REJTŐ JENŐ:
PISZKOS FRED KÖZBELÉP
(FÜLIG JIMMY ŐSZINTE SAJNÁLATÁRA)
ELSŐ FEJEZET
SZERETNÉK VILÁGHÍRŰ LENNI!
Sok a pénzem! Kevés a leleményességem!
Minden jó ötletet örömmel fogad:
megnyerő ifjú, aki elvesztette életkedvét.
Válaszok:
1. számú levél:
Hirdetését olvastam és közlöm önnel, hogy elveszett életkedvének
becsületes megtalálója vagyok. Hat évig Bostonban mint a villamosszék
áramelindítója működtem, amíg egy alkalommal kaucsukkézelőm miatt
rövidzárlat történt, és az elítélt áramhiány következtében nem
szenderült jobblétre, illetve a rosszabb létben, a szender mellőzésével
életben maradt. Sajnos, kivégzés nem lehetséges áldozat nélkül, és így
nyugalmas állásomból nyomban röpítettek. Legyen szabad ennyit a
kaucsukmandzsettámról. Ezután természetesen a filmnél kerestem
elhelyezkedést, mivel szakképzett nyergesmester vagyok. Állítólag
cowboy jeleneteknél ilyenre szükség lehet. Így lettem tehát a
Paramountnál kerékpáros kifutó, ám hamar megnősültem, úgyhogy ma
virágzó, de alig jövedelmező kertészetem van Oklahoma államban. Nevem
Schwachta Szókratész vagy Knapp (ahogy tetszik). Negyvenöt éves, özvegy
ítéletvégrehajtó vagyok, aki úgy érzi, hogy még tartogat számára
valamit az élet. Hirdetését olvastam és ajánlatom a következő: Ön
világhírű lehet, ha örökbefogad és nekem ajándékozza vagyonát, azután
gyalog, vagy úgynevezett roller nevű játékgörgőn elzarándokol
Kalkuttába és útközben mindenhol azt hirdeti, hogy a nyerskoszt
csodákat művel! E marhaságnak híre menne, nevét megismernék a világ
mind a négy sarkában, mivel így szólna az emberiség: „No lám csak...".
Értesítsen, hogy melyik vonattal vár egy negyvenöt éves nyugalmazott
ítéletvégrehajtót (aki úgy érzi, hogy még tartogat számára valamit az
élet), és hetvenkét szabályszerűen végrehajtott, igazolt kivégzést
mutathat fel. Az ön embere vagyok!
Üdvözli:
SCHWACHTA SZÓKRATÉSZ
vagy KNAPP (ahogy tetszik)
2. számú levél:
Uram! Világhírűvé lenni gyerekjáték! Feltaláltam a „Gyermekeid játszva
gyilkolnak" nevű csörgőre, kereplőre és kisvasútra alkalmazható
tetszetős gyerekjátékot, mely egyben légyölő. Két légy súlyától a
szerkezet működésbe jön és lecsap! Finanszírozzon Ön, és nevemet
Edisoné mellett, Önét az én nevem mellett emlegeti az emberiség e
találmány révén, amely két legyet pusztít el és egy csapásra
világhírűvé teszi...
3. számú levél:
AKAR ÖN VILÁGHÍRŰVÉ LENNI? AZT SZERETNÉ, HA CSODÁLNÁK ÉS TISZTELNÉK? HA
MILLIÓK EMLEGETNÉK A NEVÉT?
ÉS HAJLANDÓ ILYESMIÉRT JELENTŐS PÉNZÖSSZEGEKET ÁLDOZNI? SZERINTEM EZ
EGY NAGY MARHASÁG ÖNTŐL!
Minden tisztelet nélkül
B. KNOX
természetimádó, mormon prédikátor, a Mazdaznan
Egyesület Dalárdájának baritonistája.
4. számú levél:
CSEKÉLY ELLENSZOLGÁLTATÁS FEJÉBEN VlLÁGHÍRŰ LEHET!
MI AZ ÉRVÉNYESÜLÉS TITKA?!
Gondosan tanulmányoztam Napóleon, Tolsztoj, Chaplin és D. S. Windthorn
életét. E nagy emberek azért lettek halhatatlanná, mert „Bájóka"
Lenolajat használtak kopaszodás ellen.
Akar Ön fogalommá válni, mint Rasputin, Beethoven, Shaw, Pasteur és D.
S. Windthorn?
HASZNÁLJON „BÁJÓKA" LENOLAJAT!
Gyártja: D. S. Windthorn mérnök, 24. Brooklyn
5. számú levél:
Ha Ön gyorsan és jutányosan világhírű óhajt lenni, olvassa el főművemet:
„HOGYAN ÉLHETÜNK GAZDAGON, SIKERESEN ÉS EGÉSZSÉGESEN."
Szíves megrendelését a Bostoni Beteg Hajléktalanok Szeretetkórházába
várom, sőt elvárom, mert öt hónapja beteg, családos embertársán
segíteni kötelesség!
Kiváló tisztelettel,
E. HUBERTON
a „Hogyan éljünk gazdagon, sikeresen és
egészségesen" c. mű szerzője
U.i. másik főművem: „Karrier, erő és egészség lélegzésgyakorlatok és
svédtorna útján" ugyanezen kórház címén megrendelhető.
És így tovább! Képtelennél képtelenebb feleletek, egyik butább, mint a
másik. Dombbá nőtt a sok válasz, és valamennyi merő ostobaság.
- Sajnos, nincs megfelelő - szólt Theobald Lincoln, miután az utolsót
is elolvasta. A karszék előtti félméteres levélhalom megmozdult, és
előbújt alóla egy betemetett titkár.
- Sejtettem. Az emberek nem túlságosan leleményesek, Mr. Theo - közölte
a felbukkant.
Így mondta: „Mr. Theo", mivel ezt a fiatalembert alkalmazottai sem
nevezték másképpen, csak teobaldi tekintélyének roncsaiból kedélyessé
restaurált keresztnevén. Hogy mégis alkalmazták a miszter
megszólítást is, ez csak azért volt lehetséges, mert némi tisztelet, ha
neki személyesen nem is, de millióinak csak kijárt környezetétől.
A fiatalember ugyanis milliomos volt. Egyénisége három pregnánsan
jellemző együtthatóból állt, ú.m.: szeplős arc, vörös haj és mélységes
előítélet mindenféle tevékenységgel szemben; szóval hiába akarom
szépíteni az ügyet, valljuk be férfiasan: ez a fiatalember roppant
lusta volt.
Különben kellemes ifjúnak mondták. Szüntelenül vidám arca, felületes
életfilozófiái, széles válla, derűs kék szeme jóízűen rokonszenvessé
tették, és külseje még az esetben is előnyösnek számított, ha
hölgyismerősei azt játszották, hogy melyikük szeretné Theót, amennyiben
nem volnának milliói.
Legutóbb azonban menyasszonya keletkezett, egy váratlan, heveny lelki
életből kifolyólag, éspedig Charlotte Dusan, a Franciországból
importált elsőrangú művésznő, ki a Broadway egyik előkelő orfeumában
Haláltánc néven eljárt agóniájával olyan művészi érdeklődést keltett,
hogy szereplésétől az üzem pezsgőfogyasztása mintegy harminc
százalékkal fellendült.
Mr. Theo, a Pacific Ocean Trust vezérigazgatójának fiaként született,
és ezt úgy értelmezte, hogy elegendő napi működés számára, ha unalmának
elűzését tűzi ki élete céljául. Eleinte csak az unaloműzés vezette
Charlotte Dusanhoz, később azonban egészen komoly és heves éjszakázássá
fajultak érzelmei a művésznő következtében.
- Charlotte! Elveszem feleségül magát! - mondta egy napon a milliomos.
De a művésznő rácáfolva a könnyen elképzelhető feleletre, így szólt:
- Mit kezdjek egy emberrel, aki csupán milliomos? Azt hiszi, hogy ez
minden?
- Igen - felelte őszintén a fiatalember, mivel csakugyan azt hitte.
- Téved! Az én férjemre ne mondják, hogy pénzeszsák. Legyen tekintélye
és pozíciója! Dolgozzon valamit!
- Nem tehetem - felelte Mr. Theo. - Akinek pénze van, az ne zavarja
dolgozással a mások munkáját.
- Akkor ne is álmodjon rólam!
A fiatalember szerelme azonban nem ismert akadályt. Keresett valami
középutat, hogy a tekintély is meglegyen és a munka se váljék
szükségessé.
- Mr. Thorn - kérdezte a titkárát egy ilyen tájékozódó szomorú estén -,
mit tegyen valaki, ha nem akar dolgozni, és mégis szeretné bizonyos
fokig megindokolni állandó jelenlétét a világon?
A titkár markáns, barázdált arcát dörzsölte az álla körül. Emanuel
Thorn száraz, sovány ember volt, flegmatikus és álmos hangú.
- Mondjuk - ajánlotta megfontoltan - alapítson egyesületet azzal a
címmel, hogy: „A Munka Nem Szégyen, De Unalmas!" Az egyesület
éjjel-nappal terjesztené programját: Senki se dolgozzék, akinek a
munkájára nincs szükség, vagy nem a megélhetéséhez kell pénzt keresnie.
Ha ez megvalósul, úgy rohamos fejlődésnek indulna a világ, áldás
következne az emberiségre, és az ön nevét együtt említenék Galileivel,
aki szintén semmit sem dolgozott szerintem, mert csakis unalmában
figyelhette meg, hogy a föld forog.
- Stop! Ön mégiscsak a leghasznosabb ember a szolgálatomban! Bármilyen
hülyeséget mond, eszembe juttat valami épkézláb ötletet.
- Yes... - Bólintott, és hiányzó, ritkult, vörhenyes pillákkal
bóbiskoló szemhéjait megelégedetten lecsukta. - Fő, hogy az ember
valami módon nélkülözhetetlenné váljék. Eredmény a munka értéke, mert a
legértékesebb munka sem alibi, és nem menti az eredménytelenséget. Azt
hiszem, most nagyon jót mondtam.
- Engem is meglep. Lehet, hogy meghűlt valahol. Az ideám mindenesetre
elsőrendű! Világhírű leszek. Az egyetlen mód arra, hogy valaki munka
nélkül jólétben élhessen, és ne kritizálják. Senki sem kutatta, hogy
Edison dolgozik-e, amikor éppen nem találja fel az izzólámpát, a
gramofont és más effélét. Vagy ki törődött azzal, hogy Darwin
munkálkodik-e állandóan, miután úgy vélte, hogy felmenőági majmokkal
tartunk rokonságot? Holnap közzétesz a lapokban egy hirdetést.
Nem tetszett a titkárnak.
- Mindig küzdöttem az ellen, hogy egy gentleman a nyilvánosság előtt
szerepeljen. De ön makacs ember. Feladom hát a küzdelmet és a hirdetést.
Így történt. Ám az ostoba válaszlevelek meddő eredménye után Mr. Theo
feltette, hogy érintkezésbe lép ama zord atyával, aki már sokkal
régebben magáévá tette Charlotte Dusan felfogását a munka fontosságát
illetően. A fiatalember kész volt rá, hogy enged a sok rábeszélésnek és
belép a céghez.
- Mr. Thorn! Kössön össze a „Pacioci"-val!
Jellemző volt ez is Mr. Theo egyéniségére, hogy a komoly, hatalmas
Pacific Ocean Trust vállalatot természetéhez mérten a rövid „Pacioci"
megjelöléssel illette, mint ahogy kedves pónilovacskát édesgetnek undok
cuppogással.
Rosszkedvűen szivarra gyújtott, mivel előrevetette árnyát a nehéz
munkával kapcsolatos jövendő, amikor ugyanúgy fog élni, mint most, de
joggal korholják majd naponta.
- A Pacioci, Mr. Theo! - szólt a titkár, és átadta a telefont.
A fiatalember szokott meggondolatlan módján belehadarta a kagylóba:
- A papát kérem! Itt Theo beszél!
A háziközpont „Leó"-t értett, és kapcsolta a portást, akinek ilyen
néven húszéves fiúgyermeke volt.
Érdes hang kiáltott Mr. Theóra:
- Na megállj, te csirkefogó! Egy órája ülök itt nadrág nélkül!
- Az hogy lehetséges?
- Úgy, hogy nincs itt a nadrágom! Azt akarod, hogy megfázzam?!
- Isten őrizz! - felelte ijedten a milliomos, mert szerette
embertársait.
- Máris náthám lett!
- Hát nincs ott valami ágyterítő, amivel takaródzni lehet?
- Te ostoba alak! Ágyterítőben nem lehet az előcsarnokba menni!
- Az biztos.
- Ha öt perc múlva még mindig nadrág nélkül ülök itt, akkor beverem a
fejedet!
- Máris intézkedem.
- Halló! Az alsó felhajtásra tétess bélésanyagot, mert kirojtosodik, ha
sár van. És a vasalás olyan legyen, mint a borotva éle, mert
megemlegeted a kezem járását!
Miután a portás, akinek Leó néven húszéves fiúgyermeke volt, dühösen
lecsapta a kagylót, Mr. Theo csengetett, és erre megjelent Sigorszki, a
lakáj.
- Azonnal elviszi az egyik nadrágomat a Paciocihoz - szólt a milliomos
-, de olyan legyen a vasalása, mint a borotvaél, mert a portásnak lesz,
és ha nincs megelégedve, úgy súlyos testi fenyítésben részesülünk. Az
alsó felhajtásra tétessen bélésanyagot, mivel kirojtosodik úgy. Mondja
neki, hogy üdvözlöm, és ha kell a kabát is, csak telefonáljon.
Sigorszki, a lakáj, valaha átélt egy vasúti katasztrófát, és ennek
következtében félszemű és féleszű lett. Általában egészséges korából
csak megbízhatatlansága és pontatlansága maradt a régi.
- Mr. Theo - kérdezte lassú orrhangon, emelt fővel -, miért rojtosodna
ki a nadrág. Hiszen ilyenkor autón közlekednek az emberek.
- De a Pacioci portásának nincs autója... Igaz!... Ez sem helyes! Ugorj
be a nadrággal Chryslerékhez, és vásárolj szegénynek egy sportkocsit.
Mr. Baruch T. Livingstone, a portás igen meglepődött, midőn belépett
fülkéjébe a félszemű és féleszű Sigorszki egy nadrággal és egy
hathengeres Chrysler-sportkocsi vételét igazoló kötlevéllel. A dühös
atya megfogadta közben Mr. Theo tanácsát, és az ágyterítőbe burkolódzva
ült az ablaknál, kezében az elnöki dolgozó „TANÁCSKOZÁS FOLYIK, CSENDET
KÉRÜNK!" feliratú alkalmi táblájával, hogy Leó nevű fiát jól fejbe
üsse, amikor késve bár, de mégis elhozza az áhított ruhadarabot.
Fogalma sem volt arról, hogy ez a veszély nem fenyegeti, mivel a fia
délben felcsapott matróznak, elitta a műtömés árát, és félórája úton
van a nadrággal Hawaii felé, ahol illatosak az éjszakák, tüzes szeműek
a nők, továbbá zeng a gitár, ha a tangószövegíróknak még hinni lehet,
ami eléggé kétséges.
- Azt üzeni a gazdám - jelentette Sigorszki -, hogy most már nem fog
kirojtosodni a nadrágja, mert vásárolt önnek egy ötliteres kocsit.
A portás álmélkodott, amennyiben ez a szó a csodálkozás és az ájulás
közti különleges, hökkent állapotot eléggé híven kifejezi.
- Kicsoda... ön? - hebegte.
- Roland Sigorszki. Nemrégiben beszélt a gazdámmal egy nadrág ügyében.
- Nincs szerencsém... Talán közelebbit szíveskedne, hogy kicsoda ön...?
- Kérem. - Hűvösen bólintott, és máris felmondta: - Születtem
Ogyesszában, negyvenkét éves múltam, és mint Papagalos nyugdíjazott
görög állomásfőnök hajdani főlovászmestere kerültem az Államokba. Íme a
nadrág. Fogja, uram.
- Bocsánat, de itt tévedés lesz... - ámuldozott. - Én nem beszéltem
soha az állomásfőnök úrral...
- Nem vette rossz néven. Legalábbis nekem nem említette. Szófukar ember
volt az öreg. Tessék... Itt a kötlevél is. A nadrág vasalása
különlegesen éles.
- Bizonyos ön abban, hogy nem téved?
- Magam vasaltam. De ha óhajtja, még egyszer kivasalom, mivel a gazdám
szeretné elkerülni az ön kilátásba helyezett inzultusait. Fogja, uram.
A portás szédelegve állt. Sigorszki még közölte vele, hogy milyen
számot hívjon, ha szüksége volna a kabátra is, és távozott.
Baruch T. Livingstone szájtátva állt ott, egyik kezében a nadrág, másik
kezében a kötlevél, lábainál a lehullott ágylepel, és úgy festett e
jelenésszerű, de mérsékelten díszes pózban, mint valami különlegesen
modern festő műve.
Ekkor azonban megjelent a személyzeti főnök egy kövér emberrel.
- Bemutatom magának az új portást, Livingstone - közölte kedélyesen,
hogy ne ingerelje a beteget. - Ön megfeledkezik arról, hogy valaki a
bank elé is kell. Felveheti azonnal a fizetését.
- Nem vehetem fel azonnal. Csak másodsorban.
És először is a nadrágot vette fel. A nadrág fizikai igazságának
tudatában könnyedén és egykedvűen kettészakadt. Mr. Theo megfeledkezett
arról, hogy a portás ülőfoglalkozása következtében erőteljes férfiú
volt. Így hát Baruch T. Livingstone nem tehetett mást, derekára
csavarta az ágyterítőt, és az új portás csodálkozva nézte, amint elődje
beül az épület előtt egy hatalmas autóba és elrobog.
- Látja, Marvéd - szólt a személyzeti igazgató -, szorgalmas emberek
így válnak meg néhány esztendő múltán a vállalattól.
Az új portás nem tudta, hogy értse ezt. Nadrág nélkül vagy autóval?
Vagy elmebetegen?
Ez azonban már nem tartozik regényünk tárgyához. Az epizód csak
annyiban bír jelentőséggel, hogy ha a portás nadrágja nem lép az
események ésszerű sorrendje közé, akkor Mr. Theo bejelenti atyjának
szándékát és mint jellemes ember, nem vonja vissza többé. Így azonban
későbbre halasztotta a tévesen kapcsolt beszélgetést, és hálószobájába
ment, hogy ledőljön kissé.
Ám ezzel már elindult élete rakétasebességgel, visszavonhatatlanul és
végérvényesen, egy kacskaringós fordulatokkal dús pályán, elképesztő
kalandok és őrültségek között.
10.45-kor határozta el, hogy aludni tér, és 11.20-kor már együtt
reggelizett jóízűen ama régóta porladó halottal, aki minden bajnak
okozója lett.
MÁSODIK FEJEZET
A halottal véletlenül találkozott a hálószobájában, abból az
alkalomból, hogy felfigyelt e néhai úr hortyogására, és amint benézett
az ágy alá, ott látta a megboldogultat békében nyugodni, harsány álomba
merülten.
- Halló! Mi ez?... Azonnal jöjjön ki az ágy alól!
A tetem vállat vont, mint aki nem szereti, ha minden csekélységet így
eltúloznak, és gúnyos megnyugtatással dünnyögte:
- Kérem, kérem... Mit van úgy oda?...
Előjött, de közben kibukkanó vállával feldöntötte a bordóernyős lámpát,
ezután kinyitotta az ablakot, jobb kezefejét az utca fölé tartotta,
mintha futólag megáldaná a járókelőket, majd fanyarul így szólt:
- Esik... Érdekes, hogy San Franciscóban minden szerdán esik. Ez a
gyáraktól lehet. Hány óra van?
A vörös milliomos nyomban egy fotelbe ült, hogy teljes kényelemben,
legszélesebb vigyorával élvezze az egész históriát. Az ilyen embereket
ő gyűjtötte. Úgy érezte, hogy e világon annyi hülyeség történik
naponta, és oly ritkán akad egy is, amelyik szórakoztató volna, hogy
ilyesmiért hálásaknak kell lennünk.
- Kicsoda ön?
- Egon Small porszívó- és vasútjegyügynök. Ezenfelül több éve már
meghaltam, ami mellesleg nem zárja ki azt, hogy megkínáljon egy
cigarettával.
- Cigarettám nincs. Akar szivart?
- Nem. Hozasson cigarettát. Vendéget nem szokás ultimátumszerűen
kínálni.
- De azt megbocsátja, hogy bemerészkedtem a hálószobámba?
- Azt nem veszem rossz néven, de mi volt annyira sürgős magának, hogy
felébresszen? Nem olyan időket élünk, uram, hogy egy intelligens ember
bárkit is felkeltsen, ha az illető éppen alszik... Pálinkája nincs?
- Oportói vörösbort tartok a háznál.
- Jellemző... - dünnyögte keserű, lenéző gúnnyal. - Egy milliomos...
Nna! - Nem fejezte be és legyintett, mint akit az udvariasság
akadályoz, hogy megvető véleményét nyilvánítsa. A tükrös asztalról
felvett egy kölniszórót, és bepermetezte az arcát.
- Nyomban hozatok pálinkát - kiáltott lelkesen Mr. Theo. - És
cigarettát is! Ön mától fogva a barátom!
- Hm... Megengedi, hogy ez esetben családi körülményeit szeretném
ismerni? - És hivatalos zordsággal, mint aki a sírból egyenesen
bejelentőlappá elevenedett, szinte vádlóan kérdezte: - Atyja neve?
- Walter Lincoln.
- Van valami köze a néhai Ábrahámhoz?
- Annyiban, hogy végül valamennyien eljutunk az ő kebelébe.
- A nagy államelnököt gondoltam, akit egy színház páholyában lelőttek
vagy leszúrtak.
- Ártatlanok vagyunk! Nemhogy az elnököt, de még egy belépőjegy árát
sem szúrták le semmiféle színházban az őseim, mivel ezt a szórakozást
nem kedvelték.
- Szép család - dörmögte, és megkóstolt egy pudingszerű valamit, de
kiköpte, miután hajkenőcsnek bizonyult. - Szívesen ennék valami hideg
felvágottfélét, de figyelmeztetem, ha azt feleli, hogy csak meleg
disznókarajt tart a házban, habozás nélkül nyomban inzultálom.
- Mért hiszi, hogy kötelességem önt kényeztetni?
- Mert azt is olvastam a hirdetésében, hogy igen sok pénze van. Ezt
mellesleg kezdem kétségbe vonni, mivel állandó ígéreteket tesz szeszes
italok és dohányáruk bevásárlására, hogy azután készakarva
megfeledkezzék ezekről.
És eltűnt a szekrényben derékig.
- Nem jönne velem ebédelni valahová? - kérdezte egyre vidámabban Mr.
Theo. - Mikor reggelizett?
- Két napja sincs.
- Az ingek két polccal lejjebb vannak...
- Még hajlonghat is az ember... - mormogta egyre idegesebben, miközben
a milliomos ingei között válogatott, és mindenféle lábatlankodó
pizsamát egyszerűen kidobált a földre. - Csupa ízléstelen holmija van.
Hogy lehet piros nyakkendőt viselni?
- Kizárólag azért keresett fel, hogy az úridivatról értekezzék?
- Olvastam a hirdetését. Gondoltam, mindenkit megelőzök, ha személyesen
érkezem levél helyett, továbbá gazdaságos, mert önmagamat nem kell
készpénzzel bérmentesíteni.
Egy megfelelő övet nadrágja köré fűzött, a többit leszórta a földre, és
hátrasimította rendetlen ősz haját.
- Na, jön vagy nem? - kérdezte türelmetlenül.
- Ha mindenkit meg akart előzni - kérdezte az autóban Mr. Theo -, akkor
bizonyára elsőrangú ötlete van.
- Természetesen. Ön lesz a második Stanley?! Na?!
- Lehangol. Az elsőről sem hallottam.
- Őseinek tartózkodása a színművészettől odáig tökéletesedett, hogy ön
nem tud olvasni, és ezért műveletlen.
- Ha így folytatja, lehetséges, hogy étkezés után megverem.
- Még ez sem lesz előttem műveltségének bizonyítéka. Stanleyről ennyit:
csodálatos teljesítménnyel felkutatta Livingstone-t, a nagy tudóst, aki
a Kongó vidékén eltűnt.
- Mégiscsak emlékszem az esetre. Folytassa.
- Ön is felkutathat egy eltűnt nagy tudóst. Pontosan két év előtt
bejárta egy hír a világsajtót, hogy elveszett a Csendes-óceán
szigetvilágának nagy kutatója, Gustav Bahr, az Angol Királyi Földrajzi
Társaság tagja stb. Utoljára egy kannibál törzs étlapján említették a
nevét valami savanykás körettel kapcsolatban, azóta nyoma veszett.
- Azt hiszem, jó nyomon járok, ha az étlap alapján...
- Ne folytassa! - intette le Egon Small. - Elfelejti, hogy olcsó
éttermekben sokszor előkelő fogások neveit írják az étlapra, holott nem
is főzték ezt a nagyúri csőben sült mifélét vajasmorzsával.
- Ön szerint tehát Gustav Bahr él, mert a valóságban nem tálalták fel
csőben sütve vajasmorzsával?
- Az is valószínűtlen, hogy roston uborkasalátával, vagy akár
zsemlyemorzsában sütve, idei burgonyával, zsírjában és
zöldpetrezselyemmel feltálalták volna - felelte a néhai, és különös,
álmatag, szelíd mosollyal nézett a távolba, miközben nagyot nyelt. -
Ugyanis e konyhareceptek egyike sem olyan, hogy életben maradhatott
volna. Holott él. Tsiui-szigeten. A Fárőr-fok előtt. Fidzsitől északra.
Ott megtalálhatja ön is.
- Ez érdekel - felelte élénken Theo. - És biztos ön abban, hogy Gustav
Bahr Tsiui-szigeten van?
- Miért lennék ebben biztos? Gustav Bahr egyáltalán nincs semmiféle
szigeten.
- Hát akkor hol találom meg?
- Itt, San Franciscóban!
- Mi?!
- Képzelje el, hogy Stanley mennyi fáradságtól kímélte volna meg magát,
ha Livingstone ott van vele már az induláskor mint kézipoggyász, a
karaván holmija között. Hihetetlen, hogy ezt az egyszerű eljárást még
eddig nem alkalmazták. Ön lesz az első... Vigyázzon a kormányra!
Mr. Theo elgondolkozott. Ha Gustav Bahr csakugyan itt él valahol, akkor
megoldották a házhoz szállított, mesterséges világhír szabadalmát.
- És hol van e pillanatban Gustav Bahr?
- Most?... - Gondolkozott. - Milyen nap van ma?
- Szerda.
- Akkor rendben van. Gustav Bahr itt ül maga mellett az autóban, éhes
és unatkozik... Hé! Felfut a járdára...
HARMADIK FEJEZET
- Nézze, uram - mondta Mr. Theo, amikor végre a terített asztalnál
ültek és a pincért várták. - Ön az ágyam alá mászott: nem szóltam
semmit, gorombáskodott velem: lenyeltem, ön turkált a szekrényemben:
beletörődtem, kételkedett a tisztességemben, de úgy, mintha ez is nagy
megtiszteltetés lehetne számomra: hagytam. Rendben van! De most
figyelmeztetem a következőkre: Becsületszavamat adom, hogy leveszem
önről az ingemet, nem fizetem ki a reggelijét, és a rendőrségre viszem
betörésért, amennyiben nem felel arra a hihetetlen és rejtélyes
pimaszságára: miért kérdezte, hogy: „milyen nap van ma?", mielőtt
közölte, hogy az ön neve Gustav Bahr? Mit felelt volna, ha ma péntek
lenne vagy kedd?! Jól gondolja meg, uram, a válaszát, mert elégtelen
indok esetén e tompa evőkéssel indián módra megskalpolom, lenyúzott
fejbőrét derekán viselt övembe tűzöm, és elmegyek!
Az elhunyt rendületlenül fogadta e kitörést.
- Nem féltem a fejbőrömet - szólt nyugodtan. - Ha megvoltam valahogy
csőben sütve, megleszek hajviselet nélkül is. Ám vendégszeretetéért
hallja felvilágosításomat. - Lehunyta egy pillanatra szemeit, mint aki
összefoglaló visszapillantást vet mondanivalója tárgyára, azután halkan
belefogott: - Small Egon álnéven ügynök vagyok. Leadott
megrendeléseimért szerdán lakásomra küldik az egész heti jutalékomat,
mivel utazom a hét legtöbb napján. Az igazi földrajzkutató sohasem
képes az utazással végképp szakítani. És mondhatom, a porszívóval
bejárt útvonal is érdekes felfedezések, meglepő tapasztalatok
kútforrása, ahol nem nélkülözöm a veszélyt, a megpróbáltatásokat, és
sűrűn akadnak közben vademberek, vagy ami ritkább: még szelídek is
előfordulnak a vásárlók kegyetlen ősi törzsében. Ha nyilvánosságra jut,
hogy Gustav Bahr vagyok, úgy vége derűs, nyugodt életemnek. Mi az eset,
ha nem egyezünk meg és menekülnöm kell a maga várható indiszkréciója
elől? Már sem cégemnél, sem lakásomon nem fordulok meg többé. Tehát ha
kedd van vagy szombat és jutalékom még esedékes, úgy kétszer is
meggondolom, hogy nevemet közöljem-e. De mivel szerda van és a pénzt
már bizonyosan kiküldték, anyagi kockázat nélkül bemutatkozhattam és
menekülhetek is, ha kell. Amennyiben most nem kér bocsánatot tőlem, úgy
ön természetesen legyen hétszer átkozott.
- Belátom, hogy igaza van. Kérem, bocsásson meg, és mondja el, hogy mit
gondol. Előbb természetesen fogyassza el a tegnapi reggelijét, és csak
azután fogjon hozzá.
- Úgy van. Azután hozzáfogok mai reggelimhez.
Így is történt. Elfogyasztotta az előző napról esedékes és a mai napról
elmaradt reggelijét, sőt, mivel ki tudja, mit hoz a holnap, a másnapi
reggelijét is elfogyasztotta. Amikor ezzel megvolt, lehunyta a szemét,
mint pogány idők nagy váteszei, ha elmélyülnek önmagukba, mielőtt
jövendölésüket a törzs jelenlétében kinyilatkoztatnák.
- Kisebb, inkább botanikai, mint felfedező utakkal kezdtem tüneményes
pályámat. Első próbálkozásom egy társasággal a Déli Sark felfedezésére
irányult. Miután megtaláltuk ezt a helyet, hazatértem. Nagy
kutatóutakra nem is gondoltam, de a sorsnak egy villanyosút szakasznyi
része is elég, ha le akar csapni. Ez a szomorú tényállás! Kis hajómmal
a szigetvilág flóráját tanulmányoztam, amikor Manila előtt váratlan
orkán szakadt reánk. A világjáró tudós élete Isten kezében van. Így
történt, hogy beteljesedett a végzetem. Manila zátonyos partjain, egy
háromnapos pusztító vihar következtében... Megnősültem! Igen!...
Érkezés után legszörnyűbb felfedező utamra kellett indulnom: Zuhogó
záporban, gyaloghintón, hotelszobát keresni Manilában! Hagyjuk a drámai
részleteket! Nem írom le a város elsőrangú szállodáját, melyekben a
túlnépesedett Japán vagy Korea folyóvizeken élő lakosságának mintájára
már a puszta fürdőszobát kínálhatták csak fel, hol a kádban alvók feje
felett nyugtalan zuhanycső mered, damokleszi szörcsögéssel.
Beszélhetnék olcsó, kevésbé zsúfolt hotelekről, melyekben, mint az
Ázsia szteppéi önellátásban élő nomádok, mindenki magával hozza
hálóhelyét és ragályos betegségeit... de ez nem fontos jelenség.
Folytassuk hát ott, amikor éjjel egy órakor, szakadó esőben,
kimerülten, gyaloghintómban ültem, melyet a kuli, leszorított rúdja
segélyével magasan és meredek ívben egyensúlyozott a feje felett, mert
így akarta kifogni velem a záport, és bár legalább azt remélhettem
volna ezért, hogy később, összecsukva, beállít pihenni egy
esernyőtartóba. De akkor még ifjú voltam és elszánt, mint Columbus
kollégám, akiről talán még ön is olvasott. Az indiai átjárót kereste,
és felfedezte egy megbocsáthatatlan tévedés folytán Amerikát, miután ez
a földrész véletlenül a két kontinens között tartózkodoţt. Nem a
kenyéririgység beszél belőlem, amikor ezt megállapítom, de elvem, hogy
egy baklövést nem menthet az eredmény. A lényeg az: csak egy választás
volt számomra; kihúzni valahogy az éjszakát. Egy bárba vitt sebes
trappban a riksa. Tudományos pályám során először jártam grillekben
tanyázó, úgynevezett ötórai népség között. A hölgyek zörgő
karpereceikkel, dús festékeik harci színeitől egészen a cigarettájukig
Egyiptomot juttatják eszébe a tudósnak. Egyiptomot, ahonnan
tudvalevőleg a festett lábköröm divatja származik, továbbá a Tíz
Csapás. Először figyeltem meg táncukat, melyhez érthetetlen oknál fogva
sem lándzsát, sem szekercét nem használnak. Később már nem akartam
mást, mint ez a bizonyos Columbus nevű, annak idején: egy átjárót
kerestem a parkettől a ruhatárig. Ám ekkor közöttem és a parkett között
utamba került egy nő, mint egykor Amerika szerencsés kollégámnak!
Felfedezett a feleségem! Akkor még ismeretlen és titokzatos volt
számomra, mint hajdan Ausztrália, Terra Incognita korában, mielőtt Cook
kapitány leleplezte, ahogy bizonyára ön is tudja.
- Nem tudok róla, de ha állítja, hogy ez a rendőrtiszt leleplezte
őnagyságát, akkor bizonyára úgy van.
- Ausztráliát gondoltam, uram! Szóval elég annyi, hogy ott állt előttem
egy leány, karcsú, mint a Tűzföld, titokzatos, mint az Iráni Fennsík és
olyan kacér, hogy ahhoz fogható földrajzi fogalom alig létezik.
- Nem is ragaszkodom ahhoz, hogy őnagysága kacérságát festői
útleírásokkal érzékeltesse...
- Nem is teszem. Régi alkoholisták szerint kitűnő fizikumú
földrajzkutatók sem bírnak el többet egy üveg pezsgőnél. Kivéve talán
Marco Polót, aki bizonyos fokig szélhámos volt, vagy Cecil Rhodest, ki
inkább diplomatának számít. Így tehát érthető, ha bizonytalan
hullámzással közeledett életem jámbor hajója a feszes selyembe
csavart, lágyhullámú ringatódzás felé, melynek hátterében a végzet
lappangott. Mert ez a nő olyan volt, mint Afrika; dúsan festői,
titokzatos, egzotikus, forró... és hogy tudott csókolni!...
- Bocsánat, hogy félbeszakítom, de nem értek a földrajzhoz: hogy tud
Afrika csókolni?
- Alacsonyrendű tréfálkozása sokkal triviálisabb, hogysem sérthessen
általa. Tehát folytatom higgadtan. Megismerkedtem ezen az estén
pályafutásom korallzátonyával. Képzeljen el egy zátonyt, válla nélküli
estélyi ruhában, csodás kék szemmel, és olyan volt...
- Tudom: olyan volt, mint a Tűzföld, vadul csókolt, mint Afrika,
hullámzott, mint az Iráni Fennsík és átkarolta önt, mint
Felső-Mongólia. Gyerünk tovább!
- Otrombasága ezúttal sem sért. Megismerkedtünk, és újabb egy üveg
pezsgőt ittam, ami talán még Pizarrónak vagy Corteznek is megártott
volna, holott ezek elsősorban hódítók voltak. Igaz-e vagy sem?... ma
már kitudhatatlan, de többen is állítják, hogy hajnalban lelkes
nyerítést hallatva, magam futottam feleségem gyaloghintójával a
szállodáig. Ma sem értem, hogy mégis egy kövér, vén telepes szállt ki
elégedetten, és ötven centet adott. A monszun további két napot
dühöngött és én további nyolc évet, mivel huszonnégy órán belül
elvettem feleségül ezt a hölgyet. Azt hiszem, sikerült megértetnem
önnel, hogy milyen egy korallzátony. Bár remélem, amúgy is tudta.
- A zátonyokat illetően csak a víz alatti tönkről volt tudomásom.
- Mindegy. Ha akarja, egy korallzátony közepére kerültem, ha akarja, a
tönk szélére: a fő, hogy zátony volt ez, titokzatos, víz alatti
ősképződmény... de hogy tudott csókolni!
- Ne hangsúlyozza. Megjegyeztem, hogy a korallzátony úgy csókol, mint
Afrika, kecses, mint a Tűzföld és általában őnagysága kacér, mint a
jelentősebb földrajzi fogalmak. Most szeretném tudni a sok beszéd
magvát. Ön nem elég tömör.
- Felelek önnek, úgy is mint tömör. Világosan és egyszerűen, anélkül,
hogy elkalandoznék. A földrajzkutató pályáján általában döntően
jelentős felívelést jelent, ha megnősül. Ilyenkor kerül sor a hosszú,
nagy horderejű, esetleg többéves útjaira, amikor semmiféle dzsungel nem
lehet elég mély, sötét, távoli és veszélyes. Ami az én házasságomat
illeti, e tekintetben ideális volt. A feleségem ugyanis szenvedélyesen
szájharmonikázik. Tisztelt uram! Én hallottam a prédát kereső
berberoroszlán ordítását, és Bombay-ban jelen voltam, amikor egy
veszett elefánt utolsó sóhaját lehelte kürtszólamban. E hangok ma
meghitt emlékeim, ha nőm szájharmonikázására gondolok. A harmonika
okozta, hogy rászántam magamat az Amazon dzsungelének felderítésére, és
csoda, hogy ma még arrafelé ismeretlen rész is van. Egyszer elmentem e
harmonikázás miatt a közép-afrikai Rudolf-tóhoz, másszor bezárkóztam a
fürdőszobába, és megeresztettem a vízcsapokat... Végül a
Tsiui-szigeten, mielőtt visszafordultam volna, éreztem: elég! Betelt a
mérték! Minek mennék haza a kannibálok közül? Békében, nyugodtan
maradhatok itt. Így is lett. Jól aludtam, nagyszerűen éltem. És híztam.
Ez lett a vesztem. A kannibálok kezdtek szemérmes mosollyal nézegetni.
Ajándékokat és ínyencfalatokat hoztak. Sejthettem, hogy az ünnepekre
hízlalnak, és meghívókat küldenek vidéki rokonaiknak rám való
hivatkozással? Egy délelőtt a főnök kínos zavarban és elnézésemet kérve
közölte, hogy este elkészítenek, és szívesen teljesítik az utolsó
kívánságomat: ha akarom, spékelten, ha akarom, pácolva tálalnak fel, de
ha tetszik, tűzdelhetnek is, mondották, mivel e törzset nem jellemzi a
kegyetlenség. Hiszen ők titokban spékelve szerették a földrajzkutatót,
csupán előzékenységből ajánlották fel a választást. De mégsem ettek
meg...
- Ne mondja!
- Kevés hiányzott ehhez. Szerencsémre délután kikötött egy hajó, és
néhány matróz sértőnek találta az elgondolást, hogy hurkának töltsék
őket, vegyes felvágotthoz. Ebből szóváltás lett, majd kézitusa, és
nekem sikerült elmenekülnöm a hurkajelöltekkel, de magammal vittem
valamelyik régi étlapról egy Egon Small amerikai ügynök nevét. Én
voltam, aki a nyilvánossággal tudattam, hogy a kannibáloknál Gustav
Bahrt elköltötték az élők sorából. Ez a történelem. Most önön a sor,
hogy megfelelő hírveréssel előkészítse az expedíciót, amely felkutat,
megtalál és visszahoz.
- Ha így áll a dolog, ahogy mondja, miért megy haza ismét? Nem jó volt
itt San Franciscóban?
Búsan bólogatott.
- Nagyszerű volt... De az a nő még itt sem hagy békében.
- El akarja hitetni velem, hogy áthallatszik Londonból, ha őnagysága
szájharmonikán játszik?
- Tudja ön, hogy mi az a hazajárás?
- Hogyne. Ha romlott lelkivilágú földrajzkutatók nem költik holt
hírüket, hanem becsületesen hazautaznak a családjukhoz.
- Nem vitatkozom. A lényeges az, hogy halálom hírére a feleségem
spiritiszta lett, és azóta meghív minden szeanszra a túlvilágról. Van
valami a spiritizmusban, vagy nincs, én ezt nem tudom eldönteni. Egy
bizonyos: minden éjszaka azt álmodom, hogy felébredek otthon a
lakásomban, és együtt vagyok a feleségemmel. És harmonikázunk. Álmomban
megtanított. Hát én inkább hazamegyek, a lakásomban alszom, és azt
álmodom, hogy felébredek San Franciscóban, mivel itt jól érzem magamat.
Sajnos uram, ha egy asszony molesztálni akarja a férjét, legyőzi a
halált is. Számomra ez a tanulság. Találjanak meg, tévedések,
bolyongások és küzdelmek árán, annak rendetlen módja szerint, ahogy
illik.
- És hogyan illik magát megtalálni?
- Nem egyszerű. Önnek majd fel kell mutatni a bizonyítékokat. El kell,
hogy mondja az oknyomozó, tudományos hátterű történetet. Ha nem talált
meg annak rendje és módja szerint, akkor csak kinevetik és leleplezik.
E tekintetben nem jelentek kedvezményt, ha a hajóján is vagyok
elrejtőzve.
- Hogy képzeli a kutatást?
- Én beköltözöm önhöz, és elbújok a lakásában. Azután következik a
sajtókampány: mi lett Gustav Bahrral? Végül jön maga, és expedíciót
szervez. Indulás! Gondos kivitel. Méréseket eszközöl, összevetik
adataikat, kikérdezik a bennszülötteket, behatolnak a Tsiui-sziget
belsejébe, és a vadon közepén rám bukkannak. Jó volna, ha begyakorolná
velem a nagy pillanatot Stanley élettörténetéből. Őt például
szélhámossággal gyanúsították, pedig csodálatos volt, amit tett. Nekünk
tisztább kézzel kell cselekedni, mivel szélhámosságról van szó.
- Szóval, hogy ment ez a jelenet?
- Amint Stanley megpillantotta Livingstone-t, így szólt: „Ha nem
csalódom, ön Mr. Livingstone!" Esetemben Gustav Bahrt kell mondani. Én
majd kezet nyújtok, és ezt felelem: „Yes..." Mire ön elismétli Stanley
forró szavait: „Hálát adok Istennek, hogy önnel találkozhattam..."
- Nagyon szép lesz - sóhajtotta Mr. Theo. - Majd kell valaki, aki súgja.
- Megéri a fáradságot! A bennszülöttek rivalgása, kísérőinek sorfala
között a hajóra megyünk, és maga vissza fogja vinni feleségéhez a
teljesen elvadult felfedezőt.
- Maga nem látszik éppen elvadultnak.
- Most nem is. De majd nézzen meg, ha vissza fog vinni a feleségemhez.
És már a puszta gondolattól valóban sokkal elvadultabbnak látszott.
NEGYEDIK FEJEZET
Elég volt néhány rövid kis hírecske, és a világ lázba jött. Csakugyan?!
Mi is lett ezzel a Gustav Bahrral? Jó, hogy említik... Itt egy értékes
ember tűnt el a leltárból, és senki sem szól, senkinek sem hiányzik!
Hallatlan, kérem!
A tömeg szíve megmozdult! Valaki sínylődik a távoli óceánon! A szomszéd
lakásban megőszül egy zongorahangoló, és senki sem törődik vele.
Viszont az eltűnt kutatót a csendes-óceáni szigeten mindenki szívből
sajnálja, mindenkit dühbe hoz a felelős tényezők hanyagsága, és a
polgárok zöme úgy érzi, hogy rokona lett az elveszett kitűnő tudósnak.
A polgárok szeretik, ha kitűnő egyénekkel rokonságba kerülnek.
Természetesen nevetséges volna azt mondani, hogy küldjön a távoli
ismeretlen szigetre néhány dollárt ennek a tudósnak.
És ez a fő. Értik?
A szomszéd zongorahangolónak küldhetnek tíz dollárt, tehát megtalálja a
módját, hogy diszkreditálja az ilyen tolakodó nyomort! Az asszony
ruhái, a gyermekek dohányzása, a zongorahangoló könnyelműsége (öt év
előtt egy négyágú ezüst karos gyertyatartót vett a nagyanyjának) okai a
bajnak. Legyünk őszinték: a zongorahangolót nem meri sajnálni, mert
néhány dollárral segíthet rajta. Az emberi részvét éppen fordítottja
egy kirándulásnak. Mennél távolabb fekszik térben a szánalom célja,
annál gyorsabban és kényelmesebben eljut hozzá megértő embertársainak
szíve!
És gyorsan másról beszélnek. Kicsi tragédia, közeli szegénység, tehát
kínos. Ezért talál olyan hatalmas visszhangra minden roppant
igazságtalanság. Roppant igazságtalanságokon nem lehet apró
adományokkal segíteni, és ez fokozza a sajnálkozó egyének
biztonságérzetét. A közügy mindenkinek kedvenc magánügye. De végre is
egy ember baját, akinek a felesége idei zöldborsót vesz, amikor még
ennyi és ennyibe kerül kilója, nem lehet közüggyé felfújni. És ha már
itt tartunk, miért jár a leánya állandóan új selyemharisnyában? Miért
nem teszik össze a pénzt?... Látja, ilyen emberek, mint ez a Gustav
Bahr, ötcentes szivarokat szívnak... A sógornőm mondta, aki jól ismer
néhány híres tudóst, mert kölcsönkönyvtára van. Az ilyen embereken,
mint Hangoló Anton és családja, nem lehet segíteni... Látta, hogy a
kisfiún szakadt harisnya van? Hát ez az!... Mindenki lehet szegény, de
engedje meg, rongyosan azért nem kell járni! Annak nem muszáj lenni! Az
unokafivérem sokszor együtt van minisztériumi emberekkel, mert jó
társaságba jár, és azt mondja, hogy ez a Gustav Bahr mindig olyan
rendes és tiszta volt, mint aki most jön egy skatulyából. Istenem, csak
megtalálják szegényt! Tudja, hogy én meg az uram nem aludtunk egész
éjjel?!
És sajnálják és ennek még gyűjtenek is esetleg, és ha majd előkerül,
meggyanúsítják és pletykáznak róla.
De pillanatnyilag folytonos téma lehet a lapoknak Gustav Bahr. Egy
főszerkesztő éppen vacsorára siet, és Guss, a politikai rovatvezető
izgatottan útját állja. Másfél hasáb még üres, és lapzárta lesz nyomban!
- Nem értem magát, Guss! - mondja a főszerkesztő. - Írjon másfél
hasábot arról a nagyságról, aki a kannibáloknál eltűnt!... Szörnyű,
hogy egy ilyen világhírű festőművészt... hát kutatót! Ki a fene törődik
vele!... Szóval ez magasztos ügye az emberiségnek, és miért nincs hír
róla?... Kétségbeesett gyermekei sírnak utána... Maga lehetetlen
fráter! Írja, hogy a testvére gyermekei sírnak, vagy a szomszéd
gyerekek, de gyereksírás kell, mert anélkül nem ér semmit! Vagy kezdje
így a cikket: „Gaston Bohrer! Van, aki e nevet nem ismeri?!" Mi az,
hogy nem így hívják?!... Torkig vagyok magával, Guss! Elsején elmehet!
Nem tud semmit, és mindig csak okoskodik!
No azután jönnek a belletristák. Ezek a malíciózusak, könnyen
elmélkedők, és párhuzamot vonnak. Mindig és mindennel! Mondjuk a
„Kakaóbotrány margójára" című publicista remekmű így szól:
„A tudós meghal a kakaó honában és az ügyvéd, aki tízezreket költ
asszonyokra, megvesztegetett egy kakaó-szakértőt... Az egyik meghal, a
másik még él, a kakaó miatt. Milyen különös kép: Két ember jelleme és
köztük a kakaó, ez az egyszerű termék, amelyet mindenki a maga módja
szerint készít el. Egyik az emberekért, másik az asszonyokért. De
gustibus non est disputandum..."
(-blg-)
A másik egy kivégzett revolveres bankrabló esetéről meditál.
„A tudós a szívét viszi a kannibálokhoz és a rabló az ő kannibál szívét
hozta a civilizációnak... Az egyik eltűnt, de a kultúráért vert benne a
szív! A másik cinikus, cigarettával megy a kivégzésre. Ez is szív, az
is szív. Lássák be végre a tényezők: Eppur si muove! És mégiscsak utána
kellene járni!"
(Justinianus.)
A Tudományos Intézet esszéistája gúnyosan kiált a vasárnapi
mellékletben: „Nem tudnak védekezést az elharapódzó ponyvairodalom
ellen? Adják ki a széles néprétegek számára olcsón Gustav Bahr mindenki
számára izgalmas művét: »Sextánssal a fényévek és sectorok
imagináriusain át a kozmikus rendszer és az oceanobiográfia relációinak
nyomában, a differenciális integrálrendszerben.« Ez beadná a kulcsot
mindenféle cowboy- és kalandorregényeknek! És üdvös népnevelő hatása
is volna."
A népszerűség magasabb fokát jelenti, amikor a világhírű író
életrajzregénybe kezd, és már nagyobb lépés a népszerűség felé az étlap:
„Marinírozott bárányfej tormával ŕ la Gustav Bahr."
De az igazi, a megfizethetetlen, a beteljesedett népszerűség: Egy
sláger! Az első foxtrott sláger!
Ez a teteje!
Jönnek a görlök!
„The twenty Gustav Bahr Melody Sisters In the Bask."
És eléneklik az ismert slágert, amelyben egy szép bennszülött leány
minduntalan így sóhajt:
„Ágyő, kis Gustav Bahr,
Ágyő szép dzsungel-regény
Elválni fáj!
Mégis muszáj!
Mert mustár nélkül nem szeretlek én!"
És dansz következik.
Hát ez az! Most már itt az idő Theo számára! Erre várt!
És megszülethet a világszenzáció egy reggeli lap címoldalán:
A PACIFIC OCEAN TRUST ELNÖKÉNEK TUDOMÁNYSZERETETÉRŐL KÖZISMERT FIA
ELHATÁROZTA, HOGY E KOR LIVINGSTONE-JÁT,
GUSTAV BAHRT FELKUTATJA!
Az egész világ megrendülten tekint e veszélyekkel teli hősi és
magasztos vállalkozás felé! - (Legjobb az enyhén illatos „Brazol"
borotvakrém! Brazol púder! Brazol selyemharisnya!)
A rádió előadást tart a nagy kutató céljairól, a szigetvilágról, a
modern műszerekről, az óceánjárókról, a félvad pápuákról és általában
a pénzintézetekről. 4.20-kor hanglemezeket közvetítünk. - (Egyen
minden reggel Pauker-magvakat. Tízdekás mintacsomagok is kaphatók!)
A strand homokján üres üvegek hevernek, és címkéjük ezt hirdeti:
„GUSTAV BAHR NAPOLAJ"
És megafonok harsogják a kannibál fox-trottot.
Íme, az ember!
Így lesz a felfalt utazóból divatos fox-trott és nevéből
napolaj-reklám, a strand porában.
Ecce homok!
No, de amíg egy expedíció eljut odáig, hogy elinduljon! Hogy ne legyen
más feladata, mint behatolni az ismeretlenbe, legyőzni a halálos
veszélyeket, bolyongni viharban fagyban, forróságban. Csupa gyerekség
az előkészülethez képest! Öreg sarkutazók mesélik, hogy ha
elviselhetetlennek látszott az örök jég, a szüntelen éjszaka, a
fagydaganat és más nélkülözések kínja, valaki visszaemlékezett az
útnakindulás előkészületeire, és ilyenkor megnyugodtak kissé, mivel úgy
érezték, hogy aránylag mégis tűrhetőbb most a sorsuk.
Mr. Theo tervét illetően elsősorban a kisszámú, elsőrangú szakemberek
kiválogatása látszott problémának. Hát ezért felesleges volt aggódnia.
Az első hírre felhívta édesapja, hogy régi barátjának unokaöccsét
figyelmébe ajánlja.
- Részt vett már expedícióban?
- Nem. Éppen ézért szeretne elmenni. Majd jó hasznát veszitek.
- Mihez ért?
- Elsőrangú műötvös. Az ilyet mindig lehet használni. Tavaly díjat
nyert Csikágóban egy aranyozott névjegytartóval. Nem lesz sok baj vele,
csak kímélni kell, mert kedélybeteg.
A legnagyobb lap főszerkesztője, aki az egész sajtókampányt vezette,
okvetlen ragaszkodott ahhoz, hogy elvigyék az unokafivérét, ki elismert
futballbíró, és nem lehet tudni, mire használhatják egy expedíciónál.
A főszerkesztőnek igaza volt. Az expedíciónál csakugyan senki sem
tudta, hogy mire használják ezt az embert? Másnap egy régebbi
menyasszonyának apja telefonált:
- Mr. Theo, egy csekélységet kérek, amit ön nem fog megtagadni.
- Parancsoljon.
- Ugyan kérem, ígérje meg a következőket: ha feltalálja ezt a Gustav
Bahrt, első szava a nagy tudósnak ez legyen: „A művelt emberiségnek
üzenem: Mindenütt jó, de legjobb a Horchman-pneu és tömlő, ugyanott
elsőrangú golyóscsapágy!"
- Ez képtelenség...
- Bebizonyított tény! Próbálja ki egyszer ezt a pneut és tömlőt,
ugyanott golyóscsapágyat! Nem hiszem, hogy megtagadná ezt a semmiséget,
azok után, hogy Ellen oly ritkán tagadott meg öntől bármit is.
Mivel Mr. Theo megtagadta a kérést, egykori menyasszonyának apja nem
köszönt többé, és csúf pletykákat terjesztett felőle. A házmestere
szerényen kérdezte, hogy elvinné-e a fiát, aki az Isten is expedíció
számára teremtett. Vízvezetékszerelő, de ért valamit a
kenceolaj-finomításhoz is. A házmester keresztülvitte: velük ment a
vízvezetékes.
Lassanként elterjedt a környéken, hogy a milliomos kőszívű egyén,
nagyképű, és olyan hűhót csinál ebből az expedícióból, mintha ő fedezte
volna fel Columbust. Ugyan mi volna abban, ha a háziorvos apósát
elvinné magával? Igazán szépen énekel, és egy kórboncnokot mindig lehet
használni.
Úgy beszéltek erről a kórboncnokról, mint egy ügyes kis
útineszesszerről.
Legtöbb baja azonban Gustav Bahrral volt a milliomosnak. Már elkészült
a hatalmas, komfortos szekrény, melyben az elveszett tudóst magukkal
viszik, és Gustav Bahr beköltözött, hogy akklimatizálódjék, mint a
hídépítőmunkás, akit mesterséges, víz feletti keszonban szoktatnak a
légnyomáskülönbözethez.
- Ki irányítsa az expedíciót?
- Természetesen - felelte a híres tudós - az illető nem lehet akárki.
Egy Gustav Bahrt kell megtalálnia!
- Kit tart a legjobb földrajzkutatónak?
