Rejtő Jenő:

Az előretolt helyőrség

Első fejezet

1.

Galamb nekirepült a falnak, de a következő pillanatban már úgy vágta szájon a vitorla- mestert, hogy ez meglepetésében lenyelt egy negyed font bagót, ami a szájában volt, és percekig csuklott utána. A kormányos csak erre várt. Hatalmas karjával megragadta Galambot, hogy szokott fogása szerint egy csavarintással megforgassa, és belevágja a söntés legtávolabbi sarkába. A kormányos a világ jelentősebb kikötőiben ismert volt
erről a mutatványáról. A roppant kar már éppen emelte ellenfelét, mikor valahonnan a megragadott ember Irányából, egy acélszerű tárgy esett az arcára, amitől minden elsötétedett előtte, néhány pillanatra. Barátai később esküvel bizonyították, hogy a súlyos tárgy, Galamb ökle volt. Néhány másodperc múlva szédelegve fölkelt a földről, és kinyitotta a szemét. Nyomban akkora pofont kapott, hogy visszaült a padlóra. Mikor újabb kísérletet tett, hogy felkeljen, Galamb még két pofont adott neki, amitől ismét leesett. Most már ülve maradt, és szelíden így szólt:
- Rongy Elek vagyok. Ha megkérhetem, hagyjuk ezt most egy időre abba. - Kérem.
Nevem Jules Manfred Harrincourt.
- Rongy felemelkedett.
- Ide hallhasson, Jules Manfred Harrincourt...
- Maga büszke lehet. Vegye tudomásul, hogy engem még sohasem vertek meg.
- Ma történt velem ilyesmi először.
- Minden kezdet nehéz. Ezután már menni fog. De mondja uram, miért akartak önök megölni engem?
- Üljön le hozzám, majd elmondom.
A fenti közelharc és a rá következő nyájas párbeszéd a marseille-i kikötő egyik
népszerű szórakozóhelyén játszódott le, amelyet "Kávéház és étterem a veszett
kutyához" néven ismert az alvilág úri közönsége.
Az eset előzményéhez tartozik a Brigitta nevű schooner, amely két esztendo óta a Csendes-óceánon járt. Rongy, a hajó kormányosa és Paul, a vitorlamester természetesen nem tudhatták, hogy az idok folyamán egy és más megváltozott Marseille-ben.
Igy, teszem fel, nem ismerték Galambot. Mindössze egy évvel ezelőtt érkezett
Párizsból, és ekkor még a Brigitta valahol Nyugat-lndia tájain járt.
Galamb kissé nyurga, aránylag széles szájú, és elég csinos fiatalember volt.
Örökké vigyorgott és nagy, kék szeme határtalan bizalommal nézett az embérekre.
Hogy honnan jött és mit csinált azelőtt, senki sem kérdezte. Itt, a kiköto
környékén a Iegnagyobb fokú modortalanság ismeroseink múltja iránt érdeklodni.
Mindenki onnan jön, ahonnan akar, vagy ahonnan szabadon bocsátják.
Galamb szalmakalappal a fején érkezett, csíkos, meglehetosen rongyos
kiskabátját az alsókarjára dobta, bambuszbotot forgatott az ujjai körül halkan
fütyörészett és dohányzott. Nagyvilági külseje nyomban feltűnt a kiköto
rakodómunkásokból és rablókból álló egyszerű népe között. Elsősorban gyönyörű
cipoit csodálták. Különösen az egyik volt rendkívül elegáns, a fehér betétes,
gombos lakkcipo.
Hiábay aki ad a külsejére, arra figyelnek. Ezt bizonyította a kisebb csodület
is, amely hosszú útvonalon követte türelemmel az elokelo idegént. A "'Tigris"
vendéglobol zeneszó hallatszott ki. Ide benyitott a jövevény.
...Késobb, miután a riadókészültség és a mentok helyreállították a rendet, és
összeszedték a sebesülteket, a kétségbeesett vendéglos mindössze ennyit tudott
mondani a rendorkapi- tánynak:
- Bejött egy őrült ember sétapálcával, azt mondta, harmonikázni akar, és
lerombolta a helyiséget...
A kocsmáros nem hazudott. Harrincourt valóban kiállt a kocsma közepére, és
legszélesebb udvarias vigyorával így szólt:
- Hölgyeim és uraim! Engedjék meg, hogy az orkeszter kamagyától kölcsönkérjem a
szájharmonikát, és néhány pásztorábrándot adjak elo. Utána legyen szabad anyagi
támoga- tásukért esedeznem egy szegény, de tehetséges muzsikus számára.
A vendéglos udvarias hangon felkérte, hogy menjen a fenébe. Egy nagylelkű
málhahordó azon a nézeten volt, hogy engedjék harmonikázni az elmebeteget.
Fazék, a százhúsz kilós gengszter, aki aznap szakított a szerelmével, és ezért
dühös volt, harsányan odakiáltott:
- Azonnal menjen ki! Maga hülye! Harrincourt tréfásan megfenyegette az ujjával:
- Nana, kis óriás! Nem szabad udvariatlannak lenni. Az óriás két lépéssel ott
termett a jövevény előtt, és...
Ez érthetetlen módon szép ívben visszarepült az asztalához, egész társaságát,
valamint néhány liter rumot a földre rántva.
A többi már gyorsan ment. A vendégek egy része felugrált, és az idegen felé
rohant. Ez egy széket ragadott meg, és leverte a lámpát.
Altalános zűrzavar támadt. Csörömpölés, ordítás, verekedés zaja töltötte be a
helyiséget, és egy alkalmas pillanatban Galamb az egész bárpultot a verekedőkre
dobta, majd utána hajította a kocsmárost a konyhakéssel, a csaposlegényt a tüzes piszkálóval és a főpincért a fiával.
Másnapra rendbe hozták a vendéglőt, este szólt a zene, és a kórházban tartózkodó törzsvendégeket leszámítva, együtt volt a szokott esti közönség.
Kilenc órakor nyílt az ajtó, és belépett a vidám idegen.
Szalmakalapját főúri grandezzával emelte meg, és udvarias vigyorral a közepére
lépett. A kocsmáros, a csapos, a főpincér és a fia megdermedtek.
- Hölgyeim és uraim! .- kezdte Galamb. - A tegnap esti svédtorna miatt
elhalasztott koncertemet szíves engedelmükkel ma tartom meg. A karnagy úr
ideadja a harmonikáját, és az előadás kezdetét veszi.
Ezután átvette a zenész harmonikáját, felállt egy székre, ráült a támlájára,
kiskabátját egy elegáns mozdulattal odadobta a főpincérnek, és mély érzéssel
eljátszotta, hogy: "Louis, a fűtő elhajózott az Uj-Hebridákra." A második
strófát énekelve adta elő. A szám kétségkívül tetszett. A hangulat még fagyos
volt, de többen már elengedték zsebükben a bicskát és ez errefelé egy neme a
békülékenységnek. Mikor azonban Galamb rázendített a "Hej, tengerész; hej
tengerész, Mit neked vihar és mit neked vész" kezdetű indulóra, amelyet rövid
sztepptánccal fejezett be, mindenki tapsolt, és vad lábdobogással követelték,
hogy a művész folytassa koncertjét.
Harrincourt záróráig megalapozta népszerűségét, tányérjára bőségesen hullott az
aprópénz és mikor egy fésűre feszített selyempapíron elzümmögte a "Kacagj,
bolond, bár festett arcodon könny csorog..." kezdetű slágert olyanjókedve
kerekedett, hogy Lala, a bicikli-tolvaj, aki különben is nagyvonalúságáról volt
közismert, eperbólét hozatott, és hajnalig még sok üveg rum fogyott el.

2.

Harrincourt volt a kiköto kedvence. Nemigen akadt olyan ember, aki
összemérhette volna vele az erejét, és mégis lehetoleg elkerült minden
nézeteltérést, és a legrosszabb tréfákat is eltűrte.
Szolidsága miatt elnevezték Galambnak.
Esténként vendégszerepelt a mulatókban. Nemcsak szájharmonikán játszott. Ha
kellett, hegedült, citerázott, és kártyakunsztokat is mutatott. Senki sem
hallotta még káromkodni. A tizennégy éves szivarossal olyan udvariasan beszélt,
mintha a fiúcska a legrégibb törzsven- dégekkel egyenrangú gazember volna.
Mindig simára volt borotválva, és Miminek, aki a "Bicskadobó" nevű helyiségben
a likort kezelte, virágot küldött a születésnapjára.
Féltékeny éjszakai lovagok többször le akarták szúrni és ritkán ok nélkül.
Ezeket atyai gyengédséggel o maga vitte el a legközelebbi kötözohelyre.
Ilyen volt Galamb.
Sem a kormányos, akit Rongy Eleknek hívtak, sem a vitorlamester nem ismerte a
fenti elozményeket ami még nem lett volna baj, de a két tengerész elhozta az
étterembe, a kövér Yvette-t, egy kedvükre való hölgyet, aki nyolcvan kiló volt
ugyan, de teljesen babaarcú. Yvette állandóan tapsolt Galambnak, aki éppen
szerepelt. Már ez nem tetszett a kormányosnak. De késobb a kövér Yvette
példátlan szemtelenséggel kivett a vitorlamester tenyerébol egy teljes
ötfrankost, és odadobta ennek a jöttment komédiásnak.
- Hej! Pojáca! Add vissza az ötfrankost! - mondta a vitorlamester, a kocsma
közepére lépve.
Legnagyobb csodálkozására a színművész átnyújtotta a pénzt.
- Parancsoljon, öregem. Csak ne izgassa fel magát, mert unokafivéremet így
ütötte meg a guta egy alkalommal. Metzben volt vegyeskereskedo a szerencsétlen.
- Még pimaszkodsz?! Nesze!..
A többit leírtuk. A vitorlamester olyan pofont kapott Galambtól, hogy lenyelt
egy negyed font bagót, a kormányos pedig addig verte, amíg ez komolyan. nem
kérte, hogy hagyja már abba. Ebbol az alkalomból be is mutatkozott, hogy o
Rongy Elek. Most együtt ittak á sarokasztalnál, és a kormányost már az sem
zavarta, hogy a kövér Yvette laki teljesen . babaarcú voltl nem vette le a
szemét Galambról.
- Csodálkozom - mondta a kormányos, tülökké dagadt orrát idonként egy pohár
vízbe mártva -, hogy ilyen randa mesterséget választottál. Aki ekkora pofont
tud adni, az előtt nyitva a világ.
A vitorlamester meggyozodéssel bólogatott. Koronatanú volt.
- Nagyon szép a mesterségem -védekezett Galamb -, a filharmónia és a balett
manapság komoly hivatásnak számít.
- Az ilyen embemek tengerre kell menni!
- Tengerre! Nem gondoltál még rá, hogy matróz légy?
Galamb elkomorodott.
- Az is voltam.
- Nagyszerű! Ha megfelelsz a feltételeknek, beállhatsz a Brigittára. Vannak
papírjaid? - Nincsenek.
- Akkor megfelelsz a feltételeknek. Akarsz velünk jönni? Yvette hirtelen
közbeszdlt.
- Ne menjen, Galamb úr! A Brigitta rövidesen el fog süllyedni. Rozoga, vacak
vitorlás. Kimondom.oszintén, ha a matróz urak nem veszik sértésnek, csak a
legelszántabb csirkefogók vállalnak szolgálatot rajta.
- Ne hallgass Yvette-re. A Brigitta nagyon jó hajó -mondta bizonytalanul a
kormányos. Yvette elsápadt a felháborodástól.
- Ezt nekem mondja? Nekem akar maga hajókról mesélni, miután húsz éve
barátkozom a világ tengerésztestületével? Azt mondtam hogy a Brigitta el fog
pusztulni, rothadt a bordázata, és fél. hüvelykkel mélyebbre süllyed a hatóság
által eloírt merülési vonalnál.
- Ez igaz -vallotta be a vitorlamester -, de végre is az emberek nem a
nyugalmas, biztos öregség miatt szállnak hajóra. Jössz, Galamb, vagy nem?
- Csakugyan olyan veszélyes jármű? -kérdezte tűnodve Galamb. A kormányos
sóhajtott, és vállat volt.
- Mivel jelen van a hajók anyja, bevallom oszintén: a Brigitta nem pályázhatna
a kék szalagra. Ha családos ember volnál, nem is hívnálak.
- Köszönöm. Mivel van családom, elfogadom a meghívást, és jelentkezem a
Brigittára. - De biztos, hogy nincsenek papírjaid?
- Egy szál sincs.
- Ezt majd igazolnod kell. A kapitány régimódi ember, és köti magát bizonyos
formasá- gokhoz.
Mehetünk.
- Ne menjen, Galamb úr! -búgta mintegy a párját siratva, Yvette, és teljesen
babaarcán mélabús ráncok támadtak. - Ne menjen, Galamb úr, ha néha kell öt-tíz
frank, szívesen adok kölcsön...
- Köszönöm a felajánlott hitelkeretet, de nem fogadhatom el. Hé! Jeanette!
Hozzál a számlámra egy pohár rumot és egy csokor virágot a nagyságos
asszonynak... Kezét csóko- lom, nemes hölgy.
Elmentek. Az utcára még egy másodpercig utánabúgott Yvette hangja: - Ne menjen,
Galamb úr...

Második fejezet

l.

De Galamb úr ment.
Elég volt messzirol megpillantani Brigittát, hogy lássa: Yvette nem túlzott. Ez
a gozös egy környékbeli kirándulást sem kockáztathatott volna meg veszély
nélkül. Ezzel szemben több hónapos tengeri útakat bonyolított le.
Egy óra múlva Galamb megállapodott a kapitánnyal. Négy nap múlva indulnak
Havan- nába és a Panama-csatomán át a Csendes-óceánra. Az út legfeljebb ha egy
évig tart.
- Mondd -kérdezte a vitorlamester, mikor újra partot értek -, miértjelentkeztél
nyomban, mikor hallottad, hogy a hajóval utazni életveszélyes? Talán meg akarsz
halni? - Szó sincs róla! -felelte kissé ijedten Galamb. -Szeretem a veszélyt.
Hohó! Jó lesz vigyázni - gondolta. Egy kávémérésbol levelet írt anyjának és
húgának. Özvegy édesanyja és a tizennégy éves Anette Párizs villanegyedében
lakott az Harrincourt-ok családi házában, amely becsértéken felül volt
megterhelve kölcsönökkel. Elokelo párizsi ismeroseik nem is sejtették, hogy a
fiatal Harrincourt Marseille-ben kocsmai énekes, és az o jövedelmébol tartják
fenn a köztiszteletben álló, finom, úri család szerény háztartását.
Harrincourt a tengerészeti akadémia növendéke volt. Itt is szerették, met
némely ember már úgy jön a világra, hogy mindenütt szeressék. De az olyan
mogorva egyének, mint Lauton Tracy márki tengerészeti felügyelo, minden
kedvességnek ellenállnak k.okemény szívükkel. Lauton Tracy magányosan élt Lyon
környéki szolojében, és idonként megjelent néhány napra az akadémián vagy az
iskolahajón, hogy csontos ujjait rázva, ráncos, sovány múmiaarcán bozontos
szemöldökét összehúzva, zord prédikációt tartson.
A kadétok állandó elkeseredésben éltek miatta. A tanárok sem rajongtak érte. De
magas családi összeköttetései révén bizoriyos volt, hogy nyugállomány helyett
egy díszszemlén fogja elragadni a végelgyengülés. Hogy mégsem így történt,
anriak az oka Harrincourt, akitol egy vizsgamanover után a felügyelo megtagadta
a következo iskolai rangfokozatot.
Harrincourt vidáman jelent meg aznap a kadétok hálótermében: - Az öreg Tracy ma
elvágta magát nálam. Nyugdíjazni fogom. - Hülye vagy -vélte az egyik kollégája,
nem minden alap nélkül.
- Fogadhatsz velem egy ezüst öngyújtóba, hogy a legközelebbi vizsgáig
nyugdíjazzák Tracy bácsit.
- Tartom.
Harrincourt megnyerte az öngyújtót, de elvesztette az életpályáját. A
tengerészeti fofel- ügyelo nyugdíjazása elég szomorú körülmények között
történt. A világháború idején néhány tisztet kölcsönösen kitüntettek a
szövetségesek. Angol lovastiszteket a franciák kineveztek a szenegáli
gyalogosok kapitányának, az angolok viszont skót és ír csapatoknál adományoztak
tiszteletbeli rangot a francia bajtársaknak. Tracyrol mindenki tudta, hogy egy
skót ezred tiszteletbeli kapitánya. A walesi herceg éppen Párizsban járt, és
ebbol az alkalomból Tracyt is meghívták tengerészeti akadémiai báljára, amelyen
ofensége volt a védnök. A kadétok éjjél-nappal dolgoztak. Harrincourt azok
között volt, akik a meghívókat címezték. Az államtitkár, aki valamennyit
aláírta, természetesen nem olvasta el egyenként az összes meghívókat, különben
észrevette volna, hogy az egyiknek más a szövege. Egyébként éppen olyan volt,
mint a többi. Csak a legalján ez állt:

"Az angol hadsereg tiszteletbeli tagjai kéretnek a megfelelo díszegyenruhában
mcgjelenni.'

Hogy milyen feltűnést keltett a fényes bálon a vén, kopasz Tracy, midon kockás
szoknyá- ban, meztelen térddel, skót kapitányi uniformisban megjelent, ezt
úgysem lehet leírni. Az eseményrol még évek múlva is beszéltek. A
miniszterelnök szerint a látvány feledhetetlen volt. Botrányt nem okozott
senki, ofensége a walesi herceg néhány elfogulatlan szót mondott a félholt
Tracynek, és megköszönte a frappáns figyelmességet, amellyel a fofelügyelo
ebben az Qgyenruhában tüntet a hagyom.ányos francia-angol barátság mellett.
Akik nem bírták visszafojtani a nevetést, azok egy szomszéd helyiségbe mentek
át. Ezeket késobb felkereste a walesi herceg is.
Most már általános mozgalom indúlt meg, hogy az öreg fofelügyelot nyugdíjazzák.
A család magas rangú tagjai sem exponálták magukat szívesen, és Harrincourt
megkapta az öngyújtót. De Tracy meghívója, ha az öregember naivitását nem is
mentette; bizonyítéka volt annak, hogy bűnös ís van az ügyben. Igy történt,
hogy Harrincourt pályafutása a haditengerészetnél véget ért.
Nagy csapás volt ez a családra. Harrincourt tudta, hogy mit.idézett elo
meggondolatlan- ságával. De elhatározta, hogy helyrehozza a hibát. Az anyja és
a húga ne szenvedjenek miatta. Feláldozza magát értük. Volt egy életbiztosítása
tízezer dollárra. A biztosítás arra az esetre szólt, hogy "ha hivatás közben
baleset érné Jules Manfred Harrincourt haditengerész kadétot".
Elhatározta, hogy ezt a tízezer dolláros életbiztosítást anyja és húga
megkapja. 'Majd gondoskodik, hogy "hivatás közben" halálos baleset érje.
Mindenét pénzzé tette, szerény apai örökségét is hozzácsapta, és fél évre
kjfizette a biztosítási díjat. Azontúl nagyon vigyázott magára, mert hivatása
teljesítése közben kell elhaláloznia, fél éven belül. Ha tehát elüti egy autó,
vagy összeszurkálják az utcán, nem ér vele semmit.
Igy került Marseille-be, és ezrét jött kapóra. állása a rozoga Brigittán.
Matróznak lenni "hivatás". A tízezer dollár elegendo lesz ahhoz, hogy anyja és
húga boldoguljanak.
A mulatók közönsége nem is sejtette, hogy az érzelmes és vidám dalokat egy
olyan ember énekli, aki halálra ítélte önmagát.

2.

Kiderült azonban, hogy élni ugyan nehéz, de meghalni sem könnyű.
Este nyolc óra volt, és a Brigitta éjfél előtt készült felszedni horgonyát. A
kormányos, a mtorlamester és Galamb kis búcsúrnulatságot rendeztek a "Kedélyes
hullaház"-ról elnevezett szórakozóhelyen. .
Galamb még utoljára eloadta legszebb kupléját. Fergeteges taps zúgott fel,
hullott a virág és az aprópénz, de mivel a kormányos és a vitorlamester már
elorement, Galamb is meglengette szalmakalapját, bambuszbotját hóna alá csapta,
és távozott. Vidáman vágott neki a kiköto felé vezeto keskeny sikátornak. Egy
kapumélyedésbol Yvette lépett melléje:
- Galamb úr -turbékolta könnyázott babaarcával. Harrincourt kedvesen
rámosolygott: - Csókolom a kezét, nagyságos asszonyom. Hogy önt nem láthatom
többé, ennek emléke örökké élni fog bennem.
Udvariasan. kezet csókolt. És továbbment. Illetve továbbment volna.
De a nyolcvankilós, teljesen babaarcú démon sűrűn hulló könnyek között,
szívének minden gyengéd féltését összeszedte, úgy vágta fejbe egy gumibottal,
hogy Galamb úr csak hajnaltájt tért magához. Ott feküdt az elhagyott sikátor
kövezetén.
És a Brigitta már nyílt tengeren járt.

Harmadik fejezet

1.

Harrincourt-nak mindössze öt hónapja volt még hátra az életébol. Ezalatt meg
kell halnia, ha nem.akarja, hogy dobra kerüljön az osi ház, és hozzátartozói
végképp elmerüljenek Párizs szegényei között.
Ezen gondolkodott szomorúan, a szegények ebéd utáni konfektjét rágva: néhány
napra- forgómagot egy padon a régi kikötoben.
Egyszercsak megpillantotta szemközt a Fort St. Jeant, a légionista újoncok
erodjét, fenn a hegyen, szemben a Notre-Dame de la Garde templomával. A légió!
Voltaképpen hivatás. Ai ember szerzodést köt a francia állammal, és fizetést
kap érte. Ott azután nem gond meghalni.
De miért kell meghalni? Hoppla!
Be a városba. A Cannebiere-n megtalálja a biztosítótársaság hatalmas palotáját.
Eleganciája a kültelkeken fényűzonek tetszett (különösen egyik cipoje, amelynek
gombos, fehér betétje jóformári teljesen ép volt), itt azonban nem engedték be
az igazgatóhoz. Néhány életveszélyes fenyegetés, feltűnoen durva becsületsértés
és az altiszt személyes szabadságá- nák nyakánál fogva elkövetett korlátozása
mégiscsak egy cégvezeto elé juttatta. Harrincourt lelkesen eloadta tervét.
- Elsorangú ajánlatom van. Játsszunk nyílt kártyákkal. Ha én most olyan
hivatást választok, amely elpusztít, tízezer dollárt fizetnek. Adjanak ötezer
dollárt, és életben maradok. - Azt hiszem, jobb lesz, ha meghal - ajánlotta
rövid megfontolás után jóindulatúan a cégvezeto. - Szabályosabb az ügylet.
- De uram! Egy ember halála önöknek nem jelent semmit? - Dehogynem. Egy kötvény
likvidálását jelenti.
- Önök keresnek az ajánlatomon -magyarázta meggyozoen. -Ha nem egyeznek ki,
akkor olyan hivatást választok, hogy a legrövidebb, ido alatt meghalok, és ki
kell fizetniük a teljes tízezer dollárt.
- Nem egészen így áll a dolog. Bizonyos levonásokat eszközölnünk kell
hivatalból és azonfelül hetvennégy centet felszámít kezelési illetékért a
bankunk. -Ezt álmodozva mondta, ceruzájával egy papírlapori firkálva. - Ettol
függetlenül, ma nincs olyan hivatás, amelyet megfelelo óvintézkedésekre ne
kényszerítene a hatóság.
- És ha beállok a légióba?
A cégvezeto meglepetten ütötte fel a fejét.
- Az nem hivatás... Várjon! - Felvette a kagylót, és lényomott egy gombot. -
Jogügyi osztály... Kérem Avocat Lagarde-ot. Jó reggelt! Egy úr hivatásból eredo
balesettel kapcsola- tós életbiztosítást kötött, és beáll a légióba...
Hogyan?... Köszönöm... - Letette a kagylót. - Önnek igaza volt. Ha meghal az
idegenlégióban, akkor kirúgjuk 'azt, aki a biztosítást csinálta. Mert odá
kellett vólna írnia, hogy milyen hivatás ellen biztosítja. Ugyanis van
hivatásos katonáskodás is.
- Hajlandó tehát kifizetni a biztosítás felét, ötezer dollárt? A légióban
ugyanis gondoskodni fogok róla, hogy rövidesen meghaljak.
- Nézze, uram, ne változtassunk. Szolidabb az üzlet. Kerüljön inkább többe
valamivel. Lekötelezo mosollyal felemelkedett, és az ajtóig kísérte a
fiatalembert. , Galamb nagyon dühös volt.
- Jusson majd eszébe álmatlan éjszakáin az az ember, akivel itt ma beszélt! -
mondta dühösen Galamb. -Furdalja a lelkiismeretét, hánykolódjék sírva a
párnáin...
- Ha csak egy mód van rá - felelte lekötelezo udvariassággal a cégvezeto -, meg
fogom önnek tenni ezt uram. Parancsol még valamit? '
- Semmit. Ön azt hiszi, hogy gyáva vagyok. Ebben tévéd. Bizonyos lehet benne,
hogy meg fogok halni! Ajánlom magam!
A cégvezeto udvariasan meghajolt: - Nyugodjék békében...
Galamb dühösen lerohant a lépcson. Nem is gondolkozott, nyomban jelentkezett az
erodben, és felvétette magát a légióba.

2.

Galamb idegesen figyelte önmagát. Mit vigyorog folyton? Egy ember, akinek meg
kell halnia, az viselkedjék legalábbis komolyan, ha már ünnepélyességrol nem
lehet szó.
Pillanatig sem volt kétséges előtte, hogy mielőtt a biztosítás legközelebbi
díjtételének befizetésére sor kerül, gondoskodni fog róla, hogy hivatásának
áldozta legyen. Addig pedig tessék magába szállni! Emberek hasonló tragikus
elhatározás után emelt fovel töprengenek vagy naplót írnak, de nem fütyörésznek
állandóan. Azonban hiába próbálkozott a komorság- gal. Reménytelen kísérlete,
hogy közelgo elmúlása előtt megkomolyodjék, csodöt mondott. Pedig két nap múlva
elutaük az újoncszázad. A Fort St. Jeanban kell a hely, és gyorsan behajózzák
az újoncoFcat.
Egy délelőtt éppen megkísérelte, hogy felhos szomorúsággal sétáljon, amikor
odaordított az egyik altiszt, hogy jöjjön le a raktárba az alsónadrágokat
szortírozni.
Régi, rokkant légiós káplár volt a raktárnok, keménykötésű emberevo, alkalmas
arra, hogy a fegyelmezetlen civileknek fogalmat adjon a rendrol. Ez az ember
sohasem mosolygott, mert egy gépfegyvergolyó volt a fejében, amit nem lehetett
kioperálni.
- Sorra dobálja ide a fehérneműjét! Én majd jegyzem. - Nagyon helyes.
- Csend! A légionista nem felel!
Galamb bocsánatkéroen vigyorgott, és sorra dobálta a fehérneműt. Azután
hirtelen vigyázzba vágta magát. A káplár kérdoen nézett rá. - Alázatosan
jelentem káplár úrnak: szeretnék fütyörészni.
Az emberevo meghökkent. Ez az ember katonaviselt, az látszik a kiállásán. És
milyen fiatal...
Voltaképpen le kellene hordania ezért a jelentésért, de van valami az arcában,
ami egy' kedves kutyára emlékeztet... Egye fene.
- Hát fütyörészhet éppen, ha kedve van rá mikor holnapután Afrikába megy.
- Majd csak lesz valahogy... Ott sem eszik rneg az embert, csak bizonyos
vidékeken... -
Aztán fütyörészett. Nem valami modern, cifra dalt, hanem egy régi párizsi
kocsisnótát. Arra már nem kért külön engedélyt, hogy a fütyörészés ütemére
eloször, mint valami fátyoltáncos- no meglengesse jobbra-balra kinyújtott
kezében a hálóingeket, és egy kecses mozdulattal dobja oda a káplárnak. Nincs
ennek a kölyöknek józan esze, az bi2onyos.
Mikor elkészültek a munkával, nagy mogorván odavetette az újoncnak: Megihat
velem egy pohár bort, ha szomjas.
Galamb jó emberismero volt. Ugy csapta össze a bokáját, hogy megremegett a
raktár: - Köszönöm, mon chef!
Jelentkezni tud, az bizonyos...
A kantinban némi feltűnést keltett az embergyűlölo káplár, amint golyóva! a
fejében magányos asztalához leültette az újoncot.
- Azt az izét..: Azt a nótát fütyülje el megint; maga taknyos!
- Parancsára, öregem... - felelte, és az "öregem" megjegyzést egy poharakat

rezdíto bokacsattanás ellensúlyozta az asztal alól.
Még több dalt fütyült, és sok bordóit ittak. A negyedik üveg után a káplár
bevallotta Galambnak, hogy még ma is szereti azt az átkozott noszemélyt. Galamb
átkarolta a vállát, odahajtotta fejét a zöld parolira, azután puha, érzelmes
hangján válaszképpen elénekelte, hogy:

Nem szeretek ma sem mást, csak téged,
Szép Rue Malesherbes, szép Rue malesherbes,
Örökre ég veled...

A káplár úgy látszik, náthás volt, mert sűrűn szipákolt, és a pipája sem akart
szelelni. Délelőtt Galambot ismét a raktárba hívták, de fehérnemű-válogatás
helyett hazai felvágot-
tat kellett ennie. Kellemes állapot volt az újonc részére, hiszen holnap
elindulnak Oran felé és onnan a sivatagba.
Másnap névsorolvasás volt sorakozó, és az újoncosztag elhagyta az erodöt, hogy
a kikötobe menjen, ahol egy Afrikába induló hajó vesztegelt. Galamb hüledezve
állt az erodudvaron.
Az o nevét nem olvasták! Elvezették az osztagot nélküle. Éppen tiltakozni akart
az érthetetlen szórakozottság ellen, mikor megjelent mellette a káplár,
golyóval a fejében:
- Köszönje meg szépen, maga taknyos. Elintéztem, hogy átmenetileg itt hagyják a
raktárban.

Negyedik fejezet

1.

Galamb elhatározta, hogy soha többé nem lesz rokonszenves. Egy teljes hetet
veszített drága idejébol Marseille-ben, ahol a légionárius semmiképpen nem
lehet hivatásának áldo- zata. A vén katona is megbánta már, hogy ezt a gyerekes
külsejű katonát igyekezett rövid idore megóvni a sivatag borzalmaitól. Az újonc
ugyanis, mióta elindult nélküle a menet, kizárólag a legmodernebb
dzsesszda1okat fütyülte a raktárban, és azokat is olyan hamisan, högy a
káplárnak állandóan sajgott a fejlövése. Igy azután rövid ido múlva a "Légió
Atyjá"-ról elnevezett gozösön útban volt Oran felé.
A kis, piszkos hajó nyugtalanul táncolt a Földközi-tenger hullámain. A
légionisták a fenékben ültek, és csajkájukból az örökös feketét itták. A
Caporal cigaretta rossz szagú füstje, mint sűrű köd ülte meg a helyiséget.
A. rácsos lámpa csikorogva lengett a katonák dermedten gubbasztottak a homályos
helyiségben batyuik, ládáik és pokrócaik között.
A nyugtalan tenger állandó harsogása zúgott be kintrol. Egy öreg légionista,
aki második öt évét kezdte, és így jutott két hónap szabadsághoz Marseille-ben,
az újoncokkal együtt tért vissza Afrikába. Hosszú, oszes, barna bajusza volt és
nagy ádámcsutkája. Pilotte-nak hívták. Most csendesen pipázgatott, és halk
hangon mesélt tapasztalatlan társainak eljövendo sorsukról.
- Eleinte nagyon rossz odalent, de késobb ha az ember látja, tiogy sohasem
lehet megszokni, hát beletörodik mindenbe...
A katonák nyugtalan, sötét tekintettel hallgatták. Csupa tanulmányfej. Sovány,
vértelen suhanc fejek szemük alatt sötét gyűrűkkel, napbamított, elszánt,
markáns arcok. Csak egy ember nem figyelt o,da. Egy sovány, elálló fülű
légionárius. Két párhuzamos ránc vonult az orra és a szája sarka mellett
hosszában. Ha vigyorgott, ez a két ránc barázdává mélyült, és mert állandóan
vigyorgott, a két különös barázda szinte odadermedt az arcára. Fényes, fürge
szeme örökké ide-oda mozgott, és a homlokába fésült haja csak jobban
kihangsúlyozta azt, hogy degenerált. Minden keze ügyébe kerülo tárggyal
állandóan rajzolgatott, ezért elnevezték Krétának. Rövid ido alatt Kréta lett a
durva tréfák célpontja. De errol, úgy látszott, nincs tudomása.
- Milyen az élelmezés? -kérdezte valaki. .
- Az kitűno. Csak'meneteléskor kissé egyszerű. Ha nincs ido fozni, akkor
mindenki kap egypár marék lisztet meg hagymát, és megeszi, ahogy tudja.
Pilotte-tal szemben ült a légió legkülönösebb figurája. Középtermetű,
groteszken vastag ember. Nem volt kövér, csak vastag. Köpcös nyak, deszkányi
váll, nagy csípocsontok, irtózatos gorillaállkapocs és kopaszodó fején néhány sűrű, hosszú fekete hajcsomó gubancolódott össze. Igen keveset beszélt mindig
melankolikus szomorúsággal nézett a kömyezetére, és olykor piszkos papírlapokat
olvasgatott, amikkel minden zsebét teletömte.
- Azt hallottam - szólt közbe rekedten, borízű hangján -, hogy a légióban sok
művész is szolgált már. , Pilotte köpött.
- Két évvet ezelőtt együtt szolgáltam egy norvég eroművésszel, bizonyos
Krögmann-nal. Szegényt egy ártatlan kocsmai összetűzés közben agyonverték.
Azonkívül ismerek a Meknés- b2n állomásozó sapeuröknél egy kárpitost, aki
szépen trombitált. Több művésszel nem találkoztam Afrikában.
- Maga talán művész? -fordult a vastag felé egy újonc.
A kérdezett elgondolkozva simogatta hatalmas gorillaállkapcsát, amely
borotválatlanul eros, fekete borostákat termelt:
- Igen... - felelte sóhajtva - én művész vagyok. - Miféle művész maga?
- Troppauer vagyok, a költo...
Ezt úgy mondta, mint aki döbbent ámulatot vár. De semmiféle elfogódottságot nem
mutattak ezek a rezignált katonák. Inkább olyasféle megértéssel néztek össze,
mintha orvosok volnának, és megálJapodnának valamiben egy konzílium után.
- Ha megengedik - közölte szerényen Troppauer, a költo - elolvasom egy
ismertebb versemet.
És mielőtt még határozatot hozhattak volna kérését illetoen, már elohúzta
piszkos papír- csomói egyikét, nagy élvezettel szétteregette, és bajtársainak
legnagyobb megdöbbenésére olvasni kezdett:
- Én egy virág vagyok, írta Troppauer Hümér.
És olvasott. Nyugodt, öntelt mosollyal, idonként megkuszálva hosszúk sötét
hajfürtjeit... Mikor elmon.dta az utolsó sort, diadalmasan nézett körül.
Iszonyú csend honolt a fenékben. Pilotte a rohamkésen tartotta a kezét.
Csak egyetlen hang szólalt meg harsány elragadtatással: - Bravó! Igazán
gyönyörű!
Galámb volt. Szinte fülig vigyorgott a műélvezettol. Troppauer Hümér bágyadtan
hajlon- gott, szerény mosollyal, majomállkapcsát mellére szegezve, fürtjeit
rezgetve.
- Igazán nem tudom... mivel érdemeltem.:. ki elismerését - mondta elfogódottan.
-Talán azért szép ez a vers mert szegény anyámra emlékezve írtam... Isten
nyugtassa... -A katonák hüledezve látták, hogy Troppauer szemébol két
.könnycsepp gördül le, és megcsuklik a hangja. - Ha megengedik, anyám
jellemzésére felolvasok egy rövid kis verses elbeszélést...
- Halljuk! Halljuk!
Galamb kiáltotta ezt lelkesen, és tapsolt.
- Halljuk! Halljuk... - sipította egy cémavékony hang. Kréta volt. De o nem
tudta, mirol van szó. A könnyezo költo azonban nem kezdhette meg újabb műve
felolvasását, mert néhány elszánt katona felemelkedett, és odajött elébe.
- Azonnal hagyja abba ezt a marhaságot - mondta egy kanadai óriás. .
- De, uraim... Hát nem szépek az én... verseim? -Ugy látszott, hogy nyomban
sírva fakad. - A maga versei unalmasak és hülyék... - kiáltotta öklét rázva egy
görög díjbirkózó. Ami azután következett, az olyan volt, mint valami rossz
álom. A költo úgy vágta szájon
a görög díjbirkózót, hogy az repedt állkapoccsal röpült egy vasoszlopnak, és
elájult. Azután egyetlen könnyed mozdulattal a kanadai favágót fél kézzel
nekicsapta a társainak.
Még néhány zord kritikus sietett az erélyes költo ellen..., De hiába. Troppauer
úgy dobta egyiket a másikhoz, mint apró forgácsot.
A katonák döbbenten, ijedten nézték...
A harc befejezodött, a művész egymaga állt a helyiség közepén, és szemrehányó
pillan- tással körülnézett.
Valaki nyöszörgött, de különben csend volt.
A költo visszaült a helyére, kisimította piszkos papírcsomóját, és fennkölten
így szólt: - Anyám, te vagy árva fiad csillaga, írta Troppauer hümér. Elso
ének...
A több mint huszonkét oldalas verset azután már feszült figyelemmel hallgatták
végig a légionisták.

2.

Távolról feltűnt Oran. Az afrikai part fehér, dobozszerűen különálló házaival,
pálmáival elmosódottan terült el a meroleges délelőtti napfény ködszerű
megvilágításában.
- Sorakozó! - kiáltotta az altiszt a fenékbe.
Mindenki megjelent holmijával a fedélzeten. Egy hajóstiszt látcsövön át nézte a
partot. A katonák szeme is a közeledo kikötohöz tapadt. Ott jön Afrika!
A hajóstiszt közömbösen nézett végig a legényeken. Azután hirtelen meghökkent.
- Harrin court...
Galamb is csodálkozott. - Cham... bell... -hebegte. Együtt jártak az
akadémiára!
- Az ormester úr majd megengedi, hogy kivételesen kilépjen á sorból. Néhány
szót szeretnék beszélni magával - mondta a tiszt. Harrincourt kilépett, és
odébb ment a tiszttel együtt.

- Harrincourt... megőrültél? -kérdezte idegesen, mikor eltávolodtak a sortól. -
Kérem, hadnagy úr...
- Mondd csak, hogy Jean, mint régen.
- Hát kedves, Jean. Mi kifogásod lehet az ellen, hogy a légióba léptem?...
- Nagyon jó1 tudod hogy mi a légió! Ide csak az jöjjön, akiért nem kát, ha egy
beduin golyó leteríti a sivatagban. Ide hallgass: nekém igen jó
összeköttetéseim vannak, Cohran táborszemagy, az orani városparancsnok
nagybátyám, és talán ha beszélnék vele...
Harrjncourt elsápadt.
- Eszedbe ne jusson! Én meg akarok halni és kész! Magánügyem! Nagyon kérlek,
hogy semmi körülmények között se avatkozz a dolgaimba...
Csörgés és csobbanás hangzott amint ledobták a horgonyt. A tiszt gyorsan kezet
fogott egykori bajtársával, és Harrincourt beállt a sorba.
A kis híd legurult, és a partnak ütodött. A kapitány kardja egyet villant,
azután megindult végig a deszkán, és mögötte sorra dobogtak a súlyos bakancsok.
Chambell szomorúan nézett a napfényben táncoló porfátylak között eltűno osztag
után, amíg egykedvű poroszkálással az utolsó katona is befordult az úton, amely
sárga házak és zöld pálmák között Fort St. Thérese-ig vezetett.
Szegény Harrincourt - gondolta és felsóhajtott.

Ötödik fejezet

l.

Egy kedélyes ormester jött eléjük. Az arca likacsos lett valami
loporrobbanástól, és a fél szeme alig látszott ki göröngyös szivacsos, fehér
üregébol. Bajuszából csak néhány macska- szerű szálat hagyott meg a robbanás.
De ettol eltekintve igazán nyájas modorú ember volt. Már messzirol integetett a
bakák felé, azután ellépett előttük, tetotol talpig végignézve oket.
- Nagyon meg vagyok elégedve veletek - mondta oszinte elismeréssel. - Kár
volna, ha rendes embeteket hoznának ide megdögleni, mert itt valamennyien meg
fogtok dögölni...
Rompez! Bíztató, derűs mosollyal intett a katonák felé és elsietett. Ez volt a
fogadtatás, illetve ez Volt Latouret ormester.
Az altiszt kijelölte hálóhelyüket egy hosszú, fehétre meszelt szobában, és a
holtfáradt katonák rögtön hozzáláttak hogy szíjaikat és gombjaikat
kifényesítsék.
Csak Kréta, a hülye dolt végig vigyorogva az ágyon, és elaludt. Galamb
felrázta: - Hé! Hülye úr! Végezze el a paquetage-t, mert megbüntetik, ha
mocskos a gombja.
- Nem baj. Volt egy nagybátyám Strassbourgban, aki egyszer a katonaságnál,
mikor pucolni kellett volna a gombjait...
- Csak nem akar itt mesélni? Ha reggel nem ragyog a szíja és a gombja, nagyon
elbánok magával.
- Nem baj.
És visszafeküdt. Galamb megdühödött. Egyszerűen lerángatta a zubbonyát, elvette
a fiolmiját, és megpucolta a sajátjával együtt. A többi már régen piherit,
amikor Galamb még mindig melegítette a viaszdarabot a gyufaszál végén és
fényesítette vele Kréta derékszíját. Közben barátságtalan dolgokat mondott a
hülyécol, aki nyugodtan aludt.
...Valamerre hadiállapot lehetett, mert a rendes kiképzési ido helyett csak
négy hétig vmaradtak Oranban. '
Hogy micsoda menetelés, futólépés szurony- és logyakorlatoktöltötték ki ezt a
négy hetet, az meghaladta a legpesszimistábbak elképzeléseit is.
Latouret otmester a tikkasztó déli hoségben idonként menetirány ellen
végigszaladt a bágyadt soron:
- Gyerünk, fiúk, gyerünk, gyerünk!... Mit szóltok majd, ha egyszer komoly
menetelésre kerül a sor?... Díszlépés!
Még ez hiányzott!
A légió hosszú, nyújtott lábú, döngo talpú díszlépésében kellett menetelni.
- Gyerünk, drágám! Csapja oda a lábát, csapja oda, a mindenségit nekí, nem
valcer ez, hanem menetelés! Egy-ketto...' Futólépés!...' Altiszt! Azt a pasast
tegyék kocsira, és ha magához tér, díszorségen áll a kormányzóság előtt.
Galamb önmaga iránt undorral eltelve konstatálta, hogy hízik. A kemény
katonaélet.nem volt szokatlan számára, de a világhírű légionista kiképzésben
mégis illett volna kissé közeledni az elmúlás felé.
Ezzel szemben az egyetlen ember volt, akinek a szörnyű ormester kimenot
erígedélyezett a városba a kiképzés ideje alatt. Ez a vigyorgó, kékszemű
taknyos úgy vágja ki a díszlépést, hogy szinte beszakad a sivatag alatta, úgy
veti súlyba és vállára a fegyvert, mint valami automata... Hogy a fenébe
történt, egyszer csak azt mondta:
- Takarodóig elmehet. Ne vigyorogjon mert kiköttetem!
Hosszú sétára indult a kanyargó, mocskos, szűk utcákon. Bement egy
vályogkunyhóba, ahol kávét mértek. A helyiség négy csupasz falból állt, és
egyetlen nyílása volt: a bejárat. Sem szék, sem bútor sehol, csak egy vén,
szakállas arab guggolt a földön, parázzsal telt kanna előtt. Kis edényben
csészényi vizet forralt, és mikor a katona belépett, szó nélkül ráborított a
vízre egy kanál kávét. Csak ezütán mondta:
- Szálem...
- Magának is fiam..
A helyiség három lépés volt széltében és ugyanannyi hosszában. Nem nagyobb egy
jókora disznóólnál. És nem is jobb szagú. Csak épp, hogy lenyelte a kávét, és
kisietett. És most valami egészen különös esemény történt.
Ahogy kiért az ajtón, oldalra lépett, hogy a kunyhó mellett egy kore helyezze a
lábát, mert a nadrágszárán egy gomb meglazult, és most fel akarta varrni. Tű és
cérna a legtöbb légionistánál van. Egy leszakadt gombért, egy apró feslésért
olyan büntetés jár, hogy csak a legelszántabbak mulasztják el a szükséges
elovigyázatot. Feltette tehát lábát egy téglára, befűzte a cérnát, és
megerosítette a gomboi. Azután a másikat is szorosabbra varrta.
.Egyszerre az ujjába szúrt.
A vályogkunyhó ajtaján egy no sietett ki.
Bizonyos volt benne, hogy mialatt a gombot varrta, ném ment be senki a
kávémérésbe. A szűk, csupasz falu helyiségben az imént csak az arab
tartózkodott. Nyílás, amelyen valaki másfelol bejöhetett volna, bútor, amely
eltakarhat valakit, nem volt a helyiségben. A vén arab nem változhatott át ifjú
nové, és a meztelen, döngölt agyagföldbol sem nohetett ki e hölgy.
Hogy jött ki a helyiségbol egy no, aki bent sem volt? Elhatározta, hogy
visszamegy a kávémérésbe.
Az ajtó zárva volt! Vagy a no zárta be kívülrol, vagy, ami valószínűbb, hogy az
arab reteszelte be.
Mi ez? Csoda? Kísértet?
A no nem látta a katonát, mert azonnal ellenkezo irányba fordulva
továbbsietett. Fehér lovaglónadrágja, lakkcsizmája most tűnik el a sarkon,
amint befordul.
Galamb utánasietett. A no a Fort St. Therese előtt húzódó külvárosból az
európai negyed felé tartott, a hosszú Avenue Magenta deszkaházai között.
Megszokhatta a trópust, mert fehér sisakján nem lengett tarkóvédo fátyol.
A jobb keze fején furcsa, majdnem szabályos anyajegy volt. Ezt jól látta a
légionista, mert a not két lépés sem választotta el tole. Ott ment előtte. És a
keze fején egy sötét háromszög alakú folt! A szép sima borön. Különös!
Galamb maga sem tudta, hogy miért követi. Egy no, aki. a földbol nott ki,
mindenesetre érdekes. Különösen, ha egy sötét háromszögű anyajegy is van a
kezén.
A város villanegyedéhez értek. A no egyre gyorsabb léptekkel haladt tovább.
Galamb kissé elmaradt, és pálmától pálmáig lopózva, óvatosan követte.
A no egy dús parkkal körülvett épület hátsó kapujánál megállt. Körülnézett. A
férfit nem látta mert ez még idejében elbújt egy fa mögé.
Gyorsan becsengetett. A kis kapú kinyílt. Galamb jól látta, hogy egy öreg lakáj
nyitotta ki és mélyen meghajolt. A no bement.
A katona várt azután visszatért a fobejárat felé az útra. Megnézte elölrol is a
villát. Hatalmas, régimódi, emeletes épület volt. Kissé rideg és csendes.
Minden zsalu leengedve, a kapu zárva a park néma, se hang, se emberi vagy
állati lény sehol. .
Egy rendor sétált arra, és barátságosan intett a légionistának. Gyerekes
kíváncsiság furdalta Galambot.
- Mondja kolléga űr, -kérdezte a rendort -ki lakik ebben a szép villában? -
Senki. Lakatlan.
Hm... Igazán titokzatos az ügy. - Szép kis ház.
- Csak éppen bérloje nem ákad. Igy áll lakatlanul több mint fél éve, amióta
doktor André Brétail agyonlotte feleségét, egy szpáhi kapitányt és végül
önmagát. Nincs egy cigarettája? - Mi?... Hogy?... De, tessék...
- Csak vegye vissza a ceruzáját. Cigarettát kérteri ... - Tölcsért csinált a
kezébol, és szótagolva ordított, mert látta, hogy süket a szerencsétlen: -
Ci-ga-ret-tát!
- Köszönöm, nem gyújtok rá... - mondta Galamb a homlokát tapogatva, és idegesen
rágyújtott egy caporalra. Biztos maga abban, hogy csakugyan nem lakik itt
senki?
- Biztos! -ordította a rendor. -Itt posztolok egy éve! Az éjjeliornek kulcsa
van, és minden három napban szobáról szobára bejár minden villát, amelyben nem
laknak. '
- Ne ordítson, mert ledöföm. Nem ismer véletlenül valami úrhölgyet, akinek a
jobb kezén különleges háromszögű folt vagy anyajegy van? Egy. olyat láttam
errefelé.
A rendor keresztet vetett.
- Na, mi az? -sürgette Galamb. -Ne ájtatoskodjék, hanem feleljen. Ismer ilyen
not? - Csak egyet ismertem ezzel a különös jellel! -felelte. -A szerencsétlen
doktor Brétailnét, akit a férje agyonlott ebben a házban...

2.

Galamb nem kérdezett többet. Gyorsan megfordult, és sietett visszafelé. ,
Kérem, kérem! Ezeket hagyjuk. Semmi köze idegen rémdrámákhoz és hazajáró
lelkekhez. Neki saját hazajárnivalója van igen sürgosen.
Galamb szeretett jól enni, jókat.röhögni, szép dalokat fütyörészni olykor kissé
verekedni vagy valami más testgyakorlást űzni de a rejtélyes titkokat és az
izgalmas kalandokat szívbol utálta. Elhatározta, hogy nem törodik az esettel,
és visszament az erodbe.
- Menjen fel az ezredirodába, Raffles kapitány úrhoz - mondta a káplár, mikor
meglátta. Az erod parancsnoka, Raffles kapitány, népszerű, jóindulatú tiszt
volt. Barátságos mosol- Iyal. fogadta a közlegényt:
- Hallom, hogy rendes ember vagy. Latouret ormester szép jelentést tett rólad.
Tíz éve az elso eset, hogy ez az embernyúzó rokonszenvesnek talál valakit.
Szükség van most új altisztekre, ezért néhány kiválasztott embert, közöttük
téged is, altiszti iskolába vezényelünk. Három hónapig te itt maradsz a Fort
St. Therese-ben.
Galamb megrémült. A fene azt az átkozott rokonszenves egyéniségét. - Alázatosan
jelentem, mon commandant, hadd menjek én a sivatagba. -A kapitány csodálkozva
nézett rá, aztán az asztalra csapott:
- Közlegény! Elrendelem, hogy három hónapra beosszanak az altisztképzo
iskolába. Hátra arc! Én avant! Marche!
Mikor kiért az udvarra, néhány másodpercig a két öklét harapta dühében.
Atkozott sierencsétlenség ez, hogy mint valami dühödt véreb üldözi a szerencse,
és nem hagyja élni, illetve nem hagyja meghalni.
- Na, maga nyálas! - lépett hozzá három szál hiúzbajuszával a pörkölt képű
ormester. - Tolem függött a sorsa! Cochran tábornok itt járt maga miatt a
kapitánynál, valami pereputtya jó barátságban volt magával. De a légióban nincs
protekció. Azt mondta a kapitány: "Kérlek, itt van Latouret ormester, tole
függ, hogy tehetek-e valamit ezért az emberért." Köszönje a díszlépésének, hogy
altisiti kiképzésre ajánlottam...
Az ormester nagyon csodálkozott volna, ha csak sejti is, hogy a katona mit
gondol e pillanatban róla, a díszlépésrol és általában az egész Latourt
családról.

