Az is tudtam,
hogy súlyos anyagi gondokkal küzd, és szanatóriuma ebben a hónapban végső
válságba kerül. Meg voltam tehát győződve arról, hogy ő bontotta ki a falat,
és ezt tehette akár csákánnyal is, hiszen a folyosó a hallig elhagyatott
volt. Amikor láttam, hogy Hilde autón távozik, éppen a kertből jöttem.
Megállítottam a kocsit, és kértem, hogy várjon ott. Kerestem a tanárt, akivel
végül Harry Brockhes szobájában találkoztam; éppen Hilde ágyterítőjét akarta
elvinni, mert az könnyen nyomra vezethetett volna. Összeverekedtünk. Annyira
indulatosan támadt nekem, amikor közöltem, hogy nincs alibije, a félelem és a
féltékenység szintén elvette a józan eszét... Később újra felmentem hozzá, és
követeltem, hogy Hildét vegye vissza, és ne merje zsarolni. Közben, úgy
látszik, megtört és belátta, hogy súlyos anyagi helyzete, az alibi hiánya
csakugyan végzetes helyzetbe hozhatják a nyomozó hatóságok előtt.
Teljesítette kívánságomat, visszahívta újra Hilde Negrint, és velem vagy
negyedórát még elbeszélgetett. Szomorúan mentegetőzött, hivatkozott arra,
hogy az ő korában a szerelem már nemegyszer ragadtatott ilyen méltatlan
tettekre embereket. Az volt az impresszióm, hogy igazán sajnálja és
szégyelli, amit tett. Én megmondtam, hogy önvédelemből szúrtam le Brockhest,
és amint meglátta a sebemet, ő maga azonnal bekötözött. Megkérdezte, hogy
csakugyan bűnösnek tartom-e őt a betörésben. Megmondtam, hogy nem tartom
bűnösnek. Önök előtt is őszintén kijelentem, hogy a látszat ellenére
képtelennek tartom Palmerst arra, hogy aljasságot kövessen el. Most tudnak
mindent az urak. De hogy ki követte el a betörést, az szerintem e pillanatban
éppoly rejtélyes, mint eddig volt.

Sokáig álltak ott hárman, akik idáig kinyomozták az ügyet. Végül Sir Felix
vállat vont, és ezt mondta:

- Idehallgasson, Hickes, nem tehetek róla, én ezt az egész históriát úgy,
ahogy van, elhiszem.

- Én is - mondta Hickes -, ennek ellenére le kell tartóztatnom Clay-t, már
csak a gyilkosságért is, ami, úgy hiszem, nem jár majd túlságosan súlyos
következményekkel, ilyen szúrt sebbel a vállán. De sajnos, le kell
tartóztatnom Palmers tanárt is, ha nem tud alibit igazolni.

- Ez baj - mondta Mr. Wilkie szomorú csücsörítésekkel -, mert ha a tanárt
letartóztatja, és utóbb kiderül az ártatlansága, nem beszélve arról, hogy
mint gentlemannek mit jelent ez, de biztos a csőd, mert hitelét az eset
nyilvánosságra jutása végképp kivégzi.

- Kérem - mondta Sir Felix. - Hajnalig ráérünk dönteni. Talán addig sikerül
megtudni, hogy ki volt a tettes? Mert valaki volt! Valaki, aki ismerte az
itteni szokásokat, a terepet...

- Ezt megpróbálhatjuk - mondta Hickes. - Azt ajánlom, menjünk be valamennyien
az irodába, nekem néhány utasítást kell adnom, ami sajnos halaszthatatlan...

Most elölről kezdődött a küzdelem: néhány óra alatt felderíteni az igazságot,
vagy letartóztatni Palmers professzort, az ismert egyetemi tanárt, a
szanatórium igazgatóját.


Tizenhetedik fejezet

Hickes először utasította a betegként felvett és parancsra váró két
detektívjét, hogy az emeleti folyosón vigyázzanak, mert további intézkedésig
a tanár nem hagyhatja el az épületet. Azután bement a falbontóhoz.

