Rejtő Jenő
A pokol zsoldosai
Tartalom
A Toulet-ügy
Ad acta
A pokol zsoldosai
Ötmillió font!
Menni vagy meghalni?
Helyőrség az Atlaszban
Toulet kapitány jegyzetei
David, a kilencedik
Helyőrség a sivatagban
A nyom
A casba
Szökés
Lorenz
Amire nem lehetett számítani
Colomb-Béchar
La cafard
Az utolsó felvonás
A becsületrend
A Toulet-ügy
I.
Az ügyről, aránylag nem sokan szereztek tudomást. A belügyminiszter
kérésére a lapok hamar napirendre tértek fölötte, mintha az eset nem is
a század egyik legnagyobb kémkedési botránya lenne. A jobboldaliak a
francia hadsereg presztízsét féltették, a baloldaliak a közismerten
liberális felfogású és szegény Toulet bűnösségét fájlalták, s így
aránylag könnyen keresztülvitték a hadügyből és a belügyből kinyúló
kezek, hogy a sajtó hamar elejtette a témát. Toulet kapitány esete
sokban emlékeztetett a Dreyfus-ügyre. Felekezeti háttere nem volt a
botránynak, de körülményeiben, lefolyásában, főszereplőjének
zárkózottságában - ami nem emelte a népszerűségét kortársai között -
sokban hasonlított a boldogtalan Dreyfus kálváriájára.
1930. november 6-án olyan lopás történt a hadügyminisztériumban,
amilyenre eddig még nem volt példa. Eltűnt egy jegyzőkönyv, amely
Franciaország és egy másik nagyhatalom tengerészeti szakértőinek
tanácskozásáról készült, s a közös flotta felvonulási tervét
tartalmazta egy földközi-tengeri háború esetére. Az okmány fontossága
egyedülálló mindazon okiratok között, amelyek valaha kémek kezébe
jutottak. Az a tény, hogy a szerződés tartalmáról mások is tudomást
szerezhetnek, több év munkáját semmisítette meg. Nemzetközi bonyodalmak
fenyegettek. Államtitkárokat nyugdíjaztak. A külügy- és
hadügyminisztérium régen tisztában volt azzal, hogy valahol a gépezet
legfontosabb alkatrészei között hiba van. Már két éve álltak
tehetetlenül sorozatos kémkedésekkel szemben. Ellenséges nagyhatalmak a
hadseregek legféltebb titkai közül tudtak meg egyet s mást. A kémnek
ott kellett ülnie, szörnyű volt még a gondolat is, a hadügyminisztérium
valamelyik magasabb pozíciójában. A kémelhárító csak annyit tudott az
egyre sűrűbben és sürgősebben érkező jelentésekből, hogy „Gordon"
fedőnévvel egy kém olyan eredményes munkát végez, amely a gyarmati
hadsereg tevékenységét, esetleg létét fenyegeti. A francia kémeket
külföldön úgy ismerték, mintha pontos névsor birtokában lennének. Ha
pedig francia kémelhárító akart egy jelentősebb kémet letartóztatni...
legtöbbször már csak üres lakást talált, mintha valaki értesítené a
kiszemelt egyéneket. Az ország minden rendőri szerve a „Gordon" nevű
informátort nyomozta. Azután kipattant a Touloni Jegyzőkönyv ügye. És
ez a szörnyű csapás egyben a felszabadulást jelentette, mert Lauyanel
százados végre kinyomozta „Gordont". Leon Toulet vezérkari kapitány
volt a titokzatos „Gordon"!
Leon Toulet előkelő katonacsaládból származott. Apja, Toulet marsall
mintaképe volt a bátor, eszes, kitűnő katonának. Toulet családja arról
volt híres, hogy soha nem fordult elő közöttük gazdag ember. Szegény
katonák voltak, a hivatásuknak és a hivatásukból éltek. Toulet nem volt
népszerű bajtársai között. Komoly, zárkózott embernek ismerték, kissé
talán gőgösnek is. Nem voltak barátai, kivéve Donald századost, akivel
még a katonai nevelőintézetben barátkoztak meg, és Du Garde századost,
akinek a húgával járt jegyben.
November 23-án, tehát több mint két héttel a lopás után, Lauyanel
százados elment a hadügyminisztérium előtt éjfél egy órakor, és
világosságot látott az egyik ablakban. Nem volt ritka eset, hogy
valamelyik osztályon éjszaka dolgoztak, de a legutóbbi lopás idegessé
tette az embereket, különösen Lauyanelt, aki a kémelhárító csoport
nyomozó csoportjának a főnöke volt. És tanácstalanságában, vagy talán
ösztönszerűen bement az épületbe. Hivatalos óra után minden belépő
tiszt idő és dátum megjelölésével aláírta a nevét. Toulet dolgozott az
egyik szobában. Sokszor járt be éjjel. Lauyanel kedvetlenül
beszélgetett a tiszttel, azután elment. Mielőtt távozott volna az
épületből, egypár kérdést intézett a portáshoz.
- Előfordult már, hogy valamelyik tiszt nem írta be a nevét, amikor
éjjel jött dolgozni?
- Soha. A tiszt urak igazán tudják, mi a rend.
Erre nézve Lauyanel dünnyögött valamit, amit a portás nem értett.
Azután lapozgatott a könyvben. November 5-én nem lophatták el az
okmányt, mert ketten is dolgoztak a 104-es szobában. November 4-én
senki sem lépett be a kapun. Harmadikán Toulet. Másodikán még megvolt
az okmány. Hatodikáig nem kereste senki. Ez idő alatt egy tiszt volt
bent, akinek alkalma lehetett... aki egyedül volt... Eh! Ez igazán
őrültség! Toulet marsall fia!... Cigarettázott és elgondolkozva járkált
a kihalt előcsarnok boltívei között. Nézzük csak... 2-án még megvolt...
5-én nem lophatták el... 4-én nem járt itt senki... 3-án csak egy tiszt
volt... Toulet!... Ostobaság! - mondja újra magában.
Valaki jött le a lépcsőn. Toulet volt. Aktatáskával.
- Te még itt vagy? - kérdezte vidáman. - Vársz valakit?
- Tulajdonképpen senkit. A portástól kérdeztem egy-két dolgot. Mióta az
a jegyzőkönyv eltűnt, nem tudok aludni. Itt valami nincs rendben.
- Én is azt hiszem. Jössz?
Együtt mentek a csípős, hideg éjszakában.
- Kérlek, gondolj csak jól vissza. Nem emlékszel valamire, gyanús
neszre vagy ilyesmire? Nem hívtak telefonhoz egy percre a lopás előtt
valamelyik éjjel?
- Ezekre a napokra egészen pontosan emlékszem. Ötödikén a menyasszonyom
telefonált éjjel... De akár hárman is voltunk bent...
- Na és 3-án?
- ...3-án egyáltalán nem voltam bent éjjel.
- Biztos vagy ebben, kérlek?
- Egészen biztos. Csúnya, havas eső volt.
- Igen, igen...
Két nap múlva Toulet-t letartóztatták.
II.
A többi könnyen ment. Miután Toulet-re terelődött a gyanú, jelentkezett
egy százados, aki nyáron Cannes-ban látta egy feltűnően szép hölggyel
pezsgőzni. Egy pincér fényképről felismerte Toulet kapitányt. Azután
kiderült, hogy a látszólag zárkózott, szegény katona több helyen
mulatott civilben, és sokszor egy-egy éjszaka havi jövedelmét meghaladó
összegeket költött. Toulet kétségbeesetten tagadott. Nem fogadta el a
diszkréten felajánlott kivezető utat, midőn egy katonatársa a cellában
hagyta revolverét. Minden esetben azt vallotta, hogy november 3-án nem
volt bent a hadügyminisztériumban. A portás azt állította, hogy bent
volt, és a könyvben ezen a napon este tíz órai megjelöléssel ott állt
Toulet aláírása.
A főtárgyalás megrendítő volt. La Motte táborszernagy elnökölt. Vigé
ezredes képviselte a vádat.
- Ön azt állítja, hogy november 3-án nem volt bent a
hadügyminisztériumban. Továbbá mint alibit hangoztatja, hogy Du Garde
százados úrral beszélt telefonon, megállapodtak, hogy együtt
vacsoráznak, és a százados eljön magáért autójával a lakásához!
- Igen, így történt...
- Elrendelem Du Garde vezérkari százados kihallgatását.
Õszülő, szép, magas ember lépett a terembe. Szomorúan nézett a
vádlottra.
- Du Garde százados úr! Beszélt ön november 3-án telefonon a vádlottal?
- Igen. Neullyben voltam, ott van a Du Garde-kastély anyámat látogattam
meg. Délután öt vagy hat órakor Toulet kaptány telefonált, hogy nincs
dolga este a hadügyben, és szeretne együtt vacsorázni a húgommal és
velem.
- És miért nem vacsoráztak együtt?
- Visszafelé jövet a kocsi defektet kapott.
- Milyen természetű volt ez a defekt?
- Úgy tudom, elfogyott az olaj. Nagy köd volt, és feleúton Párizs felé
a kocsi felmondta a szolgálatot. A sofőr elment a legközelebbi
községbe, hogy garázst keressen, és bevontattuk a kocsit. Közben éjfél
lett, úgyhogy egyenesen hazamentem a lakásomra, azonnal felhívtam a
vádlottat, de nem felelt a telefonja.
- Milyen embernek ismerte Toulet-t?
- Én derék, jellemes, okos és jó embernek ismertem. Különben semmi
esetre sem egyeztem volna bele abba, hogy eljegyezze a húgomat.
- Köszönöm. Következő tanú: Roger Duplineux sofőr!
Du Garde sofőrje lépett a terembe.
- November 3-án éjjel Du Garde százados autója defektet kapott az
országúton. Milyen defekt volt ez?
- A legfurcsább. A carter csavarja meg volt lazulva, és lassan
szivárgott ki az olaj.
- Mikor vette ezt észre?
- Sajnos későn. Csak akkor, mikor már besültek a dugattyúk. Ez annyit
jelent, hogy az átmelegedett, kiszáradt motorrészek olaj híján nem
tudnak működni.
- Lehet, hogy már odafelé kezdett az olaj szivárogni?
- Ki van zárva. Félúton besült volna a gép... Különben is később a
garázsban megnéztem a cartert, és láttam, hogy összevissza van karcolva
a csavar körül, mintha egy nem erre való nagy franciakulccsal
lazították volna meg. Közvetlenül indulás előtt Neullyben, a garázsban
kellett meglazulni az olajcsapnak ahhoz, hogy még negyven kilométert
futhasson a kocsi, amíg az egész olaj kifolyik.
- Az nem lehet - kérdezte a védő -, hogy valaminek nekiütődött a kocsi
alja, és ettől megnyílt a lefolyó?
- A csavar éppen csak hogy egy kissé volt meglazítva. A műhelyben
megnéztem a tartályt. A carter alján, a szelep körül félkör alakú
karcolások voltak.
- Vallomására megesketem.
Miután kiment a sofőr, az elnök Toulet-hez fordult.
- Ez az alibije összeomlott. Maga találkát beszélt meg Du Garde-dal, de
közben gondoskodás történt, hogy a százados ne jöhessen el a randevúra.
Maga a legnagyobb vétket követte el, amit csak ember elkövethet.
Legalább feleljen érte mint férfi, és vallja be.
- Ártatlan vagyok - mondta csendesen és nyugodtan Toulet. - Tudom, hogy
végem van. De nem vallhatom bűnösnek magam, mert ártatlan vagyok, és
erről még a táborszernagy úr is meg fog győződni valamikor.
Toulet nagyon sápadt volt, de nyugodtan és határozottan beszélt.
- Elrendelem az írásszakértő kihallgatását.
Az írásszakértő nem vallott terhelően.
- Kétségtelen - mondta -, hogy a november 3-án bejegyzett aláírás a
portás könyvében alig különbözik a többi Toulet-aláírástól. Nagyon
könnyen lehetséges, hogy ő maga írta. De mégis egy-két csekélységben
eltérő...
- Azt állítja, hogy az aláírás nem Toulet keze írása?
- Ezt nem állítom. Én csak konstatálom, hogy néhány apróságban ez az
írás különbözik a többitől. De előfordulhat az is, hogy ugyanaz az
ember más hangulatban, a toll vagy a papír rossz fekvése miatt nem
pontosan úgy írja le a nevét, ahogy szokta.
Most az ügyész egy ívet tett az írásszakértő elé.
- Meg tudná mondani, írásszakértő úr, hogy az íven látható három
aláírás közül melyik a vádlott keze írása és melyik hamisítvány?
Figyelmesen nézte az ügyész asztalára dőlve, azután rámutatott az egyik
aláírásra.
- Ez a hamis kérem.
Az ügyész átnyújtotta a papírlapot az elnöknek:
- Mind a három aláírás Toulet keze írása. A papírost tanúk
hitelesítették, megállapítom tehát, hogy e hipotézisekre épülő
írásszakértői tudomány nem befolyásolhat komolyan egy elítéltet,
amelynek alapját csak tárgyi bizonyítékok képezhetik.
- Amely tárgyi bizonyítékokat ebben az esetben a vád is nélkülözi -
vetette közbe az ügyvéd.
- Toulet, lépjen ide - mondta az elnök, és átadta az ívet Toulet-nek. -
Mind a három aláírás a magáé?
- Mind a három aláírás tőlem származik - mondta egy futó pillantás
után, és újra átnyújtotta az elnöknek a papirost.
- Legjobb tudásom szerint vallottam - mondta az írásszakértő.
- És nem tévedett - szólt közbe Toulet. - A portásnál talált bejegyzés
november 3-áról hamisítvány...
Az ügyész felállt.
- A védő úr szerint a vád nem alapult tárgyi bizonyítékokon. A tárgyi
bizonyítékokat azonban helyettesítheti a koronatanú. Ezt elismeri,
ügyvéd úr, nem?
- Úgy van.
- Kérem Joseph Larnac lakáj kihallgatását.
Toulet lakája lépett be. Reszketeg, ősz ember volt. Ötven éve áll a
család szolgálatában.
- Toulet! - mondta az ügyész. - Maga azt állítja, hogy november 3-án
éjszaka nem volt kint a lakásból. Fenntartja ezt?
- Fenntartom, miután ez az igazság.
- Joseph Larnac, mit szól maga ehhez? - kérdezte az elnök.
Az öreg lakájnak a szája széle rángatózott, és elcsukló hangon mondta:
- Nem igaz! Az én ablakom a kapu mellett nyílik az utcára... Hajnalban
jött haza a kapitány úr!... Valamit keresett a zsebében... és az utcai
lámpa alá állt... Éppen az ablakom előtt... Az aktatáska is a hóna
alatt volt... Ó, istenem!... Hogyan is tehette!... - És zokogás rázta.
Toulet falfehéren állt. Szeme kimeredt, mintha kísértetet látna, és úgy
suttogta:
- Joseph...öreg Joseph... te engem...engem láttál?
- Igen. A lámpa fénye éppen az arcára esett. Ó, istenem! Hogy is
tehette!... Egy Toulet!... Egy Toulet elárulta a hazáját!... - A
döbbent csendben csak a lakáj görcsös zokogása hallatszott. Azután az
elnök krákogott egyet és enunciálta:
- Vallomásra megesketem. - Az öreg kitámolygott a teremből.
- Vádlott! Lehetett valami oka ennek a lakájnak arra, hogy hamisan
valljon maga ellen?
- Nem... Joseph Larnac a legtisztességesebb ember, akit valaha
ismertem... Születésemtől fogva mellettem van, mindig hűséges,
ragaszkodó és becsületes volt. - Újra nyugodt lett, és leült a
vádlottak padjára.
- Kíván valamit mondani az utolsó szó jogán?
- Kérem, ne ítéljenek halálra. Nem a haláltól félek, de nem halhatok
meg addig, amíg ez a gyalázat tapad a nevemhez.
Életfogytig tartó szigorított fegyházra ítélték, amit hazájától távol,
rangjától megfosztva, a hadseregből kicsapva, Cayenne poklában kell
eltöltenie.
- Köszönöm - mondta a vádlott.
Ad acta
I.
Egyetlen ember volt, aki a kétségtelen bizonyítékok dacára mint egy
mániákus - mert ésszerű alapja igazán nem volt erre -, úgy hitt Toulet
ártatlanságában. Ez az ember Donald százados volt. Az ítélet estéjén
együtt ültek Du Garde lakásán. Valamennyien Toulet egykori barátai. A
hangulat komor volt. Claire, Toulet menyasszonya idegösszeroppanással
feküdt egy szanatóriumban. A főtárgyalás napján még hitt valami
csodában, csökönyösen és félőrülten. Az ítélet után csak annyit
mondott: „ártatlan volt", azután valami merevgörcsszerű állapotba esett.
Együtt volt a szűk baráti kör, amelyből csak Toulet hiányzott. Du
Garde, Donald és Lauyanel százados, Desposlin ügyvéd gyönyörű
leányával, Emmyvel. Emmy Desposlin telt, asszonyos idomú nő volt, már a
harminc év körül, híres zongoraművésznő. Köztudott dolog volt, hogy Du
Garde kapitány és a leány között van valami. Egyesek szerint a kapitány
feleségül akarja venni. Du Garde, úgy látszik, még nem jött tisztába az
érzelmeivel és társaságon kívül csak nagyon ritkán mutatkozott Emmy
Desposlinnel. A lány kitartó udvarlói közé tartozott doktor Ranat
Zelim, egy arab származású, jó nevű orvos, mesés vagyonú emír fia, aki
jelenleg a Pasteur-intézetben volt segédtanár. Az orvos, aki
gyermekkora óta élt Párizsban, elfranciásodott, sőt eleurópaiasodott.
Nyájas, finom kozőr lett, amellett komoly tudós. Emmy doktor Ranat
udvarlását szívesen fogadta, bár úgy látszott, hogy Du Garde, ez az
okos imponáló katona még jobban tetszett neki.
- Én éppen eleget foglalkoztam az esettel, hiszen jóformán egyedül az
én érdemem volt Toulet leleplezése - mondta Lauyanel -, sajnos
kétségtelen, hogy ő a bűnös. Különben minek hazudott volna annyit.
Miért tagadta volna, hogy 3-án bent volt a minisztériumban. És az a
nevetséges állítás, hogy egész éjjel otthon volt... Mikor azon az estén
elárulta magát és kijelentette, hogy nem járt a minisztériumban 3-án;
azt hittem, elájulok a meglepetéstől...
- Toulet ártatlan volt - mondta Donald. - Gyermekkorától fogva ismerem.
A legbecsületesebb férfi a világon. Nem tudom, mi történt, nem értem,
hogy történt, kétségtelenül a világ legrejtélyesebb ügye, de Toulet
becsületességében úgy hiszek, mint a magaméban.
- Csak ne nagyon hangoztasd... - mormogta Lauyanel.
- Sőt ellenkezőleg. Ítélet után felmentem a hadügyminiszterhez. Ott
volt La Motte táborszernagy is. Határozottan kijelentettem, hogy
meggyőződésem szerint Toulet ártatlan.
- És mi lett az eredmény - kérdezte Desposlin.
- Gyors eredménye volt. Délután parancsot kaptam, hogy tíz napon belül
jelentkezzem sivatagi hadosztályunknál, a szpáhiknál. Váratlanul
rájöttek, hogy képességeimnek Afrikában tágabb tere nyílik. Ez azonban
nem változtat azon, hogy fenntartom és hangoztatni fogom: Toulet
ártatlan!
- Én nem értek hozzá - mondta az orvos -, de az bizonyos, hogy a
kapitányt a legkülönb embernek hittem, és szó nélkül rá mertem volna
bízni a vagyonomat. Még ma is megfoghatatlan előttem.
- Én azt hiszem, valami hipnotikus hatás alatt állhatott - szólt közbe
Du Garde -, csak így tudom magyarázni. Hipnotikus álomban cselekedett.
Van ilyen doktor?
- Hogyne - mondta megfontoltan az orvos -, a ponyvaregényekben. Még ha
feltételezném is, hogy van poszthipnotikus szuggeszció, ilyen hosszú
lefolyással és visszaemlékezésnek ilyen teljes hiányával nem lehetséges.
Hosszasan hallgattak. Úgy ültek együtt, mint akik egy kedves, elhunyt
hozzátartozóra gondolnak vissza.
- Nem lehetett valami nő a dologban? - kérdezte Emmy, de azonnal
megbánta, mert eszébe jutott, hogy a beteg Claire, Du Garde húga
jegyben járt Toulet-vel.
- Amit a legkevésbé értek - terelte ügyesen másra a szót Ranat -, az a
pincérek tanúvallomása. Nem tudok elképzelni egy pezsgőspoharat Toulet
kapitány kezében. Olyan puritán embernek ismertem... Még most sem tudom
elhinni, hogy valaki így tudjon komédiázni.
- De azt csak senki nem állítja, hogy ez a hűséges öreg inas hamisan
vallott a gazdája ellen? Maga Toulet erősítette meg a vallomását -
mondta Lauyanel.
- Igen! Ez ő volt! - mondta Donald. - Megerősítette a koronatanú
vallomásának a hitelét, nem törődött azzal, ha halálra ítélik is, mert
tudta, hogy az öreg inas tévedhet, vizionálhat, de feltétlenül
becsületes ember.
- Kétségtelen - szólt most Desposlin ügyvéd -, hogy nincs a világon
polgári vagy katonai törvényszék, amely felmenthette volna. Sőt.
Szerintem a legenyhébb ítéletet hozták, amit ilyen bűnre ki lehet
mondani ennyi súlyosbító körülmény után.
- Ez igaz - mondta Donald. - Én is azt hittem, hogy halálra fogják
ítélni a szerencsétlent. De az elnök két hadjáratot verekedett végig
mint Toulet marsall bajtársa. Azt hiszem, azért tette meg, amit
tehetett, bár nem tudom, hogy jobb-e a halálnál a kiszabott büntetés.
- Csak azt csodálom - mondta Lauyanel -, hogy nem fogadta el a
felajánlott revolvert...
- Gyáva lett volna, ha megteszi! - dörögte Donald. - Ezzel csak azoknak
tett volna szívességet, akik vele fedezték aljas bűneiket! Én mondom
nektek, hogy a Toulet-ügy még nincs befejezve.
A jelenlévők közül senki sem bízott ebben, de nem szálltak vitába a
fanatikus Donalddal. Nem maradtak sokáig együtt. Nyomott hangulatban
váltak el, és Donald hazament csomagolni, hogy elutazzon új
állomáshelyére.
II.
...Egy század katonaság állt a hatalmas udvaron. Félárbocra eresztették
a trikolórt. Távolról tompa dobpergés hallatszott. Közeledett... Toulet
kapitány jelent meg. Két szuronyos őr kísérte és egy káplár. Mögötte
tompán peregtek a dobok. Lassan lépett el a század előtt. Fegyverek a
lábnál. Tisztelgés nincs, ahogy napiparancsban jött: „Reggel nyolc
órakor csuklógyakorlatok helyett Toulet kapitány lefokozása. A
legénység tudtára adandó, hogy a régi rangjelzésének birtokában ellépő
kapitánynak tisztelgéssel ne szolgáljon." Tram...tram... szólnak a
dobok, és halálsápadtan, de egyenes testtartással haladt a kapitány
őrei között. „Állj!" A dobok elhallgatnak. Duhamel ezredes felolvassa
az ítéletet. A kaszárnya kapuja előtt csődület. Megperdülnek a dobok.
Trombita recseg, most már hosszan, végig az egész szégyenteljes
gyászszertartáson. A káplár egy kis ollóval jön, és lehullanak a
rangjelzések, sapkarózsa, époulettek, egyetlen gomb kivételével
valamennyi koppanva esik a földre. Mint szemét hever a kapitány lábánál
egy család százesztendős katonai becsületének minden jelképe, és
bemocskolja az apró szemű, híg párizsi eső. De Toulet ezt talán nem
is tudja, szoborszerű merevségben, messze bámuló szemekkel áll ott,
holtfehéren, mozdulatlanul, csak egy reccsenésre figyel fel. A kardja
kettétörve hullik a sárba.
„Toulet közlegényt, a hazaárulót, a francia hadsereg kitaszította
magából! Így jár minden áruló!" - hallotta valahonnan harsogni...
Igen... ez Duhamel hangja... De érdekes, mintha sokkal messzebbről
jönne a hang, mint ahol most az ezredest megpillantotta.... úgy érezte,
ezen nevetni kellene... Valami csiklandozta belülről... Megint a
dobok!... Egy gombbal összefogott kabátjában, ronggyá vagdosott
sapkában, üresen fityegő kardtokjával mint egy tuskó indult visszafelé
mereven, leesett állal és ámult szemmel...
De egyszer csak visszafordult, lesöpörte a sapkát a fejéről, és ökölbe
szorított kézzel szemben állt a merev falanxszal. Döbbent csend lett.
Megőrült? Hirtelen mosolyogva, lelkesen felkiáltott: „Éljen
Franciaország!" Azután nyugodtan ment, pörgő dobok előtt, szuronyos
őreivel vissza a cellája felé...
...Philippe kapitány, a fegyencszállító hajó parancsnoka rövid
jelentéssel zárta le a Toulet-ügyet: „A nyílt tengeren, pillanatnyi
elmezavarában, száz mérföldnyire a legközelebbi szárazföldtől a Leon
Toulet nevezetű százhetes számú fogoly a korláton át a tengerbe vetette
magát, és Lacrenelle őrszem által közvetlen közelről fejbe lőve
elmerült..."
Az aktát egy óriás csomóhoz kötötték, amelyre az iktatószám mellé ez
volt írva: „Toulet-ügy." Két hatalmas kéz erősen megrántotta a
zsineget, a nagy köteg írás egy szusszanással összelapult, durva kezek
vitték, vitték sok-sok lépcsőn le a pincébe, a hatalmas irattárba és
belökték az egészet az iktatószámmal megegyező jelzésű szekrénybe,
azután becsapódott az ajtó.
A Toulet-ügyet ad acta tették.
A pokol zsoldosai
I.
Nyomban Taurirt mögött, a Nagy-Atlaszt keresztülvágó Guiri út két
részre ágazódik. Az egyik ág Tarudanton keresztül Agadirig ér, miközben
a Siruák keresztezi, amelynek hegyei szörnyű szakadékokkal, furcsa,
gigantikus tömbökkel olyanok, mint a történelem előtti korszak
katasztrófáinak kőbe írt, félelmetes naplója. Egy keskeny ösvény vezet
az óriási sziklák között, szakadékok és előredőlő bazaltkolosszusok
mellett, amit hihetetlen erőfeszítéssel, hosszú-hosszú évek alatt
vájtak ki ezen a lakhatatlan, járhatatlan vidéken a katonák. Az egyik
több száz méteres szakadék felett egy ember lógott le, kékülő, görcsös
ujjakkal kapaszkodva a kiálló szikladarabokba, és még hallotta maga
alatt a lezuhanó öszvér vésznyerítését. Arca eltorzult a
kikerülhetetlen, halálos esés tudatában, az ujjai már érzéketlenné
váltak.
Fent, a keskeny ösvényen két légionista állt elhúzódva a meredély
szélétől. Egy harmadik társuk volt a szerencsétlen, akit lerántott az
öszvér, és most ott függött egy lépésnyire tőlük, a szakadék felett. A
két légionista, ha letérdel és egy-egy kezénél megfogja a pórul jártat,
könnyűszerrel megszabadíthatná. De ezek csak álltak, és nem vették le
egymásról a szemüket. A szakadék felől egy nyögő, gyenge hang
hallatszott: - Jerome... Jerome, segítsetek! Lemondok mindenről!
Nektek adok mindent! Esküszöm!... Nem bírom már! Húzzatok fel! - A két
ember közül az egyik cigarettára gyújtott. Hallgatólag megállapodtak
valamiben és bólintottak. - Jerome! Krisztus szent sebére... Nem bírom!
Ne hagyjatok!... - A Jerome nevezetű megszólalt: - Ne légy csökönyös,
Pat. Nem segíthetünk rajtad... Nemcsak a részed miatt... Ha én föléd
hajolnék, hogy megmentselek, csak azt érném el, hogy Lucas letaszítana
engem is. Halj meg békében... - A szakadék felől már csak elhalóan
érkezett a hang: - Ne hagyjatok nem bírom... - Azután zuhanó törmelékek
zöreje hallatszott és rekedt, borzalmas férfisikoly. Másodpercek múlva
egy puffanásszerű zaj... Az ember leért. A két légionista csendesen
elindult visszafelé az ösvényen.
*
A „báró" kis viaszdarabkát nyomkodott rá a gyufa végére. A
viaszdarabkát egy másik gyufa lángjánál épphogy megmelegítette, azután
a nedvedző viasszal, nagy gonddal finoman bekente az asztalon heverő
bőrholmikat, hogy olyan állapotba hozza a felszerelését, amely a világ
legszigorúbb szolgálati szabályzatának megfelel. Hogy egy közönséges
bőrdarab a kívánt állapotba kerüljön, ahhoz olyan komplikált
segédeszközök, olyan türelmes, nyugodt, hosszan tartó munkálatok voltak
szükségesek, amire a légionista szabadidejének nagyrészét kellett
rááldoznia, hacsak a legszigorúbb büntetést nem kockáztatta meg. Ezek a
gombok, szíjak, csatok úgy ragyogtak, csillogtak, világítottak és
feszültek, állandóan olyan parádés felkészültséggel, gőgös
előkelőséggel, hogy az udvaron felsorakozó helyőrséget a nap bármely
órájában mintegy permanenciában találhatta a legfelsőbb díszszemle is.
A „báró" a katonák között is a legkatonásabb volt. Valahonnan az északi
szélesség hatvanadik fokáról jött, finn vagy dán lehetett, senki sem
tudta biztosan. Jól beszélt franciául, és a légió számos nációja között
nem akadt honfitársa. Barátja sem. Azt suttogták róla, hogy mágnás. Ez
a légió örök legendája. Nem egy ilyen mágnásról derült már ki, hogy
zsebtolvaj. A „báró" neve Laverborg volt, egy éve szolgált már itt
Sidi-bel-Abbesben. Eleinte franciául sem tudott jól. Nehezen ment a
kiképzése, mert a finn nyelvre nem találtak tolmácsot. Az egyik emeleti
teremben lakott, és körülötte már régen megalakultak a két-három tagból
álló baráti csoportok, csak neki nem volt barátja. Szíves és
szolgálatkész volt, de nem barátkozott. Nem gyűlölték éppen, de
népszerű sem volt. Citrom, a kis féleszű szabó azt mondta rá, hogy
herceg. A káplár, aki ott aludt szakaszával a szobájában, úgy vélte,
pincér lehetett vagy parkett-táncos, mert szerinte ezek „jobb emberek
voltak". David, a sovány, vörös lengyel zsidó, aki a romantika híve
volt, gárdakapitányt sejtett a báróban. Minthogy megszokták ezen a
helyen a különös embereket, a joggal titkolózókat, az okkal
zárkózottakat, a báró ügyét sem nagyon feszegették. Nem is lett volna
semmi baj, ha Hufeisennek nem lopják el a derékszíját. Ez
tulajdonképpen nem is számít lopásnak. Úgy nevezik a légióban, hogy
„ellátja magát". Ha az embernek nincs valamije - hát ellátja magát
vele. Meddő dolog lenne a katonai raktárból tartalék felszerelési
cikket kérni. Mert elsősorban a kért cikk helyett 14 nap salle de
police-t adnak. Az ember tehát nem is folyamodik zord feletteseihez,
hanem „ellátja magát". Mondjuk, a szomszéd ágyon alszik valaki, és kint
fekszik mellette a szappana. Erre ellopom, és ha nekem történetesen a
kapcám hiányzik, akkor a szappant olyan emberrel cserélem ki, akinek
van agy felesleges kapcája. Lehet, hogy éppen az enyém. A néhai szappan
tulajdonosa erre szintén ellátja magát. Persze, ha derékszíj vagy sapka
tűnik el, akkor már komolyabb az ügy. Az ilyesmit ugyanis eladják.
Dacára annak, hogy mind az áruba bocsátó, mind a vevő haditörvényszék
elé kerül, ha rajtacsípik. Ha puska tűnik el, akkor a károsult is.
Szóval Hufeisennek eltűnt a derékszíja.
Hufeisen bajor volt. Két méter magas, szeplős, szőke és rendkívül
brutális. Sokszor produkálta magát azzal, hogy meghajlította a vasat.
A légió híres és rettenthetetlen verekedői közé tartozott. Miután a
reggeli gyakorlatig volt csak ideje ellátni magát, a forró délutánon
jórészt meztelenül heverő katonák valamennyien felcsatolták
derékszíjaikat. Nagyon furcsa látványt nyújtottak így, pőrén, testükön
a „ceinture bleu"-vel.
A bárót valamiért hívatta a káplár. Öt perc múlva jött vissza. A
derékszíja, amelyet éppen tisztított, nem volt már az asztalon.
Némelyik bajtársa látszólag olvasott, volt, aki félig lehunyta a
szemét, de valójában mindenki figyelt. A báró egy csajka forró feketét
hozott egyúttal a kantinból. Csodálkozva nézett az asztalra, ahol az
előbb a derékszíja volt. Azután lassan körüljárt a szeme az ágyakon.
Hufeseinnél megállt. A szobában egy szú sercegése hallatszott. Odament
a bajorhoz és udvariasan de nagyon halkan és hidegen így szólt:
- Vegye le, kérem a derékszíjamat.
Hufeisen felült és végignézte.
- Megbolondult?! Honnan veszi, hogy ez a maga derékszíja?
- Ott a rézlap aljába bekarcoltam a nevem kezdőbetűit. Nézze csak meg.
A bajor most már kiegyenesedett és a nyakát előregörbítve ordított:
- Hát akkor az én derékszíjamba karcolta a nevét! Érti?!
- Nem értem. Hogy gondolja ezt? - mondta a finn csodálkozva és
udvariasan.
- Úgy értem, hogy lopta! Az én derékszíjamat ellopta!
Mikor a bajor másodszor mondta ezt a szót, hogy „lopta", a báró a forró
kávéval telt csajkát az arcába vágta. Hufeisen elvakultan, leforrázva,
kínjában üvöltve zuhant hátra. A báró letérdelt és villámgyorsan
elvette a derékszíját. A kávé már hűlt valamit a kantintól a
kaszárnyáig, de még mindig nagyon forró volt, és a bajor, aki azt
hitte, hogy megvakult, úgy üvöltött, mint egy félig nyúzott bika, amíg
be nem rohant az őrmester, aki egyáltalán nem volt leforrázva és nem
fájt semmije, de üvöltésben messze túlszárnyalta Hufeisen
teljesítményét.
- Mi van itt? Verekedtek, disznók! Na megálljatok! Megálljatok, rohadt
patkányok! Barmok fiainak a fiai!...
Tizennégy nap pelottot kaptak mind a ketten.
II.
Hátul az udvar mélyén tornácot alkotó oszlopsorok mögött volt a légió
gyönyörű börtönintézménye. Kisebb-nagyobb cellák, sötétek, hidegek,
férgesek és koszosak. Takaró, párnák, köpeny nélkül kellett itt
tartózkodniuk az elítélteknek. Sem pad, sem szék, négy fal és a padló
képezték a berendezést is. A rabok az úgynevezett munkaruhában, fehér
durva vászonuniformisban, szigorú vizsgálat után, amely megfosztotta
őket minden külön fehérneműdarabtól, vagy becsempészendő rongytól;
ebben a mészfalú, kőpadlós helyiségben állhattak vagy fekhettek a
padlóra dőlve vagy a falnak támaszkodva, úri tetszésük szerint. Nem
mondom, hogy a falnak támaszkodás pokoli kényelmét jó szemmel nézték a
sarzsik, de miután a falakat nem lehetett eltávolítani, tehát ezek a
piszok barmok fiainak a fiai keleti kényelemmel nekitámaszkodtak. Mon
Dieu! és még azt mondják, hogy a légióban szigor van! A piszkos,
bagónyállal teleköpött, ragadós padlón fekve és dideregve lehetett
eltölteni a hideg afrikai éjszakát. Egy nap múlva mindenki ugatásig
berekedt, mindenhol ragadt, összetapadtak a hajcsomók a fején.
Megjegyzem, ennél enyhébb büntetés nincs a légiónál. Meg is szokják a
katonák, csak az újoncok szenvednek tőle, és néhányan tüdőgyulladással
és huruttal kerülnek a szpáhikaszárnya mellett elterülő hősök
temetőjébe. No, szép kis hősök! Van is róluk egy káromkodása az
őrmesternek, amelyben az ilyen újonc bleu-k tulajdonképpen rossz
erkölcsű anyabékák leszármazottainak korcs békaivadékai. Az elmondott
intézmény tulajdonképpen csak a „cellule". A „pelott", az egy
akrobata-mutatványokkal súlyosbított áristombüntetés. Ugyanis reggel,
midőn a rabok elzsibbadt tagokkal, kékre fagyva, kínos álomban
gubbasztanak a padlón, beordít a káplár harsány, vidám baritonja: „aux
apéritif!" Az aperitif nagyon kellemes francia népszokás. Éhgyomorra,
reggeli vagy ebéd előtt felhajtanak egy-két pohárka mentolos italt.
Mondanom sem kell hogy a légióban az aperitif nem azt jelenti, hogy az
elgémberedett cellalakók mentolos italokat kapnak. A hasonlóság csak
abban áll, hogy ez az aperitif is éhgyomorra történik, és szintén
élvezet. A káplárnak. A káplár ugyanis kiáll az udvar közepére, és
megvárja, amíg a kutyák ivadékainak az ivadékai felveszik magukra a
„pelott" nevezetű hátizsákot, pontosan tizennégy kiló homokkal és
kővel. A csontjaik fájnak a kemény padlótól, a szemük leragad az
álmosságtól, gyengék a rossz táplálkozástól, ami kenyérből és vízből
állt. Időközben kisütött a forró, reggeli nap, és most a tizennégy
kilós pelottal megterhelve, egy teljes órán keresztül körbe kell futni
az udvar egy árnyékmentes helyén. Középen áll a káplár mint egy
cirkuszi istállómester, és időnként taktusra recsegi: à droit... à
droit... à droit... - Zörögnek a kövek, fújtatnak a tüdők, csattognak a
bakancsok, és az elcsigázott emberek a forróságban rohannak körbe,
kínban és szédelegve az egyre súlyosabb pelottal a hátukon. A káplár
később, miután a látványban kimerült, leül egy ládára és pinárd nevű
olcsó vörösbort hozat a kantinból. Minden korty után jóindulatú
serkentéssel szólt: - à droit... à droit, az istenit a pofátoknak!
Ezután haldokolva a szomjúságtól, felsöprik az udvart, az áristomot,
kihordják az almot az istállóból, és csak délben kapnak kenyeret és
vizet. Ebéd után megint egy óra pelott, ez már a legsúlyosabban tűző,
gyilkos afrikai napsugár alatt. Egyre többen esnek össze. Természetesen
az ájulási idő nem számít bele az órába, és ha valaki tizenötször esett
össze, akkor másnapig is szaladgálhat az udvaron, de a napi háromszor
egy órát le kell futni. Eközben szoktak hirtelen meghalni a békák
ivadékainak azon ivadékai, akik egy vagy két éjszaka folyamán
vesemedence-gyulladást vagy gyomorhurutot kaptak. De ez ritkán fordul
elő, és kizárólag nyavalyás „kékekkel", akik az őrmester szerint abban
a tévhitben jelentkeztek a légiónál, hogy a tulajdonképpen pihenni
vágyó csirkefogók nyugdíjintézménye, ahol az ilyen rühes kutyák
reggeltől estig függőágyakban heverészhetnek, és ha a kincstár
költségére kiválóan bezabáltak, akkor feslett hölgyek szórakoztató
táncát szemlélik. No, az őrmester azután kellő alapossággal oszlatja el
ezt a tévhitüket...
III.
A fiatalember ott feküdt a piszkos padlón lehunyt szemmel. Három és fél
óra alatt futotta le az egy óra pelottot. Nyolcszor esett össze.
Gyerekarcú, diákos fiú volt, fehér bőrén látszott, hogy jól táplált,
ápolt ember, legfeljebb húsz-huszonkét éves. Valami úri gyerekszobából
kerülhetett ide a légióba. Öt nap előtt érkezett meg az
újoncszállítmánnyal. Egy öreg légionista „ellátta magát" a fiatalember
munkanadrágjával. A szerencsétlen „bleu" nem tudta, hogy neki is lopnia
kell, hogy ez tulajdonképpen nem is lopás, hanem tradíció. Egyszerű
ésszel jelentette a dolgot az őrmesternek, aki erre rendkívül közvetlen
formában emlékezett meg a fiatalember egész családjáról, felmenően az
ősök ősének az őséig, aki egy kikapós természetű varangyos béka
anyjának az anyjától származott! Ennyit a nadrágról. A továbbiakban,
hogy némi fogalma legyen a légióról, ahol nem lehet függőágyakban
heverészve stb. stb., nyolc nap pelottot kap, és ha ezután sem kerül
elő a nadrág, akkor az őrmester istenére mondva, nagyon meg fogja
siratni azt a pillanatot, amikor volt pofája becsületes, vitéz és remek
katonák közé jelentkezni! Rompez!
...Most ott feküdt a padlón ájultan, harminckilenc fokos lázzal,
reszkető tagokkal, kimarjult vállal, lihegve. Hufeisen összefonta maga
mögött a karjait és a falnak dőlve állt. A báró ott térdelt a fiú
mellett és a pulzusát fogta. Jott, az amerikai felhúzott térddel,
összegörbülve, mintegy a saját testének melegét koncentrálva, hortyogva
aludt. Ahmed, az óriási török guggolva ült, és a falnak támaszkodva,
hátracsúszott fejjel, leesett állal hortyogott. Ez a harsonázó
hortyogás jól jött a raboknak, mert távol tartotta a patkányokat.
Sajnos a hangyák, svábbogarak és a százlábúak vagy bátrak voltak, vagy
süketek, de egyáltalán nem zavartatták magukat, sőt akadt egy elszánt
százlábú, amelyik egyenesen befutott Ahmed nyitott szájának kráterébe.
Vége lett.
A báró levette kabátját és betakarta vele a fiút. Azután letekerte a
kapcát és odatette a rongyokat a beteg feje és a padló közé. A
vízadagját már megitatta vele, és az újonc még mindig víz után hörgött
lázálmában. A báró elkeseredve, tehetetlenül ült mellette.
Hufeisen eddig némán nézte, amit csinált. A szája és a halántéka között
egy hosszú sebtapasz volt.
- Odaadhatja az én vízadagomat is - mondta, és állt tovább
mozdulatlanul.
A báró mormogott valamit, elvette Hufeisen korsóját, egy keveset a
zsebkendőjére öntött belőle, és lemosta a beteg arcát, a többit
megitatta vele. A fiú elaludt. A báró ingujjban ült és fázott.
- Nem fogja kibírni a nyolc napot - mondta a báró.
- Azt hiszem, már nem tart nyolc napig ez a mocskos élet - mondta
Hufeisen. - Már egy éve vagyunk ide zárva. Szeptember van. Nemsokára
megindulnak az offenzívák. De ez a nagy, egyéves pihenő azt jelenti,
hogy valami rendkívüli lesz. Három éve szolgálok, de ilyen hosszú csend
még nem volt.
A magas, rácsos ablakon egy kis holdfény lopakodott be. Az éjszaka
percről percre hűlt.
- Olyan titokzatosak - monologizált tovább Hufeisen. - Pedig minden
újonc tudja, hogy mire készültek egy évig... a Tafilaletet akarják.
Irtózatos harc lesz. Meglátja. Soha ilyen nagy szállítmányban nem
jöttek újoncok. Tegnap a szpáhilaktanyába egy egész szenegál ezred
érkezett. És mennyi repülőgép... Azt hiszik, hogy mindenki hülye. Ez
lesz a gyarmatosítás utolsó felvonása. Verdammt! Micsoda vérfürdő lesz!
Tegye rá az én kabátomat is...
Ahmed hortyogott. A hideg éjszakában kísértetiesen hallatszott a
távolban üvöltő, gurgulázó tenor. „Allah il Allah Mohamed rasul Allah!"
Ötmillió font!
I.
Hufeisennek csodálatosan igaza volt! Másnap reggel aperitif helyett az
udvarra vezényelték őket. Ott állt az egész század. Újabb kékek is
érkeztek, félig még civilben ácsorogtak. A kürt megszólalt, a káplárok
végigrohantak a sorok előtt, és kürtszó után elhangzott az őrmester
kiáltása: „fixe!" Megjelent egy kapitány és egy hadnagy is.
Valamelyikük intett az őrmesternek, aki egy papírlapról felolvasta:
„Napiparancs: a második század legénysége és altisztjei előre
felvehetik kétheti zsoldjukat. Az ezredes úr minden ember számára
további parancsig napi öt óra szabadságot ad, takarodóig. Akik
tizennégy napnál rövidebb időre vagy akik hosszabb időre, de csak a
szolgálati szabályzat megsértéséért vannak büntetés alatt, azoknak a
hátralevő időt elengedik."
Nyomban utána felhangzott egy kiáltás: „Prêt!" és mindenki rohant a
századirodába, hogy felvegye a zsoldját. Egy óra múlva a kantin
zsúfolásig tömve volt, ájult részeg emberekkel. A külvárost, ahol
citeráslebujok, kávéházak, csodadoktorok és jósok találhatók, nagy
számban özönlötték el a légionisták. A kőfallal körülvett városrészt
ahol a kőfal mögött mindenféle színű nők élnek kiközösítve, elzárva és
megvetve, ócska, több száz éves épületekben, megtöltötték a vörös
kepik. Estig kétszer vonult ki az őrjárat, számos súlyos sebesült,
nyolc arab és három légionista halott. A Place Sidi Carnot, ahol a
légionista Clique szolgáltatja a térzenét, ma csupa kacagás, kurjantás,
és körül a bisztrók telve vannak a pult előtt türelmetlenül tolongó
katonákkal. Mindenki siet! Mindenki részeg! Mindenki boldog akar lenni!
Mert kétheti zsold előre, ez azt jelenti, hogy órákon belül hadba
vonulnak. Kétheti zsold előre és öt óra általános kimaradási engedély
azt jelenti, hogy most hosszú-hosszú hónapokig menetelni kell iszonyú
melegben, verekedni kell idegen országban pocakos kereskedőkért,
részvényesekért, akik most itt ülnek a Sidi Carnot-n, és itt is fognak
ülni, míg a légionisták, szerintük csupa canaille, ott pusztulnak
szomjan a sivatagban. Tehát most sürgősen és félőrülten, mintegy
komprimáltan élni kell! A békés polgárok lassan visszahúzódnak
lakásaikba. A várost uralják a vörös kepik, mindenütt megerősített
járőrök cirkálnak, ordítozó csődületek képződnek, pofonok csattannak,
borízű dalok vegyülnek össze, lövés dörren, szurony csillan, üveg
csörömpöl... Egy véres fejű pincér fehér kötényben segítségért sikoltva
rohan az úton, helybeli lányok és légionisták egymás nyakát átkarolva
dalolnak egy világos ablakból... Azután felharsan a takarodó, és a
kihalt fülledt, mocskos utcákra leszáll a súlyos afrikai éj.
