back
REJTŐ JENŐ
Az utolsó szó jogán
Válogatta és sajtó alá rendezte Dr.
Révai Gyula
Tartalom
Hegedűs Géza:
P. Howard, akit Rejtő Jenőnek hívtak
A detektív, a cowboy és a légió
Csavargók a Riviérán
Dokk
A Biscayán
Altona
Kopó
Légió!
Börtön
Sötét utasok
Exitus lethalis
A menekülő leány
Doktor Bakó
Az utolsó szó jogán
H. G. Wells
Sír (a) felirat
P. Howard,
akit Rejtő Jenőnek hívtak
Amíg élt, az irodalom peremén élt, habár közben már olyan népszerű
volt, hogy olvasói türelmetlenül vártak egy-egy új Howard-könyv
megjelenésére. Amikor meghalt, a társadalom kivetettje és a hatalom
üldözöttje volt, testi elmúlása csak formájában különbözött a
szabályszerű halálra ítéltetéstől és kivégeztetéstől. Amikor, a
howardinál is howardibb képtelenségű borzalmak múltán, az emberszabású
élet újra elkezdődött, egy jó évtizedig a hivatalos könyvkiadás számos
félreértése közé tartozott, hogy ponyvaszerzőnek tartotta, és nem adta
ki műveit, miközben a csöndes és nem kevésbé félreértő tiltakozás a
nagy klasszikusok közé sorolta: egy-egy elrongyolt példányáért
százasokat adtak, kötetei díszbe kötve sorakoztak rajongóinak polcain.
Tíz év után - éppen tíz évvel ezelőtt - megtört a jég, újra megjelent
az első Howard, majd követte a többi. Rejtő Jenő neve és hagyatéka
kezdi elfoglalni indokolt helyét a lebecsülés és a túlbecsülés között,
és, íme, sor került posztumusz műveinek kiadására is. Ezzel nagyjából
teljessé válik az olvasóközönség előtt írói munkássága, és alighanem
itt az ideje, hogy már megfelelő távlatból, némiképpen
irodalomtörténeti érvény igényével megkíséreljük felvázolni írói
arcképét, és meghatározni helyét a magyar irodalom protokolljában.
Élete harmincnyolc esztendőre sem terjed: 1905. március 29-én született
Budapesten, és 1943. január 1-én ölte meg az éhségre és testi
elgyötörtségre következő fagyhalál, egy Jevdokovo nevű faluban. Rövid
hetekkel később következett a történelemben a voronyezsi áttörés és a
fasizmus tűzvonalba hajtott áldozatainak tömeghalála. De még ezután is
több mint két esztendőnek kellett elmúlnia, százezrek pusztulásával és
országok romlásával teljes két esztendőnek, amíg összeomlott a
szörnyűségek hatalmi szervezete, és végre véget ért az Európára zuhant
iszonyatok korszaka. Mindezt Rejtő Jenő már nem érte meg. Kortársa volt
az iszonyat kibontakozásának, felismerte, és a maga sajátos humorával
igyekezett a rémület fölé emelkedni; kora szorongásos életérzésének
különös tanúja volt, ahogy kinevette és kinevettette az
embertelenséget. Hanem amikor teljes apokalipszisével tárult ki a
szenvedés és halál kora, amelyhez képest idillnek bizonyult a
Csontbrigád minden megpróbáltatása - akkor a tanú, aki nem volt többé
P. Howard, az álangol álponyvaszerző, hanem újra Rejtő Jenő, az
agyonkínzott pesti kisember, nem tanúskodhatott többé: a korai
áldozatok egyike lett.
Magánélete nemegyszer olyan kalandos volt, mint egy Howard-regény
valamelyik mellékfigurájáé. Kispolgári otthonból indult. Sovány,
ideges, sok minden iránt érdeklődő fiú volt: művészalkat. Családja
tudomásul is vette, hogy nem szabványegyéniség: nem vették rossz néven,
hogy jó esze ellenére sem érzi jól magát a középiskolában. S habár ez
abban az időben polgári körökben eléggé visszariasztó volt, nem álltak
útjában, amikor a színészi pályát választotta. Sikeresen el is végezte
Rákosi Szidi népszerű színiiskoláját. Hamarosan kiderült azonban, hogy
habár művész alkatú egyéniség, de nem éppen színészi tehetség. Egy
ideig statiszta volt, de ennek is túl csetlő-botló. S amikor egy ízben
mint néma sebesülthordozó a színpadon leejtette a sebesültet játszó
Törzs Jenőt, be is fejeződött hazai színpadi pályafutása. A színházhoz
mégis hű maradt. Salamon Béla, ez a nagy komikus az elsők közé
tartozott, akik felismerték benne az írót. Mert már abban az időben is
írt: egy-egy novellája, karcolata itt-ott megjelent. Kabarétréfáit is
használni lehetett. Salamon jóvoltából háziszerző lett a Teréz-körúti
Színpadnál - ez volt a húszas-harmincas évek legjobb magyar kabaréja.