Hatodik fejezet

1.

Galamb az altiszti iskola ablakából nézte a sivatagba induló peloton
készülodését. Mit kellene tenni? Istenem!... A Faubourg Montmártre-on egy
szegény özvegyasszony és egy kedves, finom leány, akiket legjobban szeret a
világon, tízezer dollárt kapnának, és ehhez csak egy ilyen semmittevo, léha
alaknak kellene meghalni, amilyen o. Hát még meghalni sem hagyják az embert?!
Szerencséje volt. Ezen az órán a katonai büntetotörvénykönyvrol oktatták oket.
Az eloadás végén Galamb boldogan fellélegzett.
Az oktató többek között ezt a paragrafust is ismertette:
"A csapattesttol megkísérelt szökés, valamennyi kedvezmény és megkülönböztetés

megvo- násával jár. Altisztjelöltek visszakerülnek legénységi állományba, elozo
szolgálati helyükre." Nincs semmi baj! Még ma megszökik, elmegy ,az uszodába,
és holnapután, a törvény
értelmében, régi beosztásában elindul..a többiekkel együtt a sivatagba.
Egy óra múlva az erod hátsó udvarán felmászott az esocsatornán, és mikor a
poszt kissé eltávolodott, átvetette magát a falon. Azután szaladt...
Takarodó után nyolc orjárat indult a keresésére és Latouret ormester búskomoran
tépdeste ajaksörtéit.

2.

Nyugodtan sétált a kiköto pálmái alatt, hallgatta a rakodást, a hajótülkök és
az autódudák lármáját, boldogan szívta be a dagállyal érkezo, sós szagú esti
légáramlatot, és nézegette a nyugodt víztükrön rezgo sok-sok parti lámpa
visszfényét. Várta, hogy kézre kerüljön. Egyik negyedóra múlt a másik után.
No, mi lesz?
Micsoda amerikázás ez? Hol a patrul? Hát így hagyják itt a katonaszökevényeket
korzózni? Vagy van megtorlás és fegyelem, vagy nincs!
Körülnézett, de sehol egy orjárat! Szép kis katonaság. Szökött egyének
nyugodtan dohányoznak a város gócában, és a tisztelt légió a füle botját sem
mozgatja. Dühében már nem tudta, mit tegyen. Egyszerűen odasétált a Dísz térre,
a kormányzósági palota hatalmas ívlámpái alá. Valami vendégség lehetett a
katonai parancsnoknál, mert sorra érkeztek az autók, és pazar uniformisok,
csodás hermelin belépok, fehér frakkok vonultak fel.
Itt is álldogált vagy félórát. De hát mi az? Miért nem fogják el?
A magyarázat elég egyszerű volt. Valamennyi orjárat az óváros, a halászkiköto a
környék- beli erdoségek és egyéb olyan helyek feié vette útját, ahogy egy
épelméjű szökött légionista rejtekét lehet gyanítani. A kormányzóság előtt
igazán senki sem kereste.
Illetve akadt ilyen is. A költo. Troppauer Hümér. O szerette Galambot, aki
mindig megérto hallgatóság volt. Akármi legyen, ha elfogja ezt a kedves,
aranyos embert. Mint orjáratvezeto tehát harsánya'n kommandírozott:
- Irány a Dísz tér!
Ott igazán nem ütközhet a szökevénybe.
De alighogy az elokelo negyedbe értek, az egyik légény megböki Troppauert: -
Tet Nézz oda! Ott a szökevény.
A költo hüledezve kapkodta a fejét: - Nem étte meg a fene...
De. Mégis. Barátságos mosollyal integet feléjük, aztán odajön, és idegesen szól
rá Troppauerre:
- Hol kódorogtatok ennyi ideig? Még az életben nem láttam ilyen katonaságot!
Mit lehet tenni? Komoran közrefogták, és megindultak vele visszafelé. - Minek
szökött ide a Dísz térre? -kérdezte Troppauer.
- Unatkoztam - felelte. Azután o kérdezte: - Nagy volt a ribillió?
- Tűrheto. Latouret ormester mindenféle porokat szed.
A külvárosba értek. Galamb vidámari fütyörészett. Céltalanul kóborló arabok a
keskeny utca hosszú házai mellé lapultak, és sötét pillantással néztek az
orjárat után.
- Azért mégiscsak szerencséje van - mondta Troppauer. - Mi legkésobb holnapután
megyünk a pokolba, maga meg itt marad Oranban. - Most'már én sem maradok itt.
Megszöktem!
- Mondom, hogy szerencséje van. Akit huszonnégy órán belül elfognak, az nem

számít szökevénynek. Engedély nélküli kimaradásért néhány pelote-ot kap, és
kész.
Szent Isten! Szóval megint szerencséje volt! A szerencse mint egy nyomorult
véreb fut utána, de o nem hagyja magát!
Ügyesen beakasztotta a lábát hátulról Troppauer bokájába. A költo akkorát
esett, hogy az éjszaka beleremegett. A katonák nem tudták, mi történt, és mire
magukhoz tértek, a fogoly elrohant. Troppauer eloírásszerint tüzet vezényelt:
- Én joue...Feu!
Hat puska vette célba a holdat, és sortüzet adott az égitestre. - Pas de
gymnastique! Én avant... mache!
Agyonloni nem akarták, de most már szívesen elfogták volna.
Galamb rohant. Súlyos futóléptek döngtek a nyomában. Most látta csak, hogy a
villasorban van. A szerencsétlen doktor Brétail villájához ért. Hoppá! Ez
állítólag lakatlan. A vaksötét útról átvetette magát a kerítésen.
Néhány másodperc múlva odaért az orjárat. Összevissza kiáltoztak,
zseblámpáikkal világítottak mindenfelé. Nem látták eltűnni Galambot, csak azt
tudták, hogy errefelé vesztették el a nyomát. Valamelyik mellékutcába futott
be, vagy egy üres telken bujkál. Rövidesen két-három rendor is segített az
éjszaka csendjét felverni.
Galamb lábujjhegyen a házhoz löpózott. Most is néma, elhagyott volt a lezárt
villa, az ablakain sötét redonyökkel... Az egyik földszinti ablakon nem volt
redony. Valami cselédszoba lesz vagy mosdóhelyiség.
A nagy zajra és lövöldözésre egy megijedt szomszédos villalakó telefonált a
riadókészült- ségnek. Hirtelen éles szirénázás üvöltött fel. Galamb nem
mulasztotta el az alkalmat. Mialatt a szirénahang mindent túlharsogott,
hátralépett és bajonettját nekivágta a csukott ablaknak: Az oldalfegyver
berepült a helyiségbe, közben kitörte az üveget. Olyan volt ez a csörömpölés a
szirénahang mellett, mint légydöngés az oroszlánordításhoz képest. Most már
átlépett a párkányon.
A konyhába ért. Tapogatózva ment míg újabb ajtó előtt állt. Hallgatózott.
Azután lassan lenyomta a kilincset, hogy továbbhaladjon.
Maga sem tudta, hogy miért, de megijedt ahogy a beszáradt ajtósarok h.osszan,
élesen nyikorgott, betöltve a hatalmas hallt. Mert hallba nyílt az ajtó,
óriási, sötét terembe. Magasan, az egyik szellozoablakon keresztül bevilágított
a hold.
És mélységes némaság.
Elindult a folyosón, amely jobbra-balra kanyargott, és odaért egy kiskapuhoz,
ahol a kísérteties not látta. Ez a hátsó bejárat. Lenyomta a kilincset. Zárva
volt.
Egy ideig céltalanul odöngött a sokfelé nyíló oldalfolyosókon. Kijárást
keresett, de a ház.. valóságos labirintus volt. A cselédlakásokhoz vezeto
lépcsore ült és elszívott egy cigarettát. Itt esetleg holnapig elbújhat.
Eldobta a cigarettát, és továbbment. Egyszer csak ott állt a néma, sö'tét
hallban. A csend bántóan nehezedett á terembe. De Galambnak jó idegei voltak.
Elhatározta, hogy keres valahol egy fekvohelyet, ahol átalussza a
vitathatatlanul szökéshez szükséges néhány órát.
Elindult a falépcson, amely a hallból egy karzatra vézetett. Bizonyára onnan
nyílnak a hálószobák.
A falépcso fülsiketítoen nyikorgott, és nagy porfelhoket szusszantott magából.
Igazn kísérteteknek való hely.
Felért a korridorra. A lépcsovel szemben, az elso ajtón benyitott. Vaksötét
volt. Nem baj. A fo, hogy valami fekvohelyet találjon, aludni úgy is csak
sötétben lehet kitűnoen, és remélte, hogy a kísértetek nem zavarják.
Ovatosan haladt a fal mentén. Közben a keze egy szekrény mellett rátapintott a
villany- kapcsolóra. Megcsavarta. Vi!ágos lett.
Ijedtében felkiáltott.
A szoba közepén egy nagy vértócsában, pizsamába öltözött férfi feküdt a padlón,
arcra borulva, holtan.

Hetedik fejezet

1.

- Nono...
Ezt suttogta félhangosan, miután visszahokölt.
Nono. Esznél légy, Harrincourt. Ugy látszik, a sors ellenállhatatlanul
sodorbele valami szörnyűségbe.
Vigyázzon, uram! Nem megorülni...!
Lehajolt a tetemhez. Mióta fekhet itt ez az ember?
Hogyhógy mióta? Szent Isten!... Hiszen a vér meg sem alvadt, egy csík lassan
folyik a tócsából, és most ér össze a szonyeggel. Megfogta a kezét. Még nem is
hűlt ki teljesen. Letérdelt a halott mellé, és a hátára fordította. A
hályogosan elfehéredett tekintet kétségtelenné tette, hogy a halál már
beállott. .
Negyven év körüli férfi lehetett az áldozat. Vagy félméternyire a testtol ott
feküdt a tor, amivel szíven szúrták. De hiszen nem is tor! Egy éguille!
Keskeny, légionista bajonett. Fölvette...
Ha most detektív volna, már elindulhatna egy nyomon. A légionisták minden
felszerelési tárgyukba belekarcolnak valamit, hogy aki elveszíti, vagy elhagyja
az oldalfegyverét, az ne lophassa el a másikét.
A bajonett markolatát egészen az arca elé tartotta, hogy megkeresse a kis
fabetéten a jelet. Döbbenten ejtette ki a fegyvert.
A saját szuronya volt! Nono!
Nem megorülni. Harrincourt! Szedd össze magad! Mi történhetett itt? Hollá!
Hiszen ezt a bajonettet o bedobta az ablaküvegen át, amikor a riadóautó
szirénája szólt. Tehát?
Tehát mialatt a folyosón bolyongott, és megtalálta a hátsó kaput, azalatt
valaki beugrott a kertbol, az o bajonettjét magához vette, felrohant ide,
megölte ezt az embert és... És?
Egy ugrással kint termett, és rohant le a lépcson. Lehet, hogy a gyilkos még a
házban van...
Meggyújtotta a hallban a villanyt. Mozdulatlan, poros bútorok, némaság, a saját
lépteinek visszhangja és a szikkadt parkett recsegése.
Azután távolról finoman egy noi hang dúdolását hallotta.... Dermedten állt.
Mégis... lehet, hogy vannak kísértetek?...
Ostobaság. Fülelt. Valahol nagyon halkan egy no dúdolt.

Si lon savait... Si lon savait...

És bölcsodalszerűen, dúdolásban folytatódott a dal, szöveg nélkül... Ment a
hang irányába. Fel a falépcson...
A nyitott ajtón át látta a padlón fekvo, mozdulatlan testet. Továbbsietett.
Világosan hallotta, hogy abban a szobában dúdolnak, amely szomszédos a
gyilkosság színhelyével. Odaszorította a fülét az ajtóhoz.
Kétségtelen volt, hogy bent valaki finoman dúdol. Egy őrült no van ott bent,
vagy mi a csoda?
Nono! Nono, Harrincourt. Mi ez az érzés a gégéd körül? Bent dúdolnak. Ez
biztos. És te itt kint állsz kissé hűvös. és nyirkos kézzel. Benyitni,
közlegény. Benyitni, a mindenségit, mert kiköttetem, maga úri csirkefogó!
Belökte az ajtót és...
Abban a pillanatban a szobában néma csend lett. Ott halt el az utolsó
énekakkord a füle hallatára, mellette. '
És a szoba üres volt!
A szoba, ahol abban a pillanatban, mikor o fogta a kilincset, még énekelt
valaki, most üres volt a padlót belepte vastagon a por, és egyetlen lábnyom sem
látszott rajta. De hát ki énekelt?
Nem fontos. Nem kutatjuk. Ezt hagyjuk. Mi köze neki hozzá? Kiment, becsukta az
ajtót. Magához kell venni a bajonettjét, hogy ne maradjon itt bűnjel, és
gyerünk.

Si lon savait... Si lon savait...

A szobában ismét dúdolt a no. Mi?!
Nahát, a mindenségit, ezt majd én... Mint a villám nyitott be. És ahogy
benyitott, az utolsó hangot még tisztán hallotta, de a szobában nem volt senki,
a dal sem hallatszott. Hátrafordult. A hatalmas, kivilágított hallban minden
néma és mozdulatlan volt. Becsukta az ajtót, és a korlátnak dolt. Egy tengerész
akadémiát járt ember idegei nem mondhatják fel oly könnyen a szolgálatot. És
különben is.

Si lon savait... Si lon savait...

Ujra felcsendült a dal a szobában.
Karba tett kézzel fixírozta a csukott ajtót. "Tévedsz, te ajtó, ha azt hiszed,
hogy én ki foglak nyitni. Kísértetekben nem hiszek. Az egész dolgot nem értem,
és megállapítom, hogy a mellkasom bal oldaln bizonyos nyomás észlelheto."
Visszament abba a szobába, ahol a meggyilkolt feküdt. A dúdolás most már
állandóan hallatszott.
Egy kis, félig nyitott tapétaajtó mögött halk csobogást haltott. Benyitott.
Fürdoszoba volt.. A csapból folyt a víz, és már túlömlött a kádon. Gyorsan
elzárta, azután körülnézett. Egy székre fehér frakk volt ödakészítve, minden
hozzávalóval. A tükör előtti üveglapon borotvaecset és zsilett. Nemrég
használhatták, mert a szappan még nedves volt... A kisasztalon apróbb tárgyak,
óra, zsebkendo, töltotoll...
"Na, köszönöm. Most innen elmegyünk szépen. Ezzel torkig vagyok." Kilépett a
fürdoszo- bából.
Egy hadnagy toppant eléje díszegyenruhában, összecsapja a bokáját és tiszteleg:
- Alázatosan jelentem: fél tizenketto.
Lábainál a halott. A másik szobában dúdolnak. És itt egy hadnagy jelenti a
közlegénynek, hogy fél tizenketto van.
Ösztönösen érezte, hogy itt valami homály van, és ha ezt eloszlatja, abból baj
lesz. Kissé megköszörülte a torkát.
- Csakugyan már fél tizenketto volna?
- Pontosan ornagy úr.
Szeretett volna megfordulni, mert az az érzése volt, hogy a háta mögött egy
ornagy áll. De minden idegszálát megfeszítve igyekezett közömbös és nyugodt
maradni. - Igen, igen... - mondta, és ismét meg kellett köszörülnie a torkát.
- Az utolsó a kiskapunál vár. Kegyeskedjék átöltözni, addig én mindenütt
eloltom a villanyt. Ez most a legfontosabb.
Igen? Közömbösen felvonta a vállát, bár lelke legmélyon úgy érezte hogy a
hadnagy magatartása kissé érthetetlen, midon egy frissen meggyilkolt ember
teteme mellett állva legfontosabb teendojének azt véli, hogy mindenütt
eloltogassa a villanyt...
Mialatt a hadnagy elment a villanyt oltogatni, Harrincourt két kézzel
dörzsölgette a homlokát. Ide acélidegek kellenek. De mit tehet az ember, ha
görcsöt kap úszás közben? Az ostoba kapálózik és megfullad. Az okos
mozdulatlanul végigfekszik a vízen, mert amíg nem mozdul, addig a felszínen
marad.
Bement tehát a fürdoszobába, és szép nyugodtan öltözködni kezdett. Felvette az
odakészített fehér frakkot. Kissé bo volt, de nem feltűnoen. Ugyanez a

szerencse a ciponél is megnyilvánult. Mindössze egy számmal volt nagyobb, mint
a lába. Saját holmiját magához vette a zsebeibol, azután körülnézett. A fogason
trópusi sisak lógott. Feltette. A toalettasztalkán nagy, arany cigarettatárca,
néhány hofmi, zsebkés tiszti lánccal és más apróságok hevertek. Zsebre rakta a
holmit, egy gentleman erkölcsi undorával. Más ember tulajdona! De mit
csináljon?
A selyem zsebkendo alatt még egy óra volt. Karóra! Ki hallott még olyat, hogy
valakinek két órája legyen? Ugy látszik, az ido ebben a félhülye mesében
különleges szerepet játszik. Uszni az árral, úszni az árral - ismételgette
magában és felcsatolta karjára az órát.
Izléstelen, barokk vacak volt. Cirádákkal díszített ezüst krokodilfej. Az állat
szájából az óra felhúzója állt ki. Ilyennel csak hülyék járnak estélyre. be mit
lehet itt tenni?
Kilépett a fürdoszobából.
A hadnagy már ott állt a holttest mellett. Most haptákba vágta magát.
- Indulhatunk? -kérdezte. Galamb egy tétova mozdulatot tett a halott felé. A
hadnagy legyintett.
- Ezzel ne tartsuk fel magunkat.
Kérem. Ugy látszik o nagyon felfújta ezt a dolgot a halottal. Ment le a
nyikorgó lépcson. Atsiettek a hallon, a folyosó irányába, és megindultak a
kiskapuhoz. Most nyitva volt! .
A kiskapu a mellékútra nyílt. Néhány dús lombú fa árnyékában valószínűtlenül
kicsi, csukott autó állt. A tiszt kinyitotta az ajtaját.
- Parancsoljon, ornagy úr... tizenkét óra múlt. Beszállt. A tiszt a kormányhoz
ült, becsapta az ajtót, és elindultak.
Az autó végigfutott az Avenue Magentán, és rövid kerülo úton egyenesen
odasiklott egy kivilágított kapu elé...
Hujjé. A városparancsnokság! Na, most jól néz ki...
De már nyílt a kocsi ajtaja, a poi'tás tiszteletteljesen állt, amíg a hadnagy
és mögötte Harrincourt bementek az elocsarnokba. A vakítóan kivilágított
hatalmas helyiségben sújtásos lakájok fogadták.
Ez olyan biztos tíz év várfogság, mint egy nap -gondolta Galamb, tekintetét
közömbösen jártatva a hatalmas, fekete márványoszlopokon.
Egy ezredes sietett le a Jákob lajtorjájára emlékezteto, távolba nyúló
márványlépcson. Galambnak megrezdült a bokája. Egy másodperc választotta el
attól, hogy összecsapja és megmerevedjen.
- Isten hozott, kedves barátom... -üdvözölte örömmel az ezredes.
Galamb kalimpáló szívvel ragadta meg a kezét és olyan módon mosolygott, mint
akinek vidám arcot kell eroltetnie, pedig valaki hátulról egy hosszú tüvel
döfi.
De az ezredes máris felvezette a piros szonyeggel fedett Jákob-lajtorján. Ez
olyan biztos életfogytiglan, mint egy nap... Talpig vasban.
Egy rendjeles, bagariaképű úr jött szemben, fehér frakkban, vörös feziel a
fején. Valami pasa lehetett.
Az ezredes futtában bemutatta Galambot: - Francois Verbier márki. Hogy itt mi
van! Tiszta téboly!
Hatalmas terembe értek, ahol csak néhány idosebb hölgy és egy-két magas rangú
katona lézengett a csillogó parketten. Osz óriás közeledett, rendjelekke1
borított, fejedelmi díszegyen- ruhában.
Egy táborszernagy!
- Excellenciás uram - mondotta az ezredes -, bemutatom Francois Verbier márkit,
régi barátom.
- Örülök, hogy megismerhettem... Cochran vagyok. Ennek a szép városnak a
katonapa- rancsnoka. .
Hajnalban fobe lonek - mondta magában Galamb.
Az ezredes most egy alacsony, kövér, harcsabajuszú tábornokhoz hurcolta és
közben odasúgta Galambnak:
- Na, itt legalább nem kell bemutatkozni.... Mi van? Miérf nem kell ennek
bemutatkozni?
Most már mindegy. Ha nem, akkor nem. Eroszakoskodni nem fog. Az ezredes
jelentosen bólint, és magukra hagyja oket. Mi ez? Hová megy?... A tábornok
mosolyogva a vállára vereget, és félhangosan azt mondja:
- Jó színben van, barátom. -Aztán gyengéden belekarol, és továbbsétál vele.
Hajnalban falhoz állítják. Most már biztos.
Hatalmas erkélyre érnek, ahonnan márványlépcso vezet a palota mögötti parkba. A
földrész legszebb virágritkaságai pálmái, sok apró, színes égovel teliaggatva.
És a lefelé vézeto hófehér márványlépcso fokain egy-egy katona áll díszorségen.
Végig minden fokon.
- Nézze meg a szökokutat - súgta gyorsan a tábornok. - Lehet, hogy Macquart nem
jött el, de sebaj. Most csak azzal törodjön, hogy késobb felkérje táncra
Colette-nét, a többit a szökokútnál tisztázhatja. Lambertier vicomte majd
megszólítja. Hát csak rnenjen. De mondom, lehet, hogy Macquart nem jött el.
- Sebáj. Ezt már tudom...
Irány a szökokút! A tábornok bizonyára nézi, tehát oda kell mennie.
A roppant medence nedvesen csillogó márványszobrai felett ezres világítógömbök
ontot- ták a fényt. Táncoló vízsugarak sziporkáztak, és finom muzsika szólt a
súlyos virágszagtól fülledt kertben. Valaki a vállára tette a kezét.
- Igazn örülök, hogy látom!
Galamb jól alkalmazott egykedvűséggel felelt: - Boldog vagyok, vicomte
Lambertier...
A másik halálosan elfehéredett, és megremegtek a térdei. - Az Istenért!
Megőrült?... A nevemen szólít?!
Na jó. Hát ezt most már hagyjuk. Itt egy megbeszélt szörnyű tréfáról lehet csak
szó. Meg akarják orjíteni. Csak ne lenne ez a pasas olyan fehér, és ne
vacognának rérnületében a fogai. De már mosolyog, és a szökokút egyik nimfájára
mutatva, vidáman mondja:
- Elhozta a vázlatot? Magánál van?
Galamb a szökokút egy más nimfájára mutatott: - Nincs nálam.
- Jól tette, hogy nem hozta magával. Egész bizonyos, hogy figyelnek bennünket.
Viszon- tlátásra holnap, Macquart nem jött el.
Galamb fölényesen legyintett: - Sebaj...
A vicornte eltűnt. Na, most gyerünk. Legfobb ideje. Egykedvűen továbbsétált.
Egy inas megállt előtte és szendvicseket kínált. Hohó, hiszen o éhes! De milyen
éhes!
Megevett két szendvicset. Egy másik inasnál néhány tortát. Most már kereste az
inasokat. Végigette magát két-három sétányon, azután pokolian szomjas lett.
Frissítot is kínáltak. Galamb nem mert megállani sehol, mert elfelejtette a
nevét, és így kerülnie kellett a b'emutatkozást. Ezért minden útjába kerülo
inasnál felhajtott egy pohár italt, és továbbment. Különleges koktélt gyűjtött
magába. Pezsgo, málnaszörp, vermut, mandulatej vörös chablis és egy kis pohárka
erosen higított szalmiákszesz, amit szúnyogcsípés esetére hordtak körül.
Nézd csak, hogy forog a park!
...Késobb, mikor a tapsoló vendégek harmadszor ismételtették vele a "Louis
elment az Uj-Hebridákra" című dalt, Galamb csodálkozva látta, hogy zongorázik
és a pódiummal szemben álldogálnak a zenészek a hangszereikkel. Miért nem
játszanak ezek?
Arra már nem emlékezett, hogy o zavarta le oket. Szent Isten., hiszen elokelo
helyen vari... Ornagy úr... Gyerünk azzal a c-moll etűddel... Hogy is van
innen? Fene ezt a Chopint! Mindig baj volt vele... Hát amíg eszébe jut az a
futam, addig, ha megengedik, eljátssza a "Vidám bányászok dalá"-t...
...Verbier márki meghódította a társaságot. Az ilyen bált úgyis csak az tette
kedvessé, ha a vendégek között egy-egy közvetlen, vidám, spicces ifjú.akadt.
' Galamb most már elment volna, de egyre újabb társaságba keveredett, és
folyton azt dúdolta a foga között: " Gyerünk, fiam, gyerünk innen... baj lesz
ebbol... eredj haza...
A gyomra, mintha koktélkeveronek képzelné magát, kavargatta az italt. Ott
valami oldalajtó féle van... Gyerünk...
Egy virágágy mögül kilépett valaki, és megfogta a karját. - Macquart vagyok.
- Nekem azt mondták, hogy maga nem jön... - hebegte ijedten.
- Tévedtek. Három ember holnap útban lesz a terep felé. Lorsakoff engem küldött
magához.
Legyen szíves, mondja meg, hogy hány óra van. Galamb kihúzta az arany
zsebóráját.
- Egy óra múlt...
Macquart körülnézett, azután szó nélkül elvette az órát és zsebre tette. -
Rendben van... -súgta.
- Gondolja? -felelte Galarnb szomorúan.
- Tessék - mondja a másik. - Itt egy doboz Simon Arzt. És a kezébe nyomott egy
dobozt.
Nem nagy üzlet. Egy aranyóráért húsz darab Simon Hrzt... Legalább Caporal
lenne... - Viszontlátásra -búcsúzott, és halkan, gyorsan még azt mondta: -A
dobozban tizenötezer frank van...
És otthagyta. - Halló! Kérem... Jöjjön vissza! - de Macquárt elment. - Sebaj...
Most hogy került ide megint a szökokúthoz, a tömegbe? És ott van a kis, kövér
tábornok, a nagy bajusszal... Ennek az arcát többször látta az éjszaka
folyamán, amint figyeli... Valaki megérintette a vállát.
- Fél ketto.
Megfordult. A tiszt volt, aki a villanyokat oltogatja, ha halott van a háznál.
Ez mindig bemondja a pontos idot. Szó nélkül követte.
A kapu előtt ott állt a valószínűtlenül kis autó. Egy motoros babakocsi! A
tiszt indított..:
Kanyargós utakon haladtak szótlanul, eleinte széles; ívlámpás útvonalakon, majd
szegé- nyes, elhagyott külvái'osi sikátorban. Megálltak. Kóbor kutyák futottak
szét az autó előtt. A tiszt fékezett, és halkan így szólt:
- Két óra van...
Ez olyan, mint a rádió. Mindig bemondja pontosan az idot.
Galamb kiszál.lt a barátságtalan, éjszakai, elhagyatott tájon, és várta a
tisztet. Ez becsapta az ajtót, rákapcsolt és otthagyta.
Fehér frakkban! A mezokön!
Na, most jól néz ki. Sehol egy teremtett lélek.
A kóbor kutyák lassan visszatértek, és kívánesian körüljárták. Nagyon finom kis
vicc volt a hadnagy úrtól, mondhatom... - gondolta tanácstalanul.
Néhány lépésnyire tole magányos csoszkalyiba állt. Hopp! Talán itt akad valami
rongy, amit felvehet.
De mit csinál a ruhája és a holmija nélkül? O csak a menetszázadba akart
bekerülni, de ha a felszerelése hiányzik, azért több évi kényszermunka jár. Hű,
de nagy bajba keveredett...
Nehéz szívvel és rossz szájízzel kinyitotta a kalyiba ajtaját.
Belépett a dohos helyiségbe, és gyufát.gyújtott. Aztán ámultan kiáltott fel.
Egy padon szép rendben ott feküdt az egyenruhája, a sapkája, az .oldalfegyvere
és a pad alatt egy pár bakancs.

Nyolcadik fejezet

1.

Lorsakoff mint egy ketrecbe zárt vad sétált a szobájában. Ablaka a halászkiköto
bágyadt, poros, tengerparti pálmáira nézett. Hajnalodott. A piszkos kis
külvárosi ház néma és csendes volt. Az arab kávéfozo a földszinten már régen
bezárt, és most kint aludt pokrócán a bolt előtt.
Recsegett kint a falépcso. Az orosz a hátsó zsebébe nyúlt. Kopogtak. Kinyitotta
kissé az ajtót. - Végre-vahahára! - mondta és beeresztette a látogatóját,
azután ismét bezárta az ajtót. - Elhozta az órát?
- Itt van -felelte Macquart, mert o volt a látogató. Nem ismerték volna .meg,
akik a bálon látták. A kikötomunkások világoskék overallját hordta és fűzo
nélküli, piszkos teniszcipot, amelybol kikandikált a mezítelen lába.
Atadta az órát. Lorsakoff mohón nyúlt érte. - De hiszen... Yes azt mondta, hogy
karóra... - Ezt adta ide.
- Oltsa el a villanyt!
Macquart engedelmeskedett. Egy másodperc múltán ismét megszólalt az orosz: -
Gyújtsa meg!
Miután kattant a kapcsoló, és világos lett, egy revolvercso szorult Macquart
gyomrához, és Lorsakoff halálsápadtan sziszegte:
- Ide a karórát! Ne próbáljon egy szó ellenvetést sem tenni! Tisztában vagyok
magával, Macquart. Már egy éve tudom, hogy ugyanilyen módon adta el a Junghans
fivéreket. De most rajtavesztett.
- Megőrült? - kérdezte nyugodtan a másik. - Megkérdeztem tole, hogy hány óra
van, o megbeszélés szerint felkattintotta az óra fedelét, én elvettem tole, és
átadtam neki a cigaret- tadobozt.
- Yves kifejezetten azt mondta a telefonba, hogy karóráról van szó. Doktor
Brétail órájáról. - És ez miféle óra? Nézze meg legalább alaposabban!
- Vegye fel az órát - mondta a másik, még mindig Macquart-ra irányítva a
revolverét. - Maradjon ott állva, és nyújtsa ide... Ne piszkáljon a zsebe felé,
mert lelövöm. Megnézte az órát és csodálkozva mormolta:
- B.Y. Kétségtelen, hogy az ornagyé. Bertram Yves.
Lorsakoff kissé bizonytalanul tartotta a revolvert. A másik gúnyosan
mosolygott.
- Nézze, Lorsakoff, én nem félek magától. Eddig is könnyen.elintézhettem volna
- és miközben ezt mondta, hüvelykujját összeszorította a tenyerében, mire nagy,
köves gyűrűjébol ' valami folyadék lövellt ki hosszú, vékony sugárban, és
sisteregve habzott az asztalteríton, másodpercek alatt hatalmas foltot marva a
vászonba. - Kénsav... Mialatt az órát nézte, végezhettem volna magával. De
nekünk szükségünk van egymásra. Különösen mosf miután világos hogy Yves a saját
szakállára dolgozott, és bennünket csak eszközül használt.
- Akkor miért magyarázott nekem tüzetesen a telefonban egy különös karóráról,
amely- nekfelkattintható fedele van és krokodilfeje a kerete?
- Mert idore volt szüksége, hogy eltüntessen minden nyomot. Lorsakoff
leeresztette a pisztolyát:
- Zavaros... De belátom, hogy magát illetoen valószínűleg tévedtem. Az egészben
az a legnagyobb hiba, hogy egyikünk sem ismeri személyesen az ornagyot. - Én ma
láttam.
- Honnan tudja, hogy o volt áz?
- Aubert tábornok karonfogva lejött vele a lépcson, és késobb a szökokútnál a
megbeszélt helyen Lambertier vicomte-tal találkozott. ' - Milyen ember?
- Különb, mint a híre. Megesküdött volna rá, hogy egy huszonkét éves, léha
kölyök. Jóképű, kicsit szeplos, folyton vigyorog, és hülyének tetteti magát.
Ugy játssza a részeget, hogy minden színész megirigyelheti.

- De miért mondta volna telefonon, hogy nála van a terv, a krokodilos órában,
ha az volt a szándéka, hogy becsapjon bennünket?
- Amikor telefonált, akkor még nem volt ez a szándéka. Közben tört.ént valami.
Lorsaköff káromkodott.
- Ha így van, ákkor megkeserüli. Rövidesen a kezemben lesz a nyaka! - Hogyan?
- Maga szamár! Hát nem tudja, hogy miben állapodtunk meg? Dr. Brétail tervét a
helyszínen kell hitelesíteni. Oda kell utaznia. És akkor a kezemben van.
Ertesítse még ma Laportert és Hildebrandtot. '
- Szerintem elsősorban Grisonnal ketl beszélni. Egyedül o állott személyes
összeköttetés- ben az ornaggyal.
- Igaza van! Megyünk Grisonhoz.
Zsebre tette az órát, eloltotta a villanyt, Macquart-ral együtt elmentek. A
kapu előtt az orosz egy pillanatra megállt:
- Hm... Az imént még itt aludt az arab kávéfozo. Hol a fenében van?
Néhány percig gyanakodva,néztek jobbra-balra, de végre is sürgos volt az útjuk,
és elsiettek.
...Az arab kávéfozo .óvatosan lejött a falépcson. Ugyanis egész ido alatt az
ajtónál hallgatózott.

2.

Párás, szürke hajnal bontotta szét fokonként az éj árnyait a fák és a házak
körül.
Siettek.
A tengerpartig nyúló, hosszú sikátor kihaltan tátongott végig. Váratlanul
azonban szem- bejött valaki. Egy katona. Igen részeg volt. Dúdolt, és minden
második házfalnak nekiütodött. Azután vad, csúnya káromkodással szidta az
arabokat, és hívta oket li az utcára, hogy összetörje valamennyit... Az egyik
házfalnak megtámaszkodott, és cigarettát kapart elo a zsebébol. Már messzirol
barátságosan intett a két közeledonek:
- Jöjjenek csak, uraim... egy szegény katonának... aki holnap talán meghal a
civilizáci- óért, adjanak egy kis tüzet, a haza nevében... Vive la France!
Lorsakoff és Macquart éppen abba a házba igyekeztek, ahol a legfonárius
megállt. Az orosz nevetve vette elo az öngyújtóját, és sokáig csiholt, mert úgy
látszik, kevés volt a benzinje. A katona részeg emberek módján egészen az
arcához hajolt a cigarettával.
- Ne menjenek fel... - Nincs itthon Grison?
- Itthon van. Holtan. Megölték. - Gyere a halpiachoz...
Végre meggyulladt az öngyújtó, a katona néhány szippantás után félrecsapta a
sapkáját, és tántorogva továbbment, artikulátlan énekhangokat üvöltve...
- Szegény Grison -mondta Macquart. -lgaza volt, Lorsakoff. Valaki beleköpött a
játékba, és Yves ellenünk fordult.
- Vigyázzon, Macquart, mert más nem beszélt vele közülünk, csak maga ismeri
szemé- lyésen, és o tudja ezt...
- Engem ne féltsen, hiszen...
Lövés dörrent. A golyó Macquart feje mellett fütyült el. Mindketten egy kapu
alá ugrottak. Vártak.
Csend. Macquart óvatosan kinézett. Az utca néma és elhayatott volt. Sehol egy
ember.
- Nom du nom... -csikorgatta Macquart a fogát. -Ugy látszik, a gazemberek
életre-halálra kezdik a játékot.
A halpiac hajnali sürgés-forgásában ismét találkoztak a katonával, aki
megszólította oket, hogy fizessenek neki egy pohár pálinkát, mert o indul a
sivatagba. Beültek egy csapszékbe. - Beszélj, Hildebrandt - súgta az orvos.
- Éjszaka Grisonnal volt találkám -mondta a katona. -Amikor kopogtam a lakásán,
senki sem nyitott ajtót. Lenyomom a kilincset. Az ajtó nyitva. A lakás
felforgatva, minden a földön, az ágynemű széthasogatva, és a szoba közepén
szétroncsolt fejjel, összeszurkálva ott fekszik Grison holtan.
Hallgattak. - Ma reggel indul? - kérdezte Macquart.
- Igen. Aut-Taurirtba megyünk. Ezt nagyon jól kiszagolta Grison.
- Figyelj - szólt közbe Lorsakoff -, amíg újabb értesülést nem kapsz, jegyezd
meg, egy karóra, amely krokodilt ábrázol, ötvenezer frankot jelent neked, ha
megszerzed. Laporterrel is beszélni akarok. Még hallasz rólam ma. Addig is
tegyetekmindent úgy, ahogy megbeszél- tük.
A katona visszament a kaszárnyába. Indulás előtt reggelig kaptak kimaradást.
Miközben az orparancsnokkal beszélt, az orjárat behozta Galambot. Vigyorogva
nyújtotta oda a csukló- ját, hogy megbilincseljék. "
Hildebrandt elsápadt!
A szökevény csuklóján egy karóra volt, amely krokodilt ábrázolt!

3.

Latouret ormester, aki az ügy következtében önmagával meghasonlott, egy szót
sem szólt
hálátlan, gaz pártfogoltjának. Csak pörkölt macskabajuszát simította meg
olykor, és dülledt szemmeI nézett a fiatalemberre... Nom du nom... -ez volt a
tekintetében.
- Megbolondultál? -förmedt rá Troppauer, a költo aki az ügybol kifolyólag
indokoltnak vélte, hogy tegezodjék bajtársával. - Olyan úri dolgod volt itt,
mint Dante kollégámnak a paradicsomban, és elhülyéskeded!
Galamb vállat vont.
- Nem azért álltam be a légióba, hogy unatkozzam. Megszoktam és megszerettem a
költeményeidet, és hallani akarom oket ezentúl is, tűzön-vízen át! - Ezt
komolyan mondod? - kérdezte meghatottan a költo.
- Nagyon komolyan. Gyermekkorom óta a költészetnek élek, és úgy erzem,.valaha
büszke leszek arra, hogy én voltam a nagy Troppaur egyik elso híve.
A gorillaállkapcsok körül mozogtak a rágóizmok, és a nagy üres tekintetű
szemeket könnyek homályosították el.
- Biztosíthatlak, hogy terjeszteni fogom ezt a tényt, ha valaha nagy költo
leszek. Megértem a csodálatodat, de hogy követsz a sivatagba is... ez ez...
igazán gyengéd figyelem...
- Tűzön-vízen át a költészetedért! - kiáltotta lelkesen Harrincourt., -
Megszoktam, meg- szerettem ezeket a verseket, és nem akarok nélkülük élni.
Troppauer elpirult, és lesütötte a szemét:
- Örülök, hogy egy világgal ajándékozhattalak meg... - rebegte és elfogultan,
reszketo, roppant, nagy kezével elokotort zsebébol egy hevenyészett eposzt.
Kisimította a papírt, nagy elvezettel nyelt egyet, és drámai hangon jelentette:
- Holnap vonul az ezred, hahó! Irta: Troppauer Hümér.
Galamb élvezeCtel tudta átadni magát gondolatainak. Troppauer egy-egy hosszabb
költe-
ménye közben. Szokásává vált, hogy a borízű hang zsongása kísérje elmélkedését,
és ha a költo elragadtatott arccal szünetet tartott, találomra megölelte:
- Gyönyörű! Csodálatos! Feledhetetlen! Nincs még egy?
- Ebbol még négy éneket írtam!
- Kevés! Olvasd gyorsan! Te! Te Puskin!
A költo élvezettel nyalogatta görbe, széles száját, zavartan simította meg
borostás, kék állát, és folytatta. Galamb pedig tovább tűnodött azon, hogy mit
kellene tenni a tizenötezer frankkal. Világos, hogy nem az övé. Nem vághatja
zsebre más ember pénzét csak azért mert tévedésbol hozzá került... Elsősorban
tehát át kell néznie tüzetesen a tárcát, amelyet a meggyilkolt ember több
holmijával együtt kénytelen volt zsebre tenni a fürdoszobában. A kalyibában,
átöltözés után, ezeket magához vette. A zubbonya zsebében van minden azonban a
holmikat megnézni csak "légmentesen" biztos helyen lehet. De egy ilyen
kaszárnya csodálatosan megépített valami. A mosdóhelyiségeknek például nincs
ajtajuk. Nehogy egy pillanatra ellenorzés nélkül legyen, akit ellenorizni
akarnak. Hol nézhetné meg a tárcát? Mégiscsak képtelenség, hogy itt van a
zsebében, és nem kukkanthat bele. A legénységi szobában mindig tartózkodik
néhány ember, ott nincs alkalma, a kantinban még kevésbé... és a városba nem
engedik ki... Atkozott dolog.
- Na?! -kérdezte diadalmasan Trop.pauer.
- Nem találok szavakat... Ember! Hogy te ezzel a zseniddel itt vagy, és nem
Svédország- ban ülsz a Nobel-díjadon!...
- Mit várhat egy költo manapság a korától? - kérdezte tragikus megadással, és
ujjaival végigszántott ritkás, de hosszú fürtjein. - Szóval, tetszett? -
Oriási! Csak az utolsó két sor mintha, tudj isten...
- Igen!... Ez az -lelkendezett a költo -, nagyszerűen látod a lérnyeget! Magam
is éreztem, hogy ennél a résznél kissé hanyatlott a kedvem, és ott kell
befejezni, ahol egyedül maradok a mindenségben mint egyetlen csillag...
Kivett egy tintaceruzát, megnyálazta, és nyomban kihúzta a két sort. - Most jön
a harmadik ének, kissé hosszú, de felülmúlja az eddigieket.
- Mit nekem hosszú, ha egy Troppauer-versrol van szó! Olvasd, mert ledöflek!
Te... Te halhatatlan!
A kaszárnyaudvaron két tiszt sietett át. Nagy felfordulás volt. Délután
felrobbant egy kézigránát a mosókonyhában és a katonák közül csak egy maradt
életbn, súlyos sebekkel. Most izgatottan várják az ezredparancsnokságról a
vizsgáló bizottságot a szakértovel. De közben telefonértesítés jött, hogy a
bizottság érkezéséig semmit se mozdítsanak el a helyérol.
Nyomban elzavarták a kívánesiskodó katonákat a mosókonyha környékérol, és egy
hadnagy harsányan rendelkezett:
- Latouret ormester!
- Oui, m'on commandant.
- A bizottság érkeztéig orséget állít a mosókonyhába! Minden úgy maradjon,
ahogy most van. Senki sem léphet be a helyiségbe.
...Galamb ott tartott a gondolatban, hogy a fene egyen meg minden rejtélyt.
Neki már sohasem lesz ehhez való érzéke, Troppauer viszont ott tartott
versében, hogy "ha megrendül majd a mindenség, és valahonnan felcsendül egy
átok..."
Felcsendült! - Troppauer, maga bárgyú, nyolcpupú teve, hogy az a...
Szóval, félcsendült az átok Latouret ormester ajkáról, hogy valóban megrendült
a minden- ség és ha csak a fele igaz annak, amit állított, az is elég lett
volna ahhoz, hogy a Troppauer család legtávolibb fe!menoi is
elsüllyedjenek'szégyenükben.
A költo, irataival és zilált fürtjeivel, porig alázva vacsorázni ment. Galamb
állt, mint a cövek. Latouret a bajuszát húzogatta és nézte. Arcán kigyúltak a
sébhelyek. - Közlegény!
- Oui, mon chef!
Kis hatáspauzát tartott. .
- A mosókonyhában nyolc halott fekszik, illetve az, ami megmaradt bel'olük.
Hatórás orséget.áll. Öt perc múlva teljes menetfelszerelésben jelentkezik az
orparancsnokságon. Kegyetlen dolog volt. A hadnagy nem is gondolt arra, hogy
magányos posztot küldjenek ki éjszakára a szörnyű helyre. Még kevésbe olyan
embert, aki hajnalban indul a sivatagba - Megértette?
- Megértettem, ormester úr!
- Mit vigyorog!!? - üvöltötte magából kikelten, mert azt várta, hogy Galamb
elsárgul az iszonyattól és dühtol. -Talán örül az orségriek?
- Örülök, ormester úr! - mondta oszintén, mert csakugyan örült. Ezen a magányos
helyen nyugodtan megnézheti a zsebében orzött tárcát. Biztos, hogy nem
zavarják. Az ormester pulykavörös lett a méregtol.
- Őrült! Maga őrült!... Majd megtanítom én búsulni, ne féljen!... Maga...
maga... Rompez! Rompez! Mert széthasítom!
Szegény, hogy mérgelodik - gondolta Galamb, miközben felment a szobába. Pilotte
az ágyán ült, és azzal foglalkozott, hogy éjszakára alapoan bedörzsölje a
lábát faggyúval. O már tudta, hogy mit jelent az, ha egyszer a század
elindul!... Hildebrandt levelet írt, de közben figyelte a készülodo Galambot,
és lopva egy társára nézett, aki látszólag aludt.
Ez Pencroft volt. Sovány, nagy orrú, de szélesvállú ember. Amerikából jött át.
Ha a gozösnek csak öt perc késése van, akkor villanyosszékbe kerül. Igy nem
tehetnek ellene semmit. Politikai gyilkosságba keveredett, és Cherbourg-ban
futni hagyták... Hildebrandttal jóformán sohasem látták együtt. Az amerikai egy
görög kecseszkecskenbajnokkal, Adgro- poulosszal barátkozott. Sportbarátság
volt. Pencroft valamikor Európa különbözo országaiban ánvédelmi bokszolásra
képezte a rendorséget, mint hivatásos ökölvívó. Hildebrant a gróf úrral volt
legtöbbs2ör együtt. Magas homlokú, komoly, kissé fanyar ember volt a gróf úr..
Látszott rajta, hogy a jobb társadalmi osztály valamelyikébol került ide.
Sohasem beszélt civil múltjáról.
Galamb mindenkivel barátkozott. A katonák között is népszerű volt, és egy
marseille-i pincér révén követte ot Afrikába is a Galamb név. Mikor a légióba
béállt pincér eloször szólította így, nevettek. Késobb megszokták és
Harrincourt megtartotta a csúfnevét. Elso számú barátja mégis Troppauer volt, a
költo. Krétával is barátkozott, ha ugyan barátkozás az, hogy valaki felkarol
egy szerencsétlen félhülyét. Kréta arcára az öröklött degeneráltság koravén
ráncai ültek ki, ha mosolygott. Most aludt, sapkájávál a szemén, ruhástól,
tarkója rriögött összekulcsolt ujjakkal, és holmija szanaszét hevert körülötte.
Galamb felrázta:
- Öregem! Reggel indul a század! Gyerünk a cókmókkal! Aludni azután is lehet...
- Aludni mindig lehet... - és vigyorgott. - Mit akarsz, Galamb, kérlek. Most
még nem indulunk...
- De ha sorakozót fújnak, már nincs ido.
- Akkor már nem is kell... Akkor már indulunk. - Ezzel szemére húzta a
sapkáját, és tovább aludt.
Mit csináljon?
- Hildebrandt! Csomagolja be ennek a szerencsétlennek a holmiját. Nekem
jelentkezni kell orségre a mosókonyhába.
Mind rábámultak.
- A nyolc halotthoz? - kérdezte Adrogopoulosz, és megborzadt. - Oda hát. És
nincs idom már rendberakni Kréta cókmókját.
Pilotte odament, és hozzálátott, hogy az idióta hátizsákját felszerelje, de
közben zord arccal dörmögött valamit.
- Ide hallgass, Galamb! Ez itten a légió, és nem az Üdvhadsereg... Azért csak
rakta a holmikat dühöngve.
De Galamb robant az ormesterhez. Latoúet végignézte tetotol talpig; Ha nem
kellett volna a mosókonyhában sürgosen or, akkor bizonyára talált volna hibát.
Igy csak azt mondta figyelmeztetoleg:
- Ez az orség éppolyan szigorú, mintha a kormányzóság előtt posztolna.
Három'lépés után szabályos fordulat és újabb három lépés. Ha leül.agy rágyújt,
haditörvényszék elé állíttatom megértette?
- Igenis!
...Hát ez... hát ez... úgy mondja azt, hogy igenis,.mintha megdicsérték volna.
Csak úgy sugárzik.
Most már azt sem bánta, hogy eljárása kissé szabályellenes; és vészjósló
mosollyal folyta a
- A világítást. természetesen nem pocsékoljuk, sötétben lesz! Egy légionista
nem ijed meg nyolc halottól, és nem fél a kísértetektol! ...Mit?... Mit örül?
Mit vigyorog? Rompez... Rom- pez!... Mert felhasítom a gyomrát!
És kénytelen volt megtágítani a gallérját, mert úgy érezte, hogy nyomban
gutaütést kap. ...Pedig Galamb oszintén örült. Mert így a hajnal elso
világításánál átnézheti a tárca tartalmát anélkül, hogy meglepetéstol kellene
tartania, mert ha sötét van, akkor kívülrol nem látni be, o pedig messzirol
megpillantja azt, aki közeledik.
Jó tíz perc gyalogút választotta el a mosókonyhát az erod többi épületétol. Még
n.appal is ritkán járt erre katona, ha nem volt kimondottan mondanivalója, mint
a felrobbant gránát áldozatainak. A hatalmas, kihalt, éjszakai gyakorlótér
túlsó végén állt a házikó.
Ebben az épületben tehát nyolc halott van. Ugy látszik a sors specializálta
magát arra, hogy szegény Galambot ijesztgesse - gondolta magában kuncogva. Na,
akkor strapálhatja magát. A sötét mezorol nyugodtan, szinte vidáman lépett be
az elhagyott mosókonyhába. Távolról takarodót fújtak, és nemsokára az idelátszó
törzsépületek sárga fényű ablakai is elsötétednek. Néhány dermedt pálma között
magányosn állt a kis ház, roppant mezoség végében.
Becsukta az ajtót. Lassú léptekkel megindult fel és alá, ahogy az ormester
megparancsolta.