Laverborg, a báró hanyatt feküdt az ágyán, egy hatalmas, szürke fedelű
iratcsomót tanulmányozott, és ceruzával időnként jegyzett valamit. A
légióban mindenkinek van bogara, és így a szobatársai hamar
belenyugodtak Laverborg furcsa szokásába, szürke fedelű iratcsomójával,
ami még anglomániásabb ízt adott zárkózott előkelő viselkedésének. A
báró szobatársai jórészt egy furcsa század tagjaiból maradtak meg. Ez
volt a hírhedt harmadik század, mely majdnem teljesen megsemmisült egy
ütközetben. Babonás dolgokat suttogtak erről a századról, amelynek
megmaradt embereit végül beolvasztották az ötödik század egyik
pelottjába. Ezek az emberek furcsa viszonyban voltak egymással.
Összetartottak és mégis kerülték egymást. Nem látszottak barátoknak, és
mégis együtt maradtak. Ezek közé tartozott Hufeisen is, valamint David,
a zsidó, az óriás Ahmed, Citrom, a féleszű szabó, Jott, az amerikai,
aki állítólag gengszter volt, és még egypáran.
Ide osztották be egy év előtt Laverborgot, a finn küldöncöt és hozzájuk
került most Berg, a lányos arcú fiatalember, akin az előre látható
hadba vonulás miatt megesett az a valami, amit az őrmester szívének
lehetne nevezni, és raportra küldte a főorvoshoz. Berg alapjában véve
nem is volt gyenge, csak nem ismerte még az élet szörnyűségeit. A
kórházban gyorsan nyerte vissza régi erejét.
Laverborg elzárta az írásokat és bement a városba. Hufeisen összenézett
Citrommal. Rajtuk kívül csak Jott tartózkodott a szobában.
- Meg kellene tudni, mit böngészik ez az ember - mondta Hufeisen és az
amerikaira nézett. Jott vállat vont:
- Ha akarod, kinyitom a ládát, de azt megmondom, hogy nem lopom el a
holmiját. És nem lopok katonaládából.
Odament Laverborg polcához. De hátrafelé. Egy pillanatig sem fordult el
a két embertől. A néhai század életben maradt tagjai sohasem
fordítottak hátat egymásnak. Jott leemelte a ládát, és a
kabáthajtókájából kis tűt vett elő. Egy másodperc múlva nyitva volt a
láda. Azután újra bezárta, és visszaszállította a helyére. De a szürke
fedelű iratcsomó ekkor már Hufeisen kezeiben volt. Az iratcsomó tetején
egy vörös körpecsét látszott.
A lépcsőház felől közeledő lárma hangzott. Hufeisen az írásokat
elrejtette. Kolseff, a köpcös, harcsabajuszú orosz jött be és
Ringelein. Mind a ketten az elátkozott századhoz tartoztak. Ringelein
artista volt. Vándorcirkusz-tulajdonos. Egy kisebb német városkában nem
kapott játszási engedélyt, és nyomorában, kétségbeesésében felgyújtotta
a vándorcirkuszt, elkergette a családját és a két kiéhezett oroszlánt
szabadon bocsátotta. A vadállatok több embert szétmarcangoltak. A
kopasz negyven év körüli berlini artista két nap múlva jelentkezett
Belfortban és felvétette magát a légióba.
Öten voltak együtt a régiek közül. Komoran nézték egymást.
- Az idei offenzíva a Tafilalet ellen megy.
Csend lett. Ennek különös jelentősége volt számukra.
- Kezdődik újra a tánc...
- Nem! - kiáltotta az orosz. - Most már elég volt! Most már alig
vagyunk egypáran! Elég volt! - és körülnézett, mert tulajdonképpen nem
is tudta, hogy kihez beszél. A láthatatlan gyilkoshoz beszélt, akit
nem ismertek, aki közöttük volt.
- Lehet, hogy novemberre már bevonulunk a Tafilaletbe - mondta Jott, és
felcsillant a szeme. Azután mások jöttek, nem tartoztak a régi
századhoz, és Jott erre fütyörészni kezdett, Hufeisen hangosan
kacagott, és az orosz a térdeit csapkodva kiáltotta jókedvűen:
- Úgy kellett annak a nőnek!
A kantinból részeg kórus hallatszott fel.
Néhányan hozzáfogtak a paqetage-nak elnevezett türelemjátékhoz
gyufaszálakkal és viaszdarabokkal, hogy a szíjak és táskák ragyogjanak
a reggeli gyakorlathoz, esetleg az éjszakai riadóhoz. Citrom még mindig
fütyörészett, és Tirone, a legöregebb baka, aki már tizenkettedik évet
szolgálta és megjárta Madagaszkárt, kapcára való tekercset hasogatott
egy vastag ruhadarabból, amely női alsószoknya lehetett, mielőtt Tirone
ellopta. A káplár és az őrmester jött be, mögöttük egy tiszt.
- Halt! Fixe!
Mindenki azon a helyen és azonmód, ahogyan éppen volt, mereven megállt.
Tirone kifogástalan zubbonnyal, de alsónadrágban.
- Valamennyien nyissák ki a ládájukat - harsogta az őrmester -, és
további parancsig gyülekezzenek az udvaron. Részeges disznók,
bemehetnek a kantinba. Rompez!
Mindenki serényen magára kapkodta a ruháját, kizárták a katonaládákat,
és egy perc múlva csak a két altiszt és a tiszt maradtak a teremben. A
hadnagy az orrát fintorgatta, és lovaglóbotjával mutogatta a gyanúsabb
ládákat vagy csomagokat.
- Semmiféle szabálytalansággal ne törődjék, csempészett vagy lopott
vackokkal ne bíbelődjön, büntetendő hanyagságokat ne vegyen figyelembe,
kizárólag könyv és írás után kutasson. De ne piszmogjon, maga ló! -
mondta udvarias hangsúllyal a tiszt.
Egy félóra múlva a hadnagy eltávozott, és aktatáskájában vitte magával
a szürke fedelű iratcsomót a vörös folttal.
II.
A lány és a férfi, mind a ketten arabok, mozdulatlanul álltak és
figyelték a kapitányt. Pokoli volt a hőség itt a szpáhilaktanyában,
amely vastag, várszerű falaival mint egy gyűjtőlencse, úgy fogta össze
a forró napsugarakat, de nem bocsátotta ki őket magából, hanem
kemencévé lett tőlük, szinte forrt a levegő benne. Még a szenegáli
ezred trópuson született bakái is aléltan hevertek szalmazsákjaikon. A
lovakat félóránként mosták hideg vízzel, Gilles kapitány hátat
fordított a bennszülött párnak, az ablakhoz lépett. Sivár
kaszárnyairodában voltak. Fehérre meszelt falak katonai térképpel és
Foch marsall sokszorosított portréja. Két három bagószagú bútor: kopott
citromfa íróasztal, piszkos ripsszel bevont székek és egy hosszú pad.
Az íróasztal szutykos készletén kívül ott voltak még: a kapitány
kardja, szolgálati revolvere, ezüst cigarettatárcája, egy nagy üveg
pálinka, amelynek dugótlan nyílása körül hatalmas, fáradt dongó
telepedett le és szállt el minduntalan. Egy nemrég elfogyasztott sonkás
zsemlye morzsái feküdtek a félig megírt jegyzőkönyvön. A kapitány nem
látott ki az ablakon, mert le volt eresztve a redőny. Csak állt, és
nézte a könnyű redőny közein a nap fehér csíkjait. Ezek a csíkok most
az arcára és ruhájára vontak párhuzamos, keskeny árnyakat. Ingujjban
volt. A zubbonya az ajtóba vert fogason lógott. Kihajtott inge alatt,
amelyet még ki is gombolt végig, medalion csüngött vékony aranyláncon.
A kezében lovaglóbotot tartott. A pálca ezüst lófejben végződött. Az
ingujja fel volt gyűrve, az arca sárga volt és nyirkos, a vére időnként
zúgva szállt le a fejéből, és egy halvány ér lüktetett a homlokán.
Nehezen állta a meleget. Hideg fürdő, európai klíma után sóvárgott, és
utálattal érezte a saját szájából párolgó alkoholgőzt. E pillanatban a
következőket gondolta: megőrülök a hőségtől... ha a káplár nem szerez
jeget az anisetthez, akkor holnap megtanulja az Úristen nevét!... Ezek
itt tagadnak... Na és? Mi közöm az egész bandához! Mit kell
vallatnia?!... Mi közöm ehhez a ronda, undok sírveremhez és ahhoz a
felfordult szakaszvezetőhöz?... Párizsban ilyenkor az ember kilovagol a
Bois-ba... És Mária! Eh! Mária pusztuljon el... Tulajdonképpen miatta
keveredett abba a piszkos részvényügybe... Igen! Istenem, hogy ette a
pénzt az a nő! De hol van még a világon olyan nyak... olyan hófehér kis
gödrös térd?... Megérte? Fenét! Van nő, akiért érdemes volt ide kerülni
a mocsokba, a forróságba, az unalomba és az elbutulásba?... Nincs!...
És ha nem helyezik át a szenegáliakhoz, két hónap múlva előlépett
volna. Így örülhet, hogy csak degradálták... Istenem! Már egy éve.
Csak Máriát láthatná! A fehér lovaglónadrág zsebéből kis kölniflakont
vett elő, megnedvesítette a zsebkendőjét, végighúzta a homlokán és az
orra alatt. Mély lélegzetet vett. A dörömbölő, vergődő szív percenként
kívánt egy ilyen sóhajt tehetetlen légszomjában. Megfordult az
ablaktól, és a nyugodt tekintetű bennszülött férfit nézte:
- Na, most mondj el mindent... De ide figyelj! Ha továbbra is tagadni
mersz, visszasírod magad a kezemből az őrségre. Arról biztosíthatlak.
Hogy is hívnak?...
- Muhat a nevem, uram.
- Hát ide hallgass, Muhat, bizonyára hallottál már arról, hogy
embereknek néha betömik sóval a száját és kifektetik a napra. És
hallottál már arról is... hogy valakit összekötözve belöknek a
krumpliverembe, ahol reggelre lezabálják a bőrét a százlábúak... és van
még ilyen sok... Érted?!... Szóval Ladrun őrvezető meg akarta csókolni
ezt a lányt... - A lányhoz fordult: - Így volt?
- Így volt uram - mondta nyugodtan a lány. - Közvetlenül zárás előtt
egyedül voltam a söntésben, és akkor az őrvezető dulakodni kezdett
velem, már majdnem elájultam, mert letepert a polcra, a hátamat
szorította a vízcsap, és akkor...
- És akkor te lelőtted! - kiáltott a férfira. - Felelj, kutya! Mond,
hogy lelőtted, mert hangyabolyra köttetlek!
- Nem én tettem, uram!
A kapitány minden nyomasztó kínjával, kirúgottságával és veszetten a
forróságtól belevágott az előtte álló férfi arcába, pontosan az
orrcsontját találva, amely most egy kissé elvált az egyik porctól, és a
nyíláson át lassan folydogált a vér. Annak a szeme sem rebbent. Gilles
kapitány ismét felsóhajtott, és megállt az ablaknál háttal a két
kihallgatottnak, akik a levegőbe bámultak. Elmozdította kissé a
redőnyt, de mintha az előbbi ütést kapta volna vissza, úgy csapott
égetően az elbírhatatlan délutáni nap az arcába. Visszahullajtotta...
Mária bizonyára azzal a fiatal márkival... Na! Köpök rájuk!...
Banda!... Persze, itt nincs nő, aki kölnizi magát... Istenem, ha még
egyszer Párizsban lehetne... Ablakai a Vendme-ra néztek... Ásított, a
szeme előtt zúgott valami, és kis pontok jelentek meg... Egyik kezével
az asztalra támaszkodott és pálinkát töltött... Azután végigmustrálta a
vérző arcú embert.
- Sajnálom, hogy megütöttelek, na... Csúnyán bántak itt veled. Ez a
Simon őrmester egy barom. Egy pimasz barom. Ez azt hiszi, hogy ő itt az
úr, és összetörhet mindenkit. De csak bízd rám azt a kutyát! Az a
Colomb-Bécharba megy. Kezeskedem. Odakerül a Zephirekhez utat építeni.
- Felkattintotta a tárcát, kivett belőle egy cigarettát és odatartotta
a kihallgatottnak is az etuit. - Gyújts rá, kérlek. - Tüzet is adott
neki. A bennszülött mintegy vezényszóra, dohányzott. - Nézd, Muhat,
most őszintén beszélek veled, az a Ladrun egy rühes gazember volt.
Ezzel az egész vidék tisztában van. A legkoszosabb őrvezető volt. Meg
akarta csókolni a szeretődet, és te lelőtted. Mi, franciák az ilyesmit
nagyon is megértjük. Én is lelőttem volna. Egyáltalán legfőbb ideje
volt már, hogy valaki ezt a frátert lelője. Senki sem hagyja a
szeretőjét. Ha őszintén bevallod, hogy te voltál, a haditörvényszék
bírái nyájasan bólogatnak majd, és elküldenek esetleg egypár évig a
sivatagi vasúthoz dolgozni. Fütyülj rá. Semmi az egész. Beszéljünk
egymással mint úriemberek...
Az arcán viaszos fényben csillogott a verejték, és tétován
végigsimította a homlokát, azután nagy sóhajjal széthúzta a mellén az
inget, mintha legszívesebben letépné magáról. A pillája egy másodpercre
bágyadtan behunyódott, és sárga villanások cikáztak a szemhéja mögött.
- Ez a helyes kifejezés... beszéljünk mint úriemberek... Persze hogy
lelőtted azt a parasztot... ugye lelőtted?
- Nem lőttem le, uram.
- Nem lőtted le? - Előrehajolt, összeszűkült a szembogara, megrezdült
az orrcimpája, és újra kérdezte, nagyon tagolva: - Nem lőtted le? -
Hirtelen háromszor lendült a bot. Az elsőnél sziporkázva felrepült a
cigaretta az egykedvűen álló bennszülött szájából, a másik két ütés
keresztbe csapódott az arc teljes hosszán, egyetlen égő, kékesvörös
szorzójelet hagyva maga után. - Hát ennyit ér a barátságom, te
átkozott?... Hát te itt továbbra is hazudozol? Hát te kiröhögöd a
lovagiasságot?!
Sípolva lihegett, és a bot darabokra tört a kezében. Sem a férfi, sem a
lány nem mozdult. - Most öt percig még itt vagy. Azután átadlak újra
Simonnak. Tudod, mit jelent ez?
- Tudom uram.
- Bevallod?
- Nem én tettem, uram.
Pálinkát töltött magának és felsóhajtott... Istenem, micsoda szörnyűség
ez az egész, és micsoda undok vadállat lett ő itt. A bagószagú hőség
mint egy meleg fürdő fogta körül a testét feje búbjáig. Az alkohol
kellemes bódulatba hozta az agyát, de a szíve még nehezebben dolgozott,
és a szempillái egyre súlyosabbak lettek. Egy régi párizsi melódia
jutott az eszébe, azt fütyörészte, csücsörített szájjal, de
hangtalanul. Megtántorodott, csuklott egyet, azután zsebébe
mélyesztette a kezét, és megállt a leány előtt. Az egyik térdét rázta,
tettetett közömbösséggel. - Neked látnod kellett, hogy ki lőtt.
- Nem láthattam, uram, háttal álltam az ajtónak - mondta a lány.
- Ha te háttal álltál az ajtónak, mikor az őrvezető megölelt, akkor
téged kellett volna találnia a lövésnek. Most megfogtalak!
- Én éppen ellöktem az őrvezetőt, ő hátralépett, hogy újra nekem
ugorjon, akkor dördült el a lövés, és én elájultam a kimerültségtől.
Így volt, uram.
Mialatt a lány beszélt, egy kissé fölé hajolt, és hirtelen finom
kölniszagot érzett, ismerős, kellemes illatot, amely a leány testéből
áradt. Egy pillanatig behunyta a szemét és minden vére az arcába
tódult. Nem is hallotta, amit a leány mond. Máriának volt ilyen illata!
Párizsnak!... A Luxembourg-kertnek ősz felé, mikor lehullott, nagy
falevelek vastag szemétjébe süppedt a csizmája...
- Te kölnivizet használsz?
- Igen, uram... - Most először látszott a lányon ijedtség.
A kapitány visszament az asztalhoz és pálinkát ivott. Lebiggyesztett
szájjal mosolygott. Sárga arcáról patakzott a víz, az inge kerek
foltokban tapadt hozzá, és az agyán nagy morajlással csaptak át az
alkoholmámor hullámai... Újabb cigarettára gyújtott és barátságosan
rámosolygott Muhatra...
- Nagyon okos voltál, hogy nem vallottál semmit. Most már elárulhatom
neked... Nem volt bizonyítékunk... A törvényes rendelkezések értelmében
huszonnégy órán belül vagy le kell tartóztatni, vagy szabadon kell
bocsátani az olyan gyanúsítottat, aki nem tartozik a fegyveres erők
kötelékébe... Örülhetsz, hogy nem puhítottunk meg. - Máris írt valamit
egy lapra, odaadta az előtte álló férfinak. - Elmehetsz. - Nem mozdult.
- Nem érted? Elmehetsz!
- Nem megyek, uram.
Fenyegetően és csodálkozva állt oda a bennszülött elé, olyan közel,
hogy összeért a testük.
- Te nem mész? Te ki akarod próbálni, milyen az, mikor Simon őrmester
fejjel lefelé a napra köttet, és két égő gyertyát erősít a meztelen
talpadra, amíg tövig ég mind a kettő.
- A menyasszonyom nélkül nem megyek - mondta csendesen.
A tiszt hátrahőkölt. Így átlátott rajta ez a fickó!
- Õ természetesen őrizetben marad, elsősorban mert valószínű, hogy
bűntársa volt az ismeretlen tettesnek, másodsorban a koronatanút a
főtárgyalásig nemcsak jogunk, de kötelességünk őrizetben tartani. - Az
arca fenyegetővé torzult. - Te talán nem mersz egy védtelen nőt a
francia hadsereg becsületére bízni?...
- A francia hadseregére igen.
Nagy csend lett. A kapitány felcsatolta a kardját, azután kivonta a
pengét a hüvelyéből, és a bennszülött elé állt.
- Hogy értetted ezt?
Az váratlanul így szólt:
- Megkérhetem önt uram, hogy fáradjon velem a másik szobába, ahol senki
sem hallgathatja ki a beszélgetésünket? Fontos bejelentést óhajtok
tenni.
- Miféle bejelentést?!
Kissé megtántorodott, és kardhegyével végigkarcolta a csizmája orrát.
- Ötmillió font értékű platináról, amit Abd el Krim leveretése után
rejtettek el. Ha én és Emisha egy félórán belül innen eltávozunk,
megmondom önnek, hol van elrejtve a platina. Bizonyítékokkal is
szolgálok.
Ötmillió! És ha hazudik ez a fickó?... Nem kockáztat semmit. Neki végre
is kötelessége meghallgatni a vallomást... És nem kötelessége azonnal
jegyzőkönyvet felvenni... Persze hogy nem kötelessége...
- Gyere! - Átvezette a másik szobába.
...Egy félóra múlva az összevert bennszülött és a leány eltávoztak a
szpáhilaktanyából.
III.
...Nem vett fel jegyzőkönyvet. Egy tervrajz volt előtte és egy teleírt
lap. Ebben a pillanatban kürtjel harsant fel az udvaron. Gilles jól
ismerte ezt a jelet. Feljebbvaló érkezik! Nagyot sóhajtott, gyorsan
elrakta az írásokat, felvette a zubbonyát. Hatalmas túrakocsi siklott
be a szélesre kitárt kapun. A helyőrség fegyverben állt. A vezérkari
százados kiszállt a kocsiból, és kétszer idegesen legyintett, jelezve,
hogy hagyják abba az egészet... Hála istennek, nem inspiciálni jön -
sóhajtottak fel megkönnyebbülten az altisztek.
- Menjünk az irodába, kapitány úr - mondta Gillesnek, aki az egész
parádé élén állt. Becsukták a szárnyas kapukat, a félálomban díszelgő
szenegáli gyalogosokat és festői szpáhikat harsány vezényszavak
oszlatták szét.
Gilles hellyel kínálta a századost.
- Du Garde vezérkari százados vagyok - mondta az érkezett.
Önkénytelenül is megrándult az orratöve a pállott bagó- és
pálinkaszagtól. - Kapitány úr már megkapta bizonyára a parancsát, hogy
milyen pozíciót foglaljon el a Tafilalet ellen meginduló
hadműveletekben.
- Egy hónap előtt, százados úr.
- A hadművelet megkezdése előtt a hadügy tisztázni szeretne egy
misztikumot. Ezért vagyok itt. Ebben a kérdésben az északi haderő
tisztikarával kell együttműködnöm.
- Megmondhatná, százados úr, hogy miről van szó?
- Ötmillió font értékű elrejtett platináról.
Gilles-nek hirtelen felkavarodott a gyomra, és elsápadt.
Menni vagy meghalni?
I.
Estefelé annyira lehűlt a levegő, hogy az európaiak végre
kikászálódhattak ágyaikból, fürdőkádjaikból, a kiskereskedők, egyéb
híján, teknőikből, és a papírvékony pizsamák helyett polgári ruhát
ölthettek magukra.
Du Garde százados a kertek között fekvő, európai külvárosban bérelt egy
szép villát. A századosnál szigorúan bizalmas katonai megbeszélés
folyt. Ezt még csak nem is sejthette senki. Du Garde estélyt adott
néhány barátja tiszteletére, húga, Claire volt a háziasszony. A
vendégek között volt néhány magas rangú sivatagi vezérkar tábornok
intendánsa, de ezek, még néhány magas rangú katonával együtt
elvegyültek a nagy társaságban, táncoltak és adomáztak, csak úgy
éjféltájban vonultak be a könyvtárszobába, amelynek kettős, párnázott
ajtaja volt. Itt azután komoly tanácskozás folyt. A könyvtárszoba
ablaka alatt egy óriási szpáhi e szokatlan órában az angolkertet
ápolta. Igazán nem látszott rajta, hogy őrségen áll. A hat vezérkari
tiszt és a kormányzó helyettese egy térkép körül ültek.
- Összefüggően és röviden, megbízhatatlan értesülésünk a következő -
kezdte a tábornok. - Miután Abd el Krim megadta magát, már nem lehetett
visszaindítani azt a döntő jelentőségű anyagi segítséget, amit, hála
istennek, elég későn küldött el egy velünk ellenséges nagyhatalom. Ha
Abd el Krim idejében kapja meg az ötmillió fontot, akkor Franciaország
pénzügyi helyzetére nézve végzetesen hosszú hadjáratban folytatódott
volna a felkelés. Abd el Krim három embere a könnyen kezelhető kis
ládát, amely ötmillió font értékű platinarudat tartalmazott, valahol
elrejtette. A három embert később megölték. Tipikus keleti história.
Erről az ötmillió fontról a legkülönfélébb hírek terjedtek el.
Hírszolgálatunk szerint a Tafilalet ellenállását Yacub EI Mansur
állítólagos közvetlen leszármazottja, a hammadai caid szervezi. Nagyon
veszélyes ember. Nem sokat tudunk róla. Hónapokra eltűnik a pusztában
vagy az Atlasz járhatatlan útjain bolyongva. Azután órákra újból
megjelenik. A vallási babona a legjobb takaró, és az arabok, különösen
a főembereik, nemcsak nagy hadvezérnek, hanem jövőlátó prófétának is
tartják. Nem is kell talán mondanom, milyen katasztrofális lenne e
pillanatban, ha egy felkelést kapnánk itt a nyakunkba. A nagyhatalmak
így sem nézik jó szemmel itteni mozgolódásunkat. De nem érdekel
bennünket a véleményük. Mindenesetre óvatosan kell eljárnunk. Ha az
ötmillió font meséje igaz, és ez a caid, Barud el Mansur hozzájut a
pénzhez, akkor olyan katasztrófára lehetünk elkészülve, ami évekre
visszaveti a Tafilalet, a Tuat, a Tadla és a számunkra értékes többi
terület megszállását. Lehet, hogy ez az ötmillió csak egyike a
titokzatos meséknek, amit a Tafilalet évtizedek óta kitermel magából,
de erre nem bízhatjuk magunkat. A hammadai caiddal nem lehet tárgyalni.
Fanatikus. A megelőző támadást már a jövő héten megkezdjük. És ezzel a
misztikummal a fejünk felett indulunk harcba. Nagyon kellemetlen.
Hozzátartozik a meséhez a 3-ik század története. Ez az úgynevezett
elátkozott század. Részt vettek a Tadla környéki tragédiákban. Ott
voltak Ait Yacubnál, ahol a második századunkat teljesen
megsemmisítették a Tafilalet egységei. Jelentést kaptunk, hogy azóta a
3-ik században, amelynek hatvan embere maradt életben, nagyon sokan
haltak meg természetellenes halállal. Hatvan légionista közül
tizenkettő él, és negyvennyolc merényletnek esett áldozatul. Valamelyik
két év előtt jelentkezett egy ezredesnél, hogy fontos jelentést akar
tenni. Amíg az előszobában várt, ismeretlen tettes leszúrta. A seb
egészen olyan volt, mintha vékony francia bajonettől származna.
Keményen, de döbbenetesen pattogtak a szavai. Minden egyes adata
dermesztően hatott. Negyvennyolc ember halt meg erőszakos halállal.
- Semmiféle nyomozás nem vezetett eredményre. Az esetet hírszolgálatunk
összefüggésbe hozza az ötmillió font legendájával. Sajnos, mindössze
ennyi az értesülésünk. Ha a platina valóban létezik, akkor olyan helyen
van, ahol a caid hozzá tud jutni.
- Lehet, hogy nem - mondta a tábornok és a térképre mutatott. - Ha itt
van a Tadla környékén, valamelyik előretolt helyőrség közelében, akkor
nem közelíthetik meg, mert az egész vonalat géppuskatűz alatt
tarthatjuk a legkisebb megmozdulásra.
- A tábornok úr véleményén vagyok. Ha ez a platina létezik, akkor csak
olyan helyen lehet elrejtve, amelyet mind a két oldalról egyformán
blokád alatt tarthatnak, különben vagy a titkot ismerő légionisták,
vagy Barud el Mansur emberei elvitték volna. A 3. század ügyében
elrendeltem a legénységi szoba átvizsgálását, és minden írást
elkoboztattam. Ez a szolgálati szabályzat szerint úgyis jogos, és
remélem, hogy talán valami nyomra vezetőt is találhatunk.
- A vizsgálatot már lefolytatták? - kérdezte Gilles kapitány, aki
szintén jelen volt a megbeszélésen. Nagyon bágyadtnak érezte magát,
mint általában az alkoholisták, ha a szervezetük nincs ellátva a
kielégítő mennyiségű méreggel.
- Egypár füzetet, mappát hoztak az előbb. Még nem volt időm átnézni -
mondta Du Garde.
...Miután Emmy Desposlin Du Garde-ék vendége volt, természetes, hogy
Ranat doktor is szabadságot kért a kórházban, és Marokkóba jött
pihenni. Az öreg Desposlint egy bukott bank felszámolása Párizsban
tartotta, és így Emmy csak egyedül érkezett meg. Claire teljesen
kiheverte a betegséget. Igaz, hogy fiatal lánynál két év nagy idő, és
már második esztendeje volt, hogy vőlegényét leleplezték, de sokan
mégis idegenkedve nézték a viruló, jókedvű, egészséges leányt, aki nem
is olyan régen még menyasszonya volt a tragikus véget ért Toulet-nek.
Különösen a néhai kapitány barátainak nem tetszett ez. De Claire nem
sokat törődött velük. Emmy énekelt, és a vendégek jól érezték magukat.
Hajnal felé járt, mikor az autók minden irányba elindultak a villa
elől, és a szpáhi a könyvtárterem ablaka alatt megelégelte a La France
rózsák ápolását. A könyvtárszobában most a házigazda legszűkebb köre
volt csak együtt és Baujol hadnagy, Du Garde titkára. A lányok
ásítottak.
- Az élet itt semmiben sem áll Párizs mögött - mondta Ranat doktor. -
Nem találják?
- No, én beszéltem valakivel - nevetett Du Garde -, akinek nem ez a
véleménye. Gilles, BlattdAff kapitány nem valami jól érzi magát itt.
Úgy látszik, nem bírja a klímát. Kérem, Baujol. Mutassa meg végre nekem
a legénységtől elkobzott írásokat. - Baujol kiment. - Ugyanis valami
szabálytalanság ügyében átkutattuk a Bel-Abbes-i kaszárnyát, és
elkoboztunk minden könyvet és írást. Katonák ne firkáljanak.
- Szörnyűség lehet katonának lenni - mondta Emmy. - Fegyelemben,
szigorban, parancsnak élni.
- De ez a közlegénytől ezredesig egyformán ér minden katonát. A
parancsokat nekem is röviden osztogatják, választ tőlem sem tűrnek,
éppúgy alá vagyok rendelve a feletteseimnek, mint amilyen
alárendeltjeim azok, akiknél magasabb rangom van - mondta Du Garde. - A
katonaélet nem valami mulatságos, de gyönyörű és fontos hivatás.
- Szegény Toulet sokra vitte volna, ha nem vétkezik - mondta Emmy. -
Azt hiszem, jó katona volt.
Du Garde elszomorodott.
- Született katona volt, az biztos. Azonban a katona első kelléke
mégiscsak a becsülete. De ne beszéljünk róla...
- Igaz! Ezt az ügyet betemette az idő - mondta Ranat -, és az emberek
gyorsan felejtenek. Már nem is emlékeznek a Toulet-ügyre.
Du Garde sóhajtott. Mintha nem tudná elfelejteni szerencsétlenül
elpusztult bűnös barátját. Claire is komoran nézett maga elé. Azután a
százados csak ennyit mondott:
- Toulet-ügy nincs!
A hadnagy behozott egy iratcsomót. Legfelül egy szürke mappa volt,
piros folttal a tetején. Vörösbor lehetett. A százados szórakozottan
maga elé tette, kinyitotta a fedelét, és a fedél alatt egy nagy, fehér
lapra hatalmas betűkkel ez volt írva:
„A TOULET-ÜGY!"
II.
Minden szem ezt a három szót olvasta. Kísértet jelent meg közöttük. Du
Garde hirtelen felállt, és becsapta a táblát.
- Jó éjszakát. Azt hiszem, legfőbb ideje, hogy aludni menjünk.
Egy kedves pillantásával megkereste Emmyt, azután a mappát bezárta a
katonai iratokat őrző páncélszekrénybe és bement a hálószobájába. A
többiek is elköszöntek egymástól és a szobáikba mentek.
Du Garde egy félóra múlva teljesen felöltözve visszajött a
könyvtárszobába, kinyitotta a páncélszekrényt és felnyitotta a mappát.
Csodálkozva látta, hogy a kivonatos újságközleményeken kívül a
Toulet-ügy tárgyalásának teljes jegyzőkönyve ott volt másolatban.
Hogyan szerezhette meg egy légionista a hadügyminisztériumtól az akták
másolatát?
Az aktákat valaki széljegyzetekkel látta el. Azután kezébe akadt egy ív
kérdőpontokkal. Ilyenek álltak feljegyezve:
1. „Miért mondta Toulet, hogy harmadikán nem volt a
hadügyminisztériumban, ha tudta, hogy az aláírása erről a dátumról a
portás könyvében van?"
2: „Kiterjeszkedett-e a vizsgálat annak a személynek a kinyomozására,
aki Du Garde százados autóját megrongálta a garázsban?"
3. „Milyen ruhában látta Joseph lakáj a hazatérő Toulet-t az ablaka
előtt?"
4. „Folytattak-e vizsgálatot az irányban, hogy kik voltak Toulet
szülei? Toulet marsall az elítéltet csak hároméves korában adoptálta."
5. „Hová tűnt el a marsall végrendelete? Nem volt kétséges, hogy örökbe
fogadott, egyetlen fia örököl mindent, de Toulet marsallnak mégis volt
végrendelete!"
6. „Toulet kapitány elítélésével megszűntek-e a Gordonnak nevezett
hírszerző kémkedései?..."
Nem volt nagyon érthető a sok kérdőpont. Becsukta a mappát, visszatette
a pénzszekrénybe, és bement a hálószobájába. Sokáig maradt még fent
töprengve, már világos volt, mikor elaludt.
Délelőtt Gilles kapitánnyal folytatott megbeszéléseket, azután Baujol
referált.
- Parancsára átkutattuk a megjelölt század hálótermét. Nem találtunk
mást, csak néhány regényt, Európából érkezett leveleket és a mappát.
- Kinél találták a mappát?
- Max Hufeisen bajor származású közlegénynél, a körön megjelölt
tizenkét ember egyike.
Du Garde feljegyezte a nevet és az adatokat.
- Most hívja fel, Baujol, Párizst, a hadüggyel akarok beszélni.
Lauyonel századost kérem. Sürgős.
Párizs jelentkezett.
- Du Garde vezérkari százados beszél... Nincs ott? Kérek sürgős
információt, hogy ki kapott engedélyt a Toulet-pör aktáinak
lemásolására, vagy kinek a számára íratta le a tárgyalás jegyzőkönyveit
a legfelsőbb katonai törvényszék. - Átadta Baujolnak a kagylót. -
Tartsa a vonalat. - Tovább írta a bizalmas jelentést Hufeisenről és a
mappáról.
- Tessék - mondta Baujol és átadta a hallgatót. Egy hivatalos hang
hallatszott: „Az akták lemásolására nem kértek engedélyt, az aktákról
másolatot 101.430/193. szám alatt a vezérkar kért és kapott."
- Ki van aláírva a vezérkar részéről a megkeresésben?
- Du Garde százados! - hangzott a válasz.
Du Garde letette a kagylót, és csodálkozva állt fel. Valaki az ő
nevében kérte... Hamis pecséttel, hamisított aláírással... És
véletlenül éppen az ő kezébe kerültek a másolatok!
- Hufeisen azonnal előállítandó!
- Hufeisen a századdal együtt útban van a Tadla bázisa felé...
- Legszigorúbb őrizet alatt, leggyorsabban Oranba szállítandó, a
haditörvényszék fogházába. Gépkocsi menjen utána.
Baujol elsietett. Du Garde nyugtalanul járt fel és alá. Bezárta az
ajtót, és elhatározta, hogy tüzetesen átnézi a szürke mappát.
Kinyitotta a pénzszekrényt.
A szürke mappa eltűnt!
III.
Így támadt fel a Toulet-ügy. Nem lehetett ellenőrizni, hogy mikor, hol.
Az igazság lassan, de biztosan ható maró sava rágta, rágta magát
keresztül valamin, ellenőrizhetetlenül... Toulet már nem él, és mégis a
hadügyben, az Atlasz hegység járhatatlan útjai között tagadhatatlanul
bonyolódott a Toulet-ügy...
A holdvilágos afrikai éjszakában finom porfátylak szálltak. A rácsos
kapu kis nyílása előtt egy őr állt. A mecset felől elhangzott az utolsó
fohász Allahhoz. A dohos szobákban mély, ólmos alvásban feküdtek a
szolgálattól, a melegtől és a paqetage-től kimerült emberi testek.
Tirone már elkészült a fél alsószoknyával, és két pár kitűnő kapca
feküdt a polcán. Az alsószoknya másik fele a csomagjában volt. David
Moschkowitz hortyogott, és Kolseff, a köpcös orosz úgy vakarózott, hogy
tíz körme sercegett a testén.
Sikoltva harsant fel a kürt, hosszan szaporán. A szokatlan és félelmes
melódiát rikoltotta: Alarm!
Éjfél elmúlt.
A kihaltnak látszó épület egyetlen perc alatt sorban világosodó
ablakokkal, csörgéssel, zajjal, vezényszavakkal élénkült meg, és a
kaszárnyaudvaron nappali fényben villantak fel a szénszálas lámpák.
Perceken belül a legtökéletesebb rendben, csatok, szíjak, gombok és
bakancsok legpéldásabb ragyogásában, sorban állt a század az udvaron. A
káplárok lepecsételt ládikókból töltényt osztogattak. Mindenkinek
kétszázhúsz darabot. Egy-két vezényszó, puska csattan, koppan;
átforduló testek alatt egyetlen zörrenéssel ér le az összes bal láb a
kövezetre, a kis ajtónyílás helyett a teljes rácsos kapu kitárul, a
kapitány az élre lovagolva megáll, kardja a magasba lendül, és rikolt:
- A mon commandement! Légion!
Indulás előtt mozdulatlanul, feszesen, kemény profilokkal állnak a
sorok. Ez a légió. Derekukon a híres kék öv, amely megkülönbözteti
őket a világ minden más katonájától. Az öv szorosra fogja a mustárszínű
kabátot, fejükön a vörös és kék színű kepik, a tarkó fölött lengő,
fehér vászon ágyhuzattal, ellenzője felett a légió jelvénye, minden
kabátgombba is belepréselve: egy szétrobbanó, hét lángnyelvű gránát.
Hátizsák, borjú nincs. Ezt helyettesíti a barda. A táborhelyeken
leverhető sátorlap, most praktikusan felszíjazva a két vállra, benne
két kötött ing, két alsónadrág, három zsebkendő, egy szappan, egy
munkauniformis. Az egyik csípőn kulacs, bal kéznél csákány és ásó,
vállon a világ legtökéletesebb gyorstüzelő fegyvere: a Lebel karabély.
A francia zászlóra írva ez áll: „Haza és becsület!" A légióén csak ez:
„Becsület és hűség." Hazájuk nincs. A nagy, rácsos kapu fölé De Negrier
generális ezt íratta fel: „Ti, légionisták olyan katonák vagytok, akik
szépen tudnak meghalni. Én oda küldelek titeket, ahol szépen lehet
meghalni!"
- Én avant! March!
A tiszt elindul, és a felirat alatt egyenként áthalad a század. És
kezdődik a menetelés. Kemény, szöges bakancsok taktusai róják a kihalt
utakat, mögöttük poroszkálnak az öszvérek fényszórókkal és
gépfegyverekkel. Leghátul az utánpótlás, s a konyha és a vöröskeresztes
szekér. Ahogy a szőlődombok közé érnek, elrikkantja magát a káplár, és
utána mindnyájan rázendítenek a légió indulójára:
Tin! T auras du boudin!
Tin! T auras do boudin!
Énekelnek...
IV.
Laverborg, a báró megbarátkozott a fiatal, szinte diáknak látszó
Berggel. Ez nem is annyira barátság volt, inkább atyai pártfogás. A fiú
Tirone és a báró között masírozott, negyedik volt a sorban az óriási
Ahmed. Ahmed állandóan vigyorgott. Különleges képessége volt, hogy
menetelés közben is tudott aludni.
A hatalmas kiégett lapályon egy fűszál sem élhetett. Közben mégiscsak
megtudták, valahogy kiszivárgott, kapitánytól őrmesterhez, káplártól
őrvezetőhöz hogy hatszáz kilométert kell menniük. Legkésőbb tizenhét
nap alatt. Mindenki tudta, hogy ez mit jelent: a tizenhatodik napon
célnál lesznek. Egy úgynevezett légionista-menetelésről volt szó, amit
kizárólag ezzel a katonai alakulattal lehet csak megtenni ilyen
terepen. A légionista legelső, legfőbb kötelessége és erénye: menni!
Érthető. A szekerek csak egy-két embert vehetnek fel, falvak, depók
erre nem léteznek. Aki nem tud menni, az meghal. Igaz, hogy legtöbbször
még a kiképzés közben, mikor hetekig napi negyven kilométert kell
menetelni teljes felszereléssel óránként öt perc megállással,
délelőttől alkonyatig a legteljesebb napsütés alatt, szóval átlagosan
negyvenöt fok melegben. Közben tízperces futólépéspróbák, délelőtt és
este testgyakorlatok. Ezenfelül félig holtan a szent paqetage-t is el
kell végezni, viasszal, rongyokkal és gyufaszálakkal. Azután jött egy
ilyen offenzíva, és a légionista ráébred, hogy eddig csak kellemes
tréfában volt része, csak előkészítették, kíméletesen a menetelésre.
Minden órában éles fütty hallatszik a sor elejéről, és a század
megállt. Öt percig álltak. Aki leül, vagy leteszi a puskáját, az kidől.
Nincs ugyan tiltva, de az öreg kamerádok minden újoncot megakadályoznak
ebben. És meg kell tanulni kortyolás nélkül inni. A kulacs nyakát
szorosan a nyelvhez szorítani, újra elvenni; és a nedvességet elosztani
a szájban. Aki iszik, az rövidesen víz nélkül marad. A napi adag felét
táborozáskor be kell szolgáltatni a konyhába. Ebből készül a szupé. Aki
nem szolgáltatja be, az nem kap enni.
Öt perc után kettős fütty hallatszott, és a sor megindult. Berg nagyot
botlott, majdnem elesett. Abban az állapotban volt, midőn egy kavicstól
felbukik az ember. Alig látott. A nyakerei, a torka érezhetően
lüktettek, és a halántékát mintha egy kis kalapáccsal ütnék... A testét
szúrta a por, a fejébe másodpercenként görcs nyilallt bele, és a
combjai fájdalmasan megmerevedtek. A szíve, a tüdeje, az izmai
felmondták a szolgálatot. Már nem énekelt senki, az emberek átalakultak
taposógépekké, arcuk, ruhájuk, sapkájuk egyszínű lett a portól, amely
vastagon belepte valamennyiüket. A légióban nem fejlődhet odáig a
bajtársi szellem, hogy támogassák egymást, hogy az összeroskadótól
átvegyenek valami terhet. A perzselő hőségben, délután, mikor
harminc-harmincöt kilométer van mögöttük, saját sapkáját sem bírja már
senki. A báró mégis megpróbálta karon fogni Berget. Elviselhetetlen
volt. A fiú egyszer előbbre lépett, egyszer elmaradt, egyszer Ahmed
felé dőlt. Ilyenkor mindig egy durva lökést kapott...
A káplár néha végigment a sor mentén, és ráordított:
- Gyerünk, piszok bleu! Gyerünk, az istenfáját! Vagy menj, vagy dögölj
meg! Hé! Maga úri csirkefogó! Ne fogja karon! Nincs a korzón! Hallja!
Ha nem elég a terhe, magára sózhatok egy tüzérségi binoklit! Az egyik
öszvér már úgyis kidőlt! Az istenfáját a nyavalyásoknak! Miért jönnek
el a munkájuktól... - Azután ordított: - Hát tegyen egy zsebkendőt a
puskaszíja alá, maga szerencsétlen teve! Nom de Dieu!...
Mikor a káplár továbbment, Laverborg odatett egy zsebkendőt Berg
vállára, a puskaszíj alá. De az édeskeveset jelentett. A többiek már
jól ismerték a szimptómákat. A sapkája hátracsúszott, az orra és a
szája oroszlánszerű grimaszba torzult és megmerevedett, két fogsora
keményen összeszorult, belégzésnél ijesztően hörgött, kilégzésnél
rövideket sípolt a tüdő. - Fini - motyogta Tirone. A báró
kétségbeesetten ordított a fülébe:
- Igyon! Igyon ki mindent a kulacsából! Hallja?! Ne törődjön semmivel,
igya meg az egész adagját! - De a fiú már nem hallott. Az agyában
pattanásig feszültek a hajszálerek, a tüdejébe levegő helyett egy-egy
hosszú tőr döfött be a légzőcsövén át és vergődve táguló szívizmai
vonakodtak újra összehúzódni.
- Segítsen szétfeszíteni a száját! - ordította Laverborg. - A fogait
szét kell feszíteni! - Most már hárman húzták, Tirone, Ahmed és a báró.
A sapkája leesett, azt felvette mögötte Jott. Késsel feszítették szét a
fogát, végre felengedett... Hörgött, és a báró az összes poshadt vizet,
ami még a kulacsban volt, a szájába töltötte. Közben vonszolni kellett
megállás nélkül, és már nem bírták! A víz úgy látszik, használt, Berg
vánszorogva megindult, Jott hátulról a fejébe nyomta a sapkáját.
- Most mit fog csinálni a fiú, ha a szupéhoz vizet kell adni?
- Ne törődjön vele - mondta Laverborg, és saját kulacsából a nagyobb
részt áttöltötte a fiatalemberébe.
- Miért ne törődjek vele? - mondta Tirone, és ő is töltött hozzá. Ahmed
egy tábla bagóért vagy öt percig, mialatt a káplár elöl járt, vállára
dobta Berg puskáját, és Laverborg, bár ő is az ájulással küzdött, néha
pillanatokra megemelte a fiú hátán a bardát.
Végre! Végre! Szokatlanul hosszú fütty hasított a levegőbe, és a tiszt
aránylag még éles hangja megállást vezényelt. Az emberkígyó megtorpant,
de most már nem mozdulatlanul. Vonaglott. Alig bírták kivárni a
megváltó kommandót: „Formez les faisceaux! Sac à terre!"
A fegyverek olyan pontosan kerültek gúlába, mintha egyébre se lenne
gondja senkinek. Azután, mint egy pihent reggelen a gyakorlótéren,
praktikusan, csendben, gyorsan a bardák már szabályos közökkel,
tetszetős sorokban ott álltak sátorrá verve. Minden mozdulat célszerű,
gyors és éppolyan előírásos, mint a kaszárnyaudvaron. A káplár
végigmegy a háromszögbe formálódott század előtt, kijelöli az őrséget,
„építőket" nevez ki, ezek köveket hordanak össze, hogy előírás szerint
félméteres barikáddal vegyék körül a tábort. Itt már lecsaphat rájuk
egy-egy mór „barka" vagy egy arab „goum". Közben a konyhát „leverték" a
kijelölt helyen, már ég a tűz forr a víz, és hullik belé a zöldség és a
hús. Mire a leves elkészül, áll az arcvonal előtt felépített fél méter
magas háromszög sarkaiban egy gépfegyver és egy fényszóró. Félóra múlva
ájultan alszik minden ember, kivéve az őröket, akik óránként pásztázzák
reflektorral a pusztát. A hiénák és a sakálok marakodva gyülekeznek a
tábor köré, de hátborzongató kacagásuk és vonításuk ezt az álmot,
amiben itt hevernek mozdulatlanul az emberek, nem zavarhatja.
Megpróbálnak a falakra ugrani, és a lazán egymásra rakott kövek zörögve
hullanak. Az egyik őr közébük lő. Erre sem mozdul senki... Pontosan
négy és fél óráig alszanak. Mikor a hold a legmagasabban áll,
megreccsen az ébresztő trombitahang, és tíz percen belül a barda ismét
hátizsák lett. A sor mereven áll, és a füttyre megindulnak a bakancsok.
Kezdődik újra: menni vagy meghalni.
Helyőrség az Atlaszban
Szerencsés napjuk volt. A hegygerincekről visszaverődő felhők esővel
áldották meg őket. A talaj is sziklásabb lett, és délelőtt itt is, ott
is felcsendült a tréfás dal:
Quand on est dans le désert
et qu on n’ pas de chameau
on monte sur sa belle-mère
c’ est kif-kif bourricot...
Délre egy megáradt wadihoz kerültek. A tiszt úgy vélte, hogy nem
tanácsos a századnak átkelni a kis hídon, amit a megdagadt víz alulról
súrolt és lökött. Sokáig tanakodtak az őrmesterrel, nézték a
legénységet, a kocsikat és az öszvéreket, tanulmányozták a térképet és
végül elhatározták, hogy letérnek a domb mögött a khenifrai
karavánútra. Ez az út ugyan nem szerepelt a parancsban, de tiszt és
altiszt nem vállalták a felelősséget a hídon való átkelésért. Letértek
tehát a karavánútra, és a hosszú vonal eltűnt a domb mögött...