- Ezt a kérdést sértésnek szánta?
- Úgy értem, önt leszámítva.
- Hát kérem... - Elgondolkozott. - Az élők közül, sajnos, nem ismerek
hozzám foghatót. Régebben egy Magellan, egy Diaz vagy Schweinfurt... De
hát jelenleg, sajnos, be kell érnünk azzal a felfújt Nobel-díj-jelölt
Sir Arthur Maxbellel.
- Nagyszerű! Azt hallottam, hogy zseniális ember!
- Igen. Gyönyörűen fest. Volt egyszer egy vitám vele, fél évig
leveleztünk. Mert személyes találkozástól megkímélt a sors. A térképen,
szerintem, két fokkal keletre tévesen vette fel Tsiuit.
Bebizonyítottam, hogy nevetséges ostobaság, amit tett.
- Szóval önök nem is látták még egymást?
- Nem. Alig hinném, hogy kellemes a külseje.
- Vigyázzon!
A tudós gyorsan eltűnt a szekrényben.
Sürgöny.
„Hallgatólagos beleegyezésére, amellyel levelemet tudomásul vette,
közlöm, hogy az esti vonattal érkezem. 45 éves nyugalmazott
ítéletvégrehajtó, aki úgy érzi, hogy tartogat még számára valamit az
élet.
Schwachta Szókratész vagy Knapp (ahogy tetszik)."
Dühösen összetépte. Millió dolga lett! Kérvények, beadványok, felkérés,
sajtó és Gustav Bahr és megint Gustav Bahr, aki napról napra
döbbentebben konstatálta, hogy milyen hihetetlen a különbség egy indiai
nábob káprázatos palotája és a tartózkodási helyéül választott szekrény
között.
Azután megindult az elképesztően groteszk és összefüggéstelen,
lidércnyomásszerű események sűrű változata. Kezdte a nő: Charlotte
Dusan, aki újabb prolongációban ropta estéről estére a Haláltánc című
tüzes végvonaglását.
Jött!
Jött, mint egy fúria, rózsaszínű, fojtogatásra görbült karmokkal,
ágaskodó platinakígyóival, egy Medúza, kockás tavaszi kosztümben.
- Nevetségessé akar tenni? Azonnal fújja le az expedíciót!
- De hisz a maga kedvéért teszem!
- Az én kedvemért ne csináljon reklámot!
Ájulás, orvos, sikoly, a lépcsőházban rekedt riportereknek Mr. Thorn
szendvicseket küld, az elrohanó Charlotte Dusan szenzációs
leleplezéseket ígér Mr. Theóról, melyek alkalmasak lesznek arra, hogy
bojkottot szervezzenek az expedíció népszerűsége ellen.
A déli lapok ordító betűkkel hozzák a hírt, hogy a Pacific Ocean Trust
legszebb luxushajóját Stanley Up To Date néven az expedíció
rendelkezésére bocsátja. Az emberiség lenyűgözve áll e hatalmas
szolidaritás előtt, amelyben politikán és világnézeten felüli treuga
dei-ben összefognak kicsik, nagyok, közeliek, távoliak, európaiak,
színesek és színtelenek. Egyetlen elvesztett tudósért! Itt nincs
politika, Wall Street és reklám, ez nyersen maga a nagyszerű tény: Az
ember az emberért! „Man for man!" - (Lefekvés előtt, felkelés és alvás
közben legjobb az érett nyugat-indiai juhtúró!)
Ezután tíz dollárért a hentes kötényével és kosarával megkísérli, hogy
elhagyja a riporterek sűrűjén át lakását. A kapuban visszavedlik Mr.
Theóvá. Vesztére. Hatalmas Chrysler-kocsi áll meg a kapuban, és bordó
szoknyában, a tömeg hangos tetszésnyilvánítása mellett nagy bajuszú,
ideges maharadzsa lép ki, megemelve szalmakalapját.
- Van szerencsém. Nevem Baruch T. Livingstone, a Pacific Ocean Trust
volt portása.
És átnyújt egy szakadt nadrágot.
- Mit óhajt? - kérdezi Theo, azt remélve, hogy felébred.
- A kötlevélből megtudtam a nevét. Ön telefon útján várakozásra
késztetett, holott különben nem vártam volna fiamra, aki nadrágomat
elvitte! Állásomból ezért kidobtak, és... Gyerekek, takarodjatok, mert
rendőrt hívok!
- Ne folytassa! Felajánlok önnek ötven dollárt.
- Soha! A fiam felgyújtotta az agyamat. Elküldtem a szomszéd műtömőhöz,
és tudja Isten, miért, egy távoli szigetre utazott, holott San
Franciscóban igen magas fokon áll a szabóipar. Megértettem. Én is
mindig a tengerre vágytam, csak az állásom tartott vissza! Szabad
vagyok! Eladom az autót, kiházasítom a feleségemet, és talán későn, de
nem elkésve a tengerre megyek, és önnek kötelessége gondoskodni rólam...
- Uram, utolsó ajánlatom száz dollár!
- Ön egy megevett kutató nyomait akarja feltalálni! Itt vagyok én!
Expedíció portás nélkül ma már nem az igazi! Ha megtagadja kérésem,
továbbra is ebben az ágyterítőben járok, ami kifejezett propaganda ön
ellen!
- Százötven! Ha nem fogadja el, leütöm, és a tömeg összecsapódik ön
felett.
Nem fogadta el. Mr. Theo leütötte, és a tömeg szavalókórusban
kiszámolta. Kilencig feküdt a portás, de már hétnél felkelhetett volna.
Aznap még kétszer ütötték le, és egyszer Sigorszki kiverte a fogát egy
riporterrel.
Azonban minden hiába.
Az utca főműsorszáma többször is megismétlődött! Jött a Chrysler-kocsi,
és kiszállt a maharadzsa. A gyerekek már elnevezték „görl-bácsinak", és
tegeződtek vele, sőt cukorkát adtak neki. Valamit tenni kellett, mert
az aktus mind botrányosabb lett. Mikor este kilenckor a szemközti
épületállványon megjelent a portás Theo ablakának magasságában, kezében
az ágyterítőt lengetve, a milliomos beadta a derekát. Elviszi az
expedícióval, kabinja a kórboncnok és a futballbíró között lesz,
valamivel távolabb az ötvös, mert ez kedélybeteg és nyugalomra van
szüksége.
Tízkor este kitört a pánik!
Sürgöny érkezett, amelyben Gustav Bahrné közli, hogy jelenlétével
emelni akarja az expedíció ünnepélyességét, látni akarja férjét élve
vagy holttá nyilvánítva, legközelebbi hajóval jön.
Gustav Bahr közölte, hogy ez esetben az ő részvételére ne számítsanak.
- A közvélemény nem tűri - érvelt Theo -, hogy visszautasítsam az ön
özvegyét.
- Uram! Lehet, hogy igaza van - felelt Gustav Bahr, aki most már
úgyszólván állandóan a hatalmas kékszínű, fogasokkal ellátott
keszonban tartózkodott. Ám a ruhafogasokon hentesáruk függtek. - De
ha én meghallom szájharmonikázni az asszonyt, akkor az ön expedíciója
sohasem fog rám találni, mert egyszerűen nem jövök ki a kabinból. Abban
biztos lehet, hogy Livingstone-t nem keresheti senki sem Stanley
gardróbszekrényében.
- Mit tegyünk?
- Induljon egy héttel előbb! Hivatkozzék a beálló nedves időszakra. Ha
száraz lenne, arra is hivatkozhatna. Régi jó fogás a szakmában.
Így azután minden megváltozott váratlanul: indulás egy héttel előbb. A
boldogult férj menekül özvegye elől.
És még nincs egy használható ember.
Na, akkor jött a használható. Az volt az igazi hecc!
Vaszics, a fél szemére vak orosz matróz érkezett látogatóba. Nagyon
sovány, roppant széles állú, horgas orrú, zsoké külsejű egyén volt,
lángvörös hajjal, hiányzó fél szemén plasztronnal. Sigorszki nyitott
ajtót, és olyan pálinkaköd hömpölygött be az előszobába, hogy a
félszemű lakáj megtántorodott, mint akit döfés ért.
- Mit óhajt?
- A gazdájával szeretnék négyszemközt beszélni.
- Lehetetlent kíván. Ha vendég van, Mr. Theo kiküld a szobából, és
kettőjüknek mindössze három szemük van, viszont ha a titkárt hívják,
azzal már összesen öt a szemek egyenlege.
A cingár vörös csuklott, és egy szelíd gesztussal elhárította a tréfás
lakájt, aki erre belezuhant a paravánba, kidöntötte a rabicfalat, és
leszállt a konyhában. Ezután Vaszics összeszedte magát, és
méltóságteljes léptekkel benyitott a szalonba. De az ajtó kifelé nyílt.
Honnan tudhatta? A két szárny azonnal beszakadt, úgyhogy Mr. Theo
revolverrel rohant ki a hálószobájából.
- Mit akar?
- Mindegy. Csak édes ne legyen. Nem szeretem a likőrt. Nevem Vaszics,
fedélzetmester voltam a Részeges Bálna cethalászhajón, de állás nélkül
vagyok. A kapitány, egy brutális barom, kiütötte a fél szememet.
- Ön nagyon is gyenge a hajósélethez.
- Sajnos, ez igaz... Különösen most, hogy fél évet börtönben voltam,
mert az a rabiátus fráter két pofonba belehalt.
- Szóval mit óhajt?
- Ha volna a házban vöröshagyma, nagyon megköszönném. Mert itt van a
löncs ideje.
Mr. Theo lassan rájött, hogy ez a kis vörös ember megtévesztően gyászos
külseje ellenére, igen kemény fából van faragva.
- Van már valaki - kérdezte a félszemű -, aki ért az ilyen kutatáshoz?
- Maxbell professzor, azt hiszem, vállalja.
- Elsőrangú lesz. Azért mégis kell valaki, aki ért az ilyen kutatáshoz.
- Alkalmaztam egy kitűnő kapitányt. Robert Watson.
- Hm... Még nem hallottam róla. De azért lehet kitűnő hajós. Bár nem
valószínű...
- Maga tudna megfelelő embereket ajánlani?
- Hát éppen tudnék. Itt van például véletlenül San Franciscóban Fülig
Jimmy...
- Az kicsoda?
A vörös megvetően mosolygott, és fesztelenül a falnak akart támaszkodni
tenyerével, de leszakította az ablakfüggönyt, és ez rézrudastul ráesett
egy másfél méteres japán vázára.
- A fene látott ilyen gyerekjáték lakást... - dünnyögte rosszkedvűen a
romok felett. - Hát látja, erről a Watsonról nem tudok, de a Fülig
Jimmyt ismerik Cape Towntól Hondurasig, és ez neki nem is olyan nagy
öröm.
- Matróz?
- Igen. Azonfelül uralkodó. Egyszer a Boldogság Szigetek királyát
helyettesítette a trónon, míg az uralkodó világi életet élt. Alvilágit.
- A fene!... Viccel? Vagy igazán van olyan matróz, aki egy birodalmat
kormányozott?
- Fülig Jimmy egyszer velem együtt a „Nekivág!" nevű sónert Jávától
Sanghajig kormányozta. Egy szigetországot könnyebb kormányozni, mert
aki a trónon ül, annak nincsen a nyomában ötven finánc
motorcsónakkal... Bocsánat, de elfáradtam.
Odahúzott egy alacsony széket és leült, de ekkor kiderült, hogy
kisasztallal volt dolga, és a romok közül értékes arany és ezüst
cigarettaszelencék gurultak szét.
- Hallja! Fene látott ilyet!... Törpék országát rendezett itt be?
Mr. Theo, bár megviselte a sokféle előkészület, kedélyesen vigyorgott.
Ez igen!
- Magát felveszem fedélzetmesternek és este telefonáljon, hogy hol
mutathatja be azt a Fülig Jimmyt. Lehetőleg nem itt, mert kíméljük most
már, ami még megmaradt a berendezésből... Voltaképpen mit jelent az,
fedélzetmesternek lenni?
- Annyi a hajón, mint egy miniszter...
- Hát jó... - nevetett Mr. Theo. - Alkalmazom önt tárcanélküli
hajóminiszternek.
Ebben azonban tévedett. A lépcsőházban kiderült, hogy tárcája is van
Vaszicsnak, mivel egy hatalmas arany cigarettaszelencét húzott elő a
zsebéből, és műbecslően nézegette...
Délután fél ötkor felhívta Mr. Theót a Pacioci portása:
- Uram, halassza el az indulást. Csütörtökre mozijegyem van.
- Jó!
Lecsapta a kagylót, és ekkor Sigorszki jelentette, hogy a kapu előtt
kétszáz vándormadár várakozik. Az ornitológiai intézet felkérte, hogy
teljesítse a tudományos missziót, és megfelelő sorrendben bocsássa
szabadon az állatokat. Még nagyban vitatkoztak a küldemény kísérőjével,
amikor a házmester kisfiacskája megszánta a kétszáz vándormadarat,
kinyitotta ketrecüket, és éktelen rikácsolással, csicsergéssel telt meg
a környék, felborult a rend, mindent elleptek a szárnyasok, és az utcát
elzárta a rendőrség.
Így álltak az ügyek délután hat órakor, amikor fáklyafénnyel jött a
matrózdalárda, és sokáig énekeltek.
FÜLIG JIMMY LEVELE ST. ANTONIÓ
FŐHERCEGHEZ, A BOLDOGSÁG
SZIGETEK URALKODÓJÁHOZ
I.
Nagyságos
Mi Első Samtan Tonio kiráji uraskodónak
ALMIRA
Félemelet, trónterem
Dear M. Felséges! Továbá tisztelt kirájné őnagysága és a szeretve
tisztelt császári öreganyja felségednek akit én is úgy szeretek mint
magam privát mamáját ki pedig szegény régen elhunya, de asz nagy
hazudság, hogy csak miattami bánódástól mivel hőn tisztelt atyámra is
büszke lehetek.
Hállás köszönést vagyok bátor amiért a Holkongból érkezett rendőri
átírásra felsék nem hatyta eksz kartárcsát beszárni és ügyemben
ovadékot lehelyezett. Azóta nekem elutaszni is szabad. Lábrahelyeztek.
Eszt mekköszönöm kiválló tisztelettel, vagyok bátor.
Szíves érdeklődést van szerencséje felsékednek hoty írjag töpször és
őszintén mivel szereti eszeket. Tehát kívánságát értesíteni örömmel
bátorkodom. Miután felséged közbenjövése szabadonbocsátást képezett a
kapitányságról, udvarijasan mondá egy régi ismerősöm a főfelügyelő:
- Mostan ez 1xelmehetsz, de ha máskor behosznak adig ülsz mig
beleszöldülsz.
Esztet mindig ígéri de én soha sem tegeszem vissza, mert idős nyomozó.
Aszután a kikötőbe mentem, mert szeretem a tengerpartot, habár iten
mindig verekszenek és a raktárfelügyelőt úgy vágták az öcséhez, hogy
beestek a réfkapitányság irodába, pedig vasárnap iten zárva az ajtó.
Úgy hogy máris menekültem. Így kerültem a festői Szan Franciszkóba, ami
jelentős várost képez. Iten régi üszletbarátaimat kerestem fel, akik
minten nyáron szabadtéri lakást rendeznek a pályatest mentén.
Felkaroltak engemet és átvittük dohányfélét a dokról a városba és nekem
csak a karomat súrolta egy golyó, de a Besuranó Pfeffert tüdőbe
találták. Dehát nincsen üszlet kockázás nélkül. És ez a baj, mert ahoty
bonyolva lett az eladás, azonnal keszdődött a kockázás. Aszt én se
tudtam, hoty a kockámba 1 db ólom van, amitől irányul. Az ember nincs
benne a kockájába és becsaphassák, mikor veszi. Ezért aszután senkinek
se adtam visza a pénct, de eszek mindig magyarásznak, úgy hoty két
kocsival jött a riasztókészülés, de még tűszoltóság is, mert nem
találtak el a petrólejum lámpával, amitől tűz forgott fenn. Híjába esz
a söpredék csak vitatkoszni tud. És a mentők is két kocsival jöttek.
De tudom, hoty a megszokott szürke mindennapi életem nem csigáza
felsékedet. Volt aszonban mozgalmas esemény is. Felsék bizonyára
emlégszik, midőn szeméjemben mekfordult asz alvilágba és én
inkognitóba mint király, kegyed helyén uralkottam, ami rövid áldást
jelentette a Bolondsák Szigeten. Emlékszik ety közös haverunkra, a
Buszkó Mótsingra, aki egyben az Igazi Trébics is és aban a szerencsés
részesülésben volt, hogy felsékedet öt dollárért eladta rapszolgának.
Felsék akkor mekszökött és neki vissza kellet adni a pénct. Most megint
üzeni a Buszkó Mótsing, hogy felséket megadhatná neki eszt az öt
dollárt, mert neki nincs miből ráfiszetni. Buszkó Mótsing iten egy
jólmenő vitorlásból él, ami megfenekelt. Esz most nyílt, mint bújhely
és a rendőrsék megkerülése ezidáig könyűségbe ütközött. Csak a
lekszükségeseb konfortos van itt: Egy üvek pálinka. Néhány ember
számára esz kényelmes íty. De a fő ety őr, aki garantáltan vityász,
hoty meglepetéstől kímélje a közeledő rendőröket. Esz az ember a cék
reklámja. Régen festő volt, de a nagy háborúban sújosan megsebesült,
amikor megszököt a fetyházból. Úty ment bele a fejibe neki a golyó,
hoty az alvási agyizmát, ami centrumot képez, megsértette. Orvos mondá,
hoty az agylövés veszéjes. Ezek a centrumosok soha nem tudnak aludni,
még a legnemesebb regények olvasásától se. Ijen nyomorék. A festő is
ilyen: sem aludni, sem tiszteséges lenni nem tud. Mostan fontos
szereplő vigyászásból, mivel a tisztelt bentlévők a rendőrség
mellőzését kéretik. És esz nem alszik, ha kintáll, őrölés köszben.
Mivel ojan golyó érte centrumban asz agyát, hoty sem aludni, sem józan
lenni, sem mosakodni többé nem tud. Viszont verekedési centrumot nem
sérte a golyó. Esztet látam egy jobbkezeséből, de balkészel
megálapítottam, hoty elájulni mék tud. Esz a centruma 1.-ső rangú.
Iten halotam egy üszletet, hoty naty fegyvercsempészés foj a Szigetek
felé, mer a bent szülőttek lázítását ismét financírozzák. De eszt az
üszletet nem űszöm. Pedik mostan nagyob a divat ebbe, mert Quebra nevű
kalósz szeretne lázadást minden szigeten.
Íty kerültem én Buszkó Mótsink üszemébe, amit partravetett a dagáj.
Valaki aszt írta rá naty betűkkel:
GRAND HOTEL AZ ALHATATLAN FESTŐMŰVÉSZHEZ
Ismerősöknek tilos a bemenet!
Iten találkosztam a vörös Vaszicsal, kinek összesen ha ety szeme van,
de akkor is sokat mondok, úty be volt dagadva. Rém sovány fijú, de esz
csak látszat, mert egyszer vele Delhiben felpofosztunk ketten egy hindu
sport klubot átutazóba. Ő mondta, hoty leszerződött ekszpedícióra, ami
aszt jelenti, hoty fel kell fedezni valamelyik sarkot. Pedig én nem
hiszem, hoty töp van kettőnél. De jó fizetés a fő. Így kerültünk
Oakland egy festői kocsmájába, amelynek tekintéje van és úty hívják:
„ÉLJEN A BESURRANÓ!" és asz van írva alája: „Aki Itt Erős akar lenni,
az úgy jár, mint a vas." Eszt úgy értik, hogy addig lesz ütve, amíg
meleg. Nem üres felírás.
Iten rém sokan voltak és a tolongásban valaki megfogott, hoty talán ne
lökdössek. Nem szeretem a hosszú párbeszélést, hát jól szájonvágtam és
békítőleg hosszáfűztem, hoty nem asz övé a kocsma. Igen meglepett egy
lengő horogütéssel, amitől a „Kedélyes Matrószok" spór Egylet És
asztaltársaságot kirántottam magammal az utcára.
Eszután naty kör volt bent mire visszatértem és mondom a pasasnak, hoty
ha van épen szabadlábon hozzátartozója, szóljon hoty értesítsem őket.
Valami tréfásat kezdett mondani, de mit tesz a véletlen, én máris
lekenek, könyökhajlásomba kapom a nyakát és belevágom a söntésbe. Nem
mindennapi fijú volt, mert úgy pattant vissza, hogy rúgás által képezve
gyomron ért és ismét az uccára kerültem, ahol épen porolta magát a
„Kedélyes Matrószok" spór egyesülés asztaltársaság és most kezdhették
előlről.
Én szeretem sportolásnál a kemény tréninget és örömmel fojtattam.
Valami kezdő lehetett, mert azután négyszer is a földre vittem (ha
emlékszik felsék könyed úri balkezeseimre). De mékis esz nagyon kemény
fijú volt, mert asztán szájonkapott, hoty ismét együtt lehettem a
Kedélyes Matrószok spór egyletével, pedik már untak. Könyen
visszamentem, mivel ajtó már nem akadályozott. Sajnos döntésre csak a
polc került, ugyanis a Vörös Vaszics egyszercsak jön és rohan. Hoty
abahagyjam.
„Te hüje!" ordította. „Esz Mr. Tejo, aki a zekszpedícijót képezi."
Hát ijen balsors. Épen eszt asz új tulajdonosomat részesítem testi
sértésben. Esz ety vigyorgó szélesválú alak és mondá, hoty csak hatyják
verekedni őtet, amit senki sem teve.
„Kár", mondtam, „mer én szívesen beálltam volna felfedezéshez."
„Na és?" mongya és közben teljesen szeplős volt. „Maga nagyon teccik
nekem és mongya mi akar lenni?"
Miután én választám a rangot, amihöz egyenruha is lesz, úgy akartam,
hogy fregatfőhadnagynak szervezzen, de ő meggondolja. Így is teve. De
aszért továb akart verekedni, amire mondom:
„Én a gaszdámat nem bántom, mer meggyőződés nélkül senkit sem tudok
igaszán szájonvágni." Felséked a legjobban tudja, hoty két dolog van a
világon, ami nem vicc. Asz egyik a balkezes egyenes, amitől zöldet lát
a pasas, a másik a jobbkezes, ami ugyanaz lilába. Ijjen a szájonvágás,
amejjel maradtam kegyednek felséges tisztelője, továbá a kegyelmes
asszony őekszelenciánénak és külön tekintetes tiszteletel ajánlom
magamat t. császári kegyes öreganyjának, kinek keszét csókolja
uralkodásának felvirágzós emlékét ápolva a Bolontság Szigetek szeretve
tisztelt eksz uralkodója.
Eszennel vagyok bátor:
Don St. Fülig di James
del Jerseycity il Csarnoktér 7.
ÖTÖDIK FEJEZET
- Keresett valaki? - kérdezte Mr. Theo, midőn hazatért.
- Kereste a hóhér!
- Hallja! Hogy beszél maga velem?!
- Mr. Theo, igazán sajnálom, és szívesebben jelenteném, hogy Bernard
Shaw kereste, vagy örömmel újságolnám, hogy itt volt Diana Durbin, a
helyzet azonban mégis az, hogy kifejezetten a hóhér kereste önt.
-...Miféle hóhér keresett, és milyen ügyben?
- Ítéletvégrehajtó hóhér kereste, és remélem, hogy magánügyben.
Csodálatos korunk sem tart még ott, hogy gazdag egyénekhez, hivatalos
minőségben a hóhér házhoz járjon kivégezni. Villamosszék sem volt
nála, csak egy bőrönd, melyben legfeljebb egy portable rendszerű,
hordozható villamos zsámoly lehetne, viszont ilyent, úgy tudom, nem
gyártanak.
- Maga a hóhér, Mr. Thorn! Szőrszálanként széthasogatja az ember
szavait! Mikor keresett ez az alak?
- Tizenegy óra körül lehetett. Azóta itt ül és várja önt.
Mr. Theo besietett a hallba, és csakugyan ott ült a vendég.
Magas homloka filozófusokra, markáns arca ponyvacímlapok
mesterdetektívjeire, nagyképűsége hatodrangú vidéki színészekre,
rikító holmijai messziről érkező, dúsgazdag hentesáru-készítőkre
emlékeztettek.
- Uram, nevem Schwachta Szókratész vagy Knapp, ahogy tetszik.
Rendelkezésére állok.
- Ön az, aki folyton sürgönyöz? Mit akar tőlem? Én nem hívtam!
- De hallgatólagosan tudomásul vette levelemet, és ebben a hitben
eladtam ön miatt a virágoskertemet, lemondtam nyugdíjamról egy szegény
rokon javára, és minderről jegyzőkönyvet vetettem fel.
- Azonnal menjen a fenébe, mert kidobom!
- Well... Majd meglátjuk!
És elment. De nyugalom egy percig sem volt! Gustav Bahrnak fejhallgató
kellett, hogy csendben élvezhesse a rádiót. Kétszáz dollár büntetés,
mert a Vörös Vaszics megvert a lépcsőházban egy tisztiorvost, és este,
mint a földreszálló Zeus megjelent személyesen Sir Arthur Maxbell,
dörgő mély hangjával, figyelemre méltó külsejével. Matuzsálemszerű
barna, ráncos arca, hófehér kecskeszakálla, szigorúan biggyedő ajkai,
szürke cilindere, gondosan összecsavart barna esernyője, galambszínű,
igen szűk és rövid felsőkabátja, roppant sárcipője, hatalmas
gólyaléptei támadó lendületükkel, sokszorosan kihangsúlyozták roppant
tekintélyét a földrajzkutatás tudományában.
Könnyedén kiismerte magát a sarkvidéken, és eljutott már a Csád tótól a
Zambézi vízesésekig, nem tévesztve el az utat, iránytű nélkül,
vadonokon át, pusztán földrajzi ismeretei alapján! Viszont e
pillanatban káromkodott, mert három rendőr és egy kiskereskedő
magyarázata ellenére, reggel óta bolyong San Franciscóban, amíg ezt a
nyavalyás 45. utcát felfedezte. Pedig most iránytű is volt nála. Amikor
a házigazda kezet nyújtott, rémülten hátratorpant.
- Tartsa meg a bacilusait!
- Uram, foglaljon helyet! - szólt Mr. Theo kissé hökkenten e
bemutatkozás után.
- Mikor indulunk? - kérdezte felelet helyett Maxbell, és körülnézett
kissé rosszallóan, talán mert elvárta volna, hogy a gőzös máris itt
vesztegeljen a szobában.
- Elsősorban rendelkezzék, ha valami külön kívánsága van a felszerelés
tekintetében?
- Okvetlenül! Ne felejtsen el sok száraztésztát vinni. Az Istennek sem
kapni száraztésztát útközben.
- Milyen műszerre van szüksége? - kérdezte egyre idegesebben Mr. Theo.
- Cipőhúzóra. Az legyen, uram, ajánlom, mert én Amundsent ott hagytam a
Spitzbergákon, amikor szétrepedt a cipőm. Igazi tudós vagyok, tehát
magam főzöm a teámat, és leffentyűzettel működő, úgynevezett „cúgos"
cipőt viselek. Különben minden műszert hozok, nem használok olyan
eszközt, melynek nem magam ellenőriztem a gyártását. A tudomány csak
akkor tudomány, ha csalhatatlan! Szeretném, ha ezt tudomásul venné.
Valahányszor a tudomány jelentőségét méltatta, az arca megsemmisítő
szigorral meredt hallgatóira és csodálatosan túlméretezett
mutatóujját elutasítóan és figyelmeztetően magasra emelte, miközben
szemöldökeit annyira felvonta, hogy mindkét szeme kiduzzadt a
széttáguló üregekből.
Mr. Theo felelni akart valamit, de Maxbell könnyedén legyintett.
- Nem érdekel, amit más mond. Egy élő ember állítása sohasem tekinthető
egzaktnak. Nem állok szóba senkivel az ötvenedik halálozási évfordulója
előtt. Ezzel azt hiszem, megbeszéltük a legszükségesebbet. A többit rám
bízhatja, mivel csukott szemmel, műszer nélkül, akár egy ismeretlen
földrészen is könnyen eligazodom. Jó napot.
És távozott.
Amikor később Mr. Theo bement a hálóba, találkozott Maxbell tanárral,
aki nemrégen érkezett a fürdőszoba felől, és dühösen szitkozódott.
- Nincs itt egy inas, aki megmutassa az előszobaajtót?! Tíz perce
vándorlok a lakásában, és nem találom a kijárást!
Maxbell-lel még sok baj volt aznap.
Éjféltájban, amikor a közvágóhíd kapusa meggyőzte, hogy nem ott lakik,
mégiscsak taxit vett, és a sofőrnek bemondta szállója nevét: Metropol!
Költséges, de biztos mód. Ilyet azután az ördög látott! A portás
becsületszavát adja, a titkár megesküszik felesége és gyermekei
életére, hogy itt nem lakik a tudós. No, de azután egy körtelefon
kideríti, hogy a kiváló kutató lakása a Continentalban van. Így végre
rövidesen célhoz ér. Bemegy a szobájába, ám ott egy szál bokavédő
bandázsba öltözött ifjú hölgyet talál, akit nyomban kiutasít, és
esernyőjének zord, tiltó jelképét, kerubinok módján, messzire nyújtja
erkölcsi szigorában.
Nagy botrány lesz!
Sietve érkezik az ájult hölgy férje egy „Expander" nevű
szobatornaszerrel, és buzgón ütlegeli a tanárt. A portás kideríti
később, hogy Sir Arthur Maxbell a szomszédos szobában lakik, de nem
itt, hanem egy emelettel feljebb. Többen is közreműködtek, hogy
felvigyék a testileg-lelkileg megviselt tudóst.
A zsebéből kihulló iránytűt felszedte egy boy, és megőrizték az
irodában.
Este megjelent Mr. Theónál a család ügyvédje.
- Egy kollégám érintkezésbe lépett velem ma, mert ön hallgatólag
tudomásul vette valami hóhér ajánlatát. Figyelmeztetem, hogy veszélyes
ügy. Fizetni kell majd. Miért nem válaszolt sem levélre, sem sürgönyre?
Egyezzen ki.
- Szóval mondjak le a vagyonomról, különben pénzbe kerül?! - dühöngött
Theo.
- Mondja azt, hogy igenis hallgatólag elfogadta ajánlatát, de nem úgy,
ahogy ő képzelte. Magával viszi kutatóútjára, hogy ez is érdekesebbé
tegye az expedíciót, és majd honoráriumot fizet neki.
- Uram! Már van az expedícióhoz egy portás, egy hóhér, egy műötvös, egy
futballbíró, a felesége, a kórboncnokuk, egy félhülye inas, egy
monoklis csavargó, egy szerelő, és én, aki kívülről tudom az összes
modern slágereket. Délután szerződtetek egy műlovart vagy egy
kanárioktatót, és holnap indulunk! Hahó! Maga nem jön?!!
- Őszintén szólva, gondolkoztam ezen - felelte az ügyvéd -, de a jövő
szezonra halasztottam. Kérem, én azt ajánlom, ne vigye kenyértörésre
ezt a Schwachta-ügyet.
- Rendben van! Visszük a hóhért, és szerezzen valahol egy elítéltet,
akkor boncolás is lesz útközben! - És úgy bevágta az ajtót, hogy csak
úgy durrant.
Délután a hóhér értesítette, hogy lehetőleg déli fekvésű kajütöt kér,
és szeretné, ha a biztonsági előírásoknak eleget tennének, mivel egy
megfelelő kézikönyvet vásárolt, és abból ellenőrzi majd a szabályszerű
felszerelést.
Mr. Theo már nem ellenkezett. Azonnal telefonált a déli fekvésű
kajütért, ő is beszerzett egy kézikönyvet, és Watson, az újonnan
szerződtetett kapitány a kézikönyv alapján gondoskodott a kabin
berendezéséről.
HATODIK FEJEZET
Az előkészületek befejeződtek! Az újságok dicshimnuszból támadásba
mentek át. A Saturday Pictures Post mérgezte a levegőt. Egy újabban
feltűnt humoros rajzoló és író riporterét, A. Wintert akarta rásózni az
expedícióra. A geológus lemondott. A meteorológus beteg lett, a
bakteriológus számára kedvezőtlennek bizonyult az időjárás. Kormányos
még nem volt, és az orvos, a rádiós szintén hiányoztak.
A műötvös, a portás, a szerelő, a futballbíró a feleségével és a szép
hangú kórboncnok képezték szilárd alapját az expedíció résztvevőinek.
Meg kell, hogy értsük Mr. Theo idegállapotát, mikor mindezekhez a
Pictures Post egy újabban feltűnt riportert is ajánlott, aki humoros
rajzokat készít. (Sohasem lehet tudni, mire jó az ilyen egy
expedíciónál).
- Újságírót nem viszek! Szíveskedjék megmondani annak a bizonyos A.
Winternek, hogy az egyetlen szakember, Sir Arthur Maxbell, kizárólag a
száraztésztát és a cipőhúzót ajánlotta figyelmembe.
Nevetséges! Majd bolond lesz egy szaglászót odavinni, aki esetleg
leleplezi az egész ügyet.
- Meg fogom mondani A. Winternek - felelte epésen a főszerkesztő -, azt
hiszem, illő választ kap majd a nyilvánosság előtt.
Lecsapta dühösen a kagylót. Másnap azután megkapta a választ. A. Winter
kéthasábos rajzos riportot írt. Közölte az olvasókkal, hogy a cipőhúzó-
és száraztészta-rakománnyal induló ifjú milliomos nem veszi tudomásul a
tényeket. Tsiui szigete közel van, és Sambi-Sumbi, ahol Gustav Bahr a
Tulangók nyomát kereste, messze. Ám kérdés, hogy reklámhajhászás-e a
cél, vagy a tanár felkutatása?
Mellesleg néhány jól sikerült karikatúra is következett. Az első
mindjárt ez, hogy: „Mr. THEO COLUMBUS VIHAROS ÚTJA VÉGEZTÉVEL MEGPIHEN
AMERIKA PARTJÁN."
A képen Mr. Theo látható szmokingban, amint a rakpart lépcsőjén
végigterült és elaludt. Azután Mr. Theo, mint Hannibál, A. Winter
elképzelésében átkelt az Alpokon. Áramvonalas elefántja félig
tipróláncos autó, de hárommotoros repülőgép is egyben. Az Alpokat,
amennyire lehetett, Mr. Theo atyja munkásaival lehordatta
félmagasságnyira, úgy, hogy most alig nagyobbak a környék lágyvonalú
dombvidékénél, és Mr. Theo könnyedén kitűzi a büszkén lengő, amerikai
színekkel ékes cipőhúzót. Végül említi a riporter, hogy komoly
tárgyalások folynak Chaplinnel, aki az expedícióról készülő film
főszerepére a legalkalmasabb, és a szeplős Mr. Theo-Stanleyhez
stílszerűen „COLUMBUS PULYKATOJÁSA" címen rövidesen forgatják.
Mr. Theo legszívesebben lemondott volna az expedícióról, mert ez
esetben nyugodt lélekkel megverhetné ezt az A. Wintert. Idegesen
kérdőre vonta a szekrényben akklimatizálódó Gustav Bahrt.
- Lehetségesnek tartja - kérdezte a tudóst -, hogy maga Sambi-Sumbin
van?
- Végre is semmi sem lehetetlen. De hogy Sambi-Sumbiban rám akadjanak,
ez számomra is nagy meglepetés volna.
- De hogy az ördögben terjedt el magáról ez a hír?!
- Én is olvastam már a lapokban, hogy állítólag Gustav Bahr itt is, ott
is feltűnik. Valamiféle csempész könnyen visszaélhet a nevemmel.
Mindezek ellenére, ha rám hallgat, Tsiuiban keres, és meglátja, hogy
eredményesen.
- A szekrény megfelel? Nemigen járhat majd ki belőle a hajón. Remélem,
kényelmes?
- Elég kényelmes szekrény. Csak kellene egy polcokkal, fogasokkal
ellátott lakószoba is, a ruháim és fehérneműim számára.
- Vállalnám az összes kényelmetlenséget maga helyett, csak csinálná egy
napig a szervezést... De ezt az A. Wintert, ha visszatérünk,
szilánkokra pofozom.
- Mr. A. Winter van itt - jelentette Sigorszki, és a szeplős ifjú
elsápadt.
...Mr. A. Winter a másik szobában várakozott jámboran. Sejtelme sem
volt Mr. Theo idegállapotáról. Nem is lehetett. Mindig lesznek
véletlenek. Ez az A. Winter orvos volt, kit Thorn, a titkár titkos
ajánlatára a teljhatalmú Watson kapitány szerződtetett, és most eljött
bemutatkozni. Épp elég Winter él az Államokban, de hogy ez a hajóorvos
éppen Arnold, tehát szintén „A." Winter volt, az már különleges játéka
a balszerencsének.
Azonfelül ez az orvos a világ legszomorúbb emberének látszott, és
joggal. A Floridában Old Winter néven közismert, gyengéd lelkületű
levélhordónak egyetlen unokájaként nevelkedett a postán. Egyetlen
gyermeket is érzelgőssé kényeztetnek, hát még az unokát, ha egyetlen.
De hogyan lehet valaki a természet törvényei ellenére született unoka?
Lehet! De mennyire!
Dr. A. Winter atyja egy vándorcirkusznál működött az ifjú anyával
közösen, mint bűvész. Csak egy éjszaka vesztegelt Floridában a
cirkuszkocsi, amíg az újszülött világra jött. Azután a gyermek A.
Wintert leadták a postán, és máris továbbindult a ponyvásszekér, amely
azóta is úton van, vagy tán régen átszálltak a szülők Illés próféta,
minden idők felülmúlhatalan, elsővonalbeli szekerére. Tény az, hogy Mr.
A. Winter sohasem volt gyermek, és egy örökös unoka idült
lelkiállapotában szenvedett, ami sűrűn nyilvánult könnyezésben.
Időnként fátyolos lett a hangja, és ujjait egymásba kulcsolva,
kétségbeesetten tördeli a kezét, de ez inkább beidegződött szokás és
szinte öntudatlan.
Enyhe vonalú, kissé kerekded alakján gallérja fölé boruló, lágyívű toka
jelzi, hogy bánata ellenére jól táplálkozik és kiegyensúlyozott,
higgadt, műértő egyéniség az étkezésben. Így áll most, gondosan ápolt,
gömbölyű kezeit tördelve, és a falon függő képeket nézegeti közben
szórakozottan. Sejtelme sincs persze arról, hogy egy ugyancsak A.
Winter nevű riporter tolakodó és gyűlölt személyével cserélik össze.
Nem is tudhatja. Ő megvesztegette Mr. Thornt, a titkárt, hogy orvos
lehessen az expedíciónál, és Thorn ajánlotta Watsonnak. Jelenleg
zsebében a szerződésével eljött, ahogy illő: a tulajdonosnak is
bemutatkozni.
- Mit óhajt? - kérdezte Mr. Theo, és végigmérte.
- Nevem... A. Winter... Nem tudom, ismeri-e, Mr. Lincoln?...
- Eddig nem ismertem. Ma említették - felelte zordan.
„Udvariatlan ember" - gondolta. - „Vagy vérszegény." Fiatal
milliomosoknál előfordul. Majd felír arzént.
- Kérem... én az expedíció ügyében jöttem - hebegte A. Winter a
fogadtatás miatt szomorúan -, megengedi, hogy önnel utazzam?...
Rideg gúnnyal végigmérte. Ez az alak azt hiszi, hogy a támadással célt
ért?
- Hát figyeljen! Ön tévedett! Nem változtat a helyzeten sem Hannibál,
sem Columbus és az én csúf szeplőim sem! Azt hiszem, ez világos beszéd
volt?!
Óvatosan hátralépett. Hol volt itt a világos beszéd?
- Azt hiszem - szólt A. Winter megtörten -, hogy az én látogatásom
aligha lehet összefüggésben az ön szeplőivel, Mr. Hannibállal,
továbbá Signor Columbussal...
- És mi van Chaplinnel?... Őt kihagyta! - felelte metsző gúnnyal, de
vibrált a szája és az orra is, dühödt gyilkolási vágyban.
A. Winter megrettent. De nem mutatta. Gyászkeretes zsebkendőjét
punktálüvege alá helyezte, azután pedánsan eligazgatta ismét felső
zsebében, és sóhajtott.
- Néhai jó nagyszüleim rendkívül szerették Mr. Chaplin bohóságait. Négy
éve sincs, hogy eltemettem őket. Még... élhettek volna... szegények.
Mr. Theo udvariasan csak annyit felelt:
- Amit tudok önről, az elég ahhoz, hogy teljesen megértsem nagyszüleit,
amiért jobbnak látták mielőbb elhunyni!
A. Winter tokája beleremegett a kijelentésbe, és reszkető öt ujja
körmét előbb szájához, azután nyakkendőjéhez, majd ismét szájához,
végül szemüvege széléhez érintette.
- Én csak a legszükségesebbre szorítkozom majd - mondta -, ha önnel
lesz dolgom, mivel nem rokonszenvezik velem.
Mindenképpen szeretett volna részt venni az expedícióban. Ugyanis azt
hitte, hogy ettől lefogy és így automatikusan felnőtté válik.
- Ismétlem, kedves A. Winter úr! Álláspontom, mint tudja: hírlapíró nem
kell a hajón, de ezzel szemben áll a cipőhúzó, valamint a száraztészta.
Egyetlen értelmes szót ez a fiatalember nem mond. Ez kétségtelen. A
hírlapíró és a cipőhúzó! Továbbá Hannibál, Greta Garbo és a szeplők!
Vagy megzavarodott, vagy nagyon vérszegény. Mi volna, ha arzént szedne?
- Én szívesen veszek részt... az expedícióban - próbálkozott ismét.
- Fenntartom a véleményemet: az expedíció kizárólag sok száraztésztát
visz! Érti? - és nyersen kacagott. - Azután pulykatojást!
- Mit csinálunk?... - hebegte az orvos.
- Columbus pulykatojását említettem - kiáltotta eltorzult arccal.
Egek!
Tanácstalanul, aggódva nézte. Szemét elfutotta a könny.
- A... fehérje fontos - szólt végül. - Tehát a pulykatojás ellen nincs
kifogásom, de szerintem a száraztésztán felül zöldséget is kellene
vinni - rebegte riadtan -, és gyümölcsöt a skorbut miatt...
- Ez épp olyan megjegyzés - kiáltotta indulatosan Theo -, mint a
Tulango-törzs vagy Sambi-Sumbi! Alávaló állítások!...
Ettől már megrándult kissé a válla. Nincs kétség: ez őrült!
- Megengedi - mondta és elővette receptkönyvét -, hogy felírjak valamit?
- Ide hallgasson! Ha itt bármit is felír, akkor lekísérem önt az
utcára, ahol már nem védi a vendégjog, és a legelső sarkon pontosan
addig verem önt, amíg kék, zöld, ibolyaszínű és kockás szövetekhez
hasonlóan sávozott lesz tetőtől talpig.
Két ujját ismét szemüvegének kiszögellő keretrészéhez illesztette és
hátralépett, kapkodó lélegzettel.
- Kérem... úgy vehetem... talán valami okból megváltozott a szándéka...
személyemet illetően?
- Semmi sem változott! Érti?! Semmi!
Kissé megkönnyebbült. Ha goromba is, sőt háborodott a milliomos, azért
A. Winter sajnálta volna, hogy nem vehet részt az expedícióban.
Mikor A. Winter elment, Mr. Theo félszemű és féleszű lakáját hívta:
- Sigorszki! Ha ez az ember, aki itt volt, még egyszer a közelembe tud
férkőzni, elveszíted az állásodat. Sigorszki, a profilaktikus eljárások
híve, erre nyomban az erkélyre sietett, és amikor dr. A. Winter
kilépett a kapun, sietve leöntötte az orvost egy vödör vízzel. Ez bús
arccal, csordogálva feltekintett.
- Miért öntött le? - kérdezte hangszórót formálva két kezéből, lassú,
tagoló szájmozgással, az emelet felé.
Sigorszki ugyancsak tenyerének hangszóróján át, lassú mimikával felelte:
- Azt akartam, hogy vizes legyen!...
Az orvost úgy látszik megnyugtatta a kézenfekvő magyarázat, mert
megértően bólintott, majd szétmálltan csöpögő kalapját megemelte, és
csendesen sírdogálva távozott.
HETEDIK FEJEZET
Másnap kirobbant a szenzáció!
A Saturday Pictures Post olvasói körében gyűjtést rendeztek, és e
gyűjtésből külön expedíciót indítanak Gustav Bahr megmentésére, éspedig
Honoluluból Hermans tanár, a világhírű tudós részvételével, aki szerint
Gustav Bahr Sambi-Sumbi szigetén él. Nem kétséges a cethalászok
történeteiből, hogy a távoli sarkvidékhez közel eső portugál szigeten a
bennszülöttek között élő titokzatos európai az eltűnt Gustav Bahrral
azonos.
A tanáron kívül természetesen A. Winter, a rajzos riporter is részt
vesz az utazásban, és beszámol.
- Nagyon helyes - vélte Mr. Theo -, legalább hangos lesz a blamázs,
amikor üres kézzel visszatérnek.
- Én sem hiszem, hogy megtalálnak engem Sambi-Sumbin - mondta Gustav
Bahr. - Megjegyzem, ha csakugyan ott tartózkodnék, még mindig kétséges,
hogy kitűnő kollégám, Hermans, rám akadna-e?
Kellemes változást jelentett az expedíció tevékenységében a legénység
toborozása, Fülig Jimmy és a félszemű Vaszics közreműködésével.
Nemegyszer komoly verekedéssé fajult a vita, és olykor öt-tíz percig is
eltartott, amíg Fülig Jimmyvel testvériesen osztozva egy szék vagy
asztal két részén, rendet csináltak.
Fülig Jimmy érzékenységét roppant sértette a Watson nevű kapitány,
nemcsak fehér nadrágja és kék kabátja miatt, de ellenszenves, hűvös
mosolya következtében is.
- Ha ez az ember kapitány, akkor én legalább első tiszt vagyok.
- Igazsága van neki - mondta Vaszics, mert pártolni akarta Fülig
Jimmyt. - Ahol minden félcivil hülye kapitány lehet - önre nem
vonatkozik Mr. Theo, miután nem félcivil, hanem teljesen civil -
szóval, ahol minden jöttment fél és teljesen civil ökör beleszólhat,
ott a Fülig Jimmynek is kijár a pozíció. Legyen ő fregattfőhadnagy!...
A mindenségit az ilyen lökdösődő házfalaknak...
És miután ebben megegyeztek Mr. Theóval, Fülig Jimmy még délután
vásárolt egy bricsesznadrágot bőrkamásnival. Azután egy aranygombos
flanell pizsamakabátot, továbbá nyakából lógott az áttétel, a nyeles
monoklival, és beszerezte a legmeredekebb fehér tányérsapkát, fényes
fekete ellenzővel, amit kizárólag az önkéntes mentők fő- és alorvosai
viselhetnek teljes joggal. Gyönyörű emailgomb díszíti. Ezen a jelvényen
két srófhúzó között egy havasi gyopár és négy piros kémény fénylett
zománcból, ami az üzlet tulajdonosa szerint annyit jelent, hogy:
„Mindnyájunkat érhet baleset."
Harminc elsőrangú legényt szerződtetett a fregattfőhadnagy; régi
barátait, akik örültek szerencséjének. Theo csodálta a szerződtetés
módját, ahogy a fregattfőhadnagy hatalmas, vállas egyéneket
visszautasított, máskor meg valami cingár, rongyos, piszkos képű
suhancot hosszan kapacitál. Például egy Tüskés Vanek nevű sápadt,
suhancszerű egyént csábít mindenfélével, amíg ez nagy kegyesen felcsap.
- Ez az ember - mondta Mr. Theo - olyan, hogy ingyen sem alkalmaznám.
- Mert nem érti maga a brancsot - felelte Fülig Jimmy, és vastag
izzadtságcseppek gyöngyöztek a homlokán, mert gyönyörű viharkabátját az
időszerűtlen, napsütéses alkalom ellenére is felvette. - A Tüskés Vanek
aranyat ér. Sportfiú, Shanghaiban egy boxmérkőzés előtt
összeverekedett az utcán, és elmaradt a meccs, mert a két
Európa-bajnok a kórházba került a Vanek keze alól. Limában a
rendőrsportklub futóbajnokát négyezer méteren elhagyta, pedig az
háromszor utána lőtt. Az ilyen ember aranyat ér expedíciónál.
Mr. Theo nem szólt semmit, holott különösnek találta Fülig Jimmy
elgondolását egy tudományos kutatóút személyzetének fontos
tulajdonságairól.
- A fő, hogy mindnek legyen papírja - magyarázta -, mert az az első!
Egy hajó legénysége papír nélkül csak annyi, mintha nem volna meg a
horgonya vagy a mélység- és a sebesség mérője.
Két nap múlva a kikötői kapitányságon Fülig Jimmy büszkén leadta a hajó
papírjait. A húsztagú legénység okmányai rendben voltak. Mr. Theo kint
várakozott. A fregattfőhadnagy kissé gondterhelten jelent meg.
- Szép rend van itt San Franciscóban!
- Mi történt? Nincs rendben valamelyik papír?
- A legnagyobb rendben van mindegyik. De micsoda eljárás az, hogy az én
papírjaimat is kérik? Vagy hajótiszt az ember, vagy nem.
- Magának nincsenek papírjai?
- Az ilyen célozgatásokat kikérem! Engem a világ minden kikötőjében
ismernek. Egy hajón az a fontos, hogy szakképzett legyen az ember
mindenben. A tenger az nem papírból van!
Mr. Theo befolyása és vagyona lehetővé tette, hogy Fülig Jimmy
visszakapja papírjait próbaidőre, ami némiképpen enyhítette sérelmét.
Végre azonban úgy-ahogy rendben volt minden, és egy nappal az indulás
előtt eljött Sir Maxbell, hogy néhány szót tanácskozzék.
Eddig felolvasott és bankettekre járt a vén díva.
Most ott állt a kék szekrény előtt, amelyben Gustav Bahr raboskodott.
- A fő, hogy orvos legyen a hajón és ötszáz kombinált porom számára
helyet találjunk. Lehet, hogy máris lázam van.
És a pulzusát tapogatta. Rettentő hipochonder volt.
- Ön mit tart a Sambi-Sumbi kombinációjáról?
- Szamárság. Gustav Bahr csekély felkészültségével nem merészkedett
olyan messzire.
Mr. Theo megrettent. Itt baj lesz. A szekrényben neszelés hallatszik.
- Azért - szólt hangosan - kár lenne ezért az emberért.
- Igen, igen - bólintott Maxbell. - Végre is nem kell mindenkiben a
tudóst nézni... Úgy látszik, lehűlt a levegő, mivel itt recsegnek a
bútorok.
Mr. Theo ijedten a szekrénynek támaszkodott a hátával.
- Azt mondják - vetette közbe gyorsan -, hogy kitűnő ember volt ez a
Gustav Bahr.
- Ne áltassuk egymást - legyintett keserűen Maxbell -, nagy útra
megyünk együtt, tudja meg hát, hogy egy ifjúkori művemen elkövetett
plágiummal lett tudós...
- Menjünk át a másik szobába! Itt nagyon lehűlt a levegő - szólt
gyorsan és rémülten Theo.
- Egy esetben igaza volt - merengett Maxbell. - És ennek most hasznát
látja. Az én térképezésemben két fokkal tévedtem Tsiui szigetét
illetően. És így most nem találnám meg Gustav Bahrt, ha közben nem
jövök rá a tévedésre.
- Persze önök leveleztek...
- És ez az ember győzött. Elismerem. A legfontosabb mérések
bebizonyították, hogy Gustav Bahr bizonyára véletlenül, de helyesen
állapította meg a Tsiui sziget fekvését. Talán nem figyelt oda, vagy
részeg volt - tűnődött tanácstalanul.
- Marha!
A szekrénynek ez a megjegyzése váratlan volt, és a tanár riadtan
felkapta a fejét.
- Ki szólt itt?
- Én nem hallottam semmit - felelte Theo -, inkább úgy látom, hogy ön
kissé sápadt... rosszul érzi magát...
- Igen, igen - körülnézett, és riadtan megtapogatta a pulzusát... - Úgy
látszik ez láz... Hallucinálok. Uram! Én beteg vagyok!... A térképemen
jelzett útiránytól két fokra kell eltérnie. Ezt jegyezze meg, mert
kimúlásom esetén szüksége lesz rá. Amennyiben nem múlnék ki, felesleges
megjegyeznie, mert ott leszek én...
Amikor elment a tanár, Gustav Bahr kirontott a szekrényből.
- Elveszett ember vagyok - lihegte sápadtan.
- Miért?...
- Eh... Nem érti?... Sohasem talál rám... Soha!... Neki volt igaza a
két fokban!...
- Mi?!
- Igen! Beismerem. Amikor odaértem Tsiuira, szomorúan láttam, hogy
ennek az alaknak a térképe helyes. Levélben győztem, de a valóságban
nem! Én tévedtem két fokkal, nem ő!... Talán beteg volt, de mégis
helyesen látta!
- No és?
- Nem érti?... Ez két fokkal keletre, az én térképem szerint vezeti
majd az expedíciót. Pedig az ő térképe helyes. Tehát messze elhajózik
Tsiui mellett, egyenesen bele a jeges sarkvidékbe.
- Hát meg kell mondani, hogy téved! Illetve maga téved! Azaz mind a
ketten tévednek... Az ördög ismeri ki magát!
- Ezt más nem tudja, csak én! Ha megtalálnak, közölhetem. De uram! Így
sohasem találnak meg!
Szinte sírt.
- Reméljük - mondta végül Mr. Theo -, hogy útközben Maxbell felismeri a
tévedését.
- Miféle tévedését? Maxbell éppolyan jól tudja a helyes irányt, mint én!
- Most mondta ön, hogy két fokkal eltér! A mindenségit!
- Eltér, mert nem akar megtalálni! - kiáltotta Gustav Bahr
elkeseredetten. - Inkább belátja, hogy igazam van, csak hogy ne
találjon rám!
És végre, végre! Fényes külsőségek, zeneszó és fáklyafény között,
gumibottal puhított tömeg jelenlétében a Stanley Up To Date lassan
megmozdult. A sziréna búgott, a futballbíró sípolt, és
méltóságteljesen, dörgő éljen és notabilitások cilindersorával
szemben... igen!... Ez igaz! Elindult az expedíció!
A helyszíni közvetítést recsegő megafonok szétbőgték az űrbe. Még
látszott a fényes hajó, a nyájasan integető hóhér... De már fogyott a
szpíker előtt a szöveg, és így kénytelen volt bemondani kézirata
szerint a következőket:
„Itt állok meghatottan és nem találok szavakat amikor eltűnik szemünk
elől a hajó..." Mi az Isten csudája van!? Most állnak itt, és a
pilótagőzösön ordít valaki. De mit lehet itt tenni?...
„És ahogy az utolsó lámpákat is felszítta az óceán köde (milyen
marhaság, hogy pont ma nincs köd) az emberek meghatottan eloszlanak, az
arcukon látszik: Man for man! A mi hőseink nekivágtak! Tudjuk, hisszük
és nincs kétség, célhoz érnek. De ha nem, akkor is hősök voltak...!