- Nem vagyok megelégedve veled - mondta Blondey-nek. - Nagyon hangosan
dolgoztál.

- Főfelügyelő úr! Nézze meg ezt a nyílást! Életem remekműve! Ilyen vacak
téglákkal, mint ezek, ritkán akad dolga az embernek! Úgy dolgoztam, mint egy
árnyék!

- Jó, jó. De mi a véleményed erről a másik nyílásról?

- Megnéztem magamnak, mielőtt munkához láttam. Hát kérem, az nagyon érdekes.
Szakember csinálta, ez biztos. Nézze meg, hogy szedte ki a téglákat! Egyetlen
laza téglát sem hagyott benn! Látja, itt keresztbe, itt meg hosszába mennek a
téglák; kezdő még véletlenül sem képes arra, hogy pontos egymásutánban,
egyetlen hiba nélkül, még felülről is úgy szedje ki a téglákat, hogy ne
maradjon egyetlenegy sem függve, támasz nélkül vagy kis támasszal, nehogy
átbújáskor magával rántsa a fal nagy részét. Szóval, betörőmunka, az biztos.
De az is biztos, hogy a tettes nem vigyázott a csendre! Mert átesett egy
csomó tégla. Különben ehhez maga is ért, megnézheti, hogy így van-e.

A főfelügyelő alaposan utánanézett a falbontó állításainak.

Hm... Valóban nem mondhatja majd a főtárgyaláson nyugodt lélekkel, hogy ezt
dilettáns betörő is elvégezhette.

- Jól van. Elmehetsz haza, és nem feledkezem meg arról, hogy segítségére
voltál a rendőrségnek.

- Pedig kérni akartam, hogy erről feledkezzék meg, főfelügyelő úr, mert nem
szeretném, ha egy reggel arra ébrednék, hogy nem ébredek többet fel egy
késszúrás miatt.

Hickes nevetve kezet szorított vele, és visszament az irodába, ahol a szomorú
társaság várakozott rá.

- Hát kérem - mondta -, valami halvány reménység van arra, hogy Palmers tanár
ártatlanságát esetleg igazoljuk. Az is lehet, hogy alibit fog bizonyítani,
ami mindent megoldana, az igazi tettes kézre kerítése nélkül is, de nem
akarom kihallgatni addig, amíg elkerülhető. Miss Hilde és Mr. Clay pedig
vegyék úgy, hogy most a rendőrség előtt tesznek vallomást. - Beült az
íróasztal mögé. - Próbáljanak visszaemlékezni a legapróbb részletekre is, ami
valamiféle nyomot vagy gyanút szolgáltathat. Ez vonatkozik Sir Felixre is.

- Miss Grace-nek megtiltottuk ma éjszakára a kísértetjárást - mondta Felix -,
de ajánlom, hogy őt is hallgassuk ki, talán tud valamit mondani, ami nyomra
vezet.

Miután Hickes beleegyezően bólintott, Felix elment menyasszonyáért, és
rövidesen visszatértek kettesben. Ellen Grace ez alkalommal nem viselte
propellerszerű fejékét, és nem volt krétafehérre festve. Olyan csinos volt
éjszakai öltözékében, hogy Mr. Wilkie csücsörítései elismerő cuppanásokká
alakultak át. A főfelügyelő elkezdte a kihallgatást.

- Jól figyeljenek ide - mondta. A betörést csak olyan ember követhette el,
aki előre tudta, hogy Teddy Clay nem lesz a helyén. Senki sem kezdett volna
hozzá a falbontáshoz, abban a tudatban, hogy az ápoló visszatérhet, és
meghallja a zajt Miss Negrin. Gondolkozzék, ki tudhatta, hogy ön vendégül
látja este az ápolót?

- Én senkinek sem szóltam, és kizártnak tartom, hogy Teddy szólt volna.
Leszámítva természetesen Harry Brockhest.

- Csak Brockhesnek említettem - mondta az ápoló. - Viszont, ha ő részese lett
volna a falbontásnak csak közvetve is, akkor semmi esetre sem lép fel olyan
elkeseredett erőszakossággal, ami a szomorú végű összecsapásra vezetett.