Fél óra sem telt el, és egy őrség páncélautón, a legsebesebb iramban
zúgott át a kis hídon, hogy letartóztassa Hufeisent. Az őrség este üres
kézzel robogott haza. Nem értették. A térképen megjelölt útvonalon nem
találták a századot. Elnyelte őket a föld?...
...A hegység lapos, sima, vulkanikus ösvényein haladtak. Az induláskor
vadonatúj bakancsok, talán a legjobbak, mivel valaha hadsereget
felszereltek, teljesen rongyos állapotban voltak. Óránként a füttyjelre
megállhattak néhány percre. Napi negyven kilométeres teljesítmény után
négy óra alvással tovább. Ilyen menetelésről a világ többi katonai
alakulatainak fogalmuk sincs. Három ember, akik az öszvéreket kísérték,
Lucas, Jerome és Patt szintén az elátkozott század megmaradt katonáihoz
tartoztak. Egy helyen, ahol hosszú spirálisban kanyarodott a hegyi út,
Patt az egyik öszvérrel lezuhant. Hosszú fütty! Lucas jelentette a
hadnagynak is: Mentek a kanyarban, leghátul Patt. Egyszer csak zörgést
hallottak, rémült nyerítést, és Patt az öszvérrel együtt a mélybe
zuhant. Mire megfordultak, nem volt sehol. - Tizenegy... - motyogta
Kolseff. Egy rögtönzött bizottság visszament a fordulóig. A katonák
örültek a soron kívüli pihenőnek. Az őrmester, a hadnagy és a kapitány
komoran tanácskoztak, végül visszatértek: a fényszóró menthetetlen.
Ezerkétszáz méter mélységbe zuhant. Fütty hallatszott és távoli, vékony
kiáltás. Az emberkígyó megmozdult, a cipők, bakancsok egyetlen
zörrenéssel folytatták állandó, melódiátlan zenéjük a sziklás úton.
„Tizenegy", motyogta Moschkowitz David Ringelein, a hajdani artista,
aki két kiéhezett oroszlánját részvétlen polgártársaira bocsátotta,
köpött egyet, és így szólt Hufeisenhez: - Kezdődik újra.
Tizenegyen maradtak az elátkozott századból. Abból a hatvan emberből,
aki Ait Yacubnál megmaradt. Ahmed, az óriás török, Hufeisen, Jott, aki
állítólag gengszter volt Chicagóban, David Moschkowitz, Kolseff, az
orosz, Citrom, a féleszű szabó, Ringelein, az állatszelídítő, Jerome,
Lucas és akik eddig még nem szerepelnek, a csendes, zárkózott Burger
fivérek, Johan és Kurt, két svájci. Johan magas, hatalmas szál,
paraszt, a fivére sokkal alacsonyabb és széles vállú. Õket békében
hagyták. Nem értették a tréfát, rendesen elvégezték a dolgukat,
beszélgetni nem tudtak. Az eke szarvához született emberek voltak, a
hegyvidék nehéz felfogású, vontatott szavú, magányos parasztjai. Az út
utolsó, nehéz szakasza következett, a sziklába vágott óriási ösvénynek
legmagasabb pontja, Taurirt del Uarzazt fennsíkja felé. Innen könnyű,
lejtős terep vezet a Ziz völgye mentén a Tadla-vidékhez. Ez az utolsó
szakasz, amely kétezer méter magasságban végződik, olyan meredek, hogy
csak a legnagyobb nehézségekkel haladhattak rajta. Estefelé már
vékony hóréteg tünedezett fel a nyomasztóan ható, csenevész növényzet
aljában, kihalt bokrok, rosszul fejlődött, nagy ritkán következő kopár
fák között, és mire feltűnt a Taurirt gigantikus csúcsa, halott
kráteröblével, bokáig hóban járt a század. Minden kanyarnál
ostorpufogás, kiáltozás, szitkozódás. Elgémberedett tagokkal,
szikláktól leszaggatott ruhákkal haladt ez a rettenthetetlen csapat
lakatlan vidéken, egy bazaltba vágott apró ösvényen, és kínos
fáradozással hurcolta magával teljes felszerelését is. Éjszaka hatalmas
tábortüzeket raktak hótól megtisztított területeken. Reggel mint egy
hosszú hadjáratból visszatérő, tönkrevert utóhad haladtak tovább, és a
hegy gerincén kétezerhatszáz méter magasból végre lefelé vezetett az út.
Délre elérték a Ziz folyót, és estére a Dshebel Sagro szirtjeit
megkerülve, a keleti lejtő alatt feltűnt a beláthatatlan Szahara
alattuk. Egyre derültebb, egyre szebb lett a vidék. A klíma akár egy
csodálatos olasz tavaszé. Pálmák, kaktuszok és gazdag növényzet. A
hegyoldalakban mindenfelé a hosszú, sovány hegyi lakók fehér casbái és
mélyen alattuk a végtelen sivatag.
Most már mindenki tudta az út célját: leváltják Bu Malem helyőrségét.
Bu Malem úgy épült a nagy hegység délnyugati oldalán, hogy a Tafilalet
és az északi sivatag között elhúzódó, bizonytalan Tadla-környéket
ellenőrizhesse. Fehér kis vályogból készült váracska volt, de katonai
szempontból rendkívüli fontosságú, mert a Tafilalet ellen kiinduló
hadműveletek operációs bázisát képezte.
Messze lent, a sivatagban egy tevés karaván haladt. Hosszú, sovány
berberek jelentek meg fekete burnuszaikban a tábor környékén, hogy
kuszkuszt és datolyát adjanak el a katonáknak. Forrtak az üstök.
Azután éjszaka lett. A kijelölt őrökön kívül mindenki mélyen aludt.
Itt, a hegyvidékben otthonos állat a leopárd, ezért a kikötött
öszvéreket rövid pányvára fogták, és őrt állítottak melléjük az
élelmiszer- és konyhakocsikhoz kiállított őrökön kívül. Szabály ugyan
nem volt róla, de ide szívesen állítottak két embert, különösen a
dohányt és a vörösbort tartalmazó szekerek mellé, hogy a kiállított
őrre is vigyázzon valaki. Az óvintézkedések dacára ritkán fordult elő,
hogy a kocsi mellé állított őröknek másnap elfogyott volna az
innivalójuk vagy a dohányuk. Holott kincstári holmik eltulajdonításáért
a depóból haditörvényszék jár, és a legkisebb büntetés nyolc hónap,
traveaux a Biribiben. Biribi volt a büntetőtábor, ahol a kényszermunkát
végezték.
Éles, tiszta holdfény ragyogott, amely a lapály felszínétől néhány
méterig olyannak világította meg a sivatagot, mintha gőzpárák
szállonganának. Pedig csak por volt. A sivatag állandóan vándorló,
finom pora, amelyhez nem kell szellő sem, a legellenőrizhetetlenebb
légáramlások is sodorják áttetsző fellegeiket, és ezeket a fellegegeket
nem látja az, aki bennük van. Számára tiszta a levegő a horizontig.
Csak aki az óriás hegység gerincéről néz a sivatagba, az veszi észre
ezt az állandó, egyenletes, finom fátylat, amely örökké ott pihen az
óriási Bled felett. Sivatagról csak az európaiak tudnak. Az afrikai
bennszülöttek és a légionisták számára a Bled létezik. A nagy Bled, a
sivatag. És Bled az a sík, vakító, forró terület is, amely a Khenifra
karavánúthoz vezet, Bled a halálos, kiégett, poros, hosszú, sík,
terméketlen humusz, és amit az őslakók éppolyan szent ragaszkodással
szeretnek, mint akármelyik nyugdíjazott angol postás a sussexi grófság
lágy vonalú szőlődombjait és gyönyörű erdőségeit.
A huszadik sor négy katonáját állították őrnek. Ahmed került a tábor
északi végébe, Tirone a délire, Laverborgot a fiatal Berggel a depóhoz
és az öszvérekhez osztották be. A szerpentinút hajlatánál egy
előremeredő, roppant bazalt védelmében helyezték el a depót. A két
katona kiült a szerpentinút szélére, ahonnan gyönyörű, holdfényes
panoráma tárult eléjük. Csend volt. Cigarettáztak. Jobbra a hófehér
casbák vonultak egymás fölé építve a hegy aljáig, balra, a sivatag
szegélyén sötét folt és sírkőszerű tömbök: Colomb-Béchar... A sötét
folt az oázis pálmatömegét jelezte, az apró sírkövek fehérre meszelt
vályogházak. Az oázis hátterében, mint egyetlen kolosszális márvány
emlékmű, hófehér, várszerű építmény emelkedett: a Compagnie-Discipline,
a rettegett szaharai büntetőtábor, a colomb-béchari garnizon, a pokol
földi jelképe, ahol kényszermunkában, minimális élelmezéstől, öldöklő
szigortól pusztultak el naponta, többen az elítélt légionisták közül.
Az éjszaka gyönyörű volt. Mozdulatlan pálmák és tamariszkuszfák, messze
a fehér fényben izzó sivatag, köröttük a nagy, zsíros fényű
sziklakölöncök, és fent, több ezer méter magasságban egy békés kráter
öbléből rózsaszínű derengésben füstpárák rezegtek... Cigarettáztak.
- Ostobaság lenne, ha megköszönném, amit tett, Laverborg. Vannak
dolgok, amelyekhez a legszebb szavak is csak nevetségesen aránylanak.
Amit ön értem tett, az ezek közül való.
- Ne legyen gyerek. Bajtársak vagyunk, katonák, és csak természetes,
hogy nem hagyjuk cserben egymást. Ma én segítek magának, holnap talán
maga menti meg az életemet. Szót nem érdemel az egész. A légionisták
különb dolgokat is tettek már egymásért.
- Látja, ez az... Én éppen azt vettem észre, hogy a bajtársi szellem
nincs túlságosan kifejlődve a légióban.
- Téved, fiam. Sok tekintetben nyersek. Sőt tudok eseteket, mikor
csekélységekért esetleg megölik egymást, de a nagy pillanatokban,
súlyos helyzetekben a halálba is követik egymást.
...Egy mély, csodálkozó hörgés hallatszott. Leopárd. Laverborg az
öszvérhez sietett. Az állatok kapáltak, nyerítettek, és dühödten
ráncigálták pányváikat. A báró szorosabbra kötötte őket, és súlyban
tartva a fegyverét, körülnézett. A lejtő bokrai között széttörő gallyak
recsegése hallatszott, és apró kövek hullottak le. Úgy látszik, a
leopárd megcsúszott. Távolodott a zörgés...
Visszaültek egymás mellé, fegyvereiket egy fának támasztották. Jobbra
fent, a szerpentinút emelkedésénél, a táboron túl, mint egy lombtalan,
hatalmas faóriás, mozdulatlanul állt Ahmed árnya. A feje fölött vékony
szuronyának fekete csíkja meredt fel.
- Maga még egészen gyerek - monda Laverborg. - Miféle szörnyűség
kergethette ide a légióba?
A fiatalember komoran nézett le a sivatagra.
- Igaza van. Egy szörnyűség kergetett ide... Meg akartam halni. Gyáva
voltam ahhoz is, hogy tovább éljek... Ezt választottam.
Elhallgatott. A báró nem szólt semmit. A légió íratlan törvényeihez
tartozik a bajtárs múltjának, inkognitójának érinthetetlensége.
- Laverborg! - mondta hirtelen nagy felindulástól elpirultan és
csillogó szemekkel a fiatal Berg. - Én érzem, hogy maga más, mint a
többi. Maga tisztességes ember. Nem tudom, milyen tragédia juttatta
ide, de érzem, hogy maga soha életében nem volt becstelen, hogy maga a
legkülönb ember mindazok között, akikkel valaha találkoztam... ide
hallgasson, Laverborg! Az én titkom sok ember becsületével áll
összefüggésben, nem mondhattam el senkinek, nem beszélhettem róla
senkinek, de úgy érzem, maga meg fogja őrizni. El kell mondanom
valakinek. Beszélnem kell, mielőtt megfulladok... ugye, elmondhatom
magának?
Laveborg némán megszorította a kezét.
- Én... én egy olyan ember miatt kerültem a légióba, akit sohasem
láttam. Akit nem is ismertem. Lehet, hogy maga már hallotta a nevét.
Ez az ember Leon Toulet kapitány...
Lent a síkon szellő támadhatott, mert a mozdulatlanul álló porfátyol
egy helyen srófszerűen megsűrűsödött és a magasba lebbent. A
tamariszkuszfa lombjai is megrezdültek.
- Az én apám a legfelsőbb katonai törvényszék elnöke, La Motte
táborszernagy. Meghitt kapcsolat volt közöttünk, amely csaknem
megszünteti apa és fia között a korkülönbséget. Nemcsak szerettem és
tiszteltem, hanem csodáltam is az apámat. Az anyámat még egészen
kisgyermek koromban vesztettem el. Egyedül maradtunk. Az apám zárkózott
ember, nekem sem voltak pajtásaim, de nem is volt szükségünk senkire.
Gyermekkoromban tüdőcsúcshurutom volt, s ezért apám nem mert a katonai
pályára engedni. Ügyvédnek készültem. Talán másfél éve, nem emlékszem
pontosan az időre, apámat egy rendkívüli eset foglalkoztatta. A
jóformán már feledésbe ment Toulet-ügy. Ezekben a napokban nagyon
sajnáltam őt. Megtörte ez az árulás. Senki sem láthatta rajta, csak én.
A világ előtt szigorú katona és tárgyilagos bíró volt. De otthon,
otthon órákig ült szomorúan, elgondolkozva, alig evett. Fájt neki, hogy
legjobb barátjának, Toulet marsallnak a fia áruló. Õ fanatikusa a
francia hadseregnek, és úgy érezte, a Toulet-ügy ennek a szent ideálnak
az arcára vet árnyékot. Meg tudtam érteni őt. A Toulet-ügy már elmúlt.
De mintha az apám régi magabiztos kedve is elmúlt volna. Azt hiszem,
szerette személy szerint is azt a szerencsétlen kapitányt. Néha
megfordult a házunkban apám bizalmasa, Lauyanel százados, a kémelhárító
egyik legkitűnőbb embere. Feltűnt nekem, hogy ez idő óta sokkal
többször látogat el hozzánk, mint ahogy ő szokta. Ilyenkor bevonultak a
dolgozószobába. Néha indulatosan jöttek ki, mint akik hevesen
vitatkoztak, és úgy látszott, a régi jó viszony sem zavartalan
közöttük. Januárban történt hogy az egyetem előtt megszólított egy
leány. Nagyon elegáns ruhában volt, szemmel láthatóan az úri osztályhoz
tartozó hölgy volt. Bemutatkozott: Du Garde vezérkari százados húga.
Fontos ügyben akar velem beszélni. Természetesen készséggel
rendelkezésére álltam. Bementünk egy bisztróba Du Garde századost
látásból ismertem. Emlékeztem még a perből, hogy a húga Leon Toulet
menyasszonya volt. Clairenek hívják.
- La Motte úr, ön fiatal ember, nemcsak gondolkozni tud, hanem érezni
is. Segítségét kérem. Az én vőlegényemet, Leon Toulet kapitányt
ártatlanul ítélték el. Bizonyítani tudom.
- Akkor talán leghelyesebb lenne, ha az édesapámhoz fordulna.
- Már megtettem. A táborszernagy úr mereven elzárkózik a
perújrafelvételtől.
- Úgy tudom, hogy Toulet kapitány nem él már.
- De a gyalázata igen. Ha ártatlan volt, akkor adják vissza a
becsületét legalább! Ha már az életét elvették!
Valami furcsa érzés markolt össze belülről... Azt kellett volna
mondanom, hogy semmi közöm, hogy nem áll módomban édesapám hivatali
ügyeibe... De nem ezt mondtam.
- Mi a bizonyítéka arra hogy Toulet ártatlan volt?
És a leány elmondta. Tudnia kell, hogy Toulet-t egy ellentmondása miatt
tartóztatták le. Azt állította, hogy november 3-án nem volt bent a
hadügyminisztériumban. Az aláírása viszont ezzel a dátummal szerepelt a
portás könyvében. Nos, az aláírásról nemcsak azt állapították meg, hogy
nyilvánvalóan hamis, hanem azt is megállapították, hogy nem Toulet
töltőtollával írták. Még a tinta is más árnyalatú, mint a többi
Toulet-aláírásnál. A leány felmutatott egy iratot, amelyben a
koronatanú, az inas, Joseph megváltoztatta a vallomását. Az az ember,
akit ő Touletnek képzelt, és aki a mondott éjjelen, a vádlott
vallomásával ellentétben későn jött haza, a kapukulcsot keresgélte egy
kulcscsomón. Viszont a kapitány négy kulcsa közül évek óta minden
keresgélés nélkül megtalálta a kapukulcsot. A keresgélő kézen nem volt
rajta a családi gyűrű. Az inas nem hallotta, hogy ez az ember aki a
kapu előtt a kulcsot kereste és hasonmása volt Touletnek, bejött volna
a kapun. Az inas még nem aludt, és azt állítja vallomásában amire nem
is gondolt a tárgyaláson, hogy elmenni sem hallotta előzőleg a
kapitányt, pedig a súlyos kapu sohasem csukódik zajtalanul. Szóval a
perdöntő tanú csak azt tudja, hogy az a civil, aki az utcán az ablaka
előtt megállt, arcban semmiben sem különbözött Toulet-től. Szintén
perdöntő vallomás volt egy mulatóhely főpincérének a tanúskodása, aki
augusztus tizenkettedikén Toulet-t egy előkelő mulatóban pezsgőzni
látta. Vallomása szerint a vádlott két hölgyet vendégelt meg, és a
számlája meghaladta egyhavi tiszti fizetését. Most utólag ez a vallomás
is megdőlt. Véletlenül egy jelentésben meglátták Toulet nevét, és ebből
az okiratból kétségtelenül kitűnik, hogy a vádlott augusztus
tizenkettedikén egy hadicélokat szolgáló találmány bemutatóján vett
részt Le Havre-ban. Ezt legalább negyven tiszttel lehet bizonyítani.
Úgy látszik, a dátumra Toulet nem emlékezett a tárgyaláson. Mindez még
nem bizonyítja Toulet ártatlanságát, de az bizonyos, hogy a
legterhelőbb tanúvallomások és az egyetlen tárgyi bizonyíték, az
aláírás vádjai megdőltek. Én jogász vagyok. Tudom, hogy az elmondottak
alapján az ítélet justizmord. Túlságosan biztosak voltak Toulet
bűnösségében. Különben néhány kérdés tisztázása, egy szélesebb körű
vizsgálat megsemmisítette volna a vádat. Megígértem Claire Du
Garde-nak, hogy beszélni fogok az apámmal. Mikor hazamentem egyenesen
a szobája felé tartottam, de nem nyitottam be, mert hallottam, hogy
hangosan vitatkozik valakivel. Megütötte a filmet a Toulet szó. Nem
bírtam elmozdulni. Lauyanel hangját hallottam: „...Ma újra faggattam az
inast. Eszébe jutott, az a civil, akiről azt hitte, Toulet,
csokornyakkendőt hordott. Toulet gyűlölte a csokornyakkendőt, ilyen nem
is volt neki, a házában minden úgy van még mint a letartóztatás napján,
újra átkutattam; csokornyakkendő nincs. Szürke ruha nincs. És ha ki
fogom kutatni azt a személyt, aki megrongálta Du Garde autóját a
garázsban, akkor biztos nyomon leszek. És ki fogom nyomozni!..." „Újra
figyelmeztetem önt százados úr, hogy a francia hadsereg érdekei és egy
ember becsületénél sokkalta magasabb etikai szempontok nem teszik
kívánatossá ezt a nyomozást!" „És én legalázatosabban megismétlem
excellenciádnak, hogy a lelkiismeretem nem tud belenyugodni Toulet
kapitány sorsába. Hiszem, hogy ártatlan volt! Megfontolás nélkül
tartóztattam le a barátomat, mikor a kötelességem így diktálta... De
most..." „Ha mindaz igaz, amit ön mond, az sem bizonyítja Toulet
ártatlanságát..." „Ha más nem - mondta lehalkított hangon Layuanel -,
bizonyítja Gordon. Excellenciád is tudja, hogy sajnos Gordon
tevékenysége nem szűnt meg Toulet halálával. Tehát a megdöntött
tényeken kívül mi fent, a hadügyben még egy nagyon szomorú bizonyítékot
tudunk Toulet mellett: Gordon a világ legügyesebb kéme nem ő volt..."
„Százados úr! Figyelmeztetem, hogy ebből nem lesz Dreyfus-ügy! Nem
engedem a küszöbön álló hadműveletek előtt amikor a fél világ firkászai
támadnak bennünket, hogy rablóháborút folytatunk. Ellenségeink kezébe
egy ilyen hatásos propagandaeszközt adjunk? Ha Toulet ártatlan volt és
vérbeli katona, akkor most nekem adna igazat, ha jelen lehetne. A
hadsereg érdekénél szentebb ügy nincs." „Excellenciás uram, én nem
tudok belenyugodni... Ön katona - hallottam kissé keményen az apám
hangját - és kötelessége belenyugodni minden felsőbb utasításba. A
felsőbb utasítást most nyíltan megkapja: Toulet-ügy nincs. Minden
további nyomozást megtiltok, és megparancsolom önnek, hogy a tudomására
jutott adatokat katonai titokként kezelje." Layuanel nagyon határozott
hangját hallottam: „Még holnap kérni fogom a nyugdíjaztatásomat."
Ugyanolyan határozott választ kapott: „Én pártolni fogom kérelmét a
hadügyminiszternél". Halk koppanást hallottam, mint amikor valaki
összeüti a bokáját, és Lauyanel kilépett a szobából. Észre sem vett
engem, elsietett...
...Colomb-Béchar sötét foltja mögül egy hosszú karaván léptetett elő
lassan, úgy látszik, a gyilkos nap felkelte előtt nagyobb utat akartak
megtenni. Siettek. Burnuszos mórok és néhány parafa kalapos európai;
ügettek a tevéken, és szinte teljesen mezítelen négerek kötőféken
vezették a málhás állatokat. A hosszú karavánnal lassan teleszóródott a
sivatag mozdulatlan lapja... Eltűntek és megint felbukkantak a selymes
vonalú, beláthatatlan homokdűnék hullámai között. Laverbog egyik
cigarettát a másik után szívta, és valahová a messzeség egy láthatatlan
pontja felé bámult. La Motte, illetve Berg folytatta:
- Mikor beléptem a szobába, apám az íróasztalnál ült, könyökölt, és a
homlokát a tenyerébe hajtotta mintha sírna vagy imádkozna. Kissé
felderült, ahogy megpillantott engem. Kezet nyújtott. A keze forró
volt, mintha láza lenne. „Hogy vagy?" - kérdezte mosolyogva. „Apám" -
kezdtem nyugodtan, de valami furcsa idegen határozottsággal, mintha egy
eddig nem ismert hangomat hallanám. Most már tudom: az igazság hangja
volt, amellyel egy szerencsétlen ember sorsa szólalt meg bennem. Eszköz
voltam az isteni hatalom kezében. „Véletlenül hallottam a beszélgetés
végét, amely közötted és Lauyanel között történt." „És mi a
véleményed?" „Lauyanelnek igaza van. A Toulet-ügyet újra kell
tárgyalni. Vissza kell adni egy ártatlanul meghalt ember becsületét."
Az apám felemelkedett, lassan előrejött az íróasztal mögül és hosszan
nézett engem. „Egy ember élete, halála, becsülete vagy becstelensége
semmiféle súllyal nem bír a hadsereg érdekével szemben. Ha
Franciaország érdekei úgy kívánnák, alávetném magam, hogy elítéljenek,
mint kémet. - A mellére ütött. - Én! La Motte táborszernagy. Érted? Az
egész világ sajtóját ellenünk uszították az afrikai hadműveletek miatt.
Azt mondom neked, amit Lauyanelnek: ha Toulet kapitány igazi katona
volt, nemcsak uniformisba bújtatott civil, és most a szelleme itt jelen
lehetne, akkor, ha ártatlan lett volna is, azt mondaná neked:
fiatalember, az ön apjának, a táborszernagynak igaza van!...
Toulet-ügy nincs és nem lesz." Meg tudja ezt érteni? Én nemcsak
szeretem, én csodáltam is az apámat. És most úgy éreztem, hogy nincs
igaza. Határozottan éreztem, hogy nincs olyan magasabb érdek, olyan
fenséges etikai szempont, amiért egy mártírhalált halt ember becsületét
oda lehetne dobni. És éreztem, hogy Toulet kapitány szelleme nem szólna
hozzám így: „Fiatalember, az ön apjának igaza van." És az ő szelleme
helyett én magam mondtam az apámnak, hogy nincs igaza. Nem vesztünk
össze. Egymásra néztünk. Elfordult tőlem és kiment a szobából. Én is
kimentem a házból. A név, amit viselek, kötelez. Nem vegyülhettem el
szegényen és kopottan a polgárok közé. Nem akartam visszatérni soha
többé abba a háza, ahol úgy éreztem, örökre elveszítettem minden
kapcsolatot az apámmal, mert amit tett, helytelen, igazságtalan. Élni
sem tudtam, meghalni nem tudtam... valami megsemmisült bennem, ami
nélkül nem élhettem. Így kerültem ide.
Ahmed árnya megmozdult és két lépést tett. A hold most éppen a szuronya
felett világított, mintha rá lenne tűzve. Hallgattak...
- Nem mondott semmit - szólt Berg -, pedig szeretném tudni a véleményét.
- Fiatalember, az apjának igaza van - mondta Laverborg, és sóhajtott. A
másik különösen nézett rá.
- És maga, Laverborg - szólalt meg Berg -, maga hogy került ide?
Kicsoda?
- Leon Toulet, volt kapitány vagyok.
...A karaván utolsó málhás állatai is eltűntek valahol a legtávolabbi
homokpadok vonalain túl, amerről egy sápadt csík kezdett fokozatosan
tágulni a látóhatár peremén.
Kegyetlen recsegéssel harsant fel a trombita ébresztője.
Toulet kapitány jegyzetei
I.
Nem vezettem soha naplót. Sem alkalmam, sem helyem most már nincs arra,
hogy pontosan leírjak mindent úgy, ahogy egy naplóban kellene. Nem
vagyok író. Katona vagyok. Nem tudom leírni, amit érzek, de azt hiszem,
erre az írók közül is csak a legkiválóbbak képesek. Hevenyészve és nagy
vonalakban mégis megpróbálom a legfontosabbakat feljegyezni, hogy
halálom esetén, ha jó kezekbe kerül, megvédhesse valaki a Toulet nevet
a ráhullott gyalázattól.
A törvény szerint nem vagyok Toulet marsall fia. Csak örökbe fogadott.
Anyámra nem emlékszem. Tudom, hogy angol nő volt, és Laura Duncannek
hívták. Az is bizonyos, hogy Toulet marsallnak édes gyermeke vagyok.
Ezt kétségtelenné teszi a rendkívüli hasonlóság külsőben, lélekben és
gesztusokban. Hároméves voltam, mikor apám örökbe fogadott, elhozatott
Angliából, és anyám leánykori neve helyett az ő becsületes, jó hangzású
nevét viselhettem. Mostohaanyám, apám felesége a legjobb asszony volt,
akit valaha ismertem. Tudta, hogy apám azért fogadott örökbe, mert az ő
gyermeke vagyok. Bizonyos vagyok benne, hogy Toulet marsall ezt
elsősorban a feleségével közölte. Ne ítélje meg senki apám jellemét
ebből a látszólagos férfibotlásból. Gyermeket akart, a Toulet család
nevét és kardját akarta ráhagyni valakire. És a feleségétől nem
lehetett gyermeke. Valószínűleg sokáig szerencsétlen volt emiatt. Így
hozta össze a sors Laura Duncannel, akitől gyermeke lett.
Már a katonaiskolában szomorúan éreztem, hogy nincs pajtásom, és nem is
lesz. Nem tudtam barátkozni. Nem voltak közlési vágyaim, nem szerettem
játszani, nem volt bizalmasom, és ezért a többi fiú elhúzódott tőlem.
Ez a távolság közöttem és pályatársaim között mindvégig megmaradt
zárkózottságom miatt. Tulajdonképpen a tragédiám kezdetéig semmi sem
történt velem, amit érdemes lenne leírni, kivéve talán szerelmemet,
amellyel a világ legtisztább, legjobb és legokosabb teremtése iránt
viseltettem. Claire volt az egyetlen ember az életemben, aki elől nem
burkolóztam el az udvarias érintkezés semmitmondásai közé. Miután atyám
meghalt, a gondolataim és az érzéseim megoszlottak Claire és a
hivatásom között.
E mappában mellékelve van a per anyaga, tehát nem térek ki a részletes
leírására. Másfél esztendő óta a nap minden órájának kétharmad részét
mint vizsgálóbíró töltöm el a peremmel. Kétségtelen, hogy a túlságosan
ellenem szóló látszat könnyelművé tette a nyomozást. Különben nem lenne
annyi gyenge pont az ítélet indoklásában. Megfejteni nem tudom, másfél
év alatt egy fokkal sem jutottam közelebb a megoldáshoz. A nyomozás
gyenge pontjait meg tudtam találni, a bizonyítékok erejét gyöngíteni
tudtam, de az ellenem szóló tények magyarázatát nem találtam. De
tudom, olyan biztosan tudom, mint azt, hogy élek, ki fog pattanni a
titok. Az én ügyem mint egy titokzatos betegség ásta be magát a
hadügybe. Ezt a betegséget nem lehet azzal meggyógyítani, ha
letagadjuk, hogy létezik. La Motte táborszernagy, a fanatikus, derék
katona téved. Az igazság, ha elfojtják, lassan ható méreg. Már vastag
börtönfalakon, ránehezedő évszázadokon is keresztülrágta magát. Ha
felfakad a Toulet-ügy, az csak egy megtisztulást jelent majd valami
súlyos kórokozótól. E mappában feljegyeztem mindazt, amiről
feltételezhettem, hogy alapja lehet egy erélyesebb nyomozásnak és ügyem
újrafelvételének.
E pillanatban a háború teremtette feszült helyzet miatt semmiképpen sem
kérhetném ügyem újrafelvételét. Most tehát várok. Nem tehetek mást...
II.
...Két hónapig ültem börtönben. Mint vizsgálati fogoly. Még így is
iszonyatos volt. Sok mindenre rávezetett a cella négy fala, amit
azelőtt nem hittem, nem éreztem. Bölcsebb lettem néhány egyszerű
gondolattal és néhány ősz hajszállal. Hét lépés előre, hét lépés
vissza. Újra hét lépés és megint hét... Próbáltam rövidebbeket lépni,
mert nem bírtam cipőim koppanásának egyhangú ritmusát. De az ember csak
úgy tud másképpen lépni ha figyeli a járását. És egész nap a
lépéseimmel foglalkozzam? Meg kell őrülni! Ó, nagyon sokszor úgy
éreztem, hogy perceken belül elborul az elmém. Azután más metódust
próbáltam. Élnem kell! Birtokában kell maradnom szellemi
képességeimnek!... Az apám hangja mondta ezt álmatlan éjszakákon... Ha
meghalok vagy megőrülök, ezzel feladtam a reményt... Kényszerítettem
magam, hogy ne foglalkozzam az ügyemmel. Hogy ez sikerült, azt
Claire-nek köszönhetem. Ha rá gondoltam, vele foglalkoztattam a
képzeletemet, meg tudtam szabadulni az őrületbe taszító problémától.
A tárgyalásról nincs mit mondanom. E jegyzetek között más helyen
dolgoztam fel az anyagot. Hogy mit jelenthetett a lefokozás, az a
reggel a kaszárnyaudvaron, dobpergésben, mialatt lábaimhoz hullottak
rangjelzéseim, erről nem tudok írni!
Egy barátom és tiszttársam meglátogatott a cellámban és otthagyta a
revolverét. Nem nyúltam hozzá. Pedig mennyivel könnyebb meghalni!... De
nekem nemcsak élnem kell, hanem az egészségemre, a józan eszemre is
szükségem van. Különben sírba száll velem a Toulet család évszázados
katonai becsülete. Nemcsak a revolvert utasítottam vissza, hanem
gondosan vigyáztam az egészségemre. Rendszeresen igyekeztem magamat
hozzászoktatni a sovány fegyházi koszthoz még mint vizsgálati fogoly,
amikor behozathattam az ellátásomat. Ha egyszerre kell megszoknom a
tápérték nélküli étrendet, ez megrázkódtatná a szervezetemet. És az
egészségemmel most nemcsak magamnak tartozom. Főzeléket és kenyeret
hozattam be ebédre és vacsorára. Ha valaki látja valószínűleg kinevet.
De én tudtam, hogy az életemmel együtt az utolsó reményem is
elpusztulna. Később már annyira vittem a gyakorlatot, hogy az ügyemen
kívül nemcsak Claire-re tudtam gondolni, hanem mindenféle régi emlékre,
sőt egészen, elvont természettudományi dolgokra is. Azután, mintha
parancsot kaptam volna rá hozzáfogtam fejben egy részletes haditerv
kidolgozásához. Tudtam, hogy az ügyemmel valahol máshol lehiggadtabban
és nyugodtabban kell foglalkoznom... Nem lehetett kétséges, hogy
elítélnek.
III.
Párás, hideg, téli reggel volt. Katonai pályafutásom véget ért, mint
közlegény sem, mint fegyenc sem maradhattam a hadseregben. Civil
ruhában, egy kis batyuban a legszükségesebbekkel, átkísértek a
polgári fegyházba. Vagy harmincan álltunk a fegyházudvar lapos
aszfaltsíkján. Rablók, gyilkosok, betörők és én. Kinyílt a kapu. A
rendőrök, mintha gyermekjátékba kezdenének, megfogták egymás kezét, és
az udvartól a nyitott kapun át egy autóbejáratig láncot képeztek
körülöttünk. A fegyencek lába két másodpercig érintette az utca
aszfaltját, azután egy vaslépcsőn át a hatalmas autóba léptek. A rácsos
ajtó becsapódott, két szuronyos őr ült le mellettünk. Kívülről lakatot
és vasakat tettek fel. Kattanás, csörömpölés, zörgés és elindultunk.
...Kinyílt az ajtó, és megint eszterláncot játszó rendőrök keskeny
sorfala között mentünk egy hajóhídig. Szitált az eső, ázott láncok és
daruk álltak siváran mindenfelé. Alacsonyra vert kéményfüst, égett
szénpor szagában mentünk fel egy lucskos hajóhídon. Sötét, raktárszerű
helyiségben voltunk, ránk csapódott az ajtó, megint zörgés, kattogás,
csörömpölés. Azután egy dübörgő, guruló zaj: felvonták a hidat!...
Kavargó lapátok harsogása, szirénabúgás, a felhúzott horgony zörög, és
éreztük, ahogy meginog a szoba, amelyben tartózkodtunk. Elindultunk
Cayenne felé...
IV.
...Fölboncolva, hullaszagúan ott feküdt előttem az élet nyitott
belseje. A csarnoki árus, aki megfojtotta a szeretőjét hetven frank
miatt. A szénhordó aki betört éjjel a telepre, ahol dolgozott, és
verekedés közben megölte az éjjeliőrt... A bankdirektor fia, aki a
táncosnő hálójába került, és mikor mindenét elköltötte, még sikkasztott
is. Kitagadva tengődött egy kártyaklubban mint pénzváltó. Valamelyik
reggel hazament, és megbicskázta az apját, mert az nem akart neki pénzt
adni... A féltékeny sofőr, aki szeretőjéhez vágta a petróleumlámpát és
a nő lángolva rohant a Chatteau-Rouge környéki sikátorban fel és alá,
de nem lehetett segíteni rajta... Mindenki a sebeit takargatta fel. A
bűneikről beszéltek az áldozataikról, és közben a csuklóinkra és
bokánkra kapcsolt láncunk zörgött... Éjjel-nappal lánczörgés.
Takarítani csak reggel szabadott, pedig sok tengeribeteg volt
közöttünk. Zsizsikes főzeléket ettünk néhány gramm kenyérrel... Naponta
fél órát sétálhattunk a fedélzeten.
Itt találkoztam Lacrenelle őrvezetővel. A hajón ugyanis katonai őrség
volt. Lacrenelle őrvezető a századomnál szolgált a háborúban. Akkor még
csak hadnagy voltam. A lángokban álló Reims utóvédjei voltunk, néhány
száz halálra szánt ember, akik a szörnyű visszavonulást fedezték, és az
volt a parancsunk, hogy további utasításig mindenáron maradjunk az égő
pokollá változott városban, és akadályozzuk meg a német előőrsök
bevonulását. Fullasztó füst, pokoli hőség recsegő, zuhanó égő gerendák
között, nagyon lassan vonultak ki a városból. Itt is ott is ledőlt
házfalak, égve zuhanó zsindelyek lavinái temettek el kisebb
csoportokat... És az utca végén már megszólaltak a német gépfegyverek.
A harminc és felesek azért tovább lőtték az égő várost, megduplázva az
ezer halált a süketen, vakon, haldokolva vonuló és harcoló utóvéd
számára.
...Lacranelle-t, aki a legényem volt, leütötte egy darab zsarátnok és ő
is odazuhant az aszfaltra, amit mindenfelé, mint elhullajtott
rongydarabok, a hősi halált halt francia katonák borítottak be.
Felrántottam a földről... vonszoltam magammal... Azután nem tudtam, mi
történt a füst és a szikrahullás egy szélrohamtól felkavarva
végignyargalt a városon... fuldokolva bukdácsoltam valamerre, ordítás,
recsegés, ropogás... Talán nem is tudtam volna elengedni Lacrenellet
mert az ujjaim élettelen görcsben szorították. A szélroham valószínűleg
a németek felé fordult, és ezért nem bírtak követni minket, különben
egy szálig elpusztultunk volna mert ebből a századból nem adta volna
meg magát senki.
...Az éjszakai országúton tértem magamhoz. Csend volt. Csillagok
ragyogtak, távol égett Remis, mint egy felrobbant olajkút, és itt is,
ott is színes röppentyűk szálltak fel. Lacrenelle mellettem ült piszkos
kötéssel a fején. Valószínűleg idáig hurcoltam, azután a
füstmérgezéstől aléltan feküdtem, és ő előbb tért magához. Páncélautó
viharzott arra és felvett minket. Így menekültünk meg az őrvezetővel,
aki akkor még közlegény volt.
V.
Egyszer egyedül álltunk a fedélköz fordulójában. Lacrenelle
megszólított. „Megismer még, kaptány úr?" „Megismerem, Lacrenelle. De
figyelmeztetnem kell hogy vétséget követ el, ha kapitánynak szólít.
Engem lefokoztak... „Kapitány úr, én nem tudom elhinni hogy maga azt
tehette..." „Ártatlan vagyok, de minden ellenem szól." Nem
beszélhettünk tovább. Másnap Lacrenelle visszatartott a fordulónál.
„Idehallgasson, kapitány úr. Sok időnk nincs, gyorsan értse meg, amit
mondok. Itt a jobb oldalon van a kórházi raktár, oda nemigen nyit be
senki. Adok magának egy ráspolyt. Bújjon be oda és reszelje le a
láncát. Éjfélre egy szigetcsoport közelébe érünk, akkor ereszkedjen
észrevétlenül a tengerbe, és ússzon ki..." „Nem értem, Lacrenelle! Ha
én most eltűnök, nyomban átkutatják a hajót, de ha fel is tesszük, hogy
nem találnak meg, akkor maga kerül bajba..." „Nem fogják átkutatni a
hajót, és én sem kerülök bajba. Bízza rám magát. Nincs időm
megmagyarázni, mit akarok. Éjfélkor igyekezzen a part közelében
észrevétlenül a tengerbe ugrani. Az isten áldja meg, kapitány úr." Nem
hagyott felelni. Benyomott egy kis ajtón, utánam dobta a ráspolyt, és
továbbment. Később jöttem csak rá a tervére, mikor hirtelen lövést
hallottam, és utána Lacrenelle hangját: „a 117-es a vízbe ugrott.
Utánalőttem a golyó fejbe találta, és elmerült..." Valószínűleg azt
hitték hogy az öngyilkosságnak ezt a nemét választottam. Lacrenelle az
egyik fordulónál a vízbe hajított valamit és utánalőtt. Igazán
kézenfekvő volt az egész. A közelben hallották a csobbanást, a lövést
és aki nem ismerte a reimsi csatában velünk történt eseményeket, az nem
foghatott gyanút. Senki sem gondolt arra, hogy átkutassa a hajót. A
kapitány valószínűleg jegyzőkönyvet vett fel Lacranelle vallomásáról és
ezzel lezárta az ügyet. Kedves bajtársam, Lacrenelle! Most már miatta
aggódtam. Ha rám találnak, ez kétségtelen bizonyíték az ő bűnössége
mellett. Fél nap alatt sikerült elreszelnem a bilincset. Éjfél felé
kisurrantam az ajtón, és behúzódtam egy hatalmas szellőztetőtölcsér
mögé. Elhaladt az őrjárat... megtörtént a váltás... Tiszta éjszaka
volt, és fekete foltok látszottak a távolban: szigetek... Az éjszaka
olyan csendes volt, hogy ugrást nem kísérelhettem meg. Feltétlenül
meghallották volna a víz csobbanását...
...Hason csúszva, tíz centiméterenként jutottam előre meg kellett
próbálnom elérni a hajó tatját, ahol a horgonyláncon lemászhattam olyan
mélyre, hogy a vízbe ugrásom ne okozzon nagyobb bajt egy szelíd
hullámcsobbanásnál... Ez sikerült. A horgonyon ültem, mélyen a hajó
hátsó kiszögellése alatt... A csendesen sustorgó éjszakai tenger
távlatában egyre nőttek a foltok: sziklás szigetek... Csendben
eleresztettem magam... Jó úszó vagyok, tudtam, hogy elérem a partot.
Nemcsak a szabadságomat nyertem vissza, de a halálhírem biztosította
azt a nyugalmat, amelyre szükségem volt, ha a célom felé akarok
haladni. Másnap partot értem... Két nap múlva elindultam egy
újonccsoporttal Mogadorból Sidi-bel-Abbes felé...
Megtaláltam azt a helyet, ahol elrejtve és nyugodtan gondolkoztam.
Beálltam a légióba!
David, a kilencedik
I.
Lakatlan vidéken jártak. Elhagyták a Ziz folyót is, megint egyre
kopárabb, egyre halálosabb tájakon vonszolták magukat tovább. A hőség
újra elviselhetetlen volt, és az árnyéktalan sziklás vidék csak fokozta
a nap erejét. Ez már a sivatag birodalma volt, bár az út a Tadla-vidék
dombjai között kanyargott. De a dombok szikes földjéből nem volt
kipárolgás, tehát eső itt már nem esett soha. A forró, kemény talaj
csak a hőt sugározta vissza, mint egy roppant gyűjtőlencse. Ezen a
terepen érvényes volt a légió jelszava: „Marche ou crèv." Menjél vagy
megdöglesz! És ez talán az egyetlen katonai jelmondat, amely nem
fellengzős, nincsen benne semmi túlzás; egyszerűen a reális
következményekre való figyelmeztetés. A szekerekre nem vehetnek fel
több embert, mert pontosan annyira van megterhelve, amennyit az
öszvérek húzni tudnak. Aki eldől, nem tud továbbmenni, az meghal. Itt a
saját terhét is nehezen viszi mindenki, szó sem lehet arról, hogy
valakit még csak támogassanak is. A hőguta, a szomjan halás, a sakálok
órák alatt elintézik a lemaradót. Ez a helyzet. Menni vagy meghalni. A
légionista a világ legrosszabbul fizetett katonája: Feladatai béke
idején súlyosabbak, mint más hadseregé háborúban. Menetteljesítményei
meghaladják az elképzelhetőt. És mégis, minden gyakorlat, minden
tréning kevés. Eleinte délelőttől délutánig a legnagyobb napsütésben
gyakorlatozik és végzi éhgyomorral az úgynevezett légiós reggelit:
csukló- és térdgyakorlatot, körbefutást, amíg úgy érzi, hogy megpattan
valami a tüdejében. Ez az érzés sok esetben nem csal, és a barmok
fiának valamelyik fia elterül egy vérömlésben. De a legtöbbje, miután
túlesett ezen, már keresztülvágja magát a napi harminc-negyven
kilométeres menetelési gyakorlatokon teljes felszereléssel, árnyéktalan
terepen. Azután megszokja azt, hogy éjjel egykor riadót fújnak, és
futólépésben vagy erőltetett menetelésben szaladgáljon másnap estig.
Saját jól felfogott érdekében kegyetlen eszközökkel szoktatják a
meneteléshez. Nem ritka eszköz a rúgás. Vagy a ,,csiszolás". Talpra
állítva hozzákötik a kidőlt légionistát a szekér farához úgy, hogy a
lába a földet éri, és két karja, mintha keresztre feszítették volna,
szélesre tárva oda van erősítve a kocsihoz. Ezek után vagy megy, vagy a
kocsi „csiszolja", illetve vonszolja álló helyzetben.
Több hónapos gyakorlása után a fentieknek még mindig három-négy
légionistát kíván áldozatul minden menetelés. A légionista nem hagyja
ott elhullott bajtársát. Magával vinni nem tudja. Hogy mit csinál
mégis? Nagyon egyszerű.
A szolgálati szabályzat szerint elhullott menetelőt magára hagyni a
sivatagban nem szabad. Ebből a rendelkezésből is látszik, hogy a
szolgálati szabályzat szerkesztői milyen nyájas öregurak lehettek: Csak
éppen elfelejtették a szabályzathoz hozzáfűzni azt is, hogy a fáradt
légionistát ez a zord hadsereg palankinon vagy riksán vigye-e tovább?
Ugyanazzal a fáradtsággal ezt is melléje írhatták volna. A szolgálati
szabályzatot természetesen mindenki betartja. Midőn a légionista
hirtelen kizuhan a sorból, és úgy marad, elhangzik a hosszú fütty.
Fixe! A káplár odamegy, elveszi az ájult puskáját, töltényeit és egyéb
felszerelését ami igazán humánus eljárás, mert minek még ezzel is
terhelni az ájult embert. Hát nem? Ezután kijelöl két katonát, akik
hátramaradnak az ájulttal, és azt a parancsot kapják, hogy részesítsék
gondos ápolásban, és ha magához tér, hozzák vissza a csapattesthez.
Mire a legények azt felelik: „Oui, mon chef!" Újabb fütty, a század
továbbmegy. A két légionista egy óra múlva beéri a századot, és
alázatosan jelenti, hogy hátrahagyott bajtársuk hőgutában kimúlt, és
eltemették. Azt már igazán nem írja elő a szolgálati szabályzat, hogy
halott légionistákat őrizni kell a sivatagban. Az őrmester, a káplár, a
hadnagy és az egész század tisztában van azzal, hogy a hátrahagyott
légionistát egy golyóval megszabadították a szenvedéseitől. De mit
lehet tenni? A légionista nem üldögélhet órákig a sivatagban, mert egy
kis szél elfedi a nyomokat, és a végtelen homokpadok között nem találja
meg a csapatát, hanem ott pusztul nyomorultan. Mit lehet tenni? A
sivatag törvényei a gyakorlatban sokkal erősebbek, mint a szolgálati
szabályzat. Ezt jól tudja az a légionista is, aki alatt meginog a föld,
elborulnak a sárga fénykévék, és odabukik a forró porba. Jól hallja,
hogy kijelölnek két embert, mozdulni nem tud, de érzi, hogy lecsatolják
a felszerelését, hallja a füttyöt és a távolodó bakancsok ütemes
poroszkálását. Azután nagy-nagy csend lesz, valahonnan iszonyú dörrenés
hallatszik, megreccsen a feje... Minden elmúlt.