Most a polgármester int a cilinderével... zsebkendők lobognak és
lassan, nagyon lassan (de milyen lassan! Te jó Isten!) oszlik a tömeg.
A hajó utolsó lámpái most tűnnek el. Tíz perc, negyvenhat másodperc
késéssel... És pontban kilenc óra húszkor hanglemezeket adunk. A rádió
helyszíni közvetítése a Stanley Up To Date útjáról véget ért és kérjük
a becsületes megtalálót, hogy a tőzsde előtt elveszett irattáskát illő,
de száz dollárnál nem kevesebb jutalom ellenében adja le a Smallow
& Co. cégnél. Ugyanott elsőrangú esőkabátok és teniszütők..."
És a hajó megy-megy, csendesen úszik, és a nézők között egy rémült
ember áll a parton: Gustav Bahr!
A nagy kutató nem tudja, mi lesz most? - Itt hagyták! Ez mi?! A köd
elnyeli a hajót, amely őérte megy. És ő, derekán a frottírral, itt áll
megfürödve.
FÜLIG JIMMY LEVELE
A BOLDOGSÁG-SZIGETEK KIRÁLYÁHOZ
II.
T.c.
Santan Tónió főherceg nagyságos őfelsége
ALMIRA
Trónterem, főlépcsőház, félemelet 4. (jobbra)
Szíves soraimat vagyok bátor az alábiakban ezennel. Két nappal későbbre
kitoltunk az indulásal. Felségetről nekem abban a hitben vagyok, hogy
úriember és asz asz érzésem, hogy nem fogok kegyedbe csatlakozni. Eszér
számítok, hoty megbízásom lehet diszér, diszkér dikrécisz, szóval, hogy
nem tetszik elköpni, ahoty eszt latinul mondják, de minek latint
hencegni amikor nincs hivatalos ügy? Szóval kérem felségedet a királyné
őnagyságát és a kedves császári öreganyját (kinek kezescsókomat sok
szeretettel képviseletemben adja felsék) hoty esztet a szélhámosságot
nehogy pletykázzák.
Szóval már épen készüle az óceánjáró, mikor megjelent két barátom és
hosztak egy ládát. Én díszegyenruhámban a sok újságíróra tekintet miatt
csak úgy odaszóltam, hoty „Vityázzanak és a szekrényt Mr. Tejo
kabinfülkéjébe vigyék!" Kínosan érinte, hoty esz a Jászmin nevű
gyalogvivős aszongya, ne pofázzak mer ő is ott tanulta a teherhordást
ahol én. Elszégyeltem mert mégis fregattfőhadnagy vatyok, és a kínosság
miatt figyelmeztem, hogy meg lesz rúgva ha járatya a száját. Erre ő:
„Itten már te is valaki vagy! Már ebbe a kikötőbe mindenki valaki akar
lenni?!" Nem értettem, ami fenforog. Eszek nem szeretnek engem?
Ez a Tejo egy jó fiú. Csak úgy látszik ideges kicsit. És akkor ott volt
Watson és asz a két gyanúsan rendes matrosz 1-én. Láccot, hogy könyvből
jól tudják a tengert. Aszonban a legények csak nem jöttek, pedig én
szerződtem. Egy se! Csak a Vaszics, de az többször is mer
visszacsúszott eleinte. Mr. Tejo szivarza és megjegyezte szomorújan,
hogy engemet is mekehetne a fene az emberejimmel együtt. Közben
megérkezet a zekszpedíció főb része. Nagyon érdekes egy ilyen
kutatóekszpedíció, hogy milyenekből áll. Van egy műötvös. Esz sokat
intézkedett. Azután egy hóhér, de ikaszán natyon elegáns, kis detektív
pipával. Szerinte kevés a mentőcsónak a hajón. Asztán jött egy énekes,
ki úgylátszik szintén kell a zekszpedícióhoz és kérdezte hoty esz a
hajó jégtörő-e? És egymásnak magyarásztak és ez a Watson udvarijas volt
hozájuk, amiből látható mennyire nem tengerész, mer asz ijen városi
bandát asz nem szereti, még könyvből sem. És csak a legénysék nem
gyött. De különben már minden együtt volt az ekszpedícióhoz. Csak még
ahoty Mr. Tejótól tudom, valami portást vártak és akkor teljes. Előre
érdekel már, hogy minek eszek ilyen fontosak a kutatásútra? Mer matrósz
nem volt. De már zenéltek és a raktárház tetején egy filmes forgata. És
nincs legénység! Ez jó! Meg gyött egy úr búcsúzni a várostól csíkos
nadrágban, fényes, fekete hosszú kalapba, amit zsakettnek hívnak.
Valami polgári szeméjj társaival küldöncsékben és leemelé fejéről a
zsakettet és fehér kesztyűje volt és emlékesztete Gombperecre, az
ettiketes faxnik spanyol hideglójára. És akkor én montam Tejónak, hogy
naty botrány lesz, hát elmegyek meknézni hoty hol van a legénység. Mek
az orvos? A Watson monta, hogy ő leszerződtette. Bementem a műtőbe, mer
ottan vannak orvosi köpenyek munkához való fehérek és egy ijet mingyár
magamhoz vettem csomagolva. Aszután szépen lesliszoltam. Rém kínos volt
nekem, hogy az én szerződtetett legénységeim nem jöttek...
Felsék! Kegyed esztet nagyon szereti és milyen szép is! Az Oakland
kikötő amikor így kigyuladoznak a lámpák és begyuladoznak a polgárok,
tehát elmenek a belső városba pofonok ellen. Mennyi muzsika, mennyi
ívlámpa meg nagy vörös, zöld és kék lampojinok és por és ricsaj és
tengeri büdösség mer a dagály kidobja a döglött halat meg a csigát. És
általába! Mennyi kidobás, ahogy este lesz, és a sok ember, mintha
hivatalba járna, leissza magát. A Bolondság Szigetekre gondoltam ahol
hűsékes állampolgáraimmal pertut ittam és eszt nem vette tőlem néven
szőr Ekmont, kit felséked gyerekkorából jól ismere és homlokán a heg.
Felségedre is gondoltam elsősorba, mert olyan esz a kikötő, hogy minden
marhaság észbe jut. És furcsa asz ahoty itten egyik óráról a másikra
nem szemeltek jó nézéssel engem. És én mondtam magamba, mi dolog esz?
Gondoltam majd egyik pofonról a másikra megváltoz, de induláskor nem
akartam provokálást botrányozni. Mer gyönnek a rendőrök és asztán van
itt olyan alak a kikötőben kinek kínos lenne ha felpofoznák odabent.
Legutóbb Adenben tapasztaltam ijet és uralkodásom alatt nem fordult elő
Almirában. Mer mindentől nem függve még felséksértés is lett volna. Én
tehát főúri lépteimet a Döglött Hal nevű törzshelyemre irányoztam. Csak
mikor megláttam asz egyik sikátor kék-piros világítású gyöngyfügönyös
lebujgrilje előtt állni Pofa Jenő nevű kormányosomat, amit arról lehet
megismerni, hogy ety sapka meg ety szakálcsomó között pipa füstöl és
látám hogy kiveszi a pipát, feltolja a sapkáját és félig háttat fordít,
hát odamegyek.
„Én téged bántottalak?" - kérdeztem, mer kiváncsiságból. Mire ő:
„Én fütyülök rád."
„Azomban te szerződtél hozzám és nem jöttél." Vállat von. Aszongya:
„Nézd Fülig Jimmy, amíg te egy senki voltál, addig szívesen csináltam
veled mindenféle mókát. Ha megin egy senki leszel, akkor megin csinálok
mókát teveled. De nekem nem veszi be aszt a gyomrom, hoty te itten urat
jáccol és flangérozol, tehát mekmondom neked szépen minek veszekedni:
én köpök rád."
Esz rendes beszéd volt, hát montam neki, hogy várjon ety percre.
Bementem a kapu alá, felvettem a magammal hozot munkakabátot, aztán
kigyöttem és montam neki, hoty készülődjön mert most nagyon megverem.
Ez a Pofa Jenő életveszélyes ember és azonnal kiveszi a kést. Legnagyob
sajnálatomra. Mer csak ezér kapott akkora pofont, hoty szét tört a
pipája, továbá a szopókából sokat lenyelt. Nem hatyhattam mekszúrni
magam asz új ruhába, hát ficama lett. De aszt attól is kaphatta, hogy
nyár volt, nyitva van minden és beeset földszintileg egy pincelakásba.
Nem vártam meg, hoty kigyőjjön, becsomagoltam a munkaköpenyemet és
továbbhaladtam.
Mért haragusznak ezek rám?...
Én a Pofa Jenővel öt napig közösen laktam ety családi sírboltba, hát
asz ilyesmi, Felséked jól tuggya, csak még jobban lepecsételi a
barátságot. Nem mondom, hoty elromlik, ha képenütnek valakit és bevesz
ettől egy pár gram szopókát, de esz már méksem az igazi barátság. És
akkor szemberöhögött zsebredugott kézzel a Bőkezű Rócsild. Nem a
gazdagsága miatt volt Bőkezű és nem a gazdagsága miatt volt Rócsild.
Rócsildnak azér hívták, mert esz ety gazdag svéd mágnás, s egyszer
amilyen szerencsés esz a Bőkezű, elütötte őt autó következtében. És
akor fizetett sokat, mer a haverok, akik ety kapu alá vitték asz
elgászolt Bőkezűt, kicsit hozzásegíteték a lábát ety töréshez. Még azt
is megtették neki (barát asz barát!), hogy a fejit odaütögették, úgy
hoty mire kijöttek a mentők, már kórházképes volt és elvitték. Így
asztán a Rócsild 1. csomó pénct fizetett, és ha a Bőkezűnek esze van,
akkor halgat a Buszkó Mocsingra, aki aszt monta, hoty gyorsan tolják ki
asz egyik szemét, mert ami bisztos asz bisztos. Akkor élete végéig
kosztya van, mert eszért ételjáradék illeti a törvényből és a szeméből
kifolyóan. De hiába a Buszkó Mócsing bolondos jó szíve (felsékedet sem
zaklatá asz öt dollárért, pedig mostanában nem dúskál és hiába nyúl a
zsebébe, továbbá másokéba: örekszik). Szóval ételjáradék nem lett,
pedig az elgázolóval szemben igazi kitolás esz a szem lett volna. A
bal. Nem is lett volna kár, mert teljesen dijoptriásá rövidült a
látása. Íty is sok pénct kapott, mert mire a kórhászig értek amennyire
lehetet ő maga is meglaszította két ujját a foglalatukba és ütyesen, a
mentőszekrén oldalával, hasítást végzett a lábán. Talán ha kicsit
messzeb van a kórház, elhatároszta volna hoty kitolja magának a
feleslegesb szemit, amit könnyelműség volt, hoty nem teve. És akkor ő
fiszetett minden barátjának 1 liter bort és 10 cigarettát! Pedig eszek
segítettek neki. Csak én magam két bordáját nyomtam be a
hüvelykujjammal! (Mer barát asz barát!) Természetes, hoty rosztett
helyébe roszt várj. Egy hónap múlva elütötte őt a hentes autója és
olyan elsősegéjbe részesítettük, hoty a rendőrposzt mondá, közbenjár
nekünk a vöröskereszt kitüntetésért. Azonal elkötöttük a vérzést és
hiába elmondott mindennek, esz a Buszkó Mócsing, aki nagyon kegyetlen
is tud lenni, egy rántással helyretette a kificamodott kart és valaki
gyorsan megfésülte. Képzelheti magát felsék az ő helyébe, ahoty esz a
csirkefogó rúgott, harapott és átkozott és még vigyáztunk, hoty
ruhájával a tócsába se érjen. A mentő kikérte magának, hoty ide
elhívták és a hentes mekkérdezte tőle hoty két eset van: Vaty akar húsz
frankot, vaty egy pofont, vaty feljelenti zsarolásért vagy elmety a
fenébe. Ötödik nincs. Esz a tanulsák abból, ha valaki barátajival hála
nélküli.
De aszután a Bőkezü sokat hajózott velünk. Bőkezűnek azért hívták, mert
a keze olyan naty volt, mint egy biffsztök a rajzfilmben. Hogy mer
röhökni zsebredugva, szvetterbe és bagót rág? Énnekem sajnos puha
szívem van. Ezért említem én annyiszor Felsék tisztelt öreganyját, kit
szeretek. És mostan is bántott, hoty eszek a cimborájim, kikkel annyit
együt voltunk jóban rosszban és tolonszolásban, hoty eszek ilyenek
lettek nekem. Mondom szelíden mer talán szép szó használ:
„Mivel bántotalak én tégedet, te tiportfejű marha?"
Mer így is hivják őt, mióta elütötte az autó és baráttyai fejberúgták,
hoty pénzt kapjon. Erre aszongya:
„Mer te mindig hencegsz és asziszed vagy már valaki és aszt nem lehet
elbírni, hoty ety ilyen senki aszt higgye, hogy ő több mint a letört
bagó!"
Mondom: „Erről, hoty letört egy derék dolog jut az eszembe rólad, csak
felveszem a munkakabátomat."
Úgy is lett. Mikor továp mentem, még hallom hoty Cviki Aurél, aki
méregképes könyvelő, mer sikkasztási pöre előtt megivott valami enyhítő
körülményt, kiszámítja, mennyit keresett volna esz a Bőkeszű Rócsild,
ha én ety ötliteres sportkocsi vagyok. Élete végéig szerényen és
gondtalanul élhetet volna.
Így mék halál közt is lebeget, mert nikotinmérgezést kapott egy
pofontól. Esz sűrűn fellép, ha valaki bagóval a szájába verekszik és
ety svungos tetleginzultustól elismerésében gyorsan lenyel félfont
préselt dohánt. Dehát nem lett életjáradék, mivel nem géperejű
pofonokat kapott.
Aszért nekem is nagyon-nagyon keserű csúszott le a torkomon,
szomorúságból való nikotin, mert bármit is mondanak a főfelügyelői
urak, kikötői fiú vagyok aki még a trónt is megfosztottam magamtól, mer
úgy éreztem, hogy itten szeretnek, ahová tartozok. Bementem hát a
„NYAKÁT NEKI RITZ ÉTEREM"-be, hoty lehajcsak egy pohár italt. És itten
nagy csodálásomra szinte azt hitem, agyrázkódásom lett a pofonoktól,
miket a Bőkezű Rócsild kapott.
Te Úristen!
Ott ült velünk szembe a Kapitány! Felsék tuggya! Bizonyos Piszok Alfréd
nevű!... Felsék én nem hazudok magának, higgye el így van: málnaszőrt
ivott. Kavarta és habzott.
És felállt és aszt monta: a ruhatárt itten ő kezeli.
Én leghamarabb nyertem vissza a lélekjelenségemet. Mondom ennek az
öregnek: „Maga natyon hasonlít ety Piszkos Fret nevű köz és
életveszélyre. Ety pillanatig asz ember aszt hiszi, őt látná. És csak
asztán lesz újra nyugodt." Aszongya:
„Nemcsak hasonlítok, hanem ez még sokkal több. Mer én vatyok."
És szomorúan néz. És issza a málnaszőrt. Elfordítottam a fejemet és
kértem, hoty ne csinálja esztet, mer nem lehet nészni.
„Idehallgasson Kapitány. Esz itten valami naty gazsák, amit megint maga
kiforralt. Maga mindig íty kezdi fordítva. És nem lehet tudni, mit
kavargat." Mongya ő:
„Láthatod fijam, hoty málnaszőrt."
Ekkor én már bisztos voltam, hoty itten nagy gazság lesz, és esz megint
valahonnan fordítva gyön, az ő rengeteg eszével, mert szíve nincs egy
csepp se, de minden csepp hiányzás helyet két liter agyavelő van benne.
De mostan búsan néz.
„Te mindég bizhatatlan voltál Fülig Jimmy, te mindenkit hazugnak és
gazembernek nésztél, nem jó pedig annak, ki mindig magából indula."
Így ő. És szomorú volt...
Mondom én:
„Sose bántottam magát, és maga mindig csak rosszat beszélt rólam."
„Nahát" aszt mondja, „itten van esz a sok tanú, ety sem fog hamisan
vallani, mer mi nem fizetünk nekik. Ezek bizonyítják, hoty én ma sok
jót montam rád. Mert elnehezült a lelkismerésem és magam is
gondoltam, hoty esz a Fülig Jimmy nem rossz fiú... Nem okos, nincs sok
etyenes lépése, és nem volt épen juszto mordic, ha felakasztottak nála
rendesebbet, de aszért nem rossz fiju, asz bisztos." Engem kissé
meghata, hoty így dicsér azok után amik a történtek alapján fenforogtak
aznap pofonilag. És gondoltam, még utána nézek matrószoknak és mentem
asz „Adakozó" nevű helysékbe. Esz egy Rolland nevűé volt, aki betört
ety barátjával, de másnap megtutta, hogy a Csecsemőgondozó
Ingyentej-Intézmény pénztárát rablá és esz ojan fiú volt, hogy a rabolt
pénzt visszavitte. Pedig bezárták. De kiszabadula és nemességéért ety
gaszdag ember kocsmát nyitott neki. Esz volt az „ADAKOZÓ" vagyis
„GONDOZATLAN FELNŐTTEK PÉNZÉRT SZESZ INTÉZMÉNYE". Itten három
matrószom ült és gúnyos mosollyal néztek rám meg egymásra. Mondom a
tulajdonosnak, hoty hol vehetném fel a munkakabátomat? Akkor meglátom a
Buszkó Mócsinkot, akiről most már sokan tudják a titkát: hogy ő
tulajdonképpen az Igazi Trébics. Furcsán nészett ki fekete művész
kalapjába, kilógó hosszú ősz hajakkal, ahogy sandalított orra hegyére
csípett drótlátcere fölött, és ojan hosszú szalonka kabátja volt
feketéből, hoty ezért megtakarította a nadrágot.
Esz tud valamit talán mer szaglászós 1-én. Odamegyek!
„Bántottam én itt valakit? Beszélj Buszkó Mócsink. Te okos vagy. Itten
rágalmazott vagy szidott engem valaki?"
Aszonta:
„Itten nagyobb baj van te Fülig Jimmy. Asz történt, hoty a Piszkos Fred
dicsért téged! Aszt nehéz elbírni!"
Erre kiderüle:
Esz a Piszkos Fred ott ül. És már egész délután patakokba folyt a
málnaszőr és mindig mondá, amikor gyött ety matrószom.
„Hallom, hoty elszersződtél a Fülig Jimmyhez! Aki mostan már tiszt!...
Naccerű fijú asz."
Erre monták, hogy igen. Ő meg monta:
„Asz a Fülig Jimmy nem ojan köszönséges töltelékfegyház, amijennek
látszik. Ész meg tehetség van neki."
Erre valaki aszonta:
„Nono. A Fülig Jimmy azér csak Fülig Jimmy. És van itt még ojan mint ő."
De az öreg Piszok Alfréd csak itta a málnaszőrt, csak csóválta a fejit
és aszonta:
„Én mindig láttam, hogy ő jobban érti a tengert, mint a többi. Ezen ha
felveszi az 1-n ruhát láccik, hoty valaki van benne."
Ettől asztán mekvadult a Bőkezű Rócsild mek a Tüskés Vanek és aszonta,
nem nyukszik, amíg nem leszek megin ojan senki, mint voltam. Pedig
ojjan nem leszek!
És akkor aszt mongya a Mondmár Fülöp ez a 2-es egizencija:
„Nagy felfújt marhahólyag ez a Fülig Jimmy, ami ha elpukkad, nem marad
más, mint marha meg hólyag."
Felvettem a munkakabátot, és rohantam vissza. A „NYAKÁT NEKI RITZ"-be.
„Maga sátán, maga miket dicsért rólam?!"
Aszongya:
„Asz előbb itt szidtál, hogy én csak rosszat mondok rólad, mos meg
szidsz, hoty jót mondok. Hát esz se jó, meg asz se jó. Micsináljak én,
hoty te megelégedj?"
Itt ismerje ki magát asz ember! Aszért nem verekedhetek, mer aszt
monta, hogy különb vagyok.
Mondom:
„Maga mit mókázik itt a málnaszőrrel?"
Aszongya: „Hát nem hallottad, hoty orvosnál voltam?"
Mondom: „Ki tartja azt számon, hoty kinél tör be maga." Aszongya:
„Orvosnál voltam és diganózist adott betegségről. Nem mehetek többé
tengerre, nem ihatok szeszes pálinkát, mer kikeszdte a tüdőmet a
szívbaj. Asz sűrűn van, hoty a szív megnagyobbodik, és nincs elég hely
a tüdőnek. Úty hívják eszt, hogy gyomorkatarus és asztmától jön."
Felsék bisztos tudja, hoty ilyen van-e. Asz biztos, hoty nagyon
valószínűjen hangzik. És még a Piszkos Fred sincs vasból, bár ez eddig
nem volt kézfekvő.
Mondom: „Ha nem kapott az agya vesebajt, megmondhatja tanácsképen, hogy
mit tenne maga asz én helyembe?"
Röviden gondolkozva mondja:
„Aszt hiszem öngyilkos lennék."
Erre én megint elmentem. És esz a Watson szereze legénséget. Ami nekem
natyon kínosan. Csupa szemét embert és asz egésznek a tanulása, hoty
asz ember is ojjan mint a nap: Jó ha nyuktával dicsérik különösen a
róla elnevezett Piszkos Frett. Ezzel zártam
10-telője őfelségnek: Don Fülig.
A továbbaikban alant másnap folytatom, mer nem attam fel és naty
esemének lettek, mejjeket eszennel alulírok. Naty szenzácijó esz
Sanfranciszkóba és Vasziccsal ittunk rá, hogy indulunk.
Ittunk és együtt néztük a kikötőben vesztegető hajót, amivel Mr. Tejó
ekszplozíciója megy maj. Aszután megint ittunk, mert a Vaszics ennél a
Tejónál leülésből kifojóan arany cigarettatárcát talált. Én is
elhatároztam, hogy tisztelő látogatást végzek az utolsó napon a Tejónál
és hejet foglalok egy percre. Próba szerencse. És abban a tárcában
benne volt a próba. Az előszobába egy szobalán nyitott ajtót, mer más
nem lakott. A szalónba nyitottam, de itten nem volt senki. Hát
várakoztam. De feltűnt, hogy köszben elviték innen a dohányszelencéket.
Finom ejárás ez. Szép vendégek járhatnak ide. Volt itt egy nagy kék
szekrény. Szárva. Szerencse hogy ilyen akadáj nálam nem forog fen. Van
egy Wertheim-rendszerű hordoszható cipőgombolóm. Azzal én sokat
kizártam már. Ere legnagyobb meglepetésemre...
Felsék dzsentelmen, tehát rábíszhatok kegyedre minden szélhámossákot!
És itt kezdődik a hecc! Valaki lakhatott ebbe a szekrénbe! Mert esz
olyan komfortosan volt berendezve, szalámival és szellőző
ventilátorral, meg kényelemmel, hogy azt a másfél évet is iten
szívesebben töltöttem volna a zacskókészítést illetően. De akkor
lépéseket hallottam, mire a szekrénybe bújtam, rám és az ajtót jól
begomboltam. Settenő léptek közelnek! Kézfekvőnek látszik, hogy
szaktárs gyön. Esz betör. És ő is a szekrénybe hitt értéktárgyat
illetően, mert ide setteng és itt velem ütköz! Vasútnál ilyent
garamboltnak nevez a szak. Óvatosan odailleszt egy kulcsot, amin csak
röhögtem, mivel régi szokásomból képezve a cipőgombolót bentartottam a
szárba. De azért derékig látszott a kolléga egy lyukon, ami légzés
célja miatt szolgált. Ijen kolégát még nem láttam! Eszen flotírozó
fürdőkabát volt és különben csak saját bőr. Az arcot nem láttam, de
azon még bőr se lehetett, mer még ő káromkodik! Frotírban! Esz úgy
látszik a strandról jár betörni. Vagy itten mekfürde, hogy az is tiszta
haszon. De most úgy reszketet, hogy lezuhant neki a frotír, mint friss
szoborról a leplező. De nem volt ojan, hogy alakját valami főt téren
megöregítsék márvánnyal. Bár csak derékig láttam, de a többi akor sem
enyhítő erre mint körülmény, ha a fej ojjan szép mint a Robert Tajlor.
Most elbújt gyorsan, azt hiszem, az ágy alá. Mostan jött, mint derült
égből a horogütés, ez a Tejo. Neki se láttam az arcát, de felismertem a
hangját. Esz bekopog a szekrénybe nekem, hogy frászt kapok és aszongya:
„Most maradjon csendbe. Bár! Mer gyöttek a hajóra vivők és szállítják
magát is! Indulunk, mer van már matrósz!"
Érti?!... Mi esz?... És mostan világos lett előttem, mint egy
varázsütős balegyenestől: Gusztus Bár a neve, aki miatt az ekszpediálás
köll!
Tehát lehet, hogy itten szélhámosság van a szőnyegen. Valahol a
szekrényben dugdosták és éppen fürde. Tehát nem is betört. És nem is
ették meg a kaniláb indijánok! Ha előbb látom, úgy sem hittem volna,
hoty van ojan szegénysorsú embermegevő aki eztet elfogyassza! De
mielőtt itten valaki is szólhatott volna, már gyöttek a hajóra vivők.
Asz ott az ágy alatt nem moccanhat!
Halló! Mi esz?
A szekrényt felragadták!... Velem!
Egyszerűen vittek a teherautóba. Meglógási akcijót itt abszolúte
mellőzni kellett, mert nem forgott fen lehetőség a szőnyegen. Asztán a
kikötőbe letettek hajónak való holmi mellé. Csak itten nyitottam ki
cipőgombolóval és kisliszóltam. Mi legyen? Itten most baj van a
csalással. Nekem most vissza kell menni a csúf tudósér. Asz nem lehet
vitás. Mert én nem vagyok semmi rossznak az elrontója. És a Tejó most
jól nész ki, ha hiszembe van a Gusztáf Bárról, de engemet visz hejette!
Visszasiettem a lakásba. De nem volt ott a tudós.
Ekkor végre a fürdőszobából jön egy fej.
Esz ő! És nagyon remegősen mondta, hoty neki nincs ruhája és szeretne
innen eljönni. Mondom, épen ezért jöttem, mer maga nélkül nem ér semmit
a ekszpedíció. De ő mondta, hogy nem akar jönni, most csak a ruha köll.
Gyorsan fejbe ütöttem és a kis iratszekrénbe helyeztem, de nagyon össze
kellett gyűrni szegényt, azomban majd később, ahogy mondják „kilóghaja
magát".
Kelt Sajátúlag: Eksz Kartácsa.
NYOLCADIK FEJEZET
Alig hagyták el a kikötőt, mikor megtörtént a tragédia: Maxbell tanár
férfiasan, de rezgő szakállal mondta Theónak:
- Úgy hiszem, tífuszt kaptam. Ne veszítse el a fejét. Csak egyszerű
tengerésztemetést kérek: Nyeljenek el a habok.
- Sir! Mielőtt a habokat e kínos fait accompli elé állítaná, kérdezzük
meg az orvost.
Keresték az orvost. Watson szerint indulás előtt a hajón volt, ő
elhozta. Fülig Jimmy is kereste. Hol a csudában van? Kétszer is
elrohant Sigorszki mellett. A félszemű lakáj a korlátnak dőlt és
álmodozott.
Még indulás előtt megpillantotta, amint ott settenkedett a kajütök
között. Na megállj! A nehéz poggyászokhoz görgőnek alkalmazott rudak
egyikével vagy tíz percig verte a hízásnak induló, ősz süvölvényt.
Alapos munka volt. A korszerűen felszerelt műtőbe hurcolta az orvost,
hogy élvezete zavartalan legyen, és csak amikor a rúd eltört, akkor
rugdosta le a hajóról.
Most merengve nézte a vizet.
Fülig Jimmy verejtékezve kutatta át a hajót. Hiába. A fedélzeten
szembejött Schwachta Szókratész, vagyis Knapp úr (ahogy tetszik). Az
áramvonalas hóhér, szmokingjában, keménykalapban, közömbös utasként
ácsorgott. Időnként előhúzta hátsó zsebéből egycsövű messzelátóját és
belenézett.
- Ide hallgasson - mondta gyorsan Fülig Jimmy. - Maga itt nagy
szolgálatot tehet, ha akar. Nem tudom, hogy történhetett, pedig én
csináltam itten a szervezést, és most az orvos nincs sehol. Amíg
kikötőbe érünk, vállalja magára, hogy elintézi a beteg utasok dolgát.
- Rendben van. Megölöm őket - felelte vállat vonva. - De kizárólag
elektromos úton.
És máris levetette a jobb kézelőjét.
- Ne ugrasson, mert leszakítom a fülit. Maga csináljon úgy, mintha
orvos volna. Jöjjön!
Mr. Theo kővé dermedt, amikor Fülig Jimmy odahozta Schwachta
Szókratész, vagy Knapp urat (ahogy tetszik), és ez egycsövű
messzelátójával figyelmesen lehallgatta a tanár mellkasát.
- Nos? - kérdezte Maxbell fojtott aggodalommal. - Súlyosnak találja?
- Az ön korában nem... Végre is meddig akar élni?
- Tessék??... Uram, a földrajzkutatók magas kort érnek meg.
- Tisztelet a kivételnek. És ebből az alkalomból minden tiszteletem az
öné.
Fülig Jimmy körülnézett, hogy mit vágjon a hóhérhoz.
- A könyvbúvár úr azt a marhaságot állítja - szólt fenyegetően a
fregattfőhadnagy -, hogy tífusza van. Nyugtassa meg.
- Nem áll módomban megnyugtatni Sir Maxbellt - felelte hidegen. -
Valóban tífusza van... bár... - tette hozzá habozva. - Nem biztos.
Mutassa a nyelvét. Hm... Igen... Nem szokott elaludni a fürdőkádban?
- Soha.
- Akkor lepra - szólt vállat vonva, és sóhajtott, mint aki belenyugszik
a megváltoztathatatlanba. - Uram, önnek vége. Különös szerencse lesz,
ha megéri a reggelt. Bízzunk ebben.
És távozott a büfé felé, mivel sört kellett innia.
- Szemtelenség - üvöltötte a tanár bőszülten. - Így beszélni egy
haldoklóval!... Uraim, követelem, hogy jegyzőkönyvet készítsenek az
orvos eljárásáról, és halálom esetén tegyenek jelentést Maurois-nak,
aki az életrajzomat írja!
Később Fülig Jimmy egy sötét fordulónál barátságosan félrevonta
nyakánál fogva a hóhért.
- Mondja, mit pimaszkodott maga az előbb?
- Kérem, az én orvosi véleményem szerint a tanárnak tífusza vagy
leprája van. A hamis diagnózis súlyos bűntett, amiért alaposan meg
kellene vesztegetnie engemet.
- Öregem - mondta Fülig Jimmy elismeréssel -, maga nem elveszett ember.
De ha útközben mégis az lenne, akkor tudja meg, hogy én vesztettem el.
Később a tanár, mert egyre dühösebb lett az „orvos"-ra, erőt vett
magán. Dörmögve tanulmányozta a térképeket és magával hozott műszereit.
Sokat magyarázott a futballbírónak, akit valamilyen okból egy hírneves
dán geológusnak vélt, és nagy tisztelettel kezelte.
- Ön szerint, igen tisztelt uram - és egy pontra mutatott -, mi a
helyzete ennek az oldalt fekvő szigetnek itt elöl?
- Hm... Tipikus lesállásban van, ha a Fidzsi-szigeteket egy válogatott
csatársornak vesszük.
Maxbell ezt nem értette, de ilyesmit mindig gondosan titkolt. Tehát egy
körzővel méregetett. Később odajött a műötvös is, és hárman
tanácskoztak behatóan. A kórboncnok viszont a futballbíró ifjú és
elhízott nejének udvarolt, valami régi vidám históriát mesélve, amikor
még a kezdő boncnok poétikus időszakában minden hullafoltot
fojtogatásnak néz az ember. Hol vannak ezek a régi szép idők?
A futballbíró neje mosolygott. Mindig mosolygott, inkább a szájsarka
rögzítésével, mint vidáman, mert olyan buta volt, hogy egyszerű
tőmondatokat sem értett, és ez ellen használta az általános derűt.
Közben Mr. Theo karon fogta a fregatthadnagyot.
- Jöjjön.
Bementek Fülig Jimmy kabinjába, ahol az iratszekrény volt. Kopogtak, de
csak halk nyögés hallatszott.
- Még él - mondta Mr. Theo elismeréssel, és kinyitotta az ajtót.
Úgy érezték, hogy végük van.
...A szekrényből, kétrétgörnyedt állapotban, mint félig csukott könyv,
ha gyufásdobozzal helyettesítik benne az olvasójelet, dr. A. Winter
lépett ki sírdogálva!
KILENCEDIK FEJEZET
Hogy került ide Mr. A. Winter, kit indulás előtt alig egy órával
Sigorszki, habár a gőzös műtőjében, de mégis a kéznél lévő altató
mellőzésével, olyan alaposan elvert és lerugdosott a hajóról?
Egyszerűen és gyorsan került vissza ismét, mivel Sigorszkit a hajón
tudta, nyugodtan elment a milliomos lakására.
- Adja vissza a pénzemet! - zokogta erélyesen a titkárnak, aki már csak
maga volt a lakásban.
- Miért?
- Nem állok szóba magával! Csaló! Vagy visszaadja a pénzt, vagy
feljelentem!
Thorn úgy érezte, hogy az állásába kerülhet, ha a vesztegetés kiderül.
Az ördög vigye el! Azonban nem volt nála csak néhány shilling.
- Várjon itt meg. Hozom a pénzét.
A. Winter búsan ült és a körmét rágta, amikor valahonnan egy úr
érkezett frottírban. Szintén köpcös volt, valamint igen bús. Illetve
ennek a bújába némi komor elszántság is vegyült.
- Van szerencsém.
- Jó napot. Nevem A. Winter.
- Úgy!... Szóval ön az?! - kérdezte a zord fürdőző támadóan. - Mondja
csak, mit tud ön voltaképpen Sambi-Sumbiról! És a Tulango-törzsről?!!
Mi!?
„Ujjé!", kiáltott lelkileg rémülten A. Winter. „Verés jön!"
- Kérem... én ezekről mit sem tudok - hebegte, és ijedten hozzáfűzte
nyomban: - De ha kívánja, megtanulok róluk bármit!
- Igen? - kérdezte nyersen, és körülnézett, mint aki súlyos fémtárgyat
szeretne a keze ügyébe. - Általában, uram, mondja csak el: mit visz
magával egy tengeri Hannibál?
„Helyben vagyunk!", sikoltott belülről A. Winter. „Hannibáltól egy
hajszálnyi Rubikon választja el az első pofont!"
- Én úgy értesültem - lihegte hátralépve, rekedten -, hogy tengeri
útra... izé... leveskockát... illetve... száraztésztát!... És...
megvan! Sámfát visznek!... - Hirtelen elcsüggedt, és így szólt: - Ne
kérdezzen tovább. Lássunk hozzá, verjen meg, mert este dolgom van.
A zord strandoló nézte. Tetőtől talpig, megvetéssel, de rejtett
irigység is lappangott a tekintetében.
- Tisztában van azzal, hogy én most félig agyonverem?
- Egy percig sem kételkedtem ebben.
És zsebóráját kitette az asztalra. Már az első verésnél megállt.
- Hát nézze - szólt nyájasan Gustav Bahr. - Ön a halál torkában van. Ha
azt akarja, hogy a halál krákogjon egyet nyelés helyett, úgy fürödjön
meg!
- Mi?
A rejtélyes egyén, mint valami túlvilágról visszatért bosszúálló
masszőr lelke, vészjóslóan mondta:
- Fürödjön meg, ha kedves az élete!
- Kérem... - hebegte rémülten, és mint aki vértanúsága tudatában a
hóhérbárd elé maga készül, kigombolta a mellényét.
- Önt elviszem valahová, hogy cáfolatot adjon le! De ehhez az kell,
hogy rendbe hozza magát! Fürödjön meg! - Ismételte kísértetiesen a
masszőr, és szeme mohón csillogott.
A gyermeki A. Winter öt perc múlva a kádban ült, és mosolyogva paskolta
a vizet. Úgy látszik, minden jóra fordul.
Később azonban ráébredt, hogy ellopták a ruháját és rázárták az ajtót.
Csak jó negyedóra múltán nyílt ki ismét, és a doktor bátortalanul
kinézett. A többit tudjuk. Fülig Jimmy becsomagolta A. Wintert a kisebb
szekrénybe, visszavitte a hajóra és most vígan verték ismét Chaplinért,
Hannibálért, a száraztésztáért és egyéb súlyos vétkei miatt.
De A. Winter már nem erőltette a felvilágosítást, alig tiltakozott, sőt
bizonyos fokig állandósult, új életkörülménynek tekintette a verést,
tehát két pofon és egy rúgás közben eszébe ötlött, hogy elhagyta
valahol a szemüvegét.
Theo most végre úgy érezte, hogy ezzel a tolakodó frátert elintézi
alaposan, és Fülig Jimmy úgy látszik, alkalmazója iránti
szolidaritásból szintén képen törölte a szerencsétlen csillagzat alatt
született orvost.
Nagyon megverték dr. A. Wintert.
Tanulság: Aki mindenben ártatlan és mégis mindenért sír, azt, úgy
látszik, előbb-utóbb az ok és okozat sorrendjének felcserélésével meg
is verik visszamenőleg mindenért.
És közben pőrén állt ott. Ezért külön megverték.
- Ugye tudja, miért kap verést? - lihegte Theo.
- Persze, hogy tudom. Hannibálért.
- És Colombusért?! És Chaplinért?!
Keserűen bólogatott.
- A világ összes hírességéért nekem kell lakolni. És ezután jön a
sámfa, valamint a száraz tészta.
- Most majd gondoskodunk róla, hogy ne szaglászhasson! A fenékbe kerül.
Az iratszekrény A. Winterrel a mélybe került, miután nagy nehezen
sikerült térddel, ököllel hosszas erőlködés után begyömöszölni a
helyére, pedig Fülig Jimmy már azon volt, hogy felmegy és kölcsönkéri
Maxbelltől a cipőhúzót. Végül úgy-ahogy az orvos erősen
összehajtogatva meglapult a szekrényben, mint egy mélabús dosszié, és
ekkor rázárták az ajtót.
- Vége az egésznek - lihegte Fülig Jimmy. - Ez a bolond tanár két
délkörrel eltévesztette a maga szekrényét. És én vagyok az oka. Nagyon
bánom.
- Én nem adom fel a reményt - szólt sóhajtva Theo. - Talán életjelt ad
majd otthonról.
És úgy látszik, a milliomos eltalálta. Egy hidroplán érkezett a Stanley
Up To Date fölé, nem messze a hajótól egészen a víz fölé száll, kidob
egy kis bóját és elrepül...
Levél!... Már hozzák is! Mr. Theónak szól! Mohón kaptak utána. Fülig
Jimmy alig tudta türtőztetni magát.
- Akkor mégis megnyertük a játszmát - súgta.
Azonban tévedett, mert ez állt a levélben:
„Dear Mr. Theo!
Sajnos, súlyos hiba történt és igyekszem jóvátenni. Itthon felejtette
mindkét pizsamáját! A sárgát már nem hordta, de a kékpettyesre szüksége
lesz. Nem küldtem a repülővel, mert nincs kivasalva. Délben felkeresett
egy szélhámos, hogy adjak pénzt, mert repülni óhajt, mivel közös
csalást terveztek Önnel. Természetesen nyomban kidobtam. Gustav Bahr
özvegye (?) felkeresett, hogy kalauzoljam San Franciscóban.
Megmutattam neki az új halcsarnokot. Nincs elragadtatva. A hölgy ma
este elindul a SACRAMENTO nevű hajón. Azt állítja, hogy a lelke Önökkel
van. Közöltem, hogy kísérteteket lát, amit nem tagadott, de a
spiritizmus nevű idegállapotát hozta fel mentségül. Több alkalommal
szájharmonikázott és engem ez nagyon ingerel. Különben azt állítja,
hogy az expedíció védőszelleme. Remélem azonban, hogy ez a veszély nem
fenyeget komolyan. De amennyiben csakugyan megfordulna hajójukon a
hölgy szelleme, és találkozik vele Mr. Theo, úgy közölje vele, hogy itt
hagyta a napernyőjét, és megőriztem. Újság nincs. Sok szerencsét kíván:
Harry C. Thorn.
U.i.: Menyasszonya visszaküldte jegygyűrűjét, felbontotta az eljegyzést
és állítólag lelövi Önt. Itthon hagyta a fürdőkabátját is."
Először Fülig Jimmy szólalt meg.
- Mondja, Mr. Theo - kérdezte merengve -, honnan szedte maga össze a
világmindenség legnagyobb állatait?
- Úgy találomra alkalmaztam őket, ahogy magát.
Sötét események előszele fújdogált az éledő alkonyi áramlattal, és Theo
komoran szítta szivarját a korlátnál. Nem éli túl a blamázst.
- Jöjjön le a rabhoz - súgta mellette a sok baj okozója, Fülig Jimmy,
előkelő ruhájában. Most már jó lesz kibékíteni a firkászt, ha lehet!
- Sürgönyözni fogunk Thornnak - mondta Mr. Theo. - Csak ő segíthet,
vagy a csoda. Ha ő segít, az már magában véve is csoda.
- És közben eljön az a szellem-nő.
- Azt nem várjuk be...
- Hm... És ha jön a lelke? A szájharmonikával?
Theo ránézett. Szomorú, megvető bólogatással. De nem szólt. „Hülye." Ez
látszott a szemén.
Közben leértek a fenékbe, hogy utánanézzenek A. Winternek, és
kinyitották az iratszekrényt. Kissé fejbe ütve álltak.
Mr. A. Winter a kívülről elzárt szekrényből egyszerűen eltűnt!
Theo szájtátva meredt famulusára.
- Ez... igazán cifra!...
A csigalépcsőn semmi esetre nem mehetett fel. A hordókba és a
deszkaládákba nem fért bele felnőtt ember. Tüzetesen átkutatták a
raktárat.
- Szőrén-szálán eltűnt!
- Mr. Theo - mondta Fülig Jimmy -, én régi fiú vagyok a vízen. Fogadjon
meg egy tanácsot. Eztet a szót speciel, hogy kísértet, sohase mondja
hajón. Én nem vagyok babonás, és nem hiszek a badarságokban, mert aki
minden hétfőn hármat köp kelet felé egy barna kavicsra, azt nem érheti
megrontás. Elhiheti hát, hogy itt nem egy antiintelligens matrózfélével
áll szemben. De felvilágosodottságom ellenére óva intem, hogy eztet a
szót használja, mert sosem lehet tudni, mi jön ki belőle, ha ezek a
buta, dajkameséket hívő matrózok meghallják.
- Kísértetek nincsenek, Mr. Fülig. Csak kísérteties csirkefogók.
- Mi ez?!
Egy finom fuvallatnyi szájharmonika-szólam nyöszörgött fel a sötétben,
és nyomban elnémult.
Mr. Theo nem szólt semmit. Körülnézett. Egy lélek sem lehetett ott
rajtuk kívül.
- Itt... most már - szólt rekedten Fülig Jimmy - ne álljunk...
Gyorsan felmentek, és jó volt a friss levegőt beszívni.
TIZEDIK FEJEZET
Közelgett Honolulu! Nagy ívlámpák és kedves egzotikus pálmafák sorfala.
Igazán szép volt. És mit tudta a pilótagőzösön intézkedő révkapitány,
hogy a hajóhídon álló Watson irigyelt pozíciója dühíti az első tisztet.
Ha tudja, akkor talán nem üvölt a kiejtett kötél miatt olyan gorombán,
hogy Fülig Jimmynek alkalma nyílik felsorolni a révkapitány
családfáját, különösen torzszülött, korcs egyéneket gyanítva a felmenők
sorrendjében, többek között egy kentaurszerű, félig állati, de félig
sem emberi lényt, sőt teljesen a melegvérű emlősök kérődző típusához
tartozó dédeket is leír Fülig Jimmy, mint a révkapitány családfájának
megalapítóit, végső ágon egyetlen fő ősét, egy részeges, agybeteg,
rinocérosz formájú varangyosbékát említ, melyre (Fülig Jimmy szerint) a
révkapitány még ma is leginkább hasonlít.
Először megálltak jó távol a kikötőtől, amíg átvonul rajtuk a sokféle,
elengedhetetlen hatósági molesztálás. Már látszott a parton várakozó
tömeg indigószínű, hatalmas foltja, a rézárnyalatokkal borongó
alkony porfátylai mögött, és leszűrt zaj zsongott onnan, elmosódva.
Bennszülött csónakok, sampanok nyüzsögtek a Stanley Up To Date körül,
és ezekből mint elszántan rohamozó kalózok, fürge, fénylő testű
bennszülöttek inváziója özönlik a hajóra, fülsértő karattyolással. A
maláj suhancok fejükön himbálódzó gyümölcsös kosarakkal, kínai árusok,
Lipcséből importált maláj népművészeti cikkeikkel elérik a fedélzet ama
pontját, ahol Sir Arthur Maxbell zsakettben és cilinderben áll, mint a
földrajzkutatás polgári ruhában ítélkező istene, kezében hosszú ív,
melyről egy „üdvözlő beszéd" című imádságot mormol. Zsakettje bizonyos
zsiráfszerű jelleget ad külsejének, mindössze annyi különbséggel, hogy
ezt az állatot még sohasem látták cilinderben, és bizonyára üdvözlő
beszédet sem szokott tanulni.
Pánikra hajlamos bennszülöttek arcra borulnak előtte, amit figyelmesen
megtekint a szemüveg kerete felett, és egy arra lődörgő, sötétbarna, de
néhol drappszínű furcsa egyénről megbotránkozva közli a kórboncnokkal:
- Maguk geológusok nem tudják, milyen rossz az, amikor megjelenik egy
ilyen bennszülött, aki főművem szerint a „Kaukázid-Támol"-törzs tagja,
és így e fiatalember voltaképpen már néhány száz éve kihalt, amit a
csíkozásszerűen változó, drapp színű bőr is kétségtelenné tesz.
- Ez a szín valóban ismerős - jegyezte meg Rüger doktor. - Nyolc napon
túl gyógyuló zúzott sérülések elszíneződésére emlékeztet. Különösképpen
a fehér csíkok miatt.
Maxbell a barnabőrűhöz fordulva támol nyelven felelősségre vonta, hogy
miért nem halt ki már több száz év előtt? Az illető azt felelte, hogy a
tanár menjen el az útjából, mert a csáklyát keresi. Egyébként Wardernek
hívják, és e csíkokat a testen lecsurgó verejtéke idézi elő, mert
feloldja a drapp színt. Különben matróz.
A sétafedélzeten szörnyű lárma.
A hóhér erélyesen tiltakozott, mert elvették a fényképezőgépét, és a
műötvös sírógörcsöt kapott az izgalmak következtében. Mr. Theo idegesen
sétált a kabinjában.
Lassan bealkonyult...
És ekkor következett az igazi, döntő csapás!
A milliomos még évek múltán is, ha ideért a történetben, néhány
szippantásnyi szünetet tartott, és összevont szemöldökkel nézte a
szivarja hamuját, drámai halksággal, kissé ünnepélyesen belekezdett a
misztikus élménybe...
Kissé fülledt, misztikus, sok tekintetben máris indiai éjszakában
vesztegelt a hajó. Egzotikus növényeivel, fényudvaros lámpák mögött,
elmosódva, víziószerűen látszik a part.
A boy még teát hozott egy perccel előbb, és megigazította a faliórát.
Erre határozottan emlékezett. Oly nyugodtnak tűnt minden az estében...
Ekkor jött, mint aki babonás, napkeleti történetekből és vallásos
legendákból kelt életre, vagy az ópiumfüst sárkányrajzaiból született,
jött, mint a fátum, egy indiai ballada homályából, félelmetesen és
zordonan, mint maga a sors:... Wagner úr!
Igen! Wagner úr jött! Illetve elérkezett, mint a végzet, személyesen,
és megállt a küszöbön! És úgy látszott, hogy nyomban meg kell halnia
mindenkinek, aki látja, mivel két halántékából, szabályos körben a
gyomráig roppant körszakállt viselt, és ez a szőrzet kék színű volt!
Kék!
Olyan kék, olyan világító, kísértetiesen csillogó, ibolyaszínű
jelzőlámpák tompa, lapislazuli izzásában hevülő, olyan rémületesen
élénk és tisztára kék, hogy káprázott tőle, aki látta!
Ez a jelenés több volt, mint mitikus! Mint ahogy Wagner úr valamennyi
megnyilvánulásában több volt, mint az emberi tulajdonságok jelzővel
kifejezhető értékhatára. Még kacsázó járása is több, mint csámpás, mert
Wagner úr részeg is volt, de részegsége is több, mint mámor, mert
Wagner úr némileg próféta is volt, hatalmas arányokban, önkívületig
feszülő boldogságában, túláradó vidámságában, szinte minden pillanatban
készen arra, hogy megölelje az egész világot, ahol hat hónapig tart az
ünnep, és a hetedik nap a munkáé, de azt átalussza az ember. És közben
oly hihetetlenül megrendítően, elefántszerűen csúnya, krokodilszerűen
derűs és jóindulatúan közönyös, hogy egyaránt irigylésre és sajnálatra
méltó. Bibircsókos, ráncos arca, vastag, széles ajka, hetyke, hézagos
barna fogazata olyan, mint egy koponyának készített üres tök, és
keménykalapja mellé tűzve, egyetlen szál hetyke gyertyát visel.
Vörös, fehér, kék csíkos trikót hord, tetovált, barna karokat,
spárgából alkalmazott övén rajta felejtette a csomagvivő fácskát, és
hatalmas cipői később beismert zenei hajlamait jelezték jó előre a
leváló talpak kasztanyettszerű csattogásával.
Mr. Theo egy pillanatig úgy érezte, hogy nyomban hanyatt esik! Így is
lett. Wagner úr hanyatt esett, és elaludt. A milliomos Fülig Jimmy
segítségével, szinte a kajüt négy sarkából szedte össze ezt az egyetlen
embert, olyan ernyedten, olyan széthullott végtagokkal feküdt a padlón.
Leöntötték, és törött viaszbábu módján a kajüt falához támasztották.
Erre kissé megrázta magát, ásított, és rekedt, zengő hangján higgadtan
megjegyezte:
- Csak nyugalom, kérem... még nincs semmi baj... Ha beszélek is, azért
csak fogjanak.
Lassanként kiderült, hogy a látogató ismert egyéniség a kikötőkben. Úgy
emlegetik, hogy „MESESZŐR A SORHAJÓBICSKÁS". A név prédikátumszerű első
fele ama kozmetikai szerencsétlenség óta ismeretes, amitől Wagner úr
szakálla kék lett. Ugyanis néhány hónap előtt összeveszett a Hallgatag
Drugics nevű közrettegésben álló rablóval. Ezt az embert Nyolcemeletes
Drugicsnak is hívták, mivel éppen nyolc fokból állt a létra, melyet
állandóan magával hordott. Senki sem tudta, hogy a Hallgatag (vagy
Nyolcemeletes) Drugics miért hord állandóan létrát magával, amelynek
nyolc foka kevés ahhoz, hogy betörésnél használja. Drugics a létráját
Melanie-nak nevezte. Mindig vele volt, és senki sem tudta, hogy miért?
Drugiccsal volt valamiféle differenciája a Sorhajóbicskásnak, és a
felhozott becsületsértések között véletlenül azt is megemlítette, hogy
Drugics még hülyébb, mint a létrája. Drugics ekkor egy házfalhoz
támasztotta Melanie-t, és pofonütötte a barátját. Wagner úr beleesett
egy másfél méteres tartályba, amelyben a legmodernebb hajópáncélok
bevonására szolgáló búzakék zománcfestéket keverték aznap, Drugics
rosszallóan mondta az elmerülő Wagner úrnak:
- Minek köllött a létrát belekeverni?...
Ezután vállára vette Melanie-t, és hallgatag lépteivel távozott. Egy
arra járó matróz, talán részeg volt, vagy nem tudta, mit cselekszik:
kimentette Wagner urat. Később sok kellemetlensége volt ezért.
A rikító szőrzetet le kellett volna borotválni, ez világos, de Wagner
úr éppen olyan szívósan ragaszkodott a szakállához, mint a kék szín, és
úgy érezte, nem élhetne tovább a terebélyes férfidísz nélkül.
Hangja sűrűn csapott át hirtelen jött vidámsággal a lelkes, kollektív
emberszeretet rekedtes, szinte sivító tenorjába. És általában így
kiáltott a szembejövő ismerőseire: „Na, mi újság? Mi újság? Hogy van
maga? Hát újra szabadlábon? Ez kedves!" Sok kellemetlensége volt,
ugyanis a világot egyetlen nagy baráti közösségnek vélte. Szerinte
csupa vidám fickó szaladgál itt a földön, és valamennyivel szívélyes
lábon áll, mivel szép napokat töltöttek hajdan egyik-másik fegyházban
vagy csapszékben. És megrögzött optimizmusában sűrűn esett optikai
csalódásba. „Na, mi újság, mi újság?!" - kiáltotta esetleg, és
megállított egy fő-zeneigazgatót, és kedélyesen megfenyegette, ha ez
tiltakozott: „Ne add a bankot, te csibész! Nekem hiába loptál egy
zsakettet valahol!"
Sajnos a legsúlyosabb kellemetlenségek sem győzhették meg arról, hogy
ez a világ nem a hozzá hasonló buzgó és derűs egyének közössége.
Ismerősei, ha észreveszik (és ez is előfordul), így üdvözlik már
messziről: „Na, mi újság, Wagner úr?!" Mire ő kissé felületes
szórakozottsággal csak éppen jelzi a választ: „Adj Isten magának is!
Hol voltam ennyi ideig, hogy nem látott?" Ugyanis állandóan olyan
részeg volt, amilyen részeg emberek csak a legritkábban fordulnak elő
ezen a világon, és így általában azt se tudta, honnan jött, hova megy,
úgyhogy minden felvilágosításért hálás volt. Leghívebben az fejezte ki
gyermeki kedélyét, hogy a parkokból, ahol csak a legrövidebb ideig is
lakott, friss virágot lopott a gomblyuka számára, és a régit zsebre
tette. Minden zsebe tele volt virággal. És lelki színvakságát
revelláló mámorában, egy állandóan heveny alkoholmérgezés korlátlan
emberszeretetétől túláradva harsogott mindenkire, messziről kalapját
lengetve: „Na, mi újság!? Mi újság?"
Most azonban igyekezett.
- Mr. Pacific Trust - kezdte kissé ünnepélyesen a valószínűtlen egyén,
akiről mégis hinni kellett, hogy nem puszta látomás, mert megevett egy
fél szivart. - Én nyílt sisakkal állok itt.
Pedig mindössze egy keménykalappal állt ott, mely azért gömbölyű volt,
mint egy sisak és nyílt, mert tenyérnyi lyuk tátongott a tetején.
- Kihez van szerencsém - kérdezte Mr. Theo, midőn a szakáll látványa
képessé tette arra, hogy megszólaljon.