- Ez biztos - bólintott Wilkie. - Most fennáll a másik eset: valaki
kihallgatta önöket. Hol beszélték meg azt, hogy együtt töltik az estét?

- Azt senki sem hallhatta - mondta elpirulva Hilde -, mert nálam történt,
délelőtt. Általában nagyon óvatosan jártunk el, Palmers miatt. Senki sem
tudhatott róla...

- Hol beszélték meg Brockhesszel? - kérdezte a felügyelő.

- Én szóltam, és csak ketten voltunk az ő szobájában - mondta Teddy Clay.

- És mégis tudhatta valaki - szólt közbe Anna Emerencia bűbájos hazajáró
lelke. Én például láttam Miss Negrint, amint egy üveg címkéjét olvasta a
holdfényben, az előcsarnok teraszán.

- Igen... Louis, a pincér... - mondta izgatottan Hilde - de ő igazán nem
tehetett ilyet... Tőle kértem két személynek hideg vacsorát, az előcsarnokba
hozta, és amikor mindenki lefeküdt, magam vittem fel.

- Tudhatta a pincér, hogy kivel vacsorázik együtt?

- Ha figyelte valahonnan a lakásomat, akkor tudhatta.

- De ugyanakkor - mondta izgatottan néhai Anna Emerencia - valaki állt a hall
egyik oszlopa mögött. Ez az illető követhette magát az emeletre, és láthatta,
hogy az ápoló is bemegy!

- Ki volt az - kérdezte a főfelügyelő -, ápolt vagy a személyzet közül
valaki?

- A hallban már sötét volt, csak egy mozgó árnyékot láttam.

- Mikor történt ez? - kérdezte Wilkie.

- Tíz óra elmúlt, Felix már nem volt a depóban, hanem a diatermiában várta,
hogy tizenegy órakor lelakatoljam a ládáját. Én előbb még a szobámba
készültem menni, és akkor láttam Miss Negrint az erkélyen állni.

- Sajnos - mondta a főfelügyelő -, amíg nem hallgattuk ki a főpincért, és nem
ismerjük a professzor alibijét, aligha jutunk tovább. Azt nem tudja, Miss
Negrin, hogy Palmers miért tért vissza félútról?

- Ezt véletlenül tudom, ma mondta, amikor már csendesebben beszélgettünk.
Felolvasást kellett tartania, és elcserélte a felöltőjét. Az előszobaszék
karfájáról egy másik kabátot vitt magával, és mert kocsin ment, nem vette
fel. Előzőleg kabátja zsebébe tette az értekezés anyagát. Útközben vette
észre a kabátcserét, és visszajött. Sajnos, olyan vékony a fal a két lakás
között, hogy meghallottam a beszélgetésüket.

- Az inas két kabátot készített volna oda?

- Nem kérdeztem. Lényegtelen szempontnak tűnt akkor...

- Miss Negrin - mondta izgatottan a főfelügyelő -, önnek fel kell most
keltenie a professzort, és ezt megkérdezni tőle. Ugyanis, ha olyan vékony a
fal, hogy minden szó áthallatszik, akkor könnyen lehetséges, hogy az illető,
aki a hallban leskelődött, követte önt, és a tanár lakásából mindent
kihallgatott. Be szokták itt zárni az ajtókat?

- Mivel az emeleti folyosón is állandóan körbe jár egy ápoló, nemigen zárják
be az ajtót - felelte a főápolónő. - Megyek, és felköltöm Palmerst...

Mialatt Miss Negrin távol volt, kiderült, hogy a főfelügyelőnél valahogy ott
van még a whiskys üveg.

- Úgy látszik, Mr. Wilkie a szokás rabja marad, mert már megint újabb
rágógumit vesz a szájába. Szerintem ez helytelen - jegyezte meg, és
felhajtott egy egész pohár whiskyt.