David Moschkowitz órák óta érezte, hogy egy lépést sem tud továbbmenni.
Tirone kiköpte a bagót. A szája olyan száraz belül, mint egy darab fa.
A bagó csak karcolta. A vízadagja már fogytán volt, és az utolsó
kortyokkal takarékoskodott. És ilyen gyaloglás után az éhség is
elviselhetetlen. A fiatal La Motte, illetve Berg még vonszolja magát
valahogyan, miután az óriás Ahmed, aki vigyorogva sétál, átveszi egy
frankért, néha tíz percre, a fegyverét. Ahmed korzózik. Nem is ember.
Ha sziklából lenne, már kifáradt volna. Kaucsukból van. A kapitány, aki
lovon megy, jóval fáradtabb, mint Ahmed. Hufeisen, a herkules vérbe
borult szemmel, nyitott szájjal liheg, hol a puskája csúszik hátra, hol
a sapkája ferdül el, vagy a bardája siklik le a válláról. A két Burger
fivér vállal egymásnak dőlve megy, a kisebbik néhány lépésig megemeli
a nagyobbik bardáját, amitől az megkönnyebbül. Már napok óta szó nélkül
mennek. Mintha némák lennének valamennyien. Az őrmester megjárná, ha
éneklést vezényelne.
A fehér, kopár lejtők között zörögve, csikorgó szekerekkel, a menetelés
egyhangú zajával vonszolja magát a század. Minden órában öt perc
pihenő. Persze állva. Aki leül, az nem tudja folytatni az utat. Görcsöt
kap minden tagjában, ha újra fel akar emelkedni öt perc múlva. A
szekérfékek csikorognak. Lejtőn haladnak, derékig szürke porfelhőben.
Néhánynak a szeme már gyulladt és dagadt. Az egyik öszvér elesik, maga
után rántva egypár méterre a szekeret csúszik le. Eltöri a lábát,
keservesen ordít és rángatózik. Hoznak egy tartalék állatot. Eddig a
szekér mögé volt kötve. Ezt a portól belepett, elcsigázott dögöt pihent
állatnak nevezik ki. Az őrmester a porban fekvő öszvér füléhez nyomja a
pisztolyát és elsüti. Néhány légionista ijedten hátranéz. Az öszvér még
kettőt rúg, azután már csak a patái rezegnek. Porlepte, riadt, markáns
arcok néznek össze. Õrájuk sem vár jobb sors, ha kidőlnek. A kocsis
visszafelé darálja a féket, a szekér nyikorogva megindul újra. Az
öszvér hulláját belepi a por. A lejtő kanyarulatában eltűnik a hosszú
sor. Homokdombok következnek. David két öklét a mellére szorítja, néha
üt egyet a szívére, és csukott szemmel mormog. A halotti imáját mondja.
De még menetel.
Menni vagy meghalni!
Hosszú fütty!
A század megáll.
David Moschkowitz kilép a sorból, még kettőt üt a mellére, még kétszer
bólogat mormolva, azután szép csendesen leül, és oldozza a kamásniját.
Tirone fel akarja rángatni. Vöröses szakálla között átszellemült
mosollyal oldalt dől és elfekszik. Jott is segít felrángatni. Jön az
őrmester. Szitkozódik. David lehunyt szemmel, ájultan fekszik a szája
habzik és mosolyog. Jön a káplár. Elveszik a felszerelését. A kulacsát
meghagyják, és soron kívül egynapi vízadagot kap. Az őrmester
Hufeisenre és Laverborgra mutat. A két katona kilép a sorból. A
számvevő altiszt az ő számukra is kiutal két vízadagot és egy doboz
konzervet. A szolgálati szabályzat szerint Moschkowitz David
közlegénnyel maradnak, hogy megvárják, amíg magához tér, és
visszatérjenek vele a csapathoz. Az őrmester úgy mondja ezt, mint aki
saját maga is elhiszi. Néhányan különös búcsúpillantást vetnek a földre
hullott Davidra, aki valószínűleg mindent jól hall, csak mozdulni
képtelen. Hosszú fütty. A kerekek felnyikordulnak. A bakancsok
megzörrennek. Mennek...
David hallja a füle alatt remegni a földet, ahogy megy a század. Még az
öszvérek apró patacsattanásait is meg tudja különböztetni a többi
lármától. Azután egyszer csak már nem hall semmit, a beleibe mintha
éles kés szúródna, és a szíve vadul rángatózik. De az agya
csodálatosan tiszta. Tudja, hogy a sivatagban van, arcra borulva, és
tíz körme sas módjára váj bele a porba, ahogy széttárt karokkal fekszik
mint aki megölelte a földet. Még azt is tudja, hogy Laverborg és
Hufeisen állnak mellette, őket rendelte ki az őrmester. Már
türelmetlen. Várja a koponyájára szoruló kis nyílást, amely megnyitja
számára a szenvedésekből kivezető utat. Közben visszaemlékezik, hogy
tavaly a gtadlai nagy marsnál ő és Marburg maradtak vissza Gottóval, az
ájult olasszal, és sorsot húztak... Marburg lőtte le szegény fiút... Mi
van? Még mindig várnak. Pedig már messze lehetnek a többiek. Most
Hufeisen hangját hallotta: - Sorsot húzunk. Amelyikünk veszít, az végez
vele. Szegény. Szívósabbnak hittem. Fej vagy írás... - Most hallotta,
hogy egy pénzdarab esik le. De Laverborg nem szól. Mit késlekednek
ezek? A tüdejében valami rángatózott, és görcs szorította a mellkasát.
Tüdővérzése lesz. Már várta a langyos buggyanást... Hufeisent hallotta:
- Miért nem szól?! Az végezzen vele, akire a sors mutat. Újra dobom, de
ne álljon itt, mint egy sóbálvány. - Várjon - hallotta most a bárót. -
Várhatunk még. Talán magához tér.
Laverborg tanácstalanul állt. Nézte a mozdulatlanul heverő Davidot. Õ
maga is tudta hogy ez a kegyelemdöfés elkerülhetetlen. Csak annyi lehet
a különbség, hogy egy halott helyet három marad itt a porban. És
mégis...
- Megbolondult?! - kiáltotta Hufeisen. - Ha egy órán belül nem érjük el
a többieket, akkor itt rothadunk el, ebben a pokolban. Nézd, az ég alja
milyen barna. Sirokkó támad, és akkor már kereshetjük a nyomát a
csapatnak.
- Én nem tudom megtenni - hallotta David a báró hangját.
- Eh! Hát engedjen! Maga vénasszony! - Hufeisen levette a puskáját. A
pállott hőségben egy závárzat csattanása hallatszott.
- Megállj! - kiáltotta Laverborg, és kirántotta a puskát Hufeisen
kezéből -, nem fogjuk agyonlőni!
- Hát mit csinálunk?
- Leverjük a bardát. Katonához méltóan fogunk viselkedni. Érti?! Lehet,
hogy ez a gyilkosság elfogadott dolog, lehet, hogy tradíció, lehet,
hogy ostobaság mást tenni, de az én jelenlétemben ezt nem lehet.
- Semmi közöm ahhoz, ha maga meg akar dögölni, de én nem fogok
megdögölni. Legfeljebb magával is végzek. Két ember is kaphat hőgutát.
- Azután szelídebben folytatta. - Ne bolondozzon. Azt hiszi, van olyan
légionista, akit nem kísért álmában egy-egy bajtársa, egy-egy agyonlőtt
barát? Mi nem tehetünk róla. Itt a sivatag diktál! Na, adja ide azt a
puskát.
- Sátrat fogunk verni, és megpróbáljuk magához téríteni ezt az embert.
Ha nem sikerül, akkor lelőheti.
- Egy perc időnk sincs! Elég volt az ostobáskodásból. Adja ide azt a
puskát, mert megjárja - Azután csend lett. És néhány másodperc múlva
még élesebben: - Hallja, vigyázzon magára! Még úgyis van számolnivalónk.
- Figyelmeztetem, hogy a puska az én kezemben van. Maradjon nyugton
Hufeisen. A kötelességemet teljesítem, mikor nem hagyom agyonlőni ezt
az embert, és a kötelességem fogom teljesíteni ha maga rám támad, és
keresztüllövöm...
Nem fejezhette be, Hufeisen elrántotta a puskát, ő maga nem tudta
megfogni, de a rántástól kirepült a báró kezéből.
Hufeisen eléje lépett.
- Most legalább magával is leszámolok.
...És megkezdődött a sivatag mindennapi drámáinak egyike.
Hufeisen hatalmas jobbjával megragadta Laverborg nyakát. Baljával a
derekát fogta át. Azután megpróbálta a kezében lévő nyakat hátrafelé
tolni miközben a karja, mint a forgás tengelye, ellenkező irányba húzta
a derekat. A báró ökle fölfelé irányult, és a szorító kar között
odavágódott a bajor álla alá. Összekoccanó és széttörő fogak reccsenése
hallatszott. Egymást átkarolva gurultak a földön, Hufeisen maradt
felül, a báró nyaka még mindig a kezében volt. Néhány másodperc, és az
ellenfél, aki alatta vonaglott megfullad. A küzdelem néma volt. A
forróságban, amely szinte szétfeszítette a levegőt, csak lihegés
hallatszott.
És egyszerre puskadörrenés!
Hufeisen egy lökést érzett a vállán, riadtan megfordult. David ott
feküdt ájultan az eldobott puska mellett, ujjai görcsösen a závárzatra
fonódtak, és ösvény látszott a porban, ahogy nagy kínnal a puskáig
csúszott. Valami meleg ömlött el Hufeisen lapockáján. Gyorsan
megfordult. A báró felkelt, egyik kezében a rohamkés másikban az ásó. A
bajor fogdarabokat és vért köpött a szájából. Erezte, hogy az állsebe
könnyű.
- Utoljára figyelmeztetem, Hufeisen - kiáltott a báró -, hogy maradjon
veszteg.
A bajor egy lépésnyire állt tőle. Azután ügyes brigantitempóval teljes
erőből belerúgott a báró jobb csuklójába. Sikerült. A rohamkés messze
elrepült, és a bajor ugrott. De Laverborg híres balkezes vívó volt a
katonaiskolában. Az ásó egy szekond paráddal belecsapott Hufeisen
arcába és a báró már oldalt ugrott. Mikor utánavetette magát, keresztbe
kettőt kapott az ásó élével. Jobb szemétől, az orrtövén keresztül, a
bal szája széléig egyetlen roncsolt seb volt az arca. Ezek már nem is
tudták, miért verekszenek. Ez a küzdelem ősi volt. Távol mindentől, ami
a társadalmat jelenti, a győzelemért, a halálig...
Laverborg jobbra-balra ugrált és már a negyedik csapással sújtott le
Hufeisenre. A bajor megállt. Hátralépett. Megrázta a fejét, és a
homlokából a szemébe folyó vért ledörzsölte. Úgy álltak egymással
szemben karommá görbült kezekkel, széttépett, rongyokban lógó ruhában,
vérbe borultan mind a ketten, két tagja a nagy hordának, a forró
pusztaságban.
Hufeisen egy tigrisugrással dobta magát ellenfelére, aki kisiklott
ugyan előle, de a nyaka ott maradt a hatalmas kézben. Ha még egyszer
megszorítja, az a vég. Laverborg összeszorított foggal, csukott
szemmel, egész testsúlyával és hosszú lendülettel belevágott az ásó
élével... Vér fröcskölt, és meleg agyvelőrészecskék repültek az arcába.
Egy darabka ott rezgett az aranygombon, és lehullott a porba.
Hufeisen álláig széthasított koponyával zuhant le. A szikkadt por mohón
itta be a vért.
II.
Hat óra után trópusi gyorsasággal zuhant le az este. A bardákból
Laverborg jókora sátrat vert. Alighogy lehűlt a levegő, David mozogni
kezdett. Ez a vékony, sovány, roggyant vállú ember vasból volt. Igaz,
hogy négyéves szolgálat törte hozzá a pokol minden melegéhez, kínjához
és legalább tizenötször volt olyan állapotban, hogy sajnálattal rúgtak
bele mozdulatlanul fekvő, nyomorult testébe: „fini". Azután leszállt az
este, lehűlt a levegő, valaki még egyszer felemelte a fejét,
széterőszakolta a fogait, és a vékony kis ember megint megmozdult.
Később egyszer csak ott ment valahol a sorban...
Most feltápászkodott a tenyerére, bágyadtan körülnézett, és azt
sóhajtotta kimerülten: - Mein Gott... Micsoda strapa.
Azután elájult.
Laverborg lemosta az arcát és megitatta. Azután erőszakkal ülő
helyzetbe hozta. Tíz perc múlva újra szétnyílt kissé a lengyel fehér
szeme, kezét tétován a zubbonya zsebébe tette, és azt mondta:
- Adjon egy cigarettát...
Elszívta, azután felállt, leverte magáról a port, felvette az ásót, és
kifelé lépve a sátorból, így szólt:
- Temessük el azt a pimaszt.
III.
- Én vagyok a kilencedik - mondta David. Laverborg nem kérdezett
semmit. Azt tudta, hogy mikor Patt lezuhant Jerome és Lucas mellől,
valaki azt mormolta a közelben, hogy tizenegy. Valószínűleg Hufeisen a
tizedik volt, és ezek szerint David a kilencedik. De miféle számsorban?
Sötét éjszaka borult a sívó homok fölé, amely mint egy fényforrás,
élénken ütött el a fekete égbolttól. A sivatag ilyenkor ontja magából a
nap melegét, és a felhőtlen ég egy kalóriányit sem sugároz vissza,
tehát ez a por, mely nappal szinte izzik, éjszaka valósággal hűsíti a
beléje fúródó kezet, annyira kihűl. A lengyel ezzel a hideg porral
játszott, egyik kezéből a másikba öntötte, mint a háziasszony mikor
borsót szemelget.
- Nézze, báró, én nem köszönök magának semmit. Én nem szoktam sok szót
mondani... azt én nem is tudok... Hosszú ideje élek, sok országot
bejártam kevés a jó ember... Aj, de milyen kevés... Maga igazán egy
igazi jó ember... Erős ember... okos ember és biztosan nagy úr volt.
Úgy néz ki, mint egy gárdatiszt. De erről nem kell beszélni.
Mindenkinek legyen az ő titka a magáé. Nem?... Na, de mondjuk hogy maga
egy gárdakapitány Vityebszkből. Jobb ha ezt mondjuk, mert akkor én most
kvitt vagyok. Ugyanis a lovaskapitány Vityebszkből egyszer megjelent
egy szotnya katonával, és elvitte a húgomat... Ez még nagyon régen
volt... Ja, igaz, az apámnak nem tetszett a megtiszteltetés és
összeverekedett a kapitánnyal. Na, ez azután jól megölte őt... Az
anyámmal azután el kellett költözni onnan nekem meg a két öcsémnek,
szóval ahányan életben maradtunk... Strebinszkinek hívták ezt a
kapitányt... Na, azután lett a háború, én akkor voltam tizennyolc éves,
és engem elvittek... A két öcsémet soha nem láttam többet, azokat egy
ilyen nagy dolog, mint a háború, két olyan kis vérszegény kölket,
felszívta... A háború után raktárnok voltam, egy izében... egy textiles
kereskedésben. Ott a szomszédban lakott egy részeges gabonakereskedő,
Sterbinszkinek hívták, és valamikor lovaskapitány volt. És én egyszer
meglátogattam. Ez este történt. Nagyon csúnya este volt... Sűrű
hóvihar, és felmentem és bemutatkoztam neki... Akkoriban nem sok
históriát csináltak egy gabonaügynökből, aki cufellig valamikor
lovaskapitány volt. De engem az sem érdekelt volna, ha ügyet csinálnak
belőle, mert én már akkor jelentkeztem a légióba. Hát ha maga is
lovaskapitány volt... akkor most kvitt vagyok. Amit az egyik
pusztított, azt a másik jóra csinálta. És örülök, hogy ilyen jó volt
velem egy másik lovaskapitány. Igaz hogy már gyalog... de jó volt. És
ezért én most magának végrendelkezem. Mert én vagyok a kilencedik. Ez
annyit jelent, hogy Hufeisen után rám kerül a sor...
Laverborg hallgatott. Az emberi életek és tragédiák mélységeit egyre
mélyebben járta, mióta vezérkari tisztből szökött gályarab lett.
Istenem! Hiszen az embereknek a nagy lakásokban, kényelemben, a nagy
szavak és szép elméletek között fogalmuk sincs, hogy milyen
gyötrelmek, milyen szörnyűségek léteznek...
Távolról néhány sakál ügetett feléjük, és valami nem is érezhető, de
sejthető lehelet járta át a pusztát, apró porszemek selymes érintésével
vonulva át arcukon és kezükön. És mintegy kegyetlen válaszul a báró
gondolataira, egy hiéna rekedt, de éles, otromba kacagása rázta fel
bántóan a némaságot...
- Ötmillió angol fontról van szó, nagyságos lovaskapitány úr. Amit
hatvan egyforma részre kellett volna elosztani. De ötvenegy részvényes
erőszakos halállal távozott. Hufeisen volt az ötvenegyedik. Róla
legalább láttam, hogy miért halt és hogyan. A többiről nem tudja senki.
Illetve csak egy tudja. Hogy ki az az egy, az mellékes, azt nem tudjuk.
No és Patt? Fogadni mernék, hogy Jerome és Lucas lökték le az öszvérrel
együtt a szakadékba. De hallgasson meg, hogy volt. Ott történt Ait
Yacub poklában. Hammadánál feküdtünk egy garnizonban. Már akkor
félig-meddig le volt verve a felkelés. Hogy itt mi volt! Azt talán
sohasem fogják megtudni Európában. A levegő száz kilométerekre
hullabűztől és puskaportól volt mérges... A légyrajok elől
karavánokban menekültek... A füstölgő casbák ezreit senki sem oltotta,
hogy megszenesedjenek a halottak. Az életet adó wadik kiapadtak a
beléjük hulló szekerektől, ágyútalpaktól, szikláktól és holttestektől,
úgyhogy egész oázisok és falvak pusztultak szomjan... És akkor mi már
két hete feküdtünk Hammadában. Az egész harmadik század,
gépfegyverekkel, reflektorokkal, hegyi ágyúkkal együtt. Itt nem
lehetett kibírni a fertőtlenítő és a vér szagától a nagy melegben.
Mindenki otthagyta a menázst... Isten az atyám!... - vakaródzott. -
Teli sebesülttel minden. És akkor az ellenség maradványát akarták
leverni Ait Yacubnál... Na, ez volt a hecc! Akkor már azt hitték a
hadvezér urak hogy győztek, és elég lesz csak úgy félvállról odaütni,
hogy a maradék is elpusztuljon. Na, de tévedtek... A felkelők néhány év
előtt sokat tanultak Abd el Krimtől. Adjon még egy cigarettát.
Beburkolták magukat köpenybe, takaróba. Legalább öt fok hideg volt.
Azután cigarettáztak, és David tovább beszélt.
- A kémek azt jelentették, hogy Ait Yacub után a hegységbe bújtak el az
utolsó menekülők. Éjjel megérkezett vagy négyszáz főnyi szövetséges
bennszülöttcsapat. Ezek azok az árulók, akik azt mondják, hogy ők
harcolnak velünk, pedig csak gyilkolnak és rabolnak, ha mi már
végeztünk... Én mindig utáltam őket... Sokkal jobban, mint az
ellenséget, akik végre is a földjükért verekedtek, azért, ami az övék.
De ezek közülük valók voltak, és az ő hulláikból élősködtek... Mondom
jöttek ezek a fickók, és akkor már tudtuk, hogy minket küldenek
verekedni... Egy fiatal hadnagy és Defour őrmester vezettek minket.
Mikor odaérkeztünk Ait Yacub elé, ami egy sziklák között húzódó,
keskeny oázis, azt mondja az őrmester: „Nem tetszik nekem az a hely,
mon commendant. Ha a bennszülöttek itt vannak valahol a sziklák között,
akkor innen egyikünk sem megy ki élve." Na, a hadnagy azután jól
lehordta. „Ne törődjön vele, maga hülye paraszt! Az a népség ott van
túloldalt a hegyekben." Azután az őrmester nem törődött a dologgal.
Mikor az oázis közepén jártunk, vártuk a fényjelet, hogy a túlsó
oldalról megérkeztek-e már a Bu Denib erőd katonái, hogy elzárják a
kabilok visszavonulását. Röppentyű nincs. Fénypontokat látunk. - Ott
tűzharc van - mondja az őrmester. - Táborozni! - mondja a hadnagy. -
Négy ember járőrbe megy.
És letáboroztunk. Örültünk, hogy végre jót ehetünk, mert nem volt
undorító karbolszag. Alighogy kigyúltak a nagy konyhatüzek, és kitűnő
célpont lettünk, kaptunk a völgy két oldaláról gyors egymásutánban
három sortüzet, megszólalt legalább négy gépfegyver. Azt látta volna!
Pillanatok alatt minden fa, minden domb szabályszerűen megszállva
általunk. Pedig váratlan tűz volt és az emberek úgy hullottak, mint a
legyek. Mind a két oldalról olyan tűz alatt tartottak minket, hogy
tudtuk: innen élve ember ki nem jut. A járőrből csak egy jött vissza,
és jelentette amit már mindnyájan sejtettünk: Bu Denib helyőrsége
elpusztult. Õket is kelepcébe csalták. Hiába volt minden. A golyók úgy
kopogtak, mint a zivatar... Kézigránátok robbantak közöttünk egymás
után, ember, állat, szekér darabokban röpködött a levegőbe. Azután a
hegyi ágyú dörrent közénk szakadatlan... Ez volt a híres ait yacub-i
katasztrófa... Hulladombok feküdtek mindenütt, sziklákon, sziklák
alatt: francia uniformis. Vagy nyolcvanan egy nagy vízmosásba
húzódtunk, egymás mellett álltunk, hátunkkal egy sziklafalnak dőlve, a
hadnagy cigarettát sodort. Egy golyó kiszakította a kezéből a papírt,
és elvitte két ujjahegyét. „Merde" - mondta dühösen, és lerázta kezéről
a vért, mintha csak befröcskölte volna valami. Azután elővette a
dobozát, és harsogó kommandóval fordult az őrmesterhez: „Sergeant!
Sodorja meg!" És átadta a dohányát. Az én kezembe zuhant, mikor egy
repeszdarab leszakította a fél arcát.
Az emberek morgolódni kezdtek. Ne haljunk meg így, egy helyben állva.
Vágjunk neki a vízmosásnak, az istenfáját, és essünk el verekedve. Már
akkor pokol volt az oázis. Előttünk egy derékba tört pálma hatalmas
reccsenéssel három embert vágott agyon. Minden égett! És a golyók sűrű
zivatara, a kézigránátok tömege zuhogott ránk. „Én avant!" mondta az
őrmester, és a vízmosásban álló néhány emberrel megindult felfelé.
Földre dobtam a halott hadnagyot, feltűztük a szuronyt, és előre! Talán
a vízmosás két oldala elfedett bennünket, talán nem számítottak arra,
hogy ezt is megkísérli valaki, nem tudom, hogy volt, de egyszer csak
ott álltunk a bozóttal fedett sziklaplatón vagy hetvenen. Hasra
feküdtünk. A völgy két oldala ordítástól zúgott, ahogy rohamra mentek:
Azt a pár embert, aki még mozgott lent, megölték. És visszavonultak Bu
Denib felé. Mi meg csak hasaltunk ott. És mikor felkeltünk, az őrmester
tovább hasalt. Még most is úgy hasal, ahogy elástuk... Két század
jóformán megsemmisült az ait yacub-i csatában. A völgyben alig volt
talpalatnyi hely a hullák között. Kezek és csizmák lógtak a pálmákról...
Láttuk lent járni a szpáhi tiszteket; és az arcuk elé kötötték a
zsebkendőiket, mert a vérszag kibírhatatlan volt, ahogy a forró napon
elgőzölgött a nagy tócsákból. Gépfegyverrel hajtották el a sakál- és a
hiénacsordákat. A szanitéceknek alig volt dolguk... Fogoly vagy
sebesült egyik részről sem volt. Elhatároztuk, hogy csatlakozunk a
szpáhikhoz. Hatvan közlegény, akik túléltük a mészárlást. Csendben
elindultunk. Egy óráig haladtunk a bozótos vidéken, mikor vagy tíz
méternyire egy ember vánszorgott elő a bokrok közül. Európai ruha volt
rajta cafatokra tépve és több könnyű sebből vérzett, a homlokán piszkos
kötés. Mikor megpillantott minket, futni kezdett. Ez gyanús volt. Miért
fut előlünk egy európai? Hufeisen és Jott elérték. Közrefogtuk.
Valamelyik hirtelen elkiáltotta magát, hiszen ez kabil! Valaki már bele
akart döfni, de akkor a véres, rongyos ember azt mondta, vigyük őt a
parancsnok elé, mert fontos hadititkot tud. Azt mondta, hogy ő
valamikor Abd el Krim szárnysegédje volt, Muhat a neve, és tudja, hogy
elrejtettek ötmillió fontot. Azt is tudja hová! Bolonddá tart minket?
De Hufeisen vasmarokkal fogta Muhatot. „Beszélj, vagy meghalsz!" Õ ezt
csak a tiszteknek hajlandó elmondani. „Akkor sosem fogsz beszélni
többet" - mondta egyikünk. Erre elárulta a titkot. Abd el Krim egy
nagyhatalomtól kapta az ötmillió fontot. De már a háború végén! Azt
akarta hogy elrejtsék valahol, és a pénz alapja legyen egy újabb
felkelésnek. Elrekesztette az Ued folyót, és a láda platinarudat elásta
a mederbe, ráhengerítettek egy mázsás sziklát, és utánaeresztették a
folyót. Megmotoztuk. Nála volt a tervrajz. Pontosan megjelölve a hely.
Ott volt a ládikó fényképe, ott volt az elrekesztett folyam képe, a
megásott nyílás, mellette a hatalmas szikla. Kétségtelen volt, hogy ez
az ember igazat mond. Mialatt összehajoltunk a rajz felett, halk
pattanás hallatszott, és pillanatokra elvakultan szédültünk:
könnyfakasztó bomba volt nála. Mire újra láttunk, ez az ember eltűnt;
sokáig mentünk szótlanul. Azután egy tisztáson, mintha csak ide
készültünk volna, valamennyien megálltunk. Hufeisen Ringelein, Kolseff,
Jott és én kezdtük megbeszélni a dolgot. A Tadla-vidék, ahol az Ued
folyik, a Tafilalet határa. Tudtuk, hogy a franciák rövidesen
elfoglalják a Tafilaletet. Akkor „en masse" megszökünk. Hatvan jól
felfegyverzett ember könnyen átvágja magát néhány kilométeren. Egypár
dinamitpatronnal gyorsan elintézzük a folyót és a sziklát, azután az
ötmillió fonttal valahová Dél-Amerikába szökünk. Az iratokat és a
fényképeket mindig az fogja őrizni, akinek a legbiztonságosabb
beosztása van. Aki csak egy szót kikottyant, aki keresztezi a
tervünket: arra halál. Nem esküdtünk. Nem kötöttünk vérszerződést.
Egyszerűen megbeszéltük. És tudtuk, hogy ezt legalább olyan komolyan
kell venni, mint egy vérszerződést.
És azt hiszi, ez összekovácsolt minket? A közös titok barátokká tett
bennünket? Igen. Eleinte. Később azután kezdtünk kihalni. Az egyiket
elvágott nyakkal találták meg. A másik furcsa módon leesett egy
szikláról. A harmadik a városban sétált, és éjjel, egy sötét utcában
leszúrták. Így lett hatvanból ötvenhét. És tudtuk, hogy ez a szörny aki
többet akar az ötmillióból, mint egyhatvanad részt, közülünk
valamelyik. De melyik? A kis Ringelein, az óriás Ahmed, Jott vagy én, a
Burger fivérek vagy Hufeisen? Vagy ki? Lucas? Kolseff? Jerome?... Érti,
lovaskapitány úr? Nem mertünk többé hátat fordítani egymásnak. Nem
mertünk kettesben egy sötét utcán végigmenni. Azt hiszi, Patt
véletlenül zuhant le? Lehet. De én nem hiszem. Õ volt az ötvenedik.
Érti? Az ötvenedik ember, akit meggyilkoltak ebben az ügyben. Hufeisen
volt az ötvenegyedik. Egyedül ő halt meg természetes-erőszakos
halállal. A többi a platináért halt meg. Most már csak kilencen
vagyunk. Lehet, hogy valamelyik egyedül magának akarja az egész
ötmilliót, és megöli a további nyolcat is. De ezt sem hiszem. Nem lesz
több gyilkosság. Én, David Moschkowitz mondom magának, hogy nem lesz
több gyilkosság. Hogy Hufeisennel meghalt a gyilkosság. Érti? Õ akarta
egyedül az egészet. Hogy jóllakjon. Hát most jóllakott porral. Az Ued
folyó olyan hadizónában van, hogy a kabilok nem közelíthetik meg, mert
Bu Malemből blokálhatják. Jól beleesik a gépfegyver lőtávolába. Mi sem
közelíthetjük meg, mert a Tafilaletből ezen a szabad terepen ezer
embert is szitává lőnek. És csalódtunk a franciákban. Évekig békében
hagyták a Tafilaletet. Mindenki tovább szolgált az elátkozott
századból. Egyik sem fogadta el az obsitot. Itt kell megvárni, amíg a
francia hadsereg bevonul a Tafilaletbe. És akkor megszerezzük a
platinát nyolcan vagy heten vagy csak az az egy, aki él. Hát így van.
És én most mondok magának valamit. Ha az öreg David nem élné meg ezt a
napot, az ő része egyik piszoké se legyen. Legyen a magáé. Ha élek,
akkor az én részem fele, ha meghaltam, akkor az egész rész... Várjon,
ne beszéljen bele... maga biztosan megéli a Tafilalet elfoglalását.
Magának egyik sem fog az életére törni, mert nem sejtik, hogy maga is
tudja az ötmilliót. Maga vár nyugodtan addig, amíg elfoglalják a
Tadla-vidéket és akkor odamegy hozzájuk hogy az én örökösöm, és akkor
magát is be kell venni az üzletbe. De ha akarja, meg is előzheti őket -
ravaszan nevetett -, én örülnék, ha az egész a magáé lenne, és úgy
élhetne ma is mint lovaskapitány korában, mert az egész biztos, hogy
maga lovaskapitány. Látszik. Finom ember.
Hallgattak. A hiéna újra kacagott, de most valamivel közelebbről.
- És kinél vannak most az írások és a fényképek erről az ötmillióról? -
kérdezte Laverborg.
- Magánál. Ugyanis minden Hufeisenné volt. Mielőtt elástam, elvettem
tőle ezt is, meg azokat a holmikat, amit majd visszaküldök a fivérének.
A fényképeket és az írást a maga köpenyébe tettem. De nekik majd azt
mondjuk, eltemettük Hufeisennel. Maga temette el Hufeisent. Én ájult
voltam. Jöjjenek ide, és ássák ki, ha tetszik. Érti? Maga pedig most
jól eldugja az egészet. Azért ők majd megtalálják a platinát, mert már
kívülről ismerik az összes adatot. Talán valamelyik le is másolta. Na
most már menjünk. Esetleg lehet, hogy, még kikecmergünk innen. Úgy
éljek, ilyen alakok, mint mi, különb csávából is kimásznak. És ha én
felfordulok hát ne örüljenek hogy eggyel kevesebb. Majd akkor hirtelen
rájönnek, hogy egy rendes zsidónak vannak örökösei. Maga pedig megy
Dél-Amerikába, ott fölépít magának a pénzből egy csodálatos palotát, és
szeretni fogja gondolatban az öreg Davidot, aki úgyis itt a sivatagban
mondja el az utolsó brochét. Most szedjük szét ezt a vacak bardát, és
menjünk, kapitány úr...
IV.
A legközelebbi táborhelyen a század őszinte csodálkozására megjelentek
a huszonnégy óra óta halottnak hitt légionisták, és senki sem értette,
hogy az egyik őrszem ottmaradt, helyette a beteg tért vissza. Az
őrmester olyan szemeket meresztett, mint egy víziló. Csodálkozásból
gyanakvásba ment át. Azt várta, hogy egy óra múlva jelentkezik Hufeisen
és Laverborg. Ehelyett egy nap múlva jönnek Laverborg és Moschkowitz.
Alázatosan jelentik, hagy David magához tért és rövid ápolás után
folytatni tudta az útját. Sajnos Hufeisen ottmaradt. Tölténye és
puskája velünk van. Meghalt? Oui, mon chef!
Hőgutában.
Helyőrség a sivatagban
I.
Laverborg hanyatt dőlve feküdt az ágyon. Tikkasztó délelőtt volt. A nap
színtelen izzása átvert a szemhéján. A nehezen elszívott levegőt
egy-egy hirtelen fújással dobja ki a tüdő, hogy azután kínos, lassú
emelkedéssel újra belélegezze. Mellette Kolseff feküdt meztelenül az
ágyon, verejtékezve aludt, és vékony habfoszlányok táncoltak a szája
szélén... Egy pőrére vetkőzött ember pokrócot próbál teríteni az
ablakra, amelyen tág kévékben özönlik be a sárga nap. A szemközti
meszelt, fehér falon egy polc vonul végig, rajta sapkák, könyvek,
üvegek és oldalfegyverek... Senki sem beszél, senki sem mozdul. A
hőség mint egy sárgásan oszló, sejtelmes szörny ül a kis fehér
vályogcitadellán. Két-három héten belül megkezdődik az „offenzíva". Az
idei, az komoly lesz. Általában offenzívának azt a rendszeres
felvonulást nevezik amellyel a hadsereg előnyomul a névleg francia, de
valójában még meghódítatlan területeken. Ez minden évben ősszel
kezdődik és eltart tavaszig. Ilyenkor új garnizonokat létesítenek,
bevezetik a himlőoltás és az adókötelezettség szent vívmányait, és a
büntetőtábor név alatt működő, ingyenes utászkülönítmények tömeges
munkaerőkkel szaporodnak, a megrendszabályozott törzsek csoportjaival,
akik mindenféle vétségeket követnek el, mivel nem tudják hetek alatt
megtanulni azt, amivel a hódító is csak évezredek alatt jött tisztába.
Viszont utak kellenek, és ide a pokolba igazán nem jönnek napszámosok,
különösen ingyen nem, még akkor sem, ha durva bánásmódban és rossz
kosztban részesítik őket.
A csapatösszevonások még a „szieszta" végén történnek. Szép lassan,
szinte észrevétlenül. Leváltják a régi helyőrségeket, stratégiai
pontokon elhelyezik az újoncokból összeállított pelottokat, azután
néhány hét csend van, és végül lassan megkezdődnek a csapatmozdulatok,
mikor a legforróbb nyár már elmúlt.
Laverborg százada a megérkezés után folytatta a sziesztát. A szieszta
annyit jelent, hogy a nyár legmelegebb heteiben délelőtt tíztől délután
ötig a légionista köteles az ágyban fekve eltölteni az idejét. A meleg
ilyenkor a legedzettebb európai számára is elviselhetetlen. Sokat a
szieszta sem használ. Egész nap jéghideg zuhany alatt állva lehetne
csak elviselni ezt. Zuhany? Ezen a vidéken drága a víz. A napi
ivóadaggal is takarékoskodni kell. Csak a fárasztó gyakorlatokat
szüntetik be és a hősadagokat csökkentik.
A szieszta javában tart. Elbágyadt, tikkadt gőzölgő emberi testek
szinte élettelenül hevernek az ágyakon a dohos, moslékos levegőben. És
egyszerre felharsan a riadó. Mi az, talán az arabok? Szédelegve és
félájultan öltözködnek... A puska súlya elbírhatatlan. Még a lépcsőhöz
sem érnek, és a ruhájuk csuromvizesen tapad a testükhöz. Képtelenség az
udvaron állni a napon! De azért ott állnak. A mellvéden az őr nem
hagyja abba az alarmot. Elviselhetetlen ez a recsegés! Nem az arabok,
hanem valami magas rangú feljebbvaló. Megőrült hogy ilyenkor jön? Ponti
őrmester a zubbonyát gombolva száguld és bozontos szemöldökei
rángatóznak. A káplár végigrohan a sor előtt és kinyújtott karral
vizsgálja fölül a zsinórmértéket. Mindenki ájuldozik, azután kinyílik a
kapu, és három katonatiszt gurul be egy autón, puhára főve. A trombita
elhallgat. A tisztek kiszállnak, arcukról patakzik a víz a sofőr
lihegve levegőért kapkod, és a kapitány, aki a félholt bizottságot
vezeti, rekedten kiabál a káplárnak: - Adjanak vizet a sofőrnek
gyorsan, és mossák le valahol. - A sofőrt kihúzzák az ülés mögül a gép
még jár, az egyik tiszt leállítja. Benzinbűz remeg a levegőben és az
őrmester jelent. A százados elővesz egy ívet a belső zsebéből. Az ívről
csöpög a víz. Olvashatatlan. Eldobja az egészet. Az őrmesterhez fordul:
- Hufeisen közlegényt megvasalva, erős fedezettel Oranba kell küldeni.
- Nagy csend. A hang újra recseg.
- Hufeisen, lépjen ki a sorból!
Az őrmester végre magához tér.
- Hufeisen meghalt, mon commendant.
- Mikor?
- Menetelés közben hőgutát kapott.
- Merde!... Ki látta?
Az őrmester harsogására Laverborg és David kilépnek. A nap éppen
merőlegesen áll a gömbölyű erődudvar fölött. Az autó alatt sötét kis
olajtócsa képződik. Az egyik legény kizuhan a sorból. Elviszik.
- Ti láttátok Hufeisent meghalni?
David felelt az ő sajátságos katonai stílusában:
- Mi az, hogy láttuk, mon commendant? Még el is temettük.
- Elhoztátok az írásait, az azonossági lapját és a felszerelését?
- Nem hoztuk el, mon commendant.
- És miért nem hoztátok el? Most maga feleljen, maga másik.
- Moschkowitz közlegény ájultan feküdt, és nekem őt kellett a
csapattestig támogatnom. Teljes felszereléssel. Képtelen lettem volna
még bármit is hozni.
- Nem szökött meg ez az ember? Vigyázzatok! A nyakatokba kerülhet, ha
elhallgattok valamit. Hogy halt meg az a Hufeisen?
- Csúnyán mon commendant - adta át magát David a kellemes
visszaemlékezésnek. - Hirtelen vörös lett, azután zöld, majd sárga,
később egészen lila színt kapott az arca, és végül megfeketedett. Akkor
Laverborg eltemette.
- Van erről valami jegyzőkönyv?
- Igenis - felelte az őrmester.
- Rompez!
Az erőd kapitánya eddig csendben cigarettázott. Mindez az őrmesterre
tartozott. Miután a katonák elszédelegtek, odalépett a bizottsághoz.
- Mit csinált ez a Hufeisen?
- Kém volt. Találtak nála egy vörös foltos, szürke mappát. Ezt a mappát
most egész Afrikában hajszolják. Ha a fickó szerencséjére nem hal meg,
akkor Oranban sok mindent elbeszélt volna. Oranban nagyon könnyen
beszédre bírják őket. Mondja, nincs itt valahol hideg feketekávéja vagy
teája, a mindenit neki!
...Mindenki levetkőzött újra, és nyögve hullottak az ágyakra. Laverborg
elővett a feje alól egy szürke mappát és buzgón tanulmányozta. A mappa
fedelén vörös folt volt, valószínűleg vörösbortól.
II.
Kolseff a kövér orosz, Lucas és Jott mint bírák ültek egymás mellett,
Ringelein, Jerome és a két Burger fivér a bejárók körül helyezkedtek
el, hogy senki se hallgatózhasson. A disznóólszerű csapszék két
helyiségből állt. Vályogfalak, amelyekből szalmadarabok álltak ki, a
padlón gyékény. Asztal vagy szék sehol, a gömbölyű tetőről egy
fiákerlámpa lógott le, isten tudja, hol szerezték, és egy nyolcas
számnak a kacskaringója még most is látszott mint a lámpa szolgálati
idejének emléke. A kisebbik helyiségben egy söntésasztal volt, amelyen
hideg birkahúsdarabok, kuszkusz és néhány üveg állt. A hús és
sütemény organtinnal volt letakarva. Az organtinon fáradt, nagy legyek
pihentek. A levegő zsong a legyektől és attól a tompa zúgásnak ható
érzéstől, amit a fehér falakról visszaverődő, bántó fény okoz. Valahol
egy rekedt fonográf zörgött. A vén tulajdonos homályos poharakban hozza
a rumot. Gurul a kocka, csörög a pénz, az arcokon egészségtelen,
nyirkos fényfoltok ülnek, pipáznak, rekedten ordítoznak, töltik az
időt, mint száraz, apróra őrölt húst egy láthatatlan hurkabélben.
A szomszédos helyiségben csend van. Itt ül együtt a vésztörvényszék. Ha
valaki bekukkant, rögtön kockáznak és ordítoznak. Azután megint
komolyan, hidegen néznek az előttük guggoló Davidra, aki mögött mint
őr, esetleg mint hóhér, Ahmed mozdulatlan alakja magasodik fel.
- Te tudtad, hogy Hufeisennél vannak az okmányok?
- No és ha tudtam? - felelte ő dallamos, ősi, kérdő formájában,
amellyel felháborodást, hidegvért, megvetést vagy szomorúságot tudott
kifejezni egyetlenegy árnyalat modulálásával. - Tegyük fel, hogy tudtam
- mondta jelenleg a megvetve kérdő formában -, akkor is mit
csinálhattam volna? Vagy szóltam volna a tüdőmnek, hogy legyen szíves
lélegzetet venni? Feküdtem ott, ki tudja, meddig, és mikor csillagok
voltak, magamhoz tértem. Akkor ez a Laverborg azt mondta, hogy a
másiknak fuccs. Mondom neki: hol az a szegény disznó? Azt mondja: lila
lett, azután sárga lett, azután zöld...
- Végül fekete. Ezt már mondtad. Ha Laverborg eltemette, akkor ki
kellett volna újra ásnod.
- Jó vicc. Úgy éljek. Én alig tudtam járni, és akkor majd ások neked.
Különben is, minek kellenek azok a dolgok? Én kívülről tudok mindent.
- Nem arról van szó - mondta Jott. - Arról van szó, hogy te esetleg
elloptad az írásokat, a fényképeket, és most letagadod.
- Én köpök rátok. Én utáltam azokat a vacakokat, mert csak bajt
csinálnak. Ha nálam lenne, sürgősen odaadnám valamelyikteknek.
- És honnan tudod, hogy Laverborg nem vette magához?
- Miért vette volna magához? Nem úgy néz ki, mint egy halottrabló.
Egyiktekre sem hasonlít. És azt hiszem, sokkal jobban el volt foglalva
az életével. Különben is egy szót sem értett volna belőle. És
egyáltalán, mi közöm nekem ahhoz, amit ez a Laverborg csinál?
...Vakító forróság terpeszkedett a meszelt falakon, és egy ócska
ingaóra, mint valami kivénült énekes minden fertálykor artikulátlan
kísérleteket tett arra, hogy elüsse a negyedet. A szomszéd ivóból
áthallatszott a kocka zörgése. Végre is David megunta a dolgot és
felállt.
- Elég volt ebből a cirkuszból nekem. Ha valamelyikteknek nem tetszik,
amit mondtam, az próbáljon meg leszámolni velem. - Ahmed kinyújtotta
feléje tétován a kezét, de a vádlott rohamkése egy pillanat alatt a
hasának szegeződött: - El innen!
Csak egy pillanatra lepődött meg az óriás, és ezalatt David már eltűnt
a szomszéd helyiségben. A többiek összenéztek. Végre is semmi biztosat
nem tudtak. Inkább Laverborg volt gyanús, mint a zsidó. Később a
légionisták megütötték az egyik falubelit. Hárman is érkeztek
segítségére, mire a légionisták ezeket is megverték. Futólépésben
érkezett az őrjárat, nyolc emberből állt, és ők is beleavatkoztak a
verekedésbe. A hadnagy takarodót fúvatott, és a részeg katonák a három
sikátorból álló községen keresztül visszamentek az erődbe. Általában ez
volt a napi program. Ezen az estén szerencsétlenség történt. Lucas át
akart menni a kantinba, és a bástya magasságából egy szikladarab zuhant
a fejére. Nyomban szörnyethalt. - Nyolc - mondta sápadtan Ringelein
Kolseffnek, miután Lucast eltemették a domboldal kis temetőjébe, és
eldördült felette az utolsó sortűz. - Nyolc - mondta a hosszú Kurt a
kis Johannak. - Nyolc - mondta elgondolkozva David Laverborgnak. -
Talán ez véletlen volt? - Laverborg hallgatott. - Vagy talán mégsem
Hufeisen volt?... De hát akkor ki? Mikor a szerencsétlenség történt,
Jerome és a két Burger az udvaron álltak. A félkegyelmű Citrom beteg.
Ahmed? Nem látszik vérengzőnek. Marad tehát Ringelein, Kolseff, Jott és
én. Én, azt hiszem, nem voltam, Ringelein vagy Kolseff? Vagy
véletlen?...
- Véletlen volt - állapították meg a nyolcak, miután házi vizsgálatot
tartottak az ügyben. Azért ezután sem mertek hátat fordítani egymásnak.
Éjjel a puskaszíjat a csuklójukra csavarták, és úgy aludtak el,
fegyverrel a kezük ügyében. De lehet, hogy valóban csak véletlen volt.
A szieszta utolsó napjaiban már egyre nyilvánvalóbb volt a készülődés.
A közeledő offenzíva csalhatatlan jelei mutatkoztak. A környező
helyőrségeket leváltó századok naponta vonultak át az erődön. Porlepte
szekérrajok, megrakott öszvérek, gépfegyverek, fényszórók, hegyi ütegek
vonszolták magukat a Tadla-vidéket környező dombok irányába. Bu Malem
egy tevésosztagból és gyalogosokból álló megerősítést kapott. Az
udvaron gúlába rakott fegyverek körül a La Carmagnola kórusa
hallatszott. Pihenő bakák énekeltek vacsora után. Néha elbődültek a
tevék, ilyenkor tompa puffanások és káromkodások vegyültek a dalba.
Azután élelmiszer- és munícióutánpótlás érkezett.
Jerome eltűnt. A káplár jelentette a szökést. A rádió leadta a
körözést. Harminc kilométeres körzetben járőrök mentek szét felkutatni.
A katonák káromkodtak. A szökevényt nem találták. Hogy jutott eszébe
innen megszökni? Az Atlaszon vagy a Szaharán át akar menekülni?
Ahmed és a két Burger őrködött. A nyolcak megtárgyalták Jerome ügyét...