4.

Tíz óra...
A moszkitóháló nélküli ablakon betűz a hold, és lassan kúszik elore keskeny
fénykörével a padlón.
Egy, ketto, három... Koppanás, fordulás... Egy, ketto, három... ,
...Unalmas ezzel a fel és alá járással, az bizonyos. Legalább rágyújthatna az
ember. Vagy egyáltalán sejtené, hogy körülötte milyen a világ.
Messzirol tompa kondulások hallatszanak. A néma csendben recseg léptei alatt a
padló. Nem valami kellemes orség, ideges embernek. Még szerencséje, hogy
ilyesmirol a Harrincourt családban nem tudnak. Éppolyan egykedvű, mintha a
kantinban volna. Néha azon veszi észre magát, hogy hangtalanul fütyörészik...
Most valami reccsent a sarokban. Espedig duplán. Azután csend. Persze, régi a
padló, és ahogy éjszaka lassan lehűl a levego, a nappa1i hoségben kitágult
deszka ismét összehúzódik. Ettol a reccsenés.
Ha valaki nem tanult fizikát, az most frászt kap.
Messzirol elnyújtott vonatfütty hallatszik. Az ablakon át az elhagyatott mezon
egy kóbor kutya fut keresztül, és minden csendes, csak valahonnan cseppek
hullása hallatszik. Valószí- nűleg egy vízcsap szivárog... Most újra reccsenés.
Hm....Miért mindig ugyanazon az egy heiyen recsegteti a padlót a lehűlés?...
A holdfény eloresiklik a padlón, és most egy hanyatt fekvo emberi fejet világít
meg. Krétafehér, halott arc, kék szájjal, nyitott szemmel.
Csúf vagy, öregem, ez nem kétséges. De ne félj semmit, Galamb nem bánt, csak
orködik. És holnap szépen eltemetnek mind a nyolcatokat, akkor azután
átadhatjátok magatokat nyugodtan az enyészetnek. Egy nap ide vagy oda az
örökkévalóságban már ném diferál... Szegényjó Latouret ormester. Isten
nyugosztalja, ha a sors kifürkészhetetlenjóakaratából úgy adódna, hogy szélütés
érje; o most mérgelodne, mert azt hitte, hogy ilyesmitol egy átlagembert az
epilepszia kerülgeti... És ahogy továbbsiklik a hold, egy barna folt is
látszik, egy tépett, véres zubbony, amelyet hevenyészve ráborítottak a tetemre.
Egy, ketto, három... Koppanás, fordulás... Egy, ketto, három...
.. Azért ez túlzás, kérem, ezzel a folytonos reccsenéssel, hosszabb-rövidebb
idoközökben. Nem azért... De hát valaki itt tartózkodik, és ez tilos. Miféle
marhaság ilyen helyen elbújni? Ambár az is lehet, hogy valami rágcsáló van a
padló alatt.
Reccs. A hold most egy hófehér, ökölbe szorult kezet világít meg, ahogy a
fénykör lassan átsiklik a fejen... Távolról újabb negyedet harangoznak, és
valami madár sikolt fel egy pillanatra az éjszakában. A hold most a dermedt
pálma koronájából is odarajzol néhány hosszú levelet a pad!óra...
Megint reccsen kissé... Azután duplán és élesen... Mindenségit a hazajáró
öregapádnak!
Csináljuk szabályosan. Egy mozdulat, és a fegyver súlyban van, egy kattanás a
závárzaton, és hangosan kiált:
- Halte!... .
Csend....
Eloveszi a zseblámpáját. Villanyt nem akar gyújtani. Ha csakugyan egy rágcsáló
mocorog a rothadt deszka alatt, akkor nagy baj lehet a parancsellenes
kivilágításból. És még azt hinné az a szálkásbajszú, hogy fél. Pedig erre
igazán nincs oka. Mi a fenét félne, szuronnyal a kezében?
A zseblámpa fénye végigtáncol a helyiségben, a padlón, a falon, még a
mennyezeten is. Sehol semmi. Az ajtó mellett a robbanástól szétrepedt egy hordó
míniumfesték, amivel a bádogtetoket szokták bemázolni. A rozsdás színű, nyúlós
ragacs mint valami osköri csúszó- mászó terült végig egyik faltól a másikig. A
sarokban, amerrol a recsegések hangzottak, egy pasas fekszik arcra borulva,
nagy vértócsában, feje búbjáig letakarva egy köpennyel. Ez a szegény már nem
recseg... Ez itt balra, felhúzott térdekkel, aránylag épségben megúszta... De
hol a feje?... A vakolat telefröcskölve kis repeszdarabokkal és vérrel,
mindenféle tépett, foszlányos rongyok és mozdulatlan, szinte természetes
helyzetben odavetett testek a padlón... Nyolc.
Nem is... Kilenc... Nem nyolcat mondtak? Hm. Az bizonyos, hogy itt kilenc
van... Nézd csak. De fura!
Az ördög tudja. Akárhogy nézi: ez kilenc ember és egy láb... Lehúzta a
zseblámpa gombját. Visszatette puskáját a vállára, és tovább sétált. Majd
leltárat csinált itt a halottakról!... Nyolc yolt vagy kilenc, nem mindegy?...
Több nem lett azóta, és kevesebb sem lehet, mert nem valószínű, hogy valaki
errefelé lopja a halottakat...
A csoda van ezzel a padlóval!...
Két gyors reccsenés, egy nesz... és csend...
...A hold most jó darabon bevilágította a helyiséget, és odatűzött az arcra
borult katonára a sarokban... Ott recseg a padló, az bizonyos, és...
Mindenesetre eros idegzet kell ide... Mert például esküdni mert volna, hogy a
katona, ahogy arcra borulva feküdt az elobb még mindkét karját kinyújtotta.
Most pedig az egyik... Na, mindegy...
Mit fog itt részletkérdésekkel törodni? Minden halott úgy fekszik, ahogy akar!
Éppen tizenkettot kondul... A padlón holdfénnyel világított, mozdulatlan
testek... Félhomály, néha egy csepp hullása hangzik fel, és kint látszik az
elhagyatott éjszakai mezo...
Egy, ketto, három... Koppanás, fordulás... Egy, ketto, három...
...Vajon mit csinál most Colette - gondolta igazán profán eszmetársítással, egy
párizsi táncosnovel kapcsolatban. Ezzel még beszélt is, mielőtt elutazott...
Nagy reccsenés. Most újra lekapja a puskát, és a sarok felé fordul. Aztán
döbbenten áll meg.
Egy sötét tárgy zuhan feléje... A vállát érte az irtózatos ütés, pedig a
fejének szánták. Elorédöfött, de levegot ért a szurony. Közben Galamb is
kívülesett a fénykörön, és a kilencedik halott második irtözatos ütése sem
találta el a fejét, csak vállon sújtotta... Fájdalom hasított a karjába,
kiejtette a fegyvert, és most már tudta, hogy a harmadik csapással szemben
védtelen. De nem!
A harmadik ütés nem csapott le, mert...
...Valahonnan Galamb háta mögül két lövés dörrent! Nyílt a mosókonyha ajtaja,
és a kilencedik halott kiugrott, menekült... ott fut az ámya a mezon.
Galamb, bár a válla és a jobb karja bénultan sajgott,,egy kézbe fogva
fegyverét, utánaro- hant...
Trará! Trará!
Az orség a lövés hallatára riadót fújt. És nyomban utána a vezénylo altiszt
hársány hangja süvöltött fel az éjszakában:
- Aux armes! a A sötét mezon vagy harminc lépéssel Galamb előtt futott a
támadó. Csak az árnyéka látszott. Ahogy az erod felé ért, tétovázás nélkül
átvetette magát az alacsony kokerítésen...
A kilencedik halottat elnyelte az éjszaka sötétje.
Mire Galamb visszatért a faltól, az elhagyatott mezo benépesedett. Jött az
orség, acetilén- lámpákkal és futólépésben, lövésre kész fegyverrel, jött egy
csomó altiszt, rohanva csatolták a derékszíjukat, és ugyancsak jött a kapitány,
néhány tiszt kíséretében.
Latouret ormester rohant legelöl, és a legvéresebb ütközetben kellemesebben
érezte magát, mint pillanatnyilag.
Az orparancsnok nagyot kiáltott: - Halte! Fixe!
A mosókonyhába kirendelt poszthoz értek, aki sapka nélkül áll, és bal kezében
fogja a fegyvert.
- Közlegény!
- Alázatosan jelentem: körülbelül tizenöt perccel ezelőtt valaki rám támadt a
sötétben, egy kemény tárggyal többször megütött és elszaladt. - Eltalálta,
mikor utánalott?
- Nem lottem utána. - Hát ki lott?
- Még valaki volt a mosókonyhában elbújva.
- Nom de Dieu! - sziszegte fogai között a kapitány, mert ennyi botrányos
rejtelem és disznóság egy kaszárnyában példátlan volt.
- Alázatosan jelentem, mon commandant, a posztoló fickó félt, és megrendezte
ezt a heccet a lövöldözéssel. Ez az alak amúgy is megszökött, dacára annak,
hogy én pártfogoltam. Alattomos, gyáva, és színlelo...
A körösztanyád - gondolta Galamb. Az egyik tiszt hajlott Latouret véleménye
felé. De mielőtt folytathatta volna a vizsgálatot, olyasvalami történt, amitol
a kapitány jobban megré- mült, mintha a nyolc halott egyszerre felkelt volna,
hogy még egy pipadohányt elszívjon ezen a világon. Ugyanis a kapuorség
altisztjének harsány hangja ismét belerikoltott az éjszakába:
- Aux armes! Aux armes!
És felharsant a trombita, de nem riadót fújt, hanem sorakozót. Szent Isten! Ez
egy feljebbvaló érkezését jelenti!
A városparancsnok volt!

5.

Cochran táborszernagy, amikor meghallotta a riadót, ezer átkot ordítva ugrott
ki az ágyból,
hogy: Ez a szemétdomb, ez a gyarmati hdsereg szégyenfoltja, hát mi ez,
kérem?!... Eloretolt helyorség a sivatagban?!... Ez nem Oran volna? A
legfelsobb katonai törvényszéknek és a gyarmati hadsereg
hadtestparancsnokságának a székhelye? Na várjatok! Na várjatok, ti bohém,
katonaruhába bújtatott civilisták... - llyeneket lihegett, miközben magára
kapkodta az uniformisát, és a felesége sírva kérte, hogy ne izgassa fel magát.
- Hallgass, Josephine! -kiáltozta zordan a feleségére. -Te,vagy az oka az
egésznek! Mert az örökös vendégeskedés elveszi az idomet attól, hogy ezeknek az
elhízott lógosoknak a körmére nézzek... Ezek azf csinálják, amit akamak. De
ennek vége lesz, Josephine! Hol a kardom!?
- Szent !sten! Mit vétettem?! .
- Ne idegesíts már! Nem miattad kell a kardom!... Antoine! Antoine! A sofort...
Gyerünk! ..Amikor az autó tü!kölve nekihajtott az erod bejárójának, elhangzott
a "fegyverbe" kiáltás, megszólalt a trombita, a széles, rácsos kapu mindkét
szárnya kitárult, és a tiszteket távoli helyorségek sötét eloérzete
nyomasztotta...
- Alázatosan jelentem a létszámot... Lihegve intette le a hadnagyot:
- Tartsa meg a létszámot! Gyerünk! Lámpát kérek, és el,qre, oda, ahol az a sok
kis fény mozog... Majd én... Majd itt más rendszer következik... illetve én
megírom egy anzixon az uraknak, a Kongó mellé... Altiszt! Altiszt! Lefújni maga
gazember! Mit állítja nekem sorba a világ összes légionistáját! Rompez!...
Rompez!
Mint a számum vonult végig az erodudvaron csörtetve, fújtatva, könyökhajlásba
csapott kardmarkolattal. Sápadt, ijedt tisztek csoportja követte.
Ott állt a mosókonyha előtt az orség, a köirefogott Galambbal. Mikor a magas
vendég húsz lépés távolságra ért, a kaptány kardot rántott: - Garde á vous!
Egyetlen zörejjel csapódtak össze a bokák, egyetlen süvöltéssel villant elo a
tisztek kardja... Cochran lihegve, szó nélkül, tetotol talpig végigmérte oket,
azután fel és alá futkosott egy ideig.
Az egyik tiszt előtt megállt. Ez nyomban jelentette: - A létszám három.
- Nem fontos... A létszám meg fog változni... úgyis leváltjuk itt az egész
helyorséget... Arról beszélj, kérlek - fordult a kapitányhoz - hogy mi volt a
gránáttal, hogy történt a riadó és ez a lövöldözés... Én ugyanis, kérlek, már
tö,bb éve abban az illúzióban élek, hogy Afrikának az északi része,
megboldogult barátom, Lyautey marsall óta pacifikálva van, viszont úgy látom,
hogy Oranban éjszaka még riadók és lövöldözések fordulnak elo. Hát errol
szeretnék, ha lennél olyan kegyes... Rompez! Tessék csak a tiszt uraknak
hüvelyébe dugni a kardot, majd rövidesen sűrűn kihúzhatják a haza védelmére...
Most pihenj! Mindenki.
Hát parancsolj, kérlek...
A kapitány tiszteletteljesen, de hangjában egy árnyalat hűvösséggel felelt:
- Kérlek, excellenciás uram. Valószínűnek látszik a feltevés, hogy ez az ember
félelmébol hamis riasztást adott le.
- Orszem! - mondta Cochran. - Gyere ide! Miért lottél?

Galambban meghűlt a vér. Ráismer.
- Alázatosan jelentem, nem én lottem. A sötétben egy ütés oly .erovel érte a
vállamat, hogy elejtettem a fegyvert.
- Lámpát! - recsegte a táborszemagy. Maga ragadta meg a lámpát, és
odavilágított Galamb arcába. Egy másodpercig bután nézte. Ráismert. De csak egy
másodpercig látszott, hogy meghökken, azután éles hangon rászólt: '
- Add ide a fegyvered... Fehér papírt... - Belekotort a puska csövébe a
papírral. Azután megszagolta. - Ebbol a fegyverbol nem lottek. Mutasd a vállad!
Mi ez? Egész bizonyos, hogy meg kellett ismernie ot Cochrannak! Hát itt
mindegy, hogy o mint frakkos úr vagy mint közlegény jön elo?...
Mi a csoda ez? A táborszernagynak már egy arcvonása sem mutatja, hogy ráismert.
Most odavilágít a vállára, ahol hatalmas véraláfutás látszik.
- Valószínűnek tartod, kapitányom, hogy ezt a friss és roppant eros ütést
öncsonkításból alkalmazta az ifjú és utána kilotte a fegyverét?
A kapitány Latouret ormesterre nézett, kissé álmatagon és szomorúan, de mégis
valahogy úgy, hogy az ormesternek a veséje is beleremegett. Néhány gyors kérdés
következett: - Mikor állították ide?
- Pont nyolc órakor.
- És miért teljes menetfelszereléssel? - Mert reggel indul a századom.
- Ugy... roppant érdekes... érdekes... - kiáltotta Cochran. - Szóval, az egész
Fort St. Thérése-ben csak egy század van, mert különben fel sem tételezem, hogy
tízórás oeségre a menetszá.zadból állítanak embert... Orparancsnok!
- Alázatosan jelentem - állt elo Latouret -, ez az ember büntetés alatt áll,
szökésben volt tegnap.
Éppen oexcellenciája -gondolta Galamb.
- Ahá! Ahá!... - bólogatott Cochran. - Büntetés alatt áll... És így intézkedett
a haditör- vényszék ítélete, illetve a másik lehetséges eset szerint a mai
parancsban benne volt ez a szokatlan büntetés!... Vagy csak úgynevezett
ormesteri bosszúról van szó?! Személyes ellenszenv egy szökevénnyel szemben?...
És nincs tisztában az ormester azzal, hogy ilyen helyen magányos posztot nem
állítanak?!. . Közlegény! Hogy nézett ki, aki megtámadott?
- Nem láthattam. Sötét volt.
- Hát nincs villany a mosókonyhában? Miért volt sötét?
- Alázatosan jelentem, így szólt a parancsom, hogy a villanyt ne pazaroljam. -
Mi?!
Cochran akkorát nyelt, hogy az ádámcsutkája tízcentiméteres síkban mozgott fel
és alá a nyakán, a szeme kidülledt, és megállt, mintha két gomb nyomulna elo az
agyából.
- Mi?. . Mi volt ez?!... Ismételd!... Különben ne ismételd... ezt az altisztet,
aki ilyen takarékos, nyomban el kell indítani oda, ahol harcok dúlnak! Ott a
legnagyobb pocsékolás folyik! Oda kell az ilyen! Kérlek, kapitányom, ez az
orparancsnok levált egy altisztet a menetszázadnál... Most már értek mindent!
Az ormester bosszúja! Hogy sötétben, egyedül és menetelés előtt ideállítson egy
bakát, akire haragszik, hogy egész Orant felforgatta, és holnap vezércikkbén
fognak rólunk megemlékezni a lapok! Hát kérlek, a menetszázadot a sivatagban ez
az ormester állandó orjárattal elozi meg. Parancsa: minden menetelési etap
előtt az ormester földeríti az utat nyólc emberrel a legközelebbi pihenoig. A
nyolc embert minden etapnál váltják, az ormestert nem. Ez a legény, akit
ideállított az orségre, mint invalidus végig a vöröskeresztes kocsin megy...
Majd én megtanítom az ormester urakat!... És ha lehet, ma éjjel már ne legyen
több riadó. Ajánlom magamat!... Jó éjszakát! Gratulálok!!...
- Garde á vous!
Kardsüvöltés, bakancszörrenés ésÿa táborszernagy csizmáinak lomha kongása,
ahogy a néhány sápadt tiszttol követve elcsörtetett.

6.

..A legénységi szobához vezeto sötét lépcson Hildebrandt és Pencroft ültek
egymás mellett suttogva. '
- Hogy az ördögbe történt?... -kérdezte Pencroft.
- Elsősorban - mondta még mindig lihegve Hildebrandt, mert jó másfél órát
futott, amíg visszatért a fobejáraton át, részegnek tettetve magát -,
elsősorban az a tejfelesszájú vagy hülye vagy nagyon is okos, és nincsenek
idegei. Azt akartam, hogy mire megtámadom, már félőrült legyen a félelemtol.
Hiába volt minden... Azért leütöttem volna, mert észrevétlenül rohantam rá. De
az ördögbe! Valahonnan a közelbol két lövés dördült.
- Ez hogy lehet?
- Ugy, hogy nem ketten voltunk a mosókonyhában, hanem hárman. Én elbújtam,
mialatt a siheder az ormesternél lejelentkezett. De úgy látszik, valaki
megelozött és mivel a lövések a kemence félol jöttek., valószínű hogy a mögött
bújt el az illeto. Tehát van valaki még itt a légióban, akí ezzel az üggyel
foglalkozik... És ez most már ismer engem, mert o ott volt a sötétben, mikor én
a félhomályban beléptem, hogy elbújjak. .
- És ki ez a tejfölösszájú?
- Azt nem mondta Lorsakoff. Csak vagyont ígért a krokodilusos karóráért.
Bizonyára összefügg az üggyel... De holnap megtudjuk. Indulás előtt még a
pályaudvaron beszélünk vele.
- Meg kell tudnunk, hogy ki van itt, aki az órára vadászik. Az is lehet, hogy a
fiú cinkosa. - Nekem van egy feltevésem. Vedd sorra azokat, akik a szobában
voltak, mikor Galamb megmondta, hogy hová megy orségre. Én nyomban átláttam,
hogy a mosókonyhában nyugodtan megtámadhatom, és aztán elbújhatok, míg o
jelentkezik az orparancsnoknál. Ugyanez másnak is az eszébe juthatott
körülöttünk. Ki volt a szobában? Te, Adrogopoulosz, a gróf úr, Troppauer,
Pilotte, Jazmirovics, a hülye Kréta, Lindmann és én.
Pencroft élénken felelt:
- Talán megtudhatjuk, hogy ki ment ki ezek kö.zül...
- Tudok jobbat. A robbanáskor szétvetett a légnyomás egy nagy hordó míniumot,
és a festék kifolyt. Az én cipom tele volt vörös ragaccsal. Azt remélem, hogy
az ismeretlen, aki rám lott, nem vette észre cipojén a vörös festékriyomokat,
és errol felismerjük...
- Ezt az embert kell elsősorban elintézni...
Néhány légionista jött a kerti útról, csoszogva, dörmögve. Elhallgattak. Mire
az egyik katoria meggyújtotta lent a villanyt, Pencroft, az amerikai, már
hanyatt fekve aludt úgy, hogy lábai messze lógtak a lépcson, szája szélén egy
habfoszlány rezgett, és hortyogott. Hildebrandt nyitott zubbonyban ült,
derékszíja a nyakáról lógott le, képije az orra hegyét fedte, és félig elnyelt
szavakkal magyarázott valamit egy igen tisztelt pénztáros kisasszonynak,
miközben olyanokat csuklott, hogy szinte bukfencet vetett. A hazaérkezo katonák
maguk sem voltak sokkal józanabbak, kivéve az altisztet, aki megvetoen köpött
egyet a két alak láttán.
Legutolsónak jött Troppauer, sapkája helyett babérkoszorúval a fején, és karját
messze
kinyújtva hirdette a szörnyű vészt, amely a költo személyében holnaptól kezdve
minden lázadó arabot fenyeget. Epp ott ment el mellettük és ormótlan, vastag
lábszáraival kis híján rálépett Hildebrandtra, azután bedülöngélt a
hálóterembe.
...Két bakancsát feltűno vastagon vörös míniumfesték borította...

Kilencedik fejezet

1.

Sorakozó!
Nagy részük holtrészegen tért haza, és néhány órát sem aludt, most mégis
pillanatok alatt oltöznek a sáros, piszkos cipoket gyorsan áttörölik, és mire a
napos káplár berúgja az ajtót, hogy szokásos reggeli véleményét közölje az
egész lusta szemét bandával, addig már nagy részük a derékszíjat csatolja.
A trombita elhal, a század az udvaron áll, és a kapitány néhány búcsúmondat
után "lndulás!"-t vezényel. Azután "Jobbra át", majd elindul lován a tiszt,
magasba vill'an a kardja, a zenekar rázendít egy indulóra, és a peloton harsány
dallal kikanyarodik az utcára...
Közben már régen megjött a parancs, amelynek alapján "Latouret ormester
leváltja a merietbe beosztott larnac altisztet, és útközben mint állandó
járorparancsnok teljesít szolgá- latot."
Latouret ormester szerette az Oran környékén dúsan termo, vörös pinard bort,
megszerette a Ford St. Therese-t és a veterán harcos nyugalmát, de most mégis
boldogan ment a távoli helyorség fészkes poklába, mert keze alatt lesz
Galamb... Pályafutásának szégyenfoltja, altiszti tekintélyének letöroje, ez a
vigyorgó suhanc, ez a gyalázatos színlelo, akit o meg fog tanítani... Nom du
nom.
Pillanatnyilag azonban a vigyorgó suhanc a vörös kereszttel díszített ponyvás
szekér árriyékos belsejében aludt, makkegészségesen, de minden elonyével a
betegállományba helyezett katonának. Szívbol sajnálta ezt a szegény Latouret-t.
Öreg, megcsontosodott katona, de nem rossz fiú.
Igy menetel a'század. Este lesz, azután ismét reggel. Csak mennek...
Galamb kinézett hátul a ponyva hasadékán. Mögötte, de jóval messzebb, az utóvéd
menetelt, gépfegyveres öszvérekkel. Kissé távolabb bennszülött csoportok
bukkantak fel és megint eltűntek a homokdünék mögött.
A legionárius nem szereti ezeket a portyázókat, akik a reguláris csapatokkal
együtt járják a sivatagot, és megtelepszenek a helyorségek közelében. Rendetlen
horda, a harc csak a zsákmány miatt érdekli oket.
A kocsi elorészén át látszott a sivatagban menetelo század hosszú emberkígyója.
Végtelen sárga halmok között, iszonyú melegben, sehol egy foltryi árnyék, csak
a vakító Szahara krémszínű porfelülete és lágy vonalú hullám... hullám...
ameddig a szem ellát, mindenütt sárga hullám...
Az orvos az egymás mellé halmozott kininzsákokon egy pokrócot terített végig,
és aludt... Most talán meg lehetne nézni a tárcát...
Nem... Amíg nem tudja, mi van benne, addig nagyon kell vigyázni. Tessék... Egy
katonát hoznak, rángatózik... habzik a szája, véres foszlányok rezegnek minden
hörgés után... Lefektetik.
Az orvos álmosan ugrik fel. Hideg tömlot a fejére... De úgyis vége!!...
Valószínűleg tüdoembólia... Egy ér megpattant... Arcát; kezét szürke pór lepi.
- Fini... - motyogja a köpcös orvos, és sörtés, rövid nyakát tör'öli egy
kendovel... Délután négyre elérik az elso oázist. Hosszú fütty. Az ezredorvos
sanda szemekkel nézi a kocsiban a makkegészséges katonát.
- Kérem, foorvos úr - jelenkkezett Galamb váratlanul -, szerelnék beállni a
sorba, de
parancsban van, hogy így utazzam. Nem adhatnám át. a helyemet egy gyengébbnek?
A vállsebem már igazán nem akadályoz.
- Majd intézkedem - felelt nyájasan a foorvos. r Derék elhatározás... Azt
hiszem, a hadnagy úr vállalja majd a felelosséget azért, hogy felcserélje a
helyét egy invalidussal... A hadnagy napiparancsba vette, hogy a teljesen
felgyógyult 40-es közlegény helyét a
kórházszekéren egy gyengélkedo vegye át, és a 40-es közlegényt
szolgálattételre, menetelo szakaszához vezényelték...

2.

Végre... . A gyorsan hűlo szaharai éjszakában mindenki a köpenyébe burkolózott,
és távolabb, a
portyázók táborából messze világítottak a keszrasütéshez szolgáló, tüzes kövek.
A kürtös takarodót fújt.
Végre... .
Galamb elindult, egyedül a ritkás pálmatörzsek között, hogy valamelyik
nyugodalmas helyen megnézze a tárcát. A pálmakoronákon majmok visongtak, és
megszámlálhatatlan kabóca zürrögött mindenfelé.
- Megállj, bajtárs! -kiáltotta utána valaki.
A gróf úr volt. Csak nem lesz megint valami akadály? - Mi az; méltóságos úr?
- Ne csúfolj... Toled nem vártamel. Ez, ez... a többiekhez méltó.
- Egészen komolyan mondom, hogy ez nem csúfnév. Olyan élokelo vagy, öregem,
hogy magam is azt hiszem, valami foúri családból származhatsz.
- Hát a származásom:.. -A hosszúkás, finom arc elkomorodott. Magas homloka,
amely kétoldalt a halánték felett érdekesen kopaszodott, különös ráncokba
húzódott, és nagy, tiszta, kék szeme a távolba nézett.
- Szeretnék valamit mondani neked... Te más vagy, mint a többiek... A költot is
megérted; talán én is oszinte lehetek...
Galamb kedve ellenére mondta:
- Csak tessék... légy olyan közlékeny, és mondj el mindent... bár most...
- Én lengyel vagyok, Lukewitzbol származom. Tizenöt éves koromban feltaláltam
egy gépet...
Galamb sóhajtva ült le melléje egy kokoloncra. Hiába, már ez így van. Na...
Most meghallgathatja ennek az úrnak a drámáját.
- Az igazi nevem Spoliansky, és... Mit gondolsz, ki volt az apám? -
Szabadsághos. Elso Pál cár kivégeztette... - Közel jársz, de nem...
- Nézd... Rajtad látni, hogy nemes vér folyik az ereidben. Valld be, hogy
megölted azt a not... vagy ismerd be oszintén, hogy elkártyáztad az ezred
zsoldját, mint gárdatiszt, szóval mondd el a hangosfilmedét, s feküdjünk le...
A gróf úr sóhajtott. Bánatosan megcsóválta a fejét, és felállt. - Nem. Mégsem
mondom el... Neked sem... Ne haragudj...
- Igazán nem sértettél meg - felelte Galamb, alig leplezett örömmel, és
Spoliansky egy nagy sóhajjal elballagott a tábor irányába... Az egyik lábát
kissé húzta maga után... Biceg vagy mi?
Eh, nem fontos!
Kiment az oázis széléig, ahol már por lepi a bokrokat vastagon. A végtelen
homoktenger, mintha valódi óceán volna, ezüstfehér színben terül el a
holdfényben.
Körülnézett... messze volt mindenkitol. Egy késon nyugvó kakadu rikoltott,
néhány béka kvartyolt a némaságban, és nagyon távolról a portyáiók zümmögo
énekkórusa szüremlett feléje.
Tenyérnyi holdfény tűzött át a karcsú palmyrák koronája között. Ez éppen
alkalmas világítás ahhoz, hogy olvasson. Elovette a tárcát. Egyszerű bortárca
volt, amilyen milliöszamra akad mindenfelé. A tárcában sok mindenféle volt.
Elsősorban tizenötezer frank papírpénz. Néhány nyugta, sok névjegy. Azután egy
újságkivágás. Féloldalas hír, bekeretezve v5rös ceruzával:

"MEGRENDITO CSALADI DRAMA A NEMRÉGEN HAZATÉRT DR. BRÉTAlL HAZABAN"

Tegnap este véres esemény színhelye volt Oran elokelo villanegyede, a Boulevard
Bönaparta. Dr. Brétail agyónlotte a feleségét, Corot kapitányt és önmagát. Dr.
Brétail nemré tért haza a Niger vidékérol, ahová a szerencsétlenül járt Russel
kutatót kíserte mint a nagy tudós titkára. Dr. Brétail hazatérése után
feleségül vette a tragikusan elhunyt tudós özvegyét. A rendkívül szép asszony
valamikor énekesno volt, és csak Russel kedvéért hagyta ott a színpadot. De
Oranban, ahol Russelék nagy társadalmi életet éltek, még szerepelt olykor a
jótékonysági estélyeken az egykor ünnepelt színészno. Ilyenkor híres dalát, a
"Si lon savait"-t énekelte... '

Si ton savait!...

A dal a halott melletti szobában! A dal, amely folyton szólt, és nem énekelte
senki! Tovább olvasott.

" ..A szerencsétlenül járt Russel magántitkára, dr. Brétail, a tudós halála
után noül vette az özvegyet, és úgy látszott, hogy boldog házaséletet élnek,
míg tegnap este bekövet- kezett a véres családi dráma.
Csak két lakáj tartózkodött a házban, és mindketto ugyanúgy meséli a
történteket. Dr. Brétail úton volt, azt hiszik Algírban, és Mme Brétail
vendégül látta Corot szpáhi kapitányt, a népszerű úrlovast. A lakájok állítása
szerint Corot kapitány máskor is megfordult a házban Brétail távollétében. Este
tizenegykor törfént a dráma. A szalonban teát szervírozott az egyik lakáj.
Brétailné a zongoránál ül, és a "Si lon savait"-t énekelte. Ekkor váratlanul
megjelent az ajtóban Brétail! A lakáj két lövést hallott, egy sikolyt, egy
zuhanást. Corot kapitány és az asszony átlott fejjel buktak le. És mielőtt a
szolga megakadályozhatta volna, dr. Brétail is halántékon lotte magát. Mire a
mentok meg- érkeztek, már egyikükben sem volt élet...

Galamb cigarettára gyújtott. Eszébe jutott a ház. A poros szoba és a furcsa no,
az anyajeggyel...

" ..Jogos vagy jogtalan féltékenység? Ki tudná eldönteni -folytatta a hír.
-Lehet, hogy a. Russel mellett átélt expedíció szörnyűségei viselték meg dr.
Brétail idegrendszerét, vagy talán az érdekes asszony, aki nemcsak kezén
viselte a háromszög jelét hanem a szívében is, valóban fellobbant: eloször
néhai férje titkárjáért most pedig Corot kapitányért? A kérdésré pontos választ
nem kaphatunk. Annyi bizonyos, hogy Oran társadalmát érzékeny veszteség érte,
és a szörnyű dráma..."

A cikk közepérol egy fénykép nézett rá... Furcsa, érdekes fejű, szép asszony,
összenott, sűrű szemöldökkel és csodálatosan kifejezo, szomorú szemmel.
Egyszer csak valahonnan nem is messzirol, zümmögve felcsendütl az ismert finom
noi hang:

"Si lon savait... "

...Néhány másodpercig mozdulatlanul ült.
...Az éjszakai légáramlástól kissé egymáshoz súrlódtak a pálmalevelek, halk
zörejjel... És a szöveg most dúdolásba ment át... Kétségtelen... Ugyanaz a
hang!
Felugrott!... a hang irányába ment, de az éneklo zümmögés különös módon
távolodott.., Az ördög játszik vele... Most tisztán hallja: "Si lon savait...'
Néhány fa mögül kiért a sivatag peremére. Dermedten állt meg!
Istenem... Egy homokdüne tövében, a Szaharában, ott ült a no! Az imént még az
újságból nézett rá! Megvilágította a hold. Fehér lovaglóruhában volt,
parafakalapban, és hótiszta rajta minden! Világosan látszik nagy, bánatos
szeme, kissé sűrű, összenott szemöldöke... Egyenesen Galambra néz, mosolyog és
dúdol:

"Si lon savait...Si lon savait... "

Határozott léptekkel, de nem futva, elindul a no felé.
Ez most lassan felállt. Lovaglóbotjával ütögette a csizmáját, és elindult...
A mindenségit! Ha a homokdombok mögött eltűnik... Most.már futni kezdett. Ezt
mégis- csak el kell intézni egyszer, ezekkel az örökös kísértetekkel. Hát már
sohasem hagyják békén? Megkerülte a dombot.
Semmi... De mintha nagyon messzirol jönne, talán az ötvenedik dombhullám
távolságából... Halk, lágy alt hangú bölcsodalnak hangzott a melódia.
Galamb leült, és idegesen fütyörészett. Ugy, ahogy az ember elhagyatott
sikátorban önmagát bátorítja ilyesmivel. Mert ez mégis túlzás, kérem. Lássuk
be.
Azt már meg se kísérelte, hogy utánamenjen a látomásnak. Csodálatos, de igen
távolról énekel a hölgy...
Csak abban téved, ha azt hiszi, hogy egy Harrincourt az o kedvéért
idegösszeroppanásban fog meghalni.
Azért a mindenségit ennek a dúdolásnak... Idegesen rágyújtott.
Hogy kerül egy no ilyen városi öltözékben a sivatagba? A század csak látta
volna a végtelen síkon, ha valaki errefelé utazik? Mit sétál ez itt 45 fokos
melegben, ilyen könnyedén, a Szahara közepén? És ki lehet?... Elo ember nem...
ez már valószínű... Eddig ugyan nem hitt a kísértetekben, de ezután kénytelen
lesz vele... Majd rajfa is úgy röhögnek, mint öreg matrózokon, amikor eloadják
hasonló élményeiket, de a tengerrel kapcsolatban. Még szeren- cse, hogy o.nem
mesélheti majd el élményeit, mert rövidesen "hivatása közben ért baleset"
következtében meghal. De ilyen dalolásokat éjszaka nem fog rendezni. Ez
marhaság. Ezek onagysága tempói... Igazi noi dolog. Agyonlövik, mert szpáhi
kapitányokkál flörtöl, erre idegen férfiakat nem hagy nyugton... Mit akar tole?
Bántotta o?..
Egyszerre olyan közel, hogy úgy érezte, mintha kinyújtott karjával megfoghatná,
feltűnt a daloló kísértet... És hangosan, messzehangzóan énekelt! ÿ A holdfény
csalóka távlata ellenére sem lehetett ötven lépésnél messzebb... Utánavetette
magát. Most megvagy! Hopp... Egészen határozottan látta, ide a domb mögé
futott. Megkerülte. A no nem volt ott... "Si, lon savait... - hangzott nagyon
távolról...
...És ezzel bizonyossá vált, hogy nem ember. Ilyen közelrol egyszerre ennyire
eltávolodni, azután ismét ötven lépésrol dalolni... De a csizmája nyoma itt
világosan kirajzolódik a porban...
Követte a nyomát.
Határozottan látszott a bemélyedo sarok és talp körös-körül a porban. Hohó! A
kísértet onagysága lába belenyomódik a porba? De hiszen akkor súlya van!
Térfogata! És éppúgy rakja egyik lábát a másik után, mint a többi halandó...
Ilyen kísértetet az öregapja sem látott... Akkor ez valami svindli, és ilyesmit
o kikér magának...
A nyomok visszatértek az Q.ázis felé... De most...
Elhűlten állt.!
...Egy homokdomb után, ahol rövid sík rész következett, megszűntek a nyomok.
Egyszerüen megszűntek!
Hát ilyen még nem volt!
A nyomok véget értek a liomokterepen, két domb között, a szabad síkon, mintha
mondjuk felrepült volna a hölgy. Az utolsó két lábnyom tisztán látszott, de
tovább semmi, csak a sima por... Ezek után nem törodött tovább az üggyel.
Kérem. Tudomásul veszi, hogy kísértetek igenis vannak. De milyen csinosak!
Leült ismét a bokrok közé, és tovább kutatta a tárca tartalmát. A kísértettel
feladta a játékot. Onagysága nyert!
...Egy 1evé1 volt benne. Monsieur Henry Grisonnak címezve. Sürgetik benne, hogy
intéz- kedjen gyorsan az ügyben", mert "Kalimegdán nem várhat tovább osznél..."
Hm... -gondolta Galamb. Kalimegdán úr majd elszalad, ha nem vár,'mivel oszig
grison úr nem intézkedhet, mert nem bizonyos, hogy idén lesz a végítélet és az
ezzel kapcsolatos feltámadás.
De ebbol legalább tudja, hogy ki az áldozat. Henry Grison, Avenue Magenta 9.
Mi van még?
Egy csontplakett. Nézd csak... Az van ráírva, hogy "ornagyi rangban", de név
vagy ilyesmi sehol. llletve itt lent: "személyesen állítottam ki; olvashatatlan
tábornok". És egy szám: "88". Felette aranybetűkkel: , Vezérkar. D. osztály".
Szóval, Grison úr valami kiszolgált, reumás katona volt és ez valami
emléklapféle vagy tízéves ütközeti találkozó. No jó... Ez itt egy értesítés...
A csudába!...
..Nem messze, a homokdomb tövében, térdeit átkarolva ott ült a kísértet, és
énekelt! Galamb nézte. Nem mozdult. Minek? Hogy kezdodjön elölrol az egész? Ült
és nézte. Azután cigarettára gyújtott. A kísértet felállt, és széttárta feléje
a karját. Harrincourt legyintett. O ezeket kikéri magának... Elég volt. Hagyják
békén...: Bántott valakit? Mit akarnak tole?...
A legtávolabbi homokhullámok felett halvány, krétaszínű csík válik le az ég
aljáról... és a hölgy énekel.
Galamb gondol egyet. Az udvariasság kísértetekkel szemben is katonai erény.
Kiveszi a szájharmonikáját, és szép érzelmesen kíséri a hazajáró no dalát,
behunyt szemmel, cifrázva... Egy pillanatra kinyitja a szemét, mert a no
abbahagyta a dalt. Hm... A kísértet ijedten áll, és csodálkozva bámul rá.
Azután megfordul és elszalad. Halló! Nagysád! Szellemné! Alljon meg, ne féljen,
nem bántom... .
De a szellem eltűnt egy domb mögött.
...Nagyon sajnálta, hogy így ráijesztett a kísértetre, azután visszament a
táborba, megevett egy fél cipót, és jóízűen elaludt.

Tizedik fejezet

l.

Másnap továbbindultak, és Galamb már a sorban menetelt. Troppauer oszinte
bánatára négy párral hátrább. Valamennyien frissen, vidáman indultak útnak, de
most már a Szahara közepén túl, olyan vidéken jártak, ahol három-négy nap
távolságra nem akadt oázis, és a katonák kimerülten, elcsigázottan rótták a
port.
Este a sivatagban táboroztak. Latouret ormester már várta oket az állandóan
elöl járó patrullal. A vén katonán alig látszott a megerolteto szolgálat. Ha
lefogyott valamit, ez csak a bánkódás miatt volt.
Mint egy csomó rongy, úgy hullott le a század a forró, sivár porra. Latouret
kiszemelte a posztokat, és beosztotta a másnapi orjáratát.
Váratlanul megpillantotta Galambot, amint letette a bardáját. - Közlegény!
- Oui, mon chef!
- Magának parancsba adiák, hogy a szekéren utazzék. Hogy kerül a menetbe?
- Saját kérelmemre a hadnagy úr megengedte, hogy átadjam a helyemet komolyabb
invalidusok számára.
- Azt hiszem, maga... rövidesen elég komoly invalidus lesz... Reggel, sorakozó
előtt fél órával jelentkezik nálam eloorsbe. Rompez!
Galamb elégedetten dörzsölte a kezét, mikor odébb ment. A jó öreg, dühös
Latouret majd gondoskodik róla, hogy "hivatása teljesítése közben" elhunyjon...
Ezután kisétált a dombok közé, hogy hátha meglátja valahol a kísértetet.
Tetszett neki ez a hazajáró úrino. Leült, és elovette a szájharmonikáját, hogy
csalogassa, De hiába... Ugy látszik, elriasztotta a megboldogultat...
- Csodálatos este van, bajtárs!... - szólalt meg mellette Troppauer. A költo
alacsony, vastag alakja végig szürke volt a portól. Tárt karral kiáltotta: - O,
Szahara, te királynoje a pusztáknak, áldott a por, amellyel a nagy költot
üdvözlöd...
- Dicso gondolataid vannak - helyeselte Galamb. - Csak így tovább... Nincs
valarni olvasnivalód? Napok óta egyetlen rímedet sem élveztem.
- Volt néhány szép sorom... de most búcsúzom, Galamb, nem olvasok... Hív a
sivatag. Valami motoszkál ma bennem! Egy vers. Egy gondolat... Szervusz!
És elkacsázott... Napóleoni fürtjeit rendezgetve tépelodött újabb rímeken.
Rövidesen eltűnt a sötétben... Galamb viszont a halott ember problémáján
tűnodött, hogy végleg lerázza a lelkiismeretérol. Egyszerűen becsomagol
mindent, és elhelyezi a katonai raktárban. Halála esetén felbontják, és ott
lesz a cím, hogy a pénzt és az értéktárgyakat Monsieur Henry Grison örököseinek
juttassák el.
Henry Grison utolsó címe: Avenue Magenta 9. szám volt. Ezen a nyomon
elindulhatnak... Bumm!
Lövés... Nyomban felugrott és körülnézett... A táborban máris felharsant a
riadó.
Rohant a szakaszához. A hadnagy hajlekötoben siet ki a sátorból és a gramofon
tovább szól odabenn. Miért van a légióban minden hadnagynak táskagramofonja?
-villant át Galamb agyán egy másodpercre.
- Merrol jött a lövés?... - érdeklodik a hadnagy. Senki sem.tudja megmondani.
Orjárat indul minden irányban... Tíz perc múlva .visszatérnek. Szent Isten!
Troppauert hozzák... Szegény költo... Galamb alig tudja türtoztetni mágát a
sorban, szeretne odarohanni.
- Beszélj! -szólt rá a hadnagy. -Mi volt?
Troppauer felült. A seb nem súlyos, a karját fúrta át egy golyó.
- Nem tudom, hogy ki lott és honnan - mondta a vastag ember. - Sétáltam
álmodozva, ugyanis költo vagyok... Troppauer Hümér, a lírikus... - Ember!
-kiáltott rá a hadnagy. -Jelentést mondj!
- Kérem, kérem -integette higgadtságra Troppauer, miközben az orvos
tisztoga.tta sebét. - Egyszer csak, amint sétálok, egy durranás, a karomat
átfúrja egy golyó, és elvágódom. Ugyanis, ha menekülök, akkor a lesipuskás még
egyszer lott volna. Igy azonban azt hitte, hogy megölt.
- Fúvasson újra sorakozót - mondta a hadnagy az altisztnek. Felharsant a küri.
- A terre! - vezényelt a hadnagy.
Mindenki letette a fegyverét. A tiszt és az altiszt sorra járt puskától
puskáig. Aki a lövést leadta, annak nem lehetett ideje kitisztítani a puskáját.
Egyenként vizsgálták a závárzatot, a csövet.
- Ez volt az -kiáltott végül az ormester az egyik puskánál. Galamb fegyverét
tartotta a kezében.

2.

- Közlegény! Galamb kilépett.
- Hol voltál, amikor a lövés történt?
- Sétáltam. De a fegyver nem volt nálam. - Ki látott?
- Troppauer közlegény. Öt perccel a lövés előtt beszélgettünk. - Veszekedtetek?
- Sot. A költo a legjobb barátom. - Utánam, indulj!
A hadnagy ment. Két altiszt közrefogta Galambot. A kórházszekérhez mentek, ahol
Troppauer karját éppen bekötözték.
- Közlegény! Ennek az embernek a fegyverébol lotték ki a golyót rád! Troppauer
ámultan felemelkedett.
- Az ki van zárva.
- Micsoda hang ez?! -rivallt rá a tiszt. -Té találkoztál vele elozoleg?
- !gen. Galamb kért rá, hogy néhány verset olvassak neki, szereti a verseimet,
mert én, ha még nem említettem volna: Költo vagyok, én...
- Fogd be a szád! Volt ennél az embernél puska, mikor találkoztatok?. Troppauer
diadalmasan kiáltott:
- Egy szál sem! Ott ült egy domb alján a Szahara közepén, és nem volt nála más
fegyver, csak a szájharmonikája...
A hadnagy visszament. Kimérte, hogy a homokdombtól, ahol Galamb ült, hány lépés
a táborig és vissza. Félóra ido kellett ehhez, futólépésben. Tehát Galamb
tisztázva volt. - Gyanakszol valakire? -kérdezte a hadnagy Troppauert.
- Valamelyik irigyem lehetett. Egy művésznek sok irigye van.
A tettes nem került elo. Galamb gondolkozott, hogy jelentsen-e valamit a
kísértetrol. Ez mégiscsak furcsa, hogy egy kísértet jár a nyomában, azután az o
puskájával megsebesítenek valakit... Mi a csudát akarnak tole?... Lehetséges,
hogy az a szép, szomorú rejtély volt a merénylo?... De mit vétett az ügyben
Troppauer?
Ott maradt Troppauer mellett, s a költo verseit olvasta fel, amit a beteg
lehunyt szemmel hallgatott.. . - Bocsánat, Galamb...
A gróf úr jelent meg. Dallamos, finom hangja csupa tapintat és elozékenység
volt.
- Kedves Troppauer - mondta a betegnek. - Nagyon szűk a cipo. Allandóan
sántítok. Kérlek cseréljük vissza... . A költo cipot cserélt a gróf úrral.
Galamb kíváncsian tudakolta a furcsa eset okát.
- Még Oranban, mielőtt elindultunk -magyarázta Troppauer -, este megkért a
gróf, hogy cseréljünk bakancsot, mert én úgyis bemegyek a városba, tehát ki
kell tisztítanom, o meg szeretne lefeküdni, de tele van vörös latyakkal a
cipoje, és bíbelodni kéne vele. Tudod milyen a költo? Elcseréltem vele a cipot,
és reggel már meneteltünk... Ugv látszik, szűk neki a cipom... Azt olvasd,
amelyikben a szerelmet egy nyíló almához hasonlítom, amikor lehullik...
Galamb azt olvasta, és a költo lehunyt szemmel élvezte...

Tizenegyedik fejezet

1.

Legközelebbi útszakasz: a Murzuk oázisig tíz pihenovel és négy táborozással.
Latouret ormester felderíti az utat. Mindenki jól tudja, hogy ez a felesleges
járorszolgálat büntetés. Nem minden káröröm nélkül nézték a katonák, amint
sorakozó előtt fél órával nekivág a sivatagnak. De hiába várták, hogy a vén
katona fáradt lesz vagy komor. Sebhelyes arcán semmiféle érzelem nem látszott.
Lepörkölt, fehér hiúzbajusza éppólyan harciasan és zordan meredt a
légionáriusokra, és éppúgy felfedezett minden kis hanyaggágot,
szabálytalanságot, mint azelőtt.
Még az éjszaka sötétjében indult el a nyolc ember, közöttük Galamb, Latouret
ormester mögött. Iljics, egy orosz diák került melléje. Iljics, vagy ahogy a
légióban hívták: Kölyök, kissé szaporán lélegzett, ami az elso komoly jele a
kimerülésnek. Ilyenkor már a tüdo erei tágulnak...
- Atkozott egy út... - mondta sípoló hangon.
- Csak tudnám, meddig még, hiszen a Szahara errefelé már ismeretlen.
- Fenét - nyugtatta meg Galamb. - Murzuk oázis még nagy gócpont a marokkói és
az algériai karavánutak találkozásánál...
Kölyök bánatosan csóválta a fejét.
- Én többet tudok egy átlagos katonánál. Murzuk oázis az utolsó pontja a
civilizációnak. Innen az egyenlítoig csak egy-két tudósjutott el még eddig.
Fontos lett volna midig ez a rész, mert ha Murzukon át a Niger vidékéig
eljutunk, akkor Angol Guineáig építenének vasutat. Ezért az útért járt erre
Hornemann, Barth és legeloször Suetoniús Paúlinus, de ottvesztek. A Niger
vidékén még egy hatalmas, ismeretlen földdarab van, amely vitathatatlanul azé
lesz aki hamarabb eléri. '
- Mondd Kölyök, hol tanulsz te ennyi feleslegeset ilyen utazókról, akik
mindenbe beleütik az orrukát... Tisztára képtelenség a te korodban ennyi
hiábavalósággal bíbelodni... Majd Murzukban megállunk és kész...
- Tévedsz. Murzukban szpáhi és szenegáli helyorség van.
- De jól tudod! - nézett rá Galamb némi gyanakvással. Utóbbi idoben nem
szerette a különös ismeretekkel rendelkezo katonákat. Ördög vigye a sok
rejtelmet! Kölyök zavarba jött.
- Igen... Véletlenül egy hölgy révén ismeretségekre tettem szert... Sokat
tudok, és különös módon elmondtak néhány érdekes adatot a szaharai
politikáról...
- Kérlek, hogy ezeket.az adatokat másnak sorold fel. Én, fiam, oszintén
megmondom neked, hogy jobban érdekel az utolsó szeretod, feltéve, ha onagysága
valami szellemeset mondott, és van egy kedvenc dála, amit én késobb
közvetítenék neked szájharmonikán.
Kölyök kutatóan nézett rá.
- Azt hiszem, te alakoskodsz. Pedig talán, ha oszintén beszélnénk...
Mi van ezekkel? Amióta Troppauerrel ezt az elsorangú hülye viccet kitalálta,
hogy verseket olvastat vele, azóta az egész század megtiszteli
közlékenységével. A gróf úr is oszinte akart lenni, most meg Kölyök...
- Hagyjuk az oszinteséget, öregem. Nem érdemes itt a családi múlton rágódni.
Elsikkasz- tottad és punktum...
- De nem... ,
- Hát akkor elkártyáztad, és rendben van. - Nem úgy volt...
- Jó, jó... Megölted és kész. Kölyök felkapta a fejét. - Honnan tudod?...
- Mindenki így van vele. Elkártyázta, megölte vagy elsikkasztotta, esetleg a
másikat is feleségül vette vagy.ilyesmi... Ne törodj vele... Én mondom.
Latouret idonként hátrapillantott a beszélgetokre, de nem szólt semmit... Csak
beszél- gess... Még dohányozhatsz is, de egyszer majd... Ha igazi alkalom
lesz... Nom du nom... A nap égetett és az állandó sárga, vakító, sivatagi
visszfény, amely szinte zúgva áramlott szemükön keresztül az agyukba, az örökös
sivár porhalmok tengerérol, kibírhatatlan... phű - Ne cammogjunk, a
mindenségit... nincsenek a korzón... Gyerünk a légiós indulóval! Enekelni...
un... deux... trois... Allons!...
Szinte repedezo, szikkadt torkukból fáradtan, hamisan, recsegve hangzott fel:

Tin t'auras du boudin
Tin t'auras du boudin...