Az írói készülődés évei voltak ezek. A fiatal író tele volt tervekkel,
főleg drámai művekről ábrándozott, és szűknek érezte maga körül a
világot. Szüksége volt az élményekre és a nagyobb világ megismerésére.
Huszonnégy éves korában, pénz nélkül, nekivágott a világnak. Irány:
Bécs. Onnét tovább: Berlin, Stockholm, Párizs, Marseille, egy
kukkantásra Észak-Afrika. Mintegy két évig csavargott a világban, és
nemegyszer olyan groteszk kalandokba keveredett, amelyek alapanyagát
adták a későbbi howardizmusnak.
Az igazság természetesen az, hogy nem a kalandok groteszk volta
formálja a képzeletet groteszkké, hanem azoknak lesz bizarr formájú
kalandja, akiknek gondolkodásformájában eleve megvan a dolgok
karikatúra látása. Szürke látásmódú ember a legkülönösebb történetben
sem veszi észre a dolgok fonákját; groteszk képzeletű ember viszont a
szokványos mögött is meglátja a furcsát, és maga irányítja bizarrság
felé a körülötte történőket. Hiszen mással is megtörtént, hogy
Párizsban adós maradt a lakbérrel, és méltán tartott tőle, hogy
főbérlője kilakoltatja. Ahhoz azonban howardi humor kellett, hogy a
főbérlő családja körében elhintesse a gyanút: a titokzatos, látszólag
pénztelen albérlő valójában száműzött uralkodó, aki trónja
visszaszerzésén munkálkodik, és úgy játssza ki leskelődő ellenségeit,
hogy lakbérfizetésre képtelen, nyomorgó, magyar fiatalembernek álcázza
magát. Sikerült is ezzel a hiedelemmel további hitelt szereznie, és a
magukat megtisztelve érző francia kispolgárok még inkognitóját is
tiszteletben tartották, mintegy részesítve magukat az idegen
trónkövetelő titokzatos politikájában. - Berlinben viszont fizetés
nélküli gyakornok volt Reinhardt mellett. Ott is a színház vonzotta: a
rendezés varázslatát akarta megtanulni. S minthogy közben meg kellett
élnie, sikerült lócsutakoló munkát szereznie a lóversenytéren.
Hamburgban hamisított francia parfümöket árult, éjszakai lokálokban.
Amikor lebukott, és mert nem volt engedélye az éjszakai árusításhoz,
néhány napot fogdában töltött, továbbment... Svédországba, ahol
heringhalászattal próbálkozott. Ahhoz sem volt jogosítványa,
kitoloncolták, s minthogy magyar útlevelében francia vízum volt, tehát
visszairányították Franciaországba. Párizsban most már édességet árult
a Montparnasse lebujaiban, míg el nem jött a tavasz. Akkor elszegődött
egy vándorcirkuszhoz, ahol afféle segédmunkás teendőket végzett; így
került el Marseille-be. Ott potyautasként fellopódzott egy Afrikába
induló hajóra, és mogyorószsákok közt utazott Oránig. Nem töltött
hosszú időt Afrikában, de beleszagolt az Idegenlégió világának
levegőjébe. És ott már úgy érezhette, hogy éppen eleget látott. Most
azután újra szerencsét próbálhat otthon. Talán össze is gyűlt egy
kevéske pénz azokból a riportokból, amelyeket különböző tájakról
küldözgetett a Pesti Naplónak és az Újság-nak.