Mit akart a nyolcadik? Talán megkísérli éjszaka felrobbantani az Ued
medrében lévő óriás sziklát? Örültség! És ha sikerül neki?...
Nem jutott semmi okos az eszükbe.
- Még esetleg előkerülhet - mondta David. - Ki tudja merre van?
Az ivó megtelt légionistákkal. Skarlátvörös köpenyükben, hófehér
ruháikban szahariánok érkeztek. A szahariánok kiváltságos helyzetben
vannak. Állandóan a Bledben teljesítenek szolgálatot, válogatott
vasemberek, akiknél az ötven-hatvan fokos meleg, az örökös sivatag
megszokott életkörülmény. A felszerelésük még a légionistáénál is
finomabb. Puskájuk nincs, csak egy kis karabélyuk és automata
revolverük, amilyen csak tiszteknek jár. Turbánt viselnek, hosszú,
fehér salavari bugyogót, oldalfegyverük nincs, ahelyett hosszú tőr van
az övükben, amilyet a tuaregek hordanak. Ez a fegyver a hírhedt ponyár.
Csak a saját altisztjeiktől félnek. A légiós őrmestereket, káplárokat
kutyába sem veszik. Valamerre átvonulóban elözönlötték a várost. Csupa
széles vállú, sötétbarnára égett, hallgatag ember. Csuklójukon egy
gömbölyű, kinyitható tükröt viselnek. Apró reflektor, amivel éjszaka a
morzerendszer alapján kilométeres távolságokra adnak le fényjeleket. A
söntésasztal előtti tolongásban egy légiós őrmester félrelöki
valamelyiket. Hatalmas pofont kap. Általános verekedés. - Ide,
szahariánok! Leszúrtak egy légionistát! - Mindenki a társait hívja. Pár
perc alatt üvegek, polc darabokra törve. Hörgés, csattogás, lövés, a
sikátorok harci zajjal telnek meg.
Vágtatva érkeznek a szpáhik. Sortűz a levegőbe! Belevágtatnak a
gomolyagba. Egy óráig tart, amíg megtisztítják a községet. Közben
mindenfelől alarmot fújnak. A domboldal hajlatán szép sorrendben
vonulnak el a szahariánok Igli felé. Harminchat sebesült, nyolc halott,
köztük öt szenegáli, két légionista és egy szaharián. A szahariánt
hátulról fejbe lőtték. A halottak közt van az őrmester is, görcsösen
szorongatja a revolverét, és kilenc szúrással ölték meg a vizsgálat
szerint valami hosszú, vékony pengével. A halottakat eltakarítják, a
sebesülteket ápolják, és vacsora után a gúlába rakott fegyverek mögül
újra vidáman zeng a carmagnola.
Másnap délelőtt egy arab jelentkezik az őrségen. A káplár az őrmestert
keresi. Az őrmester haladéktalanul őrjáratot állít össze. Benne vannak:
Kolseff, Laverborg, a fiatal Berg, David és két breton paraszt. A
káplár vezeti az őrjáratot.
Közben, mintha nagy darab víz zuhanna alá, sűrű, botnyi vastag
sugarakban ledobban egy trópusi zápor, harsogva, hirtelen. A tevéket
izgatja a víz szaga, és vadul rángatják a kötőfékeiket. A felhőcsoport
elvonul... A nedves időt olyan hőség váltja fel, hogy a tócsák
valószínűtlen gyorsasággal, szemmel látható gőzölgéssel párolognak, és
mint egy kemence belseje, úgy izzik a táj.
Az őrjárat a falu egyetlen főutcáján halad végig. A káplár vezeti.
Alkonyodik. Az egyik sárkunyhó ablakán egy szomorú teve néz ki az
utcára. Bűzös, nagy szeméttelepre vezet az utca. Kora hajnalban itt még
tömegesen láthatók a hiénák. Elhagyott, vörös gyárépület áll a
szeméthalom mögött. A gyár melletti süppedő, mocsaras terület jelzi,
hogy ezen a helyen szennyvíztó lehetett egykor. Az őrjárat egyenesen
bemegy a gyárudvarra. Mindenütt átható gumiszag és igen sok nagy, vörös
patkány. A második udvarból elviselhetetlen bűz árad. Egy gépvázon
püffedt holttest fekszik, Jerome. Már több napja fekhet itt holtan. A
feje lelóg a gép oldalán, és elvágott torka széle sebbel tátong az
őrjárat felé. A ruháján látszik, hogy aránylag messziről, a porban
hurcolták idáig. - Mondtam, hogy még esetleg elkerül... - suttogja
David. Nedves zsebkendőt kötnek az orruk, szájuk elé, és óvatosan
leemelik a holttestet. - Az ötvenharmadik... - suttogja Kolseff. - Már
csak hét... - mondja ugyanúgy Ringelein, az egykori állatszelídítő.
Laverborg nem szól semmit. A hetek iszonyattal és gyanakvással
nézegetik egymást este. Vajon melyikük a Rém, aki legalább ötven embert
küldött a másvilágra?
A főhadiszállásra jelentés megy.
Egy hét múlva jön a válasz. Illetve nem is válasz. A gyilkosságról
nincs szó benne. A hadvezetőség utasítja Bu Malem kapitányát, hogy a
colomb-béchari büntetőszázad őrállományát sürgősen erősítse meg a hét
emberrel. A hét ember neve különösképpen: Ringelein, Kolseff, Ahmed, a
két Burger, a félkegyelmű Citrom és persze David Moschkowitz. Ez nem
büntetés, ebben nincs semmi különös. Sokszor áthelyeznek embereket
egyik helyről a másikra, és a büntetőtábornak is szüksége van
helyőrségre. Bár oda még őrnek sem kívánkozik senki.
A kapitány még aznap egy átvonuló megharist pelotte fedezetével útnak
indította a hét embert Colomb-Béchar felé.
Jerome-ot eltetették Lucas mellé.
Egy sortüzet kapott.
A nyom
I.
A Luxembourg-kert fái rőtszínű levelekkel borították be a kavicsos,
sárga sétányokat. A Szajna piszkos vize is őszi lombszemetet sodort
magával, és a közeli tengerpartokról néha az óceán langyos,
egészségtelen ködei jártak látogatóba Párizs fölé. Október volt.
Lauyanel megfésülködött a tükörnél, azután az ablakon nézett ki
rosszkedvűen, melankolikusan. Õsz volt, tipikus párizsi ősz. A Port
St. Martin hatalmas boltíve piszkosan, hámlottan meredezett egy
ponyvával letakart, ládákkal megrakott teherautó fölött, amely
átdöcögött alatta. A szemközti bisztró elé kitett asztalok között egy
ónkályha füstölgött, és pamutkesztyűs csarnoki árusok forró kávét
ittak. Felvette a zubbonyát. Kopogtak.
La Motte táborszernagy lépett be Lauyanel legénylakásába. Az öreg
katona lefogyott, és a haja galambősz lett. De a tartása éppolyan
egyenes és határozott volt, mint régen. Csak a szeme tükrözött vissza
valami titkos, belső bánatot.
- Elhoztam a kérvényét, Lauyanel - mondta, és leült a szófára. Egy
írást húzott elő a zsebéből. - Tépje szét és dobja el. Először hozzám
került, és én ráírtam, hogy, nélkülözhetetlen szolgálatára a
hadseregnek szüksége van, nyugdíjazása iránti kérelmét nem intézhetjük
el. Tessék.
Átnyújtotta. Egy percig szótlanul nézték egymást.
- Tudomásul vettem, excellenciás uram.
Csend.
- És most beszéljünk egymással mint barátok, kedves Lauyanel. Tudomásom
van róla, hogy maga nem szüntette be ebben a Toulet-ügyben a nyomozást.
- Nem szüntethetem be, amíg a helyemen vagyok. Kegyeskedjék a
kérvényemet elintézni, és óvakodni fogok attól, hogy mint magánember a
hadsereg ügyeivel foglalkozzam.
- Ne higgye, hogy megváltozott a véleményem ebben a kérdésben. Pedig a
fiamat vesztettem el miatta. Talán kivándorolt, lehet, hogy meg is
halt. Semmi hír felőle.
Szomorúan maga elé meredt a padlóra.
- Én nem zárkózom el attól... - folytatta egy idő múlva - hogy azt a
szegény embert majd egyszer... rehabilitáljuk, ha igazán ártatlan volt.
Amire nézve nincs bizonyíték. De csak a hadjárat után. Érti? Addig
semmit!
- És addig „Gordon" nyugodtan szolgáltassa ki a hadsereg titkait? Ez a
Gordon, aki minden bizonnyal a hadügyben ül!
- Hogy érti ezt?
- Úgy, hogy az egyetlen sikeres lehetőség a nyomozás számára végigmenni
a Toulat-ügyön. A Toulet-ügy végén megkapjuk Gordont. Szent
meggyőződésem, hogy azon a rejtélyes és felderíthetetlen ponton, ahol
Toulet ártatlansága bizonyos lesz, egyúttal Gordon bűne is kiderül. Ha
ön különválasztja ezt a két ügyet, ha megtiltja a Toulet-eset
kinyomozását, akkor Gordonnak zavartalan munkát biztosít.
A táborszernagy fel és alá járt. Az arca hol piros lett, hol sápadt.
- Az ördögbe! Ezt az érvet mondhatta volna a múltkor is... Barátsággal
hozakodott elő és igazsággal, csupa olyan érzelemmel, ami az én
szememben eltörpül a hadsereg érdekei előtt. Eltörpült akkor is, amikor
a saját fiamról volt szó.
Újra egy székbe roskadt és maga elé nézett.
- Lauyanel, lehet, hogy magának igaza van, és én két rossz közül a
rosszabbat választottam. Nem gondoltam erre, amit maga most mondott.
Előbb kellett volna mondania... Mindegy...
Újra felállt. Megint a kemény katona lett.
- Lorenz, a titkosszolgálat legügyesebb embere, amint tudja, hónapok
óta Afrikában van. Olyan híreink voltak, hogy a gyarmati hadseregben
korrupt tisztek vannak. Megbízhatatlan elemek. Sajnos nagyon hiányosak
az értesülések, és azért küldték le Lorenzet, hogy utánajárjon ezeknek
a híreknek, és ha valóban vannak ott megbízhatatlan tisztjeink, akkor a
Tafilalet elleni hadjárat előtt szépen lassan, egyenként vonja össze
ezeket a megbízhatatlan tiszteket Oranban. Lorenz hihetetlen
ügyességgel befészkelődött Barud el Mansur táborába. Tudja, ez a
hamadai caid. A rejtélyes szervező. Állítólag az ő terve volt, hogy a
végső harc előtt megpróbálja korrumpálni a gyarmati hadsereget. Lorenz
legutóbbi jelentésében tragikus leleplezéseket emleget. Ez nem lepett
meg. Sajnos, sok kártyás, eladósodott és mindenféle vétséget elkövetett
tisztet szokás áthelyezni a gyarmati hadseregbe. De meglepett, hogy
valami rejtélyes utalás szerepel jelentésében a Toulet-ügyre
vonatkozólag is. Most már azt is mondhatom, hogy Du Garde szintén
értesített a főhadiszállásról hasonló ügyről. Valami rejtélyes mappa
tűnt el. Ez a rejtélyes mappa a Toulet-ügyről tartalmazott írásokat, a
központi páncélszekrényében volt, amelyet álkulccsal nyitottak ki. Úgy
látszik, a világesemények között a Toulet-ügy mérge lassan rágja magát,
most már két világrészben. Toulet halott, de az ügye él.
- Az igazság kiolthatatlan fényforrása él. Hiába borítunk rá kendőt.
- Jó. Hát akkor előre! Lesz, ami lesz, vágjunk neki! Utasítani fogom
Lorenzet, hogy tájékoztasson erről a mellékmondatáról részletesebben,
és a főhadiszállásról is bővebb jelentést fogok kérni. Most pedig
halljuk magát, maga katonai Sherlock Holmes.
- Az egyik tettes itt van a markomban - mondta Lauyanel. - Ha nem
féltem volna öntől, már őrizetben lenne. Ma fent voltam nála.
Barátságos látogatás volt. Ez az ember sárga lett a rémülettől,
legszívesebben rögtön nyakon csíptem volna. Az ügyben való részessége
kétségtelen.
- Azonnal el kellett volna fognia! Ki ez az ember?
- Most fogózkodjon meg jól excellenciád? Desposlin ügyvéd.
A táborszernagy felugrott.
- Fontolja meg, kérem, amit mond! Tudja jól, hogy milyen
következményekkel járhat egy előkelő polgári személy belevonása katonai
bűnügyekbe.
- Mindenesetre a rendőrséget vettem volna igénybe, és csak ha a
rendőrség kivett előle mindent, akkor vitettem volna át a katonai
fogházba.
- De mire alapozza...
- Kérem, figyeljen rám: Du Garde azért nem mehetett el a találkozóra,
amelyet Toulet-vel megbeszéltek, mert a garázsban megrongálták az
autóját. Sajnos a vizsgálat túl biztos volt a dolgában, nem terjedt ki
azokra a személyekre, akik az autó közelébe férkőzhettek. A kastélyban
nem tartózkodott más, mint a százados édesanyja, Du Garde és Desposlin,
aki valami peres ügyükben járt el, és már két napja a kastélyban
lakott. A sofőr lent uzsonnázott a garázsmesterrel a kocsmában. A lakáj
odafent kiszolgált, a szakács és a kukta bevásárolni voltak, a
szobalány beteg volt, a házmester kint ült az utcán, a kertajtó előtt,
és a felesége kávét főzött. A személyzet közül egy embernek nem volt
alibije: a házmesternének, aki főzés közben bemehetett a garázsba egy
percre. Ezt az asszonyt vallatóra fogtam. A házmesterlakás ajtaja
szemben van a garázzsal. Desposlin ügyvédet látta kijönni a garázsból.
Az ügyvéd megkerülte a garázst, de az angolkert másik oldalán
találkozott a garázsmesterrel, és beszéltek egypár percig. Elővettem a
garázsmestert. Igen, találkozott Desposlinnel, aki kérdezett tőle
valamit a Párizs felé vezető útról, közben a garázsmester
figyelmeztette, hogy bepiszkolta valahol a kezét. Desposlin azt mondta,
hogy nekitámaszkodott egy fának, és attól lett piszkos a tenyere. A
garázsmester szerint a keze olajos volt. Az ügyvéd tehát eltitkolta,
hogy a garázsban járt.
A táborszernagy izgatottan járkált.
- Még ha bűnös volt is Toulet, ez az ember akkor is bűnrészes. Ebben az
esetben Toulet-vel játszott össze.
- Én azt hiszem, Gordonnal játszott össze. Öt napig Angliában voltam
ezután, hogy Desposlin múltjára nézve adatokat szerezzek. Desposlin egy
angol-francia utazási irodát vezetett évekig Londonban. Semmi terhelőt
nem tudtam meg róla. De találtam egy láncszemet a Toulet-ügyhöz.
Lenyomoztam egy jelentéktelen magánügyét az öreg marsallnak. Toulet
marsall minden évben Londonban töltötte a szabadságát. Diszkrét
szívügy. Egy Duncan nevű, világhírű táncosnővel volt ilyenkor együtt
néhány hétig a művésznő tengerparti kastélyában. Ennek az asszonynak a
gyermeke Leon Toulet is, akit a marsall később adoptált. Az asszony
negyvenkét éves korában meghalt, és nagy vagyont hagyott hátra. A
vagyon kezelője Desposlin volt. Az örökös Toulet marsall.
- De hiszen a marsall szegény katonaember volt! - kiáltotta döbbenten
La Motte.
- A marsall természetesen nem nyúlt a vagyonhoz, kezelését továbbra is
Desposlinre bízta, és végrendelkezett a vagyonról, valószínűleg Laura
Duncan és saját gyermeke javára. Mint tudjuk, a marsall halála után
szegény Leon semmiféle örökséghez nem jutott. És itt lett volna meg az
okom rá, hogy Desposlint őrizetbe vetessem a rendőrséggel, ahol azután
a kémkedésre nézve is mindent kivettem volna belőle. Ugyanis Joseph, az
öreg lakáj, akit kikérdeztem az elhunyt marsall végrendeletéről, nagyon
érdekes dolgokat közölt. A marsall egyszer azt mondta neki, hogy
végrendeletében tisztességesen gondoskodott róla, és annak idején majd
Desposlintől megtud mindent. Mikor a marsall meghalt, az öreg lakáj azt
hitte, megfeledkezett róla, és nem akart kegyeletsértést elkövetni
avval, hogy a hagyaték iránt érdeklődjék. A végrendeletet tehát
Desposlin eltüntette, és a Duncan-vagyon jelenlegi haszonélvezői egytől
egyig bűntársak.
- Azonnal lépjen érintkezésbe Grison tanácsossal! - kiáltotta
izgatottan a marsall. - Azt az ügyvédet nyomban le kell tartóztatni!
Belátom, hogy tévedtem! Úgy látszik, itt egy nagystílű
bűnszövetkezetről van szó, amely minden pillanatban embereket dönthet
romlásba.
A százados azonnal felhívta a rendőrséget:
- Lauyanel százados. A politikai osztályt kérem... Lauyanel százados
Grison tanácsos urat kéri...
- Grison tanácsos. Jó napot, Lauyanel.
- Azonnal vegyék őrizetbe Desposlin ügyvédet. Csalás és sikkasztás
miatt. Kémkedéssel is gyanúsítható. Ne hallgassák ki, amíg oda nem
jövök.
- De Lauyanel, az istenért, olvassa el a délutáni lapokat! Desposlin
ügyvédet ma éjjel meggyilkolták!
II.
A főhadiszállás telefonjai egész nap üzemben voltak. A távíróról
végtelen szalagok futottak le. A térképeken reggeltől estig serény
munkával jegyezték a csapatmozdulatokat. A futárok érkeztek. Tisztek
robogtak el parancsokkal.
A Tuatból nyugtalanító hírek jöttek. Barud el Mansur hadserege
készülődik valamire, és kisebb összecsapásokat provokál a Tafilalet
határain túl. A titokzatos caid is készül az offenzívára. Hírek szerint
nagyon is európai módon képezte ki seregeit, hatalmas csapatokat vont
össze a Tafilaletbe és a Tadla környékén. A hírszerzők jelentése
szerint muníció- és fegyverszállítmányok érkeztek a Tafilaletbe.
Minden kísérlet, hogy érintkezést találjanak a caiddal, csődöt mondott.
Barud el Mansur nem állt szóba senkivel, és ritkán tartózkodott a
casbájában. Időnként itt is, ott is feltűnt a törzsek között,
találkozott a legtekintélyesebb törzsfőkkel, velük evett néhány napig.
Ilyenkor az egész törzs elindult a Tafilalet felé. Különleges hatalma
volt a nép felett. Szentnek tartották.
Most már nem tűnt el hónapokra, mint azelőtt. Két-három napig nem
látták, azután itt vagy ott bukkant fel hirtelen, vagy hazatért
váratlanul a casbájába. Ez a casba a Tafilalet egy lejtőjén állt, és
legfelső lakrészéből jó messzelátóval a francia csapatmozdulatokat is
megfigyelhette.
A francia főhadiszállás épülete messzire látszott az éjszakában. Minden
ablak világos volt. Gilles kapitány menetkészen járt fel és alá Rouf
marsall fogadószobájában. Du Garde jött át. A szpáhilaktanyában
felnyergelt tevék mellett csak a vezényszót várta a legénység.
Mozdulatlanul álltak a barna óriások az éjszakában.
A kürtös keze sárgaréz trombitáján nyugodott. Néha egy teve megrántotta
a fejét.
- Isten vele, kapitány úr - mondta Du Garde, amint éppen átsietett a
szobán. - Itt az alkalom, hogy mindent helyrehozzon, és a télen már
végleg elhagyja ezt a piszkos sivatagot.
- Remélem, Du Garde, hogy úgy lesz. Lehet, hogy a katonaságot is
otthagyom. Elég volt.
- Azt hiszem, ennek semmi akadálya nem lesz - mondta Du Garde -, csak
bátran és ésszel. Olyan posztja lesz a hadjáratban, ahol könnyen
tüntetheti ki magát.
Rouf marsall jött.
- Gilles kapitány! A parancs értelmében azonnal induljon Aut Aurirba.
Részletes utasításokat írásban fog kapni. Addig is Bu Malemmel állandó
összeköttetést kell létesítenie. Az offenzíva hivatalos kezdetéig
minden provokációt kerüljön el. Bármi történik maga körül, nem
avatkozik bele. Figyelmeztetem, hogy olyan ponton áll a századával,
amelynek döntő jelentősége lesz a hadműveletekben. Azonnal induljon.
Aut Auririg erőltetett menetekben vigye az embereket. Sok szerencsét.
Kezet nyújtott. Gilles tisztelgett és ment. Öt perc múlva felharsant a
kürt, én a szpáhik elindultak az éjszakai városon keresztül.
III.
Desposlin az íróasztalnál ült, és egy könyv volt a kezében. Átlőtt
homlokkal borult erre a könyvre. A páncélszekrény nyitva állt. Nyoma
sem látszott betörésnek vagy erőszaknak. Az írások szép rendben. A pénz
eltűnt. Lauyanel mindent úgy talált, ahogy az első rendőri vizsgálat
otthagyta. Még a halottat sem vitték el. Az inas elmondta, hogy
Desposlinnek hölgylátogatója volt délután. Lefátyolozott, ősz hajú nő.
Nem látták elmenni. A pisztolyon hangfogó lehetett, mert a lövést nem
hallotta senki.
Bizonyos, hogy a gyilkost Desposlin jól ismerte. Annyira nem volt
gyanús neki, hogy a könyvet sem tette le a kezéből. Úgy tűnik, mintha a
gyilkos jelenlétében olvasott volna. Olyan ember ölte meg, akivel
szemben még az udvariasság sem kötelezte. Különben felállt volna, hogy
eléje menjen az ajtóig.
Megvizsgálták a páncélszekrényt. Kulccsal nyitották ki.
- Úgy tudom, hogy Desposlinnek volt valami alkalmazottja.
- Egy gépírónője volt, százados úr.
- Beszélni szeretnék vele.
A kisírt szemű gépírólány nem tudott semmit. Õ fél hatkor elment, akkor
az ügyvéd úr még élt, a hölggyel nem találkozott.
- Mióta dolgozik maga ebben az irodában?
- Hat éve.
- Hát, kérem, képzelje el, hogy rendezni kell az iratokat. Van itt
valami regiszter?
- Természetesen.
- Állapítsa meg, hogy a készpénzen kívül hiányzik-e írás a
páncélszekrényből.
- Azt gyorsan meg tudom mondani.
Elővett egy könyvet az iratszekrényből, sorra vett mindent, ami a
nyitott kasszában volt. A századossal együtt rakták ki a borítékokat és
a dossziékat. A szekrény már üres volt, mikor a regiszterben még egy
tétel állt.
- Hiányzik a D. T. 1924/31. - mondta a gépírónő. A százados sokáig
gondolkozott. D. T.... Hm... Duncan-Toulet! 1924, ez lehet a
végrendelet kelte, és 31?... A homlokára ütött. 1931-ben halt meg a
marsall. Érezte, hogy ez a végrendelet és az ügyre vonatkozó írások
képezik a közös megoldását a Toulet-ügynek és a Gordon-rejtélynek. A
leányhoz fordult.
- Meg tudná mondani, kikkel beszélt telefonon az ügyvéd úr tegnap?
- Kizárólag ügyfelekkel. Elsősorban a Sanders és...
- Nem ilyesmire gondolok. Magánbeszélgetésről nem tud?
- Nem.
- Tegnapelőttről sem?
- Tegnapelőtt felhívta a leányát. Ezt onnan tudom, mert én jelentettem
be a beszélgetést.
- Nem hallotta, hogy mit beszélt a leányával?
- Irodai órák után beszélhetett. Már nem voltam itt.
- Köszönöm. - Folyton arra kellett gondolnia, hogy Desposlin olvasott,
mikor a lövés érte. Legalábbis nyugodtan ülve maradt a könyve mellett,
mikor a gyilkos bejött. Háromszor kinyúlt a telefon felé, háromszor
húzta ismét vissza a kezét. Azután mégis telefonált.
- Halló! Le Bourget?... Lauyanel százados. Ott tartózkodik a
repülőtéren Simon kapitány?... Kérem... Szervusz... Meg tudnád nekem
egész pontosan mondani, hogy tegnap kik érkeztek repülőgépen, és kik
utaztak újra el?... Jó, várok. - Cigarettára gyújtott. Nagyon ideges
volt. Simon kapitány neveket olvasott fel a vonal másik végén.
Egyszerre Lauyanel izgatottan közbevágott. - Köszönöm, elég...
Lecsapta a kagylót. Lerohant az utcára, autóba ült.
- Hadügyminisztérium.
Chamieux őrnagy szobájába rohant.
- Kérem, őrnagy úr, azonnal intézkedjék, hogy Emmy Desposlint, aki
tegnap repülőgépen Párizsba érkezett és este hatkor repülőgépen újra
visszaindult, nyomban őrizetbe vegyék. Du Garde százados vendége a
sivatagi hadseregnél. Alaposan gyanúsítható Desposlin meggyilkolásával
és evvel kapcsolatosan egy kémkedési üggyel.
Az őrnagy kissé csodálkozva nézte a feldúlt századost. Kövér, kopasz
ember volt, bágyadt arcvonásokkal. Nyitott zubbonyában inkább úgy
nézett ki, mint valami postás. Rendetlen íróasztala, zubbonya, nadrágja
hamuval voltak tele. A padlón mindenfelé cigarettacsutkák hevertek.
Ápolatlan, ősz harcsabajusza megrándult, valahányszor a cigarettát a
szájába vette. A rossz cigaretták nikotinos bűze egy harmadosztályú
váróterem hangulatát adta a szobának. Az őrnagy biccentett, helyet
mutatott Lauyanelnek, és megpróbált összeköttetést találni az orani
katonai városparancsnoksággal. Közben püffedt, nagy szemhéjaival
fáradtan pislogott, és a cigaretta vége a bajuszát perzselte.
- Mit szól, hogy Lisette nyerte a nagydíjat?
- Igen, igen... engem is meglepett - mondta szórakozottan Lauyanel -,
hová dobhatom a cigarettámat?
- Hova akarja? - Udvarias mozdulattal körülmutatott a szobában. - Nekem
tudniillik tökéletesen mindegy. Csak hamutálcát ne kérjen, mert az
mindig eltűnik innen. Halló!... Igen, hadügy... Tessék tartani a
vonalat! Mit bánom én! Ráérek. Még tizenöt szolgálati évem van hátra...
Tudja, hogy az a dög tízezer frankomat vitte el? Nem magával beszélek!
A szobámban ül valaki! Maga csak a vonalat és a száját tartsa!... Pedig
mondták, hogy Lisette-et fogadjam... Halló hadügy! Pierre ezredes urat
kérem... várok... Alázatos tisztelettel! Chamieux! Kérem őrizetbe venni
a főhadiszálláson Du Garde százados vendégét, Emmy Desposlint...
Tessék?... Igen?... Köszönöm... Mi újság különben?... Igen... Nekem
tízezer frankot vitt el az a dög... Alázatos tisztelettel...
Letette a kagylót, ásított, azután egészen Lauyanel felé fordította a
széket.
- Hát, kérem, e pillanatban nem foganatosítható az őrizetbe vétel,
ugyanis Emmy Desposlint és Du Garde százados húgát sétalovaglás közben
egy rabló gum elhurcolta, és nyomuk veszett.
Az őrnagy megdöbbent. Ugyanis Lauyanel százados felugrott, mint egy
őrült, és ordítva verte két öklével az asztalt.
A casba
I.
Emmy Desposlin vidáman sietett fel a nyaraló verandájára. Porköpeny
volt rajta és micisapka.
- Már aggódni kezdtünk magáért - fogadta Du Garde a reggelizőasztal
mellől eléje sietve.
- Semmi ok nem volt aggodalomra.
Claire jött ki lovaglóruhában.
- Mikor érkeztél?
- Ebben a pillanatban. Legközelebb téged is átviszlek Madeirára.
Feledhetetlen két nap volt. Elengedi Claire-t?
- Ha akar, nagyon szívesen - mondta Du Garde. Leültek a
reggelizőasztalhoz.
- Miért maradtál egy nappal tovább Madeirán?
- Első nap esett.
Du Garde felállt.
- Megbocsássanak, de nekem hivatalomba kell menni.
A két lány egyedül folytatta a reggelit.
- Mi van Ranat doktorral?
- Mostanában nem hallottunk hírt felőle - mondta Claire.
- Úgy látszik, lejárt a szabadsága. Hogy tetszik neked Ranat?
Claire vállat vont.
- Olyan, mint a többi. Nem ellenszenves, és nem túlságosan
rokonszenves. Jó modorú ember.
Kissé elkedvetlenedett. Emmy szemében felcsillant valami az előbbi
kérdésnél. Claire egy este véletlenül meglátta őt a kertben a
fivérével. Csókolóztak. Claire azt hitte, hogy előbb-utóbb Emmy hozzá
fog menni Du Garde-hoz. Ezért most meglepte a leány kérdése.
- Ha megvárod, amíg átöltözöm, én is kilovagolok. Úgy össze voltam
préselve a repülőgépen, hogy minden tagom elzsibbadt. Alig várom már,
hogy Musztafa hátára kerüljek.
...Egymás mellett lovagoltak a külváros után következő szőlődombok
között. A hófehér országúton vakítóan tükröződött a nap.
- Neked talán tetszik Ranat? - kérdezte Claire, visszatérve az előbbi
tárgyra. Emmy vállat vont, és mosolygott.
- Érdekes ember. Mikor hallottál utoljára Touletről?
A kérdés olyan váratlan volt, hogy Claire döbbenten rántotta meg a lova
zabláját.
- Hogy jut ez most eszedbe?
- Ó semmi, csak úgy kérdeztem... Újabban hivatalos helyen sokat
feszegetik a szegény fiú perét. Különösen az a Lauyanel százados. Azt
mondják, valóságos ördög, olyan éles szeme van.
Hallgattak. A lovak patája egyhangúan csapkodta az utat.
- Te nem is vetted túlságosan a szívedre - kezdte újra Emmy. - Hamar
megvigasztalódtál...
- Belenyugodtam a megmásíthatatlanba.
- Meg vagy győződve róla, hogy bűnös volt?
- Nem tudom... talán nem... Ne forduljunk vissza?...
- A dombhajlásig még lovagoljunk el. Onnan látszik a sivatag.
- Nem jó mostanában messzire lovagolni. Zavaros idők járnak...
- Gyáva vagy? - kérdezte Emmy, és szép arcán megvető mosoly suhant át.
Gyönyörű fehér fogai kivillantak. Felelet helyett Claire
megsarkantyúzta a lovát. A domb felé rúgtattak. De Emmy elvesztette a
kalapját. Kacagva megálltak egy pillanatra, azután lassabban folytatták
az utat.
- Valami rejtelmes lény keveri a Toulet-ügyet. Ügyesen, a háttérből...
Elérték a dombot. Claire ijedten rántotta meg a zablát, és csodálkozva
nézett a villogó szemű Emmyre...
- Nem értelek...
Távolban feltűnt a végtelen Bled, vakító, sárga fényben úszó
porfellegeivel. A domb tetején egy elhagyatottnak látszó csőszkunyhó
állt. A kunyhóban egy szenegáli katona randevúzott a kedvesével.
- Vége a komédiának, Claire! - kiáltotta Emmy. Claire valami veszélyt
érzett, és meg akarta fordítani a lovát, de a domb másik oldaláról egy
csapat beduin rohant elő. Percek alatt megkötözték a lányt, hurokkal a
lóra erősítették, és vad vágtatással igyekeztek a sivatag felé. Emmy is
velük lovagolt. A szenegáli katona mezítláb és zubbony nélkül rohant a
legközelebbi laktanyáig. De mire kiért a fellármázott őrség, az
eltűnteknek már nyomuk sem látszott a távoli sivatagban...
II.
A bennszülött csapatokat sokan látták a dombhajlás mögött táborozni,
gyerekekkel, kutyákkal, ócska sátraikkal, de ez nem tűnt fel senkinek,
hiszen gyakran megtelepülnek itt efféle, úgy-ahogy felfegyverzett
bennszülött alakulatok. Ezek az úgynevezett szövetséges egységek háború
esetén mint gerillaharcosok követik a reguláris hadsereget. Arra valók,
hogy mindazt a szörnyűséget elkövessék saját népükkel szemben, amit
francia uniformisban nem lehet egykönnyen megtenni, de azért a
hadseregnek szüksége van rá.
Fullasztó porfelhő gomolygott a vágtatók körül, és velük együtt gördült
tovább, mint egy hatalmas gömb, betelepedve orrba, fülbe, szempillák
közé és a ruhák nyílásába. Claire nem ájult el, de fulladozott a
portól, és égette a forróság, amely egyre hevültebben özönlött rájuk,
ahogy beljebb értek a sivatagba. A teste megtelt szúró porral, és sárrá
vált rajta a verejtékétől, a kötél mindenütt a húsába vágott, és
fojtogatta a párolgó állat undok bűze, amelyhez szorosan hozzákötötték.
Rázkódás közben hol jobbra, hol balra csúszott le, úgyhogy csak a
kötelek tartották. A ló lapockái, ahogy mozogtak, minden lábemelésnél
keményen megütötték. Haldoklott a szomjúságtól... Azután elájult.
Este tért magához. Sátrak voltak körülötte. Nem messze néhány tábortűz
parázslott, és izzó köveken sütöttek valamit, aminek friss kenyérszaga
volt. A sátrak körül békésen szorgoskodó alakok guggoltak. Valahol egy
rikácsoló hang egyhangúan kántált. Távolabb a lenyergelt lovak álltak
egy csomóban. Mellettük puskás őr. Az ég csillagos volt. A tábortűz
fényének körén túl sakálok és hiénák árnyai settenkedtek. Hirtelen
rájött, hogy a feje valakinek az ölében pihen. Ez a valaki éppen most
itatta meg. Az ajkán, a nyakán és az ingén még érezte a lecsorgott víz
nedvességét.
Riadtan felült.
Egy ráncos arcú vénasszony vigyorgott rá. Tört francia nyelven beszélt.
- Halott lenni, m’zell... de most már jól lenni... Kapni kili-kili -
némajátékával ivást jelzett. - Nangen sejk mondani, hogy nem kell
megkötözni m’zellt. Innen már nem lehet szökni... Ha m’zell akarni,
hozok kuszkuszt...
Vissza akarta utasítani, de nagyon éhes volt, és érezte, hogy soha még
jobban nem kellett vigyázni az erejére, mint most. Az asszony egy
pléhdarabon frissen főtt kuszkuszt tett eléje. Kukoricalisztből
készült, jóízű, édeskés étel volt.
Nem tudta, miért rabolták el és hová akarják vinni.
Emmyt sehol sem látta. Õ bizonyára előre tudott a támadásról. Ki ez a
nő tulajdonképpen, aki már évek óta él Párizs legelőkelőbb köreiben?
Görcs nyilallt az agyába. Nem értette az egészet. Mi köze Emmynek az
elrablóihoz, és miért hurcoltatta el? Talán megöleti?... Körülnézett...
Körös-körül néma sivatag. Porfelhők szállongtak halk, alig hallható
neszezéssel. Ez hát Ghut birodalma... Ilyen halk hangon, áttetsző
testtel lebeg a tábortüzek körül, leskelődik az áldozataira, és
fátyolszerű vonulásával karavánokat temet be... A Ghut a sivatag
istene. Gonosz isten. A táborozók csirkéket áldoznak neki, és hallják
őt éjjel... A leány megborzongott a hidegtől és a félelemtől.
Mindenütt csak a végtelen sivatag látszott.
Hajnalban a tábort felszedték és ismét útra keltek. Claire-t nem
kötözték a lovára, de két őr szorosan mellette lovagolt. Emmyt most sem
látta. Tudta, hogy a legokosabb, amit tehet, ha ellenkezés nélkül velük
tart. Talán valamelyik közeli erődből segítségükre jönnek. Azóta már
bizonyára mozgósították a határvidéket, és a Tadla-környékről egy gyors
szpáhicsapat lecsaphat még ide... Maga sem tudta, hogy miért nem bízik
ebben. Mikor kissé lemaradt, egyik őrzője úgy rácsapott a lovára, hogy
majdnem lebukott a kiugró állatról.
Eddig kelet felé haladtak, úgy látszott, mintha a sivatag középpontjába
igyekeznének: már feltűntek a hatalmas, fehér schottok, amelyek sós
ingoványukkal még abból a világkatasztrófából maradtak itt, mikor a
sivatag egy hatalmas óceán medre volt. Az óriás hegység csúcsai mint
apró vulkanikus szigetek látszottak ki ebből az óceánból. Itt a csapat
letért nyugat felé. Claire erős lány volt, de ilyen megerőltető utazást
nem bírt ki a szervezete megrázkódtatás nélkül. Erezte, hogy még egy
napig nem tud a nyeregben maradni. Távolról feltűnő sziklás tájak
jelezték, hogy visszatértek a sivatag nyugati határához. Most értette
meg, hogy egy kis kitérővel előbb vágtak neki a Bled középpontjának,
valószínűleg ravaszságból. Miután úgy vélték, hogy az esetleges
üldözőket félrevezették, újra nyugat felé mentek, abba az irányba,
ahonnan jöttek, de valamivel délebbre. Azután egy hatalmas, sötét folt
tűnt fel. Ez a folt mindig nagyobb lett. A Bled felett végtelen
magasnak és ijesztőnek látszott az ég. Valahol a távolban belemosódik a
sivatag szélébe. A lovak élénkebben ügettek, és egyszer csak
meghallotta a közeledő pálmaliget nevét: a Tefilalet! Görcsös rémület
szorította össze a szívét. Végleg kívül van a francia hatalom körén.
És a sivatag leghatalmasabb és legfélelmesebb oázisa egyre gyorsabban
közeledett feléje, már látszottak az elszórt falvak és a sziklák
oldalán felhőkarcolónyira épített, hófehér casbák csúcsig nyúló
lakóházai...
Elájult...
Még érezte, ismeretlen sötétben vergődve, hogy a lovához kötik.
Megcsapta a verejtékező állat rossz szagú, nedves bőrének párolgása...
III.
A casba a speciális építkezési forma. Lakóház és erőd. Kis faluk mögött
húzódik meg sziklára vagy hegyre vezető lejtőn a casbák sorozata.
Vályogból készült fehér házak ezek lépcsőzetesen egymás fölé építve.
Az egyik ház teteje egyúttal a felette következő ház udvara. És így
tovább fel, egészen a csúcsig. Lépcső nincs sehol. Minden ház tetején
van egy létra. Ha a létrát felhúzzák, akkor a következő ház udvara már
megközelíthetetlen. Hasonlít ez az építkezés a közép- és dél-amerikai
indiánok pueblójához. Háború esetén a falu lakossága is bevonul a
casbákba, ide hozzák a terményeket, behajtják az állataikat, és akkor
házról házra kell megszállni az ostromlóknak. A Tafilalet casbái
híres, jó épületek, szebbek, erősebbek a hegylakók gyakran látható
casbáinál. És ezeknek a casbáknak egyikében szokott tanyázni Barud el
Mansur, a titokzatos hammadai caid. A francia gyarmati uralom mumusa. A
seriffek az ő eljövetelével hirdetik a szent háborút. A Tafilalettel
áll vagy bukik a nomád arabok ellenállása és a felszabadulás utolsó
reménye, a mindenható törzsfőnökök hatalma. A franciák részéről pedig a
Tafilalettel áll vagy bukik a Szahara-vasút és az összes déli karavánút
kulcsa.
A hajnalban, mint egy furcsa templom, mozdulatlanul mered a hammadai
caid hófehérre meszelt casbája, melynek utolsó épülete a szikla ormaira
ér, ahonnan Bu Malemig lehet ellátni...
A gömbölyű kútnál bőrvedrekben hordják a tevéknek a vizet. A kút
mellett egy sovány, vak ember ül. Világtalan szemével a messzeségbe
néz, piszkos szakálla és piszkos haja szinte egybefolyik az arcán, ősz
csomókban, hogy csak az orra látszik. Bordái kiállnak aszott testéből.
Nem koldul, de azért mindenki ad neki valamit. Nem köszöni meg, csak
ül, és elborult szemeivel a messzeségbe néz, mint aki állandóan
jelenést lát. Az oázis lakói tisztelik őt, és félnek tőle. A testét
nagy sebek borítják. A derekára csavart rongydarabon nyüzsögnek a
férgek, és erről nem tud... Azt a tevés csapatot sem látja, amely
lovakkal tarkítva most rúgtat be az oázisba. A lovak szinte
széttapossák, olyan közel mennek hozzá, de ő nem mozdul. Nem lát. A
lovasok valahogy megvédik a lovak patáitól. Megitatják, és egypáran
körbejártatják az állatokat árnyékos helyen. Zörögnek a fegyverek,
kiáltások hallatszanak, a málhás állatokat távolabbi táborhelyre
vezetik, hogy leszereljenek. Asszonyok veszekednek, kisgyerekek sírnak,
kutyák ugatnak, és egy megkötözött nőt oldoznak le a lóról. Ketten
megfogják a vállánál és a térdhajlásánál, úgy viszik a casbába. A kút
körül álldogálók néhány szem datolyát dobnak az öreg vaknak. Hamir, így
hívják az öreget, felemeli és lassan majszolja a datolyát.
- Mit látsz, Hamir? - kérdezi az egyik férfi.
- Sok, sok rumi katonát... Allah hívja őket ide... Allah le fog sújtani
a rumikra, a nap felkel majd a Tafilaletből, és csak a másik tengernél
nyugszik le, és az is a Tafilalet napja lesz. A dicső, hatalmas és
félelmetes Barud el Mansur fényessége, akit Allah küldött, hogy
eltiporja a hitetlen rumi kutyákat. A vak Hamir így látja. Beszéltem. -
Elhallgatott és nem vette le szemét a bántóan sugárzó távoli síkról,
amely őt nem vakította.
Claire egy alacsony tetejű, négyszögletes szobában ébredt fel.
Kereveten feküdt. A helyiség barátságos volt. Tarka szőnyegek
borították a padlót és a falakat, egy alacsony asztal és néhány rövid
lábú, gömbölyű szék képezte a bútorzatot. Újra felélénkült. A csuklója
és a combjai kissé fájtak még, de minden megerőltetés nélkül tudott
járni. Az ablakhoz ment. Moszktóháló vagy üveg nem volt rajta. Tégla
alakú, nagy nyílás a falban, ez volt az ablak. Kinézett. Elszédült egy
pillanatra az alatta tátongó mélységtől. Odament az egyik ajtóhoz.
Zárva volt. A másik ajtó kinyílt. Fürdőszobaféle kis helyiségbe
vezetett. Hatalmas tartályban víz állt, mellette szappan, puha
háziszőttes törülköző és néhány női ruhadarab fehér gyolcsból. Tudta,
hogy ezt neki készítették ide. Nem gondolkozott, nem törődött semmivel,
ledobta magáról a tépett, poros ruhákat, és megfürdött. Csodálkozva
látta, hogy finom, Párizsban készült szappant tettek oda a számára.
Alig vette fel az odakészített ruhát, mikor kopogtak az ajtón. Nem
felelt. A szoba legtávolabbi sarkába húzódott. Még egyszer kopogtak.
- Ki az?
Válasz helyett az ajtó kinyílt. Egy szakállas fiatalember lépett a
szobába. Választékosan volt öltözve, és aranykeretes szemüveget
hordott. Az orrcsontját régi törés nyoma tompította el. Kifogástalan
francia nyelven szólalt meg.
- Jobban van már kérem?
Claire riadtan és határozatlanul nézte az udvarias, jól öltözött férfit.
- Önnek most egy ideig itt kell maradnia. Ezt a szobát nem hagyhatja
el. Mindent el fogunk követni, hogy ne szenvedjen sok
kényelmetlenséget. Ha kíván valamit, tapsoljon, rendelkezésére fog
állni egy cseléd. Az ajtót nem záratom be, de ne próbáljon kimenni,
mert éjjel-nappal fegyveres őrség áll itt.
- De miért tartanak itt fogva?
- Ezt én nem mondhatom meg magának.
- Maga a caid?
- Nem - mondta a szemüveges, és mosolyogva csóválta a fejét. - A caid
nem tartózkodik közöttünk. De nemsokára itt lesz. Kegyes és bölcs
ember, akire nyugodtan rábízhatja a sorsát. A caid sohasem tűrte, hogy
hölgyeket bántsanak. Nyugodt lehet kisasszony. Én Muhat vagyok, a
Tafilalet parancsnoka.
- Ön bizonyára tudja, hogy engem miért raboltak el, csak nem akarja
megmondani. Nem hiszem, hogy használna az önök népszerűségének, ha
engem fogva tartanak.
- Ismétlem, nem tudom, hogy a kisasszonyt miért hozták ide. Ami pedig a
népszerűségünket illeti Európában, mi egyáltalán nem is törekszünk rá.
Úgysem lehetünk annyira népszerűek, hogy amíg Európának olcsó
nyersanyagra van szüksége, és jobb fegyverei vannak, mint nekünk, ne
ontsa a vérünket és ne üljön hordáival a nyakunkon.
Most úgy rémlett Claire-nek, mintha már látta volna ezt az arcot.
Távoli zsibongás hallatszott. Muhat az ablakhoz lépett, lenézett.
- A caid jön!
Claire is az ablakhoz lépett. Lent, nagy mélységben, egy fehér kút
körül tevés arabok gyülekeztek, és az oázis népe kiáltozva sereglett
köréjük. Vajon melyik a caid?... Azután meglátta az egyik gyönyörűen
felnyergelt teve hátán... Az arcvonásait nem tudta kivenni, de fényes
öltözéke és a körülötte tolongók kendőlengetése, zsivaja elárulták,
hogy ő Barud el Mansu, a hammadai caid.
- Szeretnék a caiddal beszélni!
- Ez a kívánsága rövidesen teljesülni fog - mondta Muhat, azután
meghajolt és elment.
Szökés
I.
A hadvezetőség megállapította, hogy a szökések száma az idegenlégióban
negyven százalékkal emelkedett az utolsó hónapban. Az okkal tisztában
voltak. A caid ügynökei francia nyelven írt röpiratokat terjesztettek.
A röpiratok tudtára adják a gyarmati katonáknak, hogy azokat, akik
Lebel puskájukat bármelyik lázadó törzsnél, de különösen a
Tafilalet-oázisban beszolgáltatják, semmiféle bántódás nem éri, és
Barud el Mansur a prófétára esküdött, hogy az ilyen szökevényeket a
tengerpartra segíti és élve, biztonságban visszahajózza a kontinensre.
Eleinte nem nagyon hittek ennek a csábításnak. Később azonban egyre
több és több, ügyesen fogalmazott levél érkezett Európából, amelyben a
hazatért katona rábeszélte valamelyik barátját, hogy vágjon neki
nyugodtan a Tafilaletnek, a caid nagyon rendes ember, és becsületesen
állja a szavát. Mire a hadvezetőség fokozottabb cenzúra alá vette a
leveleket, már elterjedt a hír a légióban. Annyi bizonyossá vált a
francia vezérkar előtt, hogy a caid veszélyesebb ember, mint a
legvérengzőbb sejk. Minden eszközt megragad, hogy az offenzíva kezdete
előtt a gyarmati hadsereget demoralizálja.