- Én vagyok „a" Wagner úr - szólt bizonyos fogalommá vált nevek
viselőinek magabízó könnyedségével. Edison, Franklin Benjamin vagy
esetleg Richard keresztnevű névrokona eme Wagnernek nem mutatkozhatott
volna be a közismertség határozottabb tudatában.
- Nem tudom ugyan, hogy mit óhajt, és kihez van szerencsém - szólt
örömmel Mr. Theo, mivel gyűjtötte az ilyeneket -, de szívesen látom.
Kérem, tegye le a kalapját, a szakállát, és foglaljon helyet.
- Ön sohasem hallott a Wagner úrról?
- De igen. Nem hiszem azonban, hogy ön a sokat emlegetett Wagner lenne
- felelte kissé habozva, mintha azért nem tartaná lehetetlennek, hogy a
nagy zeneszerző ül itt kék szakállal.
- Téved - felelte öntelt mosollyal. - Én vagyok a sokszor emlegetett
Wagner.
- Akkor különösképpen örülök - folytatta vigyorogva Theo -, bár azt
hallottam erről a híres Wagnerről, hogy annak idején Velencében meghalt.
- No, nem éppen. Csak nagyon megvertek, és sokáig feküdtem utána.
- Mr. Theo - szólt közbe Fülig Jimmy -, ez az ember, akinek egész
biztos a bolondházban festették be a szakállát, hogy ne tudjon
elszökni, egy Wagner úr nevű, közpofonoknak örvendő szélhámos, akinek a
hiányzó két zápfogát én vertem ki Aleppóban.
Wagner úr egy személyében felismert Nobel-díjas író helyeslő mosolyával
bólogatott e szavakra.
- Tehát nincs köze a nagy zeneszerzőhöz?
- A nagy zeneszerzőhöz igen sok közöm van. Apám egy vándor
operatársulat zenekaránál működött évekig.
- Mit játszott az öregúr?
- Lóversenyt. Amit a zenekarnál keresett, azt eljátszotta a
lóversenyen. Különben a zenekar hanghordozását jelentette. Ő vitte a
hangműszereket a színházhoz. Amikor odakerült, csak csellószólista
volt. Később már két csellót bíztak rá. És rábízták a havasi kürtöt is
esetenként. Különösen névrokonom, egy bizonyos Wagner nevű komponista
operáinál használják, aki megírta Siegfried címen a nagy francia
forradalmat, a havasi kürtökkel, mert ez az egész zendülés jóformán
havasokon játszódott le. Hőse ez a Siegfried nevű, aki sérthetetlen, és
a vezetékneve Gessler úr. Ennek az öreg artistának a fejéről saját fia
lelőtt egy egész pakli kártyát... Mert az ügy összefüggött a
kártyázással, sőt a dominóval és a rulettel is... Ezért nevezték el az
egyes kártyalapokat, az opera és a lázadás alapján Tell Vilmosnak, zöld
alsónak és a bátor kisfiúcskát ultimónak, ami egy makkhetes. Itt jön
aztán a nő, Szibillnek hívják, de ha ezt kérdezik, hattyú lesz, és
ebben az állapotban énekel. Sekszpir karnagy úr, akitől sok jópofa
bemondást tudok, erről a nőről mondta, hogy „Mi újság. Asszony a
neved." - Nagyot csuklott, és részegségében közel volt az ájuláshoz. -
Amint látja, uram, operákkal, világtörténelemmel és
szerencsejátékokkal éppen eleget foglalkoztam. Igyunk valamit szerintem.
- A másik neve Richard? - kérdezte Theo.
- Az én másik nevem szintén egy opera hőse.
Fülig Jimmy élénken bólogatott.
- Úgy van! Régebben Tökalsónak nevezték. Én is értek a muzsikához, mert
egy időben éjjel-nappal kártyáztam.
- Négyszemközt akarok önnel beszélni - szólt hirtelen komorsággal a
kékszakállú.
Fülig Jimmy, a milliomos intésére távozott.
- Uram... nyílt sisakkal jöttem... - lihegte Wagner úr titokzatosan. -
A havasi kürt, ami nem mindig kellett, csak általában Wagnerhez, külön
harminc cent jövedelmet hozott. A havasi kürt következtében vettük fel
a Wagner nevet, és zenészkörökben csak mint a Havasi Wagner családot
emlegettek bennünket, ha rágalmaztak. Egy olasz operáról nevezett el
atyám a mellékkeresete folytán.
- Lehetséges - kérdezte idegesen Mr. Theo -, hogy önt Carmennek hívják?
Ez esetben utaink elváltak.
- Örülök, hogy nincs így. Ebben a műben iszákos szereplő játszotta a
megtört szívű bohócot, és ez korsó söröket hozatott. Ez az az opera,
amelyről engem elneveztek, és egy híres rablóról szól.
- Érdekes, hogy pont erre nem gondoltam.
- Teljes nevem Wagner Rinaldo-Rinaldini. Csinos olaszországi zsebtolvaj
volt ez a hős, és később egy Szép Heléna nevű nővel valami kínos
fináléba keveredik...
- Nagyon örülök - szólt Mr. Theo -, hogy mindezt elmondta nyílt
sisakkal. De most közölje, hogy miért jött?
- Megmondom őszintén: kérek egy szivart... Köszönöm... Tehát hallja: Én
voltam - kezdte lassan forgó nyelvvel - az az ember, aki üzletet
közvetített a Magazin és a Wagner Corporation vállalat között. Ez az új
tröszt én vagyok. Ugyanis a hajókat, matrózokat, vállalkozókat jól
ismerem, tehát tisztában vagyok a bűnözéssel, és így üzleteket is
vállalok. Állapodjunk meg: amelyikünk rátalál a tanárra, az megosztja a
dicsőséget a másikkal.
- Nem kívánok az önök dicsőségében osztozni.
- Kérem... - szólt sértődötten Wagner úr, és gyönyörű szakálla
szivárványszínekben borongott a sugárzó alkonyban. - Ez esetben
távozást fogok megkísérelni.
A kísérlet azonban nem sikerült, mivel többször is visszahullott
ültébe, míg végül Mr. Theo felsegítette.
- Köszönöm... De ha meggondolja: A Pacific Railway Gramofon Trust és a
Wagner Corporation... esetleg fuzionálhatnak... Rajtam ne múljon... Ma
érkezik a hajóm... Innen, Honoluluból indul az expedíció... Már
jelezték... már érkezik a hajó, jöjjön ki, megmutatom... Hol a gyertyám!
- Minek tűzi ezt a gyertyát a kalapja mellé?
- Mert... gomblyukba vagy cipő mellé tűzve nem viselnek gyertyát... A
gyertya a Corporatio! A csónaklámpákat itten lopkodják, és
megbüntetnek, ha nincs világítva... hát most ez a patentem. Mielőtt
elindul a csónakom, meggyújtom a gyertyát, és ha a partra érünk,
elfújom a kalapomat...
Közben mégiscsak a fedélzetre értek, ahol Wagner úr örömmel üdvözölte
Sir Arthur Maxbellt, és csodálkozott, hogy ezt kieresztették a
börtönből. Hiába cáfolták feltevését, szóba sem állt ilyesmiről. Csak
legyintett:
- Nekem akarják bemutatni ezt a fegyháztölteléket? Együtt vittek vele
vasra verve, Colombótól Batáviáig, hadiflottán. Mi, öreg?...
És hunyorgatott.
- Kérem, gyújtsa meg a kalapját, és menjen a csónakjába - mondta Mr.
Theo.
- Oda nézzen! Ott megy az én hajóm! Csak öt nappal előbb indult, mint a
maguké, és mégis utolérték... Ez az én saját tulajdonom! - sikoltotta
Wagner úr.
Az estében, jóval előttünk egy hitvány kis gőzös látszott a tatjával
feléjük, amilyet a part menti forgalomból is rövidesen kivonnak
előreláthatólag. Horpadt bordázata rázkódott, mintha a gép lenne nagyon
ócska, vagy a hajótest igen rozoga. Ezzel akarnak expedícióra
vállalkozni? Hiszen egy nagyobb hullám mindenestől a víz alá nyomja.
- Pompás hajó - harsogta Wagner úr. - Ki mondaná erről, hogy negyvenkét
éve szeli az óceánt?
Ezt senki sem mondta volna erről a hajóról, amely futó megítélés
szerint is évtizedekkel öregebbnek látszott.
- Micsoda marha lehet - szólt Fülig Jimmy -, aki arra vállalkozik, hogy
expedíciózzon ezzel.
- Egész jó matróz az ipse - dünnyögte Wagner úr, és megfogózkodott egy
pillanatra Watson aranygombos uniformisába, de a gyenge kabát nagy
része a kezében maradt, lehasítva. Mr. Theo ismét megóvta a veréstől.
- A Wagner Corporation hajóját jó matróz vezeti... ügyes matróz...
fürge fiú...
- Hogy hívják?
- Úgy hívják, hogy Piszkos Fred...
- A Pi... Piszkos... Fred? - szólt döbbenten Fülig Jimmy.
- De mennyire!... Ma érkezik San Franciscóból gyorshajón, hogy átvegye
a parancsnoklást...
- Miféle gyorshajó érkezik ma San Franciscóból?
- A maguké... - szólt Wagner úr. - Halló... Nem is tudtam, hogy
ikertestvéreid vannak!... Szervusz, öreg matróz! Látja, ezek itt
teljesen egyformák mind az öten.
Hátranéztek.
...És ott állt mellettük a Kapitány! Piszkos Fred teljes
életlomposságában, de Wagner úr, a szeme előtt képződő, kellemes,
vöröses nedű fénytörése következtében öt példányban látta a Kapitányt.
Mintha egy teljes rablóbanda jelent volna meg.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
És ezzel viharsebesen indult a dráma!
Mr. Theo nem értette, hogy e vakmerő, bivalyerős és nyilván több róka
furfangjával versenyképes Fülig Jimmy miért lép hátra döbbenten és
zavart ijedtséggel a szemében, e közönyös arcú, szakadt sapkájú öreg
tengerész elől? Bibircsókos, ráncos bőrét kicserzette a nap, és az is
lehet, hogy vízhatlanná lett, a kérdés eldöntését kizárttá teszi a
körülmény, hogy a Kapitány sohasem kísérletezett még arcát illetőleg
vízzel.
Szakadt, fekete, magas nyakú, hosszú ujjú gyapjúinge, többszemélyes
nadrágja kétségtelenül azonos évtizedes holmijával. De ha semmi sem
árulta volna el azonosságát, a hüvelykujj-mozdulat, amellyel deres
hajáról egy bökéssel hátratolta sapkaellenzőjét, és a rántás, amellyel,
mint elegáns klubhotel tulajdonosa, úri kényelemben, hónaljig merült a
nadrágjába, nyilvánvalóvá tette, hogy ez itt ama Piszkos Fred nevű,
legfurcsább legendai alakja a világ kontinenseinek, aki Algírban,
Celebesben vagy a Bermudákon, bármelyik csapszékben a
törzsasztalához ül, aki tudja jelentéktelen hibáit is a világ minden
hajójának, pertuban van a Sárga Tenger kalóztanyáinak kínai
kiskirályaival és a Szigetvilág bennszülött varázslóival. Magányosan,
mogorván örökké kóborol, és letűnt fiatalsága idejéből, úgy mondják,
ásatag, úri szomorúságok rejtélyes, dermedt kövületei pihentek.
- Gyerünk... - mondta a sorhajóbicskásnak - rendes hajón szeretnék
lenni. Ez itt csak tragacs!
- Látják, ez ért a hajóhoz! Ennek a mi hajónk rendes! A Wagner
Corporation hajója! Az igen! Csak ragaszkodtak a hatóságok, hogy át
kell keresztelni teljesen! És megígérted nekem, Fred, hogy jó hosszú
nevet adsz! - Vigyorogva beszélt, gyorsan, és borízű hangja
artikulálatlan vidám rikoltozásba csapott át. - Ez a Fred egy
gentleman, ez mindent megígér! Azt akarom, hogy hosszú neve legyen...
Olyan, mint ez a Stanley is Money!
- Hosszú neve lesz - szólt szinte engedelmesen a Kapitány.
Fülig Jimmy nem vette le szemét a Kapitányról. Kavarja ez itt most a
dolgokat, vagy nem kavarja?
- Mért nem lehetett tudni, hogy a hajón van? Mi?! - kérdezte Fülig
Jimmy.
- Mert újabban az a szokás fiam, ami az én időmben még nem volt - szólt
borús hangon és a távolba nézve -, hogy San Franciscótól Honoluluig nem
jön le a tiszt a gépházba, mert fél, hogy beolajozza a bőrkamásliját.
Fülig Jimmy úgy érezte, hogy elsüllyed szégyenében.
- Gyere, my old Piszkos. Ezekkel nincs mit tárgyalni! - szólt Wagner úr
komoran, de váratlanul felderül. - Halló! Nézd csak! A Besurranó
Brugger! Mi újság, te csibész?
És boldogan integette maga felé Honolulu térképészeinek elnökét, Dr.
Jones Antihoppe urat, aki motorcsónakkal kijött Sir Arthur Maxbellhez,
és távolabb beszélgetett most a tanárral. Elhűlten hallgatta Wagner
urat, aki boldog mosollyal dicsérte, hogy mennyit röhögtek Dr. Jones
Antihoppe tiszteletbeli konzulon, amikor ezt az ogyesszai
Spielmann-kávéházban megverték a biliárddákókkal, mert mindig
belenézett a másik lapjába.
- Mert ennek nem elég, ha hátulról ismeri a kártyát! - és harsogva,
vidáman fenyegette: - Te most nagyon elegáns vagy nekem! Ez mindig
szeretett hencegni!
- Hát, azt hiszem, Wagner úr - mondta Theo. - A serleg betelt!
- Tessék?... Adhat egy pohárral... Te nem iszol, Fred?... Mit lökdös?!
Itt mindenki lökdös!
Wagner úr elindult, és nem értette, miért nem tudja eltenni a
zsebkendőjét, azonban később látta, hogy Watson kapitány letépett fél
kabátjával van dolga voltaképpen.
- Valaki... gyújtsa meg... a kalapomat... - szólt körülnézve. - És ha
meggondolja, én fuzionálok, ha a maga vállalata, ez a Pacific Standard
Oil Broadcasting Ocean akarja.
- Megírom majd az édesapámnak, hogy terjessze a közgyűlés elé. Könnyen
lehetséges. - mondta idegesen Theo, és kezet fogott Wagner úrral, aki
erre a nyakába borult és elaludt.
Leöntötték egy vödör vízzel.
- Ez jó a virágnak itt a gomblyukban - szólt hálásan. - Mielőtt
elmennék, szeretnék önnel egy pár szót beszélni négyszemközt... Hopplá!
Theo ismét felállította hónaaljánál fogva, mint valami babát.
- Hát jöjjön, de csak egy percre.
- Hát nézze... - szólt Wagner úr. Hogy távozását jelezze, elővette
fehér cérnakesztyűjét, és felhúzogatta, mint jobb részvényesek. -
Ajánlom magának, hogy egyesüljünk, és ne is terjessze a papa népgyűlés
elé, mert énnekem a politika sem kenyerem, sem italom... - A bal
kesztyűt ismét lehúzta, mert egy lyuk következtében beletántorodott és
felszaladt rá könyökig. - Kár, hogy nincs snapsz a hajón.
És énekelni kezdett.
- Ha mondanivalója van, akkor beszéljen, de gyorsan!
- Gyorsan... - felelte gúnyos, fölényes akcentussal. - Maga könnyen
beszél. Szóval, ha okos, akkor az egész Metro-Goldwyn Royal Dutch
Hajózás társul velem... Maguk nem találhatják meg a tudóst, mert ide
ész kell...
Erre már dühbe jött Theo.
- Hát nézze, kedves Wagner úr...
- Most ne hízelegjen... - legyintett könnyed harsogással. - Ide ész is
kell, és maguk nem találják meg, mert maguk nem szélhámosok! Azonban
nekem... ilyet még nem hallott a világ - és csak röhög. -
Becsületszavamra, ez volt a legszenzációsabb ötletem... Nagy titok...
Adja nekem a fülét... Na, ne féljen, maga gyerek, csak súgni akarok...
- Megfogta Mr. Theo fülét, és kis híján leszakította, mivel dőltében
megkapaszkodott a fülben. - Figyeljen ide. Én magammal viszem ezt a
Gusztáv kutatót a gőzösön... Eldugva! Ládában! Na?!
- Mi??!
- Ezzel a kis hajóval előbb megtalálom, mint maga, meg az összes
fegyházviselt kísérője, mert ide ész is kell. Ha akarja a fúziót, este
várom az irodámban. Egy „Szépen fizetek!" nevű penicilus hajigáló
vendéglő a hivatalom... Legyen okos, vagy ahogy Lohengrinben mondják:
„Gondold meg, Bajazzo, és kacagj!"
Ezzel véget ért a konferencia, és a vendégek távoztak.
Wagner úr barátságosan mosolyogva köszöngetett, és búcsúzóul még
egyszer kedélyesen megfenyegette Sir Arthur Maxbellt.
- Ez egy nagy csibész - dicsérte a körülállóknak. - Dakarban kirámolta
a sógora üzletét, és felgyújtotta. Szervusz, te vén betörő... Na, mit
lökdös... Itt mindenki lökdös...
Lementek a csónakba. Wagner úr meggyújtotta a gyertyát kalapja mellett,
és egy áriát énekelt arról, hogy az asszony ingatag. Abban a hitben,
hogy a Rigolettót adja elő, a Yankee Doodle-t dalolta. Mellesleg
kétszer lépett a csónak pereme mellett a tengerbe, és csak a bent ülők
ügyessége mentette meg az életét.
Fülig Jimmy búsan mondta a dermedten álló Mr. Theónak:
- Vörös úr, itten most nagy tusa lesz. Mert ez a Piszok Alfréd megint
kavarja, látom, hogy kavarja, pedig nem is tudom, mit.
- Ember! Nem szégyelli magát, megijedni egyetlen öreg embertől.
- Nem! Én bevallom: félek tőle. Mert ez nem ember. Öt éve sincs, hogy
Alexandriában felpofoztam egy kisebb beduin törzset, de ettől félek.
Mert ez maga az ördög.
Mr. Theo szélesen mosolygott.
- Ön, igen tisztelt uram, csak vihog ezen - szólt dühét az
illemtudással vegyítve Fülig Jimmy. - Szeretném azonban, ha belátná,
hogy felségsértés volt tisztára hülyének nézni engem.
- Ha így lesz, számíthat férfias beismerésemre. Jelenleg azonban
csakugyan hülyének nézem.
- Ezt a véleményüket igen sok esetben megváltoztatták már rólam az
emberek.
- Sajnos - felelte szomorúan Theo - úgy érzem, hogy ama kevesek közé
fogok tartozni, akik állhatatosak. Én ugyan nem láttam sem a fejetlen
kalózkapitányt, sem az emberfejű hajót, ennek ellenére én sem vagyok
babonás, és a rongyos öregúr kevéssé aggaszt.
...A csónak a parthoz ért, és Wagner úr áriája tisztán hallatszott, és
gyertyafényes kalapjának szabadalmazott lidércvilága is idáig ködlött
imbolyogva, sárgásan, amint tántorogva énekelte, hogy az asszony
ingatag.
A félszemű és féleszű Sigorszki gúnyosan dünnyögte a korlátnál, ahol
könyökölt:
- Bagoly mondja az asszonyról, hogy ingatag...
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Már ahogy közeledtek a parthoz, hallották a hangszórók torzultan
ideszüremlő bömbölését.
„Vigyázat...! Vigyázat...! Jól látom innen az érkezőket... A csónak
közepén fehér sapkában Mr. Lincoln... Lincoln! Mellette a világhírű
professzor képekről jól ismert, őszbe vegyülő, dús, vöröshajú feje...
Ismétlem: Mellette vegyül... Helyesbítek: Hölgyeim és uraim: pontos
időjelzés 10 óra 40 perc 25 másodperc... Most érkezik Walt tanácsnok a
polgármester képviseletében... Vigyázat! Egy hímzett gyöngydíszes
retikül, körülbelül a térség közepén elveszett. A hölgy kéri a lovagias
megtalálót, hogy a 200 dollárt, az arany cigarettatárcát és a retikült
megtarthatja, csak a préselt bőrnaptárt dobja a tengerbe... Most
kiszállnak! A vörös ifjú és Sir Arthur Maxbell, akit mindenki felismer
közismert bőr lábszárvédőiről. Üdvözli őket Hawaii népe és a
Broadcasting vállalat nyílttéri hangszórója, mely a térség négy
oldaláról végzi az adást Watchern hangerősítő ebonittölcséren.
Ismétlem: már 7 dollárért igen szép kivitelben kapható. Ugyanott
elsőrangú kiszolgálás... Itt jönnek, és jól látom a lelkes tömeget..."
Hát igen. A tömeggel baj volt. Mert:
A tömeg eljött. Itt állnak a Stanley Up To Date miatt. És itt a
polgármester-helyettes és vele a többi notabilitás.
De a tömeg észre sem veszi a nagy embereket! A tömeg, mint egyetlen
duzzogó ismerős elfordul tőlük! A polgármester is! A szpíker ezt
mondja: „Itt jönnek! Minden tekintet feléjük irányul..."
És közben ő is másfelé bámul! Mi van?
- Uram! Az öné vagyok! - mondja valaki Theónak. Ez maga Wagner úr!
Semmi kétség. Valahol ihatott közben, mert most már kancsalít is, és
fejét egy fába üti, úgy esik a földre, ahol befejezi:
- Velem jól jár! Olyan ember vagyok, aki nem ismer akadályt.
- Nagyon megtisztelő, de nincs szükségem segítségre.
- Akkor is önnek segítek. Mit hagynak a földön?! Miért nem segít
valaki?! Köszönöm.
- Mi a csodát néznek itt az emberek?
- Az én hajómat! - És a mellére csapott, de úgy, hogy felbukott, mintha
kemény küzdelem után végre kiütötte volna önmagát. - Tönkretettek!
Piszkos Fred, ez a részeges megölt!
E pillanatban Mr. Theo is felfedezte a látványosságot! Egy átsiető
rendőrtiszt léptei mentén megnyíló embermezsgyén keresztül eléje tűnt a
csoda...
És most ő is kis híján hanyatt esett.
Mert ilyen a Földön még egyszerűen nem volt!
Az ócska gőzös frissen kátrányozott oldalán, a Stanley Up To Date
példájára, de a hajótest nagyságában és szélességében fehérrel mázolt
betűk ezt a „hosszú" nevet ordították a part felé:
„NA MI ÚJSÁG, WAGNER ÚR?"
Ez most egy hajó neve!
Mr. Theo nevetésébe beleremegett a kikötő.
- Csak nem akarnak ilyen névvel közlekedni a tengeren? - kérdezte
azután Wagner Rinaldo-Rinaldini urat.
- Muszáj így hagyni! - bömbölte a Wagner Corporation elnöke - azt
hiszi, hogy egy hajót csak úgy kedve szerint ilyen vagy olyan névre
átfesthet?! Az új nevet bejegyezték! És most ez a horpadt, vacak hajó
viseli a nevet, amellyel atyám tiszteletben megőszült.
- És maga tiszteletben megkékült... - fejezte be megértően Fülig Jimmy.
Ezután egy fához támasztották Wagner urat, és bementek a posta
épületébe sürgönyözni Mr. Thornnak. A sürgöny így szólt:
„Ne hozza nyilvánosságra, hogy bejelentette nekem özvegy (?) Gustav
Bahrné érkezését. Holnapután útra kelünk, mintha nem volna tudomásunk
róla. Nagyon fontos. Kidobott illetőt, aki lemaradt az expedícióról,
lássa el mindennel, és indítsa útnak. Ha repülőgépen jön, holnapra itt
lehet. Theo."
Ezután a kikötőben sétálva közölte Fülig Jimmyvel a pokoli újságot.
Kiöntötte a szívét. Elmondta a borzalmat. Hogy a sürgönytől nem sokat
vár, mert Wagner úr szavaiból úgy vette ki, mintha Gustav Bahrt a
szörnyű nevű hajón fogva tartanák!
Fülig Jimmy is megrettent. Mégiscsak ő csinálta a bajt. Mert:
- Itt az a baj - mondta Mr. Theo búbánatosan, de azért megtekintve a
csinos járókelő hölgyeket -, itt az a baj, hogy ellenünk a sors.
Kezdettől fogva semmi sem egyezik. A sürgönyt feladtam, mert a részeges
Wagner nem olyan ember, hogy feltétlen készpénznek vegyem a
históriáját. De sajnos az is könnyen lehet, hogy Gustav Bahrt valahogy
elkaparintották, vagy csatlakozott hozzájuk.
- Miért nem tárgyal evvel a sorhajóbicskással?
- Megőrült? Azt hiszi, a blöff elmehet odáig, hogy ilyen csirkefogókkal
paktáljak?
- Jó. Nekem van egy ötletem.
- Mit akar?
- Csak bízza rám.
Most odaértek szemben a kísérteties hajóval:
„NA MI ÚJSÁG, WAGNER ÚR?"
- ordították a betűk.
A hajó korlátjánál váratlanul egy rendkívül szigorú külsejű nő ötlik a
szemükbe. Egy hihetetlenül zord arcú, eléggé fiatal, de száraz hölgy,
ki mintha ezen búslakodna, komoran hajol a víz fölé. Most már kissé
riadtan nézi Mr. Theo a famulusát, és ez viszont őt. Egy riporter éppen
lefényképezi őket, de azután a kis gőzöst is. Lobban a magnézium.
- Szenzációs ötlet a Pictures Posttól ez a hajó - mondja a riporter
bátortalanul. - Expedíció, humorral!
- És miféle hölgy az ott?
- Én sem ismerem. Miután a Pictures hajója, tehát gondolom, hogy A.
Winter.
Újabb mennykőcsapás!
- A. Winter... hölgy?
- Ön nem tudta? Anna Winter a teljes neve! Ajánlom magamat...
Most már nem mertek egymásra nézni, csak mentek tovább vadidegen házak
emeleteit bámulva gépiesen. Rémes, hogy mennyire vertek itt valakit,
Hannibálért, a száraztésztáért és a cipőhúzóért. De kit? És mi lett
vele? Hová tűnt?
- Most hagyjon magamra, Mr. Fülig. Ha csak egyetlen másodpercig az
expedíción kell gondolkoznom, megőrülök.
És ha még tudta volna, hogy ez csak kedélyes, szelíd kezdete annak, ami
jön!
TIZENHARMADIK FEJEZET
A Szépen Fizetek Világítótorony és Falatozó Honoluluban néhány
különleges egyén exkluzív lebuja, a világon páratlan a maga nemében.
Egy közeli zátonyon valaha világítótorony állt, melyet a zátony lassú
süppedése miatt évtizedek óta beszüntettek. Itt működött a Tülök
Tódor-féle vendéglő, ama régi, legtipikusabb, legkonzervatívabb,
magányos rablók étkezdéje, akik nem szeretik korunkat. Akik az új
tengerészgenerációt, a gépfegyveres banditizmust, a hangosfilmet, a
sztratoszférát, a csőbútort, a többtermelést és a kötelező himlőoltást
nem kedvelték. Némelyikük bételt rágott, és Tülök Tódor, a tulajdonos
még kalózhajón is szolgált, illetve nem is szolgált máshol.
A zátonyhoz, mely magányos szirt volt a vízen, valahogy el kellett
jutni. Van erre elég csónak.
Ha azután ideért, a világítótorony alján vaksötét denevérfészek
fogadta, előfordult azonban már kígyó és skorpió is. No és? Majd
naponta kihívnak egy vállalatot nagytakarítást rendezni. Voltak, akik a
lépcsőn mentek és élve felértek. Ez nagy gyakorlatot igényelt, mivel
itt is, ott is hiányzott egy-egy rész az épületből, és világításszerű
divathülyeségeket itt nem kedveltek. „Liftet" is használtak, amihez meg
kellett rántani egy kötelet. Akinek nem úgy állt a szénája, hogy
fentről egy kosár téglát öntsenek rá, magánügyben, valaki leeresztett
egy ládát, és harminc centért felhúzták a barátai. Ha azután mégis úgy
vélték, hogy ezt nem kellett volna tenni, akkor egyszerűen visszadobták
a mélybe.
Fülig Jimmy kettesével sietett fel a lépcsőkön. Kissé lihegve érkezett
a világítótorony pókhálós bagolyfészkébe, ahol a gyulladt szemhéjú,
ijesztően vén Tülök Tódor bóbiskolt. Horgas, nagy orrával, krétaszín,
sápadt arcbőrével egy emberszabású keselyű csodálatos koponyája is
lehetett volna. Fülig Jimmy tudta a szokást itt. Sapkáját egy szegre
dobta, és szó nélkül leült.
A köszönésszerű formaságokat e helyütt mellőzték, mint a flepzsekket, a
lélekelemzést, a radióaktivitást és általában a neuraszténia
megnyilvánulásait.
- A Wagner urat keresem - szólt Tülökhöz.
- Elég hülye vagy - felelte a tulajdonos.
Az egyik ablakbeszögellésben magányos vendég ült, és halkan, monoton
fejhangon énekelt. Ez a Hallgatag (vagy Nyolcemeletes) Drugics volt.
Beszélni nem szokott, de énekelni annál sűrűbben. Kappantenorján dúdolt
egyetlen folytatólagos dallamban, mintha egy megőrült zeneszerző
befejezhetetlen ámokfutamát ismerné csak. Drugics mindig kettesben
mulatott, „Melanie" nevű létrájával.
- Te Drugics! Van egy üzletem a számodra.
- Jó.
- Körülnézés lesz. Esetleg pofonok is.
- Mindegy.
- Hol talállak?
- Szénrakodó.
És tovább énekelt „Melanie"-nak, ráhajtva fejét a hatodik fokra, amely
Drugics részegségének igen magas fokát képviselte.
Fülig Jimmy felhajtott egy pohár rákit, és némileg megnyugodva szívta
be a petróleum, az ópium és a nedves falak penészszagát.
Most olyanféle zaj keletkezett a lépcsőház boltozatai között, mintha
egy tíztagú részeg társaság érkezne! Káromkodás, zuhanó kövek és
lehulló vakolat puffanása, majd különféle hangos kiáltások zűrzavara
hallatszik lentről. Pedig mindössze Wagner úr érkezett. És ez Tülök
Tódor szerint nem kisebb csodája korunknak, mint a televízió, a
kecseszkecsken, az A-vitamin és általában a tervgazdálkodás
következményei.
Ugyanis Wagner úr sohasem jött fel liften. Részegen, gyalog, dalolva,
botladozva érkezett, és egyszer belezuhant két lépcsőfok közé is, de
esés közben megkapaszkodott, úgyhogy a mélység felett függve teljes
félórán át énekelt segítségért, amíg végre valaki megszabadította,
mivel Wagner urat a sötétben nem ismerte fel.
Az illetőnek később sok kellemetlensége volt emiatt.
Wagner úr azután is csak gyalog járt fel, és sosem lett baja. Eszébe
nem jutott volna a kalapja mellé tűzött hetyke gyertyaszálat
meggyújtani. Az ilyen ficsúrkodást itt éppúgy megvetették, mint a
tangózást, a grafológiát, az atomrombolást és más káros kihatásait a
túlzásba vitt bridzselésnek.
Csodálatosan részeg állapota ellenére egy vadonatúj gardéniát viselt a
gomblyukában, és harsogott.
- Szervusztok, kedves barátaim! Hát mi újság, mi újság?!... Halló,
téged már láttalak! - kiáltott Fülig Jimmynek. - Te valami fogorvos
vagy Aleppóból!... - És máris szinte hanyatt dőlt, ahogy felrikoltva
mutatta mindenkinek a sarokban dúdolgató különcöt. - Halló! Nézd csak,
a Drugics!... Ez jól megadta nekem, ez a csibész!
- Gyere tárgyalni - mondta Fülig Jimmy.
- Jó... Arravaló... az irodám, gyere, te vén fogász... Ezek mind jól
pofoznak!
A szerszámkamrához egy falépcsőn lehetett feljutni, a bádogtető alá, és
hajdan valamiféle viharjelző zászlót vagy bóját tartottak benne. Most
úgy látszott, kiváló patkányraktár.
- Üzletről van szó - kezdte Fülig Jimmy.
- Megcsinálhatjuk - felelte Wagner úr, dús kék szakállát simogatva. -
Mind a tizenkét vég lopott vásznat Pinkerton nevű orgazda barátomnál
hagytam, és átadom olcsón!
- Más képezi a vita tárgyát. A milliomos küldött. Közös üzletet nem
akar, de megveszi tőled a kutatót.
- Azt elhiszem - szólt tragikus gúnnyal... - Halló! Tódor, aranyos
barátom! Gyerünk az itallal, mert kijózanodtam, sajna... - És Fülig
Jimmyhez fordult. - Hát erről van szó, kedves Drugics barátom... De hol
van Melanie? Csak nem adtad el a lét... - Egy régi nagy pofon
reminiszcenciája elnémította, majd így fejezte be: - „A lét vagy
nemlét kérdése ez", énekli a Traviatában egy makknyolcas!
És elénekelte a makknyolcas belépőjét a Traviatából. Az ária azonban
alig különbözött egy „Gudnájd New York" szövegű amerikai slágertől. De
mert józanul nem bírta tovább, elhatározta, hogy maga hozza a
pálinkáját, és sietve lezuhant az ivóba. Amikor visszajött, már
vigyorgott, és egyben úgy érezte, hogy elérkezett a pillanat, amikor
leghelyesebb, ha felhúzza a cérnakesztyűjét.
- Hát, kedves Sztrovacsek barátom, fejezzük be: az egész
vászonkészletet, ami a drága old Pinkerton nevű orgazda cimborámnál
van, olcsón átadom...
- A vászon nem kell. Az eltűnt tudóst megveszem, ha csakugyan ő az.
- Igazolom én! Tessék!
És átadott egy csomó hervadt virágot a belső zsebéből. De nyomban
visszavette és a nadrágzsebébe gyömöszölte, sajnos, Fülig Jimmy nyitott
övével együtt, amit ez visszarántott, de a csat eltépte a spárgát, és
Wagner úr nadrágja csendben leroskadt.
- Szép kis zűrzavar! - kiáltotta vidáman, és mivel az eltépett spárga
csődöt mondott, attól kezdve két kézzel fogta a nadrágját. - Csak
keresd meg te. A belső zsebemben van. Vigyázz a madárfészekre.
Mert egy madárfészek is volt a belső zsebében!
Két fiókával. Ezeket reggel találta a parkban, és hogy ne éhezzenek,
később férgeket is fogott nekik, holott ez teljesen felesleges volt,
mivel a madarak nem sínylettek hiányt eleségben jótevőjük szíve felett.
Fülig Jimmy óvatos kézzel Wagner úr zsebébe nyúlt. Két pelyhes fióka és
néhány álkulcs között papír zörrent. Kihúzta.
- Ez az - mondta Wagner úr, kit rab módján leláncolt a nadrágja. A
fregattfőhadnagy olvasta:
„Nézd Wagner! Én még estig várok! Ha akkor sem adod ide a részt, ami
jár, széttöröm azt a lavorszájú, tetves fejed, a fene egyen meg. Ezt
elhiheted és ezt figyelmedbe ajánlom.
Lógás Hugó."
- Hoppla, nézd csak! Ez egy ajánló levél! Várj! Fogd meg a
nadrágomat... Köszönöm... Így... Én hamarabb megtalálom... Ez nem az...
ez sem... Itt van!... Hoppla! Mit csinálsz!?... Azt fogni kell!
Fülig Jimmy megnézte a bizonyítékot, és belátta, hogy kár volt
sürgönyözni Thornnak. Wagner úr igazat beszélt! Egy aranyérem volt az
igazolás:
„A GOLFKUTATÓK: GUSTAV BAHRNAK!"
- Biztos, hogy az érem valódi?
- Ez?... - És kacagott. - Ez olyan valódi, mint az aranyfogam!
És kinyitotta a száját. Egyáltalában nem volt aranyfoga.
- Ötszázat adok érte - ajánlotta Fülig Jimmy.
Mint veszett hiéna kacagott Wagner úr.
- Haha!... Ezért?! Egy ilyen tanárért! Aki alig negyvenhét éves,
gimnáziumot járt, áramlatokat talál és két töltőtolla van! Inkább
darabokra tépem!
- Nem ér többet!
- Ez?... Jaj! Hogy mondhatod, Sztrovacsek barátom!... Meg kell
fogózkodnom a nadrágomba, mert hanyatt esek!... Egy príma tanár!...
Elsőrangú könyveket ír... És micsoda mutatványokat tud! Például napok
óta egy ilyen kis ládában van, és úgyszólván él!
- Nem kell!
Otthagyta. Amikor kifelé ment, ott látta az ivóban a Bőkezű Rócsildot
is. A fregattfőhadnagy sötét pillantást vet rá. Még ezzel számol.
- Jimmy! Halló!
Megáll a kiáltásra, és visszafordul a Bőkezű felé. Kár, hogy nincs vele
a munkakabát.
- Mit akarsz?
- Van egy üzletem... És ha akarod Jimmy, beállok a hajódra. Nem megyek
a Wagner Úrral semmi pénzért.
Miféle hajó az, amelyik a Bőkezű Rócsildnak sem megfelelő? Nem kérdezi.
Ez magánügy.
- Jó, jó... és az üzlet micsoda?
- Egy nőt kell megtámadni.
- Azt nem csinálom.
- Ő fizet. Valakivel így akar megismerkedni, kivárja az illetőt. Mi
elfutunk a pasas elől... Száz dollárt ad ezért a nő!
- Minek kettő ide?
- A hölgy fél, hogy az idegen esetleg elbánik egy támadóval.
Fülig Jimmyt érdekelte az eset. Mentek.
És különben is szüksége van Bőkezűre. Negyedóra múltán a belváros
főútjából kiinduló sikátorok egyikébe értek. Sok van ilyen, nagy
kikötőkben. Egy fordulás, és a pazar fények eltűnnek, hogy a száz év
előtti város jöjjön a helyébe.
Beálltak egy kapumélyedésbe... Vártak. Már késő este volt.
Negyedóránként ha ment valaki erre.
- Mikor indul tovább a Wagner Úr?
Rövidítve emlegették már a gőzöst.
- Holnap. De az ördög...
Elharapta a szót. Mi lehet azzal a tragaccsal? Meg kell tudni.
Most autó állt meg a sarkon, és jól öltözött nő szállt ki egy cingár
fiatalemberrel. Egyenesen hozzájuk sietett.
- Ez itt a barátom - szólt Bőkezű Rócsild.
- Ezt az urat, akiben megbízhatnak, azért hoztam, hogy legyen ok rá
kettőnek rám támadni. Autón követtük az idegent, akiről szó van. Jön
már. Itt befordul most rövidesen... Élethűen csinálják.
- Nem szoktunk kontármunkát végezni - nyugtatta meg a Bőkezű Rócsild.
Azután kezdődött. A fiú elment a nővel. A vaksötét sikátorban még nem
látszott az a bizonyos másik férfi, aki miatt az egész történt, de már
hallották a lépteit. Most! Bőkezű elindul. Fülig Jimmy szintén...
Utolérik a fiút és a leányt... Bőkezű hirtelen elkapja a nő
retiküljét... szakszerű csavarintás...
Sikoly... Lábdobogás! A magányos úr már „harap", ahogy halászul
mondják. A kísérő ugrik, és torkon ragadja Fülig Jimmyt, majd a
tessék-lássék kedvéért pofon üti, hogy csak úgy káprázik. Fülig Jimmy
is jól akarja színlelni a dolgot, hát nekivágja a cingárt egy
szemétláda oldalának, hogy széttörik a fiú alatt, és ez a deszkaroncsok
közé zuhan... Fülig Jimmy elfut!... De leesik a sapkája...
És ez volt a baj!
A sapka jóslata, amely szerint Mindnyájunkat érhet baleset bevált. Mert
a fregattfőhadnagy nem hagyta előkelő holmiját... Utánanyúl,
felkapja... ám közben az ismeretlen, magányos férfi beéri.
Piff-puff. Négy-öt ökölcsapás... Nehéz itt a tusa a koromsötétben. És
ez kemény fráter... Most egy precíz horogütéstől mégis groggy lesz, és
nyomban elterül békésen, hosszában a gránitkockákon.
Phű! Ez nagy csata volt!
- Maga marha! - kiáltja a cingár, kikászálódva a szemétláda roncsaiból.
- Ki mondta, hogy leüsse?
- Ki tud arra vigyázni verekedés közben?...
A nő nem rest, és letérdel a földre. Lobban egy öngyújtó.
...És amikor Fülig Jimmy meglátja a leütött fekvő egyén arcát,
nyilvánvaló lesz előtte a tragikus, megdöbbentő, rémületes valóság!
...Saját gazdája, Mr. Theobald Lincoln, az expedíció főnöke hevert ott,
elsőrangúan leütve.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Amikor Theo magához tért, egy kanapén feküdt a hotel halljában, ahol
lakott.
- Jobban van? - kérdezte a hölgy mellette.
- Igen... - felelte bágyadtan Theo. A fiatalembernek zúgott a feje,
különben jól volt.
- Köszönöm önnek...
- Csak azt ne!... Hol a kísérője? - kérdezte gyorsan, mivel emlékezett
a cingárra, kit eltemetett egy szédületes pofon röppályája végén a láda.
- Izé... Szanatóriumban... Különben Lilian Hiller vagyok.
Megnézte alaposan a nőt. Csinos! Hű, de csinos!
- Theobald Lincoln.
Lilian Hiller szeme kerekre nyílt az őszinte csodálattól.
- A nagy felfedező?
- Tessék?! - kérdezte riadtan Mr. Theo.
- Ön az, aki Gustav Bahrt felkutatja?! - folytatta hévvel. - Óh, én úgy
csodálom ezért!
- Kisasszony, ön ugrat engem, és ezt nem szeretem. Jól tudja, hogy
nincsen semmi merész abban, amit teszek; kényelmes utazgatásról van szó
mindössze, némi blöffel egybekötve.
Lilian Hiller szeme kissé csodálkozva tágra nyílt.
- Érdekes - szólt csendesebben és talán kissé csalódottan is. - Azt
hittem, hogy ön egy hiú mamlasz.
- Miért?... - hüledezett Theo.
- Gondoltam...
Távolabb, a portánál, egy mentősapkás, bőrkamásnis úr idegesen
érdeklődött, hogy hazatért-e Mr. Theo.
- Halló! - kiáltotta a milliomos, mert felismerte a fregattfőhadnagyot
és sejtelme sem volt, hogy ez egyben a horogütés gazdája is, amitől ő
elájult. De Fülig Jimmy kissé oldalt pillantott, mintha nem látná Mr.
Theót, és sietve elbicegett. Megüthette a lábát valahol.
Lilian sápadt lett, amint felismerte bérencét.
- Ki... ki volt ez? - kérdezte riadtan. - Ismeri?
- De mennyire! Első tiszt a Stanley Up To Date-en! Mi baja?
- Semmi, csak meleg van kissé...
- Mulatságos és remek fickó a Fülig Jimmy... Ugye nem is látszik, hogy
milyen erős?
- De látszik - mondta a nő, és Mr. Theo kék szemealjára pillantott. Rém
kínos felfedezés volt ez... És kissé halomra döntötte a terveit. -
Jöjjön a bárba. Szeretnék egy pohár pezsgőt.
Pezsgő. Finom, halk muzsika. Épp egy tangót játszanak... „Oh, ha még
egyszer elmehetnék Hawaiiba...", énekli édeskés vággyal egy kövér
dobos, mintha nem itt volna éppen. Theo valahogy még komolyabban érzi,
mint annak idején Charlotte Dusannál, hogy ez a nő megdöbbentően
kedves. Liliannak is csillog a szeme. Érdekes! Mintha az lenne a
tekintetében, hogy „nem ilyennek képzeltem".
- Nem volna kedve velem jönni a Stanley Up To Date-en?... Elkísérne az
útra, mint vendég?
- Nem... Sajnos nem... - szólt a nő nagyon szomorúan. - Tegnap kellett
volna mondania.
Egy elhízott, lágy hangú dobos sírja a tölcsérbe:
„A szívemet Hawaiiba küldöm, minden szerdán délután, Ne küldje vissza
még, könyörgöm, és gondoljon csendbe néha rám... Elringat majd a vad
szenvedély... Ha jő az éj... Gyere, ne félj..."
És a lefojtott trombita játssza egymagában, és kettyen a bordó fény
kapcsolója, suhognak a ruhák, koppannak a cipők...
- Mi történt tegnap óta? - kérdezi Theo.
- Magam sem tudom pontosan. De sajnos, nem mehetek el a Stanley Up To
Date-tel.
„Amelynek első tisztje felismer és leleplezi, hogy én béreltem a
támadókat" - tette hozzá magában.
...Azután kisétáltak a tangószövegírók paradicsomába, a Hawaii-sziget
éjszakája várta őket... És hiába, nem üres szó a sok vers, amit
zsongnak és bongnak a dzsessz-zenekarok erről a Hawaii-ról. Mégiscsak
különösen bamba szépségű látvány itt, ez a párák között püffedt hold,
amint tömött fényudvarának izzásában szinte serceg. És a pálmák
megzördülnek itt is, ott is, kíváncsian kibukkanó majomfejektől... Az
ég olyan, mintha egy rakéta a robbanás pillanatában megdermedt volna
és sziporkái mozdulatlanul fénylenének...
- Kár, hogy nem tegnap találkoztunk - mondja a nő és sóhajt.
- Mi történt tegnap óta? - kérdezi Theo, és megfogja a kezét. - Talán
szerelmes lett valakibe?!
- Sajnos igen... - felelte szomorúan.
Theo ettől nagyon szerencsétlen lett, holott a nő éppen úgy értette,
hogy őbelé lett szerelmes.
Ilyesmi még Hawaiiban is lehetséges, egy tündöklő nyári éjszakán,
amikor holdfény rezeg a fán... És madár dalolgat a csacska lombnak, ha
leszáll az éj. (Gyere, ne félj.)
Micsoda ostoba szövegek!...
És tudj’ Isten... Beszélhetnek a nagyképűek: van bennük valami... Hiába!
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
VELŐTANYA
A VÍG KILOCCSANTÓHOZ!
A zongoránál PEPITA OFÉLIA áll és gitározik.
Szép dolog az uniformis, gyönyörű viselet, hajóstiszteknél az önkéntes
mentősapka, de mit ér mindez a Velő Tanya nélkül. Persze ilyenről mit
sem tudnak az átlagemberek, kik megérkeznek ezen elsőrangú kikötőbe,
mindenféle jégpályaszerű teremben járkálnak korcsolya nélkül, és
tolószéken gurítják eléjük az ennivalót, ami helyes eljárás, mivel
beteg dolgokat esznek.
Milyen más egy ilyen Velő Tanya! (A Víg Kiloccsantóhoz!) Istenem milyen
más! Az egyszerű deszka faasztalok enyhe hullámverésben hajózó járművek
módjára ringatóznak, ha rájuk könyököl a vendég.
A zongoránál csakugyan Pepita Ofélia áll személyesen, ez nem túlzás és
nem kecsegtetés, valóság: a művésznő maga működik ott! No meg a zongora
is fontos velejáró, mivel a tengerek népe muzikális. Pepita Ofélia
időnként megforgat egy srófot a villanyzongora oldalán, és két
másodpercen belül halk káromkodás hallatszik.
A művésznő közli nézetét a makacs gépről.
Harmadik vagy negyedik srófolásra a zongora, mint ébredező részeg,
néhány halk csuklással muzsikálni kezd. Legtöbbször a Tamara, terólad
álmodok, ha bealkonyul csendben, a mi öreg sumbavai fegyenctelepünkön
kezdetű slágert. Ezután a művésznő a zongorára könyökölve bús
citerázással kíséri a dalt, és kisüstön főtt, közkedvelt alt hangján
énekel.
Ha lejárt a zongora szerkezete, néhány gombnyomásra ismét felhangzik a
káromkodás.
Hát nem szép ez? És milyen szép, meghitt falak! Ilyenek állnak rajtuk
például, szénnel írva: „TŰFEJŰ! ÉN PONTOSAN ITT VOLTAM! A RAKOMÁNYBÓL
NEKEM IS JÁR! KITOLOM A SZEMED!"
Úgy látszik, csak elkerülték egymást, mert közvetlen mellette ez állt:
„Mit hencegsz, te ló! A részed Spileknél van!"
De akad itt gyanakvó, bősz Othello is.
KERÜLD A NŐMET! A GYANÚS CÁPA
MINDIG VISSZATÉR!
PARTRAHOZOM A SZIGONYT! JELIGE:
„ÉLETFOGYTIG NEM A VILÁG!"
Néhány karikatúra is látható, szabadstílusú rajzok, megfelelő
szöveggel. A szöveg stílusát sem sokféle formaság köti. Azután bölcs
részegek gyönyörű jelmondata. Például: „Igyál, mert a részegség enyhítő
körülmény!", vagy „Aki részeg volt, az nem vallhatja a tiszta igazat!
Ergo: Borban a hazugság!" Majd egy istenáldotta, züllött költő műve:
BÖLCS RABLÓK BALLADÁJA
írta
SEKSZPIR ALADÁR
Költsd el pajtás nyomban a pénzed italra!
Amit ma megihatsz, ne halaszd holnapra.
Ne csak addig nyújtózz, míg a takaród ér.
Elszoksz a munkától, s akárki tettenér!
Munkára kényszerül, ki pénzét elissza,
Takarékos gengsztert elfogják, mert lusta!
Okulj ha látod, hogy gyűjtenek a méhek
S nincs soha egy vasuk; csoda hogy megélnek!
AJÁNLÁS!
Ki pénzét elissza, azt a munka tartja fönt,
Ezért van az, hogy a józanság öl, butít és
nyomorba dönt!
Ide érkezett sietve Fülig Jimmy és ide érkezett általában mindenki, ha
csak valamit is adott az alvilág etikettje szerint kötelező rossz
szokásokra.
- Hé! Nézd csak! - kiáltott Martin, a szögletesfejű mulatt. - Ofélia,
srófoljon egy tust a zongorán! És felcsendült egy pattogó, gyors
káromkodás.
- Szervusztok - intett kegyesen Fülig Jimmy.
Pedig ha sejti, hogy miféle orv végzet leselkedik itt rá, esetleg
nyomban elrohan.
- A művésznő vacsorázzon az első tiszttel! - intézkedett Fülig Jimmy,
harmadik személyben emlékezve meg önmagáról. És ezzel beteljesedett
balsorsa!
Pepita Ofélia eléggé csinos volt. Talán kissé erősen pisze, de még
nincs eldöntve, hogy ez a tulajdonság szépséghiba-e? A festői Virginia
államról elnevezett szivarfajtát szívta, mely csak számos szipákolásra,
gyufák és szalmaszálak megismételt használatával fogott tüzet. A
művésznő virzsiniázó szenvedélyét abból az időből őrizte meg, amikor a
Luxus nevű teherhajón, Bricsesz kapitány környezetében a
másodalkoholista nehéz szolgálatát látta el.
- Ön nagyon emlékeztet engem Bricsesz kapitányra, tisztelt Fülig úr -
közölte kissé olvadozva. - Két éve, hogy tévedés áldozata lett szegény,
de azért én hűségesen várom. Ezt megkérdezheti itt mindenkitől. Két
hete sincs, hogy Lógás Hugó fejéhez vágtam a gitárt, mert megcsókolt.
- Nehéz egy ilyen hangszer? - orientálódott Fülig Jimmy, és megemelte a
gitárt elgondolkozva.
De nem lett harc. Fülig Jimmy feledtette Bricsesz kapitányt! Mert
amikor később bal karjával gyengéden magához vonta a művésznőt (és jobb
kezében magasra emelte feje fölött az ólmosbotot), Pepita Ofélia
szemérmes engedékenységgel súgta:
- Ne higgye, hogy szívbajos vagyok... Csak azért tűröm, mert szeretem...
Ekkor érkezett nagy zajjal a Na Mi Újság, Wagner Úr? személyzete. És
veszekedtek. Buzgó Mócsing, Tüskés Vanek és a Főorvos úr is ott voltak
a nevezetesebbek közül. Továbbá egy vörös fiatalember (már a harmadik e
történet folyamán), akit újabban a Rézgróf néven ismertek igen
előnyösen a kikötőkben.
Elsősorban nagyon szép fiú volt, vörössége dacára. Spanyolosan
öltözött, ezért részint görögnek, részint angolnak hitték. De később
azt mondta valaki, hogy csakugyan spanyol, annak ellenére, hogy ezt
híreszteli magáról.
Ez volt a Rézgróf, a Wagner Úr első tisztje. Most éppen az örökké
suttogó, asztmás Petters vitte ellene a szót, amikor a söntéspolchoz
özönlöttek.
- Beszélhetsz, amit akarsz! Nem megyünk, és kész! - súgta, és még
füttyentett is korhadt gégéje az erőfeszítéstől.
- Ez a Piszkos Fred igazat beszélt - mondta Buzgó Mócsing. - És ha Fred
igazat beszél, az már magában véve is elég ok aggodalomra.
- Per Dios! Ostoba, babonás alakok vagytok! - szidta őket a Rézgróf.
- Aszondom - szólt hozzá a Főorvos, miután ivott -, hogy igazuk van a
fiúknak.
- Ilyen előzmények után én sem szívesen megyek - szólt a kétméteres,
csontvázszerű Holdvilág Charley. - Mert ilyen hajón...
- Talán befognád a szádat itt! - mondta a Rézgróf, és Fülig Jimmyre
nézett, aki nyomban felállt.
- Pardon - szólt Pepita Oféliának, és lassan előrejött. - Talán velem
van valakinek baja?
Jelentősebb közelharcok előtti feszülő, várakozó csend következett.
- Ne kezdjetek verekedni - lépett közéjük Buzgó Mócsing, és
drótszemüvege felett, mint valami fontoskodó bagoly nézett egyikről a
másikra. - Fülig Jimmy most kell nekünk.
- Hát szerződjetek hozzá! - szólt gúnyosan a Rézgróf. - Örülj, Jimmy,
hogy ezekre a rendes legényekre szert tehetsz!... Átadom őket!
Mondmár Fülöp dühösen csapott a polcra:
- Mégse fogod bebeszélni, hogy mindenki hülye, csak te nem! Amit Fred
mond, és amit mi láttunk...
- Csend!
Megint elhallgattak gyorsan, és Fülig Jimmyre néztek.
Itten valami titok van! Már a Bőkezűnél megérezte a rejtélyt! Mindig
ránéznek és elhallgatnak. Majd jól megrúgja ezt a Rézgrófot.
- Kár a sok szóért - mondta Buzgó Mócsing, aki, úgy is mint az Igazi
Trebics, nagyon félt jelenleg. - A Holdvilág Charley és a Főorvos
maradjanak ha tetszik, de én beállok Fülig Jimmyhez!
- Ez az - szólt Tüskés Vanek. - Én is szívesen megyek Lincoln hajójára.
Hirtelen csend lett. A Kapitány jött! Még a dühös Rézgrófról is
lefagyott a gúnyos, ideges nevetése. Azért, amíg él, mégiscsak Piszkos
Fred lesz itt a Kapitány. Ez már nincs másképp.
- Málnát adj, Martin - mondta, és senkire sem nézve leült.