Koller, az ács, döngve bukott ki a sorból.
Nom de Dieu!...
Egy ember hátramaradt vele. Sátrat vertek, bevárják a századot... - Garde a
vous... Én avant... Marche!
Az orjárat folytatta útját a Szaharában. Most már nem énekeltek. Az ormester
nem is vezényelt ilyesmit. Micsoda puhányok! Az o idejében, amikor még dívott a
crapaudine, a silo és hasonló büntetések, amikor még a szekér locséhez kötötték
azt, aki lemaradt hogy menjen vagy vonszoltassa magát, amikor még a sivatagban
elhullott legényekrol csak a felszerelést vették le, és mindenki elhaladt az
aléltan fekvo mellett, akkor még énekeltek, és aki nem akart vagy nem tudott,
azt karikára kötözték, hogy meggebedhetett... De azóta itt más világ lett.
Annyit foglalkoztak velük a lapok annyit firkáltak róluk, hogy egyre új meg új
intézkedésekkel tették kényelmessé a légiót mind,en városi csirkefogó
számára...
- Megmondhatom neked Galamb, ha érdekel. Titok, de elmondom.
- Nem! -mondta gyorsan,Galamb. -Nem érdekel, ha titok, és nagyon kérlek, ne
mondd el... - De... mégis... jobb, ha tudod...
- Jobb, ha nem!
- Az út oda... még eddig... merész expedíciónak számított... Nincs is út...
Murzuk oázistól a. Nigerig képtelenség... és már helyorséget is csináltak... A
húszadik század legnagyobb botránya... Utközben és ott is csak úgy halnak... de
nekik út kell Guinea felé... és Timbuktu nyugaton van... nem alkalmas... Hű...
nem fogom bírni...
Egy másik katona' szédelgett félre a sorból... Ezt is hátrahagyták' egy
félig-meddig pihenttel.
..Ha nem nézne rá olykor olyan sandán a jó öreg Latouret, Isten nyugtassa, ha
megmá- síthatatlan jóinduláta elszólítaná a I.égióból, akkor megpróbálna
szájharmonikázni a fiúknak, talán ez használna nekik a strapa ellen...
Hm... Megpróbálja... Mi lehet? Hiszen többen dohán oznak, és azért nem szól...
Legfeljebb ráordít majd, hogy hagyja abba. Azt megteheti neki. Tüzel a nap...
Hat órája menetelnek a végtelen, sárga portenger kellos közepén, amikor egyszer
csak Latouret ormester csodálkozva kapja fel a fejét. Valami finom, halk,
sípoló zümmögést hall... Mi ez? Itt, a halálos mars elviselhetetlen utolsó
órájában, mert még csak ennyi ido választotta el oket a táborozástól...
Mi ez?
Megfordult. Sacrebleu! A tejfelesképű cincogtatja a szájharmonikáját... és...
ördög és pokol Két puska van a vállán! Elvette attól a suhanctól!... Ezt nem
szabad ha rászól, csak azt a kölyköt bünteti, aki maradt volna otthon a
mamájánál, ahelyett, hogy idejött katonának... Hát csak cipelje a puskáját
másnak is, majd örül nemsokára, ha a lábát bírja... De hogy ezzel a vacak,
poros, fojtó levegovel még harmonikát is fúj... Tisztára bolond, és döglötten
fog a második menete- lésbol kibukni...
Hát csak bukjon...csak fújja...
És Galamb fújta. Most már egész vidáman. Ebben az órában már egy sem dolt ki. -
Halte... Fixe! A terre!
Két óra piheno.

2.

Már csak négyen mentek. Az ormester, Galamb, Kölyök lennek Galamb vitte a
puskájátl
Nadov a turkesztán óriás, aki naponta két szót sem beszélt, és Minkusz, az
osztrák orvos. A második hét órából négyet tettek meg.
És Galamb harmonikázott.
Azután abbahagyta. Latouret visszafordult, hogy végre lássa kiszédülni a
sorból, de csak azt láthatta, hogy Harrincourt elokotor a tarisznyából egy
darab hideg juhhúst, ami még melegen se volt valami gusztusos táplálék, és
jóízűt harap belole.
Még ilyet! A sivatagot járt vén ormester már kissé kóválygott. Ez meg vigyorog,
eszik, muzsikál, két puskát hord, és úgy néz ki, mint akit hízókúrára fogtak
itt...
Nadov, a turkesztán óriás, mint valami oszlop zuhant ki a sorból, nagy
döngéssel. Minkusz lehajolt föléje, hogy meghallgassa a szívét, de közben egy
szép bukfenccel o is elterült mellette. - Közlegény!
Ez Kölyöknek szólt. O még aránylag áll a lábán, csak az ajka remeg kékülten, és
hunyódik a pillája. .
- Bardát ver a betegek fölé, és bevárja a csapatot. Vegye át a puskáját...
Orjárat! Vigyázz! A mon commandement... en avant... marche!
Az orjárat, ez esetben egyedül Galamb, feszesen megindul az ormester után.
Néhány lépés múlva bátortalanul cincogtat, majd amikor látja, hogy Latouret nem
szól, szépen, hangosan harmonikázik. ' Bealkonyodott, a kékes égen bágyadt
fényű, korai csillagok gyúlnak ki a sivatag felett, és a kéttagú orjárat megy:
elöl az ormester, három szál hiúzbajuszávál, mögötte Galamb, feltűzött
szuronnyal, szájharmonikázvá.
- Közlegény! - Oui, mon chef!
- Mikor szokta meg a trópust? - A napokban, mon chef!
- Mit hazudik? Maga nem most jár eloször a sivatagban!
- Alázatosan jelentem, én még sohasem hazudtam. Nem finom szokás.
Meritek. (tt is, ott is hiénák kerülgették oket nagy távolságról, hol előttük,
hol mögöttük futva... Némelyik vészesen felüvöltött, hisztérikus, rekedt,
asszonyi kacagásra emlékezteto hangon... Távol gyenge fény tűnt fel. Az ott már
Murzuk oázis.

Tizenkettedik fejezet

l.

Murzuk oázis a sivatag csendore. Szpáhik; szahariánok, szenegáli lövészek
állomásoznak benne. Ezek portyáznak idonként a Szaharában, hogy sakkban tartsák
a tuaregeket, berbe- reket, riffeket. Murzuktól délre a nagy semmi következik.
De Murzukban villanyvilágítás van, rádióállomás, kórház és keramitos utak.
Szpáhik sorfala között vonul be az orani század, katonabanda szól, és az ott
lakók bámulják a fáradt sereget.
Az átvonuló tartalékszázadok számára külön laktanya van Murzukban. fde
irányítják az újonnan érkezoket. A porlepte, kimerült század ruházatát és
felszerelését pótolják, orvosi vizsgálat következik és három nap teljes
szabadság...
A portyázókat szpáhik zárják körül, és az oázis távoli részébe viszik, ahol
.karókat vernek le és tüskés drótot tekernek rájuk. A szabadon hagyott
kijáratok elé pedig szaharián orséget állítanak. Elkülönítik a szabadcsapatot.
Ezek nem valami érzékenyek, nyugodtan szívják a kendert, és sütik a kesztrát a
drótsövény mögött. A bejáró előtt egy vézna, osz szakállú, burnuszos arab
felállítja parázstűzhelyét, és kávét foz néhány centimes-ért.
A légionisták csodálkozva tapasztalják, hogy úgy bánnak velük, mint kedves
rokonnal vagy nagybeteggel. Még a szpáhik is, akik különben olyan magasan
hordják az orrukat, dohányt ajándékoznak nekik és süteményt, megvendégelik oket
a portyázók táboránál működo arab kitűno kávéjából, és mindenki annyi vörös
bort ihat, amennyit csak akar.
- Nem tetszik nekem ez a nagy gyengédség - mondta Piltote a hallgatag Nadovnak.
- Miért? - kérdezte a turkesztán óriás mély, nagybogo-színezetű hangján.
- Ugy látszik, sajnálnak bennünket.
Egy kövér néger ormester a szudáni vadászoktól barátságosan a vállukra
veregetett. - Hová fiúk?... Gyertek, igyatok a pénzemért pálinkát vagy kávét...
- Mondja, sergent - mondta Pilotte, mikor az arab Matuzsálem kitette eléjük a
kávét -, maga hol van beosztva?
- A gazdasági hivatal B osztályába. Mi láttunk el benneteket fehérneművel...
Meg caróccal a raboknak.
Egy élénk hang rikoltott közbe mögöttük.
- Hahó!... Mit hallok? Rabruhában masírozunk tovább?
A következo pillanatokban a körben guggoló katonák fején keresztül odapottyant
török- ülésbe Galamb.
- Ha nem tudnád -felelte az ormester -rabokat is kísértek.
- Adjál annyi kávét a katonáknak, amennyit akarnak -mondotta mögöttük egy
kapitány, a kék huszárok uniformisában, nyilván a szpáhik parancsnoka. - Nem
kell felugrálni, gyerekek, csak maradjatok ülve, és igyatok, egyetek, érezzétek
jól magatokat...
Barátságosan intett feléjük és továbbment.
- Az az érzésem -mondta Galamb -, hogy ez nem is katonai tábor, hanem valami
misszió, ahol a kedvesnovérek kapitányoknak maszkírozzák magukat.
Az bizonyos, hogy a szpáhi kapitányok nem éppen nyájas modorukról közismertek a
sivatagban. - Maguk most jó ideig ellesznek - mondta egy kopasz, fekete
szakállú hosszú szpáhi. - Messzire mennek leváltani... Aut-Taurirtba. Murzukban
szokás, hogy jól bánjanak azokkal, akik leváltják Aut-Taurirtból az embereket.
- És mit mesélnek, akik visszafelé jönnek? Csend.
Most jelent meg Kölyök is. Odaállt a kör szélére, a drótkerítés cölöpének dolt.
Mosolyog, mint rendesen, és gumit rág.
- Miért nem mondja, hogy mit mesélnek? - kérdezte idegesen Nadov. -Ha egyszer
erre megy át a tartalék, akkor visszafelé is itt megy keresztül a leváltott
csapat is. Mivel újabb csend következik Pilotte türelmetlenül vág közbe:
- Beszéljenek, a mindenségit! Ne becézzenek itt bennünket mint a csecsemoket,
inkább mondják meg, ha valami baj vár ránk'Aut-Taurirtban, hogy felkészüljünk
rá! Mit beszélnek, akik onnan visszajöttek?
- Hát éppen ez az... - mondta halkan a néger ormester. - Micsoda? ,
- Hogy még senkivel sem beszéltem, aki Aut-Taurirtból visszajött volna... ,
Hallgattak.
- És- kérdezte kissé rekedten Minkusz, miután megnedvesítette az ajkát, és
egyet krákogott - sok század ment már arrafelé keresztül?
- Hát... még csak másfél éve áll az eloretolt helyorség... - felelt kitéroe.n a
kopasz hórihorgas.
- Feleljen oszintén! - kiáltotta Minkusz. - Hány százával mentek át itt
Aut-Taurirt felé, mióta a gazdasági hivatalban van?!
- Hm... Tizenketto...
Nyomasztó hangulat ült a fülledt, fényes pálmalombok alatt üldögélo kis
csoporton... - Szóval -felelte vontatottan Nadov -, tizenkét helyorséget...
váltották le... és a tartalék bevonult... de a szolgálatból... senki sem tért
vissza...
Ismét csend volt. Csak az oázis légymilliói döngicséltek tömött rajokban... -
Hol van a helyorség? - kérdezte Mirkusz.
- Hát... azt bizony pontosan nem tudom -felelte a szpáhi. - Nemigen járt még
ott más a hadseregen kívül. De arrafelé lehet, ahol már sok az erdo.
- Hát ez nagyszerű! - örvendezett Galamb. - Ott már az egyenlítonél vagyunk!
Igazán elmondhatjuk majd, hogy világlátott emberek lettünk.
Tréfáját fagyos hangulat fogadta. ltt most senkinek sem volt kedve nevetni.
Lehetséges, hogy a légió MurzuktóI az egyenlítoi oserdokig küldi ki oket, a
Szaharán keresztül? És lehetséges, hogy ezen az átkozutt, messze pontján a
glóbusnak helyorség van?...
- Valamit mondott az imént - szólt most közbe Pencroft az ormesterhez -, hogy
rabokat is kísérünk...
- Azt hát -bólogatott a szudáni. -Arrafelé valami fegyenctelep is van.
...Távolról botok pufogása, majd tevebogés hallatszott és elviselhetetlenül sok
légy kínozta az üldögéloket. Egy hatalmas, fényes borű arab jött közéjük. A
karján szarvasvipera tekergozött. Jövendot mondott, és amuletteket árult.
Embrió kisujját borbe varrva, és kis, arab pergamentekercset, bűvös szöveggel.
A hatalmas, barna színű embernek hosszú bajusza volt és nagy, kampós orra.
- Halló, öregem! Mintha már találkoztunk volna! -kiáltott feléje Galamb, mert
úgy rémlett neki, hogy ezt az embert már látta Marseille-ben. Vagy Oranban? -
Nem tudok róla, rumi úr, hogy találkoztunk volna.
- De egész biztos, csak akkor még nem házaltál ezzel a fogatlan kígyóval...
- Fogatlan?... -kérdezte az arab udvariasan, és kissé megnyomta a kígyó nyakát,
azután odatartotta közel Galamb arcához. -Tessék megnézni... Mindenki
felugrált, és a kör nagyot tágult.
A szarvasviperának mindkét méregfoga látszott!
Percek alatt biztos halál, pokoli kínok között, és nincs semmiféle ellenszer...
Galamb még közelebb tartotta vigyorgó fejét, és belenézett a kígyó torkába,
mint egy öreg doktor.
- Vidd innen! - kiáltotta néhány légionista türelmetlenül a varázslónak. - Vidd
innen, te ördög!
- Csak meg akartam mutatni, hogy nem fogatlan -felelte nyájasan a nagy bajuszú
arab -, ahogy a rumi úr mondta...
- Abban nem volt igazam, pajtás - biccentett vidáman Harrincourt -, de azt
fenntartom, hogy én már láttalak valahol...
- Nem emlékszem:.. talán tévedni kegyeskedsz.
- Nono... tévedni ugyan emberi dolog, de azért velem is elofordulhat. Hát akkor
ülj le ide, öreg átokkereskedo barátom, és tedd valahová kedvenc ölbéli
kígyódat, hogy a tisztelt közgyűlés is helyet foglaljon, azután mondj nekem
jövendot! Lehetoleg kellemeset, ákkor kapsz egy feketét - és odaszólt az osz
arabnak, aki egyre fozte a kávét. - Egy pohárral a kígyódajka úrnak. Gyerünk,
kisfiú!
A legalább nyolcvanéves kisfiú kivett egy kis réztartályt a parázsból... A
varázsló lecsavarta karjáról a kígyót, és egy borzsákba siklatta, amelynek
bekötötte a száját, azután megnézte Galamb tenyerét:
- Hosszú életű lesz... -kezdte. Galamb dühös lett. Más nem hiányzik!
- Hallod, nem fontos meghamisítani a valóságot. Csak mondd ki bátran, hogy nem
élek soká...
- Hosszú életű lesz a rumi úr... egészen biztos. Ez itt az életvonal, a
hüvelykujj alól indul ki, és átmegy a tenyerén... Jó hosszú vonal...
- Nézd, öregem... Nem is olyan hosszú csak piszkos a kezem, azért látod így...
de ha jobban megnézed - próbálta rábeszélni, szinte könyörögve. De a varázsló
állhatatos volt: - Ez így van... Hosszú életed lesz... És itt... Ez érdekes...
különös... Egy no szelleme üldöz! Mi?... Hohó! A szellem... No nézd!
- Ide hallgass, öreg Ali baba! Te tudsz errol a szellemrol?...
- Igen... En tudok róla... Egy szép, szomorú no szelleme követi a csapatot...
Nadov közbedörmögött:
- Ne éljek, ha nincs így... Most már elmondom, hogy a múltkor... valamelyik
oázisnál... azt hittem, hogy a bortól van, mert oázisban én mindig részeg
vagyok, láttam egy not, a sivatagban ült, túl az oázison, és énekelt!...
- Nadov! Nem voltál részeg! Én is láttam -bólogatott Galambb, és a varázslóhoz
fordult. - Ide hallgass, Aladdin! Ha ismered a kísértetet, és alkalmilag látod,
mondd meg neki, hogy tiszteltetem, és ne féljen tolem, én nem harapok, és,
nagyon tetszik nekem... Szeretnék megismerkedni vele.
- Micsoda hülyeségek ezek - mondta idegesen Hildebrandt, aki eddig egy szót sem
szólt. -Hallja, Galamb, a Szaharában nem hálás dolog kísértetekkel tréfálni.
- Nem hülyeség, cimbora - világosította fel Galamb -, egy kísértet jár a csapat
után, elegáns no, és háromszögletű jel van a kezén. Ez a kedvenc dala... És
elorántotta a szájharmonikáját.
..Millió csillag ragyogott a sivatag felett, tág fényű, szokatlanul nagy,
vöröses és rezgoen ezüstszínűek, a mozdulatlan pálma- és fikuszlombon át. És
Galamb behunyt szemmel, érzéssel rezegtetve a tenyerét, szája szögletébol
finoman, élesen fújni kezdte kis hangszerén a dalt:

"Si lon savait... "

Két majom, átutazóban egy tamariszkusz koronájáról a szemközti platánra,
megállt, és kíváncsian nézett le a lombok közül... A hold ezüstös fényében
tisztán látszott a távoli sivatag felett ködszerűen lebego por...
És Galamb fújta a "Si lon savait"-t, valamennyi szem a távoli Szahara felé
irányult, hogy talán a daltól, mintegy hívásra, megjelenik a szellem.
Ehelyett valami más, valami sokkál meglepobb történt...
- Gazember! - sikoltotta Kölyök. - Gyilkos gazember...
És szinte a levegon át úszva, nagy ívű tigrisugrással rávetette magát...
Pencroftra!
Két kézzel eltaszította az amerikait a torkánál fogva, villant a rohamkés, és
bizonyára leszúrta volna, de az egérképű, szikár ember rövidesen kicsapott,
szabályos horogütéssel álon találva Kölyköt. Az ütésnek alig volt lendülete, de
Pencroft hihetetlenül eros lehetett, mert egy apró reccsenés hallatszott,. és
Kölyök ájultan bukott a földre...
Döbbenten álltak. Pencroft lihegve igazította a zubbonyát, és Kölyök még
ájultan is egész testében remegett. Valamitol sokkszerű állapotba került...
...Az erdok felol egymás után felbúgtak a takarodók, és ki-ki sietett a
laktanyája felé.

2.

Mentek:..
A század valósággal népvándorlássá növekedett Murzukban. Elsősorban. kaptak két
páncélkocsit, amelyek kis kaliberű, gyorstüzelo ágyúkkal voltak ellátva, azután
megszapo- rodtak három tipróláncos teherautóval, ezek muníciót vittek
csatlakozott továbbá öszvérék hosszú sora, gépfegyverrel, lángszóróval és
reflektorokkal, hatalmas kórházkocsi egy vörös hajú szanitéccal.
Ezenfelül sok teve, öszvér és kocsi következett, különféle rakománnyal,
útépítéshez szükséges szerszámokkal. Hatalmas alvázakon gerendákat,
vastraverzeket, huzalt, sodronyt és rézdrótot szállítottak magukkal.
A menet közepén haladt a kétszáz fegyenc. Bennszülött és fehér rabok vegyesen.
Jobb csuklójuknál fogva párosan összekötözték oket. Durva, barnás vászonruhában
voltak. Ezeket ötven goumier kísérte: A gyarmati közigazgatás legdurvább
eszközei, fényesen felöltöztetve, a kiképzo altisztektol elsajátított
szolgálati stílus műveltségé- riek gogjével.
Az ötven goumier is választhatott a fegyház vagy az aut-taurirti szolgálat
között mivel egy osztag angol matrózt, akik verekedés miatt a csendorségre
kerültek, ott is pökhendiek voltak, úgy elvertek, hogy három tengerész belehalt
a sérülésekbe.
A goumier, sajnos, semmit sem ért a diplomáciához, és fogalma sincs arról, hogy
az angol matróz kényes portéka, ha agyonverik. Amíg él, éppoly ágrólszakadt
vízi bohém mint a többi tengerész, de ha agyonverik, akkor akta lesz belole!
Akta, amelyre azt illik felelni, hogy:,"A megindított vizsgálat alapján
vétkesnek talált csendoröket példás büntetéssel sújtottuk...
Talán nem is ötven goumier-t találtak volna vétkesnek, ha kevesebb is elegendo
Aut- Taurirtban.
És valamilyen kihágás miatt Burca Lenormand és Hilliers katonai mérnökhadnagyok
is vétkesnek találtattak, ezért Aut-Taurirtba helyezték át oket.
Gardone kapitányt, aki igen sokat ivott, és az Operában egy hölgy miatt
botrányt provokált, sürgönyileg vezényelték párizsi lakásáról Murzukba, ahol
bevárja az orani csapatot, és az aut-taurirti helyorségben átveszi vicomte
Delahay orngy mellett a helyettes parancsnoki tisztséget...
..Szitkozódva tépte össze a hosszú sürgönyt. Tudta, hogy mitjelent ez a dicso
fogalmazás. Valami pokoli garnizonba fog kerülni, ahol vagy megdöglik, vagy
eloléptetik...
Azt azonban o is csak Murzukban tudtá meg, hogy hová került, amikor egy
ornaggyal beszélt a századirodában.
- Hogy innen... az egyenlítoig?.. . -kérdezte hökkenten, a térkép fölé
hajolva... - Nem egészen... -felelte az ornagy. -Nehéz terep, az bizonyos...
- De hát mi az az Aut-Taurirt?... Miféle hely az, a Szahara és a Niger. vidéke
között, hiszen ott talán sohasem járt még ember...
- Dehogynem... Emlékezzél csak vissza! Két évvel ezelőtt ment eloször Murzuktól
délre egy felderíto csapat, de ézen a helyen megölték a patrult, és a leküldött
büntetoszázad nyomát sem találta a gyilkos bennszülötteknek... Megállapították,
hogy a szokota. négerek tették, de ezek a Nigeren és az osedon túl tanyáznak.
Senki sem tudja, hogy kerültek a mi vidékünkre. Azután Normand és az
expedíciója sem tért vissza. Timbuktuból keresésére indultak, és
megállapították, hogy valamennyit lemészárolták. Azután elindult Russel
expedíciója, errol bizonyára hallottál, hiszen nagy port vert fel, rendkívüli
támogatással indult útnak, és valami átjáró után kutatott, de o is eltűnt..:
- Bocsáss meg, kérlek... De hát ez ismeretlen, felderítetlen út... - Lander,
Hornemann és Caillée eléggé felderítették...
- De nem hadseregek és helyorségek számára! - csapott'az asztalra Gardone
elkesere- detten... '
Az ornagy vállat vont.
- Katonák számára csak egy lehetetlen van: a parancs bírálata. Másfél évvel
ezelőtt elhatározták, hogy az egyen1íto és a Szahara között helyorség lesz a
semmiben, és azóta ott helyorség van. Ez Aut-Taurirt. Ut kell a Russel-féle
elveszett átjáró helyett. Tehát út lesz, és aki onnan hazajön, ha leváltják, az
igen szép karriert csinált...
- Ha hazajön' - mondta sápadtan Gardone.
- Na igen... De ha nem, akkor is szépen emlékeznek meg róla.
Ezt kissé hűvösen mondta és felállt. Az ornagy jó katona volt, és Gardone nem
tetszett neki.
Igy indult el a század a részeges, Párizshoz szokott, kövér Gardorie
kapitánnyal, rabokkal és egy század tapasztalatlan újonccal.

3.

- Azt mondd meg, hogy miért rohantál Pencroftra? -kérdezte Minkusz, az orvos,
Kölyök- tol. Ez biztosan valami lélektani elváltozás.
- Nem tudom. Egyszerre forró lett körülöttem minden, nem is emlékszem rá, hogy
mi volt...
Mögöttük nyikorogtak a kerekek harsogtak a tipróláncos autók, csörömpölt a
páncélos, pufogtak a hajcsárok botjai, amint a forró sivatagban nehézkesen
törtetett elore a végtelennek látszó menetoszlop.
- Ez már velem is volt -mondta Nadov. - Egyszer Szmolenszkben, a búcsún annyit
ittam, hogy két napig aludtam utána.
- Maláriád van - állapította meg Pilotte -, sokszor ilyen átmeneti rohammal
kezdodik, azután egyszerre jön a hidegrázás.
- Lehet - hagyta rá a Kölyök. - Az bizonyos, hogy beteg voltam.
- Nem volt semmi ügyed ezzel a gengszterrel? - kérdezte Hlavács, a cipész. A
találó gengszter nevet Pencroft kapta bajtársaitól.
- Nem! Soha... - mondta a Kölyök.
Azután már nem beszélgettek. Egyre forróbb lett a levego. Egy sirokkószerű déli
légáram- lás elviselhetetlen fofájást és lomhán kavargó portölcséreket
hozott... az öszvérek köhögtek és ordítozva kirúgtak, csattogott a korbács,
pufogtak az öklök, a hajcsárok szitkozódtak. A kapitány elöl lovagolt, a
rosszullét a dühvel összekeveredve émelygett benne, és minden varrat külön fájt
a koponyáján. Idonként a nyeregtáskából üveget húzott elo, és ivott.
Egy szokatlanul nagy homokdomb árnyékában letáboroztak. Képtelenség volt
tovább- menni. Az egyik-teherautó hajtókarja eltörött, hosszú szerelésre volt
szükség. A lovak és öszvérek vakon bukdácsoltak...
Galamb örömmel konstatálta, hogy itt sok kiváló alkalom kínálkozik a halálra. A
tízezer dollárt már hozzátartozói zsebében érezte. Valahogy nem fájt á halál.
Akiknek nem fáj az élet, azok a halál gondolatát is könnyebben viselik el.
Gbndolta, utánanéz Troppauernek, aki még mindig nem állt a lábán. - Te... -
Kölyök szólította meg.
- Mi van, fiú?
- Beszélnem kell veled... - Parancsolj, pajtás...
- Nagy titkot akarok rád bízni...
- Hagyjuk ezeket, öregem. Meg vagytok tisztára háborodva a titkaitokkal... És
mért pont engem szemeltél ki? Figyelmeztetlek, hogy léha, felületes,
komolytalan fráter vagyok, fecse-. go, pletykás és megbízhatatlan... '
- Kérlek... ne alakoskodj... Gyere egypár percre külön a többitol... Most
tudom, hogy orszolgálatban van a gazember... Nyugodtan beszélhetünk... Ugyis el
fognak tenni láb alól... Neked kell mindent elmondani...
.Olyan szomorú és kétségbeesett volt, hogy Galamb megszánta. A mindenségit a
titkoknak és rejtélyeknek!
- Hát gyere, fiú, de kérlek, ne vágj állandóan ilyen siralmast képet... Leültek
egy távoli domb árnyékába.
- Párizsban az egyetemre jártam -kezdte a Kölyök. - Igazán vidám ember voltam,
pedig sokat éheztem, de a nyomor nem számított, a diákélet szép volt, derűsen
!áttam. a jövomet, és... Ekkor megismerkedtem egy novel...
- A baj mindig így kezdodik - jegyezte meg nagyképűen Galamb, és ujjain,
keresztül átengedte a port egyik kezébol a másikba, miközben arra gondolt, hogy
jó lenne; ha itt maradna a sivatagban homokórának.
- Ez a no megígérte, hogy elosegíti a karrieremet. Van egy kitűno barátja,
bizonyos Henry Grison...
- Kicsoda? .
- Henry Grison... Miért ijedtél úgy meg?
- Ezzel az úrral találkoztam... ' - Hol?
- Egy érdekes házban... Pizsamában fogadott a földön... Kölyök nézte...
- Én tudom hogy te ki vagy... - És rövid szünet után mereven Galamb szemébe
nézett, majd így szólt: -Batalanga.
Nagy hatást várt. Galamb igen bután nézte. Azután megfogta a fiú homlokát. -
Lehét, hogy ebben igazad van, de nem ártana, ha megmérnéd a lázadat... Kölyök
mereven és gúnyosan nézte, azután újra, szinte szótagolva ismételte: -
Ba-ta-lan-ga!...
Mit akarnak tole? Most ez a legújabb. A Batalanga!
- Nagy komédiás vagy -mondta Kölyök -, de nem hiszem, hogy továbbra is
alakoskodsz, ha megmondom, hogy én már jártam Batalangában...
- Ez rendben van fiam... Jártál ott, tudomásul veszem. Csak arra felelj most,
hogy ki ez a Grison, és hol élnek rokonai vagy örökösei. '
Nem tudok róla sokat: Az o ajánlata révén kerültem Russet expedíciójába...
Galamb ismét megélénkült.
- Russel! Várj! Hiszen ez volt az a kutató, akinek az özvegyét elvette... dr.
Brétial... Hopsza! Hiszen ez érdekes...
- Tudtam, hogy ez érdekelni fog.
- De mennyire! A meggyilkolt Brétailné követi a csapatot. Kölyök falfehéren
ugrott fel.
- Ne mondd! Könyörgök, ne mondd!.. Megorülök -és kétségbeesetten zokogva
vetette magát a földre.
Harrincourt gyengéden felemelte. Most már komolyan vette, amit a fiú mondott,
és sajnálta. Nem tudta, mi baja, csak látta, hogy nagyon szenved.
- Ugy tudom -mondta csendesen Kölyöknek -, hogy Brétail agyonlotte az asszonyt
meg egy kapitányt és önmagát.
- Nem igaz... -suttogta Kölyök. -Mind a hármat megölték!
Millió apró, izzó porszem szúrta az arcukat, és a levego mozdulatlanul állt a
sivatag felett a rekkeno forróságban.
- Különös... - motyogta Galamb. - És nem tudsz közelebbit?... Hogy ki volt a
gyilkos?..: - Én... voltam!

Tizenharmadik fejezet

l.

Galamb most az egyszer megrázkódott belülrol. Ennek a titoknak a szörnyűségét
még az o felületes, nemtörodöm, vidám lelkivilága is teljes tragikumában
átérezte. Batalanga még esak hagyján, s a szökokút a márkival tréfa. Holttest a
fürdoszoba előtt, rendben van, fo, hogy a villanyt eloltsák. A táborszernagy
felismeri mint bakát, oda se neki. Macquart nem jön el az estélyre: sebaj: De
ez itt más, megrendítobb, ahogy a Szahara közepén ül húszéves Kölyök és sír,
mert megölt néhány émbert. De ami a legkétségbeejtobb egy felületes ember
számára, mindezt egyedül o tudja. És neki most tenni kell valamit..És ne értsük
félre: nem szájharmo- nikázásról van szó, nem valami hülye viccrol, hanem egész
komoly tennivalóról.
- Hát ide hallgass, most ne bogj... Már sajnálom, hogy nem a Troppauer verseit
hallgattam inkább. Ugyanolyán, mint a te históriád. Izgalmas, lehangoló, és egy
szót sem ért belole az ''' ember... Nesze, itt egy cigaretta, gyújts rá, és
mondj el mindént oszintén.
A fiú néhány sóhajjal valahogy rendbehozta szabálytalan lélegzését. Idonként
még egyet csuklott. Rendkívüli felindultság didergett benne, úgyhogy eleinte
összekoccanó fogai szóta- gokká harapták szét, amit mondott...
- Most mindent meg fog tudni - suttogta. Azután jelentosen hozzátette: - Ornagy
úr. Galamb felugrott, és siránkozva vágta földhöz a sapkáját: - Csak ezeket a
marhaságokat hagyjuk már, könyörgök!
- Jó, jó... Hát akkor errol nem beszélünk. Vegyük úgy, mintha nem tudnék
semmit.
- Az egész ügyben én vagyok az, aki nem tud semmit. És mennél többen
magyarázzák, annál kevesebbet tudok.

Kölyök megértoen mosolygott:
- Rendben van. Hallgass hát meg: Vegyük úgy, hogy te nem tudsz semmit. Csak egy
derék bajtársam vagy akinek elmondom ezt a szörnyűséget azért, hogy ha
meghalok, akkor legyen, aki hurkot dobjon a gazemberek nyakába. Tudd meg
elsősorban, hogy ez a sok-sok ember, aki itt táborozik ebben a hatalmas körben,
soha többé nem tér vissza onnan, ahová megyünk. És ennek mind az a néhány
gazember az oka, aki megölte Russelt.
- Hát miféle életelixírt talált ki ez a Russel úr?
- Egy kétezer éves átjárót. Suetonius Paulinus, aki már az elso században járt
a Niger vidékén, megemlékezik egy feljegyzésben a krokodil útjáról amely a
pusztában minden akadály nélkül elvezet a Fekete Oriások birodalmába. Mivel a
Niger mentén, azon a vidéken, amit Suetonius leírt, törpe pigmeusok élnek,
Russel feltevése szerint a szokota négereket nevezte óriásoknak, akik hatalmas
emberek, de csak a pigmeusokhoz viszonyítva!
Igy ez a jegyzet, amely az óriás szó miatt nem foglalkoztatott komoly
tudósokat, Russel
révén bizonyos fokig éppoly hiteles lett, mint Hérodotosz útja. No, most vessük
össz ezt
Hérodotosszal... - Pajtás... Ne vessük össze! Vagy csináljuk ezt máshol, és ne
a Szaharában! Nekem a tengerészAti akadémíán is mindig bajom volt ezekkel a

régi írókkal.
Szürke porfátylakon át látszott a krétaszínű hold. Bágyadt sugárzás ragyogta be
a végtelenbe nyúló homokhalmokat. Egy felriadt öszvér keservesen elordította
magát, és hiénák felelgettek rá a távolból.
- Ezt muszáj meghallgatnod... - mondta Kölyök. - Sok ezer ember pusztul el
emiatt... - Ne haragudj, de ez marhaság, hogy itt a sivatagban mindenfelé
klasszikus írók miatt pusztulnak az emberek! Nagyon meleg van, egészségtelen a
klíma. De errol nem tehet sem a Vergílius, sem a Shakespeare!
- Tudom, hogy tetteted magad. Azért mégis kérlek, hogy légy türelmes.
Hérodotosz azt írja, hogy a Nílus és a Niger összeköttetésben állanak. Ezt
valami homályos módon a krokodilokkal magyarázza. Rússel szerint a Krokodilök
Utja Szegambián vezet át, és Hérodo- tosz, aki Süetoniusszal járt úton, nyilván
a Gambiát tévesztette össze a Nílussal. Ha ezt az átjárót, amely a Niger
vidékét és a Szaharát összeköti, megtalálja valaki, akkor az újkor
leghasznosabb felfedezésével járult hozzá a gyarmatosításhoz. A Szahara-vasút
meg lenne oldva. A vonal összekötné a Földközi-tengert a nyuggat-afrikai
kikötokkel. Azután Francia- ország számára szerezné meg Szenegambia ismeretlen
vidékét, Batalangát a szokoták földjét.
A szokota bennszülöttek ismerik azt az utat, amelyet Suetonius és Horodotosz
óta annyian kerestek hiába. Russel csalhatatlanul biztosnak hitte a feltevését,
hogy hol kell lenni ennek a titkos átjárónak... De Russel eltűnt: És soha többé
nem tért vissza. Brétail doktor érkezett csak meg Marokkóba, halálos betegen,
és ez a bizonyos Henry Grison hazatért. ,
- Ez a Grison... Ez ott volt Russellel? Kölyök bántó, rekedt hangon nevetett: -
Ott volt?... O lotte agyon!

2.

Szóval, az az ember, akinek a tárcája itt van a zsebében, akit az o
rohamkésével leszúrtak Brétail doktor házában, az a bizonyos Henry Grison ölte
meg Russelt?
- És te honnan tudod mindezt?
- Engem az a no, akirol gyanítom, hogy Grison szeretoje vagy ügynöke volt,
összehozott Grisonnal. Henry Grison mint gazdag oroszlánvadász és Afrika-utazó
férkozött Russel közelébe. Grison szervezte mint gyakorlati ember Russel
expedícióját, és bevett engem is.
- És ki volt ez az ember? .
- Most már tudom: hírhedt politikai kalandor.
Jó pénzért mint mohamedán próféta zavargást rendezett Arábiában vagy mint
munkás sztrájkra izgatott az iraki petróleumforrásoknál. Egy Laporter nevű
vadász és én voltunk a legfiatalabbak az expedíció tagjai között.
A sivatagban táboroztunk, közel az oserdohöz, azon a helydn, ahol Aut-Taurirt
helyorséget alapították késobb. Az erdoben lakó pigmeus bennszülöttek
segédkeztek a tábor körüli munkában. Innen indult el utolsó útjára Russel. Csak
Brétail doktor kísérte el. Talán azért nem hívott mást is, mert sejtette, hogy
az expedíció tagjai között lehet néhány hamis ember. Laporter, Lorsakoff, az
orosz, Grison, egy Byrel nevű angol és én tartottunk ki idáig, a többi kíséro
betegség miatt vagy más okból lemaradt útközben.
Este a bennszülött segítoink, vagy négyen, akik között egy fonök is volt,
Illomor, kis ünnepséget rendeztek, amelyre vendégül !átták fehér gazdáikat.
Jámbor embereknek látszottak, kivivel kínáltak bennünket. Egy különleges pálma
hajtá- sából készítik ezt az italt. Színtelen, szagtalan pálinka. Az osi hit
szerint szűzlányoknak kell megrágni, és a szájukb'ol teszik egy korsóba, amely
kézrol kézrejár. Altalában minden primitív népnél megtalálod ezt a nyállal
erjesztett italt. Még tréfálkoztak velem, hogy az újonc trópusi utazónak ez a
legkeservesebb pillanat. Mert a korsót visszautasítani a fonök kezébol halálos
sértés. Nagy tüzet gyújtottak, primitív hangszerekkel zümmögtek, és ittunk. A
második pohárnál már nem éreztem undort. Maró, gabonapálinkaszerű ital, de
mintha pezsegne a szájban... A bennszülöttek rövidesen vadul rikoltoztak, és
különös eksztázisban nagy bakug- rásokkal szökelltek a tűz körül.
Különös, érthetetlen módon egyszer csak úgy éreztem, hogy nekem is ugrálnom
kell. Forró lett a fejem, a tűz, az erdo, a vadak összevissza keringtek
előttem, azután a karom, lábam rándult egyet-egyet, és végül úgy rémlett, hogy
ott ugrálok velük a tűz körül, de már nem tudtam magamról...
Reggel arra ébredtem, hogy megkötözve fekszem, és Laporter ül mellettem.
- Csak maradjon nyugodtan - mondta szelíd hangon, ahogy nagybetegekkel stokás
beszélni. _
Irtózatosan fájt a fejem.
- Mi... miért vagyok megkötözve? Laporter hallgatott.
- Miért nem felel? -kiáltottam ingerülten.
- Nézze, maga rosszul volt tegnap, és hát... elfelejtettük, hogy bizonyos
embereknél... a kivi pálinka gyilkos dührohamot idéz elo... Igen ritka eset, dé
elofordult már máskor is. Kissé felemelkedtem...
Borzasztó volt!
A fonök törökülésben guggolt, mellette Grison. előttük feküdt két pigmeusi és
Byrel... Holtan!...
Agyonlottem oket!
El tudod képzelni, mit éreztem?... kábító ital dührohamában lövöldözni kezdtem,
és meglottem két bennszülöttet meg egy európait. A kilott revolverem ott feküdt
mellettem. Elhallgatott, és líhegve bámult maga elé. Két pimasz hiéna egészen
közel osont hozzájuk,
és néhány lépésnyire előttük leültek, mintha ok is hallgatnák az elbeszélést.
Galamb egy homokkövet vágott feléjük, mire a két állat rekedt vakkantással
elfutott a sivatagba.
- Itt kezdodött minden - folytatta Kölyök. - Késobb Laproter eloldozta a
kezemet. Borzalmas fofájásom volt. Délfelé járt az ido. A törzsfonök
mozdulatlanul ült, nem szólt semmit. Illomornak hívták. Ez is a fülemben
maradt, mert olyan furcsa név: Illomor... Grison beszélt vele, azt mondta, hogy
földelje el a halottakat. Illomor nem felelt. Csak ült, a lábujjait piszkálta,
és maga elé bámult. Lorsakoff azt mondta, rossz jel. Ha a fonök nem szól, akkor
fogadalmat tett. Nagy fogadalmak.után sokszor hetekig hallgat a bennszülött, és
ilyenkor nem lehet tudni, hogy ilyen fogadalmat tett. Esetleg csák elbujdosik
néhány hónapra az oserdobe, de az is lehet, hogy valamennyiünket leölet,
mielőtt továbbmegyünk... .
Lefényképezték a halottakat. Azután jegyzokönyvet vett fél. Ebben az állt, hogy
én öltem meg kivimámorban Byrelt és-a bennszülötteket. Grison és Laporter
aláírta. Lorsakoff elém tette,a papirost. Ha nem írom alá ezt a bíróság csak
súlyosbító körülménynek veszi majd. Különben sem volt szándékomban letagadni.
És mit értem volna vele? Négy tanúval szemben?
Aláírtam. Ezután Lorsakoff azt mondta, hogy menjünk a tanár elé. Talán valami
baj érte Russelt és dr. Brétailt? Elföldeltük a halottakat, azután útnak
indultunk.
Behatoltunk a dzsungel sűrűjébe, a nyomukon. Késobb Laporter és én pihentünk.
Lorsakoff Grisonnal elorement. Egy óra múlva visszatértek, és azt mondták, hogy
menjünk tovább, nem tálálják a nyomukat. Pedig már mélyen benn jártunk a
titokzatos Batalanga földön.
Délután ráakadtunk Russel tetemére. Agyonlotték. Laporter, Grison és Lorsakoff
látszólag kétségbeesetten rohantak a tetemhez.
- Gyilkosság... - mormolta az orosz.
- És Brétail? -kérdeztem. , - Vagy ot is megölték, vagy...
- Vagy?..
Egyik sem felelt. Lefényképezték a tetemet.
Némán visszaindultunk. Nyomasztó és titokzatos volt az egész. Utközben a
sivatagban Grison ázt mondta:
- Maga szörnyű bűnt követett el. Ha nem zárják be, akkor élete végéig
tébolydába kerül. Nem akarom tönkretenni. Lorsakoff és Laproter is hallgatni
fog. A jegyzokönyv maradjon a mi titkunk. De cserébe: maga az én emberem lesz.
Szükségem van megbízható segítotársakra. És mágában bízom. Ha egyszer elveszíti
a bizalmamat, nyilvánosságra kerül a zsebembol ez a jegyzokönyv és a fénykép!
Minden pillanatban az őrültek, a fegyencek vagy a földönfutók sorsára
ítélhetem...
- Mit kíván tolem?
- Még nem tudom. En nemzetközi hírszerzo vagyok. Ha szót fogad, nem lesz oka
panaszra. Ez idotol fogva játékszer voltam a kezében. 'Gyenge jellemű vagyok,
és súlyos bűnöm bizonyítéka nála van. De különben is... Olyan eros, parancsoló,
hatalmas ember ellen mit tehettem?
Marokkóba, majd Oranba mentünk. Közben apródonként megtudtam sok mindent. Pél-
dául, hogy Grison lotte agyon Russelt: De nem találta nála a tervet. Ezt
Brétail kerülo úton elvitte, mert sejtették, hogy a kísérok között ellenség
van. Russel aznap hajnalban megtalálta az átjárót. De beteg volt. Ezért
sürgette Brétailt, hogy vágjon neki az útnak egyedül. De másfelé, hogy ne
találkozzék velünk. Brétail Oranban várta Russelt. Helyette Lorsakoff, Laporter
és Grisan jött. Brétailt is megzsarolták. Ugy mint engem. Fénykép és
jegyzokönyv a halott Russelrol. Brétail szörnyű gyanúba keveredhet: megölte a
tanárt. Ha az esküdtszék felmenti is, a gyanút senki sem moshatja le róla. És
level,ekkel is zsarolták. Russel felesége és a titkár már régen szerették
egymást. Valamikor az asszony néhány levelet írt hozzá, állítólag
kompromittálók voltak, és ezeket Lorsakoff ellopta. Russelné és Brétail szörnyű
helyzetbe került. Engedelmeskedniük kellett. Brétail beismerte; hogy a terv
birtokában van. Azt mondta, hogy hajlandó osztozni az árán, de nem adja ki a
kezébol, csak a vásárlónak. O akar megalkudni. Lorsakoff ebbe is beleegyezett,
de csak úgy, ha Brétail minden lépését ellenorizheti. Laporter meg én mint
inasok vigyáztunk a titkárra a házbán. Ha kimozdult, Lorsakoff vagy Grison
állandóan a sarkában volt.
Brétail húzta, halasztotta az ügyet. Eloször azt mondta, hogy kidolgozza az
odavatett tervet, azután sokáig alkudozott a vevovel, akit Grison hozott.
Késobb feleségül vette Russelnét. A tervet nem látta senki. Nem is. sejtették,
hogy hol orzi. Hiszen egy oserdoben hevenyészett vázlat nem valami hatalmas
tervrajz. Esetleg csak egy szelet papír. Lehet, hogy a zsebében van, de
eldughatta egy gyufaskatulyában. A zsarolók valósággal rátapadtak. Egyre
dühösebbek lettek. Dr. Brétail most már a szemükbe nevetett, ha feljelentéssel
fenyegették. Hiszen ok is bűntársák lettek. Ha sikerül rákenni Brétailra a
vádat Russel haláláért, nem tudják semmivel sem megmagyarázni, hogy miért
hallgatták el a tudomásukra jutott bűntényt ennyi ideig.
A helyzet most az volt, hogy kölcsönösen egymás nyakán tartották a kezüket. De
aki a másik torkát összeszorítja, az önmagát megfojtja. Ejszakánként Laporter
nemegyszer kutatta át a házat a térkép után, de fogalma sem volt, hol lehet.
Brétail'továbbra is kifogásokkal húzta az idot. Közben feltűnt a háznál Corot
kapitány; általában olyankor, ha Brétail nem volt otthon. Ugy látszott, hogy az
asszonnyal jól értik egymást.
Azon a napon sirokkó volt... Csontig sajgó meleg szél fújt, a bal dobhártyám
kettos lüktetéssel dobolt a carotis ér izgalmától: Koponyát repeszto nyomás
terpeszkedett a város fölé. A szobámba mentem, hogy ledoljek. Ilyenkor órákig
feküdtem az ágyon, és csak a konyak segített rajtam...
Fél üveggel ittam ki egy hajtásra, szokásom szerint, és végigdoltem az ágyon,
hogy aludjam...
Egyszer csak forró lett a fejem, rángani kezdett a karom... a lábam...
kiáltani, felugrani nem tudtam... Mi ez?...
Mintha vaJami lidércnyomásos álombeli jelenet játszódna le: nyílt a szekrényem
ajtaja, és kilépett belole félmeztelenül, átdöfött orral a törpe pigmeus fonök:
Illomor!
Kiáltani,'üvölteni akartam, mert a karom, lábam a tamtam és a síp ritmusára
mozdult, de csak feküdtem tehetetlenül, rángatózva és a fonök csendesen
megszólalt: - Ez volt a fogadalmam.
Egy pisztolyt tett az asztalomra, és rövid irdei nyelven, egy szájrándulással,
mintha csak köpne, ezt mondta:
- Nogad! Ölj!
Még láttam, amint lándzsáját emelgetve, a törpe négerek hosszú lépéseivel
elmegy... Azután tüzek lobogtak fel, sípok szóltak, tamtam hangzott, és
torkokból felszöko néger dalok...
Többre nem emlékszem...
Hamuszínű arccal meredt maga elé, rekedten a sok beszédtol és a rémületes emlék
fojtogatásától.
- Mikor magamhoz tértem, megkötözve feküdtem az ágyamon. Laproter vizes ruhával
törölgette az arcomat. Sejtheted, mi történt...
- Ne, ne... -mondta Galamb iszonyodva...
- Ne mondd... Gondolom... _ Hallgattak. '
...Hajnal derengett a sivatag felett, és a szállongó porsziporkák már
megvillantak néhol a fehéres virradásban.
Kölyök lávaszerű, dermedt arccal suttogta: - Mind a hármat... én... a kivi
mámorában. Laporter bizonyára megakadályozhatta volna.
Felharsant az ébreszto. Futólépésben kellett visszamenni a táborba.:.
- A legfontosabbat... - lihegte futás közben Kölyök. - . . még nem mondtam...
Laporter kényszerített a légióba... Ok el tudták intézni, hogy ehhez a
századhoz kerüljek..: - Majd ráérsz...
- Nem, nem... most kell. Laporter akarta, hogy beálljak... Aut-Taurirttól utat
építenek... Az elveszett Russel-féle átjáró helyett a Batalanga földön... az
egyenlíto oserdején át... Lehetetlen vállalkozás... mégis meglesz...
százávalhullanak el az emberek... Ezzel a századdal sokan vannak, akik meg
akarják akadályozni... Engem azért kényszerített Laporter és Grison...
Elfúlladt a futástól, nem kapott levegot, de megpróbált beszélni...
- Laporter a légióban van, és... a neve... Már nem jött hang a torkán, csak
futni tudott, sípoló tüdovel... De még a nevet akarta mondani, és... Lövés
dördült!
Kölyök futás közben egy szaltószerű bukfenccel elterült a porban, a hátára
gurult, és szétcsapta a karját. Azután nem mozdult, csak a szája sarkán
kibuggyant a vér...