Tirone éppen egy ilyen levelet olvasott. Közönyös dolgok voltak benne,
igazán a legfigyelmesebb szemlélő sem találhatott a sorok között
utalást a szökésre, de Tirone megismerte annak a német fiúnak a keze
írását, aki két éven át mellette menetelt és néhány hét előtt
nekivágott a Tafilaletnek. A vén afrikai bakának keserű íz gyűlt össze
a szájában. Úgy érezte, hogy elég volt már ebből a katonaéletből.
Hazavágyott Pármába. Elgondolkozva nézte az ivó piszkos falát. A
gyékényből, amelyen guggolt, férgek másztak elő.
A fiatal Berg ült melléje. Sárgás színű arca nagyon lefogyott, a pillái
halálos bágyadtsággal hunyódtak, és percenként egy sípoló, hörgő
lihegéssel rántotta magába a levegőt. Tirone ránézett, azután zsebre
dugta a levelet, és tömködte a pipáját.
- Beteg vagy?
- A fejem nagyon nyilall - mondta Berg.
- Nem bírod soká ezt a klímát.
- Én is azt hiszem.
- Később azután nem fog fájni a fejed, csak tompa leszel és kábult.
Ilyenkor jön a cafard.
- Az mi?
- Afrikai téboly. A meleg, az egyhangúság, az örökös sárga és fehér
színek tompa hülyeséget okoznak. Az ember néhány hétig gondolat és szó
nélkül jár. Iszik, de nem rúg be. Néha halkan dúdol magában, vagy
hirtelen mosolyogni kezd. Azután elhatározza, hogy ír a köztársasági
elnöknek, vagy rájön arra, hogy neki a felkelők élére kellene állnia.
Végül azon veszi észre magát, hogy nem bírja ki az őrmester
szemöldökét, amint folyton rángatózik, és hogy ez megszűnjön, nagyot
csap a puskatussal az egyik szemöldökre...
- Tényleg kibírhatatlan... folyton rángatózik a szemöldöke...
- A cafard nagy veszély. A legtöbb légionista átment már rajta. Az a
kutyaság, hogy ha valaki gyilkol, akkor a cafard enyhítő körülmény, de
azért felkötik a gyilkost. Nem volna kedved eljönni innen?
- Eljönni?... Hová?...
- A Tafilaletbe. Közel vagyunk hozzá.
Már a negyedik pohár rumot itta. Berg is ivott egy keveset. A hőség még
jobban kínozta, de felélénkült kissé az alkoholtól. Végighallgatta
Tirone-t.
- Nem tudom - mondta Berg. - Holnapig gondolkozom.
Az óra zörrent egyet és elnémult. Negyed hat volt. A legyek ellepték a
rumos pohár szélét. Mellettük pergett a kocka.
Megkereste Laverborgot, aki az ágyán feküdt és a szürke mappát
tanulmányozta. Elmondta neki amit Tirone mesélt. A báró nem helyeselte
a tervet.
- Veszélyes dolog ilyen meséknek felülni. Még ha valószínűen is
hangzanak. Azután a katona, ha egyszer katona lett, maradjon hű a
zászlóhoz. Ne gondoljon az egészre inkább próbálja megszokni ezt az
életet. Ha annyian kibírták, maga sem fog belehalni. Ha maga átviszi
hozzájuk a puskáját, az hazaárulás! Azután mint szökött légionistának
állandó rettegésben kellene élnie francia földön. Szorítsa össze a
fogát, és ha már itt van, szolgálja le az öt évet.
- Meggyőzött. Nem gondolok többé a szökésre... De ez a nyilallás, ez a
tompaság az agyamban...
- Nemsokára megkezdődik az offenzíva. A háború majd kirázza ebből a
tespedtségből, akár akarja, akár nem.
- Igaza van, Laverborg. Köszönöm.
II.
...Laverborg fent állt az erőd bástyáján. Õrségen volt. Hammada kopár
szikláit félelmetesen világította meg a hold. Süvített a harmattan, a
sivatag keze, amely egyik tengertől a másikig röpíti magával a Bled
pofát. A bennszülöttek azt mondják, hogy ilyenkor a gonosz Ghut járja a
pusztákat. És valóban, kelet felől, a végtelen Szaharából újra meg újra
előrohan sivítva a Ghut, és kavargó, ezüst fátylaival percekre elfedi a
holdat. Laverborg a puskájára dőlve nézi az óriási sziklát, a végtelen
sivatag és a dermedt égbolt rideg panorámáját.
Távol furcsa villanások cikáznak. Az innen-onnan felfénylő „sivatagi
távíró" gyűjtőlencséi. Toulet unalmában a morzejelekkel szórakozik.
Megtudja, hogy a kettes szahariánok elfoglalták állásaikat a tigmarti
chottoknál... A főhadiszállásnak jelentik...
Laverborg úgy megmarkolta a szuronyát, hogy szinte eltörtek az ujjai. A
szeme rémülten fúródik az éjszakába, a fények felé. A főhadiszállásnak
jelentik... Üldözés reménytelen... Claire Du Garde és Emmy Desposlin a
Tafilalet casbájában foglyok... Üldözést beszüntettük... üldözést
beszüntettük... üldözést beszüntettük...
A fényjelek elmúltak.
Laverborg úgy érezte, hogy azonnal le kell rohannia a sáncról. Claire
halálos veszélyben van, és ő itt áll a vártán. Nem mozdult. Ebben a
pillanatban semmit sem tehet. De hogyan rabolhatták el Claire-t? Miért
rabolták el, és hogy került a Tafilaletbe? Gyötrelmes életének
leggyötrelmesebb éjszakája volt. Hát még itt is üldözik a halálos
kínszenvedések? Nem elég a forróság, a megaláztatás, a gyalázat,
amelyben tengődik?
Félelmes zúgásával, a porfátyolaiba burkoltan a sátáni Ghut rohant a
sivatagból a Hammada félelmes, kopár szirtjei közé, és verdeste,
szaggatta őket homokszemeivel. Pillanatnyilag vereséget szenved, de
kitartó dühe ezer vagy tízezer év alatt mégiscsak földig csiszolja és
betemeti finom leplével ezeket az irtózatos bazaltkolosszusokat... Ezt
tudja jól, és mintha nevetne, olyan szaggatott sivításokkal, búgásokkal
rohan újra meg újra neki láthatatlan harmattan paripáján, tölcsérbe
forgó portestével a rettenetes Ghut, a sivatag démona ezeknek a gőgös
szikláknak.
...Másnap, kivonulás után, midőn egy érkező hegyi üteg pokoli lármája,
csörömpölése töltötte be a forróságot, Laverborg beesett szemekkel,
elszánt arccal ment oda Berghez.
- Akar elszökni velem együtt?
- Nem gyávaság?
- De gyávaság. Akar?
- Katona vagyok.
- Én is. Jön velem?
Megkeresték Tirone-t. Nem kellett körülményes tervet kidolgozni. A
Tafilalet közel volt. Lent, a völgyben a Tadla-vidék választotta el
őket. A legendás Ued folyó túlsó partjáról ide látszott az oázis széle.
Csak a völgyig merészkedhetnek utánuk az üldözők. A völgyben már a
Tafilalet lőtávolába érnek. Ha délután ügyesen és gyorsan leereszkednek
az Ued folyóig, este az oázisban lehetnek. Tirone csak négy óra után
volt hajlandó indulni. Akkor osztják ki a napi adagokat, és
kijelentette Laverborgnak, hogy nem hajlandó a dohányt és a rumot
itthagyni nekik. Az öreg különben is hallatlanul nyugodt természetű
volt. A Sidi-bel Abbesben kapcává vágott néhai alsószoknyát nyugodtan
tekergette fel a lábára. Miután poggyászt nem vihettek magukkal, úgy
vélte, hogy a fenét hagyja itt ezt a finom kapcát a gyarmati
hadseregnek. Nem azért dolgozott rajta annyit... Délután kockázott,
azután verekedett és öt órakor holtrészegen, de pontosan ott volt a
tamariszkuszfánál, ahol találkát adtak. Csak a puskájukat vitték
magukkal, a kulacsukban vizet és ami a zsebükben elfért. Laverborg
összehajtogatta a szürke mappát és a zubbonya alá tette. - Itt
mindenkinek van valami bogara, - morogta erre Tirone, mivel egy vastag
mappával bélelt kabát igazán nem a legalkalmasabb védekezés meleg
ellen. Megkerülték a dombot, és a nyugati lejtőn indultak lefelé.
Mire bealkonyodott, elérték a völgyet. Most már vigyázniuk kellett,
mert a Tafilalet lőtávolába kerültek. Odaát azonban, az Ued túlsó,
bozótos partján minden csendes volt. Mielőtt a lejtő végére értek
volna, tágas sziklaüreget találtak. Bemásztak. Megszenesedett nyomokból
következtetve itt már tanyáztak emberek. Talán hegyi berberek szoktak
megszállni éjszakára, ha visszatérnek a völgyből. Gyors haditanácsot
tartottak.
- Előbb meg kell tudnunk, hogy bízhatunk-e a caidban - mondta
Laverborg. - Én átmegyek, és ha minden úgy van, ahogy Bacud el Mansur a
kiáltványaiban ígéri, akkor visszatérek ide magukért. Negyvennyolc
óráig elegendő táplálék és víz van nálatok. Ha ez alatt az idő alatt
nem térek vissza, akkor baj van. Megöltek, vagy úgy bántak velem, hogy
nem szabad odamenniük utánam.
- És akkor?
- Akkor visszamennek Bu Malembe. Negyvennyolc órán belül nem tekintik
szökésnek az elmaradást. Kapnak néhány hét travaux-t. Ez még nem a
legrosszabb. Azt mondhatják, berúgtak és elaludtak az erdőben.
- A terv jó - mondta a fiatal Berg -, de nekem nem tetszik, hogy mi
veszni hagyjuk magát, ha baj van.
- Ez az, ami nekem sem tetszik - mondta Tirone.
- Ha negyvennyolc óráig nem jövök vissza, akkor valószínűleg megöltek,
és az sem segít már rajtam, ha magukat is megölik.
- Akkor menjünk együtt - mondta Tirone. - Végre is barátok vagyunk.
Vagy húzzunk sorsot, hogy ki menjen egyedül.
- Úgy van! Miért pont maga menjen? - szólt Berg.
- Mert nekem magánügyem is van ott. A caid fogva tartja a
menyasszonyomat. És most elég volt a beszédből. Ne mozduljanak ki a
barlangból, mert ide már esetleg lemerészkednek az üldözők. Akárhogy
fáznak éjjel, ne gyújtsanak tüzet, mert holdfényben messzire ellátszik
a füst. Negyvennyolc órát várjanak, egy percet sem tovább.
Választ sem várt, kiugrott a barlangból, és szorosan a sziklafalhoz
simulva megindult az Ued felé. Ezen a helyen nem kísérelhette meg az
átúszást, mert innen vagy onnan lelövik az őrök. Egypár száz méterrel
feljebb észak felé, kanyarodott a folyó. Itt nyugodtan
megkockáztathatta az átkelést. Közben este lett. A part hajlásánál egy
duárt vett észre. A barna sátor alatt öregember üldögélt, körötte
néhány gyerek, és a sátor hátterében vén, ráncos asszony kukoricát tört
lisztté egy famozsárban. Magányos halászcsalád volt. A légionistától
nagyon megijedtek, de Laverborg megnyugtatta őket. A halász egy marék
dohányért kölcsönadta a repedező ladikját. Csak menjen vele a rumi, és
hagyja ott, ahol kiszáll belőle. Ha neki kell, ő majd átúszik érte.
Laverborg beült a ladikba és egyenletesen, de gyorsan evezni kezdett. A
csónak orra nemsokára az Ued déli partjának ütődött. Kiszállt.
A Tafilalet földjére lépett.
Lorenz
I.
Nyugodtan ment abba az irányba, amerről a csúcsra épített casba
látszott lépcsőzetesen egymásra következő házsorával. Nemsokára egy
széles, kitaposott útra ért. Dús, nagy levelű pálmák között lépdelt. A
vad thimián friss, jó szaga üdítette fel. Most már értette, hogy miért
ragaszkodnak az itt lakók ehhez a földhöz. Csodálatos, nagy trópusi
virágok, kaktuszok, mimózasövények tűntek elő mindenfelől. A levegő
tiszta volt és pormentes. Hatalmas, színes kelyhek himbálóztak a pálmák
köré fonódó léggyökereken. Olajfák bőrszerű levelei nedvesen, acélos
fénnyel ragyogtak a holdfényben, és szemben az Ari-Aiaschi hófödte
csúcsa!
Egyszerre, mintha a mozdulatlan fák elevenednének meg, nyolc-tíz ember
bukkant fel a sötétből. Elszánt, barna arcok és csillogó fegyvercsövek
meredtek Laverborgra. Megállt, és feltartotta a két karját. Most dől
el, gondolta nyugodtan. Ha azonnal nem végeznek vele, akkor lehet
valami ebben a caid-dologban, és akkor beszállítják őt a casbába, ahol
megtudhat valamit Claire-ről. A mozdulatlan alakok közül, a háttérből
előrelépett egy kemény tekintetű férfi, akinél nem volt puska, csak
handzsárt hordott az övébe szúrva, és a kard mellé revolvertáska volt
erősítve:
- Ki vagy, kutya?!
- A caidhoz jöttem, aki üzent értem.
- Mit üzent a próféta fia, te disznóevő rumi!
- Azt üzente Allah nevében, hogy ha hozok neki egy puskát, akkor
visszaszöktet engem Európába.
Az ember intett. Laverborgtól elvették a puskáját, előrelódították és
megindultak vele. Több szó nem esett.
...A caid két hónapi távollét után visszatért az oázisba. Ezen a napon
lisztet és datolyát osztottak ki a szegények között, az oázis minden
falujában birkákat sütöttek, az emberek reggeltől estig a casba körül
csoportosultak, és ha egy pillanatra feltűnt a sejk, akkor nagy
ujjongásba törtek ki. Örömtüzeket gyújtottak és hálaimákat mondtak.
Este caid vacsorát adott a vezéreinek. Mindenki eléje járulhatott a
panaszával, és Barud el Mansur kegyesen fogadott alattvalói közül
bárkit a tanácsteremben, a casba harmadik szintjén. A szent Hamirt ezen
az estén felvezették a tanácsterembe, mert Barud el Mansur, aki
tisztelte a szenteket, azt akarta, hogy Hamir is a közelében legyen. A
világtalan szent ott ült a pompás, trónteremnek is beillő helyiségben,
a legdrágább szőnyegen, és világtalan tekintete a semmibe nézett.
Mansur egy emelvényen foglalt helyet az elefántcsont karosszékben,
amelyben elődein és rajta kívül senki sem ülhetett. Körülötte álltak a
törzsfőnökök, jobbján Muhat, az oázis katonai parancsnoka. Muhat
mellett a legfőbb pap, zöld turbánban. Egy rongyos suhanc állt előtte
mélyen meghajolva, mellén összefont kezekkel.
- Nos, Nalam? - szólt hozzá csengő hangon a caid. - Meghagytam neked és
a Tigri valamennyi pásztorának, hogy mire a hold a legnagyobb lesz,
jöjjetek le nyájaitokkal, sátraitokkal, asszonyaitokkal és minden
holmitokkal együtt a Tafilaletbe.
Mélyen meghajolt, megérintette a szívét és homlokát. Nem nézett a caid
arcába, úgy beszélt.
- A hold most a legnagyobb, felséges uram, a próféta helytartója. És a
pásztorok valamennyien itt vannak, kivéve két sleh törzset. Ezek között
a Ghul pusztít, uram, a gyomrukban. Muhat emír eltiltotta őket tőlünk.
Barud el Mansur ebből megértette, hogy vérhasjárvány van a hegyek
között. Kegyesen intett a pásztor felé.
- Az én palotámban fogsz lakni, Nalan, és kapsz tőlem egy szép ruhát.
- A kutyád vagyok, caid - mondta, és hátralépett. A nagy úr hirtelen a
vak Hamir felé fordult.
- Látlak, Hamir. Azért hozattalak ide, hogy jósolj ma nekem. Mire a
Ghut szava elővarázsolja holt medrükből a sebes sodrú wadikat,
megindulnak ellenünk a rumik. Nagyon közel van a harc órája. Láttál-e
álmot szent Hamir?
A szent felemelkedett. Kinyújtotta kezét a caid irányában, és merev
tekintete Barud el Mandur arca mellé nézett...
- Látlak, caid!... Látlak kivont karddal a sereged előtt, és a hitetlen
frenki varangyok elpusztulnak a haragodtól...
- Úgy legyen, Hamir. Pedig ezek a frenkik ügyes emberek. Kémjeik az
ágyam fejéig érnek. Kilesik a terveimet.
- De te mindent tudsz, uram... A próféta világosságot adott a te
agyadnak, hogy mindenkit lássál!
- Igazad van! Téged is látlak! Látlak szakáll nélkül, fényes
egyenruhában. Rumi tisztek között. És látlak itt ülni piszokban,
férgesen, forró napon és zuhogó esőben, fedetlen fővel. Csodálom magát,
Lorenz. Sohasem hittem volna, hogy francia tiszt erre képes.
- Hallom, uram, a szavadat, ám mégis süket vagyok. Látlak lépni a rumi
kutyák testén... látlak, caid...
A piszokkal és sebekkel fedett csontvázszerű alak hirtelen ordítással
sebesen forogni kezdett, habzott a szája, kidülledt szeme fehére, és
rikoltva hörgött.
- Hagyja abba, Lorenz, mert megüti a guta - mondta a caid nyugodtan. -
Csodálom magát ezért a teljesítményért. Én nem bírnám ki ezt így élni.
- A vázszerű alak a földre zuhant, rángatózva és hörögve, de a caid
nyugodtan folytatta a megkezdett mondatokat. - Mondom, hogy ne
fáradjon. Két sürgöny kivételével valamennyi jelentése nálam van.
Igazán keresztülhúzta volna a terveimet, ha nem fogom el őket sorban.
Nem zavartam a munkájában, mert ha felköttetem, új embert küldenek maga
helyett. Szerencsére az én hírszolgálatom a világon a legtökéletesebb.
Hamir meredten nézett a hang irányába, de a szeme még most is caid arca
mellé irányult...
- Látom a rumikat... a hammadai sziklákon keresztül özönlenek... A
próféta fiai eltiporják őket...
- Látom, hogy tévedtem, Hamir. Te csakugyan vak vagy. Úgy legyen. Mi
baja lehet egy vak embernek, ha elveszik a szeme világát? Ki fogom
szúrni a szemedet, Hamir - mondta nyájasan a caid. Azután franciául
szólalt meg. - Nem akarok túl kegyetlen lenni, Lorenz, mert csodálom
magát. Ezért adok még három órát. - Kihúzta az óráját. - Most nyolc óra
van. Pontban tizenegy órakor szúrjátok ki a szemét, vasaljátok meg, és
lakjon haláláig ott, ahol a sivatagban megvakult glauák tengődnek.
Vigyétek.
A mocsokkal belepett, sovány alak kihúzta magát, múmiaszerű vonásai
megelevenedtek, de csak annyira, hogy ez az arc egyszerre nyugodt és
értelmes lett. Mosolyogva nézett a caidra.
- Lógni fogsz, caid. Vive la France!
Elhurcolták.
- A legveszélyesebb francia kutya! - mondta Muhat.
- Igazi hős. Dicső élete volt, és haláláról is sokat fognak beszélni.
Erről gondoskodom.
Egy tiszt lépett be. Földig hajolt.
- Szólj, Ibn Zarn.
- Rumi katona érkezett, caid. Puskát hozott.
- Intézd el, Muhat. - Azután a tiszthez fordult. - Bocsásd be.
Muhat az ajtó felé közeledett, és így, mikor Leverborg megkötözve
belépett, először őt pillantotta meg.
- Laverborg vagyok. A légióból szöktem. A caid hívására jöttem ide.
- Azt nagyon okosan tette - mondta a caid. - Lépjen közelebb, Toulet.
A légionista döbbenten állt meg, és kimeredt szemmel suttogta:
- Ranat doktor...
II.
Claire türelmetlenül járkált fel és alá a szobájában. A caid
bejelentette, hogy meg fogja látogatni. Már több mint egy napja volt
fogoly. Vajon milyen intézkedéseket tettek miatta? A Tafilaletbe csak
egy egész hadsereg hatolhat be. Valószínűleg azt hiszik, hogy már nem
is él. Nem fognak belenyugodni az elrablásába... Ebben a pillanatban
egy kő repült be az ablakon. Parittyával lőhették ki valahonnan. A
hófehér kő a falnak pattant, és onnan a földre esett. Papír volt
rácsavarva. Üzenet! Gyorsan lecsavarta a papírt. A belső oldalán ez
állt:
„Éjfél után valaki ki fogja nyitni az ajtaját. Fátyolozza le az arcát,
mint az itteni nők. Próbáljon kijutni a casbából. Menjen az Ued
partjáig. A parton van egy magányos kunyhó. A kunyhótól balra menjen
vagy száz lépést, felnyergelt tevét fog találni. Ha állandóan az Ued
folyása ellen gyorsan halad, reggelre francia területen van. Lehet,
hogy én is ott leszek a tevénél. Sajnos az is lehet, hogy nem.
L.Z."
Azonnal megértette a levél eredetét. Bizonyára tartózkodik az oázison
egy francia kém. Valószínűleg a titkosszolgálat embere küldte ezt a
levelet. Ez volt minden, amit megtehetett érte. Elrejtett valahol egy
felnyergelt tevét, hogy ha ki tud jutni innen, akkor megmenekülhessen.
Sok remény nincs erre. De talán. A követ kidobta az ablakon, és a
levelet elrejtette. Lassan este tett. Fantasztikus terveket szőtt, hogy
mi módon juthatna ki a casbából. Végül belátta, hogy gyenge. Nem, nem
tud kijutni innen.
Kopogtak az ajtón. A caid lépett be. Kedves, udvarias mosolyával Ranat
doktor állt a leány előtt.
Éppen úgy megdöbbent, mint Toulet.
- Jó napot, Claire. Meg van lepve, mi?
- Ön... ön... de hiszen...
- Én vagyok. Barud el Mansur, a caid. A jobb párizsi körökben Ranat
doktor néven ismernek. De ezt nem kell tudni rabszolgáimnak. Önök
legszívesebben úgy képzelik el az arab királyfiakat, hogy birkákat
őriznek és piszkos kunyhókban laknak. Ezért érik önöket a gyarmatokon
oly gyakran meglepetések. Ha viszont előkelő ifjakat látnak a párizsi
parketten, akkor azt hiszik, ezek a művelt fiatalemberek elcserélik
őseik földjét a jó szabású szmokingért. Tévednek. Na, de hagyjuk ezt.
A leány kissé magához tért az első meglepetésből.
- Maga... maga Barud el Mansur?
- Igen.
- Maga hurcoltatott el engem?
- Kénytelen voltam vele, miután egy szíves meghívást nem fogadott el.
- És meddig akar itt fogva tartani?
- Erre nem tudok pontos választ adni. Sok minden függ attól, hogy maga
milyen álláspontra helyezkedik, Claire.
- De miért fogatott el tulajdonképpen?
- Mert nagyon okos és ügyes leány. Mert a fivére aláírását hamisítva
megszerezte a Toulet-ügy iratait. Mert újra felpiszkálta az ügyet La
Motte táborszernagynál, reánk uszította ezt a Lauyanelt, azután mikor
végre a vezérkar kezébe került a Toulet-ügy hírhedtté vált szürke
mappája, maga éjjel Du Garde hálószobájából ellopta a páncélszekrény
kulcsát, újra megszerezte Toulet számára a mappát, és a kulcsot megint
visszatette a fivére éjjeliszekrényére. Ügyes munka volt. Gratulálok.
- De hát mi köze magának a Toulet-ügyhöz?
- Nagyon sok. Most már megmondhatom. Úgysem árthat többé nekem. Nem
érintkezhet Toulet-vel sem ezután.
A leány elsápadt, és megremegett a szája.
- De... de hiszen tudja jól... Toulet meghalt...
- Még nem. De talán rövidesen. Ne komédiázzon, Claire. Tudom, hogy maga
egy pillanatig sem veszítette el a kapcsolatot Toulet-vel, miután a
kapitány olyan ügyesen elterjesztette a halálhírét. Másodszor is neki
szerezte vissza a szürke mappát.
- Hát igen! Én szereztem vissza! És Toulet él! Velem tehet, amit akar,
de a mappa nemsokára ott fog feküdni Párizsban, a haditörvényszék
asztalán! - kiáltotta magánkívül.
- Ezt gondolja? - kérdezte hanyagul a caid, és előhúzta belső zsebéből
a szürke mappát. Claire egy székre roskadt. Nem tudott szólni.
- Ön elfelejti, hogy olyan játékba bonyolódott maga és a vőlegénye,
amit én már tizenöt éve készítek elő. Egyetlen láncszemnek sem szabad
meglazulni, különben elveszítek mindent. És ez a minden az uralmam
kiterjesztése és megszilárdítása. Már készen áll az egész épület.
Minden veszélyes ember a kezemben van. És amikor kezdődik a harc, én
már meg is nyertem a háborút. Maga és Toulet ártatlan áldozatok
lesznek, de két ember sorsa nem befolyásolhatja ügyemet.
- Toulet él! Nem kell neki ez a mappa, minden szó a szívébe és az
agyába van vésve. Õ majd nélkülem is tudja, hogy mit kell tennie.
- Igazán azt hiszi? - tapsolt egyet, és két felfegyverzett alak
Toulet-t hozta a szobába. Claire felsikoltott, odarohant, és átölelték
egymást. De a caid intett, és Tolulet-t elhurcolták. Azután nyugodtan
leült a kétségbeesett leánnyal szemben, és cigarettára gyújtott.
- Figyeljen rám, Claire! Ebben a pillanatban az összes ütőlap az én
kezemben van. Mindenki azt hiszi, hogy a saját céljait szolgálja, és
tulajdonképpen az én érdekeimet támogatják, anélkül, hogy erről
tudnának. Csak most, az utolsó pillanatban jelentem meg én is a színen.
Eddig a bábuim dolgoztak helyettem.
- Maga... maga Gordon!
- Maga igazán leleményes - válaszolta nevetve a caid. - Talán csak egy
ügyesebb embert ismertem. Azt a szegény Lorenzet. Bámultam őt.
Hónapokon át itt ült a sárban, a mocsokban, és csodálatos ügyességgel
nyomozott ki mindent. Nem is értem, hogy jutott hozzá a legtitkosabb
feljegyzésekhez, a legrejtettebb adatokhoz, de mondhatom, hogy ez az
ember éppúgy tud mindent, mint én magam. Amilyen ügyesen én Párizsban
européernek mutattam magam, olyan ügyesen játszotta ő itt az őrült,
arab szentet. Azonban bevallom, az ő szerepe nehezebb volt. De Gordont
a hadügyben nem lehet félrevezetni. Mikor a második jelentését küldte,
már felfedeztük. A többi jelentését már nekem küldte. Szegény feje azt
hitte, hogy értesítései az illetékesekhez jutnak. Ha ez megtörtént
volna, akkor vége a Tafilaletnek, végem lett volna nekem és tízévi
kitartó, fáradságos munkámnak. Mert ez a Lorenz mindent tudott.
Lorenz L. Z... Tőle jött a levél, villant át a leány agyán.
- Mi történt vele?... - kérdezte Claire.
- Félórája sincs, hogy elfogattam. És most beszéljünk magáról, Claire.
A sorsa tőlem függ. A kezemben van.
- Mit akar tenni Toulet-vel?
- Toulet? Hogy vele mit akarok tenni, ez is teljesen magától függ.
- Nem értem... hogy érti ezt?
A caid elgondolkozva dobolt az asztalon ujjaival...
- Ha kikapcsolom a küldetésemet, a nagy célt, amiért esztendők óta
éjjel-nappal munkában vagyok, ha a győzelemre gondolok, ami napokon
belül kétségtelenül bekövetkezik, még hátravan egy megoldatlan kérdés.
Itt lehet magának szerepe, Claire.
- Még mindig nem értem.
- Szeretem magát...
- Nem érdekel!
Barud el Mansur, mintha nem is hallotta volna a közbeszólást,
elgondolkozva nézett maga elé, azután folytatta azon a lágy, kellemes
hangján, amelynek a legrendkívülibb esemény sem adott semmiféle
modulációt.
- Az embereim tudják, hogy nem ismerem az irgalmat. Talán a maga
kedvéért kivételt tennék, és áthajóznám ezt a szerencsétlen Toulet-t
Dél Amerikába. Évek óta egyetlen érzelmem a maga iránti szerelmem.
Ennek is be kell teljesülnie, mint minden célomnak, amit valaha magam
elé tűztem. Gondolkozzék ezen. Egy kis engedékenységgel sok rossztól
kíméli meg magát és másokat is, akiket szeret. Holnap újra eljövök.
Feleletet sem várva kilépett az ajtón. Claire több mint egy percig
mozdulatlanul állt. Huszonnégy óra alatt annyi minden történt vele,
olyan megdöbbentő és meglepő események, hogy úgy érezte, bele kell
őrülnie. Azután megpróbálta elrendezni a gondolatait. Hogy került ide
Toulet? Bizonyára valamiféle rádiókörözést adtak le az eltűnése után,
és Toulet meggondolatlanul belopózott az oázisba... És Ranat doktor, a
kifogástalan, társaságbeli úriember, asszisztens a Pasteurben hogy
került ide? Hogy lehet ő a titokzatos caid? Természetesen azért járt
mindig vezérkari tisztek társaságába, azért járt diplomaták közé, mert
kémkedett. És Emmy Desposlin?...
Összezavarodott előtte minden. Menekülni kellene! A levelet biztos ez a
Lorenz írta, akit elfogtak. Tehát nem jöhet ide az ajtót kinyitni!
Viszont ha ki tudna jutni, a felnyergelt teve valószínűleg ott lesz
akkor is, ha a kémet letartóztatták, persze! Erről talál nem tudnak. De
hogy juthat ki innen?...
III.
A caid lejjebb ment a casbák során, és a létrák mellett álló őrök
mindenütt a porba vágódtak előtte. Mire visszaért a tanácsterembe, az
emberei már nem voltak ott, csak Emmy Desposlin ült egy kis asztalnál,
kifogástalan lovaglóruhában és cigarettázott. Mikor meglátta a caidot,
idegesen felugrott:
- Azonnal mondja meg, hol találom Olivert!
A caid egy pillanatig elgondolkozott, mint aki nem is tudja mindjárt,
hogy miről van szó, azután szelíden mondta:
- Nem akar egy kávét?
- Két napja keresem Olivert. Azonnal mondja meg, hol van?
- Kedves Emmy - felelte nagyon udvariasan. - Oliver a vendégem volt, és
én nem szoktam a vendégeimet őrizni. Kereste már mindenütt?
- Nem megyek lépre a maga komédiájának. Valószínűleg nagyon jól tudja,
hol van Oliver!
- Elsősorban, kedves Emmy, önnek tudomásul kell vennie, hogy ebben az
országban én uralkodó vagyok. A legkevesebb, amit elvárhatok a
vendégeimtől, hogy udvariasak legyenek. Ami Olivert illeti, legutóbb
nézeteltérésünk volt, ő valószínűleg indokolatlanul megijedt tőlem és
elszökött. Azt hittem, azóta már visszatért.
- Miféle nézeteltérésük volt?
- Nos... egy izé... egy kozmetikai műtétnek akartam alávetni..
Emmy döbbenten hátralépett.
- Értem... És ő megszökött!
- Úgy van. Lássa be, hogy nem ez lett volna a leggonoszabb dolog azok
között, amikre az események bennünket kényszerítettek.
- De ennek semmi köze az ügyhöz. És maga biztosan tudja, hogy hol van!
A maga kémei mindent tudnak! Azonnal mondja meg!
A caid mindkét kezén a körmeit vizsgálgatta. Azután mélységes unalommal
nézett Emmyre.
- Nem tudom, kérem. Elszökött, és nyoma veszett.
- Vigyázzon, Ranat doktor! Ismerhet engem! Ha én odamegyek Du Garde-hoz
és megmondom...
- Maga nagyon is rá van szorulva a vendégszeretetemre, kedves Emmy.
Közölnöm kell önnel, mert valószínűleg még nem tudja: egész
Franciaország és Afrika területén körözik Desposlin ügyvéd
meggyilkolásáért. Nagyon veszélyes dolog lenne tehát eltávoznia innen.
Ha kilép a Tafilaletből, meg sem áll a guillotine-ig. Ezt elhiheti
nekem.
Emmy lélektelenül roskadt egy karosszékbe.
- Tudom, hogy maga nem tehetett mást - folytatta Barud el Mansur. -
Csodáltam az ügyességét, a lelkierejét és az eszét. De jegyezze meg
kérem, hogy aki részt vesz ebben a játékban, az mind az én markomban
van, és ha nem engedelmeskedik, akkor én összeszorítom a markomat. Így
járt Oliver is.
Mindezt ugyanazon a kellemes szelíd hangon mondta el, amellyel eddig
beszélt, és a körmeit nézte közben. Azután otthagyta a magába roskadt
leányt, és kiment. A teraszon Muhat jött szembe vele. Magához intette.
- Ha ez a nő megpróbálja elhagyni az oázist, végezzetek vele.
Amire nem lehetett számítani
I.
A két fegyveres hátracsavart karral vezette Laverborgot. A casba
legalsó épületében éltek a caid kegyelméből tengődő vak glauák.
Gyulladt, sebes szemekkel vagy üres szemgödrökkel ültek ott
mozdulatlanul, összefont lábaik között egy-egy szilke, amelybe az
ajándék ételeket öntötték számukra. A vakok sohasem beszéltek sem
egymással, sem mással, csak imádkoztak. A hatalmas helyiségben
fullasztó szag volt, zümmögő, sűrű légyrajok, és mindenfelé piszoktól
csúszott a padlót képező döngölt agyag. A terem végében egy ajtó volt,
egyszerű, könnyű fából, és aki mögéje került, az mégis jobban le volt
zárva, mintha páncélszekrényben ülne. A vak glauák érzékszervei olyan
fejlettek voltak, hogy élőlény nem jöhetett ki onnan a tudtuk nélkül.
És ha egy hitetlen fogoly egyedül közéjük merészkedett volna, azt
bizonyára darabokra tépik. Most már tudták, hogy a szent Hamir is
hitetlen. A caid értette a módját, hogy kell a foglyokat őrizni.
Laverborgot az ajtó mögötti pinceszerű üregbe taszították. Itt vaksötét
volt. Fent, egész magasan egy szellőztetőnyílás látszott, de csak mint
sápadt kis fénykör, amelynek világossága nem oszlatta el az odú sűrű
homályát. Mozgást hallott. Tudta jól, hogy rajta kívül még vannak itt
emberek. Valaki sóhajtott a közelében.
- Ki az? - kérdezte.
- Egy öregember. Ne jöjjön közel hozzám, mert tele vagyok férgekkel. Ki
maga?
- Szökött légionista. Laverborg a nevem.
- Halló, Laverborg! - kiáltott egy vidám, csengő hang -, ezt nevezem
kellemes véletlennek! Mit gondol, kihez van szerencséje?
Laverborg az üreg távoli sarka felé nézett, és nem látott semmit. A
hang folytatta:
- Jott vagyok! A maga egykori bajtársa.
Most megismerte a gengszter hangját. Ez csakugyan Jott.
- Hogy a csodából kerül ide?
- Az a Colomb-Béchar undok egy fészek. Ott őrnek lenni rosszabb, mint
máshol elítéltnek. Nem vártam semmit, pedig lett volna okom, hogy
várjak. De nekem csak egyetlen vágyam volt: még egyszer hazakerülni
Chicagóba és gengszter módjára rabolni a mindennapi kenyeremet. Pfuj,
de undok egy hely ez a sivatag! És a maguk légiója, ha tudni akarja,
uram, ezerszer rondább, mint a Sing-Sing. Most viszont már azt mondom,
hogy bár maradtam volna ott. A caid becsapott az ígéretével. Idáig
kutyagoltam Colomb-Bécharból a puskámmal, erre ez az alak belöketett a
tömlöcbe. Azt hittem, első osztályú hálófülkében szállíttat haza New
Yorkba. Maga is bedőlt neki, mi?
- Úgy látszik. Mióta van itt?
- Három napja. És nem fogja elhinni, egyre kellemetlenebbül érzem
magam. Fogalmam sincs, mi a szándékuk velem. Az előjelek után ítélve,
nem hiszem, hogy valami zsíros állást tartogatnának a számomra.
Az ismeretlen harmadik gyenge hangon közbeszólt:
- Önöket elviszik egy távoli qsurba. Sok ilyen bennszülött falu van a
Tafilaletben. Először kényszerítik magukat, hogy levelet írjanak, amit
valamelyik ügynökük Európában bedob. Evvel csalják lépre a
légionistákat. Akik átjönnek, ha megírták a levelüket, a távoli
qsurokban utat építenek, drótsövényeket és gerendákat szállítanak,
végül, ha már elgyengültek, egyszerűen lelövik őket. Ez a végső
eljárás a szökevényekkel.
- És maga kicsoda? - kérdezte Laverborg az idegent, aki igen jól van
értesülve. - Maga nem a légióból szökött?
- Nem. Én Lorenz százados vagyok, a titkosszolgálathoz beosztott
kapitány. Ma éjjel kivégeznek.
Laverborg döbbenten egyenesedett fel.
- Lorenz!... Szent isten!... George!
Most a másik mozdult meg és csodálkozva kérdezte:
- Honnan ismeri a keresztnevemet?
- Ó!... - csak annyit mondott, és újra visszazuhant a helyére, azután
hitetlenkedve suttogta: - Lorenz...
- Kicsoda maga? - kérdezte Lorenz türelmetlenül.
- Laverborg szökött légionista. - Azután gyorsan hozzátette: - Annak
idején St. Denisben szolgáltam, és ön ott főhadnagy volt. Innen
emlékszem a nevére.
- De maga akkor nem volt Laverborg. Hogy hívták?
- Delahay. Louis Delahay.
- Igen? Nem emlékszem ilyen nevű emberre. De ha mondja, akkor biztosan
így is van. Mondja, uram, szereti maga Franciaországot?
- Bármikor feláldoznám az életemet, ha ezzel hasznára lehetnék
Franciaországnak.
- Hm... Nem szeretem ugyan a szökött katonákat, de most meg kell bíznom
önben. Engem itt valószínűleg megvakítanak, bizonyára meg is ölnek. -
Olyan hangon mondta, mint aki magától értetődő dolgok felett gyorsan
átsiklik. - Magukat nem ölik meg, bár nincs sok esélyük arra, hogy
megszabaduljanak. De valami csoda révén esetleg lehetséges. Nos, akkor
ön megmenthet rengeteg embert egy nagy katasztrófától. Hajoljon
közelebb...
Suttogni kezdett. Jott közben, úgy látszik elaludt.
Egyenletesen szuszogott. Valamelyik távoli sarokból sziszegés, majd
köpködő visongás hallatszott. Egy patkány lépett rá valami
csúszómászóra. Mint nagyon távoli vízmorajlás, a vak glauák szüntelen
imakórusa szűrődött le az üregbe. Lorenz már percek óta suttogott... -
A hadművelet legfontosabb pontjain ilyen megvesztegetett tisztek
állnak... A Tigmart felőli támadás pontján a szpáhik fedezik a
jobbszárnyat... Értem... - Ha Colomb-Béchar felől meglepetés jön, és
Brone ezredes a Dzsebel-Sagro ütegeinél...
Ebben a pillanatban motorbúgás közeledett. Jott felugrott.
- Repülőgép!
- Úgy látszik - mondta Lorenz - tehetetlen dühében a francia katonaság
néhány bombát akar ledobni. Egy kis fogcsikorgatás a százados húgáért.
Nevetséges.
Jóformán be sem fejezte a mondatot, mikor iszonyú dörrenés hallatszott
kintről. Nyomban utána lárma és kiabálás. A szellőztetőablakon vörös
fény sugárzott be. Erre senki sem számított. A casba körül tökéletes
fejetlenség lett úrrá. Az emberek szaladgáltak fedezékeket keresve. A
caid nem talált senkit, aki rendet teremtett volna. A gép hirtelen
siklórepülésbe kezdett, és alacsonyan elsuhanva végigszórta egy
gépfegyverrel az emberektől nyüzsgő teret. Sebesültek hörögtek,
asszonyok sikongtak, vaktában lövöldöztek, és mindenki menekült. A
repülőgép magasba emelkedett, és a következő bomba a casba első terasza
mellett robbant.
- Próbáljunk megszökni! - kiáltotta Laverborg.
- Istenem, ha egy revolverem lenne! Az egésszel elbánnék! - harsogta a
gengszter, aki a robbanásra felriadt.
A glauák nyöszörögve rohantak összevissza, pálmák és olajfák égtek, a
casba több helyen beomlott.
- Be kellene törni az ajtót - mondta Laverborg -, de nem érem fel.
- Álljon a hátamra! - ajánlkozott Jott. Laverborg felugrott a lehajló
amerikai derekára, és amennyire az egyensúlyától tellett, hátradőlt,
azután nekivágta magát az ajtónak. Reccsent... Odakint a zűrzavar
pokoli káosza fokozódott. A harmadik kísérletre engedett az ajtó. A
vakok már csak ketten-hárman voltak kint, összevissza szaladgáltak.
Néhány ökölcsapással áttörtek rajtuk. Újabb dördülés, homok,
szikladarabok és gránitszilánkok vágódtak szét mindenfelé. A földön
elhajigált köpenyek hevertek. Gyorsan magára kapott mindegyik egy
leplet. - Csak revolverem lenne! - panaszkodott Jott. A falhoz simulva
léptek ki a teraszra. Szörnyű kép tárult eléjük. Elszabadult állatok
vágtattak fel és alá nyerítve, bőgve. Jajgatással és puskaropogással
volt teli a levegő, minden lángolt. A lábaiknál egy arcra borult
fegyveres feküdt, ponyárral az övében. Jott felkapta a tőrt a halott
dereka mellől.
- Most hová?
- Meg kell menteni Claire Du Gardeot! - mondta Laverborg.
- Nagyon helyes - mondta Jott. - Nem tudom, ki a hölgy, de ha már itt
van, éppenséggel megmenthetjük. En avante.
Egy pillanatra sem veszítette el a kedélyét. Lorenz elindult, hogy
vezesse őket.
- A legfelső casbában van, ahonnan bizonyára mindenki elmenekült -
mondta Lorenz.
A téren már csak sebesültek és halottak voltak. Jottnak sikerült egy
revolvert is zsákmányolnia. A középső casba kigyulladt és a legtöbb
sátor is lángolva égett. Ebben a pillanatban a repülőgép pontosan a
csúcs felett dobott le egy bombát. Telitalálat volt. A casba öt
legfelső emelete, mint egyetlen tüzes lavina, fülsiketítő dörrenéssel
gurult le, törmelékké válva a sziklaoldalon, és a következő percben az
alsó két casba, amelyen a görgeteg egyre omolva bár de fennakadt,
messze világító lánggal kezdett égni.
Laverborg szívét a jeges iszonyat szorította össze. Vége! Clairenek
vége! Lorenz megragadta a csuklóját és a fülébe súgta:
- Ne felejtse el, hogy nekünk még kötelességeink vannak
Franciaországgal szemben. Jöjjön!
Megpróbált erőt venni a fájdalmán és odaszólt Jottnak: - Előre! A
pálmák között a sűrűbe és onnan a folyóig!
- Maguk menjenek előre, én fedezem a visszavonulást a revolverrel.
Elindultak gyorsan a térrel ellenkező irányba. Laverborg remélte, hogy
a halász még nem úszott át a csónakért. Ha elérhetnék az Ued túlsó
partját, meg lennének mentve. Kiértek a folyó felé vezető csapásra.
Futólépés!... Lövések dörrentek... Laverborg egy pillanatra
megfordult... Öt fegyveres sietett feléjük kiáltozva.
- Maguk menjenek - mondta nyugodtan Jott, és csak úgy hanyagul a
csípője mellől néhány gyors lövést adott le. Az üldözők sietve
letérdeltek. Jott egy fa mögé ugrott, és fától fáig, hátrafelé
szökellve igyekezett a folyóhoz. Laverborg megkönnyebbülten kiáltott
fel. A csónak még ott volt. Beugrottak ketten, és vártak az amerikaira.
Sietve jött, lihegett.
- Mehetünk!
Még a folyó közepén sem voltak, mikor újabb négy fegyveres jelent meg,
és tüzelni kezdtek. Az egyik golyó a lapátot törte el Laverborg
kezében. Egyszerre Lorenz előredőlt. Gyorsan a csónak fenekére
fektették. Veszélyes lövést kapott a lapockájába. De Jott is keményen
tüzelt. Még két evezőcsapás... Kivonszolták az ájult Lorenzet, és futva
mentek fel a lejtőn. Mikor lőtávolon kívül voltak, visszanéztek. Az
oázis vérpiros fényben úszott, imbolygó láng és füstfelhők között
látszott a tér, a kút, a casba megszenesedett csonkjai és a mozdulatlan
óriási pálmák. A vezérkari százados húgának elrablásáért ezt a
bombázást rendezték. Igazán semmi értelme nem volt. Néhány vályogból
épült casbát, egypár tevét felgyújtottak, egypár embert talán a
legártatlanabbakat, megölték. És a pilóta, mint aki jól végezte dolgát,
hazarepült. Csak egy kis előjátéka volt ez a küszöbön lévő
mészárlásoknak.
II.
Claire nem aludt el. Az ablaknál ült és gondolkozott. Innen nem lehet
kijutni... Az ajtó zárva... A záron túl őrök... Azután búgást hallott,
nyomban utána három puskalövést majd villámfény borított el mindent, és
egy siketítő dörrenés zendült fel. Eltántorodott az ablaktól, és két
tenyerével összeszorította a fejét, mert úgy érezte, hogy a koponyája
varratonként hullik szét. Az irtózatos zsivaj, nyerítés és bőgés, az
újabb robbanás szinte elvette az eszméletét. Nem tudta, honnan jött
elő; egyszerre a caid állt mellette és megragadta a csuklóját.
- Jöjjön szorosan mögöttem! - ordította közelről a fülébe. -
Repülőtámadás! Ha elmozdul előlem, vége van! - Folyosókon át vezette,
azután ölbe kapta és létrákon vitte le, közben újabb dörrenések...
Minden lángol, félőrült emberek futkároznak, lövöldöznek, üvöltenek.
Hatalmas, sötét darabok röpködnek a szeme előtt... Most már a téren
vannak. A caid egy pinceszerű üreg felé hurcolja, nyilván gránátbiztos
fedezék... Hohó! Akkor már nem menekülhet többé!... Egy megvadult teve
rohan egyenesen feléjük. Claire megbicsakolja magát, a caid elengedi a
csuklóját, különben a teve legázolná őket, s a leány elugrik, és futni
kezd valamerre... Ranat hangja kiált utána... Menekülők csoportja
magával sodorja... Most még egy kibírhatatlan dörrenés és az egész
tömeg egyszerre sikolt föl... Vonszolják... Levegőt! Levegőt!... Arccal
a földre hullik és fekve marad. Azután felemeli a fejét... Valahol egy
sűrűben van. Körülötte pálmák, kaktuszok, és a csuklóját egy kövér
férfi fogja... Kirántja a kezét és felugrik, azután ámultan látja hogy
a mellette levőnek nincs feje. Nagy, sötét tócsában fekszik...