- Hallom, hogy mostanában furcsa előérzeted van - kezdte Martin, és
letette a poharat hunyt szemmel, mert ez a málna-dolog mindenkit
hisztérikussá tett.
- Beteg tán? - kérdezte Fülig Jimmy is odaoldalogva.
A Kapitány megtömte a pipáját, és rágyújtott.
- Ülj le, Fülig Jimmy... - szólt azután csendesen. - És ti is
figyeljetek...
Lassan közelebb jöttek. Istenem! Mi lett ebből a címeres sátánból.
- Kinevettek? Lehet. De mégiscsak így van: valami kezdődik velem.
Néhány matróz érkezett a Stanley Up To Date-ről zajongva. Odamentek a
beszélgetőkhöz.
Fülig Jimmy hiúságát legyezgette, hogy minden kikötők legmogorvább
sztárja nyíltan kivételt tesz vele, és asztalához ültette.
Merengve néz Piszkos Fred a pipa füstjébe. Vörös lében bóbiskoló
szemekkel, révetegen pislog.
- Figyelj ide, Fülig Jimmy, és ti is, fiúk. Én már nem sok vizet
zavarok a tengeren. Jól tudjátok, hogy aki az óceánon él, megérzi a
halált. Megéreztétek már ti is. Szép, derült időben, amikor a víz sima,
nincs semmi aggasztó... És mégis... A fedélzetmester összevész a
kormányossal, a köteleket nehezebb kicsomózni, akármennyit iszik az
ember, csak nem rúg be, és az egyik matróz megjegyzi: „Valami készül."
És éjjel pusztító vihar lesz, vagy kigyullad a fülledt szénpor,
szóval... Még jó, ha néhányan megélik a partot egy csónakban...
Nagy szünetet tartott. A dohányport összesöpörte az asztalról a
tenyerébe.
Martin is odajött, sőt Pepita Ofélia úgyszintén, és egy moszkitó
döngése, néhány lélegző nesze világosan hallatszott a masszív csendben.
- Hozzon ginevert! - mondta a Vörös Vaszics.
- Várj!... Üljetek le, fiúk! Ma én fizetem az italt! - közölte
ünnepélyesen a Kapitány.
Mindenki elsápadt. Összenéztek...
Még hónapok múlva is híre járt és akik nem látták, ma sem hiszik, de
hinni kell, hogy úgy volt: Piszkos Fred vendégül látta a matrózokat.
Nincs kizárva, hogy csakugyan beteg, és lehetséges, hogy a halálán van,
de hogy nincs észnél, az a történtek után kétségtelen.
A Vörös Vaszics részvéttel kérdezte:
- Mitől rúgtál be ennyire?
Nem felelt. Szélroham rázta meg az ablakot. Indokolatlan, különös,
semmiből jött szél ezen a derült éjszakán, ami mindig baljós jel.
Kísérteties volt bizonyos fokig ez az éjszaka, nem kétséges.
- Figyeljetek - mondta csendesen. - Piszkos Fred utószor száll hajóra
holnap, és többé nem lát engem emberfia semmilyen kikötőben.
- És ez mitől jön? - kérdezte Vaszics. - Mert nem látszol éppen
köhögősnek... Hej, Martin, még egy pohárral Fred egészségére vagy
betegségére... Fizeted ezt is?
- Igyál csak... Nincs már minek takarékoskodni. És ti is igyatok. Fülig
Jimmynek hozz grogot, te rabló, de gin is legyen közte, mert úgy
szereti... - És merően bámult a füstbe, mintha ott figyelne valamit a
szürke kígyózásban. - Igyatok, én fizetem!
Mint mondám: ez kísérteties éjszaka volt...
- Port Szuezben, a Részeges Delfin-nél jártam az éjszaka álmomban -
kezdte halkan, vontatottan. - Tudjátok jól, hogy nemrégen Port Szuezben
a Brigitta vitorláshajóról három hindu zarándok tért be az ivóba, és az
egyikkel végzett a bubópestis. Azután kiderült, hogy a Brigittán
tizennégy pestises halottat rejtegettek a zarándokok!...
Ismerték jól a rémregényt. Valamennyi lap megírta. Nagy pánik volt! A
kocsmát felgyújtották, a hajót nyílt tengeren elégették.
- A Gangesig akartak hajózni hulláikkal az ostobák - bólogatott Borck,
egy gorillaszerű.
- Hát ezt álmodtam: mintha a Részeges Delfin ma is létezne, egyenesen
odamentem a kikötőből. De egyetlen ember sem járt az éjszakai, nedves
Port Szuezben, és fekete volt az utcákon végig minden ablak. Csak éles
furulyázás hallatszott. Tudtam jól: itt a Zöld Pofa vár valahol, mert
csak ő szokott furulyázni, vihar előtt, ha elsüllyed egy hajó.
Bólogattak, Ezzel tisztában voltak valamennyien.
- Így is volt. A Részeges Delfin-nél várt, és hívott kockázni a Zöld
Pofa, akit ti is láttatok valamennyien a Déli Kereszt alatt, de sohasem
másutt, és mindig friss hajóroncs közelében.
Persze hogy látták. Mondmár Fülöp beszélt is vele egy alkalommal. Ki ne
látta volna a Zöld Pofát? Közismert kísértet, az arca fűszínű, orra
helyén sötét folt, két szeme sárga fénnyel pislog, mint egy-egy
világítótorony lámpája, hosszú pléhsípot fúj, és csontujjai mereven
billegnek a likakon. Továbbá koporsószerű, fekete ruhában jár, barokk
szegélynek tűnő penészdísszel. Ki ne látta volna a Zöld Pofát? Végre
is nem gyerekek ülnek éjszaka a Velő Tanyán!
- És később - folytatta maga elé meredve a Kapitány - még megjött az
orosz Muravjev is, régi jó barátom, akit Pernambucóban felkötöttek
tavaly.
- Az rosszat jelent... - dörmögte Borck.
- Kockáztunk, és a Zöld Pofa nyert.
- Hogy dobott?
- Fej fölé emelte a poharát - súgta megtörten Piszkos Fred.
Részvéttel nézték. Ez esetben vége! Nem vitás! Ő is csak ember. No jó,
hát nem!... Mindegy. De sajnálni azért bárkit lehet. A Kapitány arcát
befedte egy hirtelen tóduló füstgomoly, mintha előadás után a függöny
gördülne le.
- Neki állandóan kevese volt - folytatta egész halkan, mozdulatlan,
fénylő arcok középpontjában -, de ha én dobtam, eltört egy kocka.
Tiszta dolog: vége neki!
- Hajnal lett. Muravjev egyszer csak kimutatott az ablakon. A Csatorna
üres volt, mintha a Világ néhány perccel végítélet előtt állna. Csak
egyetlen kétkéményes koporsó úszott csendesen. Jól tudtam: ez a hajó a
Brigitta!
Sápadtan hallgatták. A langyos kocsmaszag egyre nehezült, mert a nyílt
óceán köde behömpölygött a dagállyal együtt, és lenyomta a párákat. A
Kapitány újra pipára gyújtott, úgy folytatta, emelt fejjel fújva a
füstöt, és kecskeszerű ujjaival szakállát babrálta.
- Egy halott volt a hajón. Jól látszott. Óriási halott! Én feküdtem
ott, és olyan hosszú voltam, mint maga a gőzös... És ezáltal tudtam
jól: Piszkos Frednek befellegzett!...
Némán ültek. Egyik-másik falfehér volt.
Martin gyorsan lehajtott egy fél pohár rumot. Fülig Jimmy is sűrűn
pislogott, de vegyes érzéssel. „Kavarja ez?", gondolta örök hamleti
dilemmájában töprengve: „Kavarja ez most, vagy nem kavarja?"
- Azután - folytatta csendesen a Kapitány - a Zöld Pofa nevetve vállon
veregetett, besöpörte az asztalon heverő, néhány hátralévő évemet és
elment... Ez volt az álom... Muravjevet láttam még zavarosan, amint
nézett rám a hóna alól, mert újabban ott hordja a fejit. „Gyere, Fred"
- mondta az orosz... Utoljára négy éve együtt voltunk vele hajón, a
Farőr-foknál. Most azt mondta, hogy ott találkozik majd velem újra...
És vége lett. Felébredtem. De tudom jól, és ti is tudjátok, hogy mit
jelent ez.
Senki sem szólt. Valamennyien tudták, hogy ez mit jelent. Pepita Ofélia
is, aki csak halkan rebegte:
- Srófoljak magának egy gyászindulót?
Sohasem hallották még ennyit beszélni. És ilyen bágyadt, halk
mélabúval. Senki sem szerette. De most mégis elszomorodtak. Az ördög
sem rokonszenves, és mégis jobban kedvelik, amikor gonosz, mintha
bölcsődalokat énekelne. Az ember ragaszkodik az illúzióihoz.
De a Kapitány ezzel nem törődött. Sóhajtva felállt.
- Fiúk, vigyétek hírül: Piszkos Fred hajóra szállt, pedig tudta jól,
hogy itt a vég. De ha így van, hát inkább a tengeren. Megbocsátok az
ellenségeimnek. Bocsássanak meg ők is nekem. Fülig Jimmy legutóbb egy
ládába zárt, és két napig a hajófenékben ültem. Ezért fizetni akartam,
hogy megemlegesse. Most megbocsátom. Az én vándorutam véget ért. A
tenger hullámai engem sem dajkálnak örökké, legalábbis a felszínen
aligha...
Vállára dobta a kabátját, odavetett egy papírpénzt, és ment. Másnap
látták a kikötőben, hogy útra kel a Na Mi Újság, Wagner Úr? nevű
gőzösön.
FÜLIG JIMMY LEVELE ST. ANTONIÓ FŐHERCEGHEZ,
A BOLDOGSÁG-SZIGETEK KIRÁLYÁHOZ
Méltóságos
Sam Tantónio
király úrnak
Bolontság Szigetre, Királyvár, balra.
Tisztelt Kartács úr, kedves kirájné őfelsége és szeretve tiszttelt
császári öreganyja, ezennel. Becses lapját birtokába melyben sajátulag
üdvöszöl vagyok bátor megkapni és az alantiakban tiszteltetem szíves
értesítésére. Köszönettel meghatóan vettem, felséges sajátulag írt
anzikszát melyben becses válaszát küldve énrám gondola. Csak azt
felelhetem én is, hogy, amit az anziksz: őszinte kecses jóindulattal
gondolunk Mi néhai Fülik Jimmi ekszuraló egykori felségedre,
üdvöszletünket küldjük hívünknek.
Ha én azt írom „Mi" az is csak uraskodó többszámos, nem pedig azt
jelenti, hogy kívülem a vörös Vaszics, a Buszkó Mótsing és a Pofa Jenő
úgyszintén üdvöszlik, bár eszek is kecsesen gondolnak felsékre, mivel
nagyon dicsérem. De csak rám vonatkozik a királyszámostöbbes.
Kikötöttünk Hola-Luluba, ami fővárost képez Havaiba, jelentős rakodói
vannak, nagy kocsmái, imbozáns rassziák és igen számot evő pofoszók
lakják. Különösen, ha én érkeszem. Itten újból találkoszám Piszok
Alfréd nevű kapitánnyal, akit most már sajnálok, mer esz csakugyan
facsar látvány. Ha kegyed tisztelt kiráj úr látná esztet, akit úgy
hívtak a kínai kalózok, hogy A Tisztátlan Fukar Sárkány, Yu-Hi. (Yu-Hi
kínaiul azt jelenti, hogy „szép kis disznó az illető"), ha ezt látná,
ijen részvéttel!
Erről beszélt az egész Velő Tanya (Dining Room a Vidám Kiloccsantóhoz),
ahol ötórai verekedés van és itt találkosznak az alsó körök
személyiségei, kik előljárnak a rossz példával. Itten van egy művésznő,
akit szeretve csodállok tisztelek, gyöngéden és nemesen zongorászik,
igazi művész és régi tisztelőm. Gondolhatya felsék, hogy esz nem olyan
züllött kocsmai zenész, mint a hozzáhasonlók. Szépen zongorál, de
hegedül is és lantol és külnyelveket is tud.
Az is lehet, hoty dinasztikát alapozok vele nősülés által és
gondoskodok, hogy felsék utódai ne hiányoljanak trónkövetelőkben. Ennek
a követelőnek asz anyja, apai ágon Pepita Ofélia lesz, ki minden nap a
Velő Tanyán sétahangversenyez fel és alá a helyiségben...
Itten monta esz a szegény Piszok Alfréd, hogy álmodott a Szöld Pofa
nevű kísérteties hajósról, aki kockászott vele és Murafjef, egy
hónaljfejű barátja dettó és a csatornán látta a kísértethajón önmagát.
Elejinte gyanakodtam. Mert akármilyen valószínűjen hangzott esz a
történet, vigyászni kell a Kapitánnal. De mégis beláttam: Szegény
ember: ez kész! És ojan sajnálásra méltó, mer senki se sajnálja.
Mostan a Fő!
Hajnalban mentem szénrakodásilag találkoszni a Hallató Trukics nevű
barátomal kivel boldog időkben sok meghitt menekülésben vettem részt.
Bányászati egyén volt valaha eszért jól tud páncélszekrén robbantást és
van mintik kis dinamit kéznél nála. Mer esz 1. használhatójan
életveszélyes ember és 1. nagyon kedves, rokonszenves létrája van neki.
Melanie nevezetű a létra, nyolc foga van és eszért 8-emeletes
Trukicsnak is nevezik őt a rendőrök. És minden fetyhász gondnok tudja,
hogy Trukics létrájára vigyászni kell a megőrszendő depók osztályában,
ahol asz ember tárgyai is kitöltik gazdájuk büntetését. Mivel ha nem
vigyásznak Trukics létrájára, akkor őt megtarthatnák életfotytig
rabnak, mivel esz a Trukics egy pár kiskorú dinamitpatront hozna nekik.
Kiskorú asz ojan dinamitpatron, amit gondnokság alá lehet helyeszni és
a patron a gondnokság alatt felrobban.
Esz a Trukics nem lehetne uralkodó, mer nehéz lenne megöregíteni.
Napolejon kartácsunkat könnyű volt a róla elnevezett Ajacsióban egy főt
téren megöregíteni négy testvér rokonával, akiket alakmelléknek
szobroltak, továbbá asz orosz Cár Péter nevű uralkodót, akit lován
öregítették mek. De hoty lehetséges eszt a Trukiccsal? Álljon egy
szobor talpazaton, főt téren létrásan? Így aszt hiszik hogy egy
vilákhírű ablakputcolóról van szó. Engemet lehet most (és foknak is)
öregíteni szobornak lábszárvédővel sapkába, amint jobbomba kard,
balomba revolver és köszben egyik kezemet áldójan terjesztem a népre...
Szóval találkoszám a szémparton ezzel a 8-emeletes Trukics cimborával
aki fogánál hozta a létrát és mondám, hoty felmegyünk ety hajóra.
Szokása szerint aszt felelte, hogy nem szólt semmit. És mentünk a
kikötőbe, ahol esz a másik zekszpecidijó gőzös, a világ legfurcsább
nevű hajója áll. Aminek esz a neve: Na Hogy Van Ez a Wagner? Furcsa
név. Ere a következő elhangzást párbeszéltük:
„Ez asz?" kérdeszte Trukics és nagyon megáll.
„Esz." mondom és ámulék. De ő erre aszt felelte, amit ety derült égből
a villám:
„Szervusz." Hüje esz vagy mi? Egyszerűen megfogja a Melanie létra
fogát, belekarol és távoszik őnagyságával.
„Hé! Hova mész?"
„Iszok".
„Nem gyösz a hajóra?"
Erre mint ety derült égből lecsapódó marhaságot mondja:
„Nem metyek. És te se. Esz nem hajó. Esz a pokol! Itt nem lehet senki
erős."
Nagyon meglepett, mer ijen sokat még soha életében nem beszélt. Két
heti készletét mondá el.
„Trukics!" kijáltám csodálóan. „Én nem is merek rád! Te félsz ettől a
hajótól?!"
Erre jött a meglepő. A Trukics félt! Látszott! Habza! Esz a Trukics sem
nem kötekedő, sem nem verekedő, és kerüli a késelést, esz a Trukics
olyan hoty átmety az uccán, ha ütik etymást, nem szeret pofozódást,
verekedést, esz csendes és gontolkodzó, amiben engem rám emlékesztet.
De aszért mindenki tudja, hogy ha békét hatyják, asz már anyi mint egy
kis életbiztosítás. Eccer a viszjavító munkások csöveket raktak és amik
aludt igénybevették létráját. Eszek tizen voltak a vascsövekkel. De ő a
puszta keszeivel nekik ment a munkásoknak és ety percen belül
cső-csövön nem maradt. Eszért kérdeztem tőle újra:
„Te félsz 8-emeletes Trukics?" Erre ő eszt felelte:
„Én félek! Én oda nem megyek!".
Esz még meglepőbb volt, hogy ijen újabb szóáradást mondott, de ami mék
jobban fejen ért mint nyílt égből lecsapó gumibot, asz mégis annyi,
hoty ő fél. Talán túlvilágias, szellemi hazajárásba hisz esz a régimódi
levilágosult babonás? Oljan aki kíséretektől fél, hogy eszek éccaka
kislisszolnak koporsóikból? (Ety ijet láttam Felsékednél a Citad
Elláról nevezett várba. Erre jó lesz vityázni.) Aki a mai csodás
technika villongásába még hiszi az ijen marhaságot, asz nem tekintendő
kultúrának és a szemembe antiinteligens egyén. Szóval esz a 8-emeletes
Trukics ety 6-emeletes marha. Eszt gőzöltem vele, de ot hagya.
Tisztelt Felsék! Ety nagyon bölcs kitűnő ember mondta: senkit se
neveszünk marhának tényállás előtt! Esz ety nagy mondás és tőlem
származ, sajátulag. A festői dokkon kies alakok sliszoltak és mivel
dagály érkeze, hát nedvesség lett a kikötői éccakába.
Én csónakkal óvatosan megközelítem a hajót. Jól látom, ahol a naty
betűkel áll a hajónév: Hoty Érszi a Wagner Magát? (Mintég röhökni kell,
mer hajónévbe ijen hüjét eddig melőztek.)
Persze felmáztam és akor láttam, hoty esz mijen kosz kis hajó. Csupa
piszok, meg deszka és asz mind recseg. Ety lámpa se égett. Gondoltam,
hoty esz most érdekes lesz, mivel elviszem a kofferbe börtönzött
Gusztaf Bárt. Új dolog. Tudóst még nem loptam. Asz bisztos, hoty furcsa
ety hajó... Még a levegő is nehész volt. Megnézem, hogy mi van it! És
négylábkézen lopkodtam magamat előre és asz embernek lüktet a nyaka mek
nyilal a fejcsontozása a ködbe, a nedvességtől, mek esz a csend is ety
ijjen sötét fedélzeten... És nyitva asz összes kabin ajtó, mintha iten
éppen most elment volna asz egész hajó it hagyva laktalanul mindent.
És a rohadó deszkának ojan furcsa patika szaga van... És... mostan
valahol harmonikásztak...
Én igazán zeneileg nem citerázok a harmonikától. Nem vagyok babonás,
mer engem bekent egy növénnyel Timor szigeten a varásló, hoty nem fok
asz átok, pláne, ha ijen váltságoskor helyzetbe kerülök és kétszer
kiköpök kelet felé. Több mint kétszer, gyorsan kiköptem kelet felé.
Később nyugat felé is. De asz ember leköpheti a szélrósa minden
irányát; ha etyszer kulturás akkor nem hiszi, hoty ijesmi használ
kíséretek ellen. Ha pedig nem hiszi, hoty használ a köpés, akkor félni
kell a kíséretektől. Azt hiszem esz készfekvő.
És akkor aszért én még se pucoltam meg. Pedig szél lett és zörge
csikorga minden. És gondolám benészek ety kabinba. Iten rossz szag volt
és sok légy. Nem is tudom mi van, ami iten ojan, mintha nemcsak a
flanel sorhajókabát, hanem mellemnek kasa is szűk volna. Pedig
százhetvenes kebelbőség van jelen, ha teleszívom magamat. És
teleszívtam és kifújám és letörlém homlokom és mégis a kasmellem szűk
volt. De aszért mentem.
És kiköptem észak felé és dél felé is...
És sehol senki sem volt. Mindössze én. És akkor a fenégbe indulám egy
lépcsőn, ami akkorát nyikordult, mintha torka lenne és arra léptem
volna, hogy sikoltani kell neki.
Kegyed jó hászból való uralkodó, de aszt hiszem megállt volna a Kegyed
királyi délceg vére is, mint ahogy én is úgy éresztem, hoty megállt a
szívdobbanásom, mint a mozsárba tört zsebóra, ha fazon nélküli aranyt
képeznek belőle. A fenégbe veszető csapóajtóra nehéz ládát tetek. Rém
nehezet. Eszt elguritám utamból.
Mer a fenékbe sötét volt és valami egészen furcsa... És a vacak
deszkától köszel hallatszott a hullámcsobolás. És valami ojan rossz
szag, ami fent is volt. Amire most rájöttem: Iten karbolszag van! Esz
pláne kissé enyhén randa érzésnek bizonyula.
És mentem előre és mostan fentről és messziről egész csendes
zümmögéssel harmonikásztak a kíséretek. Igen kísértetek, mer én nem
vagyok babonás köpködésnek hinni! És akkor megbotlék valamibe, és asz
lejesett és legurult dübörögve ety pár lépcsőn, ami a fenék méjebb
részét képeszte. Ijetten megálltam és vártam. Csend!
Lenyúltam ahova rugék és ety hosszú láda teteje volt. És a ládába
meginn rongy.
Ez olyan... mint... koporsó!
...Uram Atyám...
Ekor a szellőző ablakon bemendegélt a hold ide és már akkor nagyon
préselt engemet a karbol és ekkor a hold odasüte és láttam, hoty igen
sok patkány van itten és legyökérződött a lábam, mer én már mostan
gondoltam valamit, ami ojan volt, hoty félni kellett a Vaneknek és
remeghetett a Trukics és vacoghattak a Melanie nevű létra fogai is...
Joggal!
És akkor én nem is kaptam levegőt, pedig teljesen nyitva lehetett a
szám.
A holdfény a falra érkezett szembe! És akkor láttam egy ládát, amin esz
állt!...
BRIGITTA
És erre csak aszt tudom, hogy rohantam! Mint asz őrült! Követkeszett a
legmagasabb pucolás! Amit alatvalóak usgyének is hívnak!
...Sohasem fogom tudni, hogy kerültem én a Velő Tanyára vissza. Aszt
tudom mikor bejöttem lihekve, mindenki felállt és rámnésztek. Mer ojan
lehettem, mintha a főt térről jönnék, ahol már megöregítettek gipszbe.
Felsék jó családból van, de tudhassa: a Fülig dinasztia sem szívbajos,
de ha nekem eszt még etyszer át kellene élni, inkápp legyek újra asz
ádeni Crikley nevű főfelügyelő dolgoszójába, aki rém kíváncsi ember és
állítólag asz ő birtokába találhatók a világ legnagyobb pofonjai. Adja
át Felséked a Királyné Naccságának és asz Anyacsászárné őkorosságának
is jóindulatú alázatom. Továbbá Felsékedet kiváló tisztelettel maradtam
értesítve hűséges trónhelyettese.
Nagyrabecsületem kifejlesztésével:
don Fülig il Jimmy, de kissé
begyulladtam, mer mégis csak még a világon nem volt ijjen, mivel
kelleti gubó pestis asz ety veszéjes megbetegedés, továbbá teljesen
fertősző.
don felülírott, di Fülig.
TIZENHATODIK FEJEZET
És most jön a fordulat.
Az olvasó higgadtságát kérem, amire különben állandóan szüksége lesz a
vérfagyasztó história folyamán, amelyben kísértetek és borzalmak
hemzsegnek, attól kezdve, ahogy a Stanley Up To Date elhagyta
Honolulut, öt nap késéssel. Mert itt jelentkezik a dermesztő,
kiszámíthatatlan végzet hírnöke.
Jön a nő!
Mindig így kezdődik! Vigyázat! Figyelem!
A férfi mindent kiszámít alaposan, előrelátóan, precízen, véglegesen.
És erre jön a nő! Másodpercenként százhúsz kilométeres hazugságokkal,
lihegve, hadarva, szemlesütve, ájuldozva vagy mosolyogva; egyszer csak
jön, és mindent halomra dönt!
Aztán leül e halomra, és kipúderezi magát. És őszinte részvétét fejezi
ki.
Óvakodjunk a nőtől! A legegyszerűbb mindennapi fogalmak is zavarosak
lesznek, ha nővel kapcsolatban akarjuk tisztázni őket. Vegyük például a
szerelmet.
Vagy ne vegyük? Mindegy. Tehát vegyük. Itt van például a szerelem.
Hol?
Bocsánat, hogy a szavamba vágok, de ezt most tisztázzuk végre. Hol az a
sokat hangoztatott szerelem?! Ki látta? Az illető tartsa fel a jobbik
eszét.
Na ugye?
Pedig ez roppant fontos! Mert regényünkben is megjelenik ez az izé, és
szintén sok bajt okoz. A szerelem mindig bajt okoz. Tehát kategorikusan
közlöm: szerelem nincs! Vagy helyesebben: kizárólag szerelem van.
Beszélni kell erről. Nagyon fontos, mert ha kikapcsoljuk a szerelem
nevű fogalomzavart az eshetőségek közül, úgy határozott terv szerint
élhetünk. És ki mondja, hogy ez nem fontos?
Én!
Felelőtlenségem teljes tudatlanságában állítom, hogy Mr. Theónak igaza
volt, amikor nyomban konstatálta, hogy ezzel a nővel nem szabad szóba
állni, és azután öt napig szóba állt, ült, táncolt, járt prózában,
dalban és sóhajok között szüntelenül ezzel a nővel. Azt hiszem, még
csókolództak is. Öt nap múltán azonban nyers kacajjal a lelkében
konstatálta, hogy a nő egy ön- és közveszélyes elem, aki elől menekülni
kell.
Ekkor megkérte a kezét.
De Lilian kimondta a boldogtalanító nemet. Így a Stanley Up To Date
útnak indulhatott. A hölgy szép volt. Csak ne keressük a logikát
mindenben! Indokolás nincs! A nő olyan, mint egy költői hasonlat. Ha
szép, akkor az sem baj, ha nincs semmi értelme.
Az események itt nekivágnak, vihartempóban. Indulás: 18.20 óra. Theo
öngyilkossági gondolatok között hivatalosan értesül, hogy az angol
uralkodó rokona, Lord Hamilton elkíséri az expedíciót.
Délután 19.40 óra. Ismétlem: 19.40. Közép-ázsiai, amerikai, valamint az
összes világtájak időszámítása szerint Wagner úr részegsége csodálatos
tüneménnyé hatalmasodott, mint az aurora-borealis, ha teljes ívében
kibontakozik a sarki égen.
Ilyen elképesztő, ahogy a sarki ivóból kibontakozik hetyke gyertyásan,
zsebmadaraival, nadrágját két kézzel viselve, és Mr. Theóhoz megy
legkékebb körszakállával.
19.45-kor hetedszer dobják ki a hallból, holott a jelenlévő
szállodaigazgató hű barátságára is hivatkozik, a szumbavai
fegyenctelepen eltöltött régi szép időket felemlítve. Végül Mr. Theo
arra jön éppen, és Wagner úr ügyét felkarolja. Miután felkarolta,
beülteti egy fotelbe.
Mindenki ijedten nézeget, mert a hallban állandó madárcsicsergés
hallatszik, és nem értik.
19.56 perc, 7 másodperc. Wagner úr felajánlja 5000 dollárért a hajóján
raboskodó tudóst.
19.58 perc. Százdolláros ajánlaton Wagner úr nyersen kacag, és távozni
készül, de felemelik a földről, és leporolják.
19.59 perc, 1 másodperc. Wagner úr habozás nélkül elfogadja a
százdolláros ajánlatot.
Mr. Theót a golfkutatók érme meggyőzte Gustav Bahr azonosságáról.
20 óra 10. A hajó még alig készülődik. Dalolás hallatszik, Vaszics
lenéz. Wagner úr keménykalapja imbolyog lenn a vízen, rezgő
világításban, mint valami ócska bója.
- Mi újság?! Te csibész!... Most megismersz? Zsakettben bezzeg
hencegtél. Ide figyelj. Egy ládát hoztam a gazdádnak. Nem akarsz
vásznat venni?
És énekelni kezdett, de egy szélroham folytán a gyertya lángja
belekapott a kalapjába, mely fellángolt. Megszokott mozdulattal a víz
alá nyomta, és újra feltette az ócska, fekete nemezholmit. A gyertyáról
most zöld moszat is csüngött.
Végül fenn volt a láda.
Már égnek a lámpák, amikor még egy szállítmány érkezik. Fülig Jimmy is
hoz egy ládát. Senki sem tudja, honnan.
Leviteti a kabinjába. Egy veszett ember száll ki belőle. Megveri és a
szekrénybe zárja. Később beteszi a szekrénybe a viharkabátját és egy
adag felvágottat.
Az illetőt közben ismét megveri.
Este 24 óra semmi perc.
A Stanley Up To Date elindul. Zene, tömeg stb. A partról háromkéményes
hajónak látszik a gőzös Maxbell úr roppant cilindere következtében.
Lord Hamilton egy elegáns ősz úr kíséretében jött a hajóra. Jól ismert,
szőke, diákos feje nyájasan bólogatott mindenki felé, és kísérőjével
együtt kajütjébe ment, ahol fogadta Mr. Theót.
Arra kéri, hogy jelenléte itt a hajón ne okozzon semmiféle
feszélyezettséget, mint egyszerű magánember utazik.
Őlordsága mindenkivel megismerkedett. Kissé zavartnak látszott, amikor
Sir Maxbell után a többi kutató nevében doktor Rüger kórboncnok
üdvözölte. És a műötvös átnyújtott egy bronzplakettet.
- Ki van még? - kérdezte idegesen őfensége.
- Van még egy elsőrangú futballbíró - felelte Mr. Theo szemrebbenés
nélkül - és az az elegáns úr ott egycsövű messzelátóval. Schwachta
Szókratész, vagy Knapp, őrült és virágkertész, ahogy tetszik. Ez minden.
De tévedett.
Citeraszó hallatszott váratlanul.
- Uram - súgta Fülig Jimmy -, elhoztam Oféliát, mert nem élhetek
nélküle.
- Ember! Mit fog csinálni itt ez a zenésznő?
- Majd megfigyeli búvárkodás közben a futballbírót, a hóhért meg a
kórboncnokot és utánozza őket.
Mr. Theo maradék erejével szabadkozott kissé, de utóbb belátta, hogy
elengedhetetlenné vált egy gitározáshoz értő másodalkoholista jelenléte
az expedíciónál. És meghajol a művésznő személyes érvelése előtt:
- Egy expedícióban sem muszáj unatkozni - búgta Pepita Ofélia. - Jobban
végzik a tudományos búvárlatot tangó mellett, amikor énekelek
viccelek, gitározok...
- Még szivarozik is - protezsálta melegen a fregattfőhadnagy, és Mr.
Theót ez végképp levette a lábáról.
A Stanley Up To Date teljes gőzzel, vidáman, bizakodva sietett célja
felé. Irány: délkelet, idő: délután 16.20 óra. Ragyogó este!
...Reggel Fülig Jimmyt az ágyból rázták ki. Az illető Mr. Theo volt.
- Hallja! A vörös Vaszics megszúrta a Borck nevűt, és egy Pofa Jenő
valakinek letörte a hüvelykujját. A futballbíró válik a feleségétől, a
hóhér provokálta a műötvöst, senki sem tudja, hogy merre megy a hajó,
mert Watson nikotinmérgezést kapott az erős virzsíniák következtében,
és Maxbell még alszik, mert reggelig tart nála, amíg megtanul egy
tangót! Én...
...Nem folytathatta, mert az aránylag csendes időjárás ellenére
hirtelen recsegve megdőlt a hajó.
- Megőrült a kormányos!
- Nem - felelte Mr. Theo, és siralmasan hozzátette: - Mit csinált, maga
briganti! Eldobhatom az expedíciót! A hajókormánynál Pepita Ofélia áll
és gitározik!
FÜLIG JIMMY LEVELE ST. ANTONIÓ FŐHERCEGHEZ,
A BOLDOGSÁG-SZIGETEK URALKODÓJÁHOZ
Tisztelt Felsék!
ALMIRA,
Királyi vár, félemelet
Tehát elindulánk a hajóval és biszon kelemetlen volt esz, mer a Tejó
ládájába, pénzért a Kockás Ofélia művésznőt találta.
Esz a piszok Wagner, aki mék makát is felcsempézte, mer nem volt
visszafelé gyertyája mivel viszes lett.
És itt van egy igaszi tudós is asz én szekrényemben személyesen és ha
kijönni akar, olyankor ütöm. Ez a Gusztáf Bár.
Esz úgy volt, hogy mielőtt indula a hajó, Oféliával voltunk és jött az
ötlet! Kockás Ofélia is jöjjön velem! Tejó nevű tulajdonosom sajna
Pepita arámat nem viszi. Nagyon sírt, mert rövid együttlétünktől is
igen főszve volt. Beszéltüng a Wagner úrral. Egy jó tervet. Hogy ő
ládában felviszi a Pepita Oféliát a hajóra, mer van csónakja.
Tíz dollárt kért esz a piszok és mék aszt asz érmet is, ami véletlenül
nálam maratt, amikor mutatta.
De aszután értesít enkemet a Tejó, hogy nem érti: Ő köszbe mekszereszte
Gusztáv Bárt és most sürgönyözött a titkár, hogy a közeli szigeten
hotelben van. Eszt küldte a Torn titkár és esz az a tudós, aki elől
begomboltam a szekrént. A Tejó monta, hogy én menjek eszért a tudósért
és ládába vigyem kajütöm szekrényébe, ahol csak én érintkeznék vele.
Így ez biztos. Elhozom és a kabinomban kezelem az elveszett tudóst, míg
meglesz a kutatástól. Én vagyok az ügy lelke és a feje az egész
fejetlenségnek. És elmentem motoros csónakkal a festői szigetbe, ahol
ottan volt ety bajuszos 1-én, aki szoknyát hordott és különben is
látszott, hogy nincs rendbe az apnormalitása.
Ő volt a Gustav. A szoknya is egyezett. Mert hogy nincs nadrágja aszt
én idéztem, amikor a szekrénbe begomboltam. Most az arcát is láttam. Ez
se szebb.
„Maga asz akit titkár kidobott?"
„Öccör is" - feleli.
„A Mr. Tejó miatt?"
„Iken. Egy bangból is mijatta."
És mesélte, hoty nem volt neki nadrágja: Mondom aszt én tudom, mivel a
szekrénből láttam sajnos. Most a fő, hogy gyerünk. Aszt mondja ő, hogy
szeretne kicsit körülnézni Holló-Nunuluba, mer itten saját fija van
neki és saját nadrágja, mert a műtöltőhöz küldte őket. Montam ez nekem
nem diferens ás ő nem mehet sehova csak ládába. Ez neki nem tetszett.
De montam hogy mégis úgy lesz, mer ez a Tejó parancsa. Ez folyton
kijabált, hogy vele ne csináljanak ilyet! Nem tűri! Már-már úgy
látszott, hogy nem tudom teljesíteni a parancsolást, de mit tesz Isten;
váratlanul úgy fejbe vágtam, hogy egészen csendes lett.
Még a reg nem is derengezett, amikor a pasast a ládából a kék
szekrénybe tettem. Megpróbált lármászni, de én figyelmeztem, hogy
csendet kérünk, mert ha itten ordítani merészel akkor én majd őtet két
egyforma pofon következtében a földdel teszem egyenlővé.
Köszben a másik bezárt ládából előjött Ofélia, aki arám. És sétáltunk.
Láttam, hogy a vörös Vaszics majd fel falja a szemével. De mondtam
neki, hogy hiába gondol rá, mer esz nem olyan mint a többi, hanem ez
olyan leány, hogyha valaki megpróbája elcsábítani annak én beverem a
fejét egy szénlapáttal.
Úgy is lett. A Copra szigetig a legénység minden tagját fejbe vertem
már a szénlapáttal. Volt olyan akit háromszor is. Sajnosak az utasok!
Csak a Macbell nevű tudósfej nem lesz beverve, mert öreg és becsületes.
De addig is szíves viszontlátással kelt, mint alul írva:
don St. James di Fülig,
de megjártam, mert másnap amikor eszt a levelet bedobom már fix dolog,
hogy a Macbell nevű tudósfej sem képez kivételt a beverés alól, egy
szenes lapáttal. Tisztelettel:
don felülírott.
TIZENHETEDIK FEJEZET
A vad és ijesztő események a növekvő forróság ütemében fokozódtak,
ahogy a hajó teljes gőzzel mind közelebb jutott az Indiai-óceánhoz.
Kora délelőtt Mr. Theo félrevonta Wagner urat:
- Ide figyeljen! Egy régi ismerőse utazik velünk, akivel maga együtt
volt bezárva régebben. Most azt szeretné, ha maga úgy tenne, mintha nem
ismerné őt a Sing Singből. Nézze, ott jön...
Hamilton Lord sétált gyanútlanul valamivel távolabb, és nem is
sejtette, hogy Wagner úr felismeri.
- Ez egy nagy csibész! De nem a Sing-Singben ültünk együtt, hanem San
Franciscóban. Ott sokat lökdösik a foglyokat. Kérdezze majd meg tőle,
hogy mi lett a Bicskás Harryból? Az neki jó barátja volt. Halló!... Jó,
jó, nem fogom felismerni. Mit akar?... Maga mindig rángatja az embert.
Hamilton Lord döbbenten megállt a „halló"-zásra. Mintha csodát látna,
úgy meredt a kékszakállú torzonborz egyénre, aki éppen rákacsintott
néhányszor, és megfenyegette mutatóujjával, de azután gyorsan a
nadrágjához kapott.
Tipikus délelőtt a Stanley Up To Date-en: Egy kis szigetnél szenet vesz
fel a hajó. Újságot is hoz a motoros. Quebra, a Pacific Óceánon
bolyongó spanyol kalandor itt is, ott is kisebb zendülésekkel szítja a
nyugtalanságot, és már kerek félmillió dollárt tűztek ki a fejére, de
hiába!
Rövid intermezzo Sir Maxbellel, aki ma ismét ráfanyalodik az „orvosra".
De ez nem hajlandó a tanár megnyugtatására lelkiismerete elleni
diagnózist csinálni, Mr. Theo viszont nem hajlandó vesztegetni.
Maxbell tanár úr apró vörös pörsenéseket mutatott a karján Schwachta
Szókratész vagy Knapp úrnak (ahogy tetszik).
- Azt hiszem - szólt Maxbell -, ez vérmérgezés.
- Én is úgy látom... de még nem biztos. Szédülést nem érez?...
- Nem.
- Hm... Szokott ön reggeli előtt sétálni?
- Nem...
- Akkor ez lépfene - mondta, és felvonta két vállát, mint aki sajnálja,
de hát nem tehet róla.
- Mondja! Ön tréfál velem?! - kiáltotta dühösen a tudós. - Legalább tíz
halálos betegséget állapított meg eddig nálam!
- Úgy van. Érthetetlen, hogy ön még él. És kérdem én: miért?... -
Megfordult, kedélyesen a korlátra könyökölt, és csevegve magyarázta: -
Az ön baja, Sir, ritka és gyógyíthatatlan: paralokális molesztitisz
néven retteg tőle a tudomány. Sir Aurél Pincetta, a nagy oxfordi tudós
szerint az ilyen embereket legjobb volna egy jól irányzott injekcióval
megváltani kínjaiktól.
És belenézett gyönyörködve egycsövű messzelátójába. Mindig gyönyörködve
nézett bele ebbe a csőbe.
Maxbell ordítva rohant Fülig Jimmyhez.
- A maguk orvosa egy hóhér! Érti?
- Azért, mert valaki hóhér, még lehet orvos - mondta Fülig Jimmy
ijedten, mert azt hitte, hogy Maxbell rájött a csalásra.
- Ez az alak nem ért a mesterségéhez!
- Talán mégis ért hozzá - felelte tárgyilagosan. - Állítólag csak a
kaucsuk kézelője okozta a bajt.
Ez a válasz végleg kihozta a sodrából Maxbellt, mert teljesen hülyének
vélte. Tajtékozva sietett műszereihez. Ezalatt Rüger úr a szalonban
pofonütötte a műötvöst Pepita Ofélia következtében.
Mondom, kedélyes, megszokott délelőttnek látszott ez is, mint a többi.
Ekkor Mr. Teho megérintette Fülig Jimmy vállát.
Ilyen sápadtnak még sohasem látta gazdáját.
- Rádiogram jött Honoluluból - szólt Mr. Theo rekedten. - Gustav Bahrné
váratlanul meghalt. Repülőgépen akart jönni, és... útközben.
- Uram - szólt halkan Fülig Jimmy. - Tudja, hogy nem vagyok babonás, de
most legszívesebben visszafordulnék.
...És a Brigittá-ra gondolt. Ezt a kalandját elhallgatta Mr. Theo előtt.
A milliomos már nem mosolygott a fregattfőhadnagy naivitásán.
Gyönyörű napsütésben csillogott a sima, végtelen óceán, derült,
búzakékszínű volt a mennybolt felettük, és mégis...
Itt a Halál!
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Kezdődött...!
Először csak apró, baljós előjelek villámlása, azután a végzet
mennykőcsapásai sújtottak le gyors egymásutánban.
Fülig Jimmynek Theo megbízásából vállalnia kellett, hogy tapintatosan
közli az asszony halálát „Gustav Bahrral". Tehát először csak ennyit
írt a szekrény alján becsúsztatott levélben:
„Van-e szíves tudomása tisztelettel, hogy értesültünk: Gustav Bahrné
elindula San Franciscóból és ezentúl Honoluluból repülőgépen jön.
Alulírott."
„Nem tudtam, Hős asszony. Imponál. Mondja, hát egy percre se ereszt ki
a levegőre, maga bitang?"
- Cinikus fráter - mormogta Theo, amikor értesült a válaszról.
A második levél az események kíméletes előkészítése:
„Van szerencsém közlésbe hozni, hogy értesülénk: Gustav Bahrné
megbetegedett a levegőben, hova maga nem mehet járni, mert itt állok
bottal."
Válasz:
„Amennyiben továbbra is visszatart, úgy elátkozom, hogy ön is beteg
legyen! Pimasz!"
No itt a legfőbb ideje, közölni a valót.
„Vettem nb. átkait és ezennel van szerencsém, hogy legyen erős. (Asz
nem árt errefelé.) Most gyött egy gramm rádió és miszerint van
szerencséje tisztelettel alantiakat: Gustáf Bárné útközben léghűdés
következménye elhalálozott."
A válasz érthetetlen és meglepő volt:
„Sajnálom szegényt. Megtehetné, hogy ad nekem egy kis szalámit. Utálom
az örökös marhahúst. Ezt értsék meg, könyörgöm!"
Fülig Jimmyt annyira felháborította e hihetetlen lelketlenség, hogy
aznap nem adott sem enni, sem inni a szekrény rabjának. És délután
beadott neki a szekrénybe egy imakönyvet.
- Maga elfajzott istentelen! - szólt erélyesen. - Imádkozzék legalább
szegény asszony lelki üdvéért!
- Én imádkozom - felelte a portás elkeseredetten -, de adjon szalámit.
Nem bírom a marhahúst...
Fülig Jimmy erre leöntötte egy kancsó vízzel.
Szegény portás keservesen sírt, és könnyeit törölte az ágyterítőbe. Ha
ezt tudja, dehogyis jön el. Mindennek a nadrág az oka, amit a bank
cégjelzőjével, egy csomagolópapír alatt véletlenül perforáltak.
És este beviharzottak a végzetes események.
Sok csillag ragyogott, a víz is furcsa, halványzöld izzással vált szét
a hajó körül, és hosszú vonalon irizált mögöttük a felkavart világító
állatkák fénye, és nagyon távolról egy melódiát hozott a szél.
Wagner úr énekelte a Zöld Disznó belépőjét a Bajazzók című operából
mélységes bánatában, amiért bezárták egy burgonyaraktárba, mivel nem
tűrhették tovább, hogy a délután folyamán negyedszer is elájult a
futballbíró felesége. De hát ki tudott volna ellenállni Wagner úr
helyében, amikor megpillantotta egy régi cimboráját, hogy ne tárja
mindkét karját ölelésre?
És ezt Wagner úr nem tehette többé!
Pepita Ofélia Maxbell tanár mellett ült, és elfogódottan játszott egy
szeksztánssal.
- Milyen szép este van... - rebegte a művésznő. - Sohasem hallotta,
hogy vannak, akik kiválasztanak egy csillagot?
- Hogyne - bólintott a tanár. - Archimédesszel történt. A csillagokról
kijelentette, hogy válasszanak neki az űrben egy pontot, és
elmozdítja helyéből a földet. Ez a pont tetszés szerint választható. A
fő, hogy fix legyen.
- Az igaz - bólintott Ofélia -, fontos, hogy fix legyen, de ha nincs
mellékes, az sem jó. Válasszunk csillagot... - Majd rövid szünet után
még ezt súgta: - Én már választottam.
A szellőztető kürtő mögött Fülig Jimmy komor árnya figyelte őket. És
ekkor történt, hogy a Vörös Vaszics elszántan belépett a milliomos
fülkéjébe:
- Uram! A legénység nagyon ideges. Hallottuk, hogy meghalt az a tanárné.
- Na és?
- És mostan szájharmonikázik itten valaki!
Így kezdődött.
A legénység összeröffent, kis csoportokban. Valami nyugtalanság feszült
a hajón. Ideges rekedt hangok vitáztak. Theo Vasziccsal az egyik
csoporthoz sietett.
- Én hallottam a harmonikát - süvítette hangtalan beszédével Petters. -
És Buzgó Mócsing!
- A lépcsőlejáratnál álltam - szólt Buzgó, és kivett néhány apró szöget
a fogai közül -, mert a huzalt szereltük Tüskés Vanekkel. Tüskés bement
valamiért a konyhába...
- Egy baltát hoztam ki.
- Úgy van - folytatta Buzgó Mócsing -, én is ettem belőle, illetve én
is nézegettem a baltát, és közben a szerszámraktárból meghallottam a
szájharmonikázást.
Markáns, nyugtalan matrózarcok fogták körül Theót... Kinyitották a
szerszámraktárat, és ahogy ezt előre sejtették: semmi.
- Végre is nem gyerekek maguk, hogy ettől megijedjenek! - mondta kevés
meggyőződéssel.
- A Zöld Pofa zónájában senki se csodálkozott volna, ha a tanár meghalt
felesége előjönne... - monda Borck.
- Aki rémhírekkel nyugtalanságot kelt - szólt hűvösen Watson -, az
hamar találkozhat a tanár feleségének lelkével. Tizenkét golyóra
töltött gyorsvonatom van ilyen utazás céljaira.
- És különben is! - kiáltotta Fülig Jimmy, mert jól tudta, hogy ezek
kizárólag halott embertől ijednek meg, tehát Watsontól is csak akkor
félnek majd, ha már megölték. - Én tavaly a Jóreménység Foknál négyszer
hajóztam el a Kriptafejű Morton árnyékhajója mellett, de nem gyulladt
be senki úgy, mint ti; az igaz, hogy ottan szív- és idegbeteg
fűszerkereskedőket lehetőleg mellőztünk a matrózfelvételnél.
Mire befejezte rövid és különleges szónoklatát, lassanként
elsompolygott az egész társaság, és Mr. Theo, bár némely tekintetben
nem osztotta az előtte szóló okfejtését, belátta, hogy a leghelyesebb,
ha mindenféle társadalmi rétegre a megfelelő pszichológiai eszközzel
hatnak.
- Azonban - mondta mellettük halkan Mr. Theo - mégiscsak viccel itt
valaki a harmonikával.
- Én nem vagyok babonás...
- Ez most már olyan világos, hogy nem is kell bizonyítania többé.
Elsősorban szépen feltűnés nélkül kutassuk át a hajót.
Éppen indultak volna, amikor megdöbbentően horpadt oldalával, jó távol,
ahol a tenger széle, mint pörgő tányér, éppen nagy ívben emelkedett,
hihetetlenül rozzant bordáival feltűnt egy kávédaráló módjára döcögő
hajó. A Wagner Úr!
Lerövidítették a hajó nevét, mely ekkor már világhírű lett mint
képtelenség. Néhánynapos előnyét elég gyorsan behozták.
Az elaggott propellert pár óra múltán beláthatatlan távolságra és
örökre elhagyják, annyi bizonyos.
Viszont Tüskés Vanek, az asztmás Petters és Buzgó Mócsing sokáig néznek
a rezgő párák távlatában lassanként elmosódó Wagner Úr-ra. És azután
észreveszik Fülig Jimmyt, aki éppen a kapitányi hídon áll Watson előtt,
de nyitott szájjal mered a tenger elmosódó szegélye irányában a
messzeségbe, és vértelen az arca.
Csak ők tudják, hogy az özönvíz előtti papucs átfestve a komikus
névvel, voltaképpen Brigitta, a pestishajó!
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Másnap Mr. Theo Fülig Jimmyvel tanácskozott. A hangulat, még az utasok
között is, érezhetően nyomott volt a hajón.
A műötvös aggodalmaskodva mondta Fülig Jimmynek, hogy kevés a
mentőcsónak, s ő ezt nyomban látta. A válasz rövid volt és markáns, de
leírhatatlanul hatásos. Dr. Rügernek eszébe jutott, hogy gyermekkora
óta nem imádkozott, pedig igazán istenfélő ember volt. Csak Schwachta
Szókratész vagy Knapp (ahogy tetszik) nyugtalanította környezetét
prózai nyugalmával. Egyre elegánsabb és rikítóbb angol raglánokban,
kockás teveszőr sapkákban és egészen sárga vakító cipőkben járkált a
korlátnál, élvezettel nézve egycsövű messzelátóján a hajó mellett
közvetlenül, tömören álló ködfalat.
Maxbell szerint egy komoly tudós, Du Bois Reymont ugyancsak hitt a
kísértetekben, és Haeckellel leveleztek e tárgyban. Viszont Haeckel
szerint, ha léteznek is kísértetek, azokat a fizika, a logika, a
matematika és a kémia törvényei szerint eltehetik egy befőttesüvegben.
Pepita Ofélia erre azt ajánlotta, hogy bontsák fel valamennyi befőttet
a hajón, hogy ne lehessen kísértet, és végül készítsenek bólét, azután,
ha tangózni akarnak, ő majd játszik a citeráján. Az mégiscsak jobb,
mint a szájharmonika.
Vaszics néhány legénnyel a fedélközön tanakodott. Nyugtalanság vibrált
a levegőben, ingerlő és különös.
- Most külön átok - mondja Mr. Theo -, hogy a tudós két fokkal Tsiui
mellett a Déli-sarkra vezet bennünket. És halálpontosan, mert olyan
műszerei vannak, amelyeknek gyártását ellenőrizte.
- Azon már segítettem - ismerte be Fülig Jimmy. - Egyenesen Tsiui felé
megyünk, mert van neki az a súlyos platinázott vacka, és elintéztem egy
drót révén, hogy két fokkal hibádzik. Amit én gyártok, azt ő nem
ellenőrizheti.
Lassan elcsendesedett a fedélzet. Mr. Theo bement a fülkéjébe, de nem
feküdt le.
Egyedül akart szembenézni ezzel a kísértettel!... A mindenségit...
Felvette a viharkabátját, külső zsebébe csúsztatta a revolverét és a
kézi villanylámpáját. Azután kiment. Hol tartózkodhat valaki
észrevétlenül egy hajón? Ez a kérdés! Újra lement a hajófenékbe, ahol
dr. A. Winter azon az utálatos napon eltűnt. Most is úgy álltak a
ládák, zsákok és az iratszekrény. Pedig itt van... Jól tudta: a
megoldás itt lappang a sötét, néma fenékben.
Felkattintotta a zseblámpáját.
Egy széles fénysáv lassan végigsiklott mindenen... A bordázat... a
ládák... az iratszekrény... Gyengén hangzó zörgést hallott most...
Mi ez?...
Hiszen egy láthatatlan kéz már kiengedte A. Wintert. Üres a szekrény!
És mégis! Megismétlődött...
Odament... Gyorsan elfordította a kulcsot, amely most is a zárban volt
és kinyitotta az ajtót.
A lámpa kihullott a kezéből!
...Az iratszekrényben, félig holt állapotban Gustav Bahr, a
földrajzkutató kuporgott kétségbeesetten...
HUSZADIK FEJEZET
Mr. Theo odaintett egy matrózt a fedélzeten.
- Hozzák fel az iratszekrényemet a fenékből, úgy látszik, kikezdte a
penész! - intézkedett Theo.
...És végre, annyi viszontagság után és oly hihetetlenül komplikált
módon, Gustav Bahr csakugyan ott volt ama milliomos ifjú szekrényében,
aki elindult egy napon, hogy akár a halállal is dacolva megkeresse.
Most azután kiderült a következő:
Gustav Bahr szerzett a porszívóvállalattól annyi pénzt, hogy
repülőgépen Honoluluba mehetett. Váratlanul, amint a kikötőben sétált,
egy nyájas őrült a nyakába borult, megölelte és megcsókolta, mert
felismerni vélte Gustav Bahrban régi cimboráját, kivel a tokiói
toloncházban feledhetetlenül meghitt napokat töltött együtt. Gustav
Bahr szerencsés félreértésnek látta ezt, amikor megtudta, hogy a kedves
üvöltöző egy hatalmas hajóvállalat vezérigazgatója! A tudós
megemlítette, hogy lemaradt a Stanley Up To Date-ről, és szeretne
valahogy feljutni titokban, de úgy, hogy csak a tulajdonossal, Mr.
Theóval beszéljen. Az ordítozva csevegő idegen nyomban közölte, hogy
Mr. Theo régi jó barátja, rokona is, és szép időt töltöttek el együtt
több fegyházban, amiről Gustav Bahr most őszintén kimondta, hogy ha
előbb tudomására jut, úgy semmi körülmények között sem társul a
milliomossal. Szóval, Mr. Theónak ez a rokona vállalkozott, hogy
felcsempészi őt a Stanley Up to Date-re, így került a parton egy
ládába. Azután hiába igyekezett kijönni innen. Pedig azt is tudta már,
hogy másik hajóra vitték. Azonban későn jött rá! A láda fedele nem volt
csukva, de állandóan tartózkodott valaki a közelben, és valahányszor
kibújt kissé, nyomban felpofozták, úgyhogy ezt egy idő múltán
abbahagyta. Később észrevette, hogy senki sem tartózkodik a fenékben,
viszont a csapóajtóra súlyos ládát vagy hasonlót helyezhettek, mivel
képtelen volt felnyitni. Azután egy éjjel valaki belopódzhatott a
hajóra. Óvatos lépésekkel közeledett. Azután a lopakodó alak egyszer
csak azt mondta: Uramatyám...!, és elrohant, mit sem törődve azzal,
hogy zajt üt. Ekkor a tanár elhagyta a kis ládát, amelyben a Wagner úr
által feldicsért mutatványát végezte, mely büszkévé teszi. Viszont
lehet, hogy nem tud többé teljesen felegyenesedni, ami azonban az ő
korában már mellőzhető. Szóval lemászott a hajóról, és a körül
vesztegelő sampanok egyikével a Stanley Up To Date-hez evezett. Itt
felmászott egy kötélen, besurrant a raktárba. Várta az iratszekrényben,
hogy Theo lejöjjön végre. Tegnap, az ördög lehetett, hiszen lépést sem
hallott, ráfordították a kulcsot, és már haldoklott, amikor ma
kiszabadította a milliomos.