Tizennegyedik fejezet

1.

- A terre! Megismétlodött a jelenet.
Ki-ki a földre tette fegyverét, és a hadnagy a kapitánnyal végigment. Galamb
kilépett a sorból, és feszesen megállt.
A kapitány végignézte: \
- A puskád?
- Nem találom, mon commandant!
A hadnagy meglepetten felismerte a katonát:
- A te fegyvereddel azt a vastag embert is megsebesítették. Hol voltál, mikor a
lövés történt.
A merénylonek megint nem sikerült Galambot eláztatni. Öten is jelentkeztek,
hogy az áldozat mellett futott.
Egy altiszt jött puskával a kezében.
- Itt a domb mellett, ötven lépésre a sebesülttol találtam. - Ez a te puskád?
-kérdezte a hadnagy Galambot. - Oui, mon adjudant.
- Különös. Neked mindig alibid van, és közben a puskád gyilkol.
Semmit sem tudtak megállapítani, de Galambot, habár teljesen igazolták a
katonák, a megmagyarázhatatlan gyanú, a bizalmatlanság rosszindulatú homálya
fogta körül.
A menetoszlop folytatta útját. A Kölyök bal vállát érte a lövés, és a tüdot is
megsértette. Az ezredorvos és a vörös szanitéc ápolás alá vették.
A Szaharának olyan vidékén meneteltek, ámerre évekig nem vetodik el ember.
Vergodve, küszködve haladtak. A lábuk olykor bokán felül süppedt az izzó
talapba, elégette, felsebezte a borüket, és a napi másfél liter poshadt vízadag
nem enyhítette nyomorúságos állapotukat. A végsokig ingerlékeny és ideges vo1t
ember, állat egya- ránt. Még Galamb is dühös lett. Sok vacak por ment a
szájharmonikájába, és vagy egy fél hánggal hamisan fújt. Késobb egészen
eldugult. Pillanatriyi lelkiállapota is kissé emlékeztetett egy eldugult
szájharmonikára. Szerette ezt az ijedt, sápadt gyereket. Szegény. Milyen
szomorú eset, ha az ember ilyen fiatal korában az alkohol élvezete miatt
gyilkos lesz. De egyszer csak kiszabadul innen ez a fiú, és akkor majd azt a
tanácsot adja neki, hogy járjon zenés kávéházba, az jót tesz
lelkiismeretfurdalás ellen. Igen! Ezt a tanácsot fogja adni, ha már ez a kedves
gyerek hozzá fordult bánatával. És majd azt is ajánlja neki, hogy ne
csavarogjori állandóan Afrikában, mert ez nem vezet jóra, inkább nézzen valami
állás után, mondjuk, legyen vasutas vagy hírlapíró, és a szolid élet idovel
helyrehozza.
Fene ezt a szájharmonikát!
- Közlegény... -kérdezte a kavargó homokzivatarban hörögve a káplár, aki
végigment a szálaszan... -Maga rinocérosz?!... Pléhbol van?! Hooo... Az
emberek rakásra döglenek, és itt szájharmonikákkal bíbelodik?... Hooo... khm...
Khm... Szétszakad a tüdom!
A déli áramlás sűrű portölcséreket kavart. Galamb udvarias érdeklodéssel nézett
rá: - Valaki rosszul lett?
- Ember! Négyen kaptak hogutát délután!  - Az a naptól, lehet.
Az emberek rogyadozva köhögtek, a kavargó portölcsérek az ötvenfokos, izzó
légáram- lásban jajgató pokollá tették a menetoszlopot, és Galamb a
körömpiszkálójával a szájharmo- nika oldalán egy srófót, próbált meglazítani...
-Mennél közelebb értek az egyerilítohöz, annál kínzóbb volt ez az állandó
vándorlása a pornak. A passzát zónájában jártak. Mintha a fórró talaj
füstölögne, úgy röpköd állandóan a homok, és az összezsugorodó nap
parázsszerűen izzik a porfátylak mögött.
- Zárkózni! Zárkózni! -ordítja a káplár, mert percenként felbomlik a
menetoszlop. - Nincsen srófhúzója véletlenül? -szólítja meg kedvesen Galamb.

- Nom de Dieu... -Az altiszt szitkozódva, köhögve botladozik tovább a porban.
Egy katona kizuhan a sorból, többen a fejüket fogják és jajgatnak...'A
páncélkocsi a kis kaliberű ágyúkkal leállt. Három szédelgo mechanikus a gépbol
kirezgo benzinpárák fölé hajolva dolgozik az óriási gépezetben... Valaki
megérinti a félájult szerelot. Gatamb áll mögötte:
-. Legyen szíves, kérem, hogyha ezzel a munkával kész, akkor hozza rendbe a
szájharmo- nikámat is...
...Csak az mentette meg az életéf, hogy hirtelen lehajolt, és így a kalapács
néhány centiméterrel a feje mellett zúgott el.

2.

Este, mikor lehűlt a levego, eroltették a menetelést. Az egyenlíto felol
szüntelenül szállongó' portölcsérek jeges, fehér sugárzásban terjengtek.
A gróf úr, aki aránylag jól bírta az utat, a hidegtol ideges lett. Hlavács, a
suszter ment mellette. Egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy elokelo
bajtársának vacog a foga. - Sohasem hittem volna, hogy emberek erre képesek -
mondta Hlavács.
- Enjól bírok mindent, csak a hideget nem -felelte vacogva. Elokelo külseje
most eloször sínylette meg a szolgálatot. Magas homloka körül oszülo haja,
klasszikus arca és remek, férfias alakja semmivé váltak ebben a didergésben. -
Kedves Hlavács kolléga... En nem sajnálnék tizenöt frankot magától, ha szerezne
nekem egy... inget amit felvennék ez alá... Nincs több fehérneműm... és két
ingben kevésbé fáznék... Nem... valami úri dolog... kettos fehérneműt
hordani... De itt olykor... fel kell adni... az etikettet...
- Csakugyan ennyi pénzt áldozna? -kérdezte Hlavács. - Szavamra... Van talán egy
felesleges inge?
- Az nincs, de lophatok éppen egyet -morfondírozott a cipész. -Milyent
szeretne?
- Nem vagyok barátja az ilyesminek... de az eset oly kivételes, hogy
eltekintek!... Ha szabad választanom a század ingei között, akkor... ezét a
Harrincourt-ét szeretném. Ugy is mindegy, hogy kitol lopja. Vagy sem?...
Harrincourt-nak'finom inge lehet...
- Kérem. Legyen Harricourt-é, de akkor húsz frankot fogok kérni. - Miért éppen
húszat?
- Micsoda kérdés? Egy finom ing mindenhol drágább. Nadov ingét olcsóbban is
számít- hatom.
Ez ellen a gróf úr nem tudott érvelni. .
Nyolcnapos menetelés után elérték az utolsó térképezett oázist, Gadirt. Errol
is inkább csak tudták, hogy van. A század fele beteg volt. Pokoli zaj, bogés,
csörömpölés töltötte be a kis oázist, amely már porral betemetve,
e1képzelhetetlen légyfelhokkel feküdt a vigasztalan Szahara egyhangú, sárga
síkján...
Az állatok nyerítettek és üvöl'töttek, mert a legyek fürtökben csüngtek róluk.
Mindenfele védekezés hatástalannak bizonyult ellenük.
A porfyázók és a légionisták között helyezkedtek el a rabok és a hatalmas
bennszülött csendorök. Nem volt ajánlatos a szabadcsapatot a katonasággal
összeereszteni... Még így is kiütött a ribillió, mert kávézni a legionáriusok
rnost is csak odajárnak a vén kávéfozohöz, egy pohár meleg italra. Titokban még
pálinkát is kaptak, bár ez a kantinos szabadalmai közé tartozott. De a
kantinosnak nem volt kmirha pálinkája. Ez egy szörnyen átható, pomádé- és
keserűmandula-il/atú, eros szesz, amit mindenféle virágból erjesztettek. A
kávéfozo körül mindig egy kis karéj légionista ült törökülésben, és
mégvitattáTc az eseményeket. Örömmel üdvözölték a közeledo Galambot. Mint o
mondta, az.arab6al együtt Zenés Kávéházat nyitnak a Szaharában.
De ma nem a szokott bakugrásokkal jött. KomoFan bandukolt, és nem vette elo a
hangszerét sem, miután leült...
- Elszomorít a helyzet - mondta sötéten.
- Engem is... - legyintett az óriási Nadov, mert igazán reménytelenül
állomásoztak itt, betegen, rongyosan, egy ijesztoen halálos pontján a világnak,
elzárva a társadalomtól. Galamb élénken emelté fel a fejét.
- Szintén ellopták egy ingedet? Elképzelhetetlen, hogy milyen meglepetések
érhetik az embert a Szaharában... Ellopták az ingemet... Mindössze két ingem
volt... Egész finomak... A másik is ilyen kék-sárga csíkos volt, fehér
pöttyökkel, mint ez, itt rajtam. Valódi műselyem... - Nagyon szomorú volt.
- Parancsolsz kávét, rumi úr, vagy kmirhát... -rikácsolta fülsérto, rekedt,
sipító hangján a vén árab. - Eros szagú, jó ízű kmirhát... vagy finom kávét...
- Kávét adjon, kisfiú - mondta búsan. Ha valakit magázott, az feltűno jele volt
nála a rosszkedvének.
- Nekem kmirhát - lépett oda izzadtan Rikajev, a dán borbély -, de gyorsan...
phű a hoség... -o is kigombolta a zubbonyát, mint a többiek -... és a legyek...
a legyek megölnek... - Ezrével zsongtak, kinyíló szájakba, szemekbe repültek,
a,kávéfozo hiába lengette rongyát. Tömött csomókban zsongtak. Galamb megkapta a
kávéját, és búsan kevergette. A kávéf(5zo bement az udvarba, és hozott egy nagy
kannát, ebben tartotta a tartálék pálinkáját, de most megcsúszott
és'szörnyű!... az egészet Galamb nyakába öntötte. Végigfolyt rajta a maró szagú
ital tetotol talpig.
- Hülye! - kiáltotta kétségbeesetten Galamb, és felugrott. - Ez a szörnyű szag
most napokig gyilkolni fog.
- Bocsáss meg, rumi úr-rikoltotta papagájsirámát az öreg, és rongyával
törölgetni kezdte. -O, de átkozott ügyetlen vagyok...
A katonák röhögtek. Legalább valami derűs mozgalom kavarta fel az oázis
áporodott, rekkeno melegét.
Ekkor harsant fel Troppauer Hümér csataordítása:
- Ide hozzám, katonák! . Ötven goumier-val verekedett a költo.

Tizenötödik fejezet

l.

Benid Tongut, a legdurvább goumier körüljárta a lehullott rongyként piheno
foglyokat, akik még szörnyűbb helyzetben voltak, mint a katonák. Eddig már vagy
tucatot temettek el a sivatagban. Létszámukat az indulásnál úgy állítják fel,
hogy harminc százalékkal kevesebb fog megérkezni belolük.
Apolatlan, cinikus külsejű, vigyorgó, torzonborz halálfejek, vadul villogó,
bennszülött tekintetek, fáradt, szomorú, intellektúális arcok, valamennyien a
biztos halál apatikus tudatá- ban, utálkozó, fásult grimasszal állták a
goumier-k csattogó korbácsát.
Barbizon, egy zömök, bronzborű korzikai bándita volt a legtekintélyesebb ember
a rabkolóniában. A piheno közben éppen dalolt valami szerelmes olasz nótát a
naplementérol, és amikor befejezte a dalt, egy majomállkapcsú, borjúszemű,
vastag, borostás ember lépett hozzá:
- Engedje meg, hogy fejedelmi énekért megajándékozzam egy fél tábla bagóval. En
költo vagyok.
- Köszönöm. Nevem Barbizon. Bandita voltam Korzikán.
- Ennek is örülök - mondta a vastag költo - ugyanis sokan mondják, hogy
hasonlítok Napóleonra. - És elorehúzta deres, hosszú, ritkás haját a homlokára.
- Csakugyan emlékeztet. rá... Különösen a hangja... Kérem; itt mögöttem fetreng
egy sikkasztó, azt hiszem, napszúrása van, és nekem már nincs meg a vízadagom,
nem adna a magáéból?
- Parancsoljon... -A jólelkű Troppauer odanyújtotta kulcsát. Barbizon gyorsan
megitatta a sikkasztót, de egyszer csak olyan korbácsütést kapott, hogy
kiejtette a kulacsot, és a víz kifolyt.
- Piszok bandita! Hát ha elfordulok, rnáris pimaszkodsz... te... te... - és a
megdühödött Benid Tongut még kétszer csapott le.
Mielőtt harmadszor is üthetett volna, valaki megfogta a karját. Troppauer volt.
Szelíd, lírai hangOn mondta:
- Csendor úr... A biblia azt mondja: Ne menjen le a nap a te haragoddal...
- Mi?... Menjen a fenébe! És eressze el a kezemet... - Kirántotta a csuklóját,
de a másik a zubbonyát fogta meg:
- Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!...
Lepyen istenes, csendor úr... hiszen maga is csak ember...
A csendor szitkozódva mellbe taszította a költot:
...Késobb, mikor magához tért, két társa egy csöbör felett tartotta, és az
orrát törölgették. Az edényben a víz piros volt, és Benid Tongut sohasem akarta
elhinni társainak, hogy a költo mindössze egy pofont adott neki.
Ez a pofon kissé mozgalmassá tette az egyhangú tábori életet. Eloször is
Galamb, mikor meglátta költo barátját a goumier-öklök között, hogy elsosegélyt
nyújtson addig is, amíg odaér a tízliteres kannát belehajította a goumier-k
közé. Ez mindjárt egy kis levegot csinált, mert ketten a földre zuhantak, és a
többi szétrebbent.
...Æltalános verekedés kezdodött. Az egyik csendor, akinek tüzet fogott a
ruhája, üvöltve verte magát a földhöz, egy másik piszto)yt rántott, de ennek az
arcába vágtak egy boristráng- gal, hogy felismerhetetlen lett.
Futólépésben érkezett Latouret ormester, mögötte a megerosített orség, szuronyt
szeg2zve. - Fixe!... En joue!...
Egy pillanat alatt nem volt verekedés.
Ilyesmiben nem ismertek tréfát a sivatagban. Jött az orvos a vörös szanitéccel.
A sebesülteket elvitték. A többi állt...
A vizsgálat gyorsan ment. Az ítélet is. Barbizont kikötötték. Troppauer és
Galamb egy hétig fele vízadaggal menetel, a többi katona és a goumier-k, akik
részt vettek a verekedésben, kettos szolgálatot látnak el huszonnégy óráig.
Megőrültél! -szidta Galamb Troppauert, amikor a kaszámyaáristomnak megfelelo
tábori szolgálatot látták el söprűvel. - Mit vered a csendoröket? Gyere a
századhoz verset olvasni, ezeket már megnevelted.
- Nem akartam neki verset olvasni. Csak bántott egy jóravaló banditát, és
tudod, hogy milyen rajongó vagyok... (déztem a bibliát ennek a baromnak... Mit
tehet ilyen helyzetben egy költo? -
- De minek kellett úgy szájon vágni, hogy fejest repüljön az oázis másik végébe
Trooppauer elfogódottan morzsólgatta az újjait. - Istenem... Költo vagyok. Mit
csináljak?

2.

- Bizonyos vagy benne, hogy eljutunk Aut-Taurirtig? -kérdezte Gardone kapitány
Finley hadnagytól gyakorlat előtt a sátorban.
A felszerelés megfelelo. Ellátták a csapatot mindennel. Sajnos, az emberanyag
rossz. Gardone nagyon szenvedett. Arcán a sápadt, napégette kreol szín sárga,
egészségtelen vegyléke ült. Nehezen lélegzett, és patakokban folyt a verejték
róla... Pedig idáig lovon tette meg az utat.
- Azután -folytatta Finley hadnagy -félek, hogy nem egy gyanús alak van itt,
különleges megbízatással. Ezt az orületes útépítést a dzsungelen át angol
Guineáig szívesen megakadá- lyozná néhány nagyhatalom. Gyanús, rejtélyes esetek
fordulnak elo. Például a két titokzatos lövés... Csak az nyugtat meg, hogy
valószínűleg a francia titkosszolgálat tisztjei közül is vannak itt néhányan. .
Gardone szemhéjai fáradtan hunyódtak. - Mi?... Tisztek?... L(gyan! Hol?
- Mit'lehet azt tudni. Talán a szabadcsapattal, de lehet a légionisták között
is vagy a transzporttal...
- Ezek rémregények! Francia tiszt nem áll be közlegénynek, nem, nem hagyja
verni magát mint rab a goumier-ktol... llyesmi lehetetlen.
A hadnagy mosolygott.
- Hogy mennyire lehet, azt bizonyítja Poisson kapitány esete, aki tavaly még
Ain-Sze- frában volt parancsnok. Egy évig szolgált Yvés ornagy mint közlegény,
hogy megtudja a lázadás igazi okát. Jelentése után Poissont nyugdíjazták. Két
hadnagyot, akik állandóan vadászgattak, és az ormesterre bízták a szolgálatot,
kidobtak Szudánba.
- Én nem lennék ilyesmire képes...
Nagyot sóhajtott, és egy vizes kendot borított az arcára.
A tábor élénk nyüzsgésén látszott, hogy ez az utolsó pár óra vonulás előtt.
Mindenki elkészült a bizonytalan ideig tartó menetelésr. Akiktol elvonták a
fél vízadagot azok utoljára még ittak egy jót. Ezek közé tartozott Galamb is. A
jókedvét ismét visszanyerte. Az o kedélyén az sem fogott, hogy szédelgett a
saját szagától a nyakára öntött kmirha miatt.
Egyszer csak a barnaborű, osz bajuszú arabot pillantotta meg, aki Murzukban
jósolt. Nini! Hát ez hogy került ide!
- Haltó! Öreg varázsló! Maga autóbuszon jött!
- En a szabad harcosokkal vagyok, rumi úr - mondta a varázsló. - Megyek veletek
mindenhová.
- Nagyon okos, legalább nem unatkozunk. De hol hagytad a kis kacskaringós
barátodat? - Képzeld, uram, ellopták. Hallottál még ilyet?
- Miért ne? A vadnyugaton lovat lopnak, a Szaharában viperát. Egész kedves kis
állat. - En aggódom - csóválta a fejét a varázsló -, sok gazságot követtek már
el kígyóval. Akinek szarvasviperája van, az bárkit megölhet. Elég, ha ellopja
az ingét...
Galambnak tátva maradt a szája:
- Mi ... Mi ez már megint... Ingét? Mit mondasz?
- Ha valakit itt meg akarnak ölni, akkor az illeto viselt ingét betömik egy
zsákba, amelyben vipera van. Kígyónak nem adnak enni, döfködik a zsákot, szóval
kínozzák az állatot. Azután éjjel, köze) ahhoz a helyhez, ahol az ing
tulajdonosa van, kibocsátják a kígyót. A vipera száz ember közül is azt fogja
megmarni, akinek az inge a zsákjában volt.
- Mi? Nem rossz...
- Ez évszázados módja a gyilkolásnak, mindenki ismeri errefelé, és egy úr azt
mondta, hogy... messze lndiában is csinálják... Szálem...
Az arab mélyen meghajolt, azután elvegyült a nyüzsgésben. Hopp!
Persze! Már tudja, hol látta. A meghajlás... Megvan!
A lakáj!
Az Avenue Magentán, doktor Brétail villája előtt, mikor azt a noi szellemet,
akkor látta eloször... A no a villa hátsó kapuján ésengetett, és a lakáj
.eresztette be. Ez volt! Hiszen ez csak bemázolta magát. Ez fehér ember! Halló!
No, megállj, te büdös filmszínész!... Merre van... Nem láttak, kérem, egy
kígyóbűvölot, aki barnára van festve, de lakáj ... Marha maga!... Halló... Nézd
csak, hát hová tűnt!... Meg kell fogni! Ez tud valamit a kísértetrol,
aki.mostanában is sűrűn megjelenik előtte, de csak álmában, és nagyon
kellemesen viselkedik... Hé!...
De hiába kereste. Az álarabot mintha a föld nyelte volna el. Senki sem tudott
róla, sehol sem'látták.:.
Az a dolog, amit az ingrol mondott, marhaság. Neki mindig ilyen.izéket
mesélnek. Egy kígyó ném.véreb. Majd Sherlock Holmes nyomozni megy, és pórázon
vezet egy viperát, hogy szagolja a tettes nyomát. Mindenfélét beszélnek itt egy
hiszékeny embernek. Olyanok, mint a matrózok, akik halálhajóról meg tengeri
kígyókról regélnek az újoncoknak. Még szerencse, hogy nem esett a fejére.
Valaki ellopta az ingét, mert bukott a szép mintára.
Takarodó után mindenki lefeküdt, mért tudták, hogy másnap mennek tovább.
Éjféltájban iszonyú ordítás verte fel a tábort. Négyen aludtak egy sátorban,
közöttük Galamb is. Egy Kramartz nevű közlegény rohant ki üvöltve...
Szarvasvipera harapta.meg, és olyan mélyen mart bele a katona felsokarjába,
hogy nem bírta visszarántani a fogát. Csak kint a sátor előtt hullott le róla,
és nyolc puskatus csapott egyszerre a hüllore.
A szerencsétlen Kramartz néhány perc múlva meghalt. A szarvasvipera ellen nincs
védekezés...
Galamb ijedten állt ott. Amikor az általános riadalom lecsillapodott, egy
távoli pálma alá ült. A többiek ismét visszafeküdtek. Holnap menetelni kell.
Galamb azonban kissé megrendült. Nem értette teljesen a dolgot, mert hiszen ha
az o ingét lopták el, akkor miért marta meg a vipera Kramartzot? Vagy elromlott
a kígyó szaglása... Végeredményben vipera is lehet náthás... Milyen egyszerű
lett volna minden, ha ot marja meg. Most már nem volna gondja rá, hogy milyen
módon patkoljon el.
Lehet, hogy Kramartz halálának o az oka?...
De hát ha az o ingével váltották meg a viperát, hogy került a kígyó Kramartzhoz
És ki lopatta el az inget?... Csak a szellem lehetett! No! Háromszögű
anyajeggyel... A sivatag szelleme... Na, csak kerüljön a szeme elé...
Valaki megérintette a vállát: - Jó estét.
A lovaglóruhás kísértet állt mellette.

Tizenhatodik fejezet

l.

Valahol egy felriadt papagáj rikoltozott.
Különben néma csend. A kísértet itt áll véle szemben...
- Nos? - kérdezte hűvösen a no. Galamb vigyorgott.
- Jó, hogy jön, éppen most gondoltam, hog.y furcsa dolgok történnEk a tábor
körül, és ha legközelebb.hazajárni látom, akkor megkérdezem, nem tud-e
közelebbit... A no idegesen kiáltott rá:
- Mondj.a kérem! Maga nem érez semmit, ha így szemtol szemben áll égy novel,
akit meggyilkoltak? Akinek a haláláért ön is felelos!
- Ezt a gyanúsítást a legerélyesebben kikérem magamnak!
- Nézze, kérem, én régen figyelem magát - mondta remego hangon a no. -
Elismerem, hogy bámulatra méltó idegei vannak, csodálatosan színészkedik, és
amit tesz, az meghaladja a hírét, de mégiscsak van szíve, azt hiszem... Láttam,
hogysegít a gyengéknek.
- Asszonyom! Én lassan megszoktam, hogy idonként sürgosen közölnek velem
valamit, amit nem értek, és amihez semmi közöm sincs... BeleYörodtem, hogy ne
higgyék el azt, ami igaz, és tudjanak rólam valamit, ami nem igaz, de most
talán mégis mondhatna valami közelebbit!...
- Felesleges, hogy színészkedjen előttem... Én tudom, hogy maga ki! - Nem.
mondaná meg nekem is? Hadd tudjam én is! - Ön Yves ornagy!
Galamb elkeseredetten kiáltott:
- Hát ezzel.az omaggyal a sírba visznek, és akkor majd én is hazajárok, mint
nagysád. A no egy pillanatig bizonytalanul nézte.
- Szóval, kicsoda maga, a saját bevallása szerint?
- Harrincourt. Jules Manfred Harrincourt elcsapott tengerészkadét és
filharmonikus. Ezek után szabad tudnom, hogy az ön személyében kit gyászoljak?
A no önkéntelenül elmosolyodott. De aiután megvetoen lebiggyesztette a száját:
- Ezt a mesét akarja elhitetni velem? Ne próbálkozzék ilyesmivel...
- Kérem, elmondok magának oszintén mindent. Remélem, megbízhatok egy
kísértetben, hiszen odalent talán mégsem pletykáznak... Hát tessék
meghallgatni.
..És Galamb elmondott mindent. Az akadémián kezdte, folytatta a fofelügyelovel,
és leszámítva apróbb mellékvágáriyokat, amikor kitért néhány hölgyismerosére,
vidám nótákra, aránylag összefüggoen eloadta az ügyet...
A no állandóan gyanakvással nézte... Kissé alátámasztotta az elbeszélést a fiú
állandó, gyerekes vigyora. Végül bizonytalan hangon megszólalt:
- Hiszen könnyen bebizonyíthatja, hogy maga nem Yves ornagy... Ez esetben a
maga számára nem bír értékkel egy ócska óra...
- Sajnos, odaadtam Macquart-nak...
- Mi?! -A no sápadtan, reszketve nézett rá.
- Hiszen nekem azt mondták... hogy Macquart... Nem megy el... - De sebaj. Azért
ott volt. És elvitte az aranyórát... ' - Ki beszél itt aranyóráról? Egyszerű
karóra, krokodil fejjel...
- Az megvan! Boldogan odaadom, bár nem az enyém... Tessék... Ordög és pokol!...
Kérem -mondta Galamb ,, az órát ellopták...
Az óra nem volt a csuklóján...

2.

A no felkacagott.
- És én már kis híján elhittem ezt a komédiát... - Kérem, esküszöm...
- Ne esküdjön!... És én elég bolond voltam... Még kételkedtem abban, hogy
kicsoda... Nem akartam hinni, hogy színészkedik... megtévesztett a
komédiázása... - Kérem, higgye el...
- Ugyan!... Az órát majd eljuttatja oda, ahol uárják, és én vagyok az oka, mert
megmen- tette m.
- Mitol, kérem?
- Ember! Ha magát nem önti le az arab kávéfozo kmirha pálinkával, akkor most
halott. En ostoba, megmentettem magát!
A kmirha! A kígyó hiába kereste az ing tulajdonosát, mert a szörnyű kmirha
szaga fogta ot körül. Hogy dolgavégezetlenül ne távozzon, megmarta szegény
Kramartzot. Tehát az o élet az arab kávéfozo mentette meg.
Illetve, ez a no... Elég rosszul tette! De mindenesetre a szimpátia jele a
megboldogult részérol . . .
- Kérem, higgyen nekem... - könyörgött a férfi. '- Nem örülök, hogy az életemet
meg- mentette, mert ez nálam sorscsapásnak számít, de boldog vagyok, hogy
foglalkozott velem... és... rokonszenvesnek talált. Ugyanis én nagyon sokat
foglalkozom magával gondolatban.
Megfogta a kezét. Jó meleg noi kéz. Halottban ritkaság. De ez ingerüEten
kiszakította a csuklóját.
- Ne merészeljen hozzám nyúlni.
A no ismét eltaszította, és futott... Galamb utána.... Most nem tűnsz el, mint
a sivatagban!... Hopp! Ott a fordulónál nem mehet tovább, mert egy mimózasövény
zárja el .az útját.
A no futott... a sövényhez ért, Galamb nagy ugrásokkal követte, és már szinte
elérte, amikor a fák közül ílgy csapták fejbe, hogy ájultan zuhant a földre.

Tizenhetedik fejezet

l.

Magához tért, zúgott a feje. Nem érzett fájdalmat, csak az az illúziója volt,
mintha egy hordó volna a nyakán, amelybol tízezer bezárt méh szeretne
szabadulni.
Virradt... Megtapogatta a fejét a tarkója körül. Kissé dagadt volt, és sajgott
az érintésre.'.. A mindenségit! Alaposan kupán vágták. Vtsszament a táborba.
Szóval, a kísértet mentette meg. És a kávéfozo útján. Persze! A kávéfozo
hallotta, hogy ellopták az ingét, tudta, hogy eltűnt a kígyó, és valószínűleg
sejtette az összefüggést. Ezért nyomban leöntötte ot a büdös pálinkával. Hogy
egy ilyen sivatagban mi minden lehetséges... Az ember az életével játszik!...
És ha legalább elveszítené... De ne adj isten...
Szóval a kísértetnek szimpatikus volt. Kár, hogy nem hisz neki... Pedig milyen
szívesen odaadta volna azt az ízléstelen barokk vacakot. Egy krokodilfejnek
mintázott óra... Pláne kattintható födéllel, amilyent ma már csak nyugalmazott
tűzoltó csovezetok hordanak, mellénybe fűzött rézlánccal... De hát ellopták...
Az ördög tudja, kinek kell...
Trará!... Trará!...
Sorakozó!
Hoppla! Gyerünk csak a többiek közé, hogy legyen alibi. Ilyenkor szoktak az o
puskájával ölni!
De most kivételesen nem történt ehhez hasonló. Mindenki rohant a szakaszához,
az emberek felsorakoztak, a motorok berregtek, a kocsik zörögtek, káromkodás,
pufogás, vezényszavak, azután indulás...
Troppauer beállt a sorba. Már kutya baja. Az oázisban végleg kipihente a
sebesülését. Eloreszólt Galambnak:
- Hol a fenébe kószáltál? Mindenfelé kerestelek már... Ez a Kölyök üzent. Veled
akar beszélni... A kórházkocsin van, elég rossz borben...
- Sajnálom, hogy nem voltam itt... Szegény, amint lehet, hátramegyek... Hosszú
fütty, és nagyon távolról egy éles hang: Indulás!
Délután, az egyórás piherto közben Galamb hátrament a vöröskeresztes kocsihoz.
- Halló, fiú... Mi újság?! -kiáltott a betegre.
Sárgás, csontvázzá fagyott.arccal, tüzelo szemekkel feküdt ott Kölyök, és
élénken moz- gatta a fejét, amikor Galambot meglátta, mintha már türelmetlenül
várná...
- Beszélned nem szabad... -intett neki Harrincourt. -Majd levelezünk: Itt van
ceruza és papír. Irjál, mint a Troppauer, csak megértsem... A beteg bólintott,
elvette a blokkot, és felírta:
"Én öltem meg Brétailt, az asszonyt és Corot kapitányt. Csak ketten voltunk a
házban. Laporteur és én. Mielőtt a rendorséget értesítettük, khyszerített,
hogy vele együtt átkutassuk a szobát. A halott kapitány kezébot kis cédula
hullott ki. Gyűlölöm Laportert. Az írást nyomban megsemmisítettem. Ez állt
rajta: "Figyelnek bennünket. Ha meg akarja majd tudni, hogy hány óra van,
igazítsa be a napon a mutatókat. Ejfélkor pontos órája lesz. Dr. Brétail."
Tudtam, hogy ezzel. fontos nyomot semmisítek meg. Laporter kitanított, hogy mit
mondjak a rendorök- nek."
Galamb elolvasta a cédulát.
- Öregem, az egész marhaságból nem sokat értek. De azt a Laportert szívesen
megrúg- dosnám, kár, hogy nincs itt a légióban
A beteg ámultan nézett rá. Miután Galamb zsebre tette a papírt, egy másikat
kapott fel, és izgatottan írt:
"Laporter itt szolgál velünk, az álneve..." - Garde á vous!
Galamb felugrott. Az ezredorvos ál!t ott. - Mi ez itt, kaszinó? Takarodjon
azonnal! Galamb eliszkolt.
Micsoda marhaságokat firkált a Kölyök? De ha ez a Laproter csakugyan itt van,
azt nagyon megtanítja bokszolni.
- Bocsánat... - ahogy lelépett a szekérbol, a gróf úrba ütközött. Nézd csak! Ez
itt hallgatózott? Csak nem o a Laporter? -
- Mondja -szólt rá nyersen a gróf úrra -nem álnéven él maga itt a katonák
között? Mi?! ' - De kérem...
- Semmi kérem! Vigyázzon magára! És ne ólálkodjon itt a kocsi körül, mert ha
továbbra is bántja ezt a fiút megjárhatja... Hogy hívják magát? Nem
Laporternek?! Mi?! - Szó sincs róla... ,
- Na hát szerencséje van. - És otthagyta.
A gróf sötét tekintettel nézett utána. A szanitéc jött elo oldalról.
- Goromba fráter... - mondta a vörös. ° - Szóval, maga szerint nincs remény?
-kérdezte a szanitécet a gróf.
- A doktor azt mondta, hogy ha még egy kicsit rázza a szekér, akkor meghal,
mert vérömlése lesz...
- Nincs semmi esély, hogy meggyógyuljon?
- Abszolúte semmi -legyintett a vörös, és elöhúzott egy darab kenyeret. Nagyot
harapott belole. -Nyitva van egy ér, és nem záródhat be. Műtétet kellene
csinálni, de itt nem lehet. - Köszönöm... -egy pénzdarabot adott át a
szanitécnek, és elgondolkozva továbbment. Galamb meg éppen leverte a bardáját,
mikor jött az altiszt a szakaszhoz:
- A portyázók között két tífuszos van - hirdette hacsányan. - Mindenki
tisztogassa gondosan a ruháját, hogy féreg meg ruhatetű lehetoleg ne legyen
rajta, mert az terjeszti foként a nyavalyát. A fehérneműt mosni kell. Karbolos
vizet ad a szanitéc.
Fene egye meg, gondolta Galamb. Most nincs egy váltás inge. Ellopták a
pimaszok. Na, mindegy. Ezt, ami rajta van, kimossa, amíg pihennek. Elo a
szappannal! Kibontotta táskáját, amelyben a holmija volt.
De alig nyúlt bele, nyomban meglepetten ejtette a földre, hogy mindene
szétgurult. Ott volt az inge.
A szép, színes inge, kissé gyűrötten, de ott volt a táskában.
Halló! Ez aztán az öröm... Nahát, igazán tisztességes orrgyilkosok. Mivel a
viperának nincs rá szüksége, visszahozták a gyönyörű inget.
Nagy örömmel bontotta ki. És akkor következett a másik nagy meglepetés: az
ingbol a földre hullott valami, koppanva.
A karóra!
A szép, krokodilusos karóra, amit a kísértet úgy kért, és amit elloptak, itt
van! Benne volt a megkerült ingben...

2.

Csak éjfélkor indultak tovább. Most már igen közel lehettek Aut-Taurirthoz.
A menetoszlopban felbomlott a szokott rend. Lehetetlenség volt ilyen
útszakaszon fegyel- mezni az embereket.. Gardone kápitány mint valami elolvadt
viaszbáb ült a lován, csak a pálinka tartotta benne a lelket. Nem volt képes
ellátni a tisztét. Finley hadnagy intézkedett helyette.
A porban, melegben hetek óta menetelo század embertelen feladatot végzett, és
minden egyes katona utolsó erejét is elhasználta.
Ejszaka a legénység szanaszét hevert egy táborban, amelynek semmiféle
formációja sem volt, nem vették körül fallal, és aki akarta, az levetette a
bardát, aki nem akarta, az csak úgy odahullott a földre, és nyomban ájult
álomba merült.
Ezalatt elöl egy acetilénlámpa fényénél Latouret ormester szétteregette a
térképet. A tisztek körülülték. Finley nézte az irányt, a vörössel jelölt
megtett utat.
- Lehet, hogy itt, Agadir után, mikor megkerültük a hammadát, eltértünk néhány
fokkal a helyes'délkeleti iránytól.
- Nem valószínű, mon adjudant - mondta Latouret -, mert akkor Bilmaóba kellett
volna érnünk.
Nem messze tolük a vörös szanitéc egy lámpát tartott, és az ezredorvos
koffeininjekcióval élesztgétte Gardone kapitányt.
- Kitartunk tovább, délkeleti irányban - zárta le a megbeszélést Finley. -
Félóránként adjanak jelt kék röppentyűvel, talán meglátnak bennünket
valamerrol.
Ezen a tengernyi néptelen földdarabon valahol van egy apró helyorség, mint a
gombostű a szalmakazalban; ha nem bukkannak rá hamarosan, akkor végük.
Hajnalodott. A szétterülo nap fényénél a látóhatár legtávolabbi széléig az
orjítoen egyforma, izzó, sárga dombhullámok végtelenje fogta körül oket.
- De hát... Meddig megyünk még? - lihegte Gardone, jóformán alig tartva magát a
nyeregben. Finley a fogát szívta.
- Azt hiszem, eltévedtünk...
Ezt megértette a kapitány. A rémülettol szinte leszédült a lóról. Eltévedtek a
Szaharában?
- Eh bien!... Sergent!... -kiáltotta egy rekedt hang dürván Latouret-re. -Minek
menjünk, mondják, hogy rompez... Rompez! A mindenségit neki! legalább dögöljünk
meg békességben, hagyják lefeküdni az embert vagy leülni...
- Majd rád sózok még egy golyószórót! Ostoba bleu! Estére megérkezünk...
- Jól tudja, hogy eltévedtünk! Mondják meg becsületesen! Maga se hiszi, amit
mond. Az ormester szitkozódva továbbment. A déli hoségben nagy pihenot
tartottak, Este már nem akartak továbbmenni. Finley és Bruce hadnagy az
altisztekkel és a töredék engedelmes- kedo csapattal félkaréjjá fejlodtek,
gépfegyvereket szegeztek a századra. Finley közéjük hajtotta a páncélkocsit, o
maga pisztollyal a kezében járt közöttük, ordított sorban mindegy- ikkel...
Pokoli volt. A tisztek maguk is érezték, hogy ez nem lázadás, ez az idegek
csodje.
A züllött karaván még egyszer megindult. Többször nem fog. Ez bizonyos volt.
Sem gépfegyverrel, sem ágyúval ezt a csapatot lábra állítani már nem lehet, ha
még egyszer megáll. A csüggedés mindig újra és újra lábta kapott, pedig még
csak alkony volt, és a távoli ég aljáig nem látszott más, csak a Szahara.
Ekkor valahol a. sorok között halkan zizegni kezdett valami... Egy
szájharmonika!
Egyre vidámabban, egyre játékosabban szüremlettek elo a hangok, és a hülye
Krétaaki
az elmebetegek közismert szívósságával jóformán szótlanul, de vigyorogva jött
Orantól, váratlanu.l nagyot rikkantott.
Ettol elnevették magukat néhányan. Az agyalágyult, felpiszkálva a tetszéstol,
artikulátlanul énekelni kezdi a harmonika hangjára:

"Le sac, ma foi, toujours au dos...

Bolond katonanóta arról, hogy: "Szavamra, a zsák mindig a háton, csak menni,
menni, és sohasem ölelni."
Eloször csak röhögtek, de azután a teherautó kormánya mellett az egyik sofor
rákezd énekelni: Ki tudna egy szájharmonikának ellenállni? Mire a rot és
ibolyaszínre puffadt napot elnyelik a távoli dombhullámok, az egész század
énekel bolondul, és a halálba menok utolsó, hányaveti energiájával:.

"Le sac, ma foi, toujours au dos...

Egy szájharmonika mózesi pálcájára melódia buggyant a kimerült lelkek dermedt
sziklá- jából.
Késobb Galamb egy körömpiszkálóval hangszerelte a zenekart, mert a Szahara
kissé árt ennek a kényes instrumentumnak.
Finley tudta, hogy mitjelentett ez a harmonikázás. Talán az életüket. Odament
Galambhoz, és megveregette a hátát.
- Jó volt a harmonikázás!
- Pedig nem is vagyok igazán formában. Szeriozt jobban játszom. - És máris
rázendített a légió szerelmi dalára:

"L'amour m'a rendu fou..."

.. És mentek...
Éjfél felé egyszer csak, feleletül a ki tudja hányadik rakétára, hosszú kék
fénykígyó kúszott fel távol a sötét mennybolt közepéig... Azután még egy...
Harsogó örömüvöltésbe tört ki a század. Az emberek ujjongva ölelgették egymást,
sapkáikat a levegobe dobálták. Egymás után lottek a világító pisztollyal, és
mindegyikre érkezett a távolból egy kék fénykígyó feleletül...
Aut-Taurirt adja a jelzést!

3.

Messze voltak még az erodtol. Eddig nem tévesztették el az irányt. Az út volt
ilyen lehetetlenül hosszú.
Mikor Finley hadnagy ismét odaért a sor mentén Galambhoz, a katona kilépett
eléje vigyázállásba:
- Nos? -kérdezte Finley. -Jó katona vagy! Kérhetsz valamit.
- Egy pajtásom nagybeteg, és szeretném, mon adjudant, meglátogatni a
kórházszekéren. Szegény úgyis egyedül van.
- Ezt honnan tudod?
- Már régen látom, hogy az orvos meg a szanitéc elöl vannak a kapitány úmál.
Másnak meg nem szabad a szekérre szállni. Dél óta nem volt, aki vizet adjon
szegénynek, vagy a sebét bekösse. - Eredj! Altiszt! Ez az ember engedélyt
kapott rá, hogy a szekéren ápolhassa a barátját.
Vegye be a napiparancsba!
Ezzel lehetetlenné tette, hogy az orvos, akinek feljebbvalója volt Finley,
lezavarja a szekérrol Harrincourt-t.
Galamb boldogan indult el a kocsi felé. Elsősorban kedvelte a Kölyköt, azután
pedig most már foglalkoztatta fantáziáját az ügy. Itt van például a no.
Világos, hogy az is ugyanabban az ügyben settenkedik, amiért Kölyökre rálottek.
Sot Troppauerre is rálottek. Mi köze lehet az élszánt költonek ehhez az ügyhöz?
Nyilvánvaló, hogy néhány gyilkosság, egy katonai titok és sok alattomos ember
rejtélyé- nek kulcsa: a Kölyök! De most már nem lesz hanyag. Felhágott a
kerékagyra, és belépett á szekér ponyvája alá. Visszahokölt, és dermedten állt
meg. A Kölyök ott feküdt az ágyon holtan.
Megölték.

Tizennyolcadik fejezet

l.

Már órák óta halott volt.
Egészen különös módon ölték meg. Hat vagy nyolc vörös pontot találtak a testén.
Hogy ez mitol származott, azt nem tudták megállapítani. Csípésnek, horzsolásnak
tűnt fel. Csak a borfelületén látszott, minthakét ujjal megcsípték volna néhány
helyen. A test pórusain néhány helyen vér szivárgott, egészen apró cseppekben,
a borön keresztül..
- Ilyen tünetrol tanultam, de ez nem azonos eset - móndta az orvos. - A
dél-amerikai korallkígyó csípésétol az áldozatnak elzáródnak a foerei, és a
vér, miután felgyülemlett az artériában, kinyomul a pórusokon. De ezen az
emberen nincs kígyómarás, és nem Dél-Ame- rikában vagyunk. Egy bizonyos,
megölték.
Galamb ismét gyanún felül állt. Mikor o a sátorba lépett, a Kölyök már régen
halott volt. A tisztek sötét pillantással méregették Galambot. Jól tudták, hogy
ez a század furcsa embereket is rejtegethet. Figyelmeztették oket fentrol,
mielőtt elindultak, hogy a gyanús egyénekre nagyon vigyázzanak...
- Vasra kell veretni... - mondta Gardone, mikor Finley jelentette neki az
esetet. - Kihallgatjuk, és eros fedezettel Timbuktuba küldjük, a
haditörvényszékhez.
- Milyen jelentéssel? Hogy a puskájával lottek, amikor nem volt ott? Megöltek
egy beteget, akihez látogatóba ment?
- Nem kell ügyvédeskedni! Ez katonaság. Akkor már nem küldhetjük sehová, ha
felrob- bantja az épülo műutat vagy a loszerraktárt.
- Ha nem veszed rossz néven, kapitány úr, errol lebeszélnélek. Kérdezzük ki
elsősorban az ormesterét! A haditörvényszék csak akkor tehet vele valamit, ha
módot adsz rá, hogy vádat emeljen.
- Csak ne okoskodj -felelte Gardone, mert az erod közelsége visszaadta
elbizakodottsá- gát, és szégyellte; hogy a biztos halál tudatában gyengének
mutatkozott.
- Az ormestert mindenesetre meghallgatom, azután majd úgy intézkedern, ahogy
azt speciális, magasabb katonai szempontok pillanatnyilag eloírják. Jött
Latouret.
Elmondta, hogy Harrincourt altiszti iskolába járt, de szökés miatt megvonták
tole kedvez- ményes beosztását. A menetelést úgy bírja, mint aki márjárt
Afrikában, de ezt tagadja. Katonai magatartása ellen nem eshet kifogás,
legfeljebb egy-egy altiszt sérelmezi, hogy néha "öre- gem"-nek szólítja oket...
- Na látod!... - mondta diadalmasan Gardone. - Az illeto újoncnak áll be, pedig
a chef szerint nyilvánvaló, hogy járt Afrikában. Ez igazolja gyanúmat. Latouret
ormester! Az illetot tartsa szemmel. Kemény szolgálatot osszon ki rá!
Semmi baja nem lesz, ha ez a gyanús fickó nem bírja a fáradalmakat... Rompez!
Finley hallgatott, és Latouret kiment.
- Persze te másképp tettél volna... - mondta fölényesen a kapitány. - Jegyezd
meg, barátom, hogy a katonaságnál néha kegyetlenül elovigyázatosnak kell lenni.
Itt a gyanús alakok olyan beosztást kapnak sorban, hogy elpatkolnak. Ilyesmit
vártak tolem odafent, mikor megbíztak a különleges feladattal.
Mivel Finley még mindig nem szólt semmit, hivatalosabban folytatta:
- Intézkedj, hadnagy úr, hogy ez a banda tisztességesen felfejlodjék, és ne úgy
vonuljon be az erodbe, mint valami cigánykaraván! Mert azt meg kell mondanom,
hogy mialatt gyengélkedtem, a rend úgyszólván teljesen felbomlott. Sajnos nem
tudok mindenhol magam ott lenni... '
Finley összecsapta a bokáját, és ment. Az ormester jelentett a sátor előtt:
- Négy tífuszgyanúst eloírás szerint hátrahagyok, hogy a helyorségbol
intézkedjenek majd elkülönítésükrol.
- Hogy akarja hátrahagyni oket?
- Bardával, gyógyszerrel és élelemmel. Harrincourt közlegény felügyelete alatt.
Finley tetotol talpig végigmérte az ormestert, és megvetoen mondta: -
Szabályszerű. Rompez!

2.

Finley nem lett volna dühös, ha tudja, hogy Galamb mennyire örül a kegyetlen
szolgálat- nak. Hohó! Hiszen itt tífuszt lehet kapni! Elsorangú haláleset a
hivatás teljesítése közben!
A többiek.már a távolban menételnek Aut-Taurirt felé. Hajnalodott, és o ott ült
a sátor előtt. Bent a négy beteg.
Borzasztó nyomás ült a szívén. Megszerette a Kölyköt. Istenem... Istenem...
szegény... De csúf, rossz élete volt, és milyen szömyű, gyalázatos módon ölték
meg ezt a kedves, ijedt fiút... De most már nem hagyja annyiban! Olvasott o épp
elég detektívregényt ahhoz, hogy tudja, mit kell tenni. Nagyon egyszerű:
Elsősorban következtetni kell. Mégpedig vaslogikával.
Nézzük csak! A fiút csak ez a Laporter ölhette meg. Ki lehet Laporter?
Vaslogikával kell kitalálni.
Nem megy.
Na jó, ezt nem kívánhatjuk még egy detektívtol sem. Lehet, hogy a no keze van a
dologban. Ki lehet ez a no? Mindegy. A no nem ölt meg senkit. Nagyon egyszerű
és logikus, ha kell, vaskövetkezetességgel bebizonyítja. Nagyon egyszerű...
Miért nem ölte meg Kölyköt ez a no? Válasz: Mert nem ölte meg és kész. Tehát ki
ölte meg? Laporter. És kicsoda Laporter? Ennek a grófnak van olyan úri lakáj
képe, és settenkedik a szekér körül... lim... Ez tehát a vaslogika elso számú
közellensége: a gróf.
Most egyszerre új ötlete támadt. Hopp! Megvan! Ot itt már tiJbb alkalommal
összetévesz- tették égy ornaggyal. Bizonyos Yves nevűvel. Mi következik ebbol:a
Hogy itt a légióban van egy álruhás ornagy. Marhaság. Miért járjon egy ornagy
bakaruhában, amikor lovon is mehet, ha a saját uniformisát veszi fel? Igen, de
ez egy titkos ornagy. Nyomoz. Laporter után!...
Megvan! Ez az ornagy látta, hogy összetévesztik valakivel, és hagyta nyugodtan,
hogy tévedjenek. Igy mindenki ot szekálja, mialatt az ornagy távolról figyel.
De ki lehet az ornagy?
Most nézzük meg eloször az órát. Nézzük meg, hátha valami okirat van eldugva
benne... Kinyitotta az órát. Semmi. Közönséges, vacak, régimódi óra.
Felnyitotta hátul is a fedelét, de csak a szerkezetét látta. Elöl a számlapra
valami súlyos tárgy hullhatott valamikor, mert n.yolc-tíz helyen elrepedt.
Végeredményben megállapította, hogy semmit sem rejtettek el benne.
És mégis. Ez az óra irtózatosan sokat jelenthet. Most már biztos.
Összegezzünk tehát: meg kell tudnia, hogy melyik katóna Laporter, ki az ornagy
és ki ez a no aki nagyon szép, különösen, ha dühös.
Laporter lopta el az inget és az orát.
Az ornagy az, aki visszalopta ezeket a'holrrükat.
Ez bizonyos... Meg kell tudni, hogy ki az, aki visszalopta az inget. -
Visszaadni. Harrincourt-nak... áz inget.

Tizenkilencedik fejezet

l.