Iszonyodva rohan a folyó felé. Egy viskót lát. Talán százlépésnyire.
Közben hallja, de nem látja a mindent megrendítő telitalálatot, amely a
casbára lesújtott... Rohan! Rohan, nem mer hátranézni, mert az imbolygó
árnyakban maga előtt látja, hogy minden ég!
...És íme, ezen a csendes, nyugodalmas helyen, jó távol a pokoli
casbától, kérődzve, előrenyújtott nyakkal térdel egy felnyergelt,
kipányvázott teve.
Lorenznek igaza volt. Mikor Claire hajnalban egy nagy faépület előtt
ájultan fordult le a tevéről, már francia területen volt.
Colomb-Béchar
I.
Tirone és Berg még a barlangban voltak, mikor a menekülők megérkeztek,
és óvatosan lefektették a súlyosan sebesült Lorenzet.
- Halló, Jott! Ez aztán a meglepetés! És ki ez a sebesült madárijesztő?
- üdvözölte őket Tirone vidáman.
- Szép kis bál volt odaát...
A menekültek nem is feleltek, gyorsan hozzáfogtak, hogy bekötözzék
Lorenz sebét. A golyó a jobb lapocka alatt rézsút átszaladt és oldalt
az egyik borda mellett jött ki. Valószínűleg a tüdőt is érintette.
Ahogy lehetett, bekötözték, azután Laverborg rendelkezett.
- Valamennyien jelentkeztek Bu Malemben. Elsősorban megmondjátok, hogy
a titkosszolgálat egyik embere itt fekszik sebesülten. A nevét nem
tudjátok, érted, Jott? Maguknak - fordult Tironehoz és Berghez -
szerencséjük van, hogy hallgattak rám, és puskával együtt mennek
vissza. Így csekély büntetést fognak kapni. Jott meg én a puska
elvesztése miatt haditörvényszék elé kerülünk. Most nem megyek
magukkal mert dolgom van még.
- Behold! - kiáltott Jott. - Melyik kávéházban várják? Miféle dolga
lehet valakinek ebben a pokoli pusztaságban?
A sebesült szólalt meg gyenge hangon:
- Menjen, Laverborg...
A báró kisurrant a balrangból és eltűnt. Tudta, hogy ha siet, délutánra
Tigmartba ér. Már világos volt, mire kikecmergett Hammada sziklái
közül. Örömmel látta, hogy az utolsó lejtő alján szép széles országút
van. Ha eléri a vasútállomást, egy félóra alatt minden sikerül. Azután
jelentkezik az első helyőrségnél. Rohant a melegben, bár ájulás
környékezte... Távol már feltűnt egy kis épület. Ott van! Minden erejét
összeszedve rohant. Egyszerre vészes patkócsattogás hangzott fel
mögötte... Öt csendőr jött vágtatva, és a káplár messziről ordított:
- Halt! Campez!
Úgy érezte, hogy az öklével megy nekik! Vége! Ezeknek nem magyarázhat
meg semmit! Adná az isten, hogy Lorenz lábra álljon!
A goumière-ek jó magasan összekötötték hátul a kezét, és hosszú
pányvára erősítve a kötél végét odahurkolták az egyik nyereghez, azután
galoppban megindultak. Így szokták szállítani a szökevényeket. Ha nem
tud futni a ló után az ötvenfokos melegben, akkor halálra vonszolják.
A huszonöt frank jutalom ugyanis mindenképpen jár nekik, akár élve,
akár halva hozzák a dezertált katonát.
II.
Ha a légionista elrontotta este a gyomrát, és lidércnyomása van akkor
Colomb-Bécharról álmodik. Aki ide kerül, az az emberi szenvedések
legnagyobb fokán megy keresztül. A büntetőtábor melletti temető,
mintha a francia imperialista politikát jelképezné, egyre nagyobb és
nagyobb területet foglal el. A büntetőtábor az oázis qsurjain túl,
egypár kilométerrel távolabb, a Szahara síkján épült. Egy pálma, egy
kaktusz, egy lomb vagy fa sehol sem látszik. Csak távolról integetnek a
dús oázis fái. Néhány félig kiégett alfafűcsomó képezi a vegetációt
ezen a helyen, emellett reggeltől estig szabadon perzsel a sivatag
napja, szabadon éget a sivatag talajából sokszorosan visszaverődő
forróság, és éjjel, ha ráborítja jeges dérpalástját a gonosz Ghut,
öt-hét fok hideg is van. Az aránylag kis méretű garnizonépületben az
őrszemélyzet lakik. A büntetés alatt állók éjjel-nappal csak sátrakban
tanyázhatnak. Aki már élt sivatagban mint sátorlakó, az tudja, hogy az
egymagában véve milyen kínszenvedés. A sátor belsejében napközben
ötven- vagy ötvenöt fokos meleg van, hatvanöt és hetvenre is felmegy.
Éjjel viszont szabadon jár be a hideg. És a bűnös légionisták ruháit
itt elveszik. Helyette piszkos, vérfoltos ócska rabruhát kapnak lenge
vászonból, és ehhez nem jár a ceinture, az a flaneldarab, amely az
altest köré csavarva megóvja a vesét, májat, belet a hirtelen éjszakai
lehűléstől. Egy rongyos pokrócot kapnak, párna nélkül. Az élelmezés
állati. Reggel feketekávé, ebéd leves egy kevés főzelékkel, ugyanez a
vacsora. A napi ezer gramm kenyér helyett itt csak háromszázötven jár,
ezzel szemben a munka emberfeletti. Kőtörés, útépítés, sziklakoloncok
szállítása a távoli Atlasz kőbányáiból, és ha evvel kész a század,
akkor következik a tábor kitakarítása, mosása, javítása és este
kilenckor takarodó. Ébredés reggel ötkor. A legcsekélyebb
szórakozottság, hiba vagy vétség esetén csattog a bikacsök, és a
legyengült leromlott ember börtönbe kerül. A börtön padlóját cementbe
ragasztott éleskavicsdarabok képezik. Takaró természetesen a börtönben
nem jár, élelmezés naponta egyszer kenyér és víz. Munkára azért kell
menni. Széknek vagy priccsnek nyoma sincs. A kavicsokon fekve csak
összetöri az embert az éjszakai alvás, a dermesztő hideg. Ha másnap nem
tud dolgozni vagy kidől akkor megoldják a büntetést. Van, aki egynapi
áristomot kap, és négy hét múlva jön ki a tömlöcből egyenesen a
temetőbe. Kórházba csak töréssel vagy vérhassal lehet jutni. A beteg,
akinek mondjuk influenzája van, vagy gyomorkatarusa, az itt semmi
kíméletben nem részesül. Ezen a helyen nem fontos, hogy az emberek
egészségesek legyenek, nem fontos, hogy élve maradjanak, itt semmi sem
fontos, csak az elrettentő szigor, amitől irtózni kell azoknak, akik
még nem kerültek ide. Az erőd parancsnoka egy karvalyorrú, sovány, ősz
kapitány, aki talán még sohasem mosolygott, akin nyomban látszik, hogy
elkeseredett, gonosz ember. Õt ritkán látni. Napközben meztelenül ül a
szobában, gramofonozik, illusztrált lapokat olvas és elszív száz
cigarettát. A tulajdonképpeni parancsnok Ponson őrmester. Alacsony,
köpcös, rekedt hangú, vastag nyakú katona. Kegyetlen és rideg. Lehet,
hogy valamikor elviselhetően rendes ember volt, de tizenkét éves
szolgálat után a büntetőtáborban, ha nem őrölt meg, akkor meg kellett
belülről kérgesednie. Legtöbbször alattomos udvariassággal kezdi a
mondanivalóját, amely mondanivaló általánosan bömbölésben végződik, és
a lesújtó bikacsökkel teszi a pontot utána. Ezt bizonyos leereszkedő,
cinikus humor jellemzi, ha jókedve van. De Afrikában mindenki
hisztérikus, és a jókedv nagyon könnyen változik átmenet nélkül
dührohammá. Toutrel, a káplár már valóságos hóhér. Sovány, vörös orrú,
harcsabajuszú katona. Nyugodtan nézi, ha valaki meghal előtte, és
szinte unatkozva képes halálra kínozni embereket. Egész nap iszik.
Éjszaka szinte artikulátlanul énekelve ődöng a sátrak között, és ha
valahol kipúposodik a ponyván egy fekvő emberi test, akkor nagyot rúg
bele és röhög. Ez kedvenc tréfái közé tartozik. A büntetés alatt
állóknak dohányozni és alkoholt inni tilos. Ez a tény szörnyűségében
túltesz mindazon, amit eddig elmondtam. A légionistát vörösbor és
dohány nélkül el sem lehet képzelni. A sűrűn előforduló dühöngő őrület,
ami itt szinte járványos betegség, éppúgy, mint az öngyilkosság, nem
független a dohányzás- és az alkoholtilalomtól. Ez a két méreg segíti
át a légionistát a legsúlyosabb lelki és testi megpróbáltatásokon.
Colomb-Bécharban mindkettő tilos. De nem tilos az őröknek, akik
elképzelhetetlenné fokozzák a foglyok kínjait azzal, hogy előttük
isznak és dohányoznak. A büntetés ideje alatt a légionista nem tagja a
hadseregnek, a kitöltött idő nem számít bele a szolgálatba és zsold sem
jár érte.
Laverborg és Jott egy-egy évet kaptak. Tirone és Berg három-három
hónapot. Ponson őrmester föl és alá sétált előttük az irodában.
- Hát megszöktetek? Nem csodálom, fiaim. Igazatok volt. Én is szívesen
megszöknék. Nahát, ez most kellemetlen lesz. Mert itt meg fogtok
dögölni. Hogy közöljem veletek az elveimet: beteg nincs, kérdés nincs
és felelet sincs. Kihallgatás nem létezik. Itt csak két dolgot lehet
csinálni: tűrni vagy meghalni. Toutrel! Vezesd ezeket az embereket a
helyükre.
Így történt a bevonulás. Útközben ismerős arcokat láttak. A kapunál a
kövér Kolseff állt őrt. Fent a mellvéden az egyik Burger silbakolt.
Bizonyára együtt vannak itt mind a hatan. Jott-tal együtt most már
heten. Vagy lehet, hogy megint kevesebben?
Mikor beértek a sátortáborba, elborzadva néztek körül. Emberi agy nem
képzelheti el ezeket a figurákat. Egy élő csontvázakból álló hadsereg.
Beesett arcok, a soványságtól torzult szájak és megnyúlt arcok
pálcavékony karok, révedező, fátyolos szemek, imbolygó járás. Emberek,
akikről a szenvedés lemarcangolta a húst, akiknek az agyán már ott ül a
téboly, szőrös, kiálló pofacsontjaikon a halál, és mintegy
uniformizálva, valamennyi ugyanúgy néz ki. Rövid idő múlva ők maguk is
így fognak kinézni. Ezt gondolták mind a négyen. A vázak körülöttük
beszéltek, némelyik kacagott is, a hangjuk rikácsolt és hemzsegett
tőlük az egész térség. Laverborgnak egy halk suttogás érintette a
fülét: - Ne féljen, lovaskapitány úr, itt vagyok. - David Moschkowitz
állt mögötte szuronyos puskával. De mikor megfordult, ráripakodott a
báróra.
- Gyerünk, te koszos! Mars a sátorba! - és jól oldalba lökte a
puskatussal. Mikor Laverborg ránézett, újra oldalba lökte. - Mars, te
disznó! Nem hallod? - Laverborg úgy csodálkozott, hogy nem is érezte a
fájdalmat. De mit jelentett a suttogás? Csak gúny volt? A következő
pillanatban David akkorát lökött rajta, hogy berepült a sátorba, és még
utánakiabálta:
- Majd megtanítalak szót fogadni, te koszos!
III.
Reggel öt órakor dermedt tagokkal ébredtek. A sátorlapon átütött a dér
nedvessége az ébresztő trombitaszó bántóan recsegett. Előszedték a
gamelle-t, a tölcsér alakú csajkát, és sorba álltak a kondér előtt,
amelyben a fekete főtt. A szakács mellett újabb ismerőst fedezett fel
Laverborg. Az óriás Ahmed állt ott mozdulatlanul. A fiatal Berg kezéből
kihullott a csajka. Toutrel káplár lecsapott rá a bikacsökkel, hogy
odaesett a forró tócsába. A többiek közömbösen nézték. Laverborgnak
ökölbe szorult a keze. - Pimasz... - morogta Tirone. Berg nagy nehezen
feltápászkodott, és újra odatartotta a csajkát.
- Nincs reggeli! - üvöltötte Toutrel - Fölnyalhatod, amit kiöntöttél!
Mars hátra, bitang! - A bikacsök újra lecsapott. Reggeli után
sorakozás. Tizenkét őrrel kivonultak. A nap már erősen tűzött. Négy
kilométernyire az oázistól hatalmas kőbuckák álltak. A foglyokat
beosztották, mindegyik kapott egy kalapácsot, és a tűző napon
elhelyezkedtek lovaglóülésben az átmelegedett halmokon. Kezdődött a
kőtörés... Õrjítő egyhangúságban, anélkül, hogy egy szót
beszélhetnének, kopácsoltak az egyre emelkedő nap alatt. A verejtékük
odacsurgott a kőre, a kezük égett és hólyagos lett. A hátuk szúrt és
sajgott... A por beszivárgott a ruhájuk alá. Aki egy pillanatra
abbahagyta, arra lesújtott a bikacsök...
Laverborg érzéketlen karral verte a köveket. Futni, rohanni szeretett
volna... Talán Lorenz meghalt... talán még mindig beteg. Egypár napon
belül minden elveszett. A haditörvényszék, a fogság, az ítélet teljes
öt napját vette el. ...Mellette egy csontvázszerű alak kidőlt. Rúgták,
verték. Nem mozdult. Ahogy ott feküdt mozdulatlanul, Laverborg előtt
ismerősnek tűnt fel az arca. Ezek a szemek... az orr... A homlok. Igen,
igen már látta valahol. Bizonyára, mikor még nem volt ilyen csontvázzá
soványodva. Ezt az arcot ismeri... De honnan?
Toutrel érkezett az ájulthoz. A bikacsök lesújtott...
- Nem kelsz fel, kutya? - Újabb csapás. Laverborg elfordította fejét.
Émelygett és szédült. - Szóval nem akarsz dolgozni? Akkor gebedj meg
itt a napon! Majd a börtönben jobb lesz!...
Honnan ismeri ezt az arcot? És a szem a szem!... Délre járt az idő.
Elviselhetetlen volt. Messze, ameddig a szem ellát, sehol egy foknyi
árnyék. Hetven fok lehetett a napon. A szája már feldagadt, a szemébe
mintha két hegyes tű lenne szúrva, úgy fájt és égett a visszaverődő
kemény, izzó sugaraktól. Lehet, hogy emberek így bánjanak
embertársaikkal? Valósággal megpirítják itt lassú tűzön a foglyokat.
Irtózatos kínnal zuhant rá valami, hogy eszméletlenül bukott le a
dombról. A bikacsök! Tudta, hogy azonnal fel kell tápászkodnia, mert
mennél tovább marad fekve, annál többet kap. Visszamászott a kövekre,
de így is kapott még egyet a vállára, hogy úgy érezte eltörik a csontja.
- Canaille! - üvöltötte Toutrel, aki ugyan nem dolgozott, de a nap
megvadította. - Ha még egyszer pihenni látlak, szétverem a koponyádat.
- Odább ment kissé támolyogva és nagyot húzott a kulacsából. Végre dél
lett. Sátor csak egy volt, az őrök számára. A foglyok szétdőltek a
puszta földre a napon, és mohón ették a levest. Ahogy a nap túlért a
delelőn feltűntek itt is, ott is a sivatag speciális árnyai. A
homokdombok mellé fekete, mozdulatlan kis völgyeket vetített a nap. Egy
óra pihenő után folytatni kellett a kőtörést a megkezdett szakaszon.
David Moschkowitz jelent meg pökhendi módon.
- Hé, dögök! Egy erős alak kell a vas alkatrészeket lerakni! -
Pillantása Laverborgra esett. - Jöjjön maga! Maga úgyis nagyon jó
színben van aránylag. Allons! - Meglökte a puskaaggyal és maga előtt
terelte. Jó távol, az egyik homokdűne mögött teherautó állt, amin egy
kátránykemence hatalmas alkatrészei voltak. David letette a puskáját,
és szigorúan rászólt Laverborgra:
- Üljön oda le, kapitány úr! - Azután a markába köpött, és kezdte
leemelni a vasdarabokat olyan erővel, ami nem látszott meg vékony
testén. Közben mosolyogva hátraszólt. - Muszáj egy kicsit gorombáskodni
magával, különben nem lehetnék a segítségére. Ezért ne vegye rossz
néven, lovaskapitány úr, ha a nyilvánosság számára olykor megrúgom.
Higgye el, nekem jobban fáj.
- Csak hagyjon engem dolgozni, nem engedem, hogy miattam esetleg bajba
kerüljön.
- Ojjé! Maga ne féltse az öreg Davidot. Nézze, ott van cigaretta,
gyújtson rá, itt a kulacsom, vörösbor van benne. Ha látja, hogy jön
valaki, legfeljebb helyet cserélünk. S ne ellenkezzen, mert itt én
parancsolok.
Nem bírt ellenkezni. Mindene fájt, és úgy érezte, hogy a feje szinte
széthasad. Nagyot húzott a kulacsból, aztán leült a domb árnyékába, és
elszívott egy cigarettát. David fütyörészve dobálta le a vasdarabokat,
közben beszélt. - Különben ha érdekli a lovaskapitány urat, már öten
vagyunk a milliomosok közül. A szerencsétlen Burger valahogy nekidőlt a
szuronyának, és mausztolt. Nem látta senki, mikor nekidőlt, de mit
lehetett volna kideríteni?... A Ringelein pedig, az a cirkuszos,
leesett a bástyáról. Éjjel. Most én elhatároztam, hogy a szemébe nézek
ennek a tömeggyilkosnak... Huh! De nehéz. Hopp!... Megfigyeltem, hogy a
legtöbb áldozat elölről lett legyilkolva. És egyiken sem látszik
erőszak. Tehát olyasvalaki ölhette meg őket akire nem gyanakodtak. És
olyan helyen, ahol nem látta senki. Tudja, mit csinálok én most
mindennap? Takarodó után kiszököm az erődből és bejárok az oázisba egy
nőhöz. Gyönyörű alkalom ez az ismeretlen tömeggyilkosnak. Mindennap
figyelem. Biztos hogy legközelebb rám kerül a sor... Ha úgy van, ahogy
gondolom akkor nem csinálok sok históriát. Nem jelentem fel a
rendőrségen. Úgy éljek... Tegye el a többi cigarettát, báró úr, mert
errefelé nincs trafik. Majd megfizeti. Én felírom, nagyon precíz
vagyok. Most majd mindjárt visszamegyünk így csak kibírja estig, nem?
Azt mondom, ne haragudjon, ha néha megrúgom. Tisztára a látszat miatt
van.
La cafard
I.
Ari-Aiaschi mellett van a hatalmas kőbánya. Délben a csupasz szikla már
olyan tüzes, hogy alig lehet kézzel megfogni. Hatalmas csákányokkal
fejtik a követ. Már félig katlanszerűen van kivájva a szikla úgyhogy
megáll benne a forróság és a por. A felcsapódó szilánkok apró, fájó
sebeket ejtenek kézen és arcon. Megkettőzték az őrséget, mert a cafard
tünetei mutatkoznak a táborban. A sivatagi őrület hasonlít az
ámokfutáshoz. Az egyik fegyenc például elkezd nevetni és énekelni.
Azután a csákányával nagyot üt a szomszédja fejére, és elrohan. A
cafard, ha kitör, agyvérzéssel végződik. De lappangó stádiumában a
hangulata emberről emberre ragad és senki sem tudhatja, hogy a mellette
álló fegyenc, legjobb barátja, mikor sújt le rá. Te piszok kutya! -
mondja az egyik, és elkapja a káplár kezében a bikacsököt. A következő
pillanatban keresztüllőve fekszik, de már egy másik ragadja torkon a
káplárt, sípolnak, lövöldözés, a fegyencek tébolyultan ordítoznak, a
bikacsök és a puskatus csattan, lövések... Azután a moraj elcsendesedik
a munka megy tovább, eredmény négy halott, két súlyosan sebesült, és a
katonai kamion békésen szundikáló sofőrjét szinte lefejezték egy
ásócsapással. Keskeny iparvágányon, olajtankban érkezik a víz. Langyos
és benzinszaga van, mert senkinek sem jutott eszébe, hogy a tankot
előzőleg kitisztítsák. Jó lesz így is! Néhányan hánynak tőle, azután
megszokják. Később már boldogan várják, hogy megérkezzen. A
kúttörmeléket teherautókra rakják. A kamionok elviszik, és járatlan
ösvényeknél utakat készítenek, hogy átvonulhassanak a nehézütegek. Egy
külön csoport pontonokat épít a wadi Saukránál. Megállás nélkül
vonulnak a századok, az ütegek, a gépfegyverosztagok. Szenegáli
utászkatonák telefon- és távírópóznákat készítenek.
És a kőbánya kazánjában krétaszínű sűrű fellegek között fuldokolva
robotol a büntetőszázad.
A déli pihenőnél itt is, ott is suttogó csoportok képződnek. Citrom, a
félkegyelmű szabó vigyorogva járkál szuronyos puskájával. Õ senkit sem
bánt, ő még a rabokhoz is udvarias, megáll beszélgetni velük, és
állandóan hangosan röhög. Néha minden ok nélkül egy lábon ugrál. A
fegyencek szeretik. Minden más katonaságnál régen kiszuperálták volna.
A légióban senki sem felesleges. Ponson őrmester nagyon kedveli. Az
udvari bohóca Citrom. Tirone megkeresi Laverborgot az ebédidő alatt.
Hallotta-e, hogy pár napon belül megkezdődik az offenzíva a Tafilalet
ellen? Itt lejjebb tőlünk. Tigmartnál lesz a jobbszárny bázisa, a
legnagyobb üteg. - Honnan tudják? - kérdezi. Laverborg. - Nem értem -
mondja Tirone -, de ezek itt mindent tudnak. Ezzel a hülye Citrommal
játszanak össze. Több levelet kaptak Európából, amelyben megszökött
légionisták dicsérik a caidot. Õk meg akarják támadni az ütközet napján
Tigmartnál az üteget hogy a caid bevonulhasson és jutalmul segít majd
rajtuk, hogy hazakerüljenek, vagy letelepedjenek a Tafilaletben.
Megígérte nekik egy kém útján. Tigmart erről az oldalról nem számít
veszélyre. Könnyen meglepheti párszáz ember.
Laverborg megborzadt. Mindezt ő már tudta Lorenztől. Elmondta
Tirone-nak a levelek történetét. Hogy vele is akartak íratni ilyen
levelet. Hogy a foglyokat lelövik a Tafilaletben, és más viszi át
Európába a leveleket. Persze ezeket nem lehet itt meggyőzni, mert
mindnyájan cafardba estek. Feljelenteni sem lehet őket. Nincs
bizonyíték, és Ponson fellépése csak siettetné a lázadást. Az
őrültséget meg kell akadályozni, és meg kell akadályozni azt is, hogy
erről a pontról oldalba támadják Tigmartot. A francia gyarmati
hadseregnél nem jobb a caid sem. Csak áldozataik pusztulnak. Itt a
katonák, ott a caid érdekében fanatizált felkelők. - Mit csináljunk? -
kérdezi Tirone. - Van egypár megbízható emberem - mondja Laverborg -,
David, Bert, Jott, és talán magában is megbízhatom, Tirone. - Azt
hiszem megpróbálhatja - felelte az öreg. - Látszólag belemegyünk a
tervbe, azután gépfegyverekkel megszálljuk az erőd falát, és sakkban
tartjuk őket. Addig talán még néhány józan embert megnyerünk a tervnek.
Hogy akarnak a lázadók fegyvert szerezni? - A hülye Citrom - feleli
Tirone - velük van, és ha elfoglalják az erődudvart, átadja nekik a
raktár kulcsát. - Helyes - mondja Laverborg -, ezt a Citromot magára
bízom. - Rendben van, - mondja Tirone -, de itt valami ötmillió fontról
is suttognak. Ami a közelben az Ued medrében van elrejtve. - Erről is
tudok - bólogatott Laverborg. - Nagyon veszélyes hurkot dobtak a
hadsereg nyakába, és ha nem tudunk innen kiszabadulni vagy telefonálni,
akkor komoly baj lesz. Csak az a reményem, hogy Lorenz valami módon
felépül a sebéből.
Füttyszó hallatszott, és mindenki megragadta a csákányát.
II.
Citrom eltűnt. Mindenfelé keresték, hiába. A táborban nyugtalanság lett
úrrá. Az emberek összesúgtak. Hiába csapott folyton közéjük a bikacsök.
A kövekkel megrakott teherautók dübörögtek. Tirone Laverborg mellé
jutott csákányával, és odasúgta: - Ahmed is velünk van, a kövér Burgert
is megnyertem. Jott beszélt Kolseff-fel. Számíthatunk rá. Azt ígértem
neki, hogy ha leverjük a lázadást, mi megyünk el a platináért. Csak
azért csatlakoztak hozzánk, mert félnek, hogy a platinát a többiek
szerzik meg. Ha üt az óra, valamennyien engedelmeskedünk a maga
parancsának... Jaj!
A bikacsök háromszor lesújtott rá és egyszer Laverborgra. Toutrel állt
mögöttük. Mielőtt újra lesújthatott volna Laverborgra, David ugrott
oda, és az ütés őt találta.
- Ezt a gazembert figyelem! - ordította David. - Ez mindig beszélget!
De most majd megtanítalak! Az egész teherautót egyedül rakod fel!
Előre, mars! És úgy rúgott bele Laverborgba, hogy a lejtő egy részét
gurulva tette meg, igaz ugyan hogy a rúgás megmentette a másodszor is
lesújtó bikacsöktől. A kőbánya alján egy sziklaalom mögött állt a
teherautó. Már megrakva. Erről persze a káplár nem tudhatott.
- Most üljön le, lovaskapitány úr. Húsz perc időnk van. Tessék a kulacs
és a cigaretta. Azt hiszem, két nap múlva itt egészen másképp lesz. Az
nagyon is jó ötlet a gépfegyverekkel... A régi harmadik század emberei.
Kolseff, Ahmed és a többi őr kitűnően verekszenek és valamennyien
velünk vannak... A szamarak a platinát féltik... Ja, igaz, nem tűnt fel
kapitány úrnak, hogy ez a Citrom nincs sehol?... Utoljára én
találkoztam szegénnyel... Este éppen megszöktem, hogy egy kicsit az
oázisba menjek, és mondta, hogy ő is velem jön... Azután az öreg
Davidnak nyitva volt a szeme... Tudja, hogy ez a csúnyán megboldogult
Citrom nem is volt olyan bolond? Egy kicsit direkt elfordultam tőle, és
akkor kivette a rohamkését... Éppen itt, a kőbányánál jártunk... Csak
meg ne találják... Ott a felső részen értem el. Nem is hinné hogy az a
fickó milyen erős volt... Igaz, hogy a sovány Davidból sem látszik ki,
hogy négy hadjáratot harcolt végig, de ha nem számítok rá, akkor végez
velem. Csak éppen elkaphattam a csuklóját, különben már bennem lett
volna a kés. Ötvenkét embert ölt meg ez a fiú. Találtam nála egy
leltárt. Nagyon pedáns ember volt, isten nyugtassa. Ez mindent felírt.
Kit, hol, mikor és hogyan. Persze elégettem a jegyzeteit... Nagyon
érdekes dolog, nem is szabó... Valami Ranat doktorral járt az
egyetemre, és orvosnak készült... Ez a Ranat doktor a világon a
legnagyobb gazember lehet... Ez meg egy Muhat nevű csinálta az egész
balhét a platinával, és Citrom volt a légiónál a kémük. És ő magának
akarta az egész platinát, ez a Citrom, igazi nevén doktor Marbourgh.
Micsoda színész boldogult meg benne... Ez a Ranat meg valami király. És
ebből a szegény Citromból nagy úr lett volna, ha az arabok bevonulnak
Colomb-Bécharba, és a fegyencek nekimennek Figmert-nek. Mert itt is ő
kezdte a cafardban szenvedő katonák között a lázadást... Különben az
őrök között fizetett kémek is vannak. Nagyon ügyesen lett volna
megcsinálva. Most már menjünk vissza. A cigarettákat tegye el... Ne
féljen, felírom. A Citrom már jó helyen van. Csak ki ne ássák nekem.
III.
Laverborgot üldözte a balszerencse. Minden pillanat kínszenvedés volt a
számára. Tudta, hogy valahogy ki kell jutnia. Ezer és ezer
honfitársának az élete múlt azon, hogy kijusson. Már úgy volt, hogy
David az egyik teherautón elrejti, és egy órával előbb váratlanul
megtaláltak néhány cigarettát a zsebében, mikor átkutatták a foglyokat.
A zuhogó bikacsök nem is fájt. De egy nap! Egy nap áristom! Tizenkét
órát elveszít, mikor perceken múlhat minden. Az volt a terve, hogy a
schott mögött táborozó szahariánokhoz megy. Órák alatt elintézhetne
mindent.
...Belökték a nedves cellába. Egy ember feküdt ott a kövön. Megismerte.
Ez az, aki mellette összeesett, akiről úgy rémlett, hogy már látta
valahol. Megfogta a kezét a szerencsétlennek. Tüzelt. Nagy láza
lehetett. Érzéketlenül feküdt az éles kavicson. Félig önkívületben.
Szegény... kész volt.
- Ki van itt? - kérdezte elhalóan.
- Laverborg... kíván valamit?
- Itasson... meg.
Miközben az üveget a szájához tartotta, újra jól látta az arcát. Az
erődudvar egy lámpája bevilágított a kis ablakon. Hol látta ezt a
szemet?... Azután valami dermedtséget érzett. Ez a szem... őrá
hasonlít! Ezért tűnt ismerősnek. A Toulet-k egyenesvonalú, jellegzetes
orra! És a homlok! Az öreg marsallnak volt ilyen homloka! Melléje
guggolt.
- Hogy hívják magát?
- Duncan.
Duncan! Lehetséges, hogy ez az ember?...
- Nem ismerte a Toulet családot?
- Ó, Toulet... - csak ennyit mondott, és lehunyta a szemét. Majd másfél
perc múlva újra így szólt - Toulet... kapitány...
- Maga ismerte Toulet kapitányt? - kérdezte Toulet.
- A... testvérem.
Percekig nagy csend volt. A testvére! Milyen iszonyatos véletlen. Laura
Duncannek a fia. Az édestestvére, akit sohasem ismert. Nem akarta a
haldoklót felizgatni azzal, hogy leleplezi magát. Végigmosta a forró
arcot egy kis vízzel, és az ölébe vette Duncan fejét.
- Mi a másik neve?
- Oliver... Oliver Duncan... Csúnyán halok meg, de megérdemlem. Nem
tudja, hogy milyen iszonyú terhet... viszek magammal a sírba. De... én
igazán... csak gyenge báb... csak eszköz voltam.
Sokáig hallgattak. Azután a haldokló felkönyökölt Laverborg térdére.
- Támasszon meg... úgy... köszönöm. Azt hiszem... valami belső
vérzésem... lehet. Uram maga talán kijut még innen valaha, hogyha nem
jut ki, írja meg valakinek... El kell hogy mondjam... pedig nincs már
erőm...
- Akkor ne beszéljen. Feküdjön nyugodtan, talán jobban lesz.
- Nem leszek már jobban. Hála istennek, nem leszek már jobban. De ez
így van rendjén. Nagyon megbűnhődtem... mert megöltem egy ártatlan
embert... Megöltem és a sírba juttattam. Toulet kapitányt, a
testvéremet!
Toulet nagyot sóhajtott. Rátette kezét a tüzelő homlokra. Ez hát a
rejtély megfejtése?
- Én nem tehettem róla... Mikor nem voltam ilyen csontváz sovány,
nagyon hasonlítottam a fivéremre. Ezt észrevették... akiknek szükségük
volt rám... Hónapokig tanítottak Londonban, azután Franciaországban, és
egypár helyen szerepeltem, mint Toulet... Szegény voltam, könnyelmű
voltam, pénzt adtak... Desposlin, aki a húgomat adoptálta, ő és Emmy
húgom...
Felvillant előtte a leány képe. Szóval Desposlin Emmy is a testvére
volt. Igen, a homlok, az orr, a szem. Persze a marsall bizonyára
adoptáltatta az ügyvéddel, és Desposlin mint a leányát szerepeltette.
Egész közel hajolt a haldoklóhoz, aki suttogva gyónt.
- Ranat doktor... Mikor én jöttem az aktatáskával... az inas ablaka
előtt... és Toulet aláírását gyakoroltam hónapokig... Azután el kellett
tűnnöm. Emmy azt mondta, hogy Ranatban bízhatom...
Az egész történet lassan kibontakozott. Toulet iszonyodva hallgatta.
- Ranat meg akart operálni, hogy felismerhetetlen legyen az arcom...
Kozmetikai műtét... Az orromat és a számat... Nem hagytam,
megszöktem... és féltem nagyon, hogy elfognak. Légió...
Sidi-bel-Abbesben kiképeztek, szökni próbáltam, idekerültem... és most
meghalok. Én sohasem tudtam, hogy valójában mire használnak fel... Azt
hittem, hogy csak lopás. Később, mikor megtudtam... szörnyű volt... Õ
meghalt... sohasem bocsáthat meg nekem...
Csend volt. Az őr szuronya látszott egy pillanatra az ablak előtt. Ide
hallatszott a hiénák kacagása. Megtörölte a lázas homlokot, és
csendesen mondta:
- Õ megbocsátott magának, Duncan. Higgye el, egészen biztos, hogy ő
megbocsátott. Maga levezekelte a bűnét. Sokszorosan levezekelte.
- Itt a zsebemben... írások. Lelepleztem mindenkit... Sikerült
elrejtenem... Vegye magához. Minden benne van... Juttassa el... Hogy
megbűnhődjenek... Ó!...
Hajnalodott. Duncan nem is sejtette, hogy a testvére ölében hal meg.
Az utolsó felvonás
I.
Avisóval érintkeztek. Laverborg megmondta Davidnak, amit akart. David
továbbadta Bergnek, és így vándorolt a terv Kolseffen keresztül egész
Ahmedig, aki Burgerrel állt őrt a főkapunál. Az őrök közül két breton
és a fegyencek közül egy angol és egy lezüllött hajdani francia tiszt
őrizték meg annyira a józanságukat, hogy csatlakoztak az
összeesküvéshez. Az összeesküvőknek nem volt könnyű a helyzetük.
Kevesen voltak, tehát erővel nem fojthatták el a zendülést, csak
csellel. Az őrség többsége a zendülők pártjára áll. Hiszen itt őrnek
lenni is szigorú büntetés volt. Még a kapitányt is büntetésből
helyezték ide parancsnoknak. De a kapitány és az őrmester személyére,
hű embereikre nem számíthattak. Nem közölhettek velük a zendülésről
semmit. Ostobák voltak. Az őrmester alarmot fúvatott volna, és ügyetlen
erélyeskedéssel a zendülők malmára hajtotta volna a vizet. Mindezt
megbeszélte Laverborg Daviddal, aki az összekötő tisztje volt.
Elhatározták, hogy a zendülés első stádiumában látszólag csatlakoznak a
lázadókhoz. Egy órával előbb Ahmed és Kolseff két gépfegyverrel
megszállják a főépületet, a kapunál és az irodaablaknál. Jott, David és
Berg két gépfegyverrel elhelyezkedtek a főkapunál. Tirone Burgerrel
lezárja kívülről a főkaput, egy gépfegyverrel állást foglal az erőd
falai előtt, és aki megjelenik a mellvéden, azt lelövik. Cochran az
angol és Sieyés, a hajdani tiszt már a lázadás előtt az utolsó
gépfegyverrel megszállják a raktár bejáratát. A zendülők az udvar
közepén így kereszttűzbe kerülnek és sakkban tartják őket, amíg
segítség jön. Segítséget, ha másképp nem lehet akkor a reflektor révén
fognak szerezni. De Bu Malemet nem szabad magukra vonni. Mindenki
tudta, hogy bármelyikük hibázik, valamennyien elvesztek. Ha a zendülők
bejutnak a raktárba és fegyvereket szereznek ha elfoglalják a
főépületet, és biztos fedezék mögül harcolhatnak, vagy kijutnak az
erődből, és nyakukra hozhatják a segítséget.
A terv az volt, ahogy Lorenz mesélte Laverborgnak, hogy Bu Malemből
sietnek majd leverni a lázadást, ezalatt a Tafilaletből megrohanják Bu
Malemet, amely így szinte védtelen lesz. Ha Lorenz nem értesítette
idejében a központot, akkor ez a katasztrófa bekövetkezhet. A közelben
sehol sem volt katonai erőd. Csak a schotton túl a szahariánok. Ezeket
este, ha reflektorral morzejeleket adna le, segítségül lehet hívni.
Néhány óra alatt ideérnek a sós mocsár ösvényein keresztül. A szomszéd
Colomb-Béchar oázisban ötven műszaki katona dolgozott a távíró- és a
telefon-összeköttetés felállításán. Talán ezeket is bele lehetne vonni
a dologba mondta David. Laverborg gondolkozott... Közben feltűnt a
káplár, és David durván hajszolta vissza foglyát a kőbányába. Így
álltak a dolgok október negyedikén, egy nappal a lázadás és két nappal
a tafilaleti nagy offenzíva előtt.
II.
A colomb-béchari műszaki osztaghoz egy poros, sovány, holtra fáradt
ember támolygott be arab ruhában.
- A parancsnokkal akarok beszélni - mondta s miután látta, hogy a kis
osztag káplárja megvetően végigméri, ráordított: - Maga barom!
Haditörvényszék elé állíttatom, ha azonnal nem vezet a parancsnok elé.
Egy szót se merjen kérdezni. Takarodjon!
A káplár újra végignézett rajta azután nyelt egyet, és eltűnt a
hatalmas sátor belsejében. A sátor középső póznájából mindenféle
drótok, vasrudak álltak ki, és a távoli pálmákon szerelte a legénység a
huzalokat. Egy kapitány lépett ki álmosan, dühös arccal. Éppen rá akart
szólni durván a goromba látogatóra, de ez megragadta a kapitányt a
karjánál, félrehúzta, és mutatott valamit.
- Lorenz százados vagyok. A titkosszolgálattól. Az itteni hadsereg léte
múlik azon, hogy ön közvetlen telefonkapcsolást tudjon találni a
főhadiszállással és onnan Párizsba, a hadügyminisztériummal.
A kapitány azonnal nagyon készséges lett. Szinte haptákba áll.
- Megpróbálhatom, százados úr, talán sikerül. Bu Malemnek van közvetlen
vonala a főhadiszállással, és Bu Malemet esetleg megkapjuk. Ez a vonal
még nincs teljesen készen, de lehet, hogy meg tudjuk nyitni Bu Malemig.
Halló, Marcel! Bu Malemet, sürgősen! A sátorban várom. Jöjjön, százados
úr.
Az a kis csontlapocska, amit ez a holtfáradt ember mutatott, csodálatos
hatást gyakorolt. A sátorban az elgyötört férfi feketét ivott, és egyik
cigarettát a másik után szívta. Bu Malem jelentkezett. A
titkosszolgálat tisztje rövid parancsokat adott: a teljes front
összeomlásáról van szó. Mindennél sürgősebb. Döntő információ!... Bu
Malem megpróbálja... Újabb cigaretták.
- Rendelkezésemre tud ön bocsátani két tevét és egy megbízható vezetőt?
Át kell mennem a schotton.
- Nem rendelkezem ilyennel, de természetesen meglesz. Hé, sergeant!...
Figyelj, részeges disznó! Két teve és egy megbízható vezető a sátor
előtt legyen tizenöt perc múlva.
- Az nagyon rövid idő, mon commandant.
- Nagyon rövid? Akkor nyolc perc múlva, mert különben kiköttetlek en
crapudine! Allors! March!
Marokkó jelentkezett. A kém egész testében remegett, és hideg verejték
ült ki a homlokára. Rekedten ordította a kagylóba.
- Lorenz százados! Életbevágóan Párizst! Hadügyminisztert vagy az
államtitkárját! Huszonnégy órán belül megsemmisül az itteni hadsereg,
ha nem beszélhetek. Nem mondhatok semmit! Önt teszem felelőssé, ha
bármiért is késlelteti a kapcsolást! Önt teszem felelőssé azért is,
hogy senki se hallgassa le a beszélgetést! Minden más kapcsolás
megszakítandó!
Újabb cigaretta. És végre! A zúgó vonalon át egy halvány hang. Bu
Malemen keresztül Colomb-Béchar jelentkezett a francia hadügyben. A
másfél órán keresztül, amíg a kapcsolást jelezték, mindenki az
államtitkár szobájába gyűlt. Ott volt a francia hadsereg vezérkari
főnöke, Lauyanel százados, La Motte táborszernagy. Az egész épületet
bejárta a hír: Lorenz él! Az eltűntnek hitt százados jelentkezik egy
távoli oázisból. Azután az államtitkár beszél. Majd hallgat. Elsápad és
leül a székre, mintha elerőtlenedne a lába. Azután remegő hangon szólal
meg:
- Ha ez igaz, Lorenz, akkor maga a legügyesebb katona, aki valaha a
világon élt. Ide hallgasson: addig is, amíg intézkedem, rendelkezzék az
én nevemben azonnal és a legjobb belátása szerint. Hová?... Rendben
van. A szahariánok számára utasítás megy Colomb-Bécharba... Igen! Bu
Malemet értesítem azonnal. Hogy?... Szóval írom: Bu Malemből semmiféle
vészjelre ne hagyják el az erődöt. Diktálja be, kérem, azoknak a
tiszteknek a nevét... De hisz ez gazság! Ez szörnyű!... - Az
államtitkár írt. - Azonnal intézkedem. Hogy? Jó. Küldje azt a kapitányt
a telefonhoz... Ön Lenormand műszaki kapitány? Itt a hadügyi
államtitkár. Kérem, mindenben vesse alá magát Lorenz százados
parancsainak, még akkor is, ha ezek az eddig kapott parancsaival
ellenkeznének. Megértette?... Adja vissza a kagylót a századosnak.
Halló, Lorenz! Egy percet se veszítsen! Hiszek magának! Sok szerencsét!
Letette a kagylót. A szobában olyan csend volt, mintha nem is nyolc-tíz
ember tartózkodna bent, hanem üres lenne.
- Lauyanel százados úr! Különrepülőgépen indul a főhadiszállásra
azonnal. Utasítása a következő...
III.
- A tevék, commandant.
- Megértett mindent, Lenormand kapitány?
- Parancsára.
- Köszönöm. Viszontlátásra. - A kis, sovány Lorenz eltávozott. Ahogy
felkapott a vezető mellé a tevére, furcsa, barna színű fellegek
látszottak az ég alján. Homok.
- Harmattán lesz, uram...
- És ha mennykövek zuhognak! Vezess a schotton át. A sivatagi rumikhoz
megyek.
- Uram! Ne hívd ki magad ellen a halált.
IV.
Tölcsérben kavargott a por a forró sirokkóban. A tevék köhögtek és
dobálták magukat. A két utasnak szeme, torka, füle tele lett homokkal.
Fuldokolva ügettek az égő napon. A sovány ember elszántságát nem
rendítette meg semmi. A vezető pedig tudta, hogy a bolond rumiktól
mindenkit őrizzen meg az ég. A nap izzó, vörös folttá homályosodott a
porfátylak mögött. A testüket csípte a por, és a forró, tűhegynyi
szemecskék görcsös ingert kiváltva rakódtak le a tüdőbe. A harmattán
pedig zizegve, zúgva kavargott, forgott, szállongott fölöttük.
A sirokkó este sem állt el. Távolról fehér csillogással feltűnt a
hatalmas schott, a sós iszap, amelyen, ha egy lépéssel elvétik a
keskeny ösvényt akkor ember, állat másodpercek alatt tűnik el a
feneketlen, hideg sárban. Itt megpihentek. A tevét a szél ellen
fordították, és a teve mellett a földre borultak, arcuk alatt üreget
formálva a homokban. A tüdő ettől megnyugszik. Tizenöt perc múlva
mentek tovább, szemben a széllel. Azután elérték a schottot. Mint egy
beláthatatlan jéglap, rejtelmesen csillogott a holdfényben. Itt le
kellett szállni a nyeregből, mert ha az állat egyet ugrik félre a
keskeny gázlóról, akkor menthetetlenül elveszett, utasával együtt. Elöl
ment a vezető. Sokszor percekre elvakította a por. A rumi fuldokolva
köhögött. Csak gebedne meg, akkor visszafordulhatna, háttal a Ghut
gonosz leheletének. A sós mocsár rothadó algákra emlékeztető bűze
felkavarta a gyomrukat. A tevéket alig lehetett kötőféken tartani.
Döngött az oldaluk a rúgásoktól. A por zörrenve kísérteties zajjal
siklott végig a kemény sórétegen. Állati csontokra léptek az ösvényen.
A harmattán bántó, rövid füttyökkel suhant el a fülük mellett, és úgy
hallatszott, mint eltévedt puskagolyók sivítása. A két alak lihegve,
kimerülten, szánalmasan kecmergett az óriási, tónak látszó, holdfényes
schott keskeny ösvényén. És mennél beljebb értek, a rothadás ammóniákos
bűze annál súlyosabb, sűrűbb köddel ült rajtuk. Lorenznek az volt az
érzése, hogy a vezető már régen eltévedt és nyomban elmerülnek. Már
érezte a jeges mocsár undok, híg ízét a szájában... Nem tudta, mióta
mennek...
Azután túl voltak a schotton. A vezető arcra borulva imádkozott. A
harmattán elmúlt, és távol tábortűz fénye látszott. Lorenz már nem
törődött a vezetőjével, a holtfáradt tevét kétségbeesett galoppban
hajszolta. Ököllel verte az állat fejét, ha kirúgott. A tábortűz egyre
nagyobb lett. Kibontakozott előtte a szahariántábor. Leugrott a
tevéről. Skarlátköpenyes alakok siettek feléje.
- Lorenz századost jelentsétek azonnal a parancsnoknak!
Döbbenten nézték a porral belepett, tántorgó alakot. Valaki ment a
parancsnokért. Egy kapitány jött.
- Sürgős parancsot hozok! Lorenz vagyok, a titkosszolgálattól.
A parancsnok végignézte figyelmesen, tetőtől talpig, azután így szólt:
- Maga Leon Toulet degradált tiszt. Letartóztatom.
Donald kapitány állt előtte. Aki valamikor a legjobb barátja volt.
- Maga szökött fegyenc!
- Ne törődjék azzal, hogy ki vagyok! Ha most elfogat, azért keservesen
fog felelni. Colomb-Bécharban az államtitkár utasításai várják. Kérem,
vezessen valahová, ahol négyszemközt beszélhetünk.
Tíz perc múlva felharsant a trombita.
Alarm!
V.