- Mondja csak - suttogta Theo -, mitől ijedhetett meg az a belopódzó a
hajófenékben?
- Fogalmam sincs. Ott ládák voltak mindenfelé. És mindössze ezt láttam.
Továbbá néhány egészen nagy pofont.
- Nem tudja, hogy hívták ezt a hajót, mielőtt „Na Mi Újság, Wagner Úr?"
névre keresztelték?
- Mi volt a neve a hajónak? - kérdezte rémülten a tanár. - Ön tréfál!
- Nem. Ez volt a technokrácia korának szenzációja. A hajó neve, melyen
Önt fogva tartották, Na Mi Újság, Wagner Úr?.
A tanár visszaroskadt, és megtörten suttogta:
- Uram, ennek nem szabad kiderülni... Már az is ijesztő lesz, ha
életrajzíróim ilyen címen írják meg történetemet: „Tűzön, poklon,
tengereken át egy iratszekrényben!" De kérdem Önt, hogy festene
Columbus, vagy hogy ne mondjam, Peary élete, ha ennek egyik nevezetes
fejezetcíme így hangzana: „Na mi újság, Wagner úr az örök hó hazájában!"
- Egészen öreg professzorok és fiatal művésznők mindent a hiúságukon
keresztül ítélnek meg. És közben sejtelme sincs, kérem, hogy milyen
szörnyű helyzetben vagyok. Ugyanis ezen a hajón...
- Uram! Ne folytassa! Egy szót mondok, és belátja, hogy az én helyzetem
sokkal szörnyűbb volt. - Felemelkedett, és a puszta visszaemlékezéstől
remegve és kuszált haját még inkább kuszálva ujjaival ezt rebegte: - A
hajón, ahol én egy ládában voltam... éjszaka egy kísértet
szájharmonikázott!
- Meleg van... - mondta furcsa szünet után Mr. Theo, és mutatóujjával
kissé tágított félkörben a gallérján, holott ez nem volt szűk! Viszont
kínos volt, hogy egyetlen igen hosszú és keskeny kajütszekrény állt
csupán a tanár rendelkezésére lakóhelyül.
- Uram... - súgta dilemmában - a láda következtében nem történt komoly
bajom. Az én koromban igazán nem fontos, hogy valaha is kiegyenesedjek
az életben, de ha e keskeny szekrényben sokáig állok, úgy soha többé
nem tudok meghajolni, és ez vesztemet okozná. A kenyeremről van szó...
- Sajnálom. Ha ön nem fürdik azon a napon, úgy lakhatna most úri módon
a zománcozott kék szekrényben, amelyet olyan szépen berendeztettem
önnek, mint egy titkos szerelmi tanyát.
- Beépített rádió volt... - súgta könnyes hangon. - És mennyi
szalámi... Az a fürdő nyomorékká tett, és végül belehalok. Uram! Nekem
senki se mondja többé, hogy tisztaság fél egészség! A higiéne áldozata
lettem!
De a Vörös Vaszics jelentkezett most csendes kopogtatással, és így a
tanárnak további pályafutását kockáztatva be kellett lépni a testhez
álló, szinte jól szabott szekrénybe, és még szerencséje, hogy állt
benne, s így fizikailag lehetetlen volt számára összeroskadni, ha
meghal is, mert a Vörös Vaszics ijedten ámuló, bizonytalan és halk
hangon jelentette:
- Mr. Theo... tenni kell valamit, mert itten szájharmonikáznak...
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Ezalatt egy hasonlóan kísérteties jelenet játszódott le Fülig Jimmy
kabinjában e titokzatos, éji órán, és talán még jelentősebb
őrültekházává avatta a hajót, mint amilyen az ideig már úgyis volt. Az
eset előzménye még a koraesti órákra nyúlik vissza, amikor Mr. Theo nem
találta meg az igazi tanárt, és elhatározta, hogy megkísérli véget
vetni az útnak. Majd egy közelebbi szigetnél kiteszik a tanárt (Fülig
Jimmy szekrényéből), és megtalálják. Mindegy! Leplezzék le... Itt
emberek életéről van szó. Többről is!
Fülig Jimmyt hívatta.
- Figyeljen. Kap ötezer dollárt, ha vállalja, hogy maga száll partra,
és ha baj lesz, magára vállalja a botrányt, büntetés nem jár érte.
- Az részletkérdés.
- A fő, hogy előbb tesszük partra. Most figyeljen. Zárkózzék be Gustav
Bahrral, és próbálja el azt a Livingstone-szerű jelenetet.
- Az milyen szerű?
- Gustav Bahr tudja, hogy mit kell mondani. Maga most jegyezze meg, és
próbálja ki vele. A parton, ahová éjszaka kitesszük, várja majd önt a
tanár egy bennszülött sátra előtt. Mint egykor szegény Livingstone a
Kongó vidékén Stanley-t. Maga odalép, és azt mondja: „Ha nem csalódom,
ön Mr. Gustav Bahr?" Erre ő azt feleli: „Yes..." Ön valami olyat mond:
„Áldom az Istent, hogy megtaláltam..."
- Megjegyzem eléggé igaz a mondás. És ki a Livingstone?
- Egy másik tudós, aki régen meghalt Afrikában, de előbb eltűnt, mint
ez a Gustav Bahr.
Fülig Jimmy alig várta, hogy elcsendesedjék a hajó. Most lesietett a
kabinba, bezárta az ajtót, és kiengedte utasát az első osztályú
szekrényből.
- A fene egye meg magukat - szólt elsősorban a nagy ember, kissé
sápadtan, és tagjait lendítve, mint egy életre kelt átmeneti kabát, ha
örül, hogy végre „kilógja magát". A laza tartású ágyterítőt még most is
viselte. E tekintetben Wagner úréhoz hasonló anarchia jellemezte.
- Itt most ne saját szöveget mondjon. Figyeljen ide. Magát partra
tesszük. Ott ül majd a sátorban, én odalépek, megkérdezem a nevét, ön
azt mondja:
„Yes", én azt mondom: „Az Isten áldja meg."
- Ez egy marhaság.
- Az biztos. De hát alkalmazott ne kritizáljon.
És lejátszódott a világhírű párjelenet ekképpen:
Fülig Jimmy, mintha most érkezne, a szerkényhez sietett.
- Á! Jó reggelt! - üdvözölte a portást, ki hanyagul, de világhírű
emberhez méltó pózban, vállán átvetett ágyterítővel állt ott. - Jó,
hogy látom! Ugyebár ön Gustav Bahr, a nyomaveszett földrajztanár?
Meglepő válasz következett:
- Nem. Én Livingstone vagyok.
Fülig Jimmy a fejéhez kapott dühében:
- Maga ló! Az egy másik színdarab! Az eltűnt a Kongónál, és nagyon
régen történt, habár szintén beteg egyén volt. Ne kavarja itt össze
nekem! Maga a saját nevét mondja. Tehát: kicsoda ön?
A másik vállat vont, mint akinek nem áll módjában segíteni a dolgon:
- Higgye el, nekem sem kellemes, de én Baruch T. Livingstone vagyok. Ha
akarja, mondhatok álnevet, de a tényállás ez - védekezett a Pacioci
portása.
- Maga eltűnt már egyszer a Kongónál is? Nem először csinálja ezt a
szélhámosságot?
- Én húsz év előtt csakugyan eltűntem, de Bostonból, mert egy
elárusítóleány papája töltött revolverrel keresett a városban.
Livingstone életét egy véletlen szerencse mentette meg: Mr. Theo lépett
be a kabinba, és kiszabadította.
Már kék volt.
- Ez a gazember hülyét csinál belőlem! - üvöltötte a fregattfőhadnagy.
- Uram... - nyöszörögte a portás - mire esküdjem meg, hogy Livingstone
vagyok?
- Ez az ember csakugyan Livingstone - tisztázta az ügyet a milliomos.
- Szóval, akkor nem halt meg a Kongónál?
- Majd mindent megmagyarázok, most jöjjön velem, beszélni akarok
magával.
Fülig Jimmy aggódva követte. Elállt az eső és a szél. Gyönyörű éjszaka
volt.
- Mi történt?
- Alig jelentős. Watson gazember.
Sötét éjszaka volt. És a kis hajó teljes gőzzel haladt távol a
civilizációtól, egyre bizonytalanabb, misztikusabb és fenyegetőbb sors
elé...
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Theo Vasziccsal kilépett a kajütből.
- Hol harmonikáztak? - kérdezte az oroszt.
Vaszics helyett másvalaki felelt. Hosszú sípfutam. Egy rácsos lámpa
lengett, csapkodott veszett zörgéssel.
A szél átsüvített a hajón, és feltűnt a morajló tenger rézsút emelkedő
lapja, véges-végig fehér, harsogó tarajok özönlésében. A Stanley Up To
Date csikorogva megdőlt.
Watson is sápadt volt. Akár van kísértet, akár nincs, pánik fenyeget.
Ez bizonyos.
Most másfelől hallatszott a fuvallat. Egészen halk, leheletnyi, zizzenő
sípfoszlányai egy harmonikának.
- Ez nem lesz így jó, kapitány - dörmögte valaki.
- Keressük, emberek! - mondta Theo. - Itt csirkefogásról van szó, és
pofonok következnek.
De jól tudta, hogy ezt nem hiszik. Theo a hajófenékben kutatott,
Watsonnal együtt. A. Winter rejtélyét is itt nyelte el a fenék.
- Itt nem bújhat el senki - szólt Watson. - Úgy szoktam a rakodást
intézni, hogy ilyesmire ne legyen mód.
Theo a földre pillantott véletlenül. Meghökkent. Egy könyv! Most már
Watsonnal sem merte közölni egyes észrevételeit. Ügyesen felemelte a
földről, hogy a kapitány ne lássa, és zsebre csúsztassa gyorsan.
Egy harmonikafutam... Azután veszett lábdobogás felettük. A matrózok
rohantak a hajó orrába. Üldözték a láthatatlan harmonikázót.
Semmi! Pedig innen jött a hang.
- Menjen mindenki lefeküdni - mondta Mr. Theo. És ő is a kabinjába
ment. Üres lett a fedélzet. Az eső alig szemerkélt. Mr. Theo egy
lámpánál megnézte a könyvet. Még jó, hogy ő találta meg.
Az ördög látott ilyet. A fedelén ez állt:
HARMONIKAGYAKORLATOK
És alatta tollal: „Gustav Bahrné".
Csak állt és nézte. Mi lehet?... Van kísértet? Mégiscsak lenne
valami?... A saját kabinja előtt állt, és egész világosan hallott egy
halk futamot. Éppen az ő kabinjából!
Egy ugrás és benn volt...
Lehet, hogy végül hinnie kell a kísértetekben?! Senkit sem látott. De a
földön egy szájharmonika. A szoba közepén, ahol öt perc előtt még nem
feküdt a hangszer. A szekrényt belülről bágyadtan kaparászták. Gustav
Bahr még él? Ezt nem hitte volna!
- Járt itt valaki?...
- Uram... Borzasztó...
- Vegyen erőt magán!
A tanár siralmasan súgta:
- Honnan?...
Mr. Theo kisurrant. Hát most majd utánanéz!
Érezte, hogy ott kint az éjszakai hajón rátalál a megoldásra. Kivette a
revolverét és megnézte. Pedig már ő is sejtette, hogy itt revolverrel
nem lehet harcolni. Most megérintette valaki a karját, és egy hang
súgta:
- Jöjjön le a hajófenékbe...
Nő volt! Megfordult, de addig már elsuhant. Most! Most érezte, hogy
valami megoldás jön. Valami félelmetes, de valószerűségénél fogva
megnyugtató. A sötét, ázott fedélzeten végigsietett, és lement a
fenékbe.
Ijedten hátrahőkölt nyomban, és eltakarta a szemét.
Valahol fent, egész magasan, váratlanul fény gyúlt ki, és egyenesen az
arcába világított, hogy elvakította.
- Maradjon ott, ahol van! - mondta egy halk, de értelmes női hang a
gazdátlannak tűnő fényforrás mögött. - Ha jelt ad, vagy megmozdul, nem
talál meg soha!
- Nem fogok mozdulni, de oltsa el a lámpát. Idegesíti a fény az
arcomat, és megláthatják fentről.
A fény kialudt.
És abban a pillanatban a fiú kezében megcsillant a készen tartott
lámpa, és egyenesen oda világított, ahol az iménti hangot hallotta.
...Lilian Hiller ült ott fenn, gumikabátban.
- Maga... maga rendezi... ezt az ostoba komédiát?!
- A komédiát maga rendezte - szólt a nő, és helyreállt lelki
egyensúlyát jelző pimaszsággal harangozott ott fenn, két csinos lábát
lengetve.
- Kérem, itt a raktárban tilos a dohányzás! - szólt erélyesen Theo. -
Ön meggyújthatja az egész hajót!
- Az sem volna csoda. Naponta hajszolnak, mint egy vadat. Kész
szerencse, hogy a férfiaknak nincs eszük. Ön természetesen kivétel.
Magának sincs esze, de nem férfi.
- És miért, ha szabadna tudnom?
- Mert fenyeget egy védtelen nőt.
- Mondja kérem, miért csinálja ezt a szájharmonikázást?
- Ha becsületszavamat adom magának arra, hogy nem én harmonikázok,
akkor elhiszi?
- Nem.
- Hát akkor becsületszavamat adom. És amennyiben nem hiszi el, úgy
megsértett. Nem én szájharmonikázok, de tudom, hogy ki
szájharmonikázik, és nem árulom el.
- Szereti?
A nő letámasztott tenyérrel két kezefejét térdhajlásai alá feszítve
üldögélt ott fenn a magasban, és csücsörítette a száját, hangtalan
fütyörészéssel. Theo legszívesebben felpofozta volna ezt a szemtelent.
- Azt kérdeztem, hogy szereti-e?! Feleljen az embernek!
- Hogy ordít!
- Szereti?
- Ki szereti, ha ordítanak? Eltűröm, mert így hozza a helyzet, ha egy
védtelen kísértet és egy neveletlen milliomos találkoznak.
- És ha szépen kérem, hogy mondja meg: azt az illetőt szereti, aki
harmonikázik?
- Nagyon.
- Miért jött a hajóra titokban? Hiszen meghívtam!
- Maga teljesen modor nélküli kijelentéseket használt rólam, a fülem
hallatára! Esze ágában sem volt felvenni a hajóra.
- És ezt nekem mondja?! Hát nem könyörögtem?
- Akkor már nem szállhattam a Stanley Up To Date-re. Pedig akartam.
Elsőrangú rablótámadást rendeztem, de ki tehet arról, ha bérencem, ez
a szenvedélyes amatőr, rablónak álcázva úgy szájon kapta, hogy kegyed
elájult, mivel tejfölből van és selyemcukorból.
És cigarettára gyújtott. És harangozott a lábaival.
A nő káprázatos pimaszsága olyan hatalmas szuggesztív erővel hatott,
hogy szinte képtelen volt szólni.
- Szóval ön bérelte fel a támadóimat?
- Pardon... Én a saját támadóimat béreltem fel. Köztük sajnos a második
tisztjét, akit Nyakig Jimmynek hívnak...
- Nem Nyakig, hanem Fülig!
- Lehet. Ha befejezte anatómiai előadását, hadd folytatom. Most hogy
szálljak fel a hajóra, amikor minden pillanatban elárulhat ez a...
Szemig Elek.
- És nem mondaná meg, hogy kicsoda ön?
- Gustav Bahrné.
Ez erős volt! Pedig hát folyton ezt mondták, és egy könyvet is talált,
és ennek ellenére főbekólintotta a hír.
- Ma... ga... Gustav Bahrné?
- Igen! Aki elől szökött. Ne vegye részemről szimpátia jelének, ha ez
nem sikerült önnek!
És most igaz könnycseppek csillantak meg a szemén, és kitárta karját
ott a magasban, mint egy boldogtalan légtornásznő a trapézen, támasz
nélkül. - A férjem után jöttem! Gustav! Akit sem a spiritizmus, sem a
tudomány nem bírt visszaszerezni...
Mr. Theo egy pillanatra kissé szégyenkezve lehajtotta fejét, és ez a
pillanat úgy látszik, elég volt a kétségbeesett hölgynek arra, hogy a
férfi fejére essen.
Mr. Theo összeverte az arcát, fejét a ládák között, de felugrott és
megmarkolta az elsuhanó Lilian vékony vállát. Szövet reccsent...
szakadt valami, egy pofon hullott. Theo nem eresztette!... Rántott
egyet. Egész közelről érezte a kölniszagú lihegést:
- Eresszen... Kérem, eresszen... - súgta reszketve. - Én elárultam
magamat... önként, mert láttam, hogy előhúzza a revolverét, és
rettenetesen megijedtem... hogy öngyilkos lesz...
Miért hitte ezt el nyomban? Nem volt öntelt férfi. És mégis tudta: ez a
közveszélyesen hazug kis hölgy igazat mondott.
- És a szájharmonika?
Felesleges volt folytatnia. Valahol a sötétben, mintha egy halk
lélegzet kapna visszhangot, egészen légies nesze zizzent egy
harmonikafutam kezdetének és azon nyomban elhalt...
A fiatalember másodpercnyi zsibbadt ámulása közben Lilian ügyesen
kirántotta csuklóját, és eltűnt...
...Hajnalodott, és lassan botorkált a lépcsőn. A fedélzet már néptelen
volt. Elhatározta, hogy tapasztalatát nem közli senkivel. Még önmagával
sem tudja megértetni mi volt, amit tapasztalt? De hová a csudába tud
eltűnni egy pillanat alatt, hogy nem találni?
Erről a nőről csak egyet tudott most már csalhatatlan bizonyossággal
megállapítani. Azt, hogy ő szereti. De őrületesen... A nőnek sem lehet
közömbös, mivel szemtelen, pimasz és goromba, mint egy pokróc.
Őlordsága kabinjához ért... Valamit dörmögött magában.
...Watson fülkéje. Ez a csinos, fiatal kapitány rossz akvizíció volt. A
bolondos, örökké bajt kereső Fülig Jimmy, továbbá a félszemű, de sosem
félig részeg Vaszics nélkül nem sokra ment volna. Ezt lássuk be
férfiasan...
Ritkás esőcseppek csapódnak az arcába, és figyel. Kissé ideges...
Rosszul működik a szív errefelé... Valaki azt mondja halkan Watson
fülkéjében:
- Halomra dönti minden számításunkat, ha Quebra nem jön elénk!
- Attól nem félek - mondta egy másik hang. - De ez az átkozott
harmonika elronthat mindent.
Hohó!... Mi ez?
Kopogtatott és belépett. Szinte kiesett az ajtón ámulatában.
Ördög és pokol! Watson egyedül volt a kabinban!
Hol van az, akivel beszélt? Elbújni itt nem lehet.
- Parancsol, uram? - kérdezte hűvös udvariassággal, a szokott
kirakatbábu-mosolya kíséretében Watson. Theo erőt vett magán.
Ösztönösen érezte: helyesebb, ha nem említi, hogy hallott valamit. Mit
kezdhet a nyílt tengeren, ha színvallásra készteti Watsont.
- Aggasztónak tartja a legénység hangulatát! - Eléggé...
Hová tűnhetett, akivel beszélt?
- Remélem, nem lesz több meglepetés.
De tévedett. Amikor Fülig Jimmyvel közölte, hogy a kapitány és a
legénység terveznek valamit, váratlanul megjelent a rádiós.
- Egy hajó vészjeleket ad. Kazánrobbanás érte!
- Teljes gőzzel odasietünk! - kiáltotta Theo. - Mi a neve a hajónak?
- Na Mi Újság, Wagner Úr?
HUSZONHARMADIK FEJEZET
Bizony...
A Na Mi Újság, Wagner Úr? befejezte földi, illetve tengeri
pályafutását, vagy helyesebben pályaballagását. Mivel a roskatag gőzös,
mint fáradt öreg egyének, úgyszólván ballagott az óceánon vagy
bandukolt, sőt tán jobb, ha azt mondom: csoszogott. És bizonyára meg is
állt olykor szuszogva, lihegve, mint fásult postások kézbesítés közben,
de már nyugdíjazás előtt.
Ez életében sem jeles gőzös, strapált, rozzant testét, gyűrött
kéményeit szinte ásítva és végelgyengülten álomra hajtotta az óceán
mélyén elterülő finom iszapra, mely lágy, mint valami anyaszív.
Szegény, jó asztmás propeller, továbbá Piszkos Fred, a Kapitány és
gyanús legénysége elmerültek. Ott pihen velük a roppant betűkkel
följegyzett élénk érdeklődés is: Na Mi Újság, Wagner Úr?
„Semmi különös", felelik a habok, és ebben bizonyára igazuk is van.
Hajnali 5 óra. A Stanley Up To Date teljes gőzzel odaér a katasztrófa
színhelyére. Az özönlő napfényben sziporkázó óceánon már nyoma sincs a
befejezett tragédiának. De mégis... Éppen mellettük, a hajó oldalának
koccan néhány roncs a bordázatból... meg egy hordó...
- Megérezte... - motyogta Buzgó Mócsing.
Lord Hamilton levette a kalapját. Valamennyien fedetlen fővel álltak
ott. Csendben nézték a vízen táncoló fadarabokat, sok apró hulladékot
és mindazt, ami ilyenkor rövid időre az óceán végtelenjén még jelzi,
hogy nemrégen hajó sietett valamerre itt, emberekkel, és ambíciókkal,
néhány órája talán, hogy a fűtő egy darab sonkát tett a zsebébe két
kenyér között, és a kormányos esetleg elhatározta, hogy másnap
mégiscsak ír a családjának, mert húsz év nagy idő; nem lehetetlen, hogy
valaki behajtott egy könyvoldalt, és most csak ez a kis gunyoros
szeméthalom, ami az egészből megmaradt, rövid időre, ahogy himbálódzva,
lustán elfekszik a napfénytől sziporkázó vízen, mint végső rezüméje a
nagy káosznak: ez a kis, tehetetlenül nyugvó, megbékélt, leülepedett
szemét.
Ez volt. És ti nem tudtátok...
Néhány ijedt, kérdő és vádló pillantás. Tüskés Vanek, a Bőkezű
Rócsild... Fülig Jimmy és Mondmár Fülöp... Riadtan mozgó tekintetük a
kis halomra tapad. A Brigitta. A rémület, a pestis hajója. És most egy
rövid, tragikomikus epizód következik. Midőn jön Wagner úr, a bánattól
is rogyadozva, mint a gyászoló családfő, aki előtt szétnyílik a
részvevők csoportja, hogy utat nyisson némán. De hol az az út, amely
elég széles Wagner úr lépéseinek kilengési síkjához mérten? Arca komor
volt, szeme nedves, és jött, illetve hozta magát, a nadrágjánál fogva,
némán és férfias erővel leplezve bánatát, sőt rendkívüli részegségét is
leplezni akarta, de csuklott egyet, és ettől a kalapja mellé tűzött
gyertya koppanva a földre hullott. Megállt a korlátnál, a vizet nézte,
mely a róla elnevezett járművet elnyelte, mintha egyetlen pohárka
pálinka lett volna. Benyúlt a zsebébe, hogy hervadt virágok tárolt
készletéből a tengerre hajítson, gyásza jeléül, és midőn hökkenten
látta, hogy egy aranykeretes szemüveg repül a vízbe, tudatára ébredt,
hogy mégsem a saját zsebébe nyúlhatott.
Ez alkalommal nem bántották Wagner urat a szituációra való tekintettel,
és hagyták ott állni, és a nagy csendben halk csipogás hallatszott a
belső zsebéből.
- Indulás! Fordulunk!... Teljes gőz!... - recsegett Watson hangja a
szócsőbe.
Maxbell csendesen azt mondta Mr. Theónak, hogy ha végez vele valami
hirtelen fellépő kór, melynek következtében meghal, úgy arra kéri:
balzsamoztassa be. Amennyiben nem halna meg, úgy ez természetesen
felesleges.
Mr. Theo megígérte, hogy így lesz, azután kajütjébe ment. Mr. Theo
töprengett. Nézzük csak: A tanár a szekrényben van, és az asszony erről
nem tud. Az asszony a hajón van, és a tanár erről nem tud. Közölni
kellene vele felesége halálhírét, de az asszony él. Meg kellene
mondani, hogy a felesége él, de hiszen a tanár nem tudja, hogy meghalt.
De, hiszen nem is halt meg...
Várjunk csak! Nem kell összekavarni mindent... Hogy is van ez? Mondjuk
a pikk dáma az asszony halálhíre, ez a treff bubi itt egy szekrény...
- A maga idegrendszere nagyon jó - mondta Fülig Jimmy -, ha most ezt a
magánkártyázást folytatja. Mert ha igaz, hogy ez a Watson gazember,
akkor mit csinálhatunk?
- Kérdés, hogy mit akar, mielőtt félünk tőle. És kérdés, hogy állunk a
matrózokkal?
- Itten a legénység nagy része mindenféle szemét, akiket Watson szedett
össze.
- Akiket maga szerződtetett, azok tisztességesek?
- Hm... Szökőkutat még egyik sem lopott. Azt sem hiszem róluk, hogy
ellenem gyöjjenek, vagy maga ellen. Senki sem mondhatja Vaszicsról vagy
énrólam, hogy eladtuk azt, aki felfogadott bennünket. Sok minden
aljasságot fog rólunk hallani, aminek egy része nem is igaz. De ilyet
sohasem...
Enyhe kaparászás hallatszott a szekrényen. Mr. Theo odament, és a két
nagy szellőztetőlyuk egyikén beszólt:
- Nyughasson - suttogta -, csak este jöhet ki!
- Szerintem az is sok - jegyezte meg Fülig Jimmy. Mivel a kaparászás
nem szűnt meg, mégiscsak kinyitották kissé az ajtót.
- Uraim... - súgta a tanár - megfulladok. Szerette volna még
részletezni a dolgokat, de a milliomos máris egy gyengéd mozdulattal
visszasajtolta a szekrénybe, kissé a térdével is segítve, mivel a tanár
hízásnak indult. Siralmas rebegés szállt a szellőztetőlyukból:
- Könyörgöm, uraim... A molyok kiesznek!
- Már én is gondoltam erre - súgta vissza Mr. Theo -, még holnap
behintjük naftalinnal magát.
Molyokról többé nem volt szó.
A hajó viszont mintha maga is érezné, hogy a lerázhatatlan balsors elől
futnak, mely teljes gőzzel a nyomukban van, fekete
gyászfátyol-gomolyban özönlő füst alatt rohant távoli célja felé, és a
balsors láthatatlan vérebe állandóan közvetlen mögöttük csaholt...
Theo nyugtalanul járkált a fedélzeten. Hol a csodában bujkál itt
Lilian? Hirtelen egy sovány, kunkorodott végű, keskeny bajuszos,
kürtőkalapú, szigorú egyén lépett eléje.
- Kérem, ne vonja ki magát a megbeszélések alól! Mindennek van határa!
A kórboncnok befolyásolja a futballbírót, hogy tartsunk egyenesen Tsiui
felé! Így nem lehet expedíciót vezetni!
- Bocsánat - jegyezte meg szerényen Theo -, kihez van szerencsém?
- Ne haragudjon - felelte indignálódva a köcsögkalapú, és ettől össze
kellett csücsöríteni a száját, miáltal kunkorodott bajuszának két hegye
megfogta orrcimpáit, mint egy ráknak az ollói, ha kitapintják a
zsákmányt. - Ismernie kellene munkatársait a halál torkában! Legalábbis
idáig úgy éreztem, hogy összeforrtunk a küzdelemben!
- Elismerem, hogy összeforrtam önnel, de ez még nem zárja ki, hogy
bemutatkozzunk egymásnak, mivel úri szavamra kijelentem, hogy nem
ismerem.
A magas kalapos, cérnasovány, kunkorbajuszú úr fájdalmasan mondta:
- Nem szabadna expedícióra vállalkozni, ha nem ismer rám, miután igen
sokszor nyitottam kaput önnek. A házmesterének az öccse vagyok. Mint
vízvezeték-, gáz- és jégszekrényszerelőt hozott el. Nevem Brogles, svéd
származású vagyok, de atyám már az Államokban született, és
terménykereskedő volt Massachusetts-államban.
- Felesleges ilyen túl precízen bemutatkoznia.
- Szeretném, ha az adataimat megjegyezné, hogy ismerje őket, mikor a
lexikonéktól tudakolják. Arról van kérem szó, hogy szerintem és Sir
Maxbell szerint a Csütörtök-szigeteket érintenünk kell. A kórboncnok
viszont azt állítja, hogy kitérő nélkül kell mennünk Tsiuira.
Mire Theo is odaért, a vita kissé elfajult. A műötvös, a kórboncnok és
a szerelők között tumultuózus jelenetre került sor, úgyhogy a bíró
ösztönszerűen sípjába fújt a kavarodás láttán.
- Mi az ön véleménye, Sir? - kérdezte Theo a tanárt, midőn
lecsillapodott a forrongás.
- Vizsgálódásaim, méréseim és Gustav Bahr alig jelentős művei nyomán
megtalálom a kutatót! Mivel augusztusban még Tsiui felé ment, ha él,
úgy szeptember után a kis Tongánál volt. Mert hajója csekély űrtartalma
révén készletei fogytán lehettek. Az egyetlen út a nagyon erős sarki
áramlás segítségével elérni a Farőr-fokot, ahonnan már nem téveszthette
el a portugál Sambi-Sumbit.
- És ha... Ha téved...
A trónoló Zeus gőgös villámai cikáztak pillantásából.
- Ez, uram, tiszta acél, sőt acélabb: ez papír, amin a számok, a logika
és az emberi agy fenséges működésének eredménye íródott le e
halhatatlan, holtbizonyos felismeréssel, hogy kétszer kettő az
valószínűleg négy! Nem állítjuk holtbizonyossággal négynek! Ez
érzékeléseinkkel szemben kötelező egzakt kételkedésünkből fakad. És
éppen e mindenekfölött egzakt törekvésünk teszi csalhatatlanul
bizonyossá, hogy kétszer kettő az valóban és visszavonhatatlanul négy.
Theo idegesen sietett a kabinba... Kinyitotta a szekrényajtót, és
suttogni kezdtek.
- Mondja csak! Mi történt volna, ha ön tovább megy Tsiuiról a Tonga
szigetek felé?
- Precíz pontossággal megmondhatom: a környező tengerészeim nyomban
lefognak, megkötöznek, és vészjelekkel értesítik a világot, hogy
Gustav Bahr megőrült, továbbá hogy amennyiben lehetséges, mentsék meg
lelkeiket. Honnan szedte ezt a tücsköt?
- Na na... Nem is olyan tücsök...
- Bocsásson meg uram, de ez ciripel! Ilyet csak egy ostoba laikus
mondhat, ne vegye rossznéven. Én augusztusban voltam Tsiuin, és ha
decemberig elmozdulok onnan, a Farőr-fok irányába, úgy az áramlat
egyenesen belevisz a sarokról menetrendszerűen induló jéghegyekbe.
Mr. Theo hosszan nézte Gustav Bahrt. Most kinek higgyen az ember a két
tudós közül.
- Kis térfogatú hajója volt - idézte Sir Maxbellt. - Ha elhagyta Tsiuit
a kis Tonga érintésével, az áramlatra kellett bízni magát, a
Farőr-fokig, hogy Sambi-Sumbin kiegészítse készletét.
- Na ne!... - felelte röhögve. - Most már maga is bedől annak, hogy én
Sambi-Sumbin vagyok? Uram, esküszöm, ez olyan képtelenség, mintha...
- Szent Isten!... Mi ez?!...
Gustav Bahr követte Mr. Theo tekintetét, és megroggyantak a térdei.
A kis kajütablak előtt spárgára kötve egy ráerősített papír
társaságában csontfoglalatú szájharmonika lebegett figyelmeztetően.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
„Csütörtök Szigeteknél beszállok. Addig közölje a hajón mindenkivel,
hogy rádiogram cáfolta halálhíremet. Nagyon rossz helyzetben fekve írom
ezt a levelet kis helyen, ezért ilyen krixkrax. Rém ronda ember maga, a
vállam most is kék. Bahrné."
Ez állt a papíron.
- Mutassa... - szólt a tudós.
Hogyne! „A vállam most is kék" - jól nézne ki egy féltékeny férjjel a
szekrényben.
- Vigyázzon, jönnek... - mondta gyorsan, mintha lépteket hallana és
belökte a tanárt a szekrénybe. Így ezzel elkerülte a további
érdeklődést.
A kedélyek kissé lecsillapodtak. A hajó tatján ült Theo, és a
csontharmonikát nézte. Körül a jól megvilágított sík fedélzetrész. Ez
fontos az események szempontjából.
Távolabb a futballbíró felesége beszélgetett a kórboncnokkal.
Elmesélte, hogy a sportpálya melletti épületben laktak, és a büfét
bérelték. Férjét egy válogatott mérkőzésről ismerte. Tizenötezer ember
mutatta be a délután folyamán. Azt mondták a bíróra, hogy hülye, marha,
szélhámos, paralitikus, de a férje fütyült rájuk, és a tizenegyes
pontra mutatott. Berúgták a gólt, és ő akkor beleszeretett. Egy szál
virágot küldött oda a kornervonalról. Ez a vad sportember azután este
bemászott az ablakán. A sötét hálószobájába! Ilyen őrült fiú volt. A nő
ijedten közölte a bíróval, hogy ha kompromittálja, és nem veszi
feleségül, akkor az apja lelövi. A szerelmes bíró a sötétben nyomban
megkérte a kezét. - Így történt - fejezte be a nő. - Sportházasság volt.
- Igen - bólogatott a kórboncnok -, a futball veszélyes testgyakorlás.
- Szeretem a sportembereket. Tudja, milyen szívük van?
- Hogyne! - legyintett fölényesen. - Aritmiás, és a határok erősen
megnagyobbodottak. Ismertem egy híres futballistát, akit Wichmann-nak
hívtak, és egy unokahúgomnak udvarolt. Ennek húszéves korában már a
duplájára tágult az aortája. Nagyon érdekes szíve volt. Valahol meg is
van otthon.
Ilyen szép este volt. Mint mindig, ha valami szörnyűség történt.
Pepita Ofélia lehajtott fejjel állt a szerelő mellett, és azt súgta:
- Állítólag... ha gondol az ember valamit... és egy szerencsés
csillagra néz, az teljesedik... Maga hisz ebben?
- ...Sok furcsaság van. Egyszer éjszaka leesett a falról a nagyapám
képe, és egy hónap múlva tönkrementem a tőzsdén... Azóta hiszem, hogy
kell lenni valaminek... - és közelebb lépett. - Válasszunk csillagot...
- Én már választottam - súgta lesütött szemmel Ofélia, és véletlenül
hozzáért a keze Borges úr kezéhez.
És most történt! Egy pillanat volt az egész:
...Theo leejtette a szájharmonikát. Miközben utánanyúlt, egy
másodpercre a hajó közepe felé nézett, azután fel akarta venni a
szájharmonikát...
És a szájharmonika eltűnt!
Körül a kivilágított sima tat, sehol egy ember. Mi ez?...
Öt perc múlva teljes zűrzavar és a hisztéria!
Valahol a hajó másik végén, azután a közepén, halk, elvesző
harmonikaszó-zizzenések. És kezdődik ismét minden elölről...
- Ez a hajó rossz csillagzattal indult! - kiáltotta Vaszics.
A matrózok ismét sápadtan nézik egymást.
- Piszkos Fred előre tudta... - dünnyögték.
Theo, mint az őrült járt keresztül-kasul a hajón, a fenékbe, a
kamrákba, hogy ezt a nőt megtalálja. Egész éjszaka bolyong Lilian
nyomát keresve, azután a fedélközben megbotlik valamiben.
...És hideg lesz a gerincén végig hirtelen.
...Borck, a gorillaszerű matróz feküdt a lábánál.
Leszúrta valaki!
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
...A Stanley Up To Date valahonnan a mennybolt magasságából nézve
kétségbeesetten rohant, egyedül a sarki áramlat felé, teljes gőzzel, és
nyomában a halál! A Zöld Pofa nevű végzet személyesen, a látóhatárból
kihatalmasodva, az ég félköre mentén egészen a hajó felé dőlve, mely
tehetetlenül fut előle Honolulu óta és nem rázhatja le, sőt egyre
halálosabb harapással érzi a torkán csüngeni minden utas külön-külön!
Azután értesülnek a Csütörtök-sziget közelében, hogy Gustav Bahrné
halálhíre valótlan volt, és repülőgépen leszállt a Csütörtök-szigeten.
De mégis idegesítő, hogy néha leheletnyi rezdülése hallatszik egy
szájharmonika zizegő síprendszerének. És mintha itt csoportokra
szakadtak volna. Fülig Jimmy Honoluluban felszedett alakjai és Watson
San Franciscóban alkalmazott legényei nem fordítanak hátat egymásnak.
Éjszaka külön őröket állítanak. Pofa Jenőt felváltja Mondmár Fülöp és
három órakor a Buzgó Mócsing.
Azután furcsa, hogy a Vörös Vaszics és Fülig Jimmy együtt tartják az
ellenőrzőkörutat. A Vörös és a fregattfőhadnagy egymás hátát fedezik
állandóan. Mr. Theo érzi, hogy valami zajlik, sustorog, forr itt
mögötte, amit már mindenki tud, csak ő nem, ő „civil" a szemükben.
És hol van Lilian?... Végigjárja ismét a hajót. Egy sötét fordulónál
felbukik hosszában, mivel ott feküdt Wagner úr, aki a Corporation
elsüllyedése óta kissé hallgatagabb lett, alig énekelt, sőt részegnek
sem látszott, mert annyit ivott, hogy egyáltalán nem bírt szólni vagy
mozogni. Ahogy ő mondta, alkoholba fojtotta a részegségét. Liliant nem
találta!
Reggel még különösebb volt. Tüskés Vaneknek kék véraláfutással bedagadt
a fél arca. Egy Hubert nevű matróz viszont eltűnt. Többen is látták,
hogy a tengerbe esett. Pofa Jenő is látta. Az asztmás Petters is és a
Vörös Vaszics szintén. Watson matrózai nem szóltak semmit. Sötéten
álltak.
Így futottak be az elhagyatott Csütörtök-sziget festői fővárosába,
melyet a környező, kevésbé jelentős szigetek között fővárossá emelt
természetétől fogva szerencsés helyzete és kiépítettsége. Hogy ki
építette azt a bódét, amelyben a révkapitány lakott, ez nem is fontos.
A lényeg az, hogy e bódé jelzi a fővárost, és ez már lámpát is jelent a
bódén, amely világítótorony is. Este érkezik a hajó, és az
acetilénlámpa morzejelzése figyelmezteti, hogy nem futhat be a kikötőbe.
Egy óra múlva azt pislogja a lámpa, hogy szabad az út. És a Stanley Up
To Date beáll. A révkapitány, miközben a gátig jön, kétszer hasraesik,
de mosolyogva vigasztalja a legénységet, hogy ez nem baj. A hajóról
lekiabálják a révkapitánynak, hogy küldjön fel vizet, amennyi éppen van.
Az illető azt feleli, hogy szívesen elénekli, és belekezd az Aida című
operából a franciakártyák kórusába. Ekkor végre megismerik, hogy valami
ördögi módon Wagner úr tart szabadtéri előadást a parton, és senki sem
tud hova lenni a csodálkozástól. Szerencsére a francia kártyáknak ez a
kórusa aránylag rövid, és csak arról szól, hogy a Bajazzo kacag, mert
ingatag az asszony, ám az arénában mosolygó nézők előtt már várja a
bika!
A rejtély megfejtése egyszerű. Amíg álltak, azalatt lemászott kötélen a
csónakjába. Mivel Wagner úr csónakja, amelyen a hajóhoz érkezett, ott
himbálódzott a tathoz kötve Honolulu óta. Most a félóra várakozás
közben kievezett, de már jön is, kalapján imbolyog a gyertya, és
harsányan búcsúzik a révkapitánytól:
- Szervusz, öreg barátom!... Nem akarom lekésni a hajót, ki tudja,
mikor jön a következő, és ezek itt mind jó pofák! Csupa nagy csibész!
Csak üljenek nyugodtan, nem a csónak himbálódzik, hanem én szédülök, és
ettől látják úgy... Hoppla! Na nézd csak... Halló, Sztrovacsek! Küldjél
egy csónakot, mert az egyik lapát olyan részeg volt, hogy eltörött!
Utasokat hozok! Majd jól kirabolhatjuk őket!... Most énekeljük el,
tisztelt utasaim, hogy „Szülőhazám tehozzád visszatérek, ha úgy sincs
más dolgom..."
És elénekelte ezt a dalt a Walkürből, amíg értük ment egy csónak, és
hozta az utasokat is. Mr. Theo és Fülig Jimmy legnagyobb megdöbbenésére
Lilian Hillert, illetve Gustav Bahrnét és...
Igen!
És A. Wintert! A. Wintert, aki eljött, hogy az expedíció szenvedései
kissé lefogyasszák, aki egy hét alatt többet szenvedett, mint Nansen a
teljes esztendőn át, míg befagyva, a sarki jég vaktában sodorta
hajójával a póluson át. A. Winter, ki később, ha sarkutazók ilyen
történeteket meséltek, csak kacagott és legyintett: Mit tudják ezek,
hogy mi az igazi verés, szóval A. Winter is ott volt, mindezek után
legalább tíz kilóval kövérebben!
Hogy kerültek ezek ide? Világos, hogy Wagner úr vitte ki őket titokban
partra, hogy most beszálljanak. Ez fájt Theónak. Wagner úr érzékeny
pontja volt. Wagner úr, távol minden földi intrikától, a nyílt kedélyű
világbohém, agyában az alkohol, lelkében az optimizmus mámora, kalapja
mellett a gondtalanság vidám transzparensének egyetlen gyertyafényű
világításával, hátán a háza, keblén a kenyere, zsebében a madarai, és
kezében a nadrágja... Ez az ember szintén megcsalta őt! Eh! Keserű
iskola egy ilyen expedíció!
És ni! A kis farizeus!...
Lilian szomorú, felhős arccal, szinte transzban mutatkozott be sorban,
minden mozdulatában benne volt már, hogy a nagy tudós előrelátható
özvegye. Mikor a híres tanárt meglátta, halk, hirtelen sóhajt
hallatott, odasietett, és a vállára borult.
- Oh, Maxbell... Hozza őt vissza...
- Mindent meg fogunk tenni, asszonyom - felelte halkan a szerelő.
- Néhány szavam volna önhöz, Mr. A. Winter - kezdte Theo. - Szeretném
megmagyarázni...
- Uram - szólt az orvos, - menjünk egy zárt helyiségbe, és üssenek, de
azután szeretnék valami meleget enni.
Amikor Gustav Bahr megtudta, hogy felesége a hajón van, összeroskadt
volna, csak a fogas tartotta állva, mely beleakadt hátul a gallérja alá.
És a Stanley Up To Date nyomában a végzettel, ismét úton volt. Már
jóformán fel sem figyeltek, midőn a kora esti órákban velőtrázó sikoly
hallatszott. Gustav Bahr előrelátható özvegye egy apró majmot hozott
magával, amely hirtelen a futballbíróné hátára ugrott, hogy sürgősen
kiszakítsa a haját.
- Mi történt? - kérdezte Theo, a helyszínre érve.
- Bobby rosszalkodott - felelte a nő, a karján ülő majmot becézve. A
majom most Lilian retiküljéből kikapta a szájharmonikát és az ajkaihoz
illesztette, ahogy az emberek. Apró lihegései halk, zizzenő síphangokat
visszhangoztak a hangszerből. A milliomos ráncolt homlokkal, mereven
nézte az asszonyt.
- Őt szereti? - kérdezte, és az állatra mutatott.
- Igen - felelte lesütött szemmel Lilian. - Általában - tette hozzá
súgva - minden majmot szeretek...
És mélyen lehajtotta a fejét. És Theo rettenetesen nevetett, mivel most
már megértette a kísérteties harmonikázást! Hát persze... A kis majom
elszabadult, és ide-oda futkározott a harmonikával. Könnyen
ki-bemászott a kajütablakokon. Ha a szája elé tette a harmonikát, a
lélegzése nyomán zizegő hangok keletkeztek... Milyen egyszerű! És senki
sem gondolt rá!
Most Mr. A. Winterhez sietett, aki asztalkendővel a nyakában vacsorára
várt. Senki sem volt rajtuk kívül a szalonban.
- Mondja uram, kicsoda ön?
- Dr. A. Winter, az expedíció orvosa. Remélem, most már a vacsoráig nem
bántanak?! Nekem igen fontos közlendőim vannak az ön számára.
- Uram, önt senki sem fogja többé bántani - mondta Mr. Theo.
És ebben tévedett...
Mindössze egy percig hagyta egyedül A. Wintert, és mire visszatért, ott
állt a gőzölgő vacsora érintetlenül az asztalon, viszont az orvos már
nem volt sehol.
Mert abban a pillanatban, amikor Mr. Theo kilépett a szalonból, egy kéz
ragadta nyakon hátulról A. Wintert. Mivel az orvos mondani akart
valamit, úgy vágták szájon, hogy halk csuklással letett erről. Azután
becsavarták valamibe, és vitték, rúgták, gurították, és ő zuhant
lefelé, vaslépcsőkön végig... azután becsapódott fölötte valami.
...A Stanley Up To Date rohant, mint a szélvész, hogy átkozott útját
befejezhesse végre, ha elérte Tsiuit.
HUSZONHATODIK FEJEZET
A hajó kikötött Tsiuiban.
Éjszaka Fülig Jimmy a partra csempészte egy csónakban Gustav Bahrt, és
diszkréten jelentette Mr. Theónak, hogy a tudós a missziósházig jutott
ügyesen.
Most kiszálltak. Délfelé járt az idő. A parton teljes számban megjelent
a bennszülött emberevő törzs, élükön a főnök, egy ünnepi alkalmakra
tartogatott pompás habverőbe öltözve, bal kezében a főnöki méltósággal
apáról fiúra szálló ébresztőóra, jobbjában a törvény sérthetetlenségét
jelképező redőnyhúzó, a három cilinderrel!
Nagy nap!
A varázsló, ki egy kemény ingmell és egy fél gyertyatartó révén
valóságos állam lett az államban, mélyen meghajolt.
A főnököt Ödön névre keresztelték egy misszión, és a varázslóra mutat,
mint előzékeny artista, ha partnerére hárítja a tapsot. A törzs
zsibongva nézelődött.
Sir Maxbell jól tudta: ez az ő napja! Minden szem figyeli. Előrelépett,
és a bennszülöttek nyelvén így szólt:
- Keresni, hivi-hivi - (fehér földrajzkutatót jelent) - nektek, nálatok
eltűnést gazi-hazi hozzátok, tőled bisunga orang mami-hami!
És kissé büszkén körülnézett. Ödön, a kannibál főnök vállat vonva
mondta Watsonnak, korrekt angolsággal:
- Ez hülye, nem? Öreg urakkal előfordul az óceánon.
Kiderült, hogy csak egészen agg kannibálok emlékeznek még e zavaros
karattyolásra, melyet a kecskeszerű idegen használ. Viszont, ha másképp
nem tud beszélni, úgy ők majd lehívják a kilencvenéves nyugalmazott
szakácsot, hogy tolmácsolja a gyengélkedő idegen szavait, mivel ők csak
angolul értenek, de hát sajnos, ez távoli sziget, ahová lassabban ér el
a kultúra.
- Emberek! Egy kutató él itt nálatok, akit a civilizáció visszavár -
szólt Lord Hamilton. - Érte jöttünk.
Ödön, a kannibál vállat vont.
- Szívesen átnézem a húsz év előtti étlapokat, amikor még nem kellett
tagadni, hogy emberhúst eszünk, mivel az őszinteséget kívánták.
Pillanatnyilag azonban nem él közöttünk európai. De szolgálhatunk egy
félkarú hinduval, aki tizenöt éve érkezett, azóta állandóan eszik, és
nagyon titokzatos egyén, mert senki sem tudja, hogy miért nem rúgjuk ki
innen?
Mi van?!...
Fülig Jimmy összenézett a milliomossal.
- Ember! Gondold meg! - kiáltotta Theo - nem emlékeztek egy alacsony,
kövér tudósra??!
A főnök megnyalta a száját, és többen is nagyot nyeltek.
- Régebben sűrűn járt itt ilyen népség - felelte Ödön, a kannibál. -
Évek előtt sülve-főve megfordultak itt a tudós urak, de újabban nem
járt nálunk egy sem. Hallgass rám, és vidd el, uram, a hindut, mert az
sokat eszik, és mégis sovány ahhoz, hogy nyoma vesszen vacsorára. Van
nekünk európai bennszülötteknek való csecsebecse áru. Ha elviszitek,
szárított kókuszt kaptok, sőt gumit is, amiből a punktroller nevű
előétel készül.
Mr. Theo Fülig Jimmyvel együtt besétált a szigetre. Az őserdei úton
állott a régi missziósház, és a ház előtt, alig háromszáz lépésnyire az
expedíciótól, ült Gustav Bahr szomorúan és borotválatlanul.
- Uram! - ordította Mr. Theo. - Megtaláltam!
- Hol van maga attól... - legyintett búsan a tudós. - Talán valami
nyomra akadt? Vagy itt akarja világgá kürtölni, hogy megtalált, miután
ideszállított repülőgépen?
- Hogy értsem ezt?
- A bennszülötteknek valami szomorú tapasztalatuk lehet. Azt mondták,
ha engem itt megtalálnak, abból világbotrány lesz.
- Uram - mondta a kannibál Ödön, aki idáig jött -, megmondtuk ennek az
úrnak, hogy nincs szükségünk olajkutatókra, menetjegyirodára, híradóra
és fertőző betegségekre. Mi békében akarunk itt élni, és álomfejtő
varázslóink szerint a civilizációról álmodni közeli útépítést jelent.
Hajóra vihetitek a fehér embert, van itt egy heringes hordó, abba
elfér, de ha nem, mi örömmel levágunk valamit belőle, azon ne múljon,
de itt nem fedezheted fel.
- Beláthatja, hogy reménytelen...
Illetve csodálatos. De még szomorúbb, ami később történt. Eredmény is
volt.
Az agg varázsló, akit lehívattak, azt mondta Arthur Maxbellnek, hogy
emlékszik még a megszökött hideg vacsorára. Szívesen ad
felvilágosítást, mert a kecskeszerű, bágyadt idegen zsebében lát egy
evőeszközt. Már máskor is tapasztalta előzékeny sülteknél, hogy nyers
állapotban mellékelik a ruhájukhoz tűzve ezt a Wattermann nevű
fogpiszkálót. Milyen kár, mondta még, hogy Worcseszter-szószt vagy
törött borsot nem tűznek zsebeik mellé. Ám a kor halad, és a technika
vívmányai között még ez is lehetséges idővel. Mivel megkapta a
töltőtollat, elmondta, hogy ez a kis köpcös fogás egy kis hajóval járt
itt, melyen már fogytán volt a készlet. Mivel azonban fél évig kellett
volna maradnia, elhatározta, hogy a Tonga-szigetek felé indul, ahol egy
Áramlás nevű nagy főnök várja, amely gyorsan elvezeti valamerre
készleteinek kiegészítése céljából.
Gustav Bahr ezt a heringes hordóban hallotta, és hogy nem ütötte meg a
guta, azt ma sem érti. Fülig Jimmy mérgében elsápadt, és Theo arcából
is lefutott a vér. Itt valami szörnyű csalás van!
- A tudomány csalhatatlan! - kiáltotta Sir Arthur Maxbell. - Ahogy
kiszámítottuk, úgy történt.
- Úgy van, uram - mondta Ödön, a kannibál -, és mi ezt szeretnénk
elkerülni. Kicsiny szigetünkön előfordul, hogy megeszik a halott
embert, ám jelenleg még az élők békében megvannak, és hadd éljen
boldogan a szigetünk az ismeretlen távoli óceánon, közlekedés, verses
drámák és dalárdaegyletek nélkül. Legutóbb nálunk járt egy kiváló
tudós, aki rákot akart kutatni, mivel ez nagy áldása a kultúrának, és
mi összeszedtük neki valamennyi folyami rákunkat, továbbá
pisztrángjainkat, de olyan rákot nem talált itt, amilyet ő szeretett
volna kutatni, és ezért nagyon lenézett bennünket. Ha nem lett volna
olyan sovány és csúnya, mint e tiszteletre méltó kecskeszerű beteg itt,
úgy megettük volna, hogy szégyenünknek ne maradjon nyoma.
Ezek után felszedték a horgonyt, és elindultak.
HUSZONHETEDIK FEJEZET
A végzetsújtotta expedíció nekivágott, hogy még távolabbra, még vadabb
sarki vizeken keressék a tanárt, aki odalenn volt Mr. Theo szekrényében.
Nem az első eset, hogy a tudomány hosszú és fárasztó vargabetűvel egy
távoli évszázadban találta meg azt a kis igazságot, amit a nagyképűség
és a kapzsiság meghamisított iránytűje nélkül a szomszédos évtizedből
könnyen kivehetett volna, mintha csak a szekrényében tartaná.
Gustav Bahr, ahogy Mr. Theo kibocsátotta egy percre, búsulva hajtotta
homlokát két tenyerébe.
- Uram, én nem tehetek róla!
- Stanley ugyan nem vitte magával Livingstone-t a hajón - tűnődött Mr.
Theo -, de legalább megtalálta!
No, de ez még hagyján! Semmi az egész! Mert most jött a nő! Az embernek
kedve volna pofonütni! Ez a bestia jól tudja, hogy Mr. Theo ismeri!
Tisztában van könnyed és vidám egyéniségével, mely képessé teszi, hogy
bérencekkel fejbe veresse az embert, tangót táncoljon és nevetgéljen.
Jelenleg viszont úgy jön-megy itt méltósággal és ókori andalgással,
mint a Kaméliás Hölgy című társadalmi színmű hősnője.
- Mondja kérem, miért csinálja ezt? - kérdezi, amikor végre ketten
vannak, és leül melléje.
- Mr. Theo... - búgja olyasféleképpen, mintha megtört szívvel siratná
-, legyen ön „lélektestvér", érintkezzék velem asztrál úton, akkor
módunkban lesz szeanszot rendezni, és megidézzük Gustavot.
„Addig idézi nekem, amíg kijön a szekrényből..." - gondolta dühösen, de
fennhangon csak így felelt:
- Nézze, ne csinálja ezt! Úgyis idegesek itt a hajón, és érthetetlen,
de nincs erőm ahhoz, hogy a tengerbe hajítsam magát, gonosz boszorkány!
A nő bús mosolyával bólogatott, és azon az undok színházi hangon
búgott, amitől Theónak ökölbe szorult a keze.
- Korholjon, bűnös ember... A férjemért ezt is eltűröm...!