...Máris beugrott a sátorba. Négy lázas, hánykolódó beteg feküdt ott.
Mindegyiknek tüzelt
az arca...
Biztos, hogy az egyik az ornagy.
Aki az ingrol tud!
...Nézzük csak! Ez ittjobboldalt a derék dr. Minkusz. Na, ez ugyan nem az
ornagy. Iszákos, nehézfejű, .mindig álmos alak. Ennek nincs köze ilyen
kémkedési ügyekhez. Ez itt mellette egy berber. Hátravan tehát a másik két
beteg: Hlavács, a ci.pész, és Rikajev, a dán borbély.
Várt. Nemsokára megszólalt Hlavács: - Harrincourt... inge... Hlavács: Yves
omagy!
Bravó, Galamb! Most közelebb jutottál a probléma megoldásához. A kis Hlavács,
aki cipésznek adja ki magát, alapjában véve ornagy a francia hadseregben. Mit
tesz a szimat..: Megitatta a betegeket. Puszta kézzel nyúlt hozzájúk.
Otthagyták neki a karbolt, de nem
használta. Igy csak megkapja a tífuszt. Az egyik beteg zubbonyát felvette. A
másiknak az ivópoharát használta. Ezzel legalább húszmillió bacilust nyelt.
Igy. Most szépen vár, amíg szédülni kezd, és fáj a feje.
Az a tífusz.
Kiült a sátor elé, és várt rá. Néhány órát ült így.
Végre távol feltűnt egy menet. Egészségügyi katonál! jöttek egy ponyvás
autóval. Finley hadnagynak a legelso dolga volt,amikor megérkeztek, hogy
intézkedjék. Eloször a betegeket rakták fel. Azután a sátrat és a holmit.
Galamb a sofor mellett ült. Azt remélte, hogy tífuszá van már. Figyelte, hogy
mit érez Csüggedten sóhajtott.
Csak egyetlen rossz érzés sajgott benne. Nagyon éhes volt.

2.

Galamb nem ment fel a szobájába. Kisétált az erodbol. Itt szabad kilépés volt,
mert hiszen az erodtol eltávolodni amúgy sem lehetett.
Atsietett a portyázókhoz. A no vagy a kígyóbűvölo csak ott lehetett. A katonák
között nem rejtozhettek útközben. Sorra vette a tábort. Minden egyes embert
megnézett, minden sátorba bement. Sehol sem találta oket. De hát a levegon át
csak nem közlekedhetik a no egy szál lovaglóruhában! És hová tűnhetett a
sivatagból a varázsló? Az sem szállt fel talán luftballonon? A mindenségt! .
Egy bizonyos volt. Itt nem bújhattak el sehol, a katonák között viszont
nincsenek. Egy szakállas arab szólította meg a kóválygó légionistát. - Mit
keresel, uram?

- A kígyóbűvölot.
- Aki Murzukban jósolt a rurninak? - Azt hát.
- Nem jött velünk. Ott maradt Murzukban.
- Iörösztapád... Az maradt Murzukban az egész családjával! En beszéltem
útközben a varázslóval!
- Kizárt dolog, uram...
Hm... Ez egy kész bolondokháza. De itt a vén kávéfozo! Az is benne van a
társaságban! Aki leöntötte kmirhával, hogy becsapja a viperát.
- Mondd csak kedves barátom, ismered te a kávéfozot, aki veletek utazik, és
mindenütt feketét foz?
- Abu el Kebirt? . - Igen. Abu el Kebirt! Az a vézna, gyulJadt szemű nebuló...
Hol van?
- Szegény... Tegnap éjjel meghalt... De rumi úr... ilyen csúnyán káromkodni...
Hátat fordított. El'ég volt. Ez meghaladja egy mesterdetektív képességét.
Slussz. Nem lehet tovább. Az emberek egy része eltűnik, a továbbiak meghalnak,
mint ez az Abu el Kebir... Mindenki meghal, csak o nem, akinek ez olyan sürgos
és fontos lenne...
Utóbb kiderült, hogy felesleges volt aggódnia. Különlegesen kedvezo alkalmat
kínált Aut-Taurirt'mindazoknak, akik valamilyen oknál fogva szerettek volna
sürgosen meghalni. A helyorség néhány száz méternyire a Niger vidéki oserdotol,
a puszta sivatagban épült, és már a kora délelőtti órákban ötven fokig
emelkedett a hoség. Edzett trópusi ember számára is orjíto volt az
itt-tartózkodás. De hogy a sivatagnak egy ismeretlen szerencsétlenségében is
részesüljenek az emberek, speciálisan ezen a helyen a közeli oserdobol dúsan
hömpölygött a rothadó mangrove-mocsarak büze, a dzsungel penészes lehelete:
kínzó fofájás, csontot orlo reuma, betegségek és miazmás gozök... A szaharai
hoség egyetlen egészséges tulajdonsága, a szárazság, Az sem volt meg itt. A
dzsungel sűrű párái nedves, rossz szagú rezgéssel terpeszkednek a forró erod
fölé.
Galamb visszatért az erodbe. Az udvar úgyszólván teljesen üres volt. Felment a
legénységi szobába. Az emberek félholtan a kimerültségtol, aludtak. Ezeket
ugyan alaposán kifárasztotta a menetelés. De hol a csodában vannak az idevalósi
katonák?
A napos tizedes valami táblázatot csinált az asztalnál, vonalzóval és tollal
húzta alá a sorokat. - Mondja, kérem; igaz az, hogy a most érkezett
századon.kívül itt nincs katona? - Hát én mi vagyok? Gardedám? Marha!
- És még hányan vannak altisztségeden kívül?
- Ha nem számítom azt, aki holnapra meghal, akkor: én, az ornagy, két altiszt
és kilenc közlegény meg én. Az összesen tizennégy.
- Magát már egyszer mondta. Vagy két példányban intézkedik? . A tempós beszédű,
mély hangu, nyugodt tizedes felnézett, és szelíden csak ennyit mondott: - Fogja
be a pofáját!
Azután gondosan odaillesztette a léniát, húzott egy sort, majd szótagolva
elmoncita, amit írt:
- Há-rom tisz-ta kö-peny. Pont.
Galamb végigdolt az ágyon. Igaz volt tehát, amit Murzuktól idáig szokásos
légiórémhírnek tartottak: Aut-Taurirtból senkit sem váltanak le. Már több
századot küldtek ki, és mindössze kilenc közlegény maradt életben. Hadnagy egy
sem...
...Ezen a szomorú statisztikán tűnodött Gardone is. Ott állt az omagy előtt.
Delehay finom, vékony csontú, törékeny alkatú ember volt..Választékos modorú
katona, közelebb a hatvan- hoz, mint az ötvenhez. Kényes ügyekben sokat adtak a
véleményére. Nyájas, apró arca olykor ravasz kifejezést vett fel, ilyenkor
malíciózus volt. Ezen a szörnyű helyen teljesített szolgálatot mint parancsnok
közel egy éve, de csak az utolsó hetekben lett beteg. Örökké vidám arca bágyadt
volt, bore egészségtelen sárga színt kapott, és erotlenül ült egy fotelben, a
bagószagú századirodában. előtte Gardone állt.
- És nem lehetne jobb egészségügyi felszereléssel segíteni ezen a helyzeten? -
kérdezte. Delehay fáradt arcán ravasz grimasz futott át:
- De mennyire... Már magam is gondoltam ilyesmire. Kértünk a
hadtestparancsnokságtól egy kis magaslati levegot. -Hogy ne sértse meg a
tréfával Gardone-t, nyomban hozzátette: - Nyugodjunk bele, barátom, hogy a
földnek van néhány pontja, ahol nincs megfelelo környezet arra, hogy az emberek
életben maradjanak. Katonáknak lehet arrafelé dolguk, és akkor nem szabad a
részletkérdésekkel törodni. Ez a hélyzet itt is...
Gyenge volt, és különben is ritkán szokott sokat beszélni. Elhaló hangon hagyta
abba, és lehunyt szemmel hátrahajtotta a fejét. Gardone idegesen járkált. .
- Csak azt csodálom, hogy az emberek itt engedelmesen százszámra meghalnak, és
sohasem fordult elo lázongás.
- Nem lehet... lázadás... A hátsó erod... udvarban... van egy páncélszekrény,
amelynek - hihetetlenül bonyolult kombinációs zára van... Nyolc betű és nyolc
szám... A páncélszekrény- beri van a vízesap... Mindennap kétszer... egy
órára... én magam kinyitom... Rajtam kívül egy tiszt ismeri... a kombinációt...
Ha az adjutánsom és én hirtelen meghalunk... akkor huszonnégy órán belül...
szomjan hal a helyorség, és szomjan ha! valamennyi rab mert az erdobe is innen
vezet egy elágazó cso. '
- És hol van az adjutáns? -- kérdezte Gardone kissé hökkenten. Delehay nyomban
látta, hogy gyáva emberrel van dolga.
- En vagyok az utolsó tiszt az, erodben -felelte. -Az adjutánsom tegnapelőtt
meghalt. - Akkor mondd gyorsan... = kiáltotta Gardone, elrémülve a gondolattól,
hogy a beteg öregember minden pillanatban meghalhat, és magával viszi a sírba a
vízcsap páncélszekré- nyének a nyitját.
- Miután most két tiszt van, mert olyan állapotban vagyok, hogy helyettes
parancsnokról is gondoskodnom kell, neked és Finleynek egyszerre mondom meg.
Gardone nagyokat nyelt. Csak jönne már az az átkozott Finley! Hiszen az a vén,
beteg ember minden pillanatban meghalhat. .
- Talán mégis jobb lenne, ha megmondanád ornagy úr...
- Minek? Én még elhúzom egy ideig... Azután... itt nem szabad visszariadni a
haláltól. Ezer formában les rád naponta... .
A kapitány nagy megkönnyebbülésére belépett Finley.
- Kérlek, Finley, az ornagy úr a kombinációs zárról akar közölni valamit...
- Igen, igen... - mondta Delehay, és lassan kiválasztott sovány, apró ujjaival
egy szivart a tárcájából.. Levágta gondosan a végét, és rágyújtott. Azután
Finleyhez fordult: - Finley... Finley... Te nem vagy francia?
- Az apám angol volt, de én már Franciaországban születtem.
Ebben a barnára sült, markáns arcú, szigorú szemű tisztben volt valami különös
kemény- ség. Az orrcimpái sokszor rezdültek meg a visszafojtott indulattól.
- Kérlek, Finley - mondta Gardone. - Az ornagy úr közli velünk egy zár
kombinációját; amely a vízcsaphoz...
- Igen... igen... - legyintett az ornagy. - Ami az itteni viszonyokat illeti, a
gyarmati hadsereg szemétjét küldik ide Aut-Taurirtba. Ezenfelül rabok... a
létszámukat nem tudjuk. Közéjük vegyülni nem ajánlatos. A mémököket valahogy
megtűrik.
- És nem lehet rendet teremteni? .
- Mi behajtjuk a rabókat az oserdobe, de utánuk menni nem tudunk... - Gardone
megremegett, mert az ornagy felsóhajtott, tenyerével a mellét dörzsölte és egy
undorodó szájmozdulattal elnyomta a szivarját. - Az oserdot nem hagyhatják el,
mert egy órára való élelmük és ivóvizük sincs. Az utat építeniük kell, különben
nem kapnak enni meg inni... De bemenni közéjük vizsgálatot folytatni,
büntetni... lehetetlen. En fáradt vagyok és györrge. Nektek kell intézkedni. És
mindig azt teszitek, amit akartok, és amit jónak láttok. Ido és emberélet nem
számít. Aki idejött, ha rab, ha közlegény, ha kapitány, bevágta maga mögött az
ajtót - mondta az ornagy. Azután felírt valamit egy papírra. - Ezt nyomban meg
kell tanulnotok... Sehova sem szabad felírni... A kombináció titka jelenti a
hatalmat... a helyorség felett... ha kiszivárog, ha mégtudják... akkor végeznek
velünk...
Finley mindössze ránézett a lapra. Gardone sokáig járkált fel és alá, hogy
megtanulja. De másnap csak Finley segítségével tudta kinyitni a vízcsapot...

Huszadik fejezet

l.

Reggel ötkor sorakozó.
Latouret kijelölte az orséget, beosztotta az embereket szolgálattételre, és
összeállította a corvée-t.
Ez volt a legrosszabb szolgálat. Az oserdei műút kezdeténél orizni a rabokat.
A corvée, ötven ember, teljes harci felszereléssel. Három szakasz, nyolc
óránként váltja egymást. Elfoglalnak egy pozíciót a műút kezdeténél, a sivatag
és az oserdo között, szemmel tartják a rabokat, és a parancsuk úgy szól, hogy:
a legesekélyebb zavar esetén loni. Ok vigyáznak, hogy a rabok nyolc kiküldöttje
átvegye az ellátást és egyéb holmit. Ha nyolcnál több rab közeledik a
corvée-hoz: loni.
A leapadt létszám mellett valamennyi altiszt és közlegény (nem több húsz
embemél) a corvée-hoz volt beosztva. Az igazi orség mégiscsak a víz és'áz
élelem volt, amelybol a rabok nem tartalékolhattak. Mert az orségtol távol,
benn az erdoben azt csináltak a foglyok, amit akartak.
Ha légionistát azzal bűntettek, hogy a rabok közé küldték, ez egyértelmű v.olt
a halálos ítélettel, mert ha eltűnt a corvée szeme elol, a foglyok agyonverték.
Eztjól tudták itt a katonák, és ha valakit mondjuk egy hét travaux forcés-val
büntettek, visszatartották az azonossági plakettjét. Ha lejárt a büntetése,
akkor beícták a helyorség naplójában, hogy az ilyen és ilyen számú közlegényt
elhalálozása miatt törölték a század létszámából.
A corvée fásultan üldögélt teljes felszereléssel az udvaron, amikor felharsant
az olasz Battista káplár hangjá:
- Debout! En route! En avant, marche! Vonult az ötven ember.
Az egyik hadnagy, Hilliers a rabok közé ment. Az útépítéshez hozták műszaki
tiszt volt. Delehay figyelmeztette, hogy legyen kedves a rabokhoz és igyekezzék
jóba lenni velük. Mert a mérnököt nem ölik meg. Arra szükség van az építéshez,
de azért ot sem védheti meg más, mint a rabok jóindulata. .
A corvée átadja a reggelit. Nyolc rab mogorván tolja el a kiskocsin, tisztelgés
nincs. Ellenséges pillantások.
A forró napon embertelenül szenved az orség. A dzsungelbol millió szúnyog jön
ki, és legyek raja zsong az ételmaradékok között. Elviselhetetlen. Mindenki
vérzik a moszkitók csípésétol.
Kinint osztanak. Galamb titokban kiköpi. Igy biztosan maláriás lesz. Örömmel
tűri a szúnyogcsípéseket. Kizárt dolog, hogy ne legyen közöttük
maláriaterjeszto.
A büdösség szörnyű. A rabok felol pestises szag árad. Rongyokba burkolt
csontvázak ténferegnek, kopácsolnak a táborban. Most itt elol kezdenek működni.
Nézd csak... A kabátujjakból fehér sétapálcák lógnak ki kar helyett és a
pofacsontjuk úgy kiszögel, mintha át akarná döfni a pusztá bort, ami még rajtuk
maradt...
Galamb mellett Kréta állt. Sárgán és hülyén, de nyugodtan. Ot irigylik a
katonák, mert a paralitikus elhalt idegrendszere nagymértékben érzéketlen a
testi kínokkal szemben... - Vedd be a kinined! -kiabál rá Kobiénszki káplár a
hülyére. 
- Köszönöm, nem fáj a fejem...
Kobienszki belevág Kréta arcába. Galambnak ökölbe szorul a keze... - Vedd be,
mert széttöröm a fejedet!
- Akkor fájni fog - vigyorog a hülye, vérzo orral. Galamb kilép a sorból,
feszesen. - Alázatosan jelentem, a bajtárs gyengeelméjű.
- Mi?! Te jelentesz?!... Te... kiállsz a corvée-ból? -A káplár felemelte az
öklét, de Galamb keze kissé lecsúszik a puskaszíjon, mintha súlyba készülne a
fegyverével. Kobienszki jó emberismero, tudja, hogy ha üt, akkor ez a puska
lerepül a vállról, és beléje szalad a szurony...
- Már bevettem a kinint... -jelenti Kréta vigyorogva. De Kobienszki elordítja
magát:
- Gamberics! Pelli! Hammer és Boullon! A moi! - Négy. régi ember volt. Nyomban
odajöttek egy altiszttel. - Lefegyverezni ezt a közlegényt és gúzsba kötni!
Galamb nyugodtan tűrte mindezt. Odadobták a porba. Leesett a képije, de nem
tette fel sénki. Ugy feküdt, fedetlen fovel a perzselo napon.
- Négy ember vigye az erodbe! Egy óra kikötés... - mondta keményen. - jelenti
az ormesternek, hogy elhagyta a corvée-t!

2.

A legénység undorral nézte az ablakból a megszokott látványt. Az udvar közepén
a napon, derékig levetkoztetve, egy oszlophoz kötötték Galambot. Hátul
összehurkolt csuklóiná! fogva felhúzták, hogy éppen csak lábhegye érintette a
földet, azután megerosítették a kötelet.
Tizenöt perc múlva elájult. Akkor leoldozták, végigöntötték. Egy óra alatt
négyszer ájult e!, és négyszer kezdték elölrol az egészet. .Azután felvitték a
szobájába és az ágyra dobták. Latouret kemény arckifejezéssel nézte végig a
büntetést. Most fekhet félholtan a pimasz. Majd ha estig nem tér magához, egy
napra a gyengélkedobe mehet...
Nem hitt a szemének, amikor tizenöt perc múlva bement a kantinba, és ott ült
Galamb egy üveg bor előtt, vidáman szájharmonikázva.,.
- Közlegény! - ordította Latouret. Felugrott. Az ormester csendesen folytatta:
- Ide hallgasson, közlegény. Magát Kobienszki feljelentésére két nap pelote-ra
terjesztet- tem fel, de a kapitány úr hozzácsapott még három napot, dupla
megterheléssel és két óra futólépéssel...
Ilyen büntetés nem létezett. Ezt senki sem bírhatta, ki. Eredetileg a pelote
naponta egyszer víz és kenyér, délben egy órát futni, húsz kiló kovel a
hátizsákban. Gardone azonban, aki Galambot mint gyanús embert el akarta
pusztítani, negyven kiló követ öt napot és két óra futást rótt ki. Latouret
várta, hogy'a közlegény vidám arca megrándul. Tévedett. A csodába! Hiszen
felragyog a szeme, és vigyorog.
- Mit röhög! Ember! Ettol elpatkol!
- Alázatosan jelentem, köszönöm a büntetést.
Belökték a cellule-be, egy piszkos, nedves verembe. Pad nincs a cellule-ben.
Most csakugyan el fog patkolni, és megszabadul ettol a homályos mesétol. Végre
is mi köze egy halott embernek ilyen szövevényes svindler históriákhoz? O azért
jött ide, hogy a tízezer dolláros kötvényt hozzátartozói örököljék. Ez meg fog
történni azon nyomban, ahogy agyvér- zést vagy tüdoembóliát kap a napon, és
kész. Hála a kapitánynak, megoldotta a problémát. Azért a profosz által hozott
kininadagot ismét eldobta. Pedig most már nem is szükséges maláriát kapni. A
pelote is elég lesz. De ami biztos, az biztos! Kinin nem kell!
Délben ötven fok volt, amikor Battista tizedes elharsogta:
- Pas de gymnastique... en avant... marche! Futott a napon. Egész könnyen ment.
A legénység elszörnyedve látta az ablakból, hogy teljes háromnegyed órát fut,
és csak akkor esik össze. De már tíz perc múlva fut tovább. Uramisten: teljes
félórát. Azután háromszor tizenöt percet. Latouret valahol a raktárban ült
ezalatt, és komoran pipázott.
Hogy mit gondolt közben, azt nem lehet tudni.
Két legény mint valami rongyot vitte be az egyesbe, és odadobta a piszkos
földre a csuromvizes, ájult embert.
Latouret látta másnap, amikor elovezették. Most végre letört a fiú! Az arca
beesett, a szeme fáradt, és rekedten jelentkezik...

- Hé! Maga hencego alak! -szólt oda neki. -Egy napra kérheti a büntetés
felfüggesztését, ha vallásos ember: holnap áldozócsütörtök van.
: - Köszönöm, mon chef! Nem kérem a büntetés megszakítását, a cellámban fogok
imádkozni.
- Hát akkor... pas de gymnastique! Maga!... Maga ilyen alak gebedjen meg! -
morrnolta dühösen, és lesietett a raktárba pipázni. - Hát ez nem törik meg
soha... ez a... ez a...
Két nap múlva már ötpercenként elájult, és érezte, hogy a szíve, az
érrendszere, a tüdeje teljesen kimerült. Holnapra vége a heccnek... Anette húga
és az édesanyja ezután nyugodtan élhetnek. Forró, büdös éjszaka.volt. Aléltan
hevert a piszkos kövön. Egy patkány rágcsált valahol. Isten veled, te szép kis
rejtély... Hogy is van? A halott ember körül eloltogatja egy tiszt a
villanyt... Lambertier a szökokútnál várja, és Macquart ugyan nem jött el... de
sebaj!
Csak a not látná még egyszer... Ez a no, ez más, ez... ez szép! Legalább
énekelne még egyszer... Ekkor kinyílt á börtönajtó, és Galamb örömmel
konstatálta, hogy íme, megőrült, és nyomban vége, mert az ajtón az arab
kávéfozot látta belépni..
Abu el Kebirt, aki meghalt!

Huszonegyedik fejezet

l.

Csuromvizesen, lihegve feküdt a verejtékben, és nézte... Szólni alig tudott.:.
A kávéfozo most odamegy.a pelota-hátizsákhoz... A hold betűz az ablakon...
Tisztán látni a trachomás szemét, hosszú, osz szakállát..: Nézd csak... A
köveket kiteszi egy batyuba.
Hé!... Hát ez mi? Most fadarabokat rak a kövek helyére a pelote-ba. Összeszedte
minden erejét, és feltápászkodott. - Nem:..mész onnan... te taknyos!
Abu el Kebir ajkához emelte az ujját... Azután a köveket a batyuval a hátára
vette, és kisurrant. Galamb gem bírt mozdulni... de ez... hát ezt mégsem
lehet... Na, mindegy. Majd szól az orvezetonek, hogy adják vissza a köveit.
Elaludt. Mikor felrázták reggel, zúgó fejjel, Cámolyogva állt lábra. Na. Ma
vége van. A buta álmára még emlékezett. Abu el Kebir, a halott kávéfozo a
kövekkel... Az orvezeto fogja a zsákot, és a hátára teszi...
Mi ez? Hiszen alig van súlya! Negyven kiló ko, és nem is érzi. Pedig a zsák
éppúgy dudorodik...
Hát ezt nem lehet, kérem... hagyják ot meghalni. Dühösen fordult az orvezeto
felé, és...
Battistának fenyegetoen villant a szeme, miközben szíjazta a hátizsákot, és
rámordult a foga között:
- Hallgass, kutya... mert!... Kérem...
Az más. Feleselni itt nem nagyon lehet, és ha az orvezeto is benne van néhai
Kebir disznóságában, akkor sajnos hallgatni kell, mert különben Battista
travaux forcés-ra megy. A pehelykönnyű, hatalmasan dudorodó zsákkal kilépett az
udvarra. Szép dolog, mondhatom... Egy légióban ilyesmi... Korrupció, panama és
szélhámosság! Pfúj! Meggondolhatta volna, mielőtt ide jött elhalálozni. Hiszen
ezek a biztosító malmára hajtják a vizet... Szent Isten! Itt mindenki szájtátva
nézi, mert o úgy fut, mint valami zerge... Nana... ebbol nagy baja lehet
Battistának... Elvágódott.
Minden meggyozodés nélkül feküdt, lehunyt szemmel. Késobb ismét futott. Miután
vissza- vitték a börtönbe, tíz perccel késobb megjelent Battista egy nagy tál
étellel és borral. Valamit mondani akart, hogy ot éheztetni kell, kenyéren és
vízen! De Battista szeme ismét villant:
- Ha kinyitja a száját, levágom... maga... maga... disznó!
Amikor kitöltötte a büntetését, Latouret maga elé rendelte. Uram, Atyám! Ez
hízott!
- Rompez! ... Rompez, gazember, mert... széttiprom!
"Csak tudnám, hogy miért olyan gorombák" - gondolta, miközben a
szájharmonikájáért ment a legénységi szobába. Hát igazán, mit csinált o, hogy
így szidják és fenyegetik? Kifújta a szájharmonikáját, eldobta a kininadagját,
és a kantinba ment.

2.

Az emberek csendben ültek. Ez volt a gyarmat legsivárabb, legcsendesebb
kantinja. A corvée, az egyhangúság, az orjíto hoség letargikus félholtakká
tette'a katonákat. Megszám- lálhatatlan sokaságú légy döngött a helyiségben.
- Halló, uraim! Hiszen ez itt nem is kantin, hanem'gyászülés. - Galamb élénk
kiáltása szinte szétfröcskölte a forró, nyomasztó levegot. Az emberek
megmozdultak. Azután felhang- zott a szájharmonikán, hogy:

"Le sac, ma foi, toujours au dos... "

Néhányan énekeltek. Még a hülye Kréta is vigyorogva mozgatta a kezét. Olykor
felrikkan- tott. Ezen mindenki nevetett. Pedig tragédia nélkül ez a nap sem
múlt el.
A párás, dögletes, pipafüsttol súlyos esti kantingozben félájultan fottek az
emberek. Behallatszott az induló corvée trombitája. És nyílt az ajtó...
Troppauer rohant be... Riadtan, ijedten...
- Fiúk... a puskám... eltűnt
Döbbenten hallgattak el. Ez a'travaux forcés-t jelent. Biztosan és
menthetetlenül! A vastag költo szomorú bárgyú szemével tanácstalanul nézett
körül...
Pencroft odadobott egy frankot a söntés bádogpolcára, és csendesen kiment.
Hildebrandt ülve maradt.
- Micsoda hülyeségeket beszélsz?! -rivallt rá Galamb. -Mi az, hogy eltűnt a
puskád? Egy Lebel gyorstüzelo nem mesebeli tündér'...
- A... az állványra tettem. Most orszolgálatra kell mennem, és... nem
találom... Eltűnt... Puskatus dobbant az ajtóban. Az orség!
- Közlegény! Nem jelentkezett a corvée-nál!
Öt perc múlva munkaruhában kihallgatásra megy.
...Galamb szájharmonikája is elnémult. Legjobb barátja, a nagy fejű, vastag
költo délután elindult travaux forcés-ra!
Két hetet kapott, de végre is mindegy. Elso nap megölik. Latouret megengedte
neki, hogy utoljára még beszéljenek egymással. '
Galamb nem tudott szólni. Csak nyelt, mert valami föjtogatta a torkát, és
hosszasan szorongatta barátja kezét. Ez mosolygott. Széles, bohóc száját
megnyalogatta közben: Oly csúnya volt és oly kedves. Zavartan simogatta kékes
szorzetét majomállkapcsán, egyik csámpás lábáról a másikra nehezedett, végül
átadott egy csomó írást galambnak.
- A műveim -mondta fennkölten, -száztíz válogatott Troppauer. Orizd meg. Ezzel
tartozol az utókornak...
- Debout! -kiáltott a káplár, és Troppauer elindult a corvée-val. Az oserdoben
kezdodo műútnál egyedül ment tovább.
Néhány perc múlva eltűnt a szemük elol. Jól tudták: örökre.
Troppauer csendesen kacsázott a műúton a dzsungel belseje felé. Hilliers
hadnagy éppen ellenorizte, amint lerakják és kiöntik a hideg bitumen burkolatot
a letisztított földre. - Az ezernyolcszáz-hatvanötös közlegény két hét
travaux-ra jelentkezik.
A hadnagy beírta a noteszébe, és intett. - Menjen a bungalow-hoz. Ment...
A nagy fák eltakarták a tiszt elol. Hilliers sóhajtott. Jól tudta, hogy a
katona eltűnik. Szörnyű. És nem lehet tenni semmit. Ut kell mindenáron.
...Troppauer már messzirol látta a foglyok gúnyos és fenyegeto csoportját a
sátorház körül álldogálni. Valami megszorította a mellkasát...
Egy hatalmas alak a csoport szélen fenyegetoen rázta az öklét messzirol.
Tarzanszerű, félmeztelen ember volt, csontos, lóidomú fejjel és övig éro
Mikulás-szakállal. A kezében dorongot lóbált.
- Fiúk! Egy katonával megint kevesebb... -kiáltotta a Tarzan. - De ezt messzebb
ássátok el, mert a múltkori dicsoítette a hiénákat.
És elindult hogy elsonek üssön a közeledore. Tropipauer egy pillanatig arra
gondolt, hogy elfut. De hová? Körül az oserdo járhatatlan sűrűje. Ment tovább,
egyenesen.
- Kutya! Piszok, véreb! -kiáltotta a Mikulás külsejű vadember, és felemelte a
dorongot. De valaki elkapta a karját, és mint valami kis csomagot dobta félre.
- Ezt az émbert nem bántja senki!
A darócba bújtatott, félig penészes csontvázak fenyegeto rikácsolással
közeledtek... Barbizon, a korzikai bandita állt Troppauer előtt, kiterjesztett
karral. ' - Ez volt az a katona aki vizet adott, hogy megitassanak téged,
Grümont. Ez verte meg
miattunk a goumier-t. Aki hozzányúl, azzal én végzek.. A Madonnára mondom...
A korzikai fenyegetése magában véve még nem bizonyult volna hathatósnak. A
bozontos hajú Mikulás-Tarzan akkor torpant vissza, amikor azt hallotta, hogy a
katona megitatott egy rabot. Ezek a félholt idegbeteg alakok a szörnytett és az
érzelgés között ingadoztak hisztérikus lelkiállapotukban. Troppauert vállon
veregették, és vigyorogtak rá.
A köpcös kihúzta magát, és legszélesebb mosolyával mondta:
- Akkor, ha megengedik felolvasom egy költeményemet -és kivett egy piszkos
lapot. - hajnali rózsák a Szahara felett. Irta: Troppauer Hümér! A rabok
rémülten álltak.

3.

Galamb véresre csípette magát a szúnyogokkal, és eldobta a kinint. Egyetlen
grammot sem szedett még. Rikajev'már kininsüketséget kapott a sok malária
elleni védekezéstol. Galamb pedig csak hagyta, hogy csípjék a moszkitók, mert
tudta, hogy ha kórházba kerül maláriával, az már annyi, mintha elpatkolt volna.
De este a kantinban megint csak nem a láz kínozta, hanem türelmetlen éhség. És
mikor végre hozták a vacsorát, Rikajev egyszer csak lebukott a székrol, fél
méterre dobta magát a hidegrázásban, és összeszorított fogai úgy csikorogtak,
mint amikor két érdes kavicsot dörzsölnek össze...
Az orvos csak ránézett a dánra:
- Malária... -állapította meg legyintve. És Rikajevet vitték...
Becsületszavamra a sors ugrat -mondta magában elkeseredetten Galamb.
Pedig meg kell halni! - ismételgette magában, és nagy falatokat nyelt le a'
vacsorájából. Szegény Troppauer! A verseit eltette abba a viaszosvászon zsákba,
melyben Grison tárcáját orizte és a csontlapot a 88-as számmal.
Most Hlavács vánszorgott be a kantinba. Éppen hogy felgyógyult a lázrohamából,
amit tífusznak hittek. Odaült Galamb asztalához, némi bűntudattal, szerényen.
Hlavács igazán cipész volt. Két évvel ezelőtt felgyújtotta a műhelyét és
biztosítási csalásért bezárták. Kiszabadulása után a légióba állt, és nem is
sejtette, hogy lopási ügyébol kifolyólag a fantaszta Galamb egy valóságos,
titkos ornagyot sejt benne!
Galamb összecsapta bokáját az asztal alatt, és kacsintott. Most jutott csak
eszébe, hogy Hlavácsot nem látta, mióta megtudta, hogy o Yves ornagy. Persze,

az állítólagos cipász ezt nem is sejti, mert lázas volt. Még egyszer
rákacsintott a cipészre, aki hökkenten nézte, azután közel hajolt, és a fülébe
súgta:
- Mindent tudok...
Hlavács halálsápadt lett... Most jön az ingügy! . . - Nem értem... - hebegte.
Galamb megint kacsintott, és csak ennyit mondott jelentosen, halkan: - Az
ing!... Elszólta magát lázálmában...
Hlavács ajkai remegtek, és megkapaszkodott a székben. - Könyörgök... én, én...
ha megtudják...
- Megbízhat bennem... én tendes fiú vagyok... És kitűno nyomozó... Ezt
elhiheti...
- Kérem... -hebegte Hlavács -, nekem Spoliansky mondta... én igazán nem
tehetek... - Jö, jó... A fontos az, hogy ön adott esetben számíthat rám. En kis
híján francia tengerésztiszt lettem. A kardbotomat elvették, de a
hazaszeretetemet nem. Vive la France... Pszt... - és szájára tette az ujját.
- Én tudok hallgatni. De megmondom: rám számíthat... Viszontlátásra... ornagy
úr!
És kilebbent. Hlavács zsibbadtan ült, és verejtékét törölgette. Istenem...
Milyen bajba jön, ha ez az ember csakugyan mégőrült.

Huszonkettedik fejezet

l.

Gardone kapitány arca is felvette azt a sárgásbarna, epeszerű árnyalatot amely
az eros nap és a hevesen fellépo vérszegénység két ellentétes színének, a
sápadtnak és a barnának egy különös, viaszkreol vegyüléke. A feje naphosszat
zúgott, és sok. pálinka tette csak elviselhetové számára ezt a halálos
beosztást.
Galamb valósággal mániája lett a semmittevésben, tehetetlen dühében,
ingerlékenységé- ben. Még a sivatagban a fejébe vette, hogy "ezt a gyanús
egyént" elpusztítja. És egyre azt jelentik, hogy megúszta a halálos büntetést!
Dühöngött, hogy sok ráuszított altiszt dacára ez még él, itt, ahol olyan
könnyen osztogatják a halált. Minden elkeseredését levezette ebben a
gyűlöletben, amit valami gyanakvással magyarázott.
Most is jön szemben. És fütyörészik! Rárivallt: - Közlegény! Hol a derékszíja?
Szemben áll vele a forróságtól izzó erodudvaron.
- Nem vagyok szolgálatban, mon commandant, -felelte Galamb. - Hol a derékszíja?
- Paquetage után mindig száradni hagyom, hogy ne kenodjön el a viasz.
- A szakaszvezetonek jelenti, hogy derékszíj nélkül jött át az udvaron. Rompez!
Kobienszkinek már sok kellemetlensége volt azért, mert ez a légionista még itt
lábatlankodik. Értette o jól a kapitányt, és hogy Galamb még élt, az igazán nem
az altiszt jóakaratán múlott.
Dühtol eltorzult arccal hallgatta végig Galamb jelentését, azután ez a torzulás
átment egy állati vigyorgásba.
- Hát most majd elbánok veled. Piszok bleu! Huszonnégy óra en crapaudine...
Latouret ormester a kapitányhoz ment: Ez a büntetés még két és fél órára is
tilos volt. Huszonnégy óra, ezen vidéken, voltaképpen kínhalált jelentett. Nem
vállalhatta a felelosséget. A kapitány azonban nagyon lehordta:
- Itt nem vagyunk a hadtápnál! Itt különleges viszonyok vannak, és sok minden
szabály- ellenes. De másképp nem megy.
Latouret ment a fogolyért. Ez már a munkaruhába öltözve várta... és... nom du
nom... vigyorgott!
- Harrincourt. Huszonnégy órát kap en crapaudine. Meg kell mondanom, hogy ezt
nem nekem köszönheti... És ha... Mit vigyorog! Maga barom! A huszonnégy óra
alatt tízszer is meghal!
Csak egyszer add, uram Isten, végre. Csak egyszer -.imádkozott magában Galamb,
és határozottan boldog volt.
Vitték az orségre. A kapu melletti orházban laktak a goumier-k is, Spolianskyt,
a gróf urat verte éppen az altiszt egy derékszíj csatos végével.
- Te kutya! Elaludtálaz orségen? Te piszok... te... Engem büntet meg a hadnagy
ú, te nyomorult... te alszol?
Gyengébb fizikumú ember a trópuson sokszor ájulásszerűen elalszik étkezés után.
Hiába minden, ez az á!mosság leküzdhetetlen. Spoliansky vérzo arccal bukott a
földre. - Ezt a Spolianskyt kössétek a másik csirkefogó mellé két órára.
Az en crapaudine középkori büntetés. A bokát és a csúklót megkötik, azután a
hason fekvo ember hátán addig húzzák, amíg a kéz- és lábfejek összeérnek. Igy
lökik be egy letakart verembe.
Érezte, hogy a feje tele van vérrel, és a szíve vadul kalimpál, ahogy hason
fekszik a veremben: .
Mellette a szerencsétlen Spolianskyt kötötték meg. A napon ötven fokon feli]
volt, ami a Szaharában nem ritkaság. A vermet lefedték poriyvával. Szörnyű
hoségnek kelI lenni itt fél órán belül.
Hm... a vér már lement a fejébol, és a szíve is egész rendesen dobog. Mégiscsak
órák kellenek majd hozzá, hogy így megha1jon...
- Harrincourt... - nyögte Spoliansky - én nem bírom ki... két óráig...
- Ugyan, tnenjen! Két óráig akár pikétet is lehet így játszani.
Szájharmonikáról nem is szólva.
- De... nekem tágult aortám van...
- Hát minek jön a Szaharába, ha ilyen elokelo? Ne mozogjon lehetoleg, mert
akkor lassabban kering a vér, és nem szorítja úgy el á kötél. - Maga... miért
mozog... akkor?
- Mert én szeretnék meghalni...
A meleg már kezdett megsűrűsödni a ponyva alatt, és a két ember kilégzésétol
megcekedt széndioxid még ha)álosabbá tette az izzó nyomást: A ponyva, mint
fűtött kályha oldala volna, úgy ontotta rájuk a perzselo forróságot, és nem
engedte át a visszasugárzó hot.
- Harrincourt... - lihegte a másik - hallgasson meg... Nem akarom a sírba
vinni... amit tudok... Meg kell mondjam... ki vagyok...
- Gárdatiszt, és elkártyázta, vagy orgróf, és megölte. Oly mindegy... . - Én
állami ember voltam Lengyelországban... - Miniszteri tanácsos?
- Nem... Hóhér... - Tessék?
A gróf úr hóhér? Ezzel a külsovel? Miért? Szegény Troppauer olyan, mint egy
hóhér, és költo.'Ez meg inkább költonek látszik, és hóhér... Na, szépen vagyunk
itt az inkognitókkal.
- Igen... En hóhér voltam... Oröklött mesterség, az apám is az volt... - Ne
vegye a szívére...
Spoliansky nagyot sóhajtott. A másik oldalára fordult, ettol kissé
megkönnyebbült.
- Hallgásson meg, Harrincourt... bár nem vagyok érdemes rá... el akartam lopni
az ingét... - Maga is?... Hát az egész század az én fehérneműmben akar jámi? -
Lihegve hagyta abba.
- Azért kutya egy dolog.
- Egy katona vállalkozott rá hogy elhozza... EI is hozta... és ekkor lecsapott
rám az a... Pencroft. Azt mondta, ha nem adom oda az inget, feljelent... maga
tudja... milyen szörnyű... meglincselik a tolvajt. Ezért voltam kiszolgáltatva
neki...
Hű a mindenségit... már nagyon nehéz.
- Elvette az inget... En bolond... elmondtam neki a titkomat... a
találmányomat... Enget ugyanis azért csaptak el... mert feltaláltam valamit...
- Nem tette helyesen... Allami ember éljen a hivatásának.
- Hát... Ez volt a baj... én a hóhérságot mint ... vallásos ember... fogtam
fel... Fájdalom nélkül... akartam... kivégezni... feltaláltam egy módot... De
nem fogadták el... podig az akasztás szörnyű... elhiheti.
- Ha maga... mondja...
- Én azt hittem... ha bebizonyítom nekik... akkor beleegyeznek... és egy
elítéltnél alkalmaz- tam... mielőtt még kivezették volna... a vesztohelyre...
de nem sikerült jól... és elcsaptak... Azóta tökéletesítettem a találmányt...
és annak éltem, hogy ezt... átadjam az emberiségnek... A bűnös ne szenvedjen,
ha meghal... Azért álltam a légióba... hogy itt, ha van... menthetetlen
sebesült vagy beteg kipróbálom... Gafámbnak hirtelen egy ötlete támadt:
- Mondja! A szanitéccal maga suttogott... Mikor a Kölyök sebesülten feküdt...
- Igén... megbeszéltem veFe..., hogy ha áz orvos lemond... akkor megengedi,
hogy kipróbáljam...
- Maga ölte meg?!!
- Nem... Mert... mikor én alkalmazni akartam... Ez egy hosszú, hajlított
sodrony... csipeszekkel. A csipeszek beállíthatók, és ha ráhelyezik a
sodronyt... egy testre... akkor minden csipeszt egy... foér... fölé
helyezhet... Ugy van hajlítva... 'a rúd, és ha felso végén lenyom... egy
csatot... akkor a csipeszek becsukódnak... valamennyi ér egy pillanat alatt,:.
elzárul a szív nyomban megáll... az agyműködés... a légzocentrum... meg, ha az
artéria radiális és... jaj...
- A gyilkosságról beszéljen -lihegte Galamb.
- A szanitéc... mondta... hogy jobban lett Kölyök... és van remény... ezért nem
tettem meg. De az a gazember... elvette... az érszorítót és... és... o volt
vele.:. - Pencroft?!
- Igen... Magasra dobta magát, és hörögve hullott vissza. Egy siralmas sóhajjal
tette hozzá: - De van egy másik neve is...
- Laporter!
- I....lgen! ...Jajl

2.

Tehát Pencroft azonos Laporterrel? Gondolhatta volna... O, de buta volt...
hiszen mikor o a "Si Ion savai"-t játszotta Murzukban... Kölyök azt kiáltotta:
"gyilkos", és Pencroft torkának ugrott...
Még azt látta, hogy Spolianskyt elkötik mellole, és vizet öntenek rá... -
Meghalt?
Ot újra.letakarják... Erzi,.hogy a szája habzik... Mennyi ido telhetett el?
Sötét lesz minden... Zúgva kalapál az agyában a vér, és... elveszti az
eszméletét... Vége... Hála Istennek, most már vége... -ez volt a búcsúzó utolsó
reflexgondolata.
Arra tért magához, hogy a kórházi ágyon fekszik, és az orvos elgondolkozva
hajol föléje. A kapitány is. A vörös szanitéc magasra tartja a lámpát. Latouret
ormester a háttérbe. Mi ez? Kibírta a huszonnégy órát?
Brandyt öntenek a szájába. Ettol jól átmelegszik, és a vére keringésbe jön. A
mindenségit ennek az elpusztíthatatlan szervezetének!

Az ezredorvos a szívét hallgatja.
- Vasból van ez az ember. A szívverés máris ütemes... '
Ormester... - szólt a kapitány - ha jobban van a beteg, kísérje a
századirodába... Jobbulást, barátom...
Mi?... Mi az, hogy barátom? És jobbul ást? Mióta van ez az ember ilyen jóba
vele?... Mi történt? Hát ezek összeesküdtek a biztosítóval, hogy o ne tudjon
meghalni? Miféle izé ez megint?...
De még nem volt annyi ereje, hogy beszéljen.
Elozoleg ez történt. Délután négykor vesztette el az eszméletét. És fél ötkor
érte jött az orség a kapitány vezetésével. Velük volt az ezredorvos és a
szanitée hordággyal. Ha félórával késobb jönnek,: már nem él.
Hogy mi történt?
Finley Delahayhoz ment, és a betegen fekvo ornagynak jelentette, hogy egy
legényt, aki útközben kitűnoen megállta a helyét, en crapaudine kikötöttek
huszonnégy órára. - Mit?... -kiáltotta az ornagy. -Altiszt! Mondja a kapitány
úrnak, hogy kéretem! Gardone elsősorban kis híján kardot rántott Finleyre. De
az ornagy tökéletesen fedezte a
tisztet.
- Én kértem Finleyt, hogy tegyenjelentést a büntetésekrol -móndta Delahay. -Nem
állt módjában eltitkolni az esetet.
- Nos hát... Szerintem ez a közlegény kém. Uj beosztásomnál figyelmeztettek
fentrol, hogy ügyeljek itt a gyanús elemekre, és mivel nem tudom bizonyítani a
közIegény bűnösségét, ami azonban kétségtelen, pusztulnia kell! Emberélet,
szolgálati szabályzat nem számít, ha fontos katonai érdekek parancsolnak!...
- Ha így van, ahogy mondod - felelte az ornagy -, már régen át kellett volna
kutatni a holmiját. Finley, fuvass sorakozót, és amíg az emberek lent állnak,
vizsgáld meg annak a legénynek a hátizsákját!
- En is jövök - mondta a kapitány.
...A viaszosvászon zsákot felbontva, elsősorban Troppauer versei kerültek elo.
Azután megtalálták a 88-as titkosszolgálati ornagyi igazolvá'nyát. Vezérkar D.
osztály... Gardone halálsápadt lett...
Visszatett mindent, de a kis táskát és a tartalmát felvitte a századirodába. -
Kérlek... te azt hiszed? -dadogta.
- Azt hiszem... - felelte Finley -, hogy a vezérkar D. osztályához ornagyi
rangban csak egy tiszt.van beosztva: Yves. Azt hiszera, hogy ez az embe; akit
kiköttettél: Yves ornagy. - De... de hát... ki az, aki... megköttette ot en
crapaudine?... Hé, ormester.:. Orség...
Orvos és hordágy -közben a zsákot átadta Firileynek. -Zárd be, kérlek a
pénzszekrénybe. Finley bezárt mindent a pénzszekrénybe, és átadta a kulcsot
Gardone-nak, aki azonnal elíndult Galambért.
...Harrincourt makkegészségesen, és éppen ezért szomorúan ott állt a kapitány
előtt. - Közlegény!... Itt néhány baromi ember aljasan bánt magával! Ezeket
megfenyítem. Latouret állandó corvée-szolgálatba került, a két altisztet
cellule-be küldtem. - Valamivel halkabban mondta: - Amikor ide áthelyeztek,
figyelméztettek, hogy segítségére kell lennem
néhány bizalmás kiküldöttnek... Azért bíztak meg engem, mert... van stratégiai
érzékem... Minden kívánságát mondja meg, és én teljesítem...
Galamb az egészet nem értette, de habozás nélkül rávágta: - Egy barátómat,
Troppauert, travaux forcés-ra ítélték...
A kapitány ismét elsápadt. A mindenségit, az is a titkosszolgálat embere lesz.
Itt olyan botrányba keveredik, mint az Ain Szefra-beli kapitány... hű, de
kínos!
- Miért nem bízott meg bennem, or... közlegény? Az az ember bizonyára ha1ott
már...
Latouret és elsősorban Finley kegyetlensége idézte elo... - Felvette a kagylót.
- Orparancs- nok?... A corvée közölje a rabokkal, hogy addig nem nyitjuk meg a
vízcsapot, amíg nem szolgáltatják ki a travaux-ra ítélt katonát. Legalábbis a
sorsáról biztosat kell tudni... - Letette a kagylót, és a páncélszekrényhez
ment. - Itt megoriztük néhány holmiját... Ha tetszik, átveheti... Nem akartam,
hogy hozzáférjen valaki.
Gardone ámultan lépett hátra. A szekrénynek az a retesze, ahol a viaszosvászon
zsák fekü.dt, most üres volt.

Huszonharmadik fejezet

l.