Sir Felix nem figyelt rájuk. Úgy látszott, töpreng valamin. Amikor visszatért
a főápolónő, és közölte, hogy a tanár egy idegen kabátot vitt magával,
amelyről nem tudja, hogyan került az előszobaszékre, és a saját kabátja
eltűnt, Sir Felix odaállt az íróasztal elé, és így szólt:

- Mr. Hickes, tudom, ki a tettes, és ha tetszik, a legrövidebb időn belül
őrizetbe veheti...


Tizennyolcadik fejezet

A Daughter Hill-i várban aránylag sokkal vidámabb élet folyt, semmint azt Sir
Felix hitte volna. Mindennek az oka egy angol nóta volt, egy régi skót dal,
amely arról szólt, hogy bolond, aki bánja, ha eltörik a kecskebőrös dudája.

Valljuk be őszintén, Bob Grace nem bizonyult az első dühében vaskesztyűvel
érkező Felix vezér méltó helyettesének. Már a második napon, amikor Sir
Arthur nagyon tüsszögött, közölte vele, hogy amennyiben reggel nem fürdik meg
a tóban, szemet huny a mulasztás felett. És ki törődik a másik szemével
annak, aki az egyiket már behunyja? Sir Arthur nyomban halat rendelt, sok
szalonnával, és mert azt nem tiltja a hagyomány, hogy teát igyanak a hal
mellé, szalonnát és teát reggelizett, a halat pedig egy óvatlan pillanatban a
zsebébe csúsztatta, hogy később eldobja valahol. Mikor azután elfoglalta
rendes lakosztályát, már csak egy lépés választotta el a társaságot a
tradíciók ápolásából bekövetkező teljes erkölcsi zülléstől.

Sir Evans talált valahol egy igen könnyű, inkább vitőr-, mint kardszerű
fegyvert, negyven moulinéja számára. A kriptát látogató hölgytagok között a
tizenhét éves Vivienne Pauline volt az, akit az ifjú alvezér térden állva
kért, hogy csapják be Felixet, és hagyják abba ezt a hülyeséget. Még sok
minden mást is mondott térden állva, de ez nem tartozik ama tényre, hogy
azontúl a család hölgytagjai erkölcsmentő ősük szarkofágját csak séta közben
keresték fel, és a pontos időt az határozta meg, hogy felkelés után mikorra
gyűltek össze valamennyien az induláshoz.

A zsoldosok (a London Touring Club motorosai) kiválóan érezték magukat, annak
ellenére, hogy Felix rendelkezései közül kizárólag egyet tartottak meg, hogy
nem mozdulnak ki a várból. Viszont a cinteremben, mely rendelkezésükre állt,
minden este nagy dáridó folyt. És innen szivárgott szét ez az átkozottan
kedves muzsika a skót dudájáról és nem éppen közmondásos gondatlanságáról, e
kárba veszett holmija miatt. Ez a melódia, az ódon, kísérteties folyosókon
átviháncolva, beszüremlett a vasöklű ősök lovagtermeibe, a kevésbé keményöklű
utódok hálóiba és nappalijába, amelynek minden ajtaján már ott ékeskedett -
mintha ciánoznának - egy roppant, plakátszerű cédula, Vucli Tóbiás önműködő
villamosjegye. (Az önműködés lényege még kísérleti stádiumban volt, de a
villamosjegyeket már feltalálta Mr. Vucli, és e helyütt alkalmazta is.)

A zsoldosoknak, mert gyakorlott víkendezők voltak, akadt hegedűjük,
fuvolájuk, sőt még szaxofonjuk is, amit az első napokban csak ritkán
alkalmaztak, attól tartva, hogy valamelyik ős mégiscsak elveszti a türelmét,
és keretéből kitörve, úgy vágja fejbe buzogányával a blaszfémiás hangszer
kezelőjét, hogy attól koldul az illető.

A harmadik napon hajnalban azonban többen is úgy látták, hogy a keretekben
függő ősök félrecsapott sisakkal velük dalolnak (e hajnalon, talán mondanom
sem kell, hogy igen nagy mennyiségű szeszt fogyasztottak már el). Az ifjú
alvezér, kinek a rettenthetetlenség kötelessége volt, ekkor merészen felállt
az asztalra, és rendületlenül, bár tántorogva, így szólt:

- Aki fél, az nem igazi katona! Gyerünk, elő a szaxofonnal! És ha valamelyik
ősnek nem tetszik, azzal, ha kell...