Véletlen volt vagy nem?... Theo hiába gondolkozott felette. Annyi
bizonyos, hogy Lilian az asztal alatt megérintette a kezét, futólag,
ahogy egy cigarettára gyújtott. Ha azt hitte egy pillanatra, hogy
véletlen, kétségeit hamar eloszlatta a transzban bóbiskoló asszonyi
szemek hirtelen felfénylése, azzal a különös művészetével némely
tekintetnek, amellyel egyszerre, mint sötét nézőtér a felvonásvég után,
felragyog a belülről áramló izzás.
- Miért néz így rám, ha a férjét szereti? És miért higgyem, hogy nem
csap be?
- Ezt ne is higgye. - És sóhajtva folytatta. - Ugyanis én becsapom
magát. Napjában többször is. Gyengék vagyunk mi ahhoz, hogy tegyünk
valamit ez ellen... Gustavra pedig ne féltékenykedjék. Ami hozzá köt,
az valami egészen más... Muzsikus lelkek voltunk. Szerette, ha
harmonikáztam neki... Érdekes, mitől ilyen sápadt?
- Tessék?... Igen azt hiszem, sápadt lehetek... Hát köszönöm, és
mindent értek már... Bocsásson meg, de felkeresem Sir Maxbellt, hogy
kölcsönözzön egy kombinált port...
Nagyot nyelt, és remegő térdekkel elindult. Igaza volt a tudósnak! Ez a
nő olyan, mint Afrika: a legsötétebb!
És most robbant!... Alattomosan, mint rejtett akna...
Megint az a tipikus békés este a Stanley Up To Date-en, amire egy helyi
viszonyokkal ismerős intézmény csak a legmagasabb díjtétel mellett
vállalná a hajó nyugalmának biztosítását reggelig.
Maxbell lebilincselő modorában magyarázott a futballbírónak a napot és
a földet összekötő képzelt egyenesről, amely egyforma sebességgel halad
a pályáján. A futballbíró szerint nem minden összekötőnél van így, mert
sokan leromlanak a második félidőben, és csak ácsorognak a pályán.
Mivel a tudós ezt nem értette, jelentősen bólogatott.
- Hölgyeim és uraim - közölte vidáman, fagyott kirakatbábu mosolyával
Watson. - Ma felszereltünk egy hangszórót a fedélzeten, és rövidesen
hallhatják Londont.
Pepita Ofélia ott állt a korlátnál, mellette Schwachta Szókratész úr,
vagy Knapp (ahogy tetszik).
- Milyen szép ez a mai este - mondta elragadtatással a művésznő. -
Engem a csillagos ég mindig felvillanyoz.
- Apropó felvillanyoz. Itt éppen van két szék, nem ülnénk le? -
ajánlotta a hóhér. És leültek.
- Azt mondják - szólt csendben Pepita Ofélia -, hogy aki sokáig nézi
valamelyik csillagot, annak felsőbb hatalmak teljesítik egy kívánságát.
- A törvény előírja - mondta az ítéletvégrehajtó -, hogy teljesíteni
kell a kívánságot, ha nem lehetetlen, de itt figyelembe veszik azt is,
hogy pusztán az élet örömeit vagy a lélek épülését is szolgálja-e a
kívánság.
- Válasszunk csillagot... - mondta halkan Pepita Ofélia, majd lehajtott
fejjel hozzátette, súgva: - Én már választottam.
...És véletlenül összeért a kezük. Egy kajüt mellett Fülig Jimmy komor
árnya figyelte őket.
Ekkor, mint valami jeladás, felharsant Londonból a dzsessz. Az idő
kissé nedves volt. Olykor a ködpárák közül kicsillan a hold sugara, és
pillanatokra, mintha ismeretlen fényforrásból vagy a víz mélyéből
jönne, itt is, ott is, felragyog a tenger egy darabon. A rádióban
elhallgat a dzsessz, és a szpíker bemondja, hogy a Westminster Apátság
harangszavát közvetítik éjfélkor...
Halk hangon duruzsolnak itt is, ott is.
Ebbe a nyugodt hangulatba Wagner úr hangja rikolt bele, veszett papagáj
módján:
- Ej nézd csak!... Becsületszavam dacára mondom! Ott az én öreg hajóm!
My old Corporation! Ha ez tévedés, akkor itt vágatom el a nyakamat, és
ne legyen Wagner a nevem, pedig szép!... Ott jön az elsüllyedt hajó!...
A következő másodpercben megélénkült a fedélzet!
A matrózok egymás háta mögött ágaskodva nyújtogatták a nyakukat, és
bámulták a távoli, ködös óceánt... A süllyedő-emelkedő víztányér
peremén, mint már régebben is, a messzeségben elmosódva látszott egy
kis gőzös, oldalán bizonytalan fehér csíkok rémlettek, ahogy homályosan
és küszködve halad...
- Kapitány! - kiáltott Mr. Theo Watsonra. - Miért nem utasítja a
rádióst, hogy vegye fel az érintkezést a hajóval?!
- Már utasítottam! A hajó hívásra nem válaszol.
- De kedves Paramount Oceán Pictures barátom! - kiáltja
természetellenes harsogással Wagner úr - hát egy vezérigazgató csak
megismeri a hajóját! Az ott a Corporation gőzöse!... Azt én hordtam a
nevem alatt!... Megismerem, mert biceg az egyik gőzcsavarja, és kettő
nincs neki!...
- Azonnal fogja be a száját, maga részeges mamlasz - üvöltötte Theo -,
mert áthajítom a korláton a tengerbe!
- Nagy kunszt! Próbáljon áthajítani a korláton a szárazföldre!... Hát
nézze meg! Mostan a hold is rásüt! Az én hajóm... Ez a gőzös egy nagy
csibész! Ez szépen feljött a víz alól! Ez egy jó pofa, úgy éljek! Nézd
csak!... - És tölcsért csinált a kezeiből. - Halló! My old Piszkos
Fred!... Hahó!
...Az emberek gerincén végigfutott a hideg, ahogy ez itt rikoltozva
hívta az elmerült gőzöst, mely ott a holdfényben... ez tagadhatatlan: a
Wagner Úr-ra emlékeztetett. Most eltűnt egy pillanatra, és a lesüllyedő
tányér kerek szegélyénél ismét felbukkant a hold láthatatlan
fényforrásának krétaszínű sugárzásában, oldalán elmosódott, fehér
csíkokkal, egy rozogán siető gőzös, és...
És a némaságban, csoda hogy nem haltak bele mindannyian: mélységes,
csengő-bongó kondulással megszólalt a Westminster-Apátság mélyszavú
harangja! Kegyetlenül, könyörtelenül, egyre-másra kongatta az éjfélt,
csupa rettentő furkósbot-ütésekkel e döbbent emberek agyvelejére, hogy
kiloccsant tőle idegrendszerükből a rémület!
Már Mr. Theo sem szólt, és a kis gőzös lihegve küszködött a
messzeségben... Csak jobban látná az ember... Nyugtalanságba dermedt,
tátott szájú matrózfejek ámultak egymás mellett, és zengett-búgott a
harang...
A Stanley Up To Date-re megérkezett a tengerek legfőbb ura: a pánik!
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Reggel a legénység nem akart tovább menni. Mindenki azt állította, hogy
a távoli gőzös a Wagner Úr volt. A matrózok azt követelték, hogy a
kékszakállú mondjon el mindent!
Wagner úr a földön ült, hátával a korlátnak támaszkodva, mivel már
félórája nem akadt, aki felemelje. A különös egyén gombjához kötött
madara most már bátortalan röppenéssel időnként felszállott a
keménykalap peremére, megkopogtatta a gyertyát csőrével, és csipogott.
A verebet, mivel felnőtt közben, elnevezte Arnoldnak, és kabátgombja
révén rövid röppályát biztosított számára.
- Miért hozta el ezt a szegény madarat? - mondta Borges, a szerelő. -
Itt nem talál megfelelő párt. Szegény...
- Úgy látom én is - szólt Wagner Úr rosszkedvűen. - Ez a futballbíróné
tetszik neki.
- Mondja meg most - jött oda Theo erélyesen -, miért állította tegnap
éjjel, hogy a maga hajója jön? Mi?! - Mögötte ott állt fenyegetően a
legénység.
Wagner úr nyomban válaszolt, ünnepélyesen és komoran! Először is zsebre
vágta Arnold nevű verebét, azután felhúzta a cérnakesztyűt.
- Tehát tudjátok meg, hogy Piszkos Fred miért érezte halálát, és
tudjátok meg, miért örülök én mindig, amiért jó fiú voltam, és vagyoni
helyzetemhez mérten támogattam még a szegénysorsú madarakat is -, szólt
komor udvariassággal Wagner úr, és megemelte a kalapját, amit utóbb
megbánt, mivel kiesett alóla egy marinírozott halszelet. -
Természetesen madáreledelnek tároltam a fejemen ezt a halat... Szóval,
én Port Saidban voltam, ahol Piszkos Freddel bankot alapítottunk igen
szerény alaptőkével, de rulettbanknál a pénz nem fontos, mivel a
játékosok úgyis hoznak magukkal, és ekkor történt a kínos intermezzo,
ahogy operánál a nyitányt mondják. Befutott egy bizonyos Brigitta nevű
hajó, amelyik előzőleg pestis nevű betegséget rakodott árunak. Port
Saidban az ilyen importot nem tűrhetik. Amikor kiderült a nyitány, nagy
rémülettel rohantak az emberek szerteszét. És később kihirdették, hogy
a Brigittát elégetik a nyílt tengeren. És én vállaltam csak az egész
kikötőben, és nem volt ehhez más társ, mint my old Piszkos Fred
barátom, a Kapitány. Mikor aztán nyílt tengerre értünk, azt mondja az
én barátom, hogy: Te Wagner cimbora, bizony kár ezért a rendes
gőzösért, kár a pestisrakományért elégetni szegényt. Ejnye, feleltem,
igazat beszélsz, öreg barátom, előéletemre mondom, elsőrangú ötlet...
Nahát erre mi a hajón található deszkaholmit lefröcsköltük
petróleummal, meggyújtottuk, és egyre távolodva, vízbe dobáltuk az égő
deszkákat. Mivel nagy vihar támadt, jól befűtöttük a gépet, azután
teljes gőzzel megalakult a Wagner Corporation, és Piszkos Freddel a
hajó mélyén elrendezett sok pestises elhunytat a vízbe dobáltuk...
Hé!... Hova mennek?... Micsoda gyerekség ez? Megnyugtathatok mindenkit:
én nem hiszem, hogy a pestises halottak miatt járkál a Brigitta éjszaka
a tengeren. Vagy ha igen, mert az is lehet, még igazán nem kell
idegeskedni.
Mr. Theo legszívesebben keresztüllőtte volna Wagner urat, mint egy
kutyát, holott ez jámboran ült a korlát mellett, Arnold verébnek, ahogy
ott előtte álldogált, egy morzsát mutatott magasról, mivel elhatározta,
hogy megtanítja védencét szolgálni.
Délben feltűnt a Tonga szigetcsoport.
Mint már annyiszor, most is tévedett.
A kis sziget bennszülöttei alázatos tisztelettel fogadták őket. A főnök
hajlongva eléjük jött.
- Mit tudnak a tudósról? - kérdezte Maxbell.
Ó, ők sok tudósról bírnak értesüléssel. A kis köpcös? Hát persze, hogy
ismerik. Erre járt.
Mi?! Theo és Fülig Jimmy szédültek. Hiszen erre nem járt!! Hát mi ez?!
- Erre járt a tudós úr két év előtt, nyár előtt éppen.
- Mit tudtok róla?
- Itt hagyott egy írást, amin az áll, hogy merre megy.
„Továbbmentem, hogy az áramlattal Sambi-Sumbit elérjem. Kevés a
készletem, de megkísérlem a lehetetlent is. Gustav Bahr."
- Íme! - kiáltotta Maxbell. - Gustav Bahrt feltalálta a tudomány!
Ezután átkutatták a sziget belsejét. Egy barlangot mutatott a főnök.
- Itt táboroztak.
„Kik? Te jó Isten! Mi ez?!" - hüledezett Theo.
- Nézzenek ide! Az oklevele!
És ott volt a barlangban Gustav Bahr akadémiai díszoklevele!
Visszatértek a hajóra, ahol Mr. Theo elsősorban a kabinjába sietett, és
sohasem értette meg, hogy mitől maradt életben Gustav Bahr, mikor a
tényeket ridegen közölte vele.
- Ez tiszta szélhámosság! - súgta levegő után kapkodva. - Az oklevél
otthon volt berámázva a falon! Ez a levél nem az én írásom! És sohasem
jártam ezen az undok Tonga-szigeten!
- Ha ilyeneket mond, akkor ön nem ért a földrajzhoz! Azért nincs még
veszve semmi. Most én megmutatom a levelet a feleségének, és őnagysága
felismeri, hogy hamisítvány.
És ment. Ez az angyal! Olyasmit várt a nőtől, hogy megmenti! A férfiak
ősi naivitása alig hanyatlott valamit a kőkorszak óta. Ez a körülmény
magyarázhatja csak Mr. Theo reményét, amellyel visszatért a fedélzetre.
És itt végre találkozott Liliannal. Egy kis batiszt zsebkendőt gyűrt az
ujjai között, izgalomtól remegve. A hangja most rekedtes is volt,
mintha sírt volna, és úgy búgta reszketőn:
- Mutassa kérem - búgta -, mutassa!
„Ó" -, gondolta a férfi - „hogy is lehetek én ebbe szerelmes?! Miért is
olyan szép ez a nő?"
És átadta az írást Liliannak. Még nem is láthatta jóformán, amikor már
így kiáltott:
- Az ő írása! Ó, hogy ismerem minden betűjét! Gustav, Gustav, miért
tetted ezt velem?!
És zokogott. És Mr. Theo teljesen elbágyadt az alantas orvtámadástól.
Füstölgő szivarját félárbocra eresztette elernyedő ajkai közül, hogy
szinte kiesett a szájából. „Uram! Te látod, hogy mit tesz velem, te
látod, hogy állok itt, te tudod, hogy ehhez képest mártír volt mindama
bájitallal és méregkeveréssel foglalkozó boszorkány, kiket hajdan
gótikus főtereken megégettek... Hol vannak ezek a régi szép idők?..."
Fülig Jimmy ezalatt néhányszor mély lélegzetet vett, mivel rosszullét
környékezte. Watson sápadtan állt, és a matrózok morogtak, miközben a
nő ismét megkérdezte a vén óceántól, hogy miért tette ezt vele? -
(Gustav! Gustav!) - Hogy ő miért teszi ezt velük, amely kérdés
érdekesebb és drámaibb volt e pillanatban, azzal a priznices szultána
nem foglalkozott.
- Bizonyos ön abban, amit állít, asszonyom?
- Uram! A férjem áldott kezevonását csak megismerem?!... Az én tudósom!
- búgta.
Á! Ő ezt nem csinálja! Elhozza a gardróbszekrényből a földrajzkutatót
ennek a nőnek! Idevágja neki a férjét, azután kivágja őt a tengerbe, és
jöjjön a villamosszék, a mindenit a muzsikus lelkének!
Ezt gondolta, és állt, búsan csüngő szivarjával, melyről mint gyászoló
fejre lassan hulldogált a hamu, végig a kabátján. Csak állt, és
ilyeneket gondolt, és nincs kizárva, hogy a kígyó is efféléken tűnődik,
mialatt szinte mozdulatlanul nézi bűvölőjét és táncol.
Ám új remény csillan! Jön! A mentőangyal!
Halihó!... Nincs veszve semmi! Itt az expedíció gyöngye, a törvény
villámainak nyugalmazott Jupitere, Schwachta Szókratész, vagy Knapp úr,
ez most mindegy, ahogy tetszik... A csoporthoz lép! Barna
flanellruhában van és kockás sapkában, valamint kurta pipát is visel a
szája szélén, mint a mesterdetektívek.
- Bocsánat - szól a rikító mentőangyal -, nem akarok beleszólni az
expedíció intravénás ügyeibe, mivel a sporthoz nem értek, és fiatalság
bolondság. De számos orvosi könyvből tudjuk, hogy aggódó nők,
hisztériás állapotban, az altudat nevű szekréciós mirigyek zavarától
vágyálmodásba esnek, és ilyenkor valósággal állítják, ami voltaképpen
csak beteges feltevés, vagy ahogy Pasteur írja, maxima fantazmagória.
Engedjék meg, hogy én, aki számos fakszimilében tanulmányoztam már a
földrajzkutató Gustav Bahr kezeírását, és sok levelet őrzök tőle
gyűjteményemben, most tárgyilagosan közreműködjek.
Mr. Theo szeme felcsillant.
- Ostobaság! - kiáltotta a nő. - Én megismerem a férjem írását!
- Kérem - szólt Mr. Theo -, itt a tárgyilagos szakértő dönthet csak.
A kaucsukkézelő hivatali vértanúja átvette az írást, hosszan megnézte,
vállat vont és bólintott:
- Semmi kétség, ez Gustav Bahr írása... - Lassan továbbment, és
egycsövű messzelátóját szeme előtt forgatva, elmerülten a tájat
nézegette. Mr. Theo az út folyamán soha ilyen halálosan nem sápadt el
dühében, mint ez alkalommal. És Fülig Jimmy, amint elnézte széles
ulszter-kabátjában, pompás eleganciájában a hóhért, egy költői
merengésnek adta át magát. Elképzelte, hogy megy le a nap, ő álmatagon
ott áll a hajó korlátjánál, azt ismétli búsan: „szeret, nem szeret" és
apró darabonként eltépdesi az ítéletvégrehajtót, miközben egy-egy
lassú, de könnyed, kecses mozdulattal odadobálja az alant nyüzsgő
szelíd cápáknak.
Theo lement a fülkébe.
- Jöjjön ki!
A tanár ki akart jönni, de magával rántotta a szekrényt is, mivel a
gallérjába hátul beleakadt egy fogas.
- Akasszon le!
- Most nem erről van szó. Bár az ellenkezőjét készséggel megtenném.
- Miért nem hozott mindjárt egy hóhért is magával?
- Nyugodt lehet, nem mulasztottam el. Ez az expedíció jól van
megszervezve. De mit szól a feleségének ama kétszer hangoztatott
kijelentéséhez, hogy „Gustav", majd azt kérdezte harsányan, hogy mit
tett ön vele?
- Uram, mit tehettem én vele? - hebegte ijedten Gustav Bahr - ön tudja,
hogy San Franciscóban porszívókat árusítottam.
- A fene ette volna meg magát, mielőtt megismertem! Azt állítja a
felesége, hogy ön az utazásaira magával hordta a diplomáját is!...
- Ez az állítás olyan átlátszó és pontosan fordított, mint a Fata
Morgana a sivatag fölött negyvenöt fokos szögben.
- De azt legalább elviheti egy forgószél!
- Heves forgószél már élő embert is elsodort - jegyezte meg némi
optimizmussal a tanár, és úgy látszott, ábrándozik.
Kopogás hallatszott, mire Gustav Bahr gyorsan visszament a szekrénybe.
Fülig Jimmy jött be idegesen:
- Nagy baj van. A legénység most követeli, hogy azonnal forduljunk
vissza, miután nem kötelesek folytatni az utat, ha Ön megőrült.
- Tessék?!
Ez történt. Váratlanul megjelent Borges, a szerelő, és vele volt Pepita
Ofélia is.
- Uraim - mondta a kürtőkalapú -, sajnos, szomorú hírt kell közölnöm.
Szeretett urunk, Mr. Theo megzavarodott, ami különben életmódja miatt
előrelátható volt. A művésznővel sétáltunk, és Mr. Theo ajtajánál
hallottuk, hogy a szerencsétlen magában beszél. Menjenek le hozzá, és
kötözzék meg.
- Ostobaság! - kiáltotta Fülig Jimmy.
- Ha Mr. Theo, a felelős vállalkozó megőrült, akkor vissza kell
fordulnunk - szólt mohón Watson.
A legénység zúgolódott. És most megjelent Mr. Theo is, miután Fülig
Jimmy hívta. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, özvegy (?) Gustav
Bahrné lelkesen mondta:
- Ah, önök tévednek! Mr. Theo szintén spiritiszta testvér, és
megbeszéltük, hogy lent a kajütben ő szól hozzám, én erősen rágondolok,
és hallani fogom. Hallottam! És köszönöm az üzenetedet, lélektestvér!
- Kérem... - hebegte dühösen és siralmasan, de elfogadva a mentőövet
Mr. Theo -, igazán örülök...
Ezt úgy-ahogy el kellett fogadni. Még Watsonnak is. Csak Borges mondta
tűnődve és csodálkozva Pepita Oféliának:
- Ezek a spiritiszták... A nő itt fenn meghallja, amint a lélektestvér
azt mondja neki ott lenn transzban: „A fene ette volna meg magát,
mielőtt megismertem..."
És a Stanley Up To Date most már utolsó fordulójában útjának, ismét
elindult az utasok nagy részének balsejtelmeitől kísérve, láthatatlan
vontatókötelén a lerázhatatlan végzettel.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
Ezután a legkülönbözőbb hírek kerültek forgalomba a Stanley Up To
Date-ről. Rongy Aurél a Húsvét-szigetek felé tartott, amikor útjába
került az expedíció. A fedélzeten matrózokat, polgári egyéneket látott,
és külsőleg semmi különöset sem tapasztalt a hajón. Belátta, hogy ő
maga sem hinné ezt, ha más állítaná. Neki sem hitték.
Váratlanul különös vészjeleket fogtak fel, amelyek megdöbbentették az
egész világot: S.O.S.... S.O.S.... Stanley Up To Date! Farőr-fok...
Savanyú uborkánk elfogyott!... Nem találunk szódabikarbónát!...
S.O.S.... S.O.S....!
Ezután következett a Renown torpedóromboló jelentése: A Farőr-foknál
feltűnt a Stanley Up To Date, és a romboló morzejelek útján felvette az
érintkezést. A hajó nyomban felelt, szintén zászlóval, éspedig azt,
hogy: „No megállj, te taknyos! Ha megtudja az apád, az a vén cirkáló,
hogy leszólítod itt a hajókat, hát elsüllyed szégyenében. Figyelem:
Víkenden, nyaralóban, otthon és utazás közben felvidítja az Ericson
varrógép. Minden drogériában kapható."
A hajó ezután teljes gőzzel ismét eltűnt.
Bricsesz kapitány, aki az utolsó közkegyelem után Luxus nevű
teherhajójával salétromot vitt Jávára, és most betegen fekszik a
lakásán, mivel a sarki tenger felé, amerre embernek nem lehet dolga,
megpillantotta a Stanley Up To Date-et, a kormányállásában Pepita
Ofélia nevű egykori másodalkoholistájával, fürdőtrikóban, fején egy
igen rongyos, fekete keménykalap! És ami a legfélelmetesebb: egy veréb
röpködött a kalap körül. A Luxus megközelítette az expedíciót, és még
kísértetiesebb lett a látvány: mindössze néhány estélyi ruhás hölgy és
frakkos férfi tartózkodott a fedélzeten, igen emelkedett hangulatban,
integettek, és a kapitányi hídon egy kecskeszakállas, komor külsejű úr,
római virilistáknál divatozó vörös tógában egy zenekart vezényel.
Ünnepélyes testtartásban, fedetlen fővel a közelgő hajónak elénekelték
a „Fel, skóciai levélhordók, fel-fel, a munka vár!" szövegű kardalt.
Bricsesz kapitány bátor ember, tehát átkiabált. Megkérdezte, mi van
velük.
Ekkor a kémény pereméről, a vaslétra legfelsőbb fokán bocsánatot kért
egy gardróbszekrény, amiért közbeszól, és megkérte Bricsesz kapitányt
hogy ha lát valahol egy gyorsjáratú tébolydát a tengeren, küldje értük.
Ezután egy sportnadrágos, frakkos úr lépett elő, aki cirkuszigazgatóra
emlékeztetett, és a következőket kiáltotta át a tölcséren:
- Valamennyi utas leprás! Nevem körülbelül Schwachta Arisztotelész vagy
Arisztofanész, vagy Knapp vagy Homérosz, ahogy tetszik, nem kívánt
törlendő! Délután Dr. A. Wintert megoperáltam, de már jól vagyok. És
most legyen szabad a mi kedves közönségünknek előadni társulatunk
slágerét: Csak a Horszi-Horszi igazán szép!
Ezt a slágert a konyhából hozott edények éktelen csörömpölésével tették
hangulatossá.
A Luxus nevű teherhajó erre eszeveszetten elrohant a Stanley Up To Date
közeléből...
...Még egy jelentés érkezett a Tonga-szigetek környékéről. Valamelyik
borús éjszakán, robbanásig túlhevített kazánnal, remegő bordázattal,
veszélyes partközelben robogott a hajó. Gyorsan távolodott, és a ködben
segélykiáltásokat hallottak a fedélzetről.
Tök Harry, egy kétszáz kilós kapitány megesküszik rá, hogy
tizenharmadikán, pénteken éjszaka három és négy óra között látta a
Stanley Up To Date-et az égen, amint a Tejút felől a Déli Kereszt
irányában haladt.
És múlt az idő, de a Stanley Up To Date felől nem jött hír. Tán
elnyelte az óceán, vagy felszippantotta a mennybolt?... Ki tudhatja?...
Amikor elindultak a Sambi-csoport fővárosa (Sambi-Sumbi) felé, még úgy
látszott, elkerüli őket a régóta fenyegető végzet. Kissé borús az ég,
de azért épp elég csillag látszik ahhoz, hogy Pepita Ofélia odalépjen
egy magában búslakodó egyén mellé.
- Mennyi csillag van... - súgja halkan a művésznő.
- Mit tudom én, mennyi csillag van? Azt kérdezze, aki rovancsolni
szokott odafent! - feleli a sötétből Wagner úr idegesen, és utána
madárhangokat hallat.
- Ön az... Wagner úr? Tudja, hogy én jól ismerem a Velő Tanyáról? Négy
év előtt távozott öt percre, és adós maradt egy dollárral, de nem azért
jöttem el az expedícióval - közölte Pepita Ofélia, és csodálkozva
nézett körül. - Mitől cuppog ön?
- Én nem „cuppog", hanem csicser - magyarázta Wagner úr. - Egy Arnold
nevű szegény sorsú veréb tette a megjegyzést itt a belső zsebemben. Már
szépen csicsergi a Mendelssohn című operából a Lohengrin
gyászindulóját. Később ennek a hősnek meg kell halnia, mert úgy vágyott
élni, azonban nem tehette.
- Különös dolgok történnek manapság az ön belső zsebében - tűnődött
Pepita Ofélia, és felemelte Wagner urat, mert az, mint valami hóember,
szép lassan a padlóig csökkent, a futballbíróné kabinja mentén. - Ön
talán részeg?
- Ezt kikérem magamnak! - kiáltotta erélyesen Wagner úr, és gőgős,
könnyed pózban kinyújtotta karját, és tenyerével a kabinhoz dőlt. Ettől
vállig belezuhant a kajütablakba. A közelről suttogó kórboncnokot és a
futballbírónét orron-szájon találva, átsuhant Wagner úr keze az arcaik
között. Ő maga rajtaütésszerűen elaludt, mialatt a karja lengedezve
belógott hozzájuk, és Rüger doktor mintegy figyelmeztetőleg tenyeréhez
érintette a szivarját. Wagner úr nagyot ordított, és kirántotta a
kezét, de máris mosolygott, amikor észrevette, hogy szivarja lett.
- Ez egy jó kajüt - mondta boldogan Oféliának.
A hóhér korán lefeküdt, szobájába kérte a vacsorát, és általában békés
utasok pihentek a hajón, kajütökben, szekrényekben, amint illett.
Gustav Bahrné és Mr. Theo beszélgetnek.
- Talán, ha előbb ismerem önt, sohasem szánom rá magam erre az útra -
szólt később Theo.
- Miért?
- Nem akartam volna megtalálni Gustav Bahrt.
- Mindennek maga az oka! Titokban érkeztem San Franciscóba, és
értesültem, hogy nem akar bevárni. Mégis eljöttem. Valaki az én
szerepemet eljátszotta az ön titkárának, egy barátnőm. Ő az, aki holt
híremet is költötte.
- És ez a kövér ismeretlen, A. Winter?
- Itt találkoztam vele éjszaka. Mint két kísértet bolyongtunk a
konyhaablak körül. A. Winter sokat köszönhet nekem, azaz a majomnak.
Bobi elszökött tőlem, és a fenékbe bújt. Ott látta, amint A. Wintert
bezárták. Mikor egyedül maradt, játszott a kulccsal, utánozta, amit
látott, és így véletlenül kizárta az ajtót, így jött ki A. Winter.
- Hm... És bizonyára így záródott az iratszekrénybe Gustav Bahr: A
majom ráfordította a kulcsot. Kár volt kinyitni.
Hallgattak.
- Jó éjszakát - szólt Lilian. - Adjon kölcsön egy könyvet... Rosszul
alszom...
- Én is... Még csak azt mondja meg: hol bújt el a hajón?
Theo valahová a rezgő semmibe nézett. Már néhány napja furcsa
elkedvetlenedés keserítette. Mit akarunk? Mitől harsogunk, tervezünk,
győzünk és szenvedünk, és minek hiszünk?
Egyáltalán, mi ez a cirkusz?
- Az a baj - panaszkodott a futballbíró a műötvösnek, mert kibékültek
és konyakot ittak -, hogy a tizenegyes büntetőrúgás meghatározása nem
elég szabatos. Ha a játékos kézzel érinti a labdát, úgy hentzet vét. Én
azért vagyok itt, hogy ítéljek! Kézzel érintette a 16-oson belül!
Tizenegyes! Sajnos ön művész, és nem érti a futballt...
- Ezt nem tudom - szólt a másik. - Különösen mi ötvösök, szoros
vonatkozást tartunk fenn a futballal, mivel atyamesterünk, Benvenuto
Cellini, durva, verekedő fráter volt.
- Az említett mérkőzés azonban a befejezés után durvult csak el igazán:
A tizenegyesből kifolyólag megismerkedtem mai nőmmel! Az ablakán át
hozzá menekültem, mielőtt tizenötezer néző kérdőre vonhatott volna. Ő
még ma sem tudja. Amikor szerelmet vallottam, csak az lebegett előttem,
hogy ne legyen e hölgy matróna, ki ősz és botra görnyedve jár. Amikor
megkértem a kezét, még nem tudtam, hogy hívják! És itt történt a
futballbíráskodás legnagyobb justic mordja: A hentz miatt
megházasodtam. Holott a leányt egy ujjal sem érintettem előzőleg, és
nem is a tizenhatoson belül történt, mivel Ernesztin ez idő tájt
húszéves múlt.
- Durva sport, ez kétségtelen. - És koccintottak. Finom szél
kerekedett, mintegy előhírnöke valami lappangó nyugtalanságnak...
- Mi jut eszébe a csillagokról? - kérdezte Ofélia Wagner urat, aki erre
felébredt.
- Az jut eszembe, de csak ha muszáj, hogy miféle magas rangú katona
lehetne ez az ég, ennyi csillaggal tényleges szolgálatban! És még arany
csík is van rajta amikor lehullik egy-egy mennykő, izé kő... Na! Hogy
is hívják azt a szállodát Honoluluban, ahová a turisták miatt nem jár
senki?
- Meteor?
- Igen... Amikor egy ilyen szállodakő lehullik az égről, még aranycsík
is van a csillaghoz, és hajnalra felvarrják a Vénus nevű kitüntetést...
- Más nem jut eszébe a csillagokról?
- Becsületszavamra, igaza van! Mert eszembe jut, hogy atyám azt hitte
egy énekesről: nagy csillag lesz. Valami Titta Ruffo volt. De nem
hallottam róla azóta. Lehet, hogy elzüllött. A legtöbb kardalos
valósággal elhülyül a részegségtől.
- Ön kardalos?
- Tessék?! Én amatőr vagyok. Volt már ön az operában?
- Nem. De a fivéremnek kivették a vakbelét.
- Igazán?! Honnan?!... No nézd csak ezt a családot! De úgy látom ön
összetéveszt egy műtétet a Nürnbergi Mesterdalnokokkal! Ezek gyönyörű
operák! Tudja ön például, hogy mi az a Parasztbecsület?
- Hogyne! Mondjuk, ha maga most megadja az egy dolláromat, amivel
tartozik.
Wagner úr jóindulatúan megsimogatta a haját.
- Nagy gyerek, maga lányom, ha ezzel foglalkozik. Nem fordulhat elő. És
miért ne beszélnénk a zenéről, ahol egy Ofélia is előfordul? Egy Pepita
nevezetű király lánya ez, Sekszpír karnagy úr művében, ahol Otello, egy
hisztérikus dán tenorista nem lesz boldog vele, mert megátkozta az apja
szelleme, hogy ahányszor megcsókolnák egymást, közbelépjen a zenekar,
és akkor nekik énekelni kell.
- Ez nagyon szomorú... - felelte Ofélia, és lehajtott fejjel közel
lépett Wagner úrhoz, mire az hanyatt esett.
- Továbbá - folytatta Wagner úr a földön - az ég éppolyan, mintha
kirakat előtt áll az ember, zárás előtt, amikor én éppúgy nem hozhatok
el a boltból semmit, mint más ember zárás után. Ha alkalmilag meghalok,
majd láthatom odafent nem üveg mögött tartják-e a csillagokat, mint egy
tizenkét személyes ezüst evőkészletet? Az ember nem mászhat fel éjfél
után, hogy lyukat csináljon a Tejúton üvegvágóval, amin kivehet egy
csillagot, vagy akár csak egy szép, nagy Metropolt...
- Az nem Metropol...
- Tehát Continentált, ami egyre megy, mivel nincs az a lehulló
nagyszálló, amit ellophatna az ember a Tejútról, és ilyen az élet:
Hiába álmodozunk, a valóság csak annyit ér, amennyit öreg barátom, az
old Pinkerton fizet egy lopott rendszámtábláért...
Sóhajtott, keresztbe tette a lábát, és kinyújtott karral nekidőlt a bal
tenyerének, de mert arra nem volt kajüt, hát kis híján keresztülzuhant
a korláton át a tengerbe.
- Mennyi hézag! - kiáltotta rémülten és dühösen. - Ez mind a maga hülye
csillagai miatt van.
- Ön téved - szólt Ofélia... - A csillagválasztás nem hülyeség... -
Lesütötte a szemét elfogódottan. - Én már választottam...
- Igen? Ez kedves. Akkor nem zavarom tovább - mondta Wagner úr,
megemelte a kalapját, és távozott. Azonban odább lezuhant a fedélközbe,
betörte az orrát, majd énekelt, és végül elaludt...
...Theo kezet csókolt Liliannak, bement a kabinjába, és dühösen látta,
hogy a tanár előjött.
- Kérem, kihíztam ezt a szekrényt... - mentegetődzött Gustav Bahr. -
Nem lehetne...
Puff! Lilian, szeles módján, hirtelen benyitott a könyv miatt, amelyet
kért, és...
Férj és feleség! Találkoztak... Theo fülében már előrevetette
artikulátlan árnyát a nyomban bekövetkező sikoly! De mi ez?!
Hé!... Ide hallgassanak! Gustav Bahr kissé megszeppen, de aránylag
közömbösen bólint!!
- Pardon. - Ezt mondja Lilian.
És kimegy! Theónak megroggyan a térde.
- Bocsásson meg - mondja Gustav Bahr sajnálkozva -, talán nem olyan
nagy baj...
- Ember! Hiszen ez a felesége volt!
- A sors füle, az ön szája és az én feleségem! Ezt a kedves hölgyet
most láttam az életben először. Na!... Mi az? Igyon egy kis vizet!
HARMINCADIK FEJEZET
Most aztán kitört a vihar! Gustav Bahr, amikor megtudott mindent, a
haját tépte, és Mr. Theo segíteni akart ebben neki.
- Követelem - kiáltotta a tanár -, hogy adja át a rendőrségnek!
- Jó! A legközelebbi korallzátonyon posztoló rendőrt idehívom! Hogy
képzeli különben?! - üvöltötte. - Honnan tudom én, hogy a hölgy nem az
ön felesége?
- Ezt kikérem...
Mr. Theo dühbe gurult, és egyszerűen benyomta Gustav Bahrt a
szekrénybe, rácsapta az ajtót, azután megfordította, és a falhoz tolta.
A tudós helyzete ezáltal olyan volt, mint egy tetszhalotté, akit állva
eltemettek.
Mr. Theo nem bírt gondolkozni. Két halántékán egy-egy láthatatlan
kötőtű fúródott az agyába. Elaludt...
...Egy idegbeteg orvos később kikérdezte, hogy ki mit álmodott a
Stanley Up To Date-en ez éjszakán, és valami lehetett a levegőben, vagy
déli áramlás lappangott a csontokban, annyi bizonyos, hogy az alvók
mellkasából a készülő dráma előérzete verejtékes, nyomasztó álmokat
préselt ki.
Sir Arthur Maxbell például azt álmodta, hogy Kopernikusszal ül egy
főkapitányság útlevél-osztályán, és itt kiderül, hogy a föld nem
gömbölyű, hanem négyszögletes, továbbá a bolygóknak nem ellipszis,
hanem ródlipályájuk van, melyek gyújtópontjában nap mint nap Pepita
Ofélia áll és gitározik...
A futballbíró álmában egy válogatott mérkőzés döntő gólja után kettőt
akar fújni a sípba, de a fütyülő második hangja néma. Rémülten fúj, de
hiába, és mindenki azt hiszi, hogy nem adta meg a gólt. Ő szeretné azt
mondani, hogy érvényes, de elromlott a fütyülő. Mielőtt megszólalhatna,
már ízekre szaggatták, és mindenki eltesz belőle egy kis darabkát
emlékbe.
És Theo?... Övé a legszörnyűbb álom. A Trafalgar Square-en találkozik
Kannibál Ödönnel. Ez végre megsúgja neki, hogy Gustav Bahrt egy
banketten elhasználták szendvicsekre, kenőmájasnak, és sajnos Mr. Theót
kell vinni helyette, hogy megtaláljanak valakit, mert nem
dezavuálhatják a Királyi Földrajzi Társaságot, melynek elnöke, Sir
Pepita Ofélia kijelentette, hogy a tudomány csalhatatlan, csak Fülig
Jimmy csalható, amit ő minden napfogyatkozáskor hajlandó bebizonyítani
egy kiküldött bizottságnak a sarkvidéken. A bizottság útnak indult egy
modern, hárommotoros, hernyótalpas, elsővonalbeli
vadász-járványkórházon, ahol pestisbetegeket ápolnak. Theót gondosan
elrejtik egy plüssfotel huzatába, de nem közlik vele, hogy a bútordarab
tulajdonképpen villamosszék... Valahonnan az űrből egy gúnyos hang
üvölti: „Ne féljen! Most levettem a mandzsettámat!"... Ezer ponton
fúródik testébe a sziporkázó áram, a villanyhalál irtózatos rázásában
elveszíti öntudatát, és felébred...
Fülig Jimmy rázza.
- Uram, jöjjön fel - mondja alig hallhatóan.
- Mi történt?
- Egy mérföldre tőlünk... Felénk tart a Wagner Úr...
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
A szél kitépte kezéből a kabinajtót, és odacsattantja feltárva a falig!
Egy pillanatig vakon támolyogtak a szemközt zúduló esősziporkáktól.
Igazi, kísértetnek való éjszaka!
Valahol kiáltoznak... Fülig Jimmy túlüvölti a szél sivítását:
- A Kékszakállút vízbe akarják dobni!
Wagner urat csakugyan ezzel a verzióval keltették álmából, és ő
mindenképpen ellene volt. Talán ne mellőzzük röviden, néhány szóban,
Wagner úr álmát sem e vihartempóban száguldó szörnyűségek közben.
Így volt. Gordonnal az élen jött a legénység, hogy az operák és
szerencsejátékok nagy ismerőjét a vízbe dobják. És ez nem volt álom.
Azonban Tüskés Vanek, Pofa Jenő és Buzgó Mócsing megmentik életét a
matrózok kezéből. (Amiért később sok kellemetlenségük volt.)
Ráncigálják... Vita... És Wagner úr közben, nyakával Gordon tenyerében,
elalszik kissé, amíg megállapodnak ezek.
De máris megragadják, és épp a tenyerét érinti valaki, ahol megégette a
kórboncnok. Erre felriadt. A másodperc alatt, míg belenyilallt a
sajgás, a következőt álmodta:
Meghalt valahogyan, de sebaj, és itt egy rácsos kapu, amin ez áll:
VIGYÁZAT, TÚLVILÁG!
„Ember, ki ide belépsz,
hagyj fel minden reménytelenséggel!"
(idézet egy Dante című operából)
Belépés előtt kéretik a vágyakat letörölni!
Kerékpárokat a kapu alá behozni, vagy azokat
onnan ellopni nem tilos, de nincs semmi értelme!
Halló! No nézd, de kedves!... Egy ősz portás kinyitja a kaput. A jobb
hangzású név kedvéért úgy mutatkozik be, hogy ő a Havasi Wagner. Az
öreg erre becsapja a kaput. Wágner úr magától feláll a földről.
„Sebaj", gondolja, és benyúl a madárfészekbe. Szerencsére itt nevelődik
néhány álkulcsfióka, és ezekkel kinyitja a zárat! „Mit hazudott?" -
förmedt rá az ősz portás. „Hiszen maga nem a Havasi Wagner, hanem a
Fészkesi, akinél veréb van! Nagy különbség! Akkor ez nem álkulcs, hanem
valódi! Ergo maga lesz itt a házmester." Wagner úr kalapja mellett
ezres fényű lámpák ragyognak, és ő kisiet a kulccsal. Csattogó
flanellpapucsban, dalolva megy, hiszen az ősz portás szerint harminc
cent jár nyitásonként...! Közben azonban, míg ő ebéd utáni örök álmát
aludta, új táblát akasztott ki valaki ezzel a felírással:
TÚLVILÁG!
LÁTOGATÓINK FIGYELMÉBE!
Wagner úr régi ismerősei részére, minden este tíz
óra után díjtalan kapunyitást rendez.
Volt rabtársainak ebből is jelentős kedvezményt ad!
És erre... A legnagyobb szemtelenség! Vadidegen alakok érkeznek
kedélyesen ordítozva, és azt állítják, hogy ismerik őt! Frakkos és
grófiruhás, sőt aktatáskás egyének már messziről kiáltják: „Mi újság?!
Mi újság?! Halló, Wagner!" Persze ő dühösen rájuk ripakodik, hogy itt
nincs semmi újság, és összetévesztik egy másik részegessel, de ezek az
urak nevetve magyarázzák egymásnak, hogy: „Ez egy jó pofa!" És hiába
akar kikérni magának mindenféle bizalmaskodást, ezek jönnek!
Túlkiabálják, kacsingatnak egymásra, hogy jól ismerik őt, „Ez egy nagy
csibész, most lopott valahonnan egy kulcsot, és nem akar senkit
ismerni! Ez egy nagyszerű alak!" És hiába minden. Egész éjjel összesen
harminc centet keresett! Azt is egy gyerekkori jóbarátjától, aki inkább
fizet harminc centet, semhogy a Wagner úrral való ismeretségére
hivatkozzék. És kinyújtott tenyerébe teszi a harminc cent ára tüzes
mennyei Metropol-követ, ami megégeti...
Ezt álmodta a pillanat alatt, amíg megfogták a tenyerét, ott, ahol
Rüger doktor szivarja hozzáért.
- Ez az átkozott gazember hozta a pestist!
- De fiaim! Ne dobjatok a vízbe! Egy élő madár van a kalapom alatt!...
Fülig Jimmynek és Mr. Theónak is közbe kell vetni magát, hogy
megmentsék kétségbeesett helyzetéből Wagner urat.
A tengeren egyenletes, nagy hullámok vonulnak. A terjengő, nyújtódzó
felhőrongyok ismeretlen mélyéről bizonytalan visszfény ugrál, a tarajba
omló vízen...
- Ott...!
...Messze, a látóhatárnál, ferde holdsugárnyalábok füstszerű
sugárzásában, rozoga gőzös iparkodik a tengeren, inogva, rezegve,
kéményéből hosszú gyászfátylak integetnek, és látszik, amint a sok
fehér betű átvonul a fény alatt... a hajó bordázatán:
„NA MI ÚJSÁG, WAGNER ÚR?!"
- Uram irgalmazz... - súgja az egyik matróz, és valamennyien leveszik a
sapkájukat.
A pestishajó!
Most eltűnt a holdsugár a sűrűsödő felhők alatt, és sötét lett, mint
nyíltszíni változásnál, ha kioltják a lámpákat... A gőzös szinte
rémülten rohant a vízen, és pestises holtak árnyait rajzolta köréjük
minden hullám...
- Hej, kapitány! Forduljunk vissza!
Theo karba font kezekkel állt, és átsodorta szivarját egyik
szájsarkából a másikba.
- Aki engedély nélkül a mentőcsónakokhoz nyúl, azt főbelövöm!
A legénység morogva tárgyalta az esetet. Fülig Jimmy kajütjén kopogtak,
és egy ijedt, szőke fej nézett be, Őlordsága!
- Ide figyeljen - szólt egész halkan az első tiszthez e nagyon előkelő
és nagyon ijedt fiatalember. - Elhatároztam, hogy vállalom a
felelősséget, ha Mr. Theo visszafordul az expedícióval.
- De ezt önnek kell szíves tudtára hozni, Sir...
Lord Hamilton elment. De ismét kopogtak!
Livingstone zörög a szekrényben! Belülről!... Ugyanis közben egy
levelet csúsztatott ki a szekrény alján. Hogy az a...! Mérgesen kapta
fel a levelet. Ezt írta a Pacioci portása: „Ki volt az az ember, aki
megállt az ajtóban? Hogy néz ki? Nem láttam az arcát!"
Ilyen egy pimasz! Na megállj!
„Az az ember a Velci herceg úr volt és az egyik füle tőből süket, de
nem baj, mert övigbe érő szakálla van neki. De ha maga levelez velem,
akkor postafordulással van szerencsém úgy kupánvágni, hogy attól
kéreget. Erre most jó az alkalom, mert itt
marattunk kettesben:
Don Fülig di St. James."
Theo jött most csapzottan!
- Adjon inni valamit! - mondta dühösen. - Ha a lord akarja, hát
visszafordulunk... Egészségére.
De alig emelte szájához a poharat, kopogtak a szekrényen, és megjelent
alul egy levél. Ez állt benne:
„Mr. Theo! Becsületszavamra kijelentem, hogy a Velszi herceg az én
nadrágomat hordja. Livingstone."
...Öt perc múlva Theo belépett a lord kabinjába.
- Nos?... Fordulunk már? - kérdezte a lord.
- Igen. Nyomban visszafordulunk, amint az önök papírjait átnézhettem. -
felelte keményen.
A két főúr riadtan összenézett.
- Hát kérem...
- Fel a kezekkel! - Mr. Theo revolvere egyenesen az arcukba meredt. -
Elég a mókából! Ön egy Livingstone nevű portás fia?!
A „lord" elsápadt és... Puff!
Ebben a pillanatban a milliomos háta mögül lecsapott egy gumibot.
Ájultan elterült a kajüt padlóján. Az elválasztófal ügyesen nyitható
hasadékában ott állt mögötte Watson!
- Majdnem a vesztünket okozta azzal, hogy olyan mulyának látszott
eleinte.
- De honnan tudta, hogy ki vagyok?
Arra igazán nem gondolt, hogy az apja, aki derékig látta a kulcslyukon
át, az imént felismerte a műtömés ellenére a Pacific Ocean Trust
perforálójával belelyukasztott cégjelzést a nadrágon.
...A fedélzeten közben felborult a rend! Ordítoztak.
- Csónakkal elérjük a Tonga-szigetet!
- Itt előbb-utóbb elvisz az ördög!
- Ostoba fajankók vagytok! - kiáltotta Fülig Jimmy. - Modern ember
tudja, hogy akit az ördög el akar vinni, azt a Tonga-szigetekről is
elviszi!
Lilian jött izgatottan, és félrevonta Fülig Jimmyt.
- Watson vissza akar fordulni.
- Hol van Mr. Theo?
- Nem tudom. Talán maga is... a Watson embere?
- Embere a mennydörgős mennykő.
Lesietett a csigalépcsőn. A gépházban meghiúsíthatják Watson tervét.
Amikor leért, éppen recsegett a szócső.
Egy fűtő állt pipázva, a gép felé fordulva.
- Megállj! - kiáltott rá Fülig Jimmy.
- Csak te ne idegeskedj - mondta a gépész -, eddig is megvoltunk
nélküled, ezután is elleszünk.
- Piszkos Fred!... - kiáltott rémülten, és leült!
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
- Halló! Mire vár! - hallatszott a szócsőből.
Piszkos Fred kézbe vette a kagylót, és beleszólt:
- Ne pofázzon állandóan, maga csirkefogó, mert feljövök egy
szeneslapáttal, és végighúzom a képin.
- Freddy bátyám... - hebegte Fülig Jimmy - Maga... maga... él?
- Úgy látszik, hogy elhúzom még egy ideig...
Most feltűnt dr. A. Winter. Szenet tolt, és mangalicasima bőrén
fénylett a verejték.
- Mozogjon, maga lajhár! - kiáltott a Kapitány.
Fülig Jimmy szomorúan állt.
- Eredj csak fel, ott inkább használhatnak. Hallod? - mondta Piszkos
Fred.
Veszett dobogás, ordítás kezdődött fent.
Fülig Jimmy rémülten rohant. Uram irgalmazz!
Messziről, de egy torpedórombolót túlszárnyaló sebességgel rohant
feléjük, egyenesen a luxusgőzös oldalának tartva... a pestishajó!
Szél süvített, eső csapkodott, és a megvadult legénység semmivel sem
törődött többé!
És most következik Fülig Jimmy szereplésének hősi eposzba illő része!
Szoborfehér volt, és benne is tombolt a pánik! És arra gondolt, hogy
mit tesz most egy tiszt, aki jogosan hordja a bőr lábszárvédőt? Fülig
Jimmynek eszébe ötlött, életében először, a „kötelesség" szó. Előhúzta
a revolverét:
- Aki a csónakhoz nyúl, azt lelövöm!
És következett a harc. Rövid, de elkeseredett...
...Egy matróz hanyatt bukott, bezúzott arccal! És következik három-négy
lövés... tágult a kör.
Kaszál az ökle... De nem tarthat soká... Feléje zúg valami a magasból.
Fejbe találják... Elterül...
...A szél búg, rekedt hangok ordítoznak, és a legénység nagy része már
csónakban himbálódzik a vizen... Menekülnek. A halál elől! De ni, éppen
a leghangosabbak maradtak! A Tüskés, a Bőkezű...
Mi ez?... Fülig Jimmy szédelegve előbbre jön, és kimerülten egy
szekrénynek dől, de a goromba bútor idegesen ráförmed:
- Nem megy innen?! Mit tehénkedik rám?! - és odább sétált: - Nézd csak!
Ez sok. Fülig Jimmy térdei megroppannak.
...Mr. Theo arra ébredt, hogy feje Lilian ölében van, és a nő egy
nedves kendőt szorít a zúzódásra.
- Mi... Mi van... a hajón? - kérdezte.
- Lázadás. És most már szedje össze magát.
- Mi baja? - kérdi, mert Lilian liheg.
- Kicipeltem a kabinból, és nehéz volt... Na!
Mr. Theo megcsókolta. És ott a zűrzavarban csókolództak egy ideig. Ki
hallott még ilyen őrültséget?
Én. A szerelemnek nevezett önkívületi állapot jellemző tünete ez a
határtalan, indolens önzés. Két ember függetleníti magát időben és
térben mindentől azért, hogy mondjuk tűzvészben, az égő ház tetején,
addig is, amíg odaérnek a tűzoltók, csókolódzzék egy kissé.
Néhány pisztolylövés dörren... Mr. Theo kisiet. Sötét van. Lövések
villannak. Valaki felordít!...
Az ítélet-végrehajtó most erélyesen kiszól a kajütje ablakából:
- Csendet kérek! - És a párkányra csap.
- Becsületszavamra, milyen igaza van - jegyzi meg valahonnan a
láthatatlan Wagner úr kísérteties hangja. - Ez így megy minden éjjel.
De majd jön Sztrovacsek, az én brutális barátom, néhány elsőrangú
pofonnal, és akkor csend lesz... Aludj szépen, Arnold. Itt vagyok...
„Úszó őrültekháza!" - Ezt gondolta Theo. Majd később szabályos,
harcszerű kúszással felkereste a rádiófülkét. Közben egy előretolt alak
valóságos sortüzet ad le rá a közelből. Férfihang hallatszik bentről.
Éppen leadnak valamit... Most csipogás... Itt van Wagner úr is!
- Halló... - mondja a rádiós. - Ismétlem: Stanley Up To Date! Stanley
Up To Date. Kérem, adják le a következőt lapomnak: „Teljes gőzzel
haladunk a cél felé. A. Winter..."
Mr. Theónak fejébe száll a vér! Hát mégis férfi ez a firkász?!... Most
megvan! Benyit...
Wagner úr a nadrágja szélét fogja, és a falhoz dőlve alszik.
- Köszönöm - mondja Lilian a rádiósnak. Most észreveszi Theót. Elsápad,
és a szája megremeg... A milliomos nevet, de szintén egész fehér.
- Igen! Én vagyok A. Winter! - vágja oda Lilian. - Maga kezdte ezt a
harcot!
- Ön nyert - mondja rekedten. - Eszközei minden gentleman felett
biztosítják a győzelmét!
- Szemtelen! Érti?
- Elég, asszonyom... Nem érdekel az ügye! Rádiós! Adjon le
vészjeleket...
A nő kezében megcsillan egy revolver.
- Fel a kezekkel!... - kiáltja...
És már felsikolt, és elájul nyomban! Lilian elvesztette a játszmát,
mivel nem látta előre azt, ami a leglogikusabb volt: hogy Wagner úrnak
(ki tudja, miért?) kedves az élete, tehát feltartja a két kezét.
...És ezt, sajnos, Wagner úr nem tehette akkoriban.
...Theo intézkedésére a rádiós vészjeleket ad, és Wagner porig alázva,
mélyen alszik feltartott kézzel...
A hajó csupa önálló, egymástól teljesen független, sőt ellenséges
részre oszlott. A végén Vaszicsék tüzeltek, a túloldalon Watson és
cimborái, utánuk következett az autonóm Schwachta Szókratész, vagy
Knapp úr (ahogy tetszik), aki továbbra is mint magánzó élt a
kabinjában, és időnként vaktában leadott egy lövést valamerre. Ez itt
most a helyi szokásokhoz tartozik...
Semleges különítményt képeztek még: Sir Maxbell, aki olykor kidugta
fejét egy hordóból, és Brusier, francia fizikus, aki eddig nem
szerepelt a regényben, és a továbbiakban sem fog már, mivel a tengeri
betegség ágyhoz kötötte az út eleje óta. Őróla most már késő volna
külön megemlékezni, és nem is fontos.
A fedélközt Mr. Theo, a futballbíró, a szerelő meg a műötvös tartották
megszállva, és néha itt is, ott is feltűnt egy hosszú, keskeny
szekrény, gyalog. Erre mindenfelől nyomban tüzeltek. Később a szekrény
kék bútorrokona is jön, szintén mezítláb.
Gustav Bahr a szekrény tetejét akarta kinyomni, és ehelyett felemelte
azt alapjáról, amitől a lába kiszabadult. Mit tehetett volna különben
elhagyatva?