- Sajnos, a táska eltűnt -mondta a kapitány Galambnak -, de ha szüksége van
valamire... megbízhat bennem...
- Engem kapitány úr... elsősorban... Troppauer...
- Ja, igaz, a másik katona... -Csengett a telefon felvette. -Igen? Rendben van.
Azonnal induljon orjárat a corvée-tól, és hozza az erodbe. - Letette a kagylót,
és Galambra nézett: - Erdekes. Az a Troppauer nevű katona él. Ha akarja eléje
mehet...
- Hurrá! -kiáltotta Galamb mindenrol megfeledkezve, és rohnt... .
Kissé soványan, de mosolyogva és egészen rongyosan érkezett vissza. Hosszasan
ölelget- ték egymást. A költo teljes testi épségben jeléntkezett szolgálatra az
ormesternél. Azután felmentek a legénységi szobába, hogy Troppauer átöltözzön
az uniformisába.
- Hogy maradtál életbeii? -kérdezte Galamb.
- Egyszerűen. Nem ütöttek agyon - magyarázta a költo vidáman. - A tanulság az,
hogy nem árt olykor egy goumier-t felpofozni. Azóta is viszket a tenyerem, ha
azt a gyönyörű Benid Tongutot meglátom odalent. Az a korzikai bandita, akinek
akkor vizet adtam protezsált az agyonvero osztagnál: Közbenjárt egy félmeztelen
úrnál hogy ne öljön meg... Viszont... te... Itt van egy kényes ügy... Ezek a
rabok furcsán viselkedték....
- Nem figyeltek oda, amikor felolvastál?
- Nem. Ezért aránylag kevés verekedésem volt. Ellenben... lázadni akarnak... -
Mit beszélsz?
- Bizonyosat nemtudok. Egy bennszülött pigmeusjárt náluk. Ilyenek laknak az
erdoben... Valami szokota törzs fog átjönni. Csak meg kell várniuk amíg apad a
Niger. És akkor fellázadnak a rabok. Itt az erod katonái között is sokan tudnak
a dologról... Kobienszki is benne van és ez a Hildebrandt nevű.
- De a víz?... A vízhez csak a tisztek férnek hozzá.
- Valaki jön majd, és hoz magával robbantót. Ha van ekrazitjuk, akkor
felrobbantják a csövet és vízhez jutnak.
- Mit csináljunk?... Ha feljelentjük oket, akkor sok légionistát bajba
keverünk. Viszont én francia kadét vagyok...
- En meg költo, és az ilyen emberek hazaszeretete közismert. A ördög tudja, mit
kell itt tenni. Bajtársainkra nem árulkodhatúnk...
- En már tudom, mit kell tenni. Tanácsot kérünk az ornagytól. Lelepleztem egy
álruhás ornagyot. Abban megbízhatunk.
- Kicsoda az illeto?
- Hlavács! -vágta ki diadalmasan.
- Sohasem hittem volna róla... -csodálkozottTroppauer. -Hlavács cipész?... Nem
tudott hová lenni.
Hlavácshoz mentek, aki egy üveg bor mellett szomorkodott a kantinban... Galamb
leült melléje.
- Baj van... - súgta. Hlavács elfehéredett.
- Tudtam, hogy ez a Spoliansky elárul... - azt hitte, hogy a lengyel vallomást
tett ellene az inglopás miatt.
- Nem ilyesmirol van szó. Troppauerben megbízhat, o költo. Holnaputánra
lázadást terveznek. -Odaszólt a kantinos pincérének. -Mit lábatlankodsz itt?
Hozz egy üveg bort! A bama borű fiatalember a söntéspolchoz ment, és bort mért
ki.
- Nem értem... -felelte Hlavács. -Mit akarnak maguk?
- Nézze... szükségünk van a tanácsára. Itt valami lázadás készül, a katonák el
akarják foglalni az erodöt...
Az arab fiú odaállította a bort, és töltött.
- Valamit tenni kell - sürgette Galamb. - Ezt lássa be, ornagy úr... - De
kérem... -hüledezett Hlavács.
- Bocsánat... -vonta vissza Galamb. És ugyanakkor dühösen mordult a suhancra:
-Nem mész innen?!
- Maga mondja meg, mit tegyünk - bíztatta Troppauer.
Hlavács idegesen törölte meg a homlokát. Csak tudná, mit akamak ezek? Remego
kézzel egy pohár bort hajtott fel. .
- Eloször is... Kik a lázadók? És... hát... hányan vannak'azok, akik nem
lázadnak?... jegyezte meg bátortalanul, nagy kínban.
- Nagyszerű. Megtudjuk, kik a lázadók.
- Illetve -szólt bele Troppauer -, megtudjuk, kik azok, akikben megbízhatunk.
Ez már fél gyozelem.
- Gyozelem! Erre iszunk -mondta a cipész, mert minden alkalmat megragadott az
ivásra. - Nadov és Rikajev velünk tartanak -kezdté a felsorolást Troppauer.
- És Spoliansky folytatta Galamb. - Van államhűség az olyan emberben, aki
nyugdíjas volt, Továbbá Minkusz doktor is rendes fiú, azután itt van Pilotte,
ez a vén katona... - Egészségére! - ivott Pilotte-ra örömmel a cipész.
- En már tudom, hogy ön mit gondol - fordult Galamb ambiciózusan Hlavácshoz, és
levette a zubbonyát, mert a forróság elviselhetetlen vdlt. - Ön arra gondol,
hogy mí össze- szedjük a megbízható embereket, és szükség esetén helyreállítjuk
a rendet.
- Valahogy így... -jegyezte meg Hlavács bizonytalanul.
- A rabok mind velük tartanak, és sok legionárius is - szólt közbe Troppauer.
- Azt hiszem, elobb úgy teszünk, mintha velük tartanánk - mondta Galamb -, nem
gondolja?
- Dehogynem... - felelte kínban a cipész. - Csak azért... Vigyázni kell...
Egészségükre! - Nyugodt lehet - bíztatta Galamb, és felvette a zubbonyát. -
Gyere - mondta Trop- pauernek.
Meghajoltak Hlavács előtt, és mentek, hogy felkeressék Pilotte-ot.
- Okos ember, az biztos - mondta Troppauer, mikor már kint volták az udvaron.
- Na hallod barátom. Egy titkosszolgálati ornagy... De ennek a
Pencroft-Laportemek szívesen ütném ki vagy két szemét. Csak Spolianskyt nem
szabad belekeverni Azért kímélem jelenleg... Mí bajod?
A költo elfogódottan simította meg gorillaállkapcsát.
- Tudom, hogy nem szívesen válsz meg tolük - mondta lesütött szemmel. - De
mégis kérlek, a műveim; amelyeket rádbíztam...
Galamb hallgatott. Hogy közölje a szörnyű hírt? - Pajtás -felelte azután
letörten. -Légy eros... - Szent Isten!'
- A versek egy viaszosvászon táskában voltak és ellopták valamennyit... -
Hallgattak. A költo sóhajtva állt. Galamb megpróbálta vigasztalni. -A tárcám is
mellette volt... tizenötezer frankkal.
- Eh mit pénz! A verseimet... akarta a nyomorult. Tudom, hiszen meg akart ölni
értük... O!... Egy könny hullott ki a szemébol...
Szótlanul mentek egymás mellett. Pilotte a legénységi szobában volt, porére
vetkozve. Az öreg katona is nehezen állta a hoséget.
,
- Ide hallgass, vén zupás -kezdte Galamb. -Arról van szó, hogy néhányan itt
piszkoskodni akarnak. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én még ezen a gyalázatos
helyen is azt mondom, hogy Franciaországot nem árulom el. Neked mi a
véleményed?
Pilotte gondolkozott.
- Mit akartok?... Ha verekedni kell, számíthattok rám, de nem árulkodom
senkire...
- Nem is azt akarjuk -nyugtatta meg Galamb.
- Csak verekedni - szólt álmodozva a költo, és megnyalta a száját. Ezután
felkeresték' Spolianskyt, aki aznap jött ki a kórházból.
- Nézze - magyarázta Galamb -, ön állami ember, aki hűséggel tartozik
hazájának. A hóhéri kar szégyene lenne, ha egy is akadna közöttük, aki
méltatlannak bizonyulna a fekete nyakkendo és a keménykalap.viselésére.
- Uraim -jelentette ki elokeloen Spoliansky -, önök megbízhatnak bennem. En
államhű vagyok. Nem egy gazembert akasztottam már fel, de csak a haza
szolgálatában.
- És bebizonyította -dicsérte tovább Galamb -, hogy katona is tud lenni, ha
minden kötél szakad...
Minkusz, Nadov és Rikajev, aki felgyógyult elso lázrohamából, csatlakozik
hozzájuk. Ezeket azzal befolyásolták, hogy Hlavács titkosszolgálati ornagy, és
o mondta, hogy útban van egy bünteto csapat. Hlavács személyét ezután más
szemmel nézték, és néhányan szívesen fizettek neki bort. A cipész nem értette a
váratlan népszerűség okát, de belenyugodott, mert kellemes dolognak tartotta az
ivást.
- Most gyere a kantinba -mondta Galamb, mivel néhány emberük már volt, és
látta, hogy Troppauert verseinek elvesztése mennyire lesújtja. -Játszok neked
néhány szép dalt. De a költo komoran ment mellette, és nagyot sóhajtott.
- A legszebb verseimet lopták el. Közte volt az eposzom is: "Holnap indul a
század csuklógyakorlatra, Irta Troppauer Hümér." Ez neked nagyon tetszett...
Leültek egy sarokasztalhoz. A vendéglos bort hozott, és Galamb a zsebébe nyúlt
a szájharmonikájáért.
Elámult. A harmonika helyett Grison tárcáját vette elo, benne volt a
titkosszolgálati jegy, a tizenötezer frank, a notesz és az újságcikk...
Ostobán nézte.
- Mi ez? - kérdezte Troppauer.
- Ez volt a viaszosvászon zacskóban... Ami eltűnt a század pénzszekrényébol...
Most itt van.a zsebemben!
- A verseim! Az is ott volt! -kiáltotta a másik izgatottan. -Nézd meg a zsebed!
De hiába kotorászott a zsebében. A versek eltűntek.
- Nincs -dadogta Galamb. -Visszaadott mindent... még a tizenötezer frankot
is...
- Gondolhattam volna - mondta keserűen a költo -, tudta a gazember, hogy mit
akar. Majd bolond lesz a tizenötezer frankot megtartani, amikor ellophatta
valamennyi eredeti Troppauert.
A szája megremegett, és nagy, szürke szeme nedvesen csillogott...

2.

Galamb vészjóslóan felemelkedett.
Hohó! Ezt senki más nem tehette a zsebébe, mint az arab suhanc, aki állandóan
az asztalnál lábatlankodott a levetett zubbonya körül! De hol van a fiú?
Otthagyta Troppauert, és szó nélkül kisietett. A söntéspult mögött a konyha
felé ment. Ott senki sem volt. Atment a konyhán. Egy kis kovel körülvett kertbe
ért, ahol törölgetnek, krumplit tisztítanak, és mosogatóvizet öntenek ki.
Megvan! Ott áll a fiú, és cipot tisztít. Elkapta.
- Beszélj, te ördögfióka, mert kitekerem a nyakadat! Hogy került ez a holmi
hozzád?
- Megmondok mindent... csak eressz el... uram...
De ahogy lazult a szorítás, a fiú kisiklott a kezébol, és befutott a házba, a
konyha melletti keskeny úton. Galamb elkapta a csuklóját... Mindkettojük keze a
bejáró és a fal közé szorrlt. De a suhanc kiszakította magát, és beugrott egy
szobába, ahol a kantinos lakott. Galamb nekifeszítette a vállát, a zár könnyen
kitört, és máris ott állt a küszöbön. ,
Egy hatalmas altiszti revo!ver feszült a gyomrának á suhanc remego kezében... -
Ha hozzám nyúl, lelövöm!
Meglepetten nézte a barna borű kölyök elszántan villogó szemét. Azután a kezére
nézett. Elzsibbadt az ámulattól. Ahol a karfa lehorzsolta a bort, fehér színű
volt, és egy háromszögű anyajegy látszott! A szellem! Ez nem barna arab suhanc,
hanem Fehér no! Ijedten lépett hátra.
- Bocsánat... nem tudtam... hogy
Az arab követte a katona pillantását. Meglátta a kezén a jelet... Ijedten
eltakarta. Csend volt.
- Milyen ostoba voltam... -mondta aztán szomorúan. -Sejthettem volna, hogy

rájön, ha visszateszek mindent a zsebébe...
- Na hallja - legyintett fölényesen Galamb -, ön nem tudja, hogy én közben
kitűno nyomozó lettem? De kérem. Most mondja meg nekem, kicsoda ön. Mert
kísértetekben csökönyösén nem hiszek...
A no egy másodpercig gondolkozott.
- Magde Russel... Az apám volt az a kutató, akit gyalázatosan meggyilkoltak, és
az anyám lett késobb... dr. Brétailné.
- Ertem... ezért hasonlít rá... és az anyajegy...
- Kérem... Én most nem mondhatok semmit. Sokáig azt hittem, hogy maga... maga
hazaátuló. Például, amikor az órát kértem... Ott az oázisban. Hiszen emlékszik?
- Halványan... felelte rosszkedvűen, és megtapogatta a tarkóját...
- Késobb meggyozodtem róla valaki révén, hogy maga... egész... rendes és...
Galamb csillogó szemmel !épett hozzá és megfogta a kezét:
- Régen vágytam már egy ehhez hasonló társalgásra... Mert meg kell mondanom...
- Ne... Ne mondjon semmit -vágott közbe gyorsan a leány, és tűzpiros lett. -
Ja, igaz... a karóra, ha parancsolja...
- Nem baj... Csak tartsa magánál... de kérem - tette hozzá, oszinte aggódással
- vigyázzon magára, mert ezek meg akarják ölni.
- De nem teszik! -kiáltotta elkeseredetten. Felharsant a kürt. Takarodó.
- Mikor látom... -kérdezte gyorsan Galamb.
- Talán... lesz alkalom még... Kérern, bízza ezt rám. Most nem vagyok a magam
ura, de megígérem, hogy rövidesen találkozunk...
Nem akadályozhatta meg, hogy Galamb megcsókolja a kezét. De úgy látszott, hogy
nem is akarja.

Huszonnegyedik fejezet


1.

Különös nyugtalanság látszott a helyorség katonáin, Itt is, ott is csoportok
suttogtak. Kobienszki, ez a kegyetlen ember, most komázik a bakákkal, és
Latouret-t meg Battistát sanda szemmel nézték, morogtak a hátuk mögött.
Finley este a beteg Delahaynál beszélt az altisztek jelentésérol. Ha az ornagy
állapota kissé javult, a tisztek beültek a szobájába egy csésze teára, mert még
ebben a teljesen elgyengült állapotában is Delahay volt a helyorség lelke.
- Igy a száraz évszakban mindig nyugtalanok - mondta, amikor Finley az
altisztek jelentéseirol beszámolt. -Az is lehet, högy a cafard dühében
megkísérelnek valamit... de végre is a vízcsap révén... félnapi szomjaztatással
ebben a pokoli melegben megfékezhetitek oket...
- Nem gondolod - jegyezte meg Gardone -, hogy mégis sikerülhet nekik eroszakkal
feltörni a páncélszekrényt?...
- Nincs rá... mód - felelte Delahay, és nagyot sóhajtott. - Csak ekrazittal...
lehetne felrobbantai... Éppen ezért... robbantószer nincs az erodraktárban...
Delahay visszahanyatlott a pámájára:
- Itt azon múlik... a siker... hogy melyik esetben alkalmaztátok... a
könyörtelen szigort, és mikor... hunytok szemet... Ezt tudni kell... Most
hagyjatok... aludni... Fáradtan visszahanyatlott.
Az irodában egy szemüveges, kövér civil várta a tiszteket.
- Dr. Borden vagyok. Egy vöröskeresztes különítménnyel jöttem Timbuktuból. A
Niger- misszió engedélyt kapott arra, hogy orvosi vizsgálatot tartson a rabok
között.
Gardone megnézte az írást. Szabályszerű engedély volt doktor Borden és kísérete
szárxára, akik a Niger vidékén vérvizsgálatot vesznek, hogy ellenorizzék az
álomkór terjedését. - Hányan vannak? - kérdezte fásultan a kapitány.
- Hárman. Az erodön kívül áll á tipróláncos autónk. Két ápoló jött el rajtam
kívül. Három hónappal ezelőtt már voltunk itt, és a rabok örültek nekünk, mert
hasznos dolgokat osztottunk ki közöttük.
Gardone aláírta az engedélyt, és intézkedett, hogy a corvée elkísérje a misszió
embereit. Doktor Bárden visszament az autóhoz, és beült a soforülésre. Még két
ember volt a kocsiban. - Minden rendben van - mondta a társainak. ' Macquart és
Lorsakoff voltak vele.
Az autó belsejében négy-öt hatalmas csomag hevert, vöröskeresztes jelzéssel.
Ekrazit volt mindegyikben.

2.

Reggel Spolansky félrevonta Gal.ambot:
- Ma délután, ha a második corvée-t váltják, kezdodik! A rabok állítólag
fegyverhez és ekrazithoz jutottak. Felrobbantják a vízcsapot. Egyesülnek a
corvée-val. Kobienszki is velük tart.
- A pimasz...
- Nemcsak o. Jóformán valamennyi katona. A többség mindenre képes, mert nem
bírja idegekkeJ a tétlenséget, a fullasztó, forró egyhangúságot, és képesek a
vesztükbe rohanni, csak azért, hogy tegyenek valamit. Ezt onnan tudom, mert egy
idoben lélektannal is foglalk- oztam.
- Jól tette... Szóval, nem gondolja, hogy szólni kellene Finleynek... vagy
valami?... - töprengett Galamb.
- Szerintem késo. Az embereket megvadították. Igazán nem kellett hozzá sok ezen

a helyen. Az események most már úgy gördülnek, egyre nagyobb iramban, mint a
lavina. Ezt egy regéhyben olvastam.
- Mi megpróbálunk majd mindent, ami emberileg lehetséges. Elsősorban
haditanácsot tartunk. A délutáni eset felkészülten fog találni bennünket...
Galamb elmént megkeresni Hlavácsot, és bekapcsolta Troppauert is a
haditanácsba. A száraz évszak legnyomasztóbb, utolsó ciklusában voltak. A
levego szinte érezheto súllyal nehezedett az emberekre, a csontok belülrol
feszültek, és a déli légáramlás félőrültté tette a helyorség katonáit. Délben
jelentkezett az irodában Hilliers, és egy rab volt vele: Barbizon. A hadnagy
utasítására a corvée keresztül engedte egy hatalm'as műszertáskával. Hilliers
azonnal Gardone-hoz sietett.
- Ez az ember Barbizon. A titkosszolgálat küldte a rabokkal. -Atadta Barbizon
igazolását. Az állt rajta, hogy a bandita egy hazafias cselekedetéért
kegyelemben részesült, és felvették a titkosszolgálathoz. Mint megfigyelot
beosztották az'auttaurirti rabok közé.
- Nos? - kérdezte Gardone, miután megnézte az írást. - Van valami
jelentenivalója?
- ÉPp elég - felelte a banditá. - Ma kitör a lázadás. A rabok közé, mint
vöröskeresztes emberek ügyes szervezok furakodtak be. Ekrazitot is hoztak.
Gardone elsápadt.
- A lázadást - folytatta Barbizon - nem lehet megakadályozni. Nagyszerűen
szervezték meg a zavargást. Már Oranban készen volt a terv. A szabadcsapatokban
és a corvée-ban a goumier-k és a rabok között túlsúlyban vannak az embereik.
Egy megbízható orjáratra való csoport sincs közöttük. Az ekrazit a
legveszélyesebb. Ha az erdon kívül felrobbantják a csövet, ahol elágazik a
rabok tanyája felé, akkor mi itt víz nélkül maradunk. Ezenfelül egy erdei
törzsfonök is sokszor megfordul a rabok között, és azzal bíztatja oket, hogy a
szokota törzs átjön a Niger túlsó oldaláról, és ha elfoglalják az erodöt, akkor
a szokoták egy titkos átjárón Angol Guineába vezetik oket.
Gardone sápadtan dörzsölte az állát. Ez nagyon vigasztalanul hangzott. Finley
kiszólt: - Battista! -Mikor belépett az olasz káplár, parancsot adott: -
Latouret intézkedjen; hogy négy gépfegyvert hozzanak fel és húsz hevedert.
Az olasz elsietett.
- A rabok este megbeszélt fényjelre, a corvée-val egyesülnek, behatolnak a
helyorségbe, és gyorsan elintézik, aki még ellenáll...
- Hilliers - mondta Finley -. menj légy szíves, adj parancsot, hogy zárják le
az erodöt, Latourt vitessen fel a mellvédre gépfegyvereket, te meg Barbizon nem
törodtök semmivel; ami belül történik, csak.vigyáztok, és ha a corvée a
rabokkal tér vissza, akkor lekaszálni oket! Ez még segíthet. - Hilliers és
Barbizon elsiettek. Gardone tehetetlen volt. A halálfélelem jegesen nehezedett
a szívére. - De hát - rhondta végre rekedten -, ha mindent tudtak... miért nem
szóltak? Hogy segítséget kérjünk... Egy hét alatt Timbutuból itt lehetnek...
szpáhik...
- Azt hiszem -felelte Finley -, ezt a lázadást szándékosan hagyták így
megérni... van itt néhány ember, akik a titkosszolgálattól ezeket a szokotákat
követve akarják megtalálni a Russel-féle átjárót...
Hallgattak. Battista tért vissza a hevederekkel. Ledobta oket. Nyugodtnak
látszott, és mégis nyomasztó volt, ahogy a golyóval kirakott öveket elrendezte.

3.

Galamb az utolsó nagy haditanácsot tartotta Hlaváccsal és Troppauerrel.
Természetesen bor mellett, mintha ártatlanul mulatoznának.
- Tizenhat emberre számíthatunk - mondta Galamb. - Bennünket is felszólítottak,
hogy tartsunk velük. Kitéro választ adtunk. Most mi a teendo?
- Hát... - felelte bizonytalanul a cipész - elsősorban talán... tudni kéne...
hogy mit akarnak... És hát hogy mit tehet tizenhat ember... ennyi ellen... Én
nem tudom... Oszintén szólva... -O azt sem tudta, hogy mlért kell a lázadókat
leverni. De hát ki mer itt vitatkozni két őrülttel?
- Ma délután - mondta Troppauer - a corvéé már rabokkal tér vissza. Jelt adnak
nekik innen az erodbol.
Pencroft jött be, és meron nézte oket.
- Mit suttognak? -mondta kihívóan. -fde hallgasson, Harrincourt! Legokosabb, ha
belátja, hogy kár volt idáig áradni. Maga megért engem! Nem fontos, hogy más is
értse. Kár az ilyen okos emberért. Mert most már elkésett a sugdosással. Érti?
- Van egy érzésem, Pencroft -felelte vidáman Galamb. -Mi még rövidesen
összeverek- szünk egymással. Maga nagyon eros, és kitűnoen bokszol. Mindig
örülök, ha ilyen embernek kiverhetem a fogait...
Pencroft gúnyos mosollyal végignézte, azután kiment.
- Majd szólj, ha pofozod -mondta Troppauer Galambnak. -Én is szeretnék néhányat
ütni rá. ,
- Még egy utasítást -szólt Galamb Hlavácshoz. -Mi történjék, ha kezdodik itt a
hecc?
- Kérem... én nem szeretnék... tanácsot... adni - felelte nagy kínban. Mit
akarnak tole? Nem akar ujjat húzni ennyi lázadóval. - A leghelyesebb lenne
talán... - nyögte ki végül - a rumot és alkoholt felhozni...a pincébol... Mert.
Ugyanis a raktárban sok jó ital van.. ,
Galamb felugrott:
- Zseniális! Remek!...
A távolabb ülo katonák felfigyeltek, ezrét kissé halkabban folytatta: -
Köszönjük. Nagyszerű ötlet volt. Igen... a rum!
Csak tudnám, minek. örül... - töprengett Hlavács. Ha lázadás van, és úgyis fobe
lonek mindenkit legalább berúgnak elobb, ez logikus. De miért zseniális?
- Erted? - mondta Galamb Troppauernek, amikor kiértek az udvarba. - Elsorangú
ötlet. Ha itt elkezdodik a hecc, feltörjük a raktárt. Igyák le magukat, akik az
erodben vannak, mi viszont nem iszunk rumot...
- Esetleg egy pár kortyot megkockáztathatunk - vetette közbe a poéta. - Mert ha
már... - Nem! Mi józanok maradunk -felelte erélyesen Galamb. Elvált
Troppauertol. Négy napja nem látta a leányt.
Délben kis cédulát talált a tányérja mellett: JÖtkor várom" -csak ennyi állt a
papíron.
Éppen öt óra volt. Sietett a kantin mögé. Amikor a szobához ért, az ajtó
csendesen kinyílt, Magde várta.
Galamb boldogan vigyorgott. Az arab suhanc helyett a fehér bricseszes kísértet
fogadta. A szép szomorú arcú no, aki énekelt a sivatagban.
- Csak rövid ideig lehetünk együtt... - mondotta Magde Russel. - Ezt sem
szabadna megkockáztatni.
Galamb elsősorban megcsókolta a kezét. - Nyugodt lehet. Bízzon bennem.
- Vigyázzon, mert itt lázadás készül... -
- Tudok róla - felelte vigyorogva. - Most már elárulom magának, hogy Hlavács
nem cipész, hanem francia ornagy. Az o segítségével leverjük a lázadást. Magde
félig sírva félig nevetve fogta meg a fiú kezét:
- Az istenért, ne,tegyen semmit, maga olyan gyerekes, könnyelmű,
meggondolatlan... - Téved -felelte öntelt vigyorral. -Azok az idok már
elmúltak. Mostjobb lenne, ha magáról beszélne valamit...
- Azt már tudja, hogy Russel leánya vagyok. Az apám ideges, zsarnok ember volt
szegény. Jószívű, zseniális, de szertelen, hirtelen haragú... Miatta elkerültem
tizenhat éves koromban otthonról. Nem fértünk össze. En is színészno lettem,
mint az anyám... Azután jött ez a tragédia... Az apám eltűnt... Ma már tudom,
hogy megölték. Az anyámat úgy szerepeltették az ügyben, mintha megcsalta volna
a második férjét, Brétail doktort. Anyám régen szerette Brétailt, és szenvedett
az apám mellett, de mindig becsületes, tiszta no volt. Ezért elhatároz- tam,
hogy kiderítem az igazságot. Elsősorban szegény anyám ártatlanul meghurcolt
becsü- letéért vállaltam ezt a keserves harcot. De az apám nagy felfedezése, az
átjáró, amelyért annyit küzdött, elválaszthatatlanul hozzátartozott szegény
anyám tragédiájához. És ebben a küzde- lemben senki sem volt mellettem, csak
egy régi szolga, egy félvér, aki eljött annak idején velem együtt az apám
házából. Mahmud volt az, akit maga egyszer mint inast, égyszer mint bennszülött
jóst látott, aki a viperával mutogatta magát Murzukban Magam is jó munkát
végeztem, színészno voltam, értek a maszkírozáshoz. Megfigyeltem az apám
expedíciójáról visszatért embereket. Tudtam, hogy a bűnös ezek között van. Hogy
elvegyülhessek a külvárosban, ahol európai no nem fordulhat meg feltűnés
nélkül, burnuszt vettem fel, barnára festettem a borömet, és ami lehetetlenné
tette, hogy felismerjenek: férfimaszkot tettem fel... Ha emlékszik még az-öreg
kávéfozore Oranban, az Avenua Magentán...
Galamb kis híján hanyatt ese'tt.
- Mi?... Maga?... Csúf, vén férfi volt?... Szakállat ragasztott?... Hopplá!
Megvan! Hát ezért nem láttam bemenni a házba, ahonnan kijött! Burnuszban ült
ott... Szakállal! És amíg én a lábszárvédomet varrtam... addig átöltözött
nonek, és úgy jött ki... En meg követtem, és nem értettem... Maga volt az orani
kávéfozo!
- És én voltam Abu el Kebir is , a traEhomás, vézna nebuló, hosszú, osz
szakállal, rikácsoló hanggal...
Galambnak újra leesett az álla.
Azután magához rántotta a lányt és megcsókolta.
- Ne haragudjon - dadogta a katona -, maga az életemet mentette meg! Egy
csókkal le sem róhatom a hálámat...
- Most... ne rója tovább a háláját. Mahmud mindenhová elkísért mint kígyóbűvölo
is. Amikor rájött hogy a viperáját ellopták, és a maga inge is eltűnt,
figyelmeztette, hogy vigyázzon, pedig o azt hitte, hogy maga hazaáruló, de
én... én már akkor... akkor... Szóval, már gyanakodtam, ,hogy esetleg tévedés.
Ezért még leöntöttem... magát kmirhával is... - hátraurott. -Nem, most ne
rójon hálát... Szóval, ezért volt...
- És a karóra?...
- Ez a karóra... rejti a tervet; hogy hol az átjáró, de senki sem tudja
megfejteni az óra titkát.
Hallgattak. Galamb megfogta a kezét. Magde nem húzta el. '
- Nem lenne jó, ha megnéznénk még egyszer az órát? -mondta a katona. -Talán
kisütünk valamit... Várjon! Most jut eszembe... A szegény Kölyök firkált néhány
sort.
A papírlap, amire a beteg írt, még ott volt a zúbbönyában: Elfeledkezett róla.
A no kikapta a kezébol, és izgatottan olvasta:
"Figyelnek bennünket. Ha meg akarja tudni, hány óra van, igazítsa be a napon a
mutatókat, és nézze figyelmesen a másodpercmutatót. Ejfélkor pontos órája
lesz..."
- Az isten szerelmére, hogy lehet ilyen felületes -suttogta remego hangon a
leány. -Hiszen ez nagyon fontos... Már régen tudni kellett volna...
Odavitte az órát az ablakhoz; és felkattintotta a fedelét. A nap rávilágított a
repedezett számlapra. A no forgatta a felhúzót... Talán kinyílik valami titkos
hasadék... Percekig próbálta hiába...
- Egy ötlet! - kiáltotta Galamb. - Azt mondja az utasítás: "Ejfélkor pontos
órája lesz..." Allítsa mindkét mutatót a tizenkettesre. Az éjfél.: - Lehet...
Sebesen-forgatta a mutatókat. Mikor egymás fölé értek a tizenkettesre, várt.
Semmi... A no sóhajtva visszaadta.
- Vegye fel... És kérem - mondta, mialatt Galamb megerosítette csuklóján a
karórát -, nagyon kérem... vigyázzon magára, mert...
- Halló! Hát ez mi! - Pencroft lépett be. - No nézd csak! Igazán érdekes.
Galamb rosszkedvűen fordult a leányhoz.  . - Bocsásson meg, Magde, de sajnos
'most kénytelen .leszek ezt az urat félholtra verni... pedig nem illik így
viselkedni egy hölgy jelenlétében -és mert köiben Pencroft a közelébe ért, úgy
vágta pofon, hogy beleesett fejje) a szekrénybe, áttörte az ócska bútor
ajtaját, és mindenféle holrr5ikkal együtt a földre esett.
Azonnal felugrott, és Galambra vetette magát. Négy-öt bokszütés ült mindkét
részrol, és Galamb látta, hogy emberére talált. Mintha pöröllyel sújtották
volna fejbe, olyan súlyos volt Pencroft ökle.
Magde ijedten húzócjott a szoba sarkába, és öklét a szájába gyömöszölte, hogy
ne sikoltson.
Vadul csapkodtak. Egy ütés állon találta Galambot. Hátratántorodott, azután
fejjel Pencroft gyomrának szaladt, majd rávetette magát, és két kézzel verte az
arcát. Mindketten vérbe borultan tépték, csapkodták egymást. Most elokerül egy
rohamkés... Magde halkan felsikolt... Galamb hátraugrik, de hiába. Pencroft
döf. Megragadta a csuklóját. Dulakodnak... Ha az amérikai kiszabadítja a kézét
a rohamkéssel, akkor vége... Galamb bal öklével alulról felcsap a gengszter
állára... Ez hátraszédül. Ugyanaz az ököl még egyszer lecsap, és egy rúgás...
Pencroft már támolyog, és a csuklóját még mindig nem bírja kiszabadítani.
Galamb bal ökle most már, mint valami gép, nyugodtán, pontosan lecsap még
egyszer... még egyszer, orrán, száján vagy állán találja ellenfelét, és
Pencroft lehanyatlik... Egy rúgás... Nem mozdul... Galamb lihegve néz a
leányra:
- Azt hiszem - mondta -, átmenetileg lezártuk ezt a nézeteltérést. Most
elsősorban kötözzük meg az emberünket, és tegyük félre a kritikus idore... Az
nem árthat.
Mialatt beszélt, máris letépte egy csomagról a kötelet, és összekötözte
Pencroft kezét, lábát, jó szorosan, betömte a száját, és az ágy alá gurította.
- EI van intézve. Mehetünk. Majd ideküldöm Troppauert, mert elojegyezte magát
néhány rúgásra -Csak most vette észre, hogy a no rosszulléttel küzd. Gyengéden
átölelte a vállát. - Csak nem idegesíti ez a hercehurca!
- Ne higgye, hogy gyenge vagyok. De annyi minden törté t, és ez az éghajlat...
Még nekem is szörnyű... Pedig itt nottem fel Afrikában...
- Még akkor is sok egy nonek. Hát kérem, most szépen szót fogad nekem, és a
lázadás idejére lefekszik pihenni...
- Megbolondult? - mondta csodálkozva, mert Galamb úgy beszélt a lázadásról,
mint valarni jelentéktelen incidensrol. - Hiszen lehet, hogy mindenkit
lemészárolnak, és...
- Ugyan, kérem... -legyintett mosolyogva, miközben gyorsan rendbe hozta magát
kissé -, az egész ügyet hamar elintézzük... Nem értem, hogy lehet mindent így
felfújni. Majd elütjük valami tréfával a lázadást... ezék kedves fiúk, csak
telebeszélte a fejüket néhány csirkefogó. Azokat felpofozzuk és kész... Az is
lehet, hogy elmarad a lázadás... És kérem, ha nem taIálkoznánk többé...
- Mondja... Miért akar maga mindenáron meghalni? Ha tolakodásnak tartja a
kérdésemet, ne feleljen.
Galamb elkomolyodott. Hogy megfeledkezett errol... Pedig sürgos lenne a tízezer
dollár otthón... De most már úgyis mindegy.
- Mademoiselle Russel... Sajnos, ez olyan pillanat, amikor kénytelen vagyok
gondolkozni. Eddig vidám voltam. Csak az életemrol volt szó. Most komoly a
helyzet. A ikatonai becsüle- temért kell helytállni: Ez baj. Halálom esetén egy
biztosító gondoskodott volna az anyámról .és a húgomról. Egyet közlök most
magával: Ha elofordult olykor, hogy szerettem volna életben maradni, és kissé
idegenkedtem a halál gondolatától, az olyankor volt, ha a maga megbol- dogult,
de bájos személye kísértett a sivatagban. Ugyanis az a gyanúm, hogy csúnyán
beleszerettem magába...
Hallgattak. Kazánszerű forróság izzott körülöttük, és egy arab portyázó a
közeli táborban torokhangon énekelt valami artikulálatlan melódiát. A hatalmas,
dongó legyek tömege vastagon zsongott mindenfelé. Undok, halálos Afrika volt
ez, sivár, élettelen, sajgó meleg... És mégis, ahogy összenéztek egy percre,
mosoly vonult át az arcukon, és Galamb magához ölelte Magde-et...
- Ha rájönne az óra nyitjára -súgta a lány szelíden hozzábújva -, akkor
nagyon... gazdag lenne... Egymillió frankot is könnyen kaphat... Nincs
meghatározható értéke... A Russel-féle térkép annyit ér, amennyit a megtalálója
kíván érte. Ha tudná a titkát...
- Az óra a maga öröksége.... ha tudnám is a titkát... Csak nem képzeli, hogy
elfogadnám a maga pénzét?... Legfeljebb - motyogta zavartan -, ha
megosztanánk... De azt is csak úgy, hogy az egész... kettonké lenne... Szóval,
ha a pénz a családban maradna...
Magde odahajtotta a fejét Galamb vállára, és ez megsimogatta. Igy álltak.
Mindketten arra gondoltak, hogy olyasmirol beszélnek, ami nincs: az óra titka
megoldhatatlan. Az ágy alatt reccsent valami, Pencroft magához tért, de
moccanni sem tudott... A konyha kertjébol felhallatszott, amint egy dézsa vizet
önt ki valaki. Alltak egymással szemben.
A forró délutáni csöndben most messzehangzóan egy lövés dörrent.
- Kezdodik! Öltözzön arab suhancnak, akkor biztonságban van... Nekem rohanni
kell. - De...
Gyorsan magához ölelte a leányt, megcsókolta és elrohant.

4.

Battista és Latouret gépfegyvereket vittek fel az irodába. Battista jött elobb,
és ledobta
terhét a földre.
A káplár nyugodtan felnézett.
- Nincs megbízható.
Most Latouret jött. O talált megbízható katonát. Ez még szomorúbb volt. Egy
legény segített neki. A hülye Krétá. Az egész helyorségben egyetlen embert
mertek használni: egy elmebe- teget. Vigyorogva ledobta a gépfegyvert, és
szalutált. A szeme eszelosen mozgott, és a két mély ránccal a szája mellett
olyan volt az arca, mint valami bohóclárva.
Az egyetlen katona Aut-Taurirtban, akivel még rendelkezni mertek. Vigyorgott és
lihegett. Most már tisztában voltak a helyzettel. Finley szánakozva szólt oda
az utolsó hűséges közlegénynek:
- Itt az ajtó méllett van egy pad, ülj le, fiam, és gyújts rá. - Alázatosan
jelentem... Mire... - Egy cigarettára.
- Jelentem: miféle cigarettára? Mert a közlegénynél nincsen cigaretta. - A
szomorú esemény dacára Finley elnevette magát. Adott egy cigarettát Krétának.
- Vedd le, fiam, a falról az írnok szurdnyos puskáját. Nem kell poszton állnod.
Ulj csak le szépen, de ha va1aki engedély nélkül akar belépni, azt nyugodtan
lodd le. Értetted? - Körülbelül...
Vigyorogva, peckesen távozott az egyetlen megbízható közlegény Aut-Taurirtban:
a hülye Kréta! - Nem lehetne - kérdezte Gardone, miközben remego kézzel
cigarettára gyújtott - megkíséreltii... a fokolomposokat..: összefogdosni...
megakadá.lyozni.
Eldördült a !övés.
- Már késo - mondta Finley.

Huszonötödik fejezet

l.

A trombitás alarmot akart fújni, de kíverték kezébol a kürtöt. - Nem kell,
hagyd abba! Elég volt!
Adrogopoulosz, a görög birkózó, és Benid Tongut, a csendor, Hildebrandt
fokolomposai voltak, és most a békétlenkedok zömét összegyűjtötték az udvaron
úgy, hogy az elosieto katonákat közrefogták.
Valamennyi elkeseredett, halálosan fáradt, ideges ember, legtöbbje beteg is...
Már hat óra volt, és utolsó hévvel tomboIt körülöttük a sivatagi hoség.
Hildebrandt felállt egy padra:
- Emberek! Elég volt a Szaharából! Nem akarunk a sivatagban megdögölni.
Kitörünk a rabokkal együtt, akiket éppúgy pusztulásra ítéltek itt, mint
bennünket! Rövidesen megérkezik segítségünkre sok harcossal a szokota törzs, és
elvezet valamennyiünket egy titkos átjárón angol területre, ahol szabadok
vagyunk. Nem akarunk mást, csak ezt. Biztosítani kell szokota megmentoinket.
Ezért birtokunkba vesszük z erodöt, hogy ne lojenek innen rájuk. Senkit nem
bántunk. A tisztek is menekülhetnek, ha tetszik. Velünk vagy egyedül, ahogy
akarják. De ha ellenállnak, leölünk mindenkit. Vízhiánytól nem félünk. Estig
megoldottuk. Este lesz ekrazitunk, hogy felrobbantsuk a vízcsap páncélját. De
ha erre sor kerül, ha nem adják ki a zár nyitját, meghal mindenki, aki nem tart
velünk! Addig fegyelmezetten viselkedünk, nern bántunk senkit... - Nyugtalanul
kereste a szemével Pencroftot, de nem látta közeledni. - Hol lehet? - Én
felmegyek az irodába. Beszélek a tiszt urakkal. Lehet, hogy sokáig fog tartani.
Várjatok fegyelmezetten és türelemmel. Nem vért, nem felfordulást akarunk, csak
elmenni ebbol a pokolból! 
- Ugy van! -zúgtak rá az emberek.
- A goumier-k is velünk tartanak! Csak három akadt közöttük - folytatta
Hildebrandt -, aki megtagadta a csatlakozást.
Benid Tongut, a hatalmas ormester ott állt a lázadók között. A légionisták
veregették a vállát. Barbizon a mellvéden vágyakozó szemmel dörzsölte össze a
tenyereit.
- Amíg visszatérek, tartsátok fenn a rendetl Ha egy óra múlva nem vagyok itt,
akkor végeztek velem odafenn. Ebben az esetben egyetlen embernek se
irgalmazzatok! -fejezte be Hildebrandt a beszédet, és elszánt léptekkel á
törzsépület felé indult. A katonák ordítoztak.
...És hol volt Galamb? Hol volt Latouret, Battista és a többiek?
Mikor eldördült a lövés, Latouret és Battista az irodához vezeto lépcsoházban
voltak. Az ormester elovette revolverét. Battista is. Ebben a pillanatban
valaki hátulról elkapta a kezét, és kicsavarta a pisztolyt. Ugyanez történt
Battistával is. Galamb, Troppauer, Spoliansky és Nadov lefegyverezték oket.
- Megkötözni! - mondta Galamb. - Rajta, Spoliansky! - A lengyel kötelet vett
elo, és a tehetetlenül szitkozódó ormesterhez fordult:
- Ha megengedi... -mondta udvariásan, és értheto rutinnal szorosan megkötözte.
Azután Báttistához fordult, mintha táncra kérné fel: -Szabad?... -de mielőtt
még az olasz megtagad- hatta volna a beleegyezését, már megkötözte. Bevitte
oket a mosdóhelyiségbe.
- Nyugodtan, öreg Latouret - bíztatta Galamb -, nem lesz semmi baj, jó fiú
vagyok, és gondolok magukra, csak pillanatnyilag kell beraktározni önöket.
- Tudja, Harrincourt - mondta megvetoen az ormester -, eddig azt hittem, hogy
csak fegyelmezetlen és elbizakodott. Még sajnáltam is, mikor en crapaudine
megkötözték. De most látom, hogy maga egy közönséges hazaáruló, hitvány, gyáva
fráter, és bánom, hogy valaha egy jó sz,ót szóltam magához.
- Csak dörmögjön, öreg: Azért tudom; hogy kedvel. Ne féljen semmit, Galamb jó
fiú. Szereti a katona bácsit. Mehetünk, gyerekek.
Ezután felmentek a legénységi szobába. Itt gyűlt össze a Harrincourt-
különítmény, Pilotte vezetésével. Minkúsz, Pilotte; Hlavács, Rikov és még nyolc
megbízható ember.
- Gyerekek! Valamennyien Hlavács omagy vezetése alatt állunk. Most lemegyünk,
és úgy teszünk, mintha csatlakoznánk a )ázadókhoz. Betörjük a raktárt, és
mindenki ihat rumot, meg ami ital van!, - Ugy van! -kiáltott lelkesen Hlavács.
- Elore! - A sieto Hlavácsot visszatartotta. - Maga itt marad. Nem kell
kockáztatni az életét. Arra való a közlegény...
- De ha felhozzák a rumot - hebegte csalódottan -, szeretnék ott !enni...
- Elismerem, hogy hosiesen az élünkre akar állni, de felelosek vagyunk'ornagy
úr életéért. Gyerünic, fiúk! - Hlavácsot eltolta, és rázárta az ájtót. A cipész
kétségbeesetten bámult maga elé, azután dühös lett. - Micsoda beszéd ez? -
siránkozott. - Az én. ötletem volt a rum, és nekem nem adnak semmit...
Disznóság!
De nem tehetett semmit... Galámb pedig í.gy szólt a lépcson:
- Fiúk, aki közületek rumot iszik, az eldobta a katonai becsületet,.és szavamra
mondom, hogy nyomban lelövöm. '
- Kicsinyesség - dörmögte Troppauer, a poéta -; azért egy pohárkával igazán
lehetne... - de Galamb úgy nézett rá, hogy gyorsan elhallgatott. Futva érkeztek
az udvaron nyüzsgo katonák közé:
- Halló! -kiáltotta Galamb. -Végre itt a szabadság!... Megyünk haza! És addig
is, amíg kinyitják a vízcsapot, ne szomjazzunk! Fiúk! A raktárban ott a rum!
Megérdemlünk ennyi nyomorúság után egypár korty italt!
- Ugy van! -kiabálta Troppauer. -Ugy van! -zúgták az alkoholisták. Egy perc
múlva felfeszítették a raktárt.
A nagy hordókat bajonettel, baltával lékelték, ahogy jött. Pillanatok alatt
mindenfelé folyt a rum, röhögtek, kiáltoztak...
- Hohó! Ez whisky! - mormogott most az egyik, és tolongtak, mint a csorda... A
szájharmonika is megszólalt rövidesen...
. A sok elviselhetetlen egyhangúság visszahatása félelmetes volt. Rikácsoltak,
énekeltek, némelyik annyi rumot ivott egy hajtásra, hogy lezühant a kezébol
kihullott üveg mellé, mintha gutaütés érte volna.
- Mi történik itt! -kiáltotta Adrogopoulosz a lépcsolejáratnál. Ez veszélyes
ember! Hetek óta Pencrofttal meg a másikkal suttog - villant át Galamb agyán.
- Emberek! - üvöltötte rémülten a görög -, nem szabad berúgni! Vége mindennek,
ha... Galamb tántorogva, mintha részeg lenne, eléje állt:
- Mit beszélsz bele... Gyere, igyál te is... Majd éppen te fogsz parancsolni...
mit képzelsz? Mi... nesze, igyál...
A görög dühösen eltolta a poharat, mire Galamb felordított:
- Megütöttél! Ezért megöllek, te ktuya! - És míg a görög csodálkozott, mert
hiszen nem ütötte meg Galambot, olyan rúgást kapott, hogy eloször hátraesett,
azután mintha szánkázna, lecsúszott a pincébe. Azonnal felugrott, de egy zúgó
ököl úgy orron vágta, hogy elsötétedett előtte néhány másodpercig a világ.
Galamb tudta, hogy a görög felboríthat mindent. Végezni kell vele!
A légionisták azt hitték, hogy szokványos verekedésrol van szó. Röhögtek és
kiáltozva állták körül oket.
Adrogopoulosz hirtelen elkapta az ellenfelét. Galamb aggódva érezte, hogy
túlerovel áll szemben: Adrogopou1osz karjai, mintha márványból volnának. Máris
kapott egy ütést alulról az állkapcsára, hogy elszédült, de vaktában rögtön
lesújtott egy horogütéssel, és szerencséré talált. A görög megtántorodott egy
pillanatra... Nekihátrált a hordóknak, és ugrásra készült. Szakállas arca
rosszindulatú vigyorra torzult, és...
Az egymásra halmozott hordók tetejérol, hogy, hogy nem, talán mert a nagy test
odadolt, egy kisebb, kéthektós a fejére esett, és kásává lapítotfa a
koponyáját... A katonák néhány másodpercig ámultan álltak.
...Troppauer ezaiatt leguggolt a nagy hordók mögé, mert ha kitalálják, hogy o
billentette le Adrogopoulosz fejére a kéthektóst, abból nagy baj lehet.
- Most legalább... megtanultad... -utánozta a részegek hangját Galamb -hogy
paranc- solgass a légionistáknak... Piszok... Elég volt az ilyenbol!
Valaki elrikkantotta magát, hogy konyakot talált. A többi artikulátlan
ordítozással tolongott körülötte, és lassan egyedül maradt a hordók alján a
görög holtteste. Galamb szájharmonikája rázendített a kedvenc dalra:

"Le sac; ma foi, toujours au dos!...

Énekeltek és ittak. Némelyik más edény híján a sapkájával merte a rumot. A fele
elfolyt. A háttérben elintéznek egy kisebb nézeteltérést rohamkéssel. Néhányan
a földön hevernek öntudatlanul, rekedt rikácsolás tölti be a pincét, és a
szájharmonika szól...
Már sötétedett. Egy csomó goumier összeverekedett néhány katonával. Lövések
dördül- tek... Már négy-öt áldozata volt a mulatságnak. Senki sem törodött
Hildebranddal és a corvée-vel... Spoliansky, Troppauer, Minkusz, Pilotte meg a
többiek nem mertek inni. Hiszen ott ül Galamb a lépcson, harmonikázik, de az
ölében egy nagy altiszti revolver.
Fél hét volt, es a század már elázott. Hihetetlenül nagy mennyiségű rumot
ittak... ...Battista és Latouret megkötözve hevertek egymás mellett. Körülbelül
tisztában voltak a sorsukkal, hallották a veszett kurjongatást... Egyszer csak
szép kettos sorban néhány katona jött, feltűzött szuronnyal. Elöl Troppauer és
Pilotte, egy-egy kályhacsoszerű lángszóróval. Galamb vezette oket. Gyorsan
elvágta mindkét altiszt kötelékét. Latouret felugrott.
- Nyomorult söpredék... Piszok hazaáruló gazok!
- Ha befejezte, öregem - mondta csendesen Galamb -, szóljon, mert rnég sok
dolgunk van. Vagy nem volna kedve gorombáskodás helyett átvenni az orjárat
vezetését, és lefogni a lázadókat?
Mialatt ezt mondta, mindkét altisztnek átadott egy-egy revolvert. - Mi ez? -
kérdezte bután Battista.
- Ha nem kötözzük meg magukat az elobb, akkor kijöttek volna az udvarra
nagyképűs- ködni, és a lázadók mindkettojüket megölik. Pedig szükségünk van két
jó altisztre, ha egyik-másik kissé öregszik is,már... =fordult Latouret-hez. -A
lázadókat lefegyvereztük, de ok nem tudnak róla. Felfeszítették a depót,
kiitták a rumot, és alig állnak a lábukon. Ormester! Vezesse az orjáratot, hogy
elfogja oket... De gyerünk! En avant, apuskám! Marche! - kommandírozott sajátos
katonai nyelvezetén.
- Ha ez igaz... Harrincourt... akkor nem szégyellem magam... hogy néha
sajnáltam... amikor nyúzták... A szeme felcsillant; néhány szál macskaszerű,
osz bajusza harciasan meredt elore, és a kis csapat élére állt: -A mon
commandemant!... En route! Marche!
Már alig állt a lábán egy-egy katona, amikor a nehéz léptek döngve közeledtek
kintrol. Az ajtóban megállt az orjárat. Két lángszóró meredt rájuk, ami magában
véve elég ahhoz, hogy pillanatok alatt halálra pörköljön mindenkit a pincében.
- En joue! - recsegte Latouret, és szuronyok szegezodtek a lázadókra. Néhány
részeg ámultan látta, hogy eltűnt a fegyvere.
...Tíz perc múlva lelakatolták a pince ajtaját, és a lázadók ott feküdtek a
földön szorosan megkötözve. A goumier-khez olyan hirtelen nyomultak be, lövésre

kész fegyverrel, hogy ezek nem is gondolhattak ellenál!ásra. Gyorsan
megkötözték oket. A három foglyot, akik nem csatlakoztak a lázadó csendorökhöz,
eloldozták. Ezekis fegyvert kaptak. Benid Tongut még idejében kilépett a hátsó
ablakon... Az erod egy elhagyatott részén felkapaszkodott a mellvédre... Kötél
volt nála... Lemászik a túlsó oldalon, és bevárja az érkezo négereket... A
szokoták holnap vagy holnapután itt lesznek a sivatagban.
De nem számított arra, hogy egy ember a mellvédrol órák óta figyeli... Valaki,
akinek elintézetlen ügye volt az ormesterrel. A hanyatló nap ferde szöge alatt
hosszú árnyak terültek el a köveken, amikor Benid Tongut felért a lorésekhez. A
homályból valaki melléje lépett, és torkon ragadta. Barbizon könyörtelenül
kemény vonásait pillantotta meg az ormester egész közelrol.
- Egy percre, kamerád... - suttogott a korzikai.
Benid Tongut csak azt érezte, hogy belehasít egy sajgás'a tarkójába, és reccsen
valami. Azután átröpül a mellvéden, tizenöt méter magasból...

2.