Itt elakadt, és gyorsan leszállt az asztalról, mert az egyik vasvitéz
vaspáncélzata nagyot csuklott, és egy lépést tett.

Ijedtségre azonban nem volt ok, mert a páncélzatban Vivienne Pauline bújt el,
hogy a várkastély örökös unalmában beálló változatosságot, a zsoldosok dalát
élvezze titokban. És hogy ne legyen illetlenség, a másik páncélzatban Anna
Emerencia (kit Ellen szerint kétszáz év előtt a mai Trafalgar Square helyén
lefejeztek) szintén jelen volt.

Miután a női rokonok jelenléte kiderült, előbújt a sarokban függő medvebőr
mögül Sir Arthur is.

- Voltaképpen - magyarázta - hagyományainkhoz tartozik, hogy családunk tagjai
a zsoldosokkal egy asztalnál étkeztek és szórakoztak...

Mondhatta volna ehelyett a kisegyszeregyet is, mivel úgysem hallgatott rá
senki, hanem rázendítettek, most már szaxofonnal, a demoralizáló nótára. Csak
akkor hagyták abba, amikor már ébredt a nap, és egyszer csak az ajtó
küszöbén, botjára támaszkodva, megjelent Sir Evans, szigorúan, haloványan,
hajlott derékkal, de gőgösen. Nagy csend lett.

- Bocsánat, Sir... - hebegte Bob, látván a többi családtag ijedtségét. -
Megkértük Sir Arthurt és a Ladyket, hogy skót nemzeti dalunkat
meghallgassák... Voltak oly kegyesek...

Elakadt. Sir Evans mozdulatlanul állt. Majd türelmetlenül kopogott botjával a
padlón.

- Ez a hagyományok lábbal tiprása! Engem kellett volna felkérniük! De ha már
nem tették.... Micsoda szemtelenség, hogy abbahagyják?! - És még
türelmetlenebbül kopogott. - Hát magát akarom én hallgatni vagy azt a nótát?!

Nyomban rázendítettek, és Sir Evans, karosszékében ülve, valamit mormogott
magában, vagy az is lehet, hogy utánuk dúdolta a melódiát rozsdás, fakó
hangján.



... Másnap délelőtt, mikor Felix megérkezett, hatalmas túrakocsin,
elégedetten látta, hogy a Daughter Hill-i vár milyen méltóságteljesen néma és
kihalt. Csak az lepte meg kissé, midőn Anton közölte vele, hogy a házban
mindenki alszik.

Sir Felix, Mr. Wilkie-vel, a főfelügyelővel és két polgári ruhás rendőrrel,
besietett a cinterembe, ahol néhány zsoldos az asztalra dőlve bóbiskolt.

Mire Vucli Tóbiás álmából felébredt, rajta voltak a kézbilincsek, és
barátságtalan arcok néztek rá.

- Helló! - kiáltotta a főfelügyelő. - No nézd csak! A Bolond Bill! Azt
hittem, Amerikában dolgozol...

- Nem tudom, mit akar tőlem, főfelügyelő úr. Én már régen...

- Te már régen megértél az akasztófára.