Ez a kétesztendős kalandozás adta élményalapját a későbbi
Howard-regényeknek. A társadalmon kívül élők oldaláról, vagyis alulról
látta a társadalmat. De nem a munkásság harcra kész tudatosságát
ismerte meg, nem is a paraszti nyomor igáját, hanem a bűnös
munkakerülés és a kétségbeesett munkanélküliség, a csavargók és a
szerencsevadászok olykor bohém reménytelenségét. Erről az oldalról a
fentebb élők egész világa vagy mesevilág, vagy álomvilág, vagy
vadászterület. Ezen az oldalon nem érvényesek a fentebb élők erkölcsi
normái, annál kevésbé, mert ami a társadalmon kívül rekedteknek napi
betevő falatot vagy elherdálni való zsákmányt jelent, azt a társadalmon
belüli - pontosabban: a társadalom fentjén élők szerinti - megítélés
morálisan bűnnek, jogilag bűncselekménynek minősíti. Ennek fordított
tükörképeként: ami a hivatalos értékelésben bűn, az a peremen élők
közt erény; ami a hivatalok írott kódexeiben bűncselekmény, az az
íratlan vagánykódexben virtus. S nem véletlenül kívánkozott ide az
alighanem a vulgáris latinság vagans és vagabundus szavaiból
leszármazott magyar vagány szó. Rejtő úti élményei vagányélmények
voltak: a társadalmon kívül - alatta, peremvidékén - élő otthontalanok,
csavargók, világvándorok, szerencse-vadászok, életforma szerinti
bűnözők, hivatásos tarhások életérzését ismerte meg. Nem kis részben
ezekből az elemekből rekrutálódott a XX. század sajátos gyarmati
zsoldosserege, a francia Idegenlégió is. Nem véletlen, hogy a polgári
világ kalandvágyóit, akiknek a polgári erkölcs már nem adott
életeszményt, ha nem is vonzotta, de izgatta az Idegenlégió. S ez
magyarázza a légiós ponyva műfajának létét és népszerűségét is. A
vagányélet erkölcsi anarchiája egyben tiltakozásként eszményesedett a
kispolgári kicsinyességekkel szemben. Az a szűk látókörű és lapos
erkölcsű világ, ahonnét Rejtő Jenő is származott, romantikusan
borzongatót érzett a vagányság látszólagos szabadságában. Ez teszi
érthetővé például azt is, hogy a harmincas években modern vagánnyá
hamisított villoni költészetnek miért volt olyan hirtelen fellángolt
divatja Budapesten.
A Howard-regények rendkívüli népszerűsége ugyanabból az életérzésből
táplálkozott, amely ugyanabban az időben pesti kortárssá anakronizálta
Villont és a középkor végi párizsi alvilágot. Hasonlóképpen varázsolta
Rejtő az afrikai légiósokat, a távoli kikötők elszánt
szerencsevadászait, az egzotikus világ társadalmon kívüli
egzisztenciáit pesti linkségek pesti szójátékokat mondó hőseivé. Az
élmények alkalmasak voltak, hogy elvegyülve a kispolgári neveltetés
merőben más tartalmú élményeivel és az itthoni kispolgári vágyakkal,
egy alapjában és minden lényeges megnyilvánulásában groteszk világot
rajzoljanak az olvasó elé. A groteszk a komikus változata: nevetést
keltő ereje - mint minden komikumé - a logikai hibán, illetve a logikai
hiba felismerésén alapul. Csakhogy míg a helyzet- vagy a jellemkomikum
a logika nevében utasítja el az ésszerűtlent, addig a groteszk vállalja
az ésszerűtlent, és a logikát veti el, mivelhogy az abszurditás
életérzéséből fakad.
Az abszurd fogalma Rejtő műveivel kapcsolatban ugyanúgy nem kerülhető
meg, mint századunk nemegy nagy hatású, vagy legalábbis divatos írója
életművének elemzésénél. A latin absurdum szótári jelentései: össze nem
illő, képtelen, oktalan, idétlen stb. Esztétikai értelemben a képtelen
szó közelíti meg leginkább a fogalmat. De a képtelen önmagában csak azt
jelentené, hogy olyan megfogalmazott tény, amelynek érzékelhető kép nem
felel meg. Ez pedig csupán felszíne az abszurd életérzésnek, amely oly
jellemző két uralkodó világnézet közti átmeneti korszakokra. Ez az
abszurd életérzés a kapcsolat elvesztése a tudat megszokott rendszerei
és a külvilág tényei között. A modern abszurdumélmény olyan életérzést
jelent, amely szerint a tárgyi, való világ felfoghatatlan, vagy
amennyiben felfogható, úgy elfogadhatatlan a tudat számára.
Megfordítva így is fogalmazható: a tudat alkalmatlan arra, hogy
megértse a világot, s amennyit felfog belőle, azt el kell utasítania.
Amikor a történelemben felhalmozódik az embertelenség, amikor
szörnyűségektől kell szorongani, amikor sokáig igaznak vélt formulák
érvénytelenekké váltak, s az új igazságokhoz még nem eléggé fejlett az
elme - jóhiszemű gondolkodók is belezuhanhatnak az abszurditás
élményébe. Persze, az objektív világ valójában nem lehet abszurd,
hiszen van, és ami van, az okok következménye és okozatok kiindulása:
beletartozik a létbe, mint az a tudat, amely előbb-utóbb felfoghatja
ezt a létet. De amit felfoghat, nem bizonyos, hogy fel is fogja. Ha a
tudat fejlődése elmarad a körülötte levő világ állapotától, akkor a
kapcsolatban támadt zavar abszurdum formájában jelentkezik mint élmény.
Aki a mi századunkban nem képes áttekinteni a társadalmi erők nagyon is
bonyolult konfliktusait, az könnyen elveszti a kapcsolatot saját tudata
és a körülötte hullámzó valóság között, és értelmetlennek látja a világ
jelenségeit. A veszélyeztető erők elleni felkészülés és megelőzés
helyett lelkét elfogja az érthetetlen ismeretlentől való szorongás.