Amikor Finley lenézett az ablakból, és látta a gyülekezo katonákat, megfordult.
Gardone verejtékezo, rémülettol sárga arcát törölgette. - Mi a véleményed?
-kérdezte a hadnagyot.
- Meg fogunk halni - felelte egykedvűen. -. Ha van ekrazitjuk, akkor nem
,tarthatjuk sakkban oket, mert felrobbantják a csövet. Azután csakugyan
mégérkeznek majd a szokoták, és ha a lázadók nem ölnek meg, akkor fejbe
lohetjük magunkat, mert természetesen eszemben smcs, hogy a négereknek megadjam
magam...
- Kérlek... hadifogság...
- Ugyan! Nyomban lemészárotnak.
- Nem bizonyos, sot... Mi érdekük lenne?
Finley undort érzett. Ha gyáva is valaki, azért uralkodhatna magán, amikor
látja, hogy meg kell halni, és nincs segítség. És ez az ember hordja a francia
tisztek egyenruháját! A kretén hangja hallatszott kívülrol:
- Légy szíves, és megállj, mert különben a közlegénynek loni kell... Ez a
parancs...
- Eredj a pokolba -mondta valaki, és úgy látszik, félretaszította a bolondot,
mert nyílt az ajtó, és Hildebrandt lépett be.
- Közlegény! -rivallt rá Finley. -Ki engedte, hogy engedély és kopogtatás
nélkül...
- Várj! - szólt közbe a kapitány. - Én vagyok' a parancsnok. Mit akar itt? -
fiordult Hildebrandthoz.
- Kapitány úr! A legénység küldött, hogy tárgyaljak a tiszt urakkal.
Megtagadjuk az engedelmességet! Haza akarunk menni, és haza is fogunk menni.
Nem gátolhatnak meg senkit ebben. A tisztek nem bántottak bennünket, mi sem
bántjuk oket. Az erodöt sem. Megmondják a kombinációt, ellátjuk magunkat vízzel
az útra, és megmarad Franciaországnak ez a helyorsége, életben maradnak a
tisztek. Ha nem tesznek így, akkor elfoglaljuk az erodöt. Há kell,
felrobbantjuk az egész törzsépületet, van elég ekrazitunk, és ez reménytelenné
teszi a tisztek részérol az ellenállást. Igy is, .úgy is hozzájutunk, a vízhez.
De akkor felrobbantjuk a vízvezetékcsöveket, elpusztítjuk az erodöt és
mindenkit, aki önökkel tart. Ezt határozta a fellázadt helyorség.
- Takarodjon! -kiáltotta Finley. -Lázadókkal nem tárgyalunk, és valamennyien...
- Csendet kérek! -.mondta erélyesen a kapitány. Nem érezte a közvetlen
halálveszélyt, és ez nagyképűvé tette. -Miféle szerepük van az ügyben bizonyos
szokota négereknek?
- A szokoták útban vannak Aut-Taurirt felé. Az erdei törzs fonökével üzentek,
hogy ha az erodöt elfoglaljuk, és így a francia katonaságtól nem kell félniük,
akkor ok elvezetnek bennünket egy rejtett úton Angol Guineába. A szokotákat nem
bántjuk, de megvédjük önöket is, ha ném kényszerítenek más eljárásra.
- Menjen ki -felelte Gardone Hildebrandtnak -, és várakozzék a folyosón!
Hildebrandt tudta, hogy nyert. Katonásan megfordult és kiment. Kréta dugta be
utána fejét: - Tiszt úr... nem kell leloni a közlegényt?
- Hordd el magad!
Kréta vigyorgott és eltűnt. Gardone fensobbséggel mondta Finleynek.
- Kérlek, szerintem diplomáciai érzék kell ehhez az ügyhöz. Itt nem hosködésre
van szükség. A helyorség és az út az elso. Igy szól a parancs. Menjenek hát
ezek a zendülok, ahová akarnak. Az erod pusztulásáért nem vállálom a
felelosséget.
Gardone felfújta magát, és gogösen nézett helyettesére.
- Csak nem ákarod kinyitni a csapot, kapitány úr? Vagy elárulni a kombinációt?
- De igen! Ezek jó fiúk, csak elkeseredettek. Egy kis diplomácia, kérlek...
Menjenek el..: és így legalább megmarad az erod. Ha felrobbantják a csövet,
akkor végeznek a helyorséggel is... Nem adhatjuk fel ezt a fontos hadászati,
stratégiai pontot...
- Nem osztom a véleményedet, kapitány úr -felelte tágul.ó orrcimpákkal, dühösen
Finley. - Ugy? Hát ez nem is fontos... Engem azért küldtek ide, mert tudták,
hogy kényes feladatról van szó... Hadnagy úr, parancsot adok önnek, hogy
vezesse a lázadók követét a csaphoz, és közölje vele a páncélszekrény
kombinációját.
A tiszt habozás nélkül felelt:
- Megtagadom az engedelmességet! - A kardját!
Finley rövid, gyors mozdulattal 1ecsatolta a kardját, és az íróasztalra tette.
- A szobájába megy, és további parancsomig ott marad. Én fogom megmondani a zár
nyitját, és saját felelosségemre kinyitom a vízcsapot... Közlegény!
Minden szó hallatszott a vékony ajtón, úgyhogy Hildebrandt örömmel beugrott a
szobába, és Gardone valamit mondani akart, de - ijedten hátralépett.
A szemben álló Hildebrandt mellkasábó1 hirtelen kibújt egy szurony... A katona
tágra nyílt szemmel, tátott szájjal meredt maga elé... azután felbukott.
Mögötte, püskával a kezében, Kréta állt, a fegyver szuronyáról csepegett a vér.
- Yves ornagy vagyok - mondta csendesen, és egyenesen Gardone szemébe nézett. -
Kapitány! Adja át a kardját. Finleynek! Hazaárulásért letartóztatom...

Huszonhatodik fejezet

l.

Ezalatt a különítmény szépen tovább tisztogatott, most már Hilliers hadnagy
vezetésével. Az erod mellett táborozó portyázók is veszélyesek lehettek.
Barbizon tudta a rablóktól, hogy kik ott a fokolomposok.
Váratlanul géppuskák meredtek feléjük az erod falából. Néhányan tevére
ugráltak, de amikortűz alá vették oket, és elhulltak, akik menekülést
kíséreltek meg, valamennyin!eültek, és várták, mi lesz a sorsuk. Egy csendort
küldtek az erodbol azzal az üzenettel, hogy tíz percen belül rakják le a
fegyvert, különben halomra lövik valamennyiüket.
Tíz percen belül kapituláltak. A'zután egy orjárat fogta körül oket, lövésre
kész fegyverrel. Hilliers egy céduláról harminc nevet olvasott fel. A
fokolomposok voltak. Ezeket elvezették. A törvények szerint "nyomban és
helyben" -mint tetten ért lázadókat -fobe lotték valamen- nyit.
A többivel közölték, hogy visszakapják á fegyverüket. Lehet, hogy éjjel harcra
kerül a sor. Ha nem harcolnak elég jól, akkor egy száliig lekaszálják oket.,
mert mögöttük golyószórók lesznek, lotávolban.
Ezután az erodudvaron Latouret beosztotta a szolgálatot, majd így oszlatta fel
a sort:
- Fiúk! Most mindenki megérdemel egy jó pohár bort. Maga, Harrincourt, velem
jön kihallgatásra.
- Mehetünk, öregem - felelte szokott pongyolaságával, és Latouret-nek
megremegett a bajsza, valami leopárdszerű morgást is hallatott, de különben nem
szólt semmit.

2.

A nap lebukott á sivatag fel'ett, és Kobienszki, a corvée vezetoje várta a
jeladást: egy kigyúl.ó fényszórót az erod falán.
De a kis fehér vár némán meredt az alkonyuló sivatagban, mintha elhagyta volna
minden élolény.
Valami balsejtelemféle szorongás nehezedett az emberekre. A rabok odagyűltek a
műút kezdetére, készenlétben, hogy a fényszóró jeladására egyesüljenek a corvée
embereivel. Az állítólagos dr. Borden és a másik két idegen: Lorsakoff és
Macquart vezették a rabokat. Kiosztottak néhány fegyvert is, keveset, csak
amennyit az autón becsempészhettek magukkal. Ott hevert mellettük két ládában
az ekrazit.
' Hiénák röhögtek bántó hangon, és felragyogtak az elso halovány csillagok a
Szahara sárga dombjai felett.
- Az ördög érti... - mormogta Kobienszki, a némá, ijesztoen elhagyatottnak
rémlo erod felé nézve.
- Valami baj lehet,-mondta az egyik katona. - De mi?
Hallgattak. - Kiderül rövidesen -szólt át a rabok felol Lorsakoff -, ha a
corvée-t leváltják.
Senki sem felelt. A rossz eloérzet lidércnyomása nehezedett a kis csoport
katonára, ahogyan vártak a sivatagban, ennek a félelmetes napnak az estéjén.
Már elmúlt az orségváltás ideje. És semmi. Sötét este hullott a Szaharára. A
rabok és a katonák csak szemben álló, ormótlan ámycsomónak látták egymást.
Végre nyílt az erod kapuja. Jól látták a messzeségbol is, a belso lámpák
kiszűrodo fényénél, hogy az erodbol egy katona jön...
Egyetl enegy!
- És a kapu nyomban becsukódott mögötte. A hosszú úton, miközben a porhullámok
e!-elfedték, lassan, nyugodtan közeledett az árny... Már csak néhány lépés
választotta el a corvée-tol.
Most végre felismerték.
- Troppauer! -kiáltotta az égyik katona.
Valóan a költo volt. Most már bizonyossá vált, hogy valami történt.
- Fiúk! -mondta, amikor az orséghez ért. -Azért küldtek engem, mert én
a'rabokkal is jóba vagyok... Baj van. A katonák többsége az utolsó percben
meggondolta a dolgot. A fobűnösöket bezárták, a többi elhatározta, hogy nem
csinálja ezt a marhaságot, és megvédi az erodöt...
Nagy csend támadt. A fülledt, nyomasztó éjszaka még félelmetesebben nehezedett
a lázadókra.
...Az erod fálán kigyúlt a fény. De nem jeladásból. Nyolc-tíz reflektor
pásztázta egymást, keresztezve a sivatagot...
- Ostobaság! -kiáltotta Lorsakoff. -A katonák nem fognak ránk loni.:.
- Azt üzenik a fiúk -jegyezte meg Troppauer -, hogy aki fegyvertelenül jön, azt
beboc-
sátják. Különben lonek. A vízcsapot lezárják, és nem nyitják ki, csak ha

mindenki megadta magát...
Döbbent szünet következe!'t. Az erdo felol egy rekedt hangú madár folyton azt
ismételgette: Kirágá...kirágá...kirágá... Szél rohant át a Szaharán, és zizegve
röpült a por...
- Azt üzeni nektek az ornagy, hogy a corvée térjen vissza az erodbe, a rabok
foglalják el a munkahelyüket, és akkor nem vesz tudomást arról, amit
terveztetek... Csak a vezetoket bünteti meg -és sóhajtva tette hozzá. -Magát,
Kobienszki, valószínűleg felkötik... De hát ilyen az élet; egyszer lenn,
egyszer fenn. És végre is: odafenn már nem fáj semmi.
- Ne hallgassatok erre az árulóra! -üvöltött Kobienszki. -Csupa hazugság, amit
mond... - És nálunk az ekrazit! -kiáltotta Lorsakoff.
- Ha kell, akár az egész.erodöt a levegobe röpítjük! Kevés lelkesedéssel
találkozott az elszánt bíztatás. Csak Troppauer felelt, hasonló harsány hangon:
- Majd hülyék leszünk meghalni magukért! Minek másszunk bele a csávába, há ép
borrel szabadulhatunk?!.Ne jöttek volna ide...
- Te kutya! -horkant fel Kobienszki, és Troppauer előtt termett. -Majd
megtanítlak, hogy a hülye verseiddel törodj, és...
Verseinek gyalázására Troppauer természetesen pofon ütötte Kobienszkit, aki
azután hosszú ideig csendesen feküdt a földön.
Lorsakoff revolvert rántott, de az egyik rab kiverte a kezébol.Macquart-t két
katona ragadta meg. - Nem vagyunk bolondok meghalni magukért! - kiáltott a
Mikulás-szakállú. - Trop- pauernek igaza van.
- Egyék meg, amit foztek... - mondta egy másik sontváz, és asszott karját
magasra emelve, az öklét rázta dr. Borden felé...
Tíz perc múlva a corvée fegyver nélkül visszatért az erodbe, és magával hozta
megkötözve Kobienszkit, Lorsakoffot, Macquart-t és dr. Bordent.
A rabok a bungalow-jukban ültek és csendesen várták, hogy döntsenek a
sorsukról...

Huszonhetedik fejezet

l.

Delahay szobájában voltak együtt. Az ornagy kissé jobban érezte magát. Az
ágyban könyökölt és szivarozott. Délután rohama volt, így csak most értesült az
eseményekrol. Kréta, illetve Yves ornagy, Finley és Hilliers hadnagy ültek
körülötte.
- A becsületet tehát megmentettük - mondta az ornagy. - De az erod mindaddig
nincs biztonságban, amíg a szokotáktól tartani kell. '
- Ha tudnánk, honnan jönnek, gyerekjáték. lenne visszaszorítani vagy bekeríteni
oket - jegyezte meg Finley.
- De nem tudjuk - mondta Yves. - És kevés remény van rá... Pedig az óra, ami
annál a fiúnál van... az óra a nyitja mindennek.
Nem is vette észre, hogy milyen csodálkozással nézik. Kréta ugyanis megdöbbento
változáson ment át. Soványsága most energikusnak hatott. Angolosan szikár,
napbarnított ember volt, és a szemei okosan, tisztán csillogtak.
- Mikor leplezted le magad Finleynek? -kérdezte Delahay.
- Amikor azt a kedves fiút, akit összetévesztettek velem, en crapaudine-re
ítélték. Meg kellett mentenem..Akkor szóltam Finleynek, hogy jelentse neked az
ügyet, Gardone megke- rülésével. Elobb kénytelen voltam igazolni magam. Azután
Finley szerezte meg a viaszosvá- szon zsákot a pénzszekrénybol, amit egy másik
barátom visszacsempészett a fiúhoz: Grison tárcája volt benne, az én szolgálati
számom és néhány írás. Versek. Az írásokat akartam olvasni, mert még az én
Troppauer barátomról is kiderülhet, hogy komédiázik, és közben hírszerzo. Hála
istennek, a versek ez irányban megnyugtattak.
Latouret lépett be Galambbal. ' . - Jöjjön ide, barátom... -mondta az ornagy.
-Maga nagy szolgálatot tett ma a hazájának, és különleges jutalomban lesz
része...
- Ornagy úr! Szóra sem érdemes, jutalomra még kevésbé. A hazájáért minden
embernek meg kell tenni a magáét. Különben is az egész siker Yves ornagy
érdeme... Szent isten! - Micsoda?... Mi van?... - érdeklodtek ámultan a
tisztek...
- Ornagy úr! Tisztelettel kérem, hogy bocsásson el néhány percre. Egy tisztet
még kora délután bezártam valahová, és lehetséges, hogy az illeto szeretne enni
vagy inni... Az ornagy csodálkozva intett, hogy elmehet. Kréta újra elojött.
- Ez a fiú azt hiszi, hogy egy Hlavács nevű cipész azonos velem, és borzasztóán
kínozta a szerencsétlent...
Ez így is volk. Hlavács éhesen és szomjasan ült a szobában. Amikor Galamb
kinyitotta az ajtót, a cipész újabb bonyodalmaktól tartva, rémülten elrohant a
kantinba.
Odalent az orséget váltották. Felhallatszott a vállról leperdülo púskák
koppanása és Battista kommandója.
Éjfél volt...

2.

Galamb nem ment nyomban vissza az ornagyhoz, úgy látszott, hogy végleg feladja
a katonai fegyelmet. Léhaságát nem mentette semmi, talán csak az, hogy
szerelmes volt, s ez az érzelem viszont már igen komoly embereket is károsan
befolyásolt.
A kantin felé igyekezett, de még félúton sem volt, amikor valahonnan egyszer
csak feltnt az udvar sötétjébol az arab suhanc, Magde!
Megölelte a leányt, és magához szórította.
- Na látja -suttogta -, mondtam, hogy az egész hecc nem tart sokáig.
- Nagyon aggódtam magáért -felelte a lány. -De most már, hála istennek...
- Távolról sincs befejezve az ügy. Elsősorban még nem tudjuk, hogy a rabokkal
mi lesz. Azután a négerek is terveznek állítólag valami támadást. Fpnt a
mellvéden egyhangúan kopogtak a poszt léptei...
- !gaz... -felelte szomorúan a leány. -A négerek titka az átjáró, amely után
apám kutatott... - Igen, az átjáró - bólogatott Galamb. - Aldást jelentene ezen
a vidéken, ha végre megtalálnánk... És csakugyan ebb'en az órában lenne a
titok?
Odanéztek mind a ketten a csúf, ezüst krokodilfejre. .
- Egész bizonyos... Meg kell. orülni tole, de így van. Ebben a karórában
rejtozik az átjáró terve. Ezt akarta doktor Brétail átadni Corot kapitánynak
azon az estén, amikor megölték. Galamb búsan nézte az óra összekarcolt fedelét.
Azután egy ösztönös mozdulattal lenyom-
ta a felhúzó gombját. Felkattant a fedél, és...
És ahogy egy pillantást vetettek a lapra, mind a ketten felkiáltottak a
meglepetéstol. Ott volt a térkép!
..:Ilyen még nem volt. Az ornagy szobájának küszöbén megbotlott egy rohanó
ember, és bezuhant Delahayhoz, azután felugrott, ném törodött a feletteseivel,
csak kiabált...
- A villanyt... oltsák el a villanyt!... Megvan! Itt van!... Azonnal... - és
lihegett kifulladva a lépcsoktol. Galamb volt. Kréta eloltotta a villanyt.
..És zöldessárga fénnyel, kisugározva izzását az ezüst krokodilfeje is, ott
világít néhány apró vonallal a Russe!-átjáró miniatűr térképe!...
A sötétben csak ámuló emberek fojtott lélegzetvétele hallatszik...

3.

Milyen egyszerü volt! A kutató valafii sugárzó rádiumos vagy foszforos anyaggal
rajzolta a térképet a karóra számlapjára. A számlap repedései között
észrevétlenül bújtak meg azok a halvány, hajszálvékony vonalkák, amelyek
úgyszólván láthatatlanok, csak éjjel világítanak, ha elozoleg napsütés érte a
számlapot, és a foszforos anyag visszasugározza az elnyelt fényt. A kényes
politikai ügyekben utazgató, térképezo Russel elso vázlatát erre a berepedt
szám- lapra rajzolta fel, láthatatlan, illetve átlátszó anyaggal, amely elnyeli
a sugarakat. Azután Iefixírozta ragasztóval. Ha megtámadták, kikutatták,
ezerszer is szétszedték az órát - nem találhattak semmit, mert a térkép csak
akkor vált láthatóvá, ha eros napfény érte, és sötétben nézték.
Most valamennyien tágult szemmel, mintha túlvilági jelenést néznének, bámulták
az órát. A számlapon egész apró, szaggatott vonal jelezte az utat a Nigerig,
egy ponttól, amely T betűvel vólt ,jelölve. Ez csak "tábort" jelenthetett. Azt
a helyet, ahol Russelék utoljára táboroztak. És itt épült Aut-Taurirt elodje.
Lent ez állt: 1 mm: 2 km. Az utat mintegy kétcentiméteres vonal jelezte, szóval
körülbelüi 40 kilométernyire voltak áz átjárótól. Az utat jelzo kis csík
keresztülhaladt egy pontozott vonalon, amelyet N. jelzett. Ez csak Niger lehet.
Lent a másodperc mutató alatt ez állt felírva: IIl. 10.-Vl.25. Ez is világos és
egyszerű volt. Harmadik hó tizedikétol hatodik hó huszonötödikéig a Niger
vízállása olyan, .hogy az átjárón lehetséges közlekedni, a többi hónapokban a
folyó bizonyára elönti.
- Ha ezt elobb tudjuk -mondta a döbbent csendben Yves ornagy -, sok-sok ember
életben maradt volna.
Valaki felcsavarta a villanyt.
- Nézd.csak, a hülye Kréta! -kiáltotta Galamb. - Nem, barátom - mondta
mosolyogva Kréta.
- Én vagyok,az a bizonyos Yves ornagy, akivel kapcsolatban magának annyi
kellemet- lensége volt. De csukja be a száját fiam, mert így nem hat valami
elonyösen.
Galamb ugyanis akkorára nyitotta a száját, amennyire az egyáltalán lehetséges
volt. Nyakát eloregörbítette, a szemét kimeresztette, és hol a meglepoen
fesztelen modorú Krétára, hol a neveto tisztekre nézett, ijedten kapkodva a
fejét jobbra-balra.
- Hűűű! - mondta azután.
- Ismétlem, amit Delahay barátom mondott: maga nagy szolgálatot tett a
hazájának. Maga a világ legkönnyelműbb és legjobb katonája. Ami pedig Krétát
illeti, a szerencsétlen hülyét, az o nevében külön hálásan kezet szorítok most
magával.
Keményen megrázta Galamb kezét. Ez még mindig pislogva nézett egyik tisztrol a
másikra, és csak azt ismételgette zavarában és meglepetésében: - Szép kis
cirkusz... Szavamra, szép kis cirkusz.
- És ráadásul a mi Galamb barátunk még szerencsés is --szólt közbe Finley. -A
véletlen hozzájuttatta az óra titkához, amit annyi hozzáérto ember hiába
keresett...
- Jó, hogy említed! - mondta Delahay, felkönyökölve az ágyban, mert valósággal
újuIt erore kapott a megviselt kis öregember. - Csak ne pihenjünk a gyozelem
babérain, amíg a szokoták támadása váratlanul érhet bennünket.
- Ez most márnem olyan veszélyes-legyintettYves. -Elsősorban ma március
nyolcadika van, és nem valószínű, hogy négy-öt napnál elobb járható legyen a
Batalanga-földre vezeto út. Russel térképe tizedikét jelzett. Azután, a térkép
birtokában, megszállhatjuk az átjáró nyílását. Bizonyára a Niger medre alatt
vezet az átjáró, ahol elég eros a sziklás meder, és nem szakadhat be a folyó
ágya.
- Agy! -kiáltott ismét vadul Galamb, és a homlokára csapott, -Egy Laporter nevű
bűnöst az ágy alatt felejtettem 'alahol.
- Laporter! -ugrott fel Kréta. - Hol van? Esküdni mertem volna, hogy kisiklott
a kezembol. - Jöjjön, fiam! - Galamb és az ornagy a kantin mögötti folyosóra
siettek, és benyitottak abba a szobába, ahol a gengszter maradt megkötözve.
Mikor eloldozták, Péncroft tagjai úgy hulltak ki a kötélbol, mint valami
felbomlott bátyuból a széteso rongyok. Félig halott volt már.
Galamb a fejét csóválta:
- Alaposan megviselte a magány...

Huszonnyolcadik fejezet

l.

Hajnalban az erod elcsendesedett. A nehéz nap után mélyen aludt mindenki. A
katonák egy része súlyos alkóholmérgezéssel a kórházba került. A többiek
fejfájással, sajgó tagokkal sorakoztak az ébresztore. Finley néhány rövid
mondatban közölte velük, hogy súlyos büntetés helyett egyszerűen
részegeskedésnek tekintik, ami történt, és minden tizedik embert a bUnösök
közül négy nap pel_ote-ra ítélnek. Ha legközelebb hasonló eset elofordul, a
bűnösöket haditörvényszék elé állítják.
Némán hallgatták. A nap ébredt, és a forróság szinte másodpercenként
növekedett.
Ezután összeállították a corvée-t. Csupa megbízható ember: Galamb, Spoliansky
és a többiek kerültek a szakaszba. Finley vezette oket, de Latouret is ment.
A rabok már elozo nap délutánja óta hiába nyitogatták a vízcsapot. Nem kaptak
inni. Az éjszaka még tűrhetoen telt, de reggel, az izzó melegben már nagyon
legyengültek a szomjú- ságtól, szédülten, kimerülten ültek a fojtó dzsungelben,
több mint kétszáz emberi váz... A sárga, halálosan sovány koponyákon kék
hajszálerek lüktettek, dagadt, nagy, vörös szemhé- jak hunyódtak halódva, és a
vértelen, lefittyedo ajkak közül fehér nyelvek nyúltak ki tétován...
Látták a corvée-t érkezni. Látták, hogy a tiszt súlyba vezényli a fegyvereket,
és rájuk iráeyulnak. Senki sem mozdult. Lövetni fog? Lehet...
Most kiválik egy orjárat a corvée-ból, és a tiszt vezetésével közeledik. Néhány
rab nehézkesen felemelkedik. Eszükbe sem jutott, hogy megtámadják a maroknyi
csapatot. Az összeomlott lázadás utolsó életerejüket is elvette.
- Emberek! - mondta röviden Finley. -Azt izentem nektek tegnap, hogy ha
visszatértek a táborotokba, senkit sem fogunk megbüntetni. Szavamnak állok.
Kinyitjuk majd a csapot, kaptok eleséget, de ezentúl minden gyanús esetben
bejön ide egy orjárat. És aki nem viselkedik fegyelmezetten, azt fobe lojük.
Rendes helyorség lesz Aut-taurirtból. Holnap elkezdjük a barakk- okat építeni,
kaptok kórházat, orvost, és rendet csinálunk. Harminc perc múlva megnyitják a
vízcsapot. Egyetlenegy katonát hagyok itt. És olyan sorrendben isztok, ahogy o
vezényli. Ha ennek a katonának valami baja lesz, akkor megtizedeltetlek
benneteket! Rompez!
Az orjárt továbbment az erdo belseje felé. A rabok szótlanul ténferegtek,
némelyik már elájult. Egyszer csak a vízcsapnál álló katona, Rikov azt mondta:
- Folyik már a víz. Vigyázz! Egyes sorba sorakozni, és mindenki hozza a
poharát!
A rabok sorba álltak, szép csendben ittak, és a magányos posztnak sem esett
semmi baja közöttük. . .

2.

Az orjárat pedig folytatta az útját az oserdoben egy elefántcsapáson, a
pigmeusok tábora felé. A törpe fonök személyesen sietett eléjüjC, azt hitte, a
lázadók jönnek. Keservesen csalódott, mikor a katoriák élén a tiszteket
meglátta.
- Uram... örülök, hogy látlak... -rebegte.
- Pedig szomorú nap ez neked, fonö? -felelte Finley. -Most felakasztatlak, és
a táborodat elpusztítjuk...
- Nem teheted, rumi úr... Én régi barátja vagyok a fehér katonáknak.
- Mindenfelol töltött puskák lesnek rád és népedre, fonök. - A nép mindössze
tizenkét bennszülött volt, négy cölöpkunyhóban. -Most bementek az egyik
kunyhóba, és ott maradtok, amíg ítéletet tartanak felettetek. Nyolc emberem
vigyáz rátok.
A bennszülöttek szó nélkül engedelmeskedtek. Nyolc katona hátramaradt, és
vigyázott rájuk. A pigmeusok edényeit, fegyvereit egy halomba rákták és
elégették. Elégették a többi kunyhót is, és kivágták a tisztáson a törzs
vagyonát képezo tíz kókuszpálmát.
A fonököt pedig vasra verve magukkal vitték.
- Hogy hívnak? -kérdezte útközben Finley a reszketo törpe pigmeust..
- Illomomak, uram... -felelte a fonök.

3.

Yves ornagy lázas gyorsasággal folytatta a kihallgatásokat az ezredirodában.
Rövid rádióérintkezés után értesítették oket, hogy Timbuktuból egy csapat
szpáhit vezényeltek ki a helyorség megerosítésére, és az ügy valamennyi
szereplojét repülogépen Oranba szállítják.
Pencroft nem vallott semmit. lllomor, a törzsfo annál többet, és Galamb
mindent, ami csak eszébe jutott.
- Gondolkozzon, fiam - bíztatta Yves -, minden csekélység fontos.
- Igazán mindent elmondtam... Legfeljebb néhány pofont felejtettem el, mert az
ügyben rendkívül sokat pofozkodtam... Ja, igaz... A mosókonyhában poszton
álltam, és megtámad- tak... Ez bizonyára a Laporter mákvirág volt. De valaki
rálott a sötétbol, és nem sejtettem, hogy ez ki lehetett.
- Én voltam - mondta mosolyogva az ornagy. - Éppen aludtam, és maga aggódott a
holmimért, de azért jól hallottam, amit mond. Sejtettem, hogy más is halfja.
Igy azután elobb surrantam be a mosókonyhába, és láttam Hildebrandtot, mert o
volt az illeto, nem Pencroft, amint odafeküdt a padlóra. Idejében léptem közbe,
hogy segítsek magán... Csak a cipomet befestette a vörös míníum, ezt ügyesen
elcseréltem Spolianskyval...
- A cipo! O meg Troppauerrel cserélte el, és sántított... - Ezért akarták
agyonloni szegény Troppauert.
Azt hitték, maga az ornagy, és o a maga társa. Most pedig egy fontos
kihallgatás... - A szomszéd szoba ajtajához lépett, és kivezette onnan Magde
Russelt. Rendes útiruhában volt, és mosolyogva nézte Galamb csodálkozását.
- Hát maguk... ismerosök.
- Nem - nevetett a leány -, mi nem rég vagyunk cinkosok. Csak itt ismerkedtem
meg az ornagy úrral. Régen figyelt engem, és megtisztelt a bizalmával.
- Elsorangú segítotársam lett Mademoiselle Russel. Az elso ember, akit arra
kértem, hogy legyen a segítségemre. Mert nem bízom senkiben. Egy kissé
Harroncourt, a maga érdekében is történt. Finleynek akkor még nem akartam
elárulni az inkognitómat, és valahogy segítenem kellett, hogy ne patkoljon el a
negyvenkilós pelote-tól. Erre használtuk fel a mademoiselle néhai maszkját, Abu
el Kebirt, a kávéfozot, aki megvesztegette Battistát, és így segíteni tudott
magán. Hálás lehet ezért...
- O, még sokszor fogom leróni -mondta lelkesen Galamb, és a lány elpirult.

4.

A búcsúestét a lábadozó Delahay szobájában töltötték, ahol teára voltak
hivatalosak. Kivételesen két közlegény is. Ezek nélkül nem lett volna teljes a
társaság. Az egyik természe- tesen Galamb és a másik Troppauer Hümér.
A poéta percenként pirult, ujjait morzsolgatta, és elbotlott a szonyegben.
És magától értetodik, hogy megjelentMagde Russel is, abban a fehér
lovaglóruhában, amit Galamb annyira szeretett.
Delahay kívánságára Yves ornagy folyamatosan elmondta mindazt, ami történt.
- Grisont régen ismerem -kezdte Yves, a teába bámulva, mintha ott egy
filmszalag futna, amelyben az elmúlt eseményeket látja. -Gyanús jellemű, de
ügyes hírszerzo volt. A mi munkánk olykor megkívánja, hogy ne a tisztességet,
hanem az ügyességet részesítsük elonyben. Az ain-szefrai lázadás tárgyalásán
kellett volna megjelennem tanúskodni. Tudtam, hogy sok ellen- ségem szeretne
megismerni. A szolgálat embereit még a vezérkar sem ismeri. Csak a D. osztály
fonöke Aubert tábomok érintkezik velük személyesen. Nekem szokásom volt, hogy
néha szere- peltettem magam helyett bizonyos ügyekben embereket, akik felvették
a nevemet. Igy történt, hogy Grisont szerepeltettem. Ezzel akartam
megtéveszteni azokat, akik lestek rám. Vallomásomat elozoleg megtanulta, és
ornagyi egyenruhában mint Yves szerepelt. Sohasem hallgatták ki a vádlottakkal
együtt, és nem szembesítették. A lázadás bűne nyilvánvaló volt. Természetesen
lakást is bérelt, mint Yves ornagy, és feltűnoen bejárt a vezérkar D.
osztályára, hogy tökéletesen félrevezesse azokat, akik megfigyelik. Ebben az
idoben mint Grison vagy Dupont - mindkét nevet használta - a Russel-üggyel is
fogtalkozott. De errol én nem tudtam. Macquart egy vasúttársaság megbízottja.
Ezeknek fontos érdekük fűzodik ahhoz, hogy a Szahara-vasút ne készüljön el.
Macquartt mint gazdag úr szerepelt Oranban. Lorsakoff-fal és Grisonnal közösen
akarták megszerezni az átjáró tervét. Ezért lotte le Grison Russelt is, de a
tervet nem találták meg nála. Grison a két társát is becsapta. Azt mondta, hogy
Yves omagy, mármint én, szintén az o kezükre dolgozna, jó pénzért. Ha
bizonyítékot akarnak erre az állításra, akkor hívják fel telefonon az ornagyot.
Ezek nem tudták, hogy Grison véletlenül éppen helyettem szerepelt, és
terrraészetesen az én nevem alatt bérelt lakást, tehát léprementek. Grison
jelentkezett a telefonnál, és ügyesen valószínűsítette, hogy az ornagy hajlandó
érintkezésbe lépni velük, Grison útján. Saját magát úgy állította be, mint a
futáromat. Hogy miért tette ezt? Azt akarta, hogy ha o megtalálja Russel
villájában a tervet, akkor a horribilis jutalomból o két részt kapjon. Egyet
mint Grison és egyet az én nevemben mint Yves. Ez kis híján sikerült, mert
hiszen én nem is voltam Afrikában. Egy másik ügyben Konstantinápolyban
tartózkodtam. Itt értesített Aubert tábornok, hogy vissza kell témem, mert az
Aut-Taurictba induló századdal fontos küldetésem lesz. Marseillebe utaztam, és
beálItam a légióba. Oranban már figyelik az újoncokat, mert sejtik, hogy a
szolgálat becsempész egy vagy két embert ide. Az aut-taurirti századdal Oranba
hajóztam. Itt riem jelentkeztem a szolgálatnál. FogaImam sem volt Grison
üzelmeirol. Véletlenül jöttem rá. Egyszer láttam az utcán Macquart-ral és
gyanút fogtam. Érintkezésbe léptem Aubert-rel, aki megnyugtatott. Azt mondta
hogy Grisont használható embemek tartja, és a Russel-ügyben o adott megbízást
neki. Grison közben Made- moiselle Russelnek azt mondta, hogy Yves ornagy akar
nyomozni az ügyben, és az o útján engedélyt kér, hogy egy napot a villában
töltsön el. Meg is kapta a beleegyezést. Grison rájött arra ami nyilvánvaló
volt, és mégis zseniális: a rajz csak olyan tárgyban lehet eldugva, ami
Russelnél volt, és Brétail doktorhoz került, és ennek a tárgynak a gyilkosság
napján Brétailnál kellett lenni, mert hiszen úgy volt, hogy átadja Corot
kapitánynak. Igy jött rá Grison, hogy a térkép nincs is a villában, mert az
áldozatok holmiját az ügyészség a vizsgálat idejére lefoglalta. Érdeklodött az
ügyészségen, és megtudta, hogy a tárgyakat az elhunyt címére az örökösöknek
kikézbesítik a vizsgálat befejezésekor. Megtudta a kézbesítés napját is. Erre a
napra kért engedélyt Yves számára, hogy beköltözhessen a villába, mert még
egyszer tüzetesen át akart kutatni mindent. De ekkor már a nyomában voltam. Egy
emberemnek megbízást adtam, hogy figyelje. Igy,tudtam meg, hogy az ügyészségen
ját. Azután rajtaütésszerűen eléje álltam az utcán. A megdöbbent arckife-
jezése elég világosan mutatta, hogy nem becsületes szándékkal játssza a
szerepemet. Elmondta, hogy átkutatja a Brétial-villát, és amikor azt mondtam,
hogy én is odamegyek, már visszanyerte az önuralmát, és örömmel invitált.
Véletlenül aznap az altiszt a kaszámyában durva tréfából rám zárta a
pinceajtót, és ott felejtett estig. Nem tudtam sehogy sem szabadulni, és csak
tizenegyre értem a villához. Nyomban telefonáltam annak az emberemnek, akivel
figyeltettem, és ettol megtudtam, hogy a délután folyamán kikézbesítették az
ügyészségrol a néhai Brétail tárgyait, továbbá - és ez volt a legfurcsább -
Grison mint Yves omagy értesítette a szolgálatot, hogy egy támadót megölt a
villában. Kém az illeto. Valaki jön érte autóval, hogy Cochran városparancsnok
estélyére vigye, és ugyanez az ember gondoskodjék a holttest eltüntetésérol. A
titkosszolgálat emberei sokszor kénytelenek fegyvert használni, amikor
bizonyításra, ítéletre nincs ido. Csak a tábomoknak tartoznak felelosséggel.
Ilyen eset volt, ahogy én leszúrtam Hildebrandtot, és habozás nélkül végzek
Gardone-nal is, ha nem tudom másképpen megakadályozni a zár kombinációjának
elárulásában. De ki az, akit Grison megölt mint Yves omagy? Tizenegykor a
villánál voltam. Bemásztam a kertbe, és körüljártam a házat. Észrevétlenül
akártam bejutni. Lövéseket hallottam, és megpillantottam egy légionistát,.
amint futva jön. Mögötte az orjárat. A katonák üldözték. Beugrott a
Brétail-villa kertjébe. Megismertem Harrincourt bajtársamat. Késobb a riadóautó
lármás érkezését arra használta fel, hogy rohamkését nekihajítsa az ablaknak,
mert a szirénázás elnyomja a csörömpölés zaját. Beugrott a törött ablakón át,
és tóvábbment. Én is beugrottam utána. A helyiségbe érve a földön
megpillantottam a légionista rohamkését. Ezt vágta az üvegnek, hogy eltörjön,
és könnyelműen otthagyta. Nem akartam olyan nyomot hagyni, amely a légióhoz
vezet. Felvettem a rohamkést, és a derékszíjam mellé dugtam, azután siettem
tovább. Az utcán hangos vezényszavak, rendelkezés, kiáltozás verte fel az
éjszakát. Lábujjhegyen osontam végig a szobáig, amelyben világosság volt.
Kíváncsi voltam, hogy kit ölt meg Grison. Belestem a kulcslyukon, és
csodálkozva láttam, hogy nincs semmiféle halott a szobában. Nyomban tudtam,
hogy mirol van szó! Velem volt találkája! Én voltam az eltakarítandó tetem!
Egyszerűen le akart loni, és a titkosszolgálat útján eltűntetni, gyorsan és
biztosan. Hiszen személyesen csak Aubert tábomok ismert, az viszont nem jön ki
ilyenkor. Csak Grison jelentését olvasta volna az ügyrol.
Ezután beléptem hozzá, mintha a találkára jöttem volna. Meglepetten nézett rám.
Aztán beszélt valamit, és az asztalkendo alatt óvatosan egy revolvert fogott
meg, és már lott volna, de én tudtam, hogy mire készül. Kirántottam rohamkésem,
és végeztem vele. Itt szó sem lehetett habozásról. Csak utóbb vettem észre,
hogy nem az én oldalfegyveremet használtam, hanem Harrincourt-ét, amely ott
volt a derékszíjam mellé dugva. Most lépteket hallottam közeledni. Ha kimegyek,
észrevesz az, aki idetart. Eloltottam a villanyt, és bebújtam a
gardróbszekrénybe. Harrincourt barátunk, az ördög tudja, mit veszített el a
villában, ahelyett, hogy szedte volna a lábát, visszajött. Azt hittem, rémülten
elrohan, ha meglátja a leszúrt Grison tetemét, de azóta már tudjuk, hogy
Harrincourt ritkán szalad el.
- Nem családi betegség nálunk a futkosás... -mentegetozött Galamb.
Yves folytatta:
- A tiszt, akit a titkosszolgálat küldött a tetem eltüntetésére, Grisont
találta holtan. De ez nem ismerte egyikünket sem. Mindössze azt tudta, hogy a
Brétail-villában egy halott mellett Yves omagy várja. Miután csak Harrincourt
volt jelen, egy piHanatig sem kételkedett, hogy a titkosszol- gálat ornagyával
áll szemben, aki valamilyen oknál fogva légionárius közlegénynek öltözött.
Harrincourt viszont mukkanni sem mert, és követte a tisztet. Elhatároztam, hogy
ezt a tévedést kihasználom a nyomozás céljaira. Még a Brétail-villából
felhívtam Aubert tábornokot. Elmondtam neki mindazt ami történt, és
megbeszéltük, hogy a tiszt tévedését nem leplezzük le. Csak higgye a sok
settenkedo gazember, hogy a szökött légionista Yves omagy. Ezt a félreértést a
városparanc- snok estélyén Aubert kitűnoen valószínűsítette. Cochran
táborszernagytól kezdve Macquart-ig mindenki elhltte Harrincourt-ról, hogy Yves
ornaggyal azonos. fgy én a hülye Kréta szerepében nyugodtan figyelhettem
késobb, hogy kik kömyékezik meg az állítólagos Yves ornagyot. Az estély után
Lorsakoff és Macquart rájöttek, hogy Yves becsapta valamennyiüket, és elszökött
az órával, amirol Grison akkor már beszélt telefonon Lorsakoffnak. Magde
Russel, csodálatos maszkjában, mint arab kávéfozo kihallgatott egy beszélgetést
Lorsakoff és Macqurt között. A beszélgetés alapján o is árulónak hitte Yves-t.
És megtudta azt is, hogy a karóra a terv rejteke. O is követte a századot
Aut-Taurirtba. Grison tetemét, mivel o Dupont néven lakott egy sikátorban,
Aubert intézkedésére a lakására csempészték a szolgálat emberei. Én csak akkor
sejtettem az óra fontosságát, amikor megfigyeltem, hogy útban Aut-Taurirt felé,
Laporter ellopja, mialatt Harrincourt mosdik. Még aznap elloptam Laportertol,
alaposan megvizsgáltam, szétszedtem, de nem jöttem rá a titokra. Laporter
hátizsákjában megtaláltam Harrincourt ingét is, amit annyira szeretett, és az
órát az inggel együtt visszaloptam Galamb barátunkhoz. Amikor megérkeztünk a
helyorségbe, kénytelen voltam leleplezni magam Magde Russel előtt, aki
csodálatos munkát végzett. Igen értékes munkát végzett az ügybenMahmud,
Mademoiselle Russel szolgája. O sajnos a kórházban van, súlyos maláriás
rohammal. Még engem is megtévesztett azzal, hogy néhány embert betanított. Ezek
mindenkinek azt mondták, hogy Abu el Kebir, a kávéfozo meghalt. A.kígyóbűvölo
Mahmudot meg egyszerűen letagadták. Azután Finleyt is belevontam az ügybe.
Finley útján jutottam hozzá a viaszosvászon csomaghoz.
Troppauer úgy nyelt le egy falatot, hogy kis híján megfulladt:
- A verseim! -kiáltotta azután kétségbeesetten.
- Megvannak - mosolygott Yves -, csak átolvastam oket.
- És milyenek, ha szabad érdeklodnöm?
- Kitűnoek! Különösen a "Szahara álomvilágában merengek" című.
- Az véletlenül jól sikerült... - mormolta Troppauer, és lenyelt egy kemény
tojást egész- ben. Késobb, amikor visszakapta a verseit, mindenáron kezet akart
csókolni az omagynak.

5.

- Az ügy másik részére is világosság derült - fölytatta Yves. - A néhai
Russel-expedícióra gondolok. Kutatóútján kalandorok gyűrűje fogta körül
Russelt. De a kutató, úgy látszik, sejtett valamit, mert amikor az utolsp
útszakasz felderítésére ment, hátrahagyta a társait, kivéve a megbízható,
becsületes dr. Brétailt. Hogy a táborban mi történt, azt Illomortól tudom. Este
kivit ittak, és a neuraszténiás Kölyök mámorában együtt táncolt a négerekkel.
Azután kimerülten elájult. Byrel is berúgott, és összeverekedett a
bennszülöttekkel. Néhányat lelőtt de végül agyonszúták. Ekkor a gyenge
idegzetű fiút Laporter és társai megkötözték. Reggel elhitették vele, hogy a
kivimámor gyilkolási dühében végzett Byrellel és két négerrel. Illomor aki
különben egészen jól beszel franciául, ott ült némán, és eljátszotta a
fogadálom-komédiát. Szegény Kölyök jó médium volt, és a gazemberek továbbra is
felhasználták a fiút. Késobb megtudták, hogy hol van a Russel-féle rajz,
elhatározták, hogy végeznek Brétaillal. Illomor, aki állandó futár volt a
szokota törzs és a kémek között, éppen Oranban tartózkodott. A sirokkótól
szenvedo Kölyök konyakjába nagy mennyiségű altatót kevertek, pedig talán a
rettegés önszuggesztiója is elég lett volna ahhoz, hogy a fiú önkívületbe
essen, és mindent elhiggyen amikor a szekrénybol kilépett a meztelen, dárdás
pigmeus, letett egy revolvert, és azt mondta: Ölj! A fiú nem ölt, hanem
elaludt. Este a gazemberek megölték Corot kapitányt, dr. Brétailt és az
asszonyt. Pencroft tette vagy Lorsakoff. Kölyökkel elhitették, hogy o ölte meg
kivimámorban a három embert. Ezzel rávették, hogy azt vallja az ügyben, amit
Pencroft. Igy két tanú mondta el a "féltékenységi" drámát. Aut-Taurirtban is
szívesen felhasználták volna a fiút, aki Pencrofttal együtt a légióba lépett.
De azután látták, hogy csodöt mond végképpen az idegrendszere, és eltették láb
alól.
...Reggelvolt. A nap sárga, perzselo sugarai éppen szétnyíltak az ablak előtt,
és beömlöttek a szobába. Ültek, hallgattak és mindenki fáradt aggyal gondolt az
elmúlt szörnyűségekre. - Mozgalmas pár hetünk volt -jegyezte meg csendesen
Galamb, és titokban a teríto alatt
megfogta Magde kezét.

Huszonkilencedik. fejezet

l.

- Most adja át a karórát, közlegény. Mondja meg, mit kér érte, és Magde Russel
is beleszólhat az alkuba - mondta Yves ornagy. - Elég messzemeno
felhatalmazásom van.
- Sajnos, az óra elveszett -felelte Galamb. Rémülten néztek rá.
- Mit mond? - kérdezte Delahay, a könyökére támaszkodva. - Ez az állítását...
jól... fontolja meg.
- Az óra elveszett, de nyomban megkerül - folytatta Galamb -, ha engem
általános testi gyengeséggel kiszuperálnak, hogy részint a régi famíliámat
eltartsam, részint újat alapítsak. Ha ezt nem teljesítik, akkor az óra sohasem
kerül elo, olyan jól elrejtettem.
Yves a homlokát ráncolta. Minden katonai elképzelést meghalad, amit Harrincourt
kért. - Rendben van -mondta végül. -Mást nem kíván?
- De igen. Troppauer Hümér költeményeit. Ehhez ragaszkodom! - Ezt vártam toled
-rebegte a költo.
- Troppauer közlegény külön kitüntetésben is fog részesülni a zendülés leverése
körül szerzett érdemeiért - szólt közbe Delahay.
- Azután, ha tolem megkapják az órát, természetesen Magde Russeltól kell
megvásárolni. Én csak mint izgatott megtaláló érdemlek jutalmat.
- Minden rendben lesz -mondta Yves -jegyzokönyvbe vesszük a feltételeket, és
korlátlan felhatalmazásom alapján módombán áll a szokatlan kívánságot
teljesíteni.
Elkészült a jegyzokönyv. A tisztek aláírták, hogy Yves ornagy a vezérkar D.
osztálya nevében a fenti kívánság teljesítésére ígéretet tett.
- És most mondja meg, hol a karóra - sürgette Yves.
- Hol legyen egy karóra? -csodálkozott Galamb. -A karon! -Felhúzta a zubbonya
ujját, és a csuklóján ott volt az óra.

2.

Pencroftot egy hajnalon az oráni haditörvényszék udvarán Kobienszkivel együtt
kivégez-
ték. Macquart és Lorsakoff ítéletét életfogytiglanra változtatták, és Gardone,
rangjától meg- fosztva, két év múlva szabadult.
Ezzel a dráma befejezodött.
Mielőtt Galamb és a menyasszonya elhagyták Orant, még egyszer felkeresték az
elátkozott Brétail-villát, és szorongó érzéssel járták végig a poros,
elhagyatott, sírszagú szobákat... - Az olyan volt, mint egy lift -felelte
mosolyogva Magde.
- Tessék?
- Egy gramofon működött a szobában, villany szerkezettel. A tű ka.rját egy kis
készülék állandóan ismét a lemez elejére tette. Ha a hallban égett a villany,
akkor bekapcsolódott a .gramofon, és ha lecsavarták, elhallgatott.
- De ha benyitottam?...
- Ez a lift-rendszer! Az ajtón éppúgy, mint a felvonónál? Erintkezett a két
drót! Ha kinyitotta valaki az ajtót, akkor megszakadt az áramkör. Ha becsukta,
akkor újra kapcsolt a két drót, és működött a gramofon. Azért csináltattam ezt
a szerkezetet, mert elore látható volt, hogy a gyilkosok visszatérnek a
villába, kutatni a terv után. A lemezrol szegény anyám énekelt, és azt hittem,
hogy a gyilkos bizonyára rémülten menekül majd a kísértet el,ol, amely eltűnik,
h.a rányitják az ajtót. De épperi az egyik gyilkosnak - Grison volt ez -
elárultam, amikor odaköltözött...
- És még egy... A sivatagban, amikor eltűnt a lábad nyoma... Az, hogy lehet? A
lány nevetett.
- O, te gyerek! Hát egyszerűen port merítettem a sisakomba, és szépen hátrafelé
lépve behintettem a lábam nyomát.
Galamb a földet nézte.
- Mégsem leszek nyomozó... - mondta ezután csendesen. A villát lezárták, és
elutaztak Oranból.
De még hosszú ideig nem.akadt lakója annak a háznak...

3.

Miután hazatértek Párizsba, és Galamb a kívánt feltételeken kívül megkapta a
légió becsületrendjét is, így kiáltott fel:
- Ezentúl vigyázok az egészségemre. Nem akarok beteg lenni!
...Az esküvot két héttel el kellett halasztani, mert Galamb súlyos influenzába
esett. Eloször volt beteg, amióta elment Párizsból! A halál mosolyogva
figyelmeztette, hogy nem szereti a tréfákat. De Harrincourt természete végül
gyozött, meggyógyult, és elvette Magde Russelt. Esküvo után a kis család együtt
lakott a régi családi házban. A Russel-tervért Magde annyit kapott, hogy
nemcsak a házat, hanem a jövojüket is tehermentesítették.
Sokat járt hozzájuk Latouret, a nyugállományú alhadnagy, harcias, lepörkölt
bajuszával, és Troppauer Hümér, a költo, aki saját verseit olvasgatta a
türelmes családnak.
Harrincourt néhány hold szolot vásárolt Párizs környékén, ahová az unalmas,
elokelo, úri ismerosök nem jártak. Furcsa társaság jött össze a szoloben, elég
sűrűn. Például: egy gröfi külsejű hóhér, Hlavács "ornagy", a vén Pilotte,
Minkusz, az óriás Nadov, Latouret alhadnagy, Battista ormester, és valahányszor
Párizsban tartózkodott: Yves ornagy. A házigazda ilyenkor szájharmonikázott, a
felesége jóféle vörös chablis-val kínált mindenkit, és a zümmögo
"filharmonikus" vidám muzsikájára Yves rákezd, a többi meg fújja, mint amikor
még ott meneteltek a gyilkos, sárga, szaharai porban, a "régi jó időkben":

"Le sac, ma foi, toujours au dos... "