Kiderült, hogy Vucli más néven ismert betörő, és már többször menekült a
rendőrség elől úgy, hogy hamis igazolvánnyal valamelyik elmegyógyintézetben
pihent, ahová bűntársa mint rokont vétette fel. Vucli, illetve Bolond Bill
azt tartotta, hogy az elmegyógyintézet biztonságos hely, ahol ritkán van
razzia, és sok jó adat birtokába juthat az ember, amelyek révén, ha a "rokon"
értük jön, előnyös betörésekre nyílik alkalom. Ez egyszer rajtavesztett.
Biztos volt benne, hogy a kint hagyott levél alapján a gyanú ellen Felix nem
védekezhet, s így nem is gondolt szökésre, és azt remélte, hogy a család majd
visszafizeti a kárt. Szobájában megtalálták a professzor felöltőjét.
Ugyanebben a szobában közel másfél óráig egyedül tartózkodott a három
detektívvel, és ezek valamilyen módon megtudták tőle, hogy a zsákmány teljes
egészében a vár egyik pincebörtönében van elrejtve. Nem is volt több vitás
pontja az ügynek. Tisztázódott, hogy amíg a tanár távol volt, Vucli Tóbiás az
előcsarnokból követte Hilde Negrint, felöltőjével és csomagjával, készen
arra, hogy Sir Felixszel együtt szökjön. Egyéb híján beérte volna Daughter
Hillben is némi zsákmánnyal. Így azonban besurrant a tanár előszobájába,
hallotta Hilde Negrint beszélgetni az ápolóval. Megbeszélték, hogy Teddy Clay
később feljön, és Harry Brockhesben bízhatnak. Ezután Bill (Mr. Vucli)
kisurrant, de sajátja helyett a tanár kabátját vitte magával. Felix bezárta
őt a ládába. De Bill kis kézitáskájában betörőszerszámai is ott voltak, így
hát könnyedén leszerelte a láda alsó részét, nesztelenül távozott, és
ugyanilyen módon tért vissza a ládába, zsákmányával együtt. Hogy miképpen
hajtotta végre a bűntettet, azt már tudjuk. Közben Felix levelét is
elhelyezte az ágyán.

Mi van még?

Palmers várakozáson felül nagylelkű volt Hildével: megígérte, hogy Clay-t,
ha letölti az enyhítő körülmények figyelembevételével kiszabott büntetését,
orvosként fogja alkalmazni, szanatóriumában. Igaz, hogy Sir Felix
közbejöttével megoldódott az anyagi krízis, és a pompás highgate-i
szanatórium továbbra is aránylag nyugalmas otthona maradt valamennyi
ápoltnak, közöttük Archibaldnak (kit igaztalanul nyugdíjaztak), a nyolc éve
hallgatag zongoraművésznek, a csodálatosan sokszorosan özvegy Lady Annának,
Prosley úrnak, sőt Mr. Murdocknak, nyugtalan fiaival együtt, az ápolt
fejében. Csak arra panaszkodtak egy ideig, hogy nem elég nyugalmasak az
éjszakák a kedves Anna Emerencia kísértetjárásai híján.

...Midőn pedig Sir Felix megjelent menyasszonyával, Ellen Grace-szel,
Daughter Hillben, nem lehetett többé kifogása a fogadtatás ellen. Sir Evans
felállt karosszékéből, és a terem közepéig eléjement, ahol homlokon csókolta.
Sir Arthur rövid, de patetikus beszédben kinyilvánította a megtiszteltetést,
amely családjukat éri Sir Felix kitűnő választásával, hogy éppen Ellen
Grace-t teszi a majoreszkó hitvesévé. Anna Emerencia (nem azonos a Trafalgar
Square helyén kétszáz év előtt kivégzett hölggyel) a mindenkori várúrnő
ametisztgyűrűjét saját kezűleg nyújtotta át a menyasszonynak, aki meghatottan
nézegette, és így szólt:

- Istenem... Milyen klassz!

Ez időtől fogva a "klassz" kifejezés hagyománnyá változott, és a család
tagjai kötelesek voltak használni.

Továbbá biztos jelekből következtetni lehetett, hogy Bob Grace és Vivienne
Pauline révén előbb-utóbb újabb messaliance történik. Mindezek után nem
lehetetlen, hogy egy-egy, századok előtt meghalt ős időnként nyugtalankodott
sírjában, de az élők a maguk lakosztályaiban viszonylag jól és boldogan
éltek.

Azt pedig senki nem állíthatja, hogy az ismertetett események után ez nem
szépséges befejezése a történetnek.


++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++
A szöveg javítása a Magvető Könyvkiadó (Budapest) 1991-es kiadványa
alapján készült [P. Howard sorozat; ISBN 963-14-1873-1; ISBN 963-14-1376-4
(Életmű)].
++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++