Egy nap különbséggel, a korpulens, kék rokon, Livingstone is megjelent,
hogy e példátlan külsővel fokozza a teljes fejetlenséget.
A kórboncnok és Pepita Ofélia ezalatt úgy-ahogy kormányozzák a hajót,
és ennek következtében a Stanley Up To Date olyasformán fest az
óceánon, mintha hetykén félrecsapott kéménnyel most jönne a csapszékből.
Wagner úr e nehéz órákat a műtőben töltötte, ahol lefeküdt az asztalra,
és aludt vagy énekelt. Később Schwachta Szókratész kis híján
megoperálta. A homlokáig szénporos A. Winter volt a páciens, akinek a
lába fájt, és az orvoshoz fordult.
- A. Winter vagyok, és itt egy ekcémám volt hajdan - közölte Wagner
úrral, akit elsősorban talált a műtőben. - Szeretném ha megnézné,
kolléga úr...
- Kollégája a hóhér - felelte Wagner úr. - és várja meg, amíg idejön!
Ezzel elaludt.
Bumm!... Egy golyó ütötte át a deszkát. Bum! Bum!... A. Winter a szék
alá ült, és nem értette, hogy Wagner úr itt hortyog. Azután valóban
jött Schwachta.
- Nem hiszem, hogy életben marad - konstatálta nyomban. - Vannak
hozzátartozói? Üzen nekik?
- De kérem... Ez csak egy régi heg. Talán villanyozni lehetne?
- Rendben van - szólt lelkesen Szókratész úr, és a szeme
felragyogott!... Levette kézelőjét. Istenem! A régi szép idők!...
Bekapcsolja!... Zúgás... szikrák... Zene füleinek. Lehunyt pillával
élvezte.
Bumm! Egy golyó átüt a falon. A. Winter csuklik...
- Köszönöm - szólt hálásan és reszketve A. Winter. - Az ön páciensei
bizonyára hálásak voltak.
- Hát... Egy sem panaszkodott a villanyozásra kezelés után - feleli
öntelten. Bum! Bum! Bum!
- Becsületszavamra - szólt idegesen Wagner úr, és felült -, ilyet még
nem láttam. Egy műtőbe jönnek beszélgetni, mintha valami szekrény
volna. Itt nem lehet aludni, ha állandóan ez a fecsegés van...
Ekkor becsapott a legújabb villám: kiderült, hogy a vizeshordókat
valaki kifúrta éjjel. Nincs víz! Az ellenségek parlamenter jellegű
vízhordói elosztják a szeszesital-készletet. Ez az egyedüli iható
folyadék.
Déli 12.10-kor kiosztották az egyliteres fejadagot. Délután 1.05 órakor
nincs többé ellenség a hajón! Mr. Theo, Watson és Vaszics vidáman
félkaréjban ültek mind a fedélzet közepén, érzelmes dalokat énekeltek,
szájharmonika- és gitárkísérettel.
Ismétlem: déli egykor osztották ki az egyliteres adagot, és délután
ötkor Wagner úr kijózanodott!
...Negyed hatkor bús arccal körüljárt, és bemutatkozott sorban
mindenkinek.
- Zaturek Manfréd vagyok - szólt halkan.
Ha Wagner úr nem volna markáns egyéniség e hasonlathoz, azt mondanám,
úgy állt ott, mint Csipkerózsika százéves álmából riadtan, gyanakvó
ijedtséggel, a Déli Sark táján. Búzakék szakállal!...
Idegesen ténfergett, és a szalonban egy napilapot keresett, mert
szerette volna tudni, hogy hová fejlődött időközben az orosz-japán
háború? Állítólag Csemulpónál készül valami. Később levelet írt a
feleségének, melyben közölte, hogy jól utazik. Érdekli ez a kiállítás.
Majd meglátja azt a repülő-gépest. Egész éjjel dinamógépeket látott
röpdösni a levegőben, szárnyakon (!) sokáig! Ez persze a veronézertől
lehetett. Attól mindig nyugtalanul alszik. Az ember ne egyen sok
vacsorát. De főként ne akarjon repülni. Az nem adatott meg. Van
telefonhírmondónk, szabadonfutó (kontrafékes!) biciklink, telefon,
sürgöny, öngyújtó és fényképezés. Quo vadis? Mi kell még?
Nincs tovább, Edit, hidd el! Ha fejlődne még a technika, Isten lenne az
emberből! És az ilyesmi ritkán vezet jóra. Egy rádium nevű dobozról (?)
is álmodtam. Ha csak hozzányúltak, azonnal Londonból és Münchenből
énekelt a veronézer. És zongorázott is ez a nehéz felvágott. Valami
hülye cipelte őt álmában még négerek és kínaiak között is, és gyertya
volt a kalapja mellett. És hemzsegett minden ezektől a
kinematográfvetítőkről, és az volt a legszörnyűbb: Képzeld! A képek
beszéltek (!) énekeltek (!) és csurgott az emberről a veríték és nem
tudott felébredni. Soha többé nem viszek veronézert! Nehéz idők, drága
fiam - írta még, mert egyre írnia kellett. - A mi korunkban minden
esztendő duplán számít! De jó lenne 30-40 évvel öregebbnek lenni! Akkor
nem ül majd az egész világ gondterhelten a telefonhírmondónál, hogy
jaj, mi van Csemulpónál vagy a boxerlázadókkal? És most megint azt
mondják, hogy Moszkvában (ez egy nagy orosz város) lázadást csinált
valami Benin, vagy Levin, vagy Lenin, vagy tudom is én... De lehet,
hogy azért e rosszkedv, mert kóstoltam egy kortyot. Te tudod, ez a
babona nálunk a családban (ostobaság!), hogy aki egy kortyot iszik, az
alkoholista lesz, és nem hagyja soha abba, mert mindnyájan szégyelltük,
hogy a papa, ha ivott, hát dúdolt a lépcsőházban. És meleg volt, hát
ittam egy kortyot. De hogy dúdoltam volna, azt nem hiszem. Remélem, te
se. Még nem látom Pólát, úgy látszik, késik a hajó...
...És írt és írt, és a többiek daloltak, és Theónak jött a remek
ötlete: öltözzenek estélyi ruhába!
Meleg volt, és sós párák szállongtak, tehát inni kellett mindenkinek,
és így az ál-lord később, tudj Isten honnan, egy szigonyt szerzett, és
eltorzult arccal űzte Pepita Oféliát. Ez kacarászva, sikoltozva futott,
gitárral a kezében, egy-egy fordulónál szamárfület mutatott, vagy
énekelt néhány víg stancát az ámokfutó bosszantására. Végül egy
szekrénybe menekült. Hamilton belerúgott... A szekrény ezen csak
kacagott.
Őlordsága erre elhozta szerszámait, és srófolt!
- Na, na!... - mondta a szekrény... - mit akar?
- Hallgass, piszok bútor, ma aprófát pofozok belőled! Ofélia, térj
vissza! Megbocsátok...
Az ajtó nyílik erre, Hamilton tárt karral lép Oféliáért, és ijedten
látja, hogy a Pacioci portását ölelte át.
- Fiam! - kiáltja ez, elhajítva gitárját.
Megrendítő pillanat! Atya és fiú szemben állnak.
- Kérlek, papa... - hebegi a fiú -, jó, hogy jössz. Nem találtam otthon
a műtömőt...
- És a legközelebbi szabó a Déli Sarkon volt?!
Azért átkarolja a fiát, és sír egy kicsit, és szemrehányást is tesz, de
végül nem bánja: sok szépet látott ezen a tanulságos tengeri úton, mert
a szekrényben illusztrált lapok voltak.
Theo és Watson a büfépolc előtt isznak.
- Azt mondd meg, öregem... - kérdezi Theo -, mit akartál te... ezen a
hajón?...
- Én, kérlek alássan... Szervusz... ex! Ez a te hajód... egy
megvesztegetett mérnök miatt kettős bordázattal készült... És a fenék
két bordázata között teli volt fegyverrel... No most te bezártad azt a
kövér A. Wintert, és ő kihallgatta, amikor a bordázat között elrejtett
fegyverekről tárgyaltam. Ott bújt el ő és az újságírónő is előlünk. És
Fülig Jimmy meg a barátai megtudták a nőtől a fegyverek dolgát. És ezek
a Vörös Vaszics martalócai, nagy titokban, éjjel a vízbe dobták a
fegyvereket!... Akkor kezdődött Vaszics legényei meg az én embereim
között a hecc! Elintézték egymást néhányan.
...A sötét tenger felett jégmadarak íveltek ferde siklással. Theónak
kapart a torka. De nem ivott. Most van az utolsó alkalom! Pepita Ofélia
énekelt, táncolt, ivott és nevetett, mint egy rekordsebességre
felfokozott, áramvonalas Puck a Szentivánéji Lázálomból.
Livingstone kövér arcába úgy belesüppedtek a szemek részegségében, mint
egy utolsó negyedét görnyedő holdkaréjon. Valahonnan előkerítette a
portássapkáját, és abban ült, hízottan, ónszínűen, üveges tekintettel.
Theo lassan elosont a kajütök árnya mentén. Valamit tenni kell! Hová
robog ez az átkozott hajó?
Kissé ájuldozott a szomjúságtól. A fedélköz matrózfülkéjénél
világosság. Az egyik legénységi szobában a Mócsing nevű néptanító
külsejű és két ember, akiket sohasem látott a hajón.
- Ez az újságírónő ügyes.
- Igaz. A fő mégis az, hogy Fülig Jimmyt elintéztük - szólt az egyik.
Szegény fregattfőhadnagy!...
Bestia ez a Lilian.
A tömzsi ásít, és elindul az ajtó felé, ahol Theo áll. Eh, ha benne
van, gyerünk!... Felkap egy széket, és máris lecsap a tömzsire, hogy
mint a kő zuhan hanyatt. Buzgó Mócsing is egy ütést kap, és vérbe
borultan hanyatt esik. Egymás torkát szorítva gurultak a hosszúval.
Végül ez is mozdulatlanul fekszik.
A hármat megkötözi és legurítja őket a fenékbe. Gyerünk tovább...
Lihegve oson a fal mentén. Egy pillanatra megáll. A futballbíró üvölt
odafenn.
- Az semmi. Ide hallgassanak! Én híres akartam lenni! Volt egy
találmányom is! Ez a lényeg! Mint futballbírónak egy volt a célom:
Korrektség! Elfogulatlanság! Fegyelem! és még sok más...
Ebben a pillanatban jött Schwachta Szókratész.
- Senki se hagyja el a hajót, amíg a rendőrség jön! Lezárták a
tengerszorosokat. Eltűnt egy fontos távcső! Mindenkit megmotoznak, ha
Zürichben kikötünk!
...Közben a Vörös Vaszics Theo után osont, és leütötték egy
karosszékkel. Mondmár Fülöpre is rászakad valami... Elájul. A fenékbe
kerülnek.
Most a szerszámkamrához ért.
Hangokat hall... Odaszorítja fülét. Ez Lilian!
- A maga papája... cirkusznál volt?
- Igen. Nagyapi sokat mesélte - siránkozott A. Winter. - Anyukám volt
az attrakció, egy bambusszal egyensúlyozott. Apus megtanulta, hogy
könnyű legyen, ha emelik. Szóval anyukám egy bambusz végén kitartotta
az apámat...
Theo kopogott az apró, kerek ablakon.
- Kérem... Menjen innen... - szólt ijedten Lilian, miután Theo kizárta
az ajtót.
- Kedves, hogy így aggódik...
- Theo... - mondta a nő remegve. És kilépett.
- Megkötöztem őket - kezdte a vörös fiatalember csúfolódva -, és a
fenékben...
...A nő hirtelen mellbe lökte, hogy beleszédült a szerszámkamrába,
azután rázárta.
Theo fejjel rohant az ajtónak dühében...
A fedélzeten most kitört a pánik. Valakinek eszébe jutott, hogy nincs
ennivaló. Miért hitte? Rejtély! Egy perc múlva izgatott tanácskozás
kezdődött. Schwachta Szókratész kérte az embereket, hogy őrizzék meg
nyugalmukat, és beleesett az esőgyűjtőbe, ahonnan kihúzták. Ne
veszítsék el a fejüket, mondta, tengeren éhhalál ellen jól bevált
szokás van. Majd elfogyasztanak egy utast. Matrózlakoma lesz!
Jajveszékelés és fejetlenség tört ki! Maxbell kért mindenkit, hogy ha
rá esne a választás, úgy étkezés előtt balzsamozzák be. Amennyiben
életben marad, akkor ez természetesen felesleges. A futballbíró
felugrott az asztal tetejére, és ordított.
- Uraim - kiáltotta vadul. - Én feláldozom magamat... Na... Jaj! Várjon
maga hülye! - (A türelmetlen Sigorszki ugyanis, amíg a futballbíró
beszélt, megsózta a kezét, és beleharapott.) - Én tudom, mi a
kötelesség, felajánlom a feleségemet!...
- Pfuj bíró! Hü-lye! Hü-lye!
- Ha egyszer úgy áll a dolog, hogy valamelyikünknek meg kell halni,
igyunk egy kortyot - mondta Maxbell, és felhajtott egy fél üveg
pálinkát, és ettől rajtaütésszerűen ájult részeg lett. Újabb pánik!
Pepita Ofélia segítségért kiáltozott valahol... Odarohannak, és látják,
hogy a művésznő a szerelőn térdel, és egy lábassal veri a fejét.
- Segítség! - sikoltotta - egyedül így nem bírom agyonverni! Hozzatok a
fűtőktől egy lapátot.
Rohantak lapátért.
- Sokkal okosabb lett volna az expedíció helyett egy buta kis nővel
beülni valami olcsó cukrászdába - kiáltja Maxbell. - Adjanak le
vészjeleket! - És megkapaszkodott egy pózna felett függő kötélbe, és
ott lógott vigyorogva. Amikor arra jött Livingstone portássapkában,
aprópénzt nyújtott át:
- Adjon egy szakaszt a Picadillyig, és itt van külön, ezért adjon
vészjeleket. Ne csináljunk ebből presztizskérdést - hadonászott röhögve
Maxbell, és nyíltszíni tapsot kapott, mert visszakézzel inzultálta a
futballbírónét. - A portás csöngesse le a hajót!... És a presztizst...
azt... kérem... teljesen hagyjuk ki a játékból... Én a világ legnagyobb
teleszkópján keresztül láttam azt a csodálatos, végtelen űrt, amit az
ember a saját fejében érez, ha sokáig nézi a csillagos eget. Mert, igen
tisztelt akadémiai aggtársaim, kit érdekel alássan a távoli fényévek
végtelenje?!... Mi lesz itten a közeli fénytelen évek véges ügyével?...
Itt a földön egyetlen fénypercet ellopni a haláltól. That is the
question... hogy Shakespeare karnagy úr szavaival éljek; egyetlen nagy
csillagászt ismerek, prof... Pepita Oféliát! Aki... minden este... a
szívünk mellett áll és gitározik... My old Ofélia. Én... hatvanéves
lettem innen-onnan. Különben mindegy, hogy honnan! Annyi lettem! -
motyogta a tanár, és keskeny spirálisban törökülésbe süllyedt a pózna
tövébe. - Az archimédeszi igazság... ez: Adjatok... ebben a végtelen
ürességben egy fix lánytekintetet, hogy kimozdítsam magam a világba...
Mert ez a világ... egy mozgóképpalota... az élet nem algebra, hanem
hangosfilm...
- Igaz! Epurci move... - szólt a szerelő.
- „És mégis mozi a föld!" - bólintott Maxbell. De már akkor, ahogy dőlt
a hajó, vagy ötszáz métert merült, hogy aztán a Mont-Blanc csúcsáig
emelkedjék, és itt megpillantotta a fennsíkon Adrient, kit húsz éve nem
látott, és szomorúan mondta: „ön Tibetből jön, ezt látom az
iránytűmön, és ott tanult egy titkot, amitől maga ilyen fiatal maradt,
és én ennyire megöregedtem." A lány csak legyintett, és csillogott a
szája és a szeme, és a Mount Everest jeges fuvallata meglebbentette
világoskék szövetblúzát, amin súlyos, remek, szőke fonatok nyugodtak
vastagon, puhán, és nevetett, olyan csengőn, mint ahogy a gleccser jege
pattogzik szilánkokká, ha rátűz a nap.
...És most megjelent álarcban a dalai láma, de Maxbell röhögve
mutogatta a leánynak: „Ez egy jó pofa, én régen ismerem! Evvel együtt
voltunk bezárva a British Museum néprajzi osztályán! Most lopott
valahol egy fennsíkot, és nem akar megismerni! Ez egy nagy csibész!" -
Ekkor hallotta, hogy peng valahol! Hátralépett! A dalai láma vádlóan
rámutatott, és ő elhűlt a rémülettől, mert érezte, hogy Pepita Ofélia a
gyomrában áll és gitározik!...
A fedélzeten beteljesedett az óceánjáró utasainak tragédiája! Megették
az utolsó darab kenyérhéjat, és egy órája forralták a szerelő bőrövét.
Hiába! Mr. Szókratész merev mosollyal állt ott. Ostoba kísérletek. Itt
tengerészlakoma lehet csak! És máris kiosztotta a külön e célra
szolgáló kérdőíveket, amiket jó előre megkeresett a kapitány
fülkéjében. Mindenki kitöltötte atyja, anyja nevét, állandó lakhelyét,
foglalkozását, és az ív aljára mindenki odaírta a „Megjegyzések"
rovatába, hogy amennyiben a sorshúzás révén elfogyasztják, úgy közli,
hogy saját elhatározásából ették meg, erre senki sem kényszerítette,
nem is befolyásolták...
- Jöjjenek vacsorázni! - kiáltott a futballbíróné.
- Még e pillanatban is az evésen jár az esze? - dörgött rá
megsemmisítően Sigorszki. A futballbíró most kihúzott egy cédulát, és
komoran szólt:
- Melyik önök között... a Schwachta nevű Szókratész?
- Hohó! Itt csalás történt. Én a maga nevét írtam fel. Tehát önt fogjuk
megenni. Legyen erős.
- Idő! Bíró! - kiáltozták. „Szemüveget a bírónak!"
- Ki mondta, hogy hülye?! - lihegte a bíró.
- Húzok egy új kérdőívet! - harsogta a hóhér, és máris olvasta: -
„Schwachta Szók..." Ez disznóság!
...És kiderült, hogy valamennyi cédulán a hóhér neve állt. Erre ismét
kitört az általános dalolás...
...Körülbelül erre az időpontra eshetett, hogy Lilian kiszabadította a
foglyokat. Megígértette velük, hogy nem bántják Theót, és ő maga is
igyekezett elbújni valamerre. Benyitott a teljesen félreeső
burgonyaraktárba, de egy kéz torkon ragadta Liliant:
- Theo! - kiáltotta - Theo, segítség!
- Én vagyok - súgta a támadó. És csakugyan Theo volt, akit a mindenhol
előforduló Pepita Ofélia kiengedett közben.
Hiába is szépíteném: be kell ismerni, hogy ez a végsőkig gyötört,
rettentően összevissza becsapdosott ifjú, ez most hm... Ez felpofozta a
hölgyet! Ott a sötétben szótlanul, elszántan zajlott a csata... Azután
lihegtek kétségbeesett daccal, elkeseredve, és csókolództak egy
kicsit...
Aztán tovább folyt a kézitusa!
...Közben a fedélzeten kitálalták a szárazbabfőzeléket vacsorára. Az
egyetlen velőscsontért közelharc folyt, és Pepita Oféliáé lett, aki jól
bekente sóval és borssal, azután odaütögette a tányér széléhez, és
csodálkozott, hogy törött üvegdarabok hullanak ki belőle. A hóhér sírva
borult az asztalra...
Az egycsövű messzelátó volt a velőscsont!
És Milánó hullott ki belőle! Sőt Róma is, és Tokió! És a halálsápadt
ítélet-végrehajtó vallott:
- Ez volt a titkom! A kockázatmentes derűlátás szabadalma! Legyen bár
köd vagy eső, hó vagy gyomorrontás; a látcső végén látszik Tokió,
Stockholm, Milánó, Bécs sőt Lucien Boyer is. A hazugság helyett
diapozitívumoknak éltem!
- Uram atyám... - motyogta a futballbíró. - Micsoda borzalmakat ér meg
az ember a tengeren...
- Ez történt a látcsővel... - folytatta a hóhér. - És most már ne
ütögesse a tányérhoz... mindössze Athén van benne, és azt sem lehet
kenyérre kenni. Most lelepleztek, és az vesse rám az első követ, aki
még le tud hajolni, anélkül, hogy orra essék... tudják meg, hogy azért
lettem Schwachta, mert egy hasonnevű hentesbolt előtt találtak Karnevál
hajnalán, Knapp lettem, mivel egy fodrász örökbe fogadott inasnak, és
Szókratész, mivel valaki meghülyült, és ezt a nevet rám sózta... Ezért
az én nevem Schwachta Szókratész, Knapp és Achmed is a gyönyörű
turbánviselet kedvéért, mert tizennyolc éves koromban bejártam
Közép-Amerikát, egy operett címszerepében... Így lettem hóhér...
Nagy, nagy megilletődöttséggel aludtak ekkor már valamennyien és
Schwachta Szókratész, Knapp vagy Achmed hunyódó pillákkal rágyújtott
egy szivarra Sigorszki felsőzsebéből.
De rövidesen kihullott a szájából. Éjfél után egy óra volt. A hajó
valamennyi utasa aludt. Theo és Lilian is, elgyötörten, összehajoltan,
és egymást fojtogatva...
Az ég, mint valami végtelen dóm kupolája ragyogott a víz fölé
domborultan, amelynek végtelen síkján csak a Stanley Up To Date rohant
kissé cikcakkban és imbolyogva, mivel a kormánynál egész nap Pepita
Ofélia állt és aludt...
Hajnalban ismét feltűnt a közelben a Brigitta, és a Főorvos vezetésével
a kalózok megszállták a hajót.
„Most érünk Trieszthez, drágám - írta Wagner úr. - Itt a vámvizsgálat!"
HARMINCHARMADIK FEJEZET
Mr. Theo iszonyú fejfájással ébredt a kabinjában, és ahogy felült, egy
táblát látott az ajtón:
AGYONLÖVETÉS ELKERÜLÉSE VÉGETT:
SZÍVESKEDJÉK A FÜLKÉJÉBEN NYUGODTAN MARADNI,
ELLENESETBEN KICSINÁLJUK!
Sambi-Sumbinál álltak.
Most a szekrény odalépett Mr. Theóhoz, és alázatosan mondta:
- Zárja ki rólam az ajtót, hogy ne kelljen lehúzni ezt a bútort, mint
egy hálóinget.
- Csak menjen vissza a helyére! Érti?!
A szekrény csüggedten visszatért a falhoz. Kintről behallatszik Sir
Arthur Maxbell hangja:
- Mehetünk! És biztosíthatom önöket, hogy ide Gustav Bahrral fogunk
visszatérni.
A szekrény felkacagott, és Mr. Theo dühösen figyelmeztette, hogy be
fogja olajozni, ha ezt nem hagyja abba.
A kikötőben ott állt a Sambi-szigetcsoport kormányzója, néhány
bennszülött katona, egy tüskéshajú, bazedovkóros kormányzósági írnok és
a híres festő, rövid úszónadrágban. Várták az expedíciót.
Theo kabinjában váratlanul megjelent Buzgó Mócsing, a népoktató külsejű
kalóz.
- Hajlandó hölgylátogatót fogadni? Ha rám hallgat, azt mondja most,
hogy nem. Az igazi Gustav Bahrnéról van szó. Ezt a Rézgróf fogadta a
San Franciscói pályaudvaron, és elvitte az ön nevében a Wagner Úr-ra.
- Elcsalták őt arra a rozoga, vén gőzösre?!
- Kérem - mondta Buzgó Mócsing szigorúan -, a hölgy mit sem vethet
szemére a gőzösnek. Sőt. Nekem a gőzös jobban tetszik.
...Buzgó Mócsing elment, és jött a szekrényben idegeskedő tanár
özvegye. Az igazi Gustav Bahrné! Ez nem búgott. De időnként egy
sóhajszerű apró hördüléssel összerezzent. Hegyes kontya van, csúf és
öreg.
- Örülök, hogy megismertem - mondja és felhördül, és Theónak mindkét
szemöldöke vibrál. - Csak tegnap értesültem, hogy kedves öccsével
összetévesztettem. Hi!
- Tessék egy pohár... hopplá!... vizet inni. Ez mitől van?
- Régi tünetem. A másik miszter szintén vörös. Ő említette, hogy ön
kegyes életű ifjú, és a vadonba szándékozik hittérítőnek. Hi!... Mindig
így pislog?
- Ezentúl mindig...
Úgy érezte, hogy tombolni fog. Mit mondjon? Hogy a Rézgróf nem az
öccse? Ehhez az ő fején is sok vaj van.
- Csak ketten vannak testvérek? - kérdi a nő.
- Tessék?... Nem. Van fent egy Vaszics nevű idült bátyánk is. Remélem,
megtaláljuk a férjét.
- Szegény Gustavom... Sajnos, szellemi frisseségéből sokat veszített az
utolsó évben... Ön baromfit tart a szekrényben?
- Félig... Lehet, megjegyzem, hogy egér van bent, ilyenkor így teszek...
- Nem árt az a nagy kancsó víz a szekrénynek?
- Nem fontos. A nyílt tengeren eldobom ezt az ócska bútort. Frisseségét
elveszítette. Jól éltek önök? - kérdezte, mert mondani illik valamit.
- Boldog voltam Gustavval, pedig kevés illúzióm lehetett... Ugyanis
Gustav Bahrt tizennyolc éves korában Zpruzic Tódornak hívták. Atyám
gyarmatáru üzletében segéd volt... Mégis inkább patkány lehet abban a
szekrényben. Mennyi víz! Nem árt az?! Szóval egy ballépést követett el,
hi!... elutazott a pénztárral. Néhány év múlva váratlanul
megpillantottam Zpruzicot...
- Ha megkérhetem, ezt a nevet ne tessék mondani. Ingerel...
- Kérem... A hűtlen kezelésért járó egy év helyett hogyan lett a
hűségért kezeskedő örökös „holtomiglan...", nem tudom. Nekem már mint
gyermeknek tetszett, mivel hűtlenül kezelte a mazsolát is, hogy
megajándékozzon. Ez volt Zpru... Nem, nem mondom... Ön igen ideges...
Csak nehezen lehetett lerázni a hölgyet. A tanár sápadtan állt a
szekrényben, amikor Theo kinyitotta.
- Röviden Csuzlinak fogom nevezni önt, és megállapítom, hogy mint segéd
hűtlenül kezelte a mazsolát és a pénztárt, mint férj egyszerűen
elsikkasztotta önmagát, önmagát és a mazsolákat, amellyel
viszonzásképpen atyja vagyonáért a hölgy életét akarta megédesíteni.
Huzlovics úr, szégyellje magát! Elszökött a sorsa elől!
- Uram! Sikkasztásért nem jár életfogytiglan!
- További gazsága: e tiszteletre méltó hölgy sohasem volt hófehér bőrű,
mint az Északi Sark, ez nem volt olyan szép, mint egy korallzátony, nem
kacér, mint az Egyesült Államok, nem karcsú, mint a Tűzföld, nem
kékszemű, mint az Iráni Fennsík, és nem csókolt soha úgy, mint Afrika!
- Beismerve. Mit mondtam volna? Hogy egy cégtábla révén kerültem
összefüggésbe a gyarmatokkal, és első utamon még nem én voltam a
kutató, hanem a rendőrség?
- Ez az ön legnagyobb bűne, Husovszki úr! Mert ha ön azt mondja, hogy a
felesége egy vérszegény, már-már pártában maradt leányzó, akihez
odakényszerítette magát a szükség, miután törvényt bontott, akkor én
elkerülöm azt a nőt, aki csakugyan karcsú, mint a Tűzföld, és a
legsötétebb, mint Afrika! De azonfelül kacér, mint a Jóremény-fok, és
nagyobbakat hazudik, mint a Himalája!
- Sajnálom, ha akaratlanul is becsaptam.
De erre Mr. Theo is becsapta. A szekrényajtót.
Mert zaj hallatszott fent, kiáltozás, lárma, azután kemény léptek, és
belép a tudomány bajnoka, lihegve!
- Uram! Eljöttem ide, és közlöm önnel, hogy Gustav Bahrt megtaláltuk!
És e pillanatban már a hajón gondos ápolásban részesül! Adjon egy darab
keménypapírt... Meg kell támasztani a szekrény alját.
A bizonytalanul ingadozó bútordarab alá elhelyezett egy darab
keménypapírt. Theo szédült... Mi van itt?! Elhűlten nézte ezeket.
- Uram! - kiáltott a futballbíró. - Én csak azt mondhatom, amit Sir
Maxbell: A tudomány védhetetlen! A tudomány egy félmagas labda,
kapásból megcsavarva, külső rüszttel a bal felső léc alá!
- Úgy van! - mondta lelkesen Maxbell, mivel egy szót sem értett az
egészből. És távoztak.
Mit lehetett itt tenni?... A tudomány védhetetlen. Mit szólhatott a
föld, amikor Maxbell korai előfutárai kiderítették, hogy tányéralakja
van? És mit tehetett volna, ha kiszámítják, hogy kés-villa is fekszik
mellette az űrben? És a fókuszában egy lekváros gombóc található?
Gustav Bahr bizonyára tudja a kötelességét, és hátralévő éveit ebben a
szekrényben fogja eltölteni. Mert ha csak egy pillanatra is kijön,
összeomlana a valóság. Mi történnék, ha kiderülne most, hogy minden
test annyit veszít a súlyából, amennyit akar, és az egyenlő szárú
háromszög szögeinek összege szerény havi életjáradék? Másnap
feloszlatnák a dalárdaegyesületeket, mindenki elkésne az irodából, és
az emberiség leinná magát a sárga földig.
Bátortalan kopogás hallatszott a szekrényen, mire Theo sziszegve mondta:
- Ha életjelt merészel adni, az emberiség jól felfogott érdekében
elégetem, mint egy hindu özvegyet!
Ez történt voltaképpen. Csónakkal partra érkeztek négyen: Sir Arthur
Maxbell, a Rézgróf (mint Theo) és Lilian (Gustav Bahrné szerepét
játszotta, amiért külön fáradsággal megtanult szájharmonikázni). Fülig
Jimmy képviseletében ott volt a Főorvos úr.
A kormányzót meghatotta a nagy ember hitvese.
- Segítsen rajtam, kormányzó úr! - sírta a „hitves". - Félek, hogy a
férjem nem akar majd jönni. Nagy beteg szegény... Szellemileg sem a
régi...
- Amennyire tudom, a hegyek között élő vadaknál megfordul egy európai,
aki Bahrnak mondja magát.
- Ó! ha elvihetnénk... Ha nem kellene itt maradnom miatta - szólt az
asszony búgó hangon, azután kissé szájharmonikázott. Nyomban utána a
kormányzó kijelentette, hogy semmiképpen sem kell majd itt maradnia,
mivel erkölcsi kötelességének érzi, hogy a beteg embert visszaadja
családjának.
A hegyek közt élő bennszülöttek társaságában egy kunyhóban valóban ott
élt „Gustav Bahr", ez a kis köpcös, őszhajú, monoklis egyén. Sokat
tanácskozott a törzsfőnökkel, elsőrangú szivarokat szítt, és éjszaka
vette fel sokszínű, szebbik ruháját, amit senki sem értett, mivel
ágyban feküdt benne. Most érkezik egy ember, akinek olyan színű a haja,
mint a lemenő nap, és az arca pöttyös. Nyomban elnevezik Pöttyös
Alkonynak, vele van Áll Szőr, az ideges kecske és Fehérsapka (a
Főorvos), aki pofonokat hozott magával, és a poggyász körül megforduló
kíváncsi bennszülötteknek bőkezűen osztogatott belőlük. Továbbá egy nő
is jött.
- Hogy hívnak téged? - kérdezi Pöttyös Alkony a főnököt.
- Hazug Hal a nevem, de ez nem igaz.
- Egy tudóst keresünk itt nálatok... - Pöttyös Alkony elmondta a
kormányzó üzenetét. De közben megérkezett a „tanár".
A köpcös egyén szivarozva sétált, és meghűlt benne a vér, amikor egy
hölgy, akit életében sohasem látott, olyant sikított, hogy a
bennszülöttek egy része lerohant a tengerpartra, mert azt hitte, hajó
jött. És zokogva a nyakába esik, és öleli a rémült embert, s a közelben
megszólal egy távírópózna, kalapját levéve:
- Üdvözlöm a Földrajztársaság nevében.
A tudós tisztában volt vele, hogy a felelet is korrekt lesz az irodalom
szempontjából. Most ama néhány robusztusan egyszerű mondat következik,
amely minden regényes életrajz nagy jelenetéhez elengedhetetlen. Az a
pár „spontán" szó, amelyen évekig gondolkozik a tudós, amíg
felkutatójára vár, és valahogy így fest majd a műben: A hallatlan
erőfeszítés után, amikor megvalósul a valószínűtlen, azzal a
dikciószerű és mégis pátoszmentes angolszász ünnepélyességgel így
szólt: És most következik néhány mesterien egyszerű szó.
De még Maurois is tehetetlen lett volna Gustav Bahr feleletével, amely
így hangzott:
- Micsoda hülyeség ez?! - szólt idegesen. - Nem ismerem a hölgyet.
Különben is jól érzem itt magamat!
- Nem mondasz igazat, uram, pedig én vagyok a Hazug Hal - szólt a
bennszülött. - Neked fáj a szíved, fáj az agyad, téged gyógykezeltetni
kell.
És ebben igaza lett, mert ő maga úgy ütötte fejbe Quebrát, hogy nyomban
hosszú kezelés vált időszerűvé.
...És mert a tudomány csalhatatlan, sikerült a csalás. Az elhűlt,
fejbecsapott Quebrát váratlanul meglepte a sikoltozó nő, és valamivel a
karjába szúrtak. Quebra nagyot kiáltva revolveréhez kapott, de a sok
ölelgető kar, továbbá egy szeretettel fojtogató kéz még fél percig
ellenálltak, és ezalatt hatott az injekció.
Így sikerült a portugál felségjog megsértése nélkül amerikai hajóra
vinni a gengsztert! Mert ez volt az elérhetetlennek tűnő cél!
„Kiemelni" az idegen állam érinthetetlen területéről Quebrát! Akit a
jámbor portugál kormányzó mind a négy csendőrével sem fogott volna el,
ha posta útján kérik a kiadatását.
Hogy lehetséges mégis ez az ünneplés? Ni! Az összes lapokban hasábos
cikkek... És itt egy fénykép is!... De hiszen ez az igazi Gustav Bahr!
És a nő sem Lilian, hanem a hegyeskontyú éltes hölgy... Hogy van ez?
Kicserélték őket? Igen!
Gustav Bahrt másnap kibocsátották a szekrényből, és megmagyarázták,
hogy választhat a leleplezett szélhámosság, vagy az érdem nélkül
vállalt ünneplés között, és a nagy tudós engedve a kényszernek,
belenyugodott a világhírbe. Maxbellt szintén ezen választás elé
állították: világröhögés vagy Nobel-díj-jelöltség, és a zseniális ember
keserű szájízzel belenyugodott a Nobel-díjba. Nem ő az oka, hogy
Brusier, ez az elkallódott fizikus esélyesebb jelölt, mivel unokafivére
a Világ Szeme Pictures operatőrje volt, és így a fizikus állandóan
megjelent a híradóban, mosolyogva és cilinderét csóválva, míg lassan
cégjelzésnek vélték már, mint a Metro régóta bólogató oroszlánját.
...És a Tonga-szigeteknél az éjszaka leple alatt két csónakkal
felvették a régi legénységet, majd megsúgták nekik, hogy választhatnak:
vagy vállalják a felkutatást, vagy mint lázadók törvény elé kerülnek.
Az emberek az utóbbit választották. Mire a legénység elfoglalta a
helyét a Stanley Up To Date-en, a Wagner Úr nevű pestishajó messze járt
Quebrával, és mikor a látóhatáron kívül ért, megkezdték bordázatáról
eltávolítani a karosszéria módjára rászerelt ócska hajóvázat, horpadt
kéményt, korhadt deszkákat...
...Ugyan ki mondta volna, amikor San Franciscóba befutott a gyorsjáratú
Radzeer cirkáló, hogy ez volt még nemrégen, a Mi Újság Wagner Úr?
...És a kikötő fényárban úszott, a tribünön előkelőségek,
világhírnevek, a kordon mögött életveszélyes áradat, hangszórók
bömbölnek, autótülkök, szirénák lármáznak. És a szpíker izgatott hangja
száll: Halló! Ismétlem... Halló! Már feltűnik a Stanley Up To Date...
...Mr. Theo nem száll le a hajóról, azt mondta, beteg. És Lilian nem
hajlandó nyilatkozni, és szintén nem száll le, de itt van Pepita
Ofélia, szerény gesztussal átvesz egy csokor virágot, és megörökítik a
híradóban, amint a kikötőben áll, és minden percben mosolyog! Lépésben
megy az autó a város felé, és mindenhol éltetik Brusier fizikust,
éltetnek mindenkit, éltetik a halhatatlanokat, és éltetik az
élhetetleneket.
...És a Mi Újság Wagner Úr?, illetve a Radzeer legénysége elindult
Piszkos Freddel meg Peterssel és a Vörös Vasziccsal, meg a Főorvos
úrral a Nyakát Neki Ricc étterem felé a külvárosba, és veszekszenek,
mert ez a Fred itt megint manipulált. Hogy a fenébe került az olaj
pénzbe, amikor most is a Stanley Up To Date lepecsételt kannáival van
tele a Radzeer?
Piszkos Fred hátraböki a sapkáját:
- Én megint torkig vagyok veletek! - És otthagyja őket.
...A sarkon egy gödrös sikátor gázlámpája még rásugárzik homályos üvege
mögül, amint szvetterében, zsebre csapott kézzel, vállára vetett
kiskabátban, csámpásan megy, és a külváros keskeny, ódon házainak
misztikus homályában eltűnik, mintha árnnyá hatalmasodva a görbe
kémények között felszívódna, hogy azután Cape Townban vagy Malmőben
lássák ugyanígy, mogorván és egykedvűen, rengeteg eszével, kriptaszagú
életének ismeretlen, régi tragédiáival, e gáncsolható, de félelem
nélküli lovagját legendáknak, bűnügyi balladáknak...
- Becsületszavamra... Ez a Sztrovacsek ez mindig lop az osztozásnál...
Ezt ti nem ismeritek, ez a Piszkos Fred, egy régi martalóckapitány...
Ezzel Port-Szuezben elégettük a hajót, csak azért, hogy a frászt kapja
mindenki. És mert szép este van, búcsúzzunk, Arnold, ajánlom magamat.
...És megemelte kalapját, mire felszállt egy veréb boldog röppenéssel,
üdvözlő kört írva a régi elszédült lelkiállapotának egyensúlyában túl
boldog Wagner úr felett a magasban, mire ez biztatólag utánaszólt:
- No csak ne hozzál szégyent a fejemre... Egy szegénysorsú veréb ne
legyen olyan fenn mindjárt - de rémülten kiált máris. - Jaj, Istenem!
Becsületszavamra, ez elvitt egy álkulcsot...
...És vidáman ment hetyke kalapgyertyájával, dalaival, hervadt
virágokkal tömve a zsebe, és így kiáltott a fényárban úszó városháza
előtt:
- Milyen dísz van ma! Úgy látszik, ünnep lett! Akkor elénekelem
Mendelssohnból a makkhúsz indulóját!
És elénekelte...
...Míg a kivilágított városháza dísztermében gyönyörű pohárköszöntők
hangzottak el, az erkélyen ott állt a Pepita Ofélia, A. Winter mellett.
- Milyen szép este... Tudja, mi jut eszembe?
- Én azt gondolom - szólt A. Winter -, hogy jó volna csillagot
választani, mint gyermekkorunkban.
„Az én szövegem", gondolta dühösen Ofélia.
- Azért se választok csillagot - szólt szárazon.
- Jó a gyermekeknek. Ők mindenben hihetnek - folytatta ijedten A.
Winter. - A nagyszüleim Mikuláskor selyemcukrot helyeztek el a
cipőmben, az ablakpárkányon. De kérdem én: mit tesznek a felnőttek
cipőjébe?
- Sámfát! - felelte dühösen Pepita Ofélia.
Dr. A. Winter ettől a szótól halálosan elsápadt:
- Sá...sá hám fát?... Csak nem Hannibál következik, meg a száraztészta,
és a filmszínészek?!
- Tudja mit? - mondta jókedvűen a művésznő, mert megszánta: -
Válasszunk mégis csillagot.
- Hát tessék... - szólt kissé bizakodóbban. - Maga melyik csillagot
kedveli?
- Én? - felelte Pepita Ofélia, és egy remek bemondás jutott eszébe. -
Az én kedvenc csillagom a Charlie Chaplin! Ez a tündéri alak és...
És mire felnézett, egyedül volt. A. Winter kalap, kabát nélkül, futva
menekült a kivilágított utcákon...
GYÁSZJELENTÉS
A Gustav Bahr (Man for man) - expedíció résztvevői
őszinte szomorúsággal tudatják, hogy a Fülig Jimmy néven közismert,
polgári nevén ismeretlen, kb. 25 éves fiatalember, aki eddig még meg
nem állapított helyen született, felderíthetetlen módon elhalálozott.
Fentnevezett hűségével, bátorságával és korszerű
felvilágosodottságával, önfeláldozóan szolgálta az expedíció ügyét.
EMLÉKÉT MEGŐRIZZÜK!
193... III.18. San Francisco A Stanley Up To Date expedíció „Man for
man" társasága nevében:
Brusier elnök.
A Gustav Bahr Felkutatásának Emlékére Alapított Királyi Földrajzi Érem
tulajdonosa, akadémiai tag, stb.
VIGYÁSZ-JELENTÉS
Idevigyászon mnindenki, ha elszámollása vagy más dolga volt evvel a
FÜLIG JIMMYVEL.
Annak most megadták. Elkészült!
A Gyarmatoknak Szingapuri Klubvilága gyászjelentt, hogy a Hűséges Almák
(nem esnek fejre a fájuktól), továbá a Kés vagy Bevételi társaság mint
tagját, a „Mindennek Van Határa, De Megkerüljük" csempészegyesülés,
mint titkárát, megtört szívvel elintézettnek veszi. Emlélkét néhány
pasas, aki nem tetszett neki, élete végéig ápolni fogja. Eszt a
gyászjelentést a világ számos föhelyén kifüggőzik a lebujokba, hogy a
cimborái ne keressék, adósai nyugodtan alhassanak és hitelezői
gyászolhassák. Hűséges menyasszonya, Pepita Ofélia siratja, minden este
nyolc órától a Velő Tanyán.
(Az úri közönség táncol)
Halottakról vagy jót, vagy semmit!
FÜLIG JIMMY BARÁTAI
MEGEMLÉKEZÉS
Mi, Őfelsége St. Antonio Főherceg, a Boldogság Szigetek uralkodója,
kegyesen megemlékezünk hűséges alattvalónkról, az elhunyt
FÜLIG JIMMYRŐL
aki uralkodója iránti őszinte ragaszkodásának, önfeláldozásának számos
bizonyságát adta. Ezért neki a II. osztályú Hűség-Érdemrendet és
szigetünk állampolgárságát adományoztuk, továbbá az 193.. januárjában
megkötött rendőri kiadatási egyezményből külön záradékkal e hívünket
kivételnek mondottuk, és a személyére vonatkozó megkereséseket nem
vettük figyelembe, azokat két díszes albumba kötve levéltárunkban
helyeztük el. Néhány őszinte emberi tulajdonsága miatt kegyeinket bírta.
Béke hamvaira!
Kelt, Almira, 193.. III.19.
Őfelsége nevében, kabinetirodája útján:
Y’ Sangenaro di Costado Gomperez, hidalgó s.k.
FÜLIG JIMMY LEVELE ŐFELSÉGE ST. ANTONIÓ FŐHERCEGHEZ
Tisztelt Királyi Úr, Kedves Királyné Felséges Asszony és a kedves mama
őjóságossága.
Továbá nagyon örültem hallálom fölötti szomorúságán és őszinte
részvétét, melyel ondolált, vagyok bátor asz elhunyt nevében megtört
szívvel hálás köszönetem nyilvánítását.
Szomorú dolog asz, ha valaki meghal, de kiderül, hogy ez csak tecc. Ha
az ember jön a túlvilágról és látja, hoty a Dokok, a kikötők,
raktárházak, örömök és pofonok meg minden ép ojan mint volt.
Mer itt mégis abban a tudatban vannak, hogy mekhalt a Fülig Jimmy és
mégis csak épen úgy mennek és lármáznak, mint tegnap. A Hazug Alisz a
„Főzd Meg" késlokál és panzió direktrossza ép úgy veri a sofőrt, mint
tegnap.
Ép úgy futkálnak az autók, ép annyit haszudik a Buszkó Mócsink és ép
úgy csilingelnek a villanyosok és ami a legkínosabb: ép úgy süt a nap!
Nem tudom, teccik-e érteni?
Én sose gondoltam arra, hogyha mekhallok, akkor szüneteljen a forgalom
és átalakítás miatt zárva legyen a napfény. Én nem kívántam, hogy
szűnjön mek az óceán és a Buszkó Mócsink ne hazudjon (amire eddig még
detektívek is csak fenyítéssel bírták szorgalmazni). Minek kívánjam,
hogy ne táncoljon úgy a sok por it a lármába? És mért ne üsse Hazug
Alisz a direktrossz az ő sofőrjét? És mégis...
...Esz ety nagy tanulcság volt. És sajnos, hogy ettől se komojodtam
meg. Csak az vigasztal, hogy nagy urakkal is ez nincs sokkal máskép. Ha
elgondolom, hogy mennyi órjási tömeggel, pompával ünnepelt nagy temetés
volt a világon, amit nem szerettem, mer a gyász jeléül mindég
valamelyik főfelügyelő monta, hoty másnapig legyek benn nála a
hivatalba, amíg a szertartás és csődülés lesz. Esz mindig nagyon
kellemetlen. Aszt hiszik, hoty az ember lop. Pedig mit lehet lopni egy
rendőri hivatalban?
De most a tárgytérés. Hogyan lett nekem a hírem holt, amit költöttek?
Felsékednek már többször említém, hogy van iten ez a róla elnevezett
Piszkos Fred. Hát ez ölt meg. Ölésbe a legjobb szakmunkás. Asz uty
volt, hogy kitört a hajón az általános hecc. Én alaposan megálltam ott
és letettem a sarat. Amikor Felsék a kirájnő őnagyságával 1-bekelt akor
kocsija után hullott, hullott a sok pénc és porza a négylovas
üveghinta. Hát ugyanesz volt. Ott álltam a korlátnál és csak hulla
bőségesen annyi pofon, hogy csak úgy porzott és csak hulla, hulla az
egész társaság, mígnem fejemhez vágtak egy viharlámpát és beszűntem,
mivel sok lúd disznót knokautol, ami vonatkozik rám.
Így volt, hogy jól bántak velem és beszártak a Brigittára. És halálos
hírem is úgy lett, mert ezáltal a hajóról szinte eltűntem.
És így mentünk vissza! Ránk irányult minden figyelem! A világ szeme a
rádiót hallgatta!
És esz a Tejó 1. naccerű fiju, mer asz én nevemet bedicsérte az ügybe.
És ot leszek egy főt téren ünneplésben a lápszárvédőmben és az
egyenruhámban talpig fejér sapkában. Esz a fejér sapka gyönyörű! Két
srófhúzó a mentési szót jelenti rajta, hogy „vigyász ha jön a vonat!"
(Nem is aszt jelenti...). Egy jelmondat, csak elfelejtettem. Felséked
tudja, hogy nem vagyok hiju, de esz nagyon dagadozóvá tesz kebelben,
hogy jönnek majd mind az előkelő urak, fejükön fényes zsaket és azt
megemelik két ujuk között.
És mentünk vissza és kiderül, hogy ez a hajó a Radzeer! Csak
kitartarzoszták rozogazának! Persze hogy gyorsaságban megeszi a Hilde
Franc nevű kékszallagot is.
És Tsiuin az Ödön kaniláb főnököt fenyegetve és vesztegetve
megtanították a mesére, amivel Tongára külgyön minket. Tonga-sziget
főnököt is dettó, hogy mint mondjon a „Hogy Érzi Magát Ez a
Wágner"-nek. Tehát ők így aztán a Simi-Soma-szigetről elcsórták a
Quebrát, aki ott volt ép, mint a tanár. Esz most lent van itt és nagyon
lármázott, és ezek csitítgatták, de már egészen jól van.
Hát esze van a Kapitánynak, lángesze! Az biztos! De eccer úgyis
kicsinálom, asz nem tárgyalhat vitaképzést nálam. Most már fiksz! Én
megbocsájtottam neki, hoty mindenütt kavarta, ahol nekem valami üzlet
lehetett és hoty itta a málnaszőrt, pedig ha erről álmodok, akkor
felkeltenek, mer nyögök hozzá. De ami most volt, eszt trónunkra mondom,
megtorlöm!
Mer közelettünk már Szanfranciszkóhoz. És pucoltam lápszárvédőm, a
sapka gombot, amin a srófhúzó jelenti, hogy: „Tilos a dohányzás." (Esz
sem az igazi. Egy jó mondás pedig.) Szanfranciszkóban kitettek a
partra, mer ők mennek dolgukra és én a Tejóhoz, mert este lesz az
ünnepség! De nem szabad tudni, hogy én külön jövök a Zekszpejícijótól.
Ezért ládába tároltak a rakodópartra.
Piszok Alfréd ült a ládán miben gugsolék és dohánza. És asztán mondá:
„Emlékszel-e fijjam, hogy én eccer ijen ládába, téged kértelek és te
engemet nem eresztél ki? Sőt! Rámtettél még ládákat." (Csakugyan ijesmi
lehetett eccer). És mondtam: „Fredi bátyám még ezen tréfát megjegyzé
kedves fejébe?" Mire ő felele: „Nem hinném, hogy szórakozott vagyok."
Megjegyzem ez igaz. Nekem nem volt kellemes érzés! Mer este szól
hozzám a világszeme, és lápszárvédőmben a főt téren állok a mentő
sapkámmal két srófhúzó jelzi a fejemen, hogy: „Vigyázat mély viz!" (Ez
sem asz.) Erre aszonban mondja ő, hogy nem bosszujáló és máris megy be
a városba, mert ott sincs semmi dolga. Mondom: Nyissa ki a ládát.
Aszongya ő nem asztalos, hagyjam békében. És elmegy. Hát esz se ojan
nagy baj, mer nekem nem csak a sapkámon van srófhuzó. És szépen
feszítgettem a fát asztán kibújék, de akkor már többen is álltak ott
körül, kedves pénzügyőrök és más rossz álmok. De hát ebből nem lesz
baj, mer a Tejo kihoz, mire ünneplés jön. Mer asz mindenhonnan kihoz.
És én megmozdulék, mire aszonban két-három revolver csöve irányula rám
és akkor én is láttam... A láda, nagy betűkkel így szólt kívülről:
BRIGITTA GŐZÖS
VIGYÁZAT! PESTIS! ELÉGETNI!
Esz most karantén lesz! És már akkor elzárák aszt a kikötőrészt pestis
ellen és lefröccsentének karbollal. És vittek és én este néhány
haldokló lakótársammal beszélgetve, hallom a rádijót asz ápolószobából,
ahoty beszél a főt téren a zekszpejícijóhoz a világ szeme, amit ez a
Piszok Alfréd kitolt velem. Itt voltam a gyönyörű sapkával, amiről most
eszembe jut, hogy mit jelent a srófhúzó:
MINDNYÁJUNKAT ÉRHET BALESET!
Ezzel bezárom soromat, amelyet alulírtam kiválójan. Kelt most lent,
saját teteműleg, mintahogy Londoni kartárcsaimra mongyák: Mekhalt a
kiráj, élve a kiráj! Hallgatásomra mentségül, csak most halálom után
exhumálom magam. Felséked bús kolégája
Etykori, sőt néhai uralkodó:
don St. James di Fülig
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
Mr. Theo nem vett részt semmiféle ünneplésben. Mint megtört ember
otthon ült. De délután női hang hívta fel a telefonban:
- Halló! Szellemtestvér! Nincs kedve egy pocsék áruló kémnővel ötórai
teára jönni?
- Sajnos, nem ismerem önt!
- Még jobb. Akkor várom félóra múlva az Opera előtt! - És letette a
kagylót. Nahát, azért sem megy. Majd megmutatja...
Néhány perccel előbb érkezett, mint a nő. Kissé ünnepélyes és szigorú
arccal várta, de sajnos e próbálkozása összeomlott, mert Lilian
belekarolt, és szélvészgyorsasággal húzta magával, hogy leesett a
kalapja és a szivarja... Ilyen egy őrült.
Mit mondjak? Hiszen az olvasó éppúgy tisztában volt e fiatalember
eljövendő sorsával, mint én. Rövidesen beráncigálta őt Lilian egy
villába, és egy tengerésztisztet hozott valahonnan:
- Ez itt Milton Winter korvettkapitány, a bátyám. Jó napot. - És
otthagyta őket.
Itt valami tévedés lehet... A haditengerészet uniformisába öltözve...
Igen... ez... ez a Rézgróf!
- Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Lincoln.
- Ön... Ön... - hebegte Theo.
- Én most jöttem szabadságról. Floridában kihevertem egy influenzát -
mondta és mosolygott.
Azután uzsonnáztak. Mr. Theót felvilágosították, hogy az országnak új,
friss és fiatal erőkre van szüksége a hajógyártás terén, szeretnék hát,
ha felkeresné ez ügyben az államtitkárt.
- Én holnap az államtitkárnál vagyok - mondta a korvettkapitány -, hogy
megköszönjem a kitüntetést.
- Érdekes - szólt Theo. - Ön olyan hősiesen viselte el az influenzát,
hogy kitüntették?
A korvettkapitány nagyon piros lett, és nem szólt semmit.
...A hóhér és a portás expedíció-felszerelési szaküzletet nyitottak
„Vidám Hősök" néven, és szintén sokat meséltek az út veszélyeiről,
fáradalmairól, keserű mosollyal fűzve hozzá, hogy a kisemberek, kik
adott esetben életük kockáztatásával néztek szembe a veszéllyel, nem
kaptak semmit a dicsőségből, csak hitvány dollárezreket.
- Dollárt adtak, és megint csak dollárt - szólt ironikusan Baruch T.
Livingstone egy ismerősüknek. - Mert azt hiszik, hogy a pénz boldogít.
- Úgy van - bólintott Schwachta Szókratész -, azt hiszik az ostobák. És
sajnos igazuk van.
Theo esküvőjén ezrekre menő embertömeg szorongott. Megjelent mindenki,
aki csak valamennyire is számított San Franciscóban. Mindössze egy
zavaró incidense volt az előkelő násznak. Amikor a fiatal pár megjelent
a templom előtt, és Mr. Theo cilinderét lengette a tömeg felé, egy
harsány hang hallatszott:
- No nézd! Ezt a vörös csibészt jól ismerem! Együtt voltunk bezárva! Ez
egy jó pofa, becsületszavamra...
-oOo-