Látszólag ugyanolyan délelőtt volt, mint a többi. A foglyok a
kőbányákban és útépítésnél dolgoztak. Ponson őrmester ingujjban ült az
irodában, a fogát piszkálta, és egy katonai térképet nézett a szemközti
falon. Két őr a raktárban kiselejtezett ruhákat kötött batyuba. A
kapitány lefüggönyzött szobájában feküdt, egy illusztrált lap volt az
arcára borítva, és aludt.
Dél felé járt az idő, mikor a káplár csodálkozva vette észre, hogy az
egyik légionista eldobja a csákányt, cigarettát vesz elő, és rágyújt.
Oda akart sietni a disznó gazemberhez, de ebben a pillanatban valaki
elvette tőle a bikacsököt, és agyonverte. Nem egyszerre. A körben álló
fegyencek hurrázása közben addig verte Toutrelt a bikacsökkel, amíg
minden csontját össze nem törte. Az öt megbízhatatlan őrt másodpercek
alatt szinte széttépték. A teherautót kövekkel és sofőrrel együtt
ledobták a mélybe. A többi őr igyekezett fegyvert juttatni a raboknak.
Bajonette-t, revolvert, bikacsököt osztottak szét. Távolról hurrá
kiáltás hallatszott. Az úton dolgozó rabok is visszafelé hömpölyögtek.
A kőbánya aljánál összekeveredtek a többiekkel.
Ezalatt az erőd belsejében a következők történtek. Cochran és Sieyés
beugrottak a raktárba, az egyik őrt fejbe verték egy kővel, a másikat
mind a ketten egyszerre ragadták meg, és ártalmatlanná tették. Jott,
David és Berg már hurcolták ki a gépfegyvereket. Jott teletömte a
zsebeit töltényekkel, és egy revolvert vett magához. Ponson őrmester
riadtan ment az ablakhoz és csodálkozva látta, hogy a muníciósládákat
és a gépfegyvereket hurcolják ki. Éppen tenni akart valamit mikor Ahmed
úgy ütötte fejbe hátulról, hogy elájult. A kapitány hallott valami zajt
azután kopogtak az ajtaján. Négy breton lépett be. Mielőtt bármit is
tehetett volna, felpofozták és megkötözték. Előírásszerű pontossággal
zajlott le minden. Most jöttek be a zendülők a kapun, ahol David és a
többiek élénk hurrázással fogadták őket. Percekig tartott amíg
valamennyien beértek, az udvar közepére torlódtak és gyűlést
rögtönöztek. Egy kétméteres olasz csontváz vitte a szót. Közben Tirone
és Burger becsukták kívülről a kaput. David, Jott és Berg
elhelyezkedtek a gépfegyver körül. Nem tűnt fel senkinek. Valamennyien
a főépület felé rohantak, halált ordítva a kapitányra és az őrmesterre.
A kapu zárva volt. Ostromolni kezdték. - Ez így nem jó lesz - mondta
David. - Menjünk fel mi is a mellvédre, a kaput onnan is meg tudjuk
védeni, viszont itt darabokra tépnek minket evvel az egy szál
gépfegyverrel. - Elindultak a mellvéd lépcsőjén. Közben a rabok
betörték a kaput, de rémült ordítással hátráltak vissza, mert az
irodaablakból és a lépcsőházból ropogni kezdtek a gépfegyverek. Egy
perc alatt csomókban vergődtek a földön az első sorokban állók. A tömeg
elindult a főkapu felé, de onnan is kaszálni kezdett a géppuska,
úgyhogy üvöltve és gyérülve húzódtak hátra. - Most fel a mellvédre! -
kiáltotta Berg, mert látszott, hogy meg fogják rohanni a kaput. A
hatalmas olasz egy óriási rúddal rohant feléjük. - Hopp! - kiáltotta
Jott, tüzelt, és az olasz rohanása egy bukfencben ért véget. Lassan
vonultak fel a lépcsőn, és tüzeltek.
Sebesültek és haldoklók borították a földet. Utolsónak Jott ugrott fel
a mellvédre. A zendülők szabadon hagyták az erődudvar elejét, és csak
most vetették rá magukat a raktárépület pincelejáratára. Cochran és
Sieyés a betört ajtó mögül közéjük lőtt a géppuskával és egy automata
revolverrel. Kegyetlen pusztítást végzett eddig a harc. A zendülők
teljesen az erőd hátterébe szorultak. Itt a főépület fedezte őket.
Tanácskozni kezdtek. Segítséget kell hozni a Tafilaletből! Ha egymás
hátára állnak, akkor a mellvéden keresztül lemászhatnak a falról a
túlsó oldalra. Egy, kettő, három, négy, öt... Az eleven létrán egymás
után értek fel. Most szólt közbe Tirone és Burger az erődön kívül
elhelyezett gépfegyver mögül. Egyszer végiglőtték a falat, és az öt
ember lezuhant a mellvédről. Hörgés és ordítozás pokoli zaja töltötte
be az erődöt.
Ponson magához tért. A feje zúgott. Az óriás, mozdulatlan Ahmed állt az
ablakban egy gépfegyverrel. Mellette Kolseff parizert evett. A parizert
az őrmester fiókjában találta. Ugyanonnan került elő a pálinka és
cigaretta is, mindez a gépfegyver mellett állt az ablakon.
- Kutyák! - kiáltott az őrmester. Az oldaltáskájához kapott, és
csodálkozva érezte, hogy a revolvere nála van. Kirántotta.
- Csak tegye vissza azt a revolvert - mondta Kolseff. - Lázadás van, és
egyelőre mi védjük magát. - Az őrmester lenézett az ablakon.
Visszarettent az eléje táruló vérfürdőtől, testek borították az udvart.
Nagyot húzott a pálinkásüvegből, azután ráordított Kolseffre:
- Magyarázzon el mindent, maga disznó! És hogy jön ahhoz, hogy
megzabálja az én parizeremet?!
Kolseff levágott neki is egy darabot, és hosszabb elbeszélésbe fogott.
Lent néha megszólalt valamelyik gépfegyver. Az őrmester dörmögött:
- Előbb is szólhattak volna. Hm... ügyesen volt csinálva. A kapitányt
mindenesetre el kell oldozni. Képzelem, hogy fog lármázni az a hülye. -
Bement a másik szobába. A kapitány megkötözve feküdt a díványon, két
breton a hasán ült és likőrt ivott. A másik két breton az őrmesterre
szegezte a szuronyát. Azért rövidesen tisztázták a helyzetet, és Ponson
eloldozta a kapitányt. Ha máshol lettek volna, akkor bizonyára avval a
szörnyű átokkal kezdte volna a kapitány, hogy: „Ezért valamennyien
Colomb-Bécharba kerültök!" Miután azonban jelenleg ott voltak, nem
talált kellő szörnyű fenyegetést a számukra. Különben az okos őrmester
félrehívta, és meggyőzte róla, hogy jobb, ha hallgat.
- Nézze, mon commandant. Ezek itt egypáran leverték a lázadást, ha jó
arcot vágunk az erőszakoskodásaikhoz, akkor végül úgy fest majd a
dolog, hogy mi intéztük ilyen ügyesen az egészet... Esetleg
becsületrend lesz a vége. Néhány pofont és két üveg likőrt megér.
Legokosabb ha helyeslünk mindent, amit tettek és átvesszük az
irányítást...
Ugyanekkor az összes gépfegyver megszólalt. A lázadók általános rohamra
indultak a mellvéd ellen. Jott szétcsapta a karját, és hátrafelé
lezuhant a mellvédről. - Négy... - mondta David, és egy vörös szakállú
embert, aki a gépfegyvertűzön át már elérte az állásukat, fejbe vágott
a puskatussal. A maroknyi összeesküvő csapat azonban jól látta, hogy
végül is a túlerő győzni fog. Ha feljutnak a mellvédre, vége
mindennek... Egyszerre kinyílt a kapu. Éles vezényszó hallatszott: - En
joue... feu! - Egymás után három sortűz ropogott. Éppen idejében.
Lenormand kapitány érkezett az ötven emberével. A lázadók riadtan
menekültek az épület mögé. David és Berg is beleszóltak a
gépfegyverrel. Így már remélhették, hogy visszatartják a támadókat.
Este lett... Szörnyű volt, hogy a sebesülteken nem lehetett segíteni.
Ott véreztek el az udvaron, iszonyú nyöszörgésekkel. A forróságban
fojtogatott a vér szaga. Most Laverborg utasítása szerint kihozták a
fényszórót, és Berg fényjeleket adott le. S.O.S., S.O.S... Bu Malem
látta a fényjeleket. De már akkor kezükben volt a távirat, hogy a
legsürgősebb segélykérésre se hagyják el az erődöt. Ugyanekkor Barud el
Mansur kiadta a parancsot: megkezdeni a támadást Bu Malemnél. Biztosra
vette, hogy a fényjelekre az erődből erős csapatot küldenek ki, és arra
is számított, hogy emberei a lázadókat ráviszik Tigmartra. Ez a két
csapás megsemmisítette volna a franciák egyik szárnyát. Bu Malem
azonban készen várta a támadást, és Tigmartnál erősen állt az üteg,
mert Citrom a kőbányában volt elásva, és a zendülőket gépfegyverek
tartották sakkban. Mindennek az volt az oka elsősorban, hogy Barud el
Mansur rettenthetetlen volt. Ezért az emberei nem merték jelenteni,
hogy a repülőtámadáskor elmenekültek a foglyok, köztük Lorenz is.
Annyira féltek Barud el Mansurtól, hogy épp az ellenkezőjét
jelentették: a foglyokat eltemette az égő lavina.
- A fényjelek - mondta Toulet a mellette vágtató Donaldnak. - Azt
akarom, hogy ha én el is pusztulok, értesítsétek a szahariánokat.
Minden percben végezhetnek velük a lázadók.
A század őrületes galoppban ügetett át a schotton.
Már jött a nap a sivatag fölé, amikor az erődhöz értek. Egy perc alatt
félkörbe fejlődött a század egy része, lövésre kész fegyverekkel. A
többiek Donald százados vezetésével rohamlépésben, feltűzött
szuronyokkal szállták meg az erődöt. Közben szegény Cochran is fűbe
harapott. Még az erős idegzetű szahariánok is visszahőköltek a
vértócsába halmozott emberhekatomba előtt. Már alig nyöszörgött valaki.
A lázadók bambán bámulták a szuronyerdőt. És amikor elhangzott a
kiáltás: „à terre!", szolgaian a földre feküdtek. Távoli ágyúlövés
hallatszott. Bu Malemnél véres fejjel menekültek a caid emberei, és
Tigmart felől az üteg megsemmisítette a visszavonulókat. A lázadó
rabokat párosával bilincselték meg. A tetemek közt fáklyával kutattak a
sebesültek után. Karbolszaggal telt meg a levegő. A zendülés le volt
verve, és amikor a kapitány magyarázni kezdett valamit Donaldnak, a
szaharián parancsnok gyorsan leintette:
- Mindent tudok, kérem. Száz embert itt hagyok. Nekem Lorenz százados
úrral még dolgom van.
- De hiszen ez az ember...
- Az államtitkár úr megbízottja. Magyarázni nincs idő. A mon
commendement!... Par fills de quiatre! En avante! March!
- Szép kis hecc volt - mondta David elismeréssel, és éppen evett.
A becsületrend
I.
Barud el Mansur az újra felépített casba csúcsáról nézte messzelátón a
távoli füstcsomókat. A Bu Malem-i vereség nem volt döntő. Tudta jól,
hogy még a kezében van a játék. A hammadai ezred meg fog hátrálni. Bu
Denibnél Gilles... és az Ued felső folyásánál Furgon... Emmy Desposlin
egy fotelben ült. Rövid idő alatt nagyon lesoványodott. A háttal álló
caidot orgyilkos pillantásokkal nézte. A bejárat függönye mögött Muhat
állt. Lent az oázisban még egyre érkeztek a törzsfőnökök újabb
csapatokkal. És Timbukton át öszvérkaravánok hozták a muníciót. A
Tafilalet védelme nem fontos. Támadó háborút kezdtek. A francia
offenzívából defenzíva lesz...
II.
Ezen a reggelen még a harc megkezdése előtt Gilles kapitánynak
jelentették, hogy szahariánok érkeztek, és a parancsnok beszélni kíván
vele. Gilles kérette a parancsnok urat. Donald lépett be két
szahariánnal.
- A kardját kérem, kapitány úr. A foglyom. - Gilles-nek minden vér
lement a fejéből.
- Ho... hogy... érti ezt...
- Egy órán belül itt lesz az ön utódja. Ha nem akarja, hogy a katonák
előtt megvasaltassam adja át a kardját és kövessen. - Azután a ponyárja
végével rácsapott a kapitány jobbjára, mellyel a revolvert rántotta
elő. - Nem, kapitány! Ez túl egyszerű lenne. Amit tett, azért felelni
fog.
A pisztoly a földön feküdt. Gilles szó nélkül lecsatolta a kardját: -
Mehetünk, százados úr.
És átadta a kardját.
Ugyanez történt Furgonnal, az Ued folyásánál, és még vagy hat tiszttel
azok közül, akiket valami botlásért helyeztek át a sivatagba, és most
el akarták adni saját hadseregüket Barud el Mansurnak. Lauyanel
százados közben intézkedett, és minden feltűnés nélkül vették át a
megüresedett helyeket új tisztek.
A Tafilalet menekülő emberekkel telt meg. A Tadla-vidéken sűrűn
gomolygott a puskaporfüst, és mire a hajnal eloszlatta és felszívta
magába ezt a rossz szagú ködöt, szétroncsolt emberi és állati
tetemekkel volt beborítva kilométerekre a föld. Ez a föld, amelynek már
minden talpalatnyi homokján öltek meg embert és szenvedtek kínhalált,
ez talán sohasem fog megcsömörleni a vértől és a kioltott élettől,
amelynek talán sehol a világon nincs kisebb értéke, mint ebben a
világrésznyi, forró kemencében.
A caid terve összeomlott, és ezzel a Tafilalet sorsa meg volt
pecsételve. Tankok és ágyútalpak gurultak előre a századok pusztító
árként özönlöttek át a hammadai sziklák ösvényein. Dübörgött a föld.
A caid megszorította Muhat kezét, és csak annyit mondott: „Menj!" Muhat
összeszorított fogai megcsikordultak. Lehajtott fejjel kilépett a caid
szobájából. És ment. Barud el Mansur furcsa mosolygással nézett Emmyre.
- Egy Fokker gépem áll kint a qsur mögötti mezőn. Utasítottam a pilótát
hogy vigye magát Rhodesiába. Onnan Londonba juthat. Nem hiszem, hogy az
angolok kiadják.
- Ezt én mind tudom magam is. Azt mondja meg, hol van Oliver? Mit
csinált az öcsémmel?
- Bármit csináltam volna vele, közölném magával. Nem mondhatok mást:
egy kozmetikai műtéttel el akartam változtatni az arcát, és megszökött.
Legutolsó értesülésem szerint beállt a légióba.
Némán álltak egymással szemben. A caid csak mosolygott, és nagyon
furcsa volt az arca.
- Már félórája szorongatja a revolvert a zsebében Emmy. Nem is tudtam,
hogy ilyen határozatlan. Kérem, én most elfordulok. Ha le akar lőni,
csak rajta. Mielőtt még észrevennék a gyilkosságot, a pilótám elindul
magával. - Az ablakhoz állt, háttal a leánynak, és szemeihez vette a
távcsövet. Emmy egy teljes percig nézte, és görcsösen szorította a
revolver markolatát.
Azután csendesen kiment. A caid még mindig nem fordult meg. Nemsokára
motorbúgást hallott.
III.
A Toulet-ügy újrafelvétele megtörtént. A zárt tárgyaláson csak a
legmagasabb katonai személyek vettek részt, de ezek megtöltötték a
hallgatóság sorait. A fontos államérdekekre való tekintettel,
amelyekről a tárgyaláson múlhatatlanul szó fog esni, a katonai
törvényszék épületét jóformán megszállta a katonaság, hogy avatatlan
ember még közelébe se juthasson a tárgyalóteremnek. A per egykori
tanúit, elsősorban Toulet három legjobb barátját, Lauyanelt, Du
Garde-ot és az Afrikából hazarendelt kapitányt megkérték, hogy
állandóan tartózkodjanak a katonai törvényszék épületében.
A tárgyalás elején La Motte táborszernagy ismertette az iratokat. Az
Angliából beszerzett értesülések alapján kétségtelenül megállapították,
hogy az a civil, aki feltűnően hasonlít az elítélt Toulet kapitányra,
név szerint Duncan Oliver, azonos azzal az egyénnel, aki mulatókban és
szórakozóhelyeken Toulet neve alatt fordult meg. A vádnak az a része
tehát, hogy a kapitány titokban költekező életmódot folytatott, elesik.
- De fennáll még a vád - mondta az ügyész -, mely szerint Toulet
kapitány november 3-án a hadügyminisztériumból elhozta a tengerészeti
jegyzőkönyvet. Fennáll a vád, hogy Toulet kapitány hamis alibit
mutatott ki, mert Joseph lakáj látta őt hazatérni egy aktatáskával.
Mivel bizonyítja az egykori kapitány, hogy ebben a két esetben is
Duncan Oliverről van szó? Tudja-e bizonyítani, hogy a hasonlatosság oly
nagy volt közötte és Duncan Oliver között, hogy úgy az öreg lakájt,
mint a hadügyminisztérium portását megtéveszthette?
- Sikerült Lauyanel századosnak Duncan szülővárosában néhány fényképet
szerezni erről az emberről. A hasonlatosság kétségtelenül csodálatos.
Átnyújtotta a fényképeket az ügyésznek, aki döbbenten nézegette őket. A
vádlottak padjáról Toulet emelkedett fel. Mozgás támadt. A vén katonák,
a hallgatóság csodálkozva néztek rá. Erősen őszült, az orra mellett két
mély, markáns ránc vonult a szája szegletéig. Az arca szomorú volt, de
mint általában az erős embereknek, a szenvedések nem lágyították meg,
hanem rideg, kemény vonásokat róttak rá. Sovány volt, és sötétbarnára
égette a nap. A hangja ugyanolyan nyugodtan, mélyen csengett mint
egykor.
- Excellenciás uram. Engedje meg, hogy védekezésemet, amely más fontos
katonai ügyekkel is összefüggésben áll, a tárgyalás szokott menete
nélkül, egyszerre mondhassam el.
- A vádlott kérelmét teljesítem. Remélem, az ügyész úrnak sincs
kifogása ellene.
Nyugodtan, minden hangsúly nélkül és nagyon lassan beszélt:
- A legfelső katonai törvényszék engedélyét kérem, hogy látszólag az
ügyre egyáltalán nem tartozó dolgokat mondhassak el. Utóbb kiderül
majd, hogy mindannak, amit előadok, szoros kapcsolata van a pörömmel.
Toulet kis szünetet tartott. Nem volt izgatott. Claire meghalt. Neki a
rehabilitáció most már nem jelent semmit.
- Az apámnál, Toulet marsallnál kell kezdenem - folytatta olyan nagy
csendben, hogy a csukott ablakon keresztül egy távoli autóduda hangja
hallatszott be. - Nevelőanyám a legjobb és legnemesebb asszony volt,
a legtisztább szerelemben, a legnagyobb harmóniában éltek az apámmal,
és a házaséletük mégsem volt boldog. Nevelőanyámnak nem lehetett
gyermeke. Ez a tudat apámat valósággal szerencsétlenné tette. Egy
katonai küldetés alkalmával megismerkedett Angliában Laura Duncannel.
Megszerették egymást. Ez időtől kezdve apám valósággal kettős életet
élt. Ha csak tehette, Angliába utazott, Laura Duncanhez. Kis villájuk
volt a tengerparton, itt töltötték együtt a szabadidejüket. Öt esztendő
alatt három gyermeke született Laura Duncannek. Mind a háromnak az apja
Toulet marsall volt. Én voltam az első gyerek, a legidősebb, akinek a
Toulet-k katonai pályafutását kellett folytatnia. Hároméves voltam,
amikor apám adoptált. Ezekkel a kényes ügyekkel ügyvédje és barátja,
Desposlin foglalkozott, akkor még Londonban élt. Vele adoptáltatta
édesapám a másodszülöttet, Emmyt, mert nem akarta, hogy a leány mint
törvénytelen gyermek nőjön fel, viszont még egy gyermek adoptálása
olyan magas rangú katonatisztnél, mint ő, túlságos feltűnést és
kíváncsiskodást idézett volna elő. Nekem a legutóbbi időkig fogalmam
sem volt, hogy testvéreim vannak. Oliver Duncan, az öcsém, aki a
legfiatalabb volt, megmaradt az édesanyjánál. Laura Duncannek hatalmas
vagyona volt. Mikor meghalt, vagyonát az édesapámra hagyta, aki hozzá
sem nyúlt, még Oliver neveltetési költségeit is a sajátjából fedezte.
Olivert egy angol intézetbe adta be, és az öcsém ott is végezte el a
tanulmányait. A Duncan-vagyont atyám letétbe helyezte, és Desposlint
bízta meg a kezelésével. Ugyancsak Desposlinnek adta át a
végrendeletet. Ebben a végrendeletben úgy intézkedett, hogy halála után
három gyermeke: Emmy, Oliver és én örököljünk mindent. A végrendeletet
Desposlin elsikkasztotta apám halála után.
- Kik szerepeltek ezen a végrendeleten mint tanúk? - szólt közbe az
ügyész. - Csak az ő bűntársulásukkal volt ez a lopás lehetséges.
- Az egyik tanú maga Desposlin volt. A másik tanúról a reá vonatkozó
résznél fogok beszélni.
Miután az ügyész beleegyezőleg bólintott, folytatta:
- Apám halála előtt talán egy évvel kapcsolódott be az ügybe Ranat
doktor, aki nem más, mint Yacub el Mansurnak, a hammadai caidnak a fia,
aki saját uralmáért évek óta szervezte a Tafilaletet, a törzsfőnök
minden eddiginél hatalmasabb felkelését. Ranat tökéletes
kémszervezetet hozott létre, és nagyarányú hírszerzést folytatott
válogatás nélkül, minden tekintetbe vehető idegen állam javára. A
legnagyobb csapást a tengerészeti jegyzőkönyv ellopásával akarta
előidézni. Ezért barátságot tartott fenn Angliában Oliver öcsémmel.
- Arról nem tud semmit - szólt közbe La Motte táborszernagy -, hogy ez
a Duncan Oliver hol van jelenleg?
- Duncan Oliver a colomb-béchari büntetőtábor egy börtöncellájában halt
meg, ahova velem együtt volt bezárva.
Újra templomi csend lett.
- Halotti bizonyítványát a Compagnie-Discipline irattárából bekérheti a
legfelsőbb törvényszék.
- Folytassa.
- Oliver, akinek az elsikkasztott örökségről fogalma sem volt, nagy
szegénységben élt. Desposlin látszólag jószívűen támogatta, holott csak
filléreket dobott oda a fiúnak az ellopott örökségből. Ranat doktor
volt a másik barát. A könnyelmű fiatalembert nem volt nehéz behálózni.
Különben is vakon hallgatott a nővérére, aki Desposlin és Ranat cinkosa
volt. Duncan Oliver azt hitte, hogy csak lopásról van szó, amit az én
nevemben követ el. Hónapokig gyakorolta az aláírásomat. Ranat doktor
elvitte néhány helyre, ahol mint Toulet szerepelt. Nagyon hasonlított
rám. Mindamellett csak úgy tudta megtéveszteni az embereket, ha ezek
előzőleg nem ismertek engem. A tanúk csak hónapok múlva láttak a
szembesítésnél, és akkor kétségtelen volt előttük az azonosság. Joseph
csak egy pillanatig figyelte őt a lámpa fényében, ahogy az aktatáskával
állt és kulcsait keresgélte. Az álmos, öreg, rossz szemű inas így
igazán azt hihette, hogy én állok a kapu előtt. Az éjszakai
hadügyminisztérium folyosóján is átsuhanhatott egyenruhában egy fél
percre a portás előtt, mikor felment, és megszerezte az írásokat. A
portásnak eszébe sem jutott, hogy más is lehet, tehát nem vette észre,
hogy nem én vagyok.
- De honnan voltak Duncannek a szükséges kulcsai?
- Ezt Gordon adta neki. Átadom a katonai törvényszéknek Duncan Oliver
saját kezűleg írt vallomását, amelyet halála után vettem el tőle. Ez a
vallomás, amely kétségtelenül az ő keze írása, azokra a tényekre nézve
is bizonyíték, amiket a mai tárgyalás további során fogok állítani.
Miután Duncan az iratokat ellopta, Ranat doktor rávette, hogy jöjjön
vele néhány hónapra a sivatagba, amíg az ügy elalszik. Olivernek
fogalma sem volt, hogy a caid a saját birodalmába viszi őt. Csak a
Tafilaletben látta meg, hogy fogoly. A caid, aki, mint tudjuk, orvos,
egy kozmetikai műtéttel meg akarta változtatni Duncan Oliver arcát.
Valószínűleg eltorzította volna. Így akarta megsemmisíteni ezt az
eleven bizonyítékot: az öcsém jellegzetes Toulet-arcát. Megölni nem
merte, mert Desposlin Emmy, aki a bűntársa volt, nagyon szerette az
öccsét. Olivernek sikerült a műtét előtt megszöknie, kijutott a
Tafilaletből, rongyosan, éhesen. Akkor olvasta az újságokban tettének
szörnyű következményeit. Félelmében és tehetetlenségében a légióba
lépett be. Valami vétség miatt a zephyrekhez került, és szeptember
28-án a sors kiszámíthatatlan akaratából az én karjaimban halt meg,
miután a bűnét megbocsátottam neki.
A vén katonák krákogtak. Az ügyész a cvikkerét törölgette.
- Hogy sikerült önnek - kérdezte fátyolozott hangon az ügyész - azoknak
a részleteknek a felderítése, amiket Oliver Duncan sem tudhatott?
- Miután volt bajtársam, Lacrenelle káplár, akivel együtt vettünk részt
a reimsi csatában, segítségemre volt a szökésemben és elterjesztette
halálhíremet, első dolgom volt érintkezésbe lépni szegény
menyasszonyommal, akivel az érintkezést mindvégig fenntartottam. Õ
szerezte meg számomra az összes iratot és Lauyanel százados
nyomozásának utólagos eredményeit. Így jöttem rá, hogy Desposlin és
leánya nemcsak az én ügyemben, de sorozatos kémkedésekben is bűntársai
voltak Ranat doktornak. Erre nézve kérem Lauyanel százados
kihallgatását.
Visszaült. Alig figyelte a tárgyalás menetét, Claire halott. Lauyanelt
megkérte, hogy kutasson utána. És ma értesült: halott! A Tafilaletbe
bevonuló csapatok egyik embere jelentette. Megszenesedett romok között
rátaláltak a leány karórájára. És megkerült a nyaklánca, amit sohasem
vetett le. Mi várhat még rá ezek után? Claire halott. Üres és,
érzéketlen volt belülről. Lauyanel lépett az emelvény elé.
Beszélt:
- Rögeszmémmé vált - kezdte vallomását -, hogy a Toulet-ügy végén a
kezembe kapom Gordont. Ezért nyomoztam tovább a Toulet-ügyben.
Angliában megtudtam, hogy Duncan Laura hatalmas vagyont hagyott hátra.
Ezen a nyomon kikutattam Toulet marsall végrendeletét. Felmentem
Desposlinhez érdeklődni, aki összevissza hazudozott, hogy a marsall
halála előtt visszavette a végrendeletet, hogy semmit sem tud a
vagyonról, amelyet a marsall valószínűleg elspekulált. Egy napig
tartott, amíg megszereztem a felhatalmazást Desposlin őrizetbe
vételére. Sajnos, már késő volt. Desposlin az előző nap délutánján
felhívta a leányát telefonon, és közölte vele, hogy nyomon vagyok.
Emmy, akinek a mostohaapja már úgyis kellemetlen bűntárs volt gyávasága
és megbízhatatlansága miatt, azt hazudta Du Garde-éknak, hogy Madeirába
megy kirándulni. Megállapítottam, hogy repülőgépen Párizsban volt aznap
délután, mikor Desposlint megölték. Megállapítottam azt is, hogy még
aznap este visszarepült. Gyanúm volt, hogy a lefátyolozott nő, aki a
gyilkosságot elkövette, Desposlin Emmy. Mindössze egy ősz parókát tett
fel, és miután az arcát nem láthatták, ezen a módon megtévesztett
mindenki. Azonnal intézkedtem, hogy a leányt vegyék őrizetbe. Biztos
voltam benne, hogy nem tud majd alibit igazolni. Desposlin szekrényből
nem hiányzott más, mint egy D.T. jelzésű ügyirat, amely valószínűleg a
keresett végrendelet és általában a Duncan-Toulet viszonnyal
kapcsolatos aktacsomó volt. Sajnos, ez a fonál is kicsúszott a
kezemből. Mire összeköttetést teremthettem, Claire du Garde-ot és Emmy
Desposlint már elrabolták. Feltételezésem szerint ezt az elrablást
maga Emmy Desposlin rendezte meg, mert félt a gyilkosság
következményeitől és Claire nagyon is élénk tevékenységétől a
Toulet-ügyben.
Lauyanel vallomása után az ügyvéd emelkedett szólásra.
- Miután a vád lényege Toulet kapitány ellen hűtlenség és hazaárulás,
perrendszerűnek tartom a Toulet-ügyre nem tartozó olyan események
bizonyítását, melyek ugyan a bűnüggyel nincsenek kapcsolatban, de a
vádlott egyéniségét olyan megvilágításba helyezik, hogy a legfelsőbb
katonai törvényszék nem bélyegezheti tovább hazaárulónak. Ez az ember
becsületétől megfosztva, a legszörnyűbb sorsban olyan szolgálatot tett
a hazájának, olyan hősiességgel és önfeláldozással, amely kizárja azt,
hogy valaha is áruló lehetett volna. Erre nézve kérem Lorenz százados
kihallgatását, és kérem továbbá azoknak a légionistáknak a
kihallgatását, akiket a hadügyminisztérium intézkedésére
Colomb-Bécharból Párizsba hoztak. A légionisták értesülésem szerint ma
reggel megérkeztek, és a haditörvényszék épületében vannak
elszállásolva.
Az elnök helyt adott az ügyvéd indítványának. Lorenz százados lépett a
terembe. Meglátszott rajta, hogy nemrégen még beteg volt. Gyöngesége
dacára egyenesen tartotta magát, és a mellén minden kitüntetés ott
díszelgett, amit katona csak megszerezhet. A torzonborz szakállú, szent
Hamir helyett egy simára borotvált, galambősz ember nézett az elnökre.
Nagyon kimérten adta elő a mondanivalóját.
- Jelentéseket küldtem a Tafilaletből a caid taktikájáról. Barud el
Mansurnak néhány tisztet is sikerült megvesztegetnie. Ezek a tisztek
fontos pozíciókat adtak volna át a caidnak. Ugyanekkorra szervezték
meg a colomb-béchari lázadást, ahonnan oldalbakapva megsemmisítették
volna a tigmarti üteget, és elvonták volna Bu Malem erőinek egy részét.
Mindezt pontosan és alaposan készítették elő. Én csak a szökésem
éjjelén értesültem, hogy jelentéseimet a caid emberei eltüntették.
Sebesülten feküdtem egy barlangban, és csak egy elkeseredett lehetőség
volt számomra, hogy arra az idegen katonaszökevényre, akinek a vádlott
kiadta magát, rábízzak mindent. Elmondtam neki az értesüléseimet,
odaadtam titkosszolgálati igazolványomat. A többit körülbelül már
tudja a legfelsőbb törvényszék. A vádlott elindult, hogy az első
vasútállomásról érintkezésbe lépjen a hadügyminisztériummal. Csak az
én nevemben telefonálva, a minisztériumból remélhetett segítséget.
Hiszen amíg mint szökött légionista egy eltűnt titkosszolgálati tiszt
igazolványával a legfelsőbb fórumokig eljut, addig régen lezajlottak
volna az események. Útközben Tigmart felé ezt a légionistát elfogták a
csendőrök. A büntetőszázadhoz küldték. És itt a legszörnyűbb
állapotban, amibe ember kerülhet, először megszervezte a
colomb-béchari lázadás leverését, azután az igazolványom segítségével
egy műszaki állomásról érintkezést talált a hadügyminisztériummal, majd
a nagy schotton keresztül eljutott a szahariánokhoz, akikkel
megszállta Colomb-Béchart, és végül őrizetbe vette, jóformán percekkel
a döntő csata előtt, a bűnös tiszteket. Ehhez nincs semmi
hozzáfűznivalóm.
A némaság, amely a tárgyaláson már többször állott be ilyen hirtelenül,
most is másodpercekig ülte meg a termet és a mereven előrehajló
embereket.
- Köszönöm, százados úr.
A százados kiment. Az ajtónálló káplár beszólította a következő
tanúkat: - Moschkowitz, Burger, Tirone, Berg, Kolseff, Ahmed!
Hat légionista lépett a terembe, feszesen megálltak az emelvény előtt,
mellükön a légió becsületrendjének frissen kapott kitüntetésével. La
Motte táborszernagy felemelkedett, elsápadt, és kimeredt szemekkel
nézett a fiára, aki napbarnítottan, halálosan soványan, de nyugodt,
tiszta pillantással állt előtte mint a francia idegenlégió közlegénye,
mellén a becsületrenddel. Azután a táborszernagy ráeszmélt, hogy erőt
kell vennie magán, katonák előtt áll, igen, igen... Itt most valami
törvényszéki tárgyalás van, és ő az elnök. Félig öntudatlanul
visszaült, és minden erejét összeszedve megszólalt, de valami olyan
furcsa, olyan távoli és fátyolos hangon, hogy a teremben zavar támadt,
összesúgtak.
- Maguk... maguk... vettek részt a colomb-béchari lázadás
leverésében... - Megtörölte a homlokát, és mély lélegzetet vett. - Hogy
hívják? - kérdezte az elsőt.
- David Moschkowitznak hívnak, nagyságos lovastábornok úr...
- Ho... hol szolgál?
- A harmadik században. Itt van az egész század. Mi négyen. A kettő nem
tartozik hozzánk. Körülbelül ennyien maradtunk. Ez is kész véletlen.
Többen nevettek. Az ügyész a szakállába mosolygott. A felengedő
feszültségben a táborszernagy is visszanyerte a lelkierejét.
- És maga? - mondta Bergre mutatva.
- Nevem Berg. A negyedik századnál szolgálok.
- De nem az igazi neve.
- Nem. Valódi nevem: Fréderic de La Motte. - A teremben zűrzavar
támadt. Voltak, akik felugráltak és hangosan kiáltoztak. A tárgyalás
lassan hiszterizálta a jelenlevőket.
- Nézze meg a vádlottat. Mit tud róla?
- Kezdettől fogva együtt szolgáltam vele. Megmentette az életemet.
Az elnök ezután Moschkowitzhoz fordult.
- Megmentette az életemet - mondta David is. - Mikor ősi szokás szerint
agyon akartak lőni a sivatagban, mert kidőltem a menetelésnél, a
lovaskapitány úr halálra verekedett egy Hufeisen nevű pimasszal. Isten
nyugtassa szegényt, de már legfőbb ideje volt, hogy elintézze valaki.
Azután rávett engem, hogy ne csatlakozzam a lázadókhoz, és segítsek
neki rávenni erre másokat. Nagyon tüchtig ember. - És rövid gondolkodás
után habozva hozzátette: - Megjegyzem, én mindig azt hittem, hogy
orosz lovastiszt.
Tirone és Kolseff is ugyanazt vallották, mint a két másik. A platináról
nem beszélt senki.
- Elmehetnek - mondta a táborszernagy. - A tárgyalás után beszélni
akarok veletek. - A „század" Moschkowitz vezetésével peckesen kivonult,
és amennyire csak lehetett, kidüllesztették a becsületrendet. Az
előszobában Tirone nyomban leharapott egy nagy darab bagót. A
táborszernagy az írásai között lapozott, de másra gondolt. Megmentette
a fiát... Az ő fiát. Következett Donald kapitány és Du Garde százados
kihallgatása. Donald semmi újat sem mondott. Meghallgatta, amit Toulet
jelentett neki azon az éjszakán, és elhitte. Különben is Toulet
gyerekkori barátja. Feltétlenül hitt mindig a becsületességében.
Megszállták Colomb-Béchart, és letartóztattak hat gyarmati tisztet.
Utána Du Garde lépett a terembe. Az utóbbi hetek eseményei megviselték.
Sovány volt, és fáradtnak látszott.
- Du Garde százados úr. Ön meglehetősen szívélyes viszonyban volt Emmy
Desposlinnel - kezdte az ügyész. - Tudja ön, hogy ez a leány milyen
ügyekbe keveredett?
- Értesültem, hogy gyilkosság gyanúja miatt őrizetbe akarják venni.
Nagyon megdöbbentem. Miután azonban Desposlin kisasszonyt elrabolták,
és nem védekezhet, nehéz véleményt alkotni az ügyről.
- Időközben kiderítették, hogy Desposlin ügyvéd azon a szerencsétlen
napon, mikor önnek Toulet kapitánnyal randevúja volt, titokban a
garázsban járt - szólt közbe az ügyvéd. - Valószínűleg ő lazította meg
a carter csavarját. Nem tudja, hogy Desposlin ezen a napon miért nem
jött be százados úrral a városba?
- Tulajdonképpen az édesanyámnál volt vendégségben egy telekátírás
ügyében - felelte Du Garde -, és a megbeszéléseiket még nem fejezték
be, mikor én elindultam vissza Párizsba.
Toulet felemelkedett és a tanú felé fordult.
- Nem emlékszik, százados úr, hogy Desposlinnek véletlenül
megemlítette-e a találkozónkat?
- Ez lehetséges. Ennyi idő múltán már nem tudok határozottan felelni,
de bizonyára említettem.
- Ugyanis - folytatta Toulet - az ellenem szőtt hálót az a véletlenül,
szinte szeszélyből támadt kedvem, hogy százados úrral töltsem együtt az
estét, jóformán szétszakította. Nevetségesen megdőlt volna az egész
vád, ha én a százados úrral és a húgával igazolok alibit. Ezért
hirtelenében tenni kellett valamit, hogy mi ne találkozhassunk. És hogy
a találkozás olyan módon maradjon el, amely nem keveri gyanúba a
tetteseket.
- Ez nagyon logikus - mondta Du Garde.
- Ha százados úr nem említi Desposlinnek, hogy velem találkozója van,
akkor még a letartóztatásomra sem került volna sor.
- Igazán nem gondolhattam erre akkor, de most kívánom, hogy bárcsak ne
említettem volna.
Toulet váratlanul abbahagyta ezt a témát, és más kérdést tett fel:
- Volt tudomása százados úrnak arról, hogy Desposlin Emmy
tulajdonképpen a húgom?
- Csak néhány hónap előtt értesültem róla Desposlin ügyvédtől. Ugyanis
feleségül akartam venni Emmyt.
- Volt-e tudomása százados úrnak arról, hogy Emmy Desposlin Oliver és
az én halálom estén hatalmas vagyonhoz jut?
- Nem... nem tudtam.
- Tagadja-e, százados úr, hogy négy év előtt nagyobb spekulációba
bukott bele?
- Tagadom!
- Tagadja-e, hogy Toulet marsall végrendeletén, amely eltűnt, ön
szerepel mint az egyik tanú? Tagadja-e, hogy apám halála után,
Desposlinnel szövetkezve, a végrendelet létezését elhallgatták?
Tagadja-e, hogy a barátnőjével, Emmyvel és Desposlinnel együtt ezt a
vagyont saját céljaikra fordították, tagadja-e hogy része volt a húga
elrablásában és megöletésében...?!
Falfehéren, nyitott szájjal lépett egy-egy lépést hátra Du Garde, és a
teremben mindenki megdermedt. Csak Toulet állt a helyén felmagasodva:
- Tagadja-e, hogy Ranat doktorral összejátszott? Tagadja-e, hogy ön
adta oda a szükséges kulcsokat Duncannek, és maga látta el
utasításokkal? Tagadja-e, hogy ön Gordonnal, a legügyesebb kémmel
azonos?!
...Egy dörrenés rázta meg a termet. Mielőtt még valaki is
közbeléphetett volna. Du Garde százados fejbe lőtte magát, és odazuhant
a legfelsőbb honvédtörvényszék emelvénye elé. A jelenlévők képtelenek
voltak megmozdulni. La Motte táborszernagy hangja hallatszott suttogó
rekedtséggel:
- A... tárgyalást felfüggesztem.
IV.
...Egy század katonaság állt a hatalmas udvaron, és a trikolór magasra
felhúzva lengett. A rácsos kapun túl hatalmas tömeg, várakozott, autók
tetején, oszlopokon, a szemközti ablakokban beláthatatlan sokaságú
emberfejek. A kaszárnyaépület kapujából Toulet kapitány lépett ki,
összes rendjelével, kardjával, rangjelzésével, és tiszttársai előtt
megindult. Mikor a század arcvonalához értek, Duhamel ezredes
vezényszava süvített: „Vigyázz!" Merev katonafejek fordultak egy
ütemre Toulet felé. A párizsi utca szimpátia-tüntetése kilométerekre
elhallatszott. Mindenfelől kendők lobogtak. Toulet ment. Nem érzett sem
örömet, sem diadalt. Az egész csak formalitás... Úgyis vége mindennek.
Claire meghalt. Valaki beszélt hozzá. Trombita. Éljenzés... Ott
szemben, az Lorenz... és Duhamel. Azóta nem látta... Valamit a mellére
tűznek, és valaki megöleli. Persze, a jó öreg államtitkár. Mindegy.
Essünk túl rajta. Ennek meg kellett történnie. Vissza fog menni a
sivatagba... Előléptették? Ez kedves... Csak már vége lenne. Most
elvonul a század... Hm... persze, ezek mind a barátai, az államtitkár
is és az öreg La Motte táborszernagy. Azért nem tudják, hogy délfelé
már milyen elviselhetetlen ott a hammadai kőbányában, pláne, ha lesújt
a bikacsök. - Köszönöm magának - mondja La Motte táborszernagy könnyes
szemmel. Mit köszön ez? És hogy került az autóba? Hová viszik? Talán
vissza a légióba, hiszen még három évet kell leszolgálnia. A büntetés
nem is számít bele... Ez a ház... Mintha már lett volna itt... ez az
angolkert és a szökőkút ott a törpével... Elsősorban kialussza majd
magát. Miért nem haza vitték a lakására?
A táborszernaggyal valamennyien együtt voltak. Donald is. Valahogy
eszébe juthatott a hadügyi államtitkárnak, hogy Donald szolgálatait nem
nélkülözheti Párizsban, Lauyanel is ott volt. Lorenz is. Csak a fiatal
La Motte hiányzott. Tárgyalás után La Motte táborszernagy beszélt az öt
légionistával. - Mit kívánnak - kérdezte tőlük. Alázatosan jelentik,
szeretnének leszerelni - mondták öten: Burger, Moschkowitz, Tirone,
Kolseff és Ahmed. - Meglesz - felelte La Motte.
- Nem is kell visszamenniük a légióba. És ha leszereltek, gondoskodás
történik majd arról is, hogy ne kelljen nyomorogniuk. - És te? -
kérdezte a fiától, miután sokáig tartotta átölelve. - Nekem négy
szolgálati évem van hátra. Azt kitöltöm. Azután hazajövök, apám. Most
azonban az első vonattal megyek vissza.
Teáztak. Toulet alig beszélt. Nem is erőltették. Később Lauyanel
félrevonta egy sarokba.
- Megbocsátasz nekem?
- Nincs mit. Fordított esetben bizonyosan én is letartóztattalak volna.
- Köszönöm.
- Azt mondja meg, Lorenz - kérdezte a táborszernagy -, mivel tudta a
caid megbabonázni ott lent a mi embereinket? Hiszen, ahogy hallom, a
sivatagban valóságos árulási folyamat kezdődött.
Lorenz elgondolkozva szivarozott.
- Tömegpszichózist idézett elő. Ennek fő részese Muhat volt. Barud el
Mansur legügyesebb embere. Évekig terjesztették a hírt, hogy ötmillió
font értékű platina van elásva az Ued medrében. Az egész mese a
platináról nem igaz. Én magam is évekig hittem, hogy ott kell valaminek
elrejtve lennie. Ez a Muhat hol itt, hol ott tűnt fel, mindig valami
halálos veszélyt zúdított magára, és a kínvallatások utolsó percében
kibökte a platinát. Kitűnő fotói, térképei és mindenféle hamis írásai
voltak Abd el Krimtől. Ezzel csábították a légiót, közlegényektől a
tisztekig.
- Úgy látszik, nem is örülsz különösebben - mondta Lauyanel Toulet-nek.
- Meg tudlak érteni. Szörnyű, hogy min mehettél keresztül. De még
fiatal vagy. Kárpótolni fog az élet.
Gordonról, illetve Du Garde-ról, mintha csak megbeszélték volna, senki
sem szólt egész este.
- Vége, pajtás - mondta Toulet Lauyanelnek. - Az én életem
tulajdonképpen befejeződött, mikor rehabilitáltak.
- Ez nem biztos - mondta Lauyanel, és figyelmesen a szemébe nézett
Toulet-nek. - Tudod, én már régen gyanakodtam Du Garde-ra. Mikor
jelentkeztél, és kiderült, hogy az összes bizonyíték a te kezedben van,
féltem, hogy kímélni fogod.
- Kímélni! Miután Claire halott! - kiáltotta Toulet elkeseredetten.
- De ha Claire él, akkor esetleg másképp intézed el. Futni hagytad
volna Du Garde-ot külföldre. - Belekarolt Toulet-be, és sétálni
kezdtek a szobákon át. Egy távoli szalonban megállt, és szembefordult
Toulet-vel. - Szerencséjére senki sem kérdezte meg, hogy Duncan
vallomását, amely mindent kiderített és leleplezett, miért csak ma
adtad át a bíróságnak?... Mert különben kiderült volna, hogy Du
Garde-ot a nyilvánosság kizárásával akartad eltávolítani hadseregből.
Kiderült volna, hogy a haditörvényszéknek is csak azért szolgáltattad
ki végre az összes bizonyítékot, mert a tárgyalás előtt felkerestelek,
és közöltem veled, hogy Claire halála végképp bebizonyosodott.
- Ez bizony lehetséges - mondta Toulet. Lauyanel továbbsétált vele a
szobák során.
- Akkor be fogod látni, hogy a magam szempontjából igazam volt, amikor
Claire-t elhozattam a marokkói szanatóriumból, és mostanáig házi
őrizetben tartottam. - Ezzel már ki is nyitotta az ajtót, amely elé
értek, és a szobában ott állt Toulet előtt Claire. Szólni nem tudtak,
de mikor Toulet átölelte a leányt, úgy érezte, hogy igazán érdemes még
élni.
V.
Az öreg Joseph már nem érte meg azt a napot, mikor Toulet megjött a
nászútról, és elfoglalta feleségével a kis, ősi házat, amelyben már
apja is lakott. Az ablaknál álltak ketten Claire-rel, és néztek ki a
csendes kis kertbe, ahol a házmester tett-vett a virágágyak között.
Mikor meglátta a fiatal párt az ablakban, vidáman odaszólt:
- Mind kinyíltak a tulipánok, nagyságos lovaskapitány úr.