Maeterlincktől Kafkán keresztül a modern abszurdokig jellemző ez a
modern világirodalom egyik nagy hatású - és divatos - vonulatára.
Minthogy ez az abszurdumélmény többé nem tud érvényesnek tudott
erkölcsi rendszerbe se kapaszkodni, tehát az emberi konfliktusokban nem
érzékelheti a tragikumot. Hiszen a tragikum mindig erkölcsi tartalmú,
és katarzisában túlmutat önmagán. A túlmutatás, a perspektíva pedig
merőben idegen az abszurdélménytől. Ilyen formában a konfliktusok vagy
a megoldhatatlanság, vagy a komikum töltésével jelenhetnek meg. De
láttuk, hogy az abszurditásnak megfelelő komikum a groteszk. Az
ismeretlen erőktől szorongó ember tehát a jelenségek groteszk
ábrázolásával igyekszik kinevetni az őt rettegtető világot, és
felülemelkedni saját rettegésén. És ha igazán jó humora van - olykor
felül is emelkedik, sőt, valamiképpen szembe is tud fordulni a
rémségekkel.
Rejtő Jenőnek eleve jó humora volt, hiszen nem véletlen, hogy amikor
íróként megindult, a kabarétréfában találta meg korai műfaját. Az a
sajátos pesti humor nevelte, amelyben elkeveredik a cinizmus, az
öngúny, a csattanóra élezett vicc, a felismert hibák némiképpen
megbocsátó kifigurázása, és egy életszerető törekvés a valóság sötét és
súlyos óráinak könnyebb elviselésére. Nyilván az egész magyar
történelem és a budapesti magyarság etnikai kikeveredése húzódik a
pesti humor mögött. Többek közt hathatott rá a régebbi iskolai humor
is, a maga képtelenségeivel. Hiszen a diák is a vagáns elemek, a
társadalom peremén élők közé tartozik, innét az érzéke a groteszkségek
iránt. De a diákhumor nem pesszimista, és nem pesszimista humor
alapjaiban a pesti sem. És kifejezetten derűs szemléletű az a
feudális-patriarkális eredetű, végül Jókaiba és Mikszáthba torkolló
anekdota, amely nemzeti előzménye a pesti humornak. A hazatérő Rejtő,
vagányélményeinek groteszksége formájában könnyen volt beleilleszthető
a hazai pesti humorba, amelynek első igazi irodalmi megszólaltatója a
századfordulón - amikor Budapest igazi nagyvárossá nőtt, és megtalálta
saját hangját - Rákosi Viktor volt, Sipulusz név alatt írt groteszk
humoreszkjeivel. Sipulusz Gutmann nevű csörgőkígyója, aki gyíknak
képzeli magát, mert szerénységre nevelték, egyenesági elődje annak a
howardi madárnak, amely oly modern, hogy tollai - töltőtollak. Rejtő
ifjúkorában Sipulusz igen népszerű olvasmány volt. A kabarék humora is
hozzátartozott a budapesti polgári és kispolgári élethez. És a humoros
irodalom világirodalmi méretű klasszikusra talált Karinthyban. Karinthy
műveiben már nagyon is felismerhető az embertelenségekkel szemben álló
humanista abszurdumélménye. (Ha tüzetesen vizsgáljuk, kiderül, hogy
Karinthyban, sok egyéb mellett, úgyszólván az egész Ionesco-féle
abszurd humor benne van.) A XX. században már az első világháborútól
kezdve kísért ez az abszurdélmény: túl sok volt itt a szörnyűség. De
Karinthy egy pillanatra sem adta fel a hitet, a végül is mindent
megértő, és az embertelenséget végül is legyőző értelemben. Rejtő sokat
tanult a vagányélmények látszólagos értelmetlenségéből is, de nem
kevesebbet Karinthy értelemkultuszától. És végül itt volt Heltai Jenő,
akinek hatása talán a legközvetlenebb volt a Howard-történetekre. Azt a
regénytípust, amelyet mi olyan jellegzetesen howardinak érzünk, Rejtő
előtt - csak éppen tipikus pesti környezetben - Heltai írta meg. Ez a
Jaguár. A Jaguár cselekménye, alakjai, szójátékai feltűnően howardosak,
csak éppen egy mozzanat hiányzik belőle: nem paródiája egyetlen
ponyvaműfajnak sem. Míg Rejtő az élményei és olvasmányai alapján
kikevert regénytípust egyben a ponyvaműfajok paródiájává tudta tenni.
Mikor 1930-ban hazaérkezett, alkalma volt a saját hang megtalálására,
de előbb még a régi szerelemmel, a színházzal próbálkozott. És végre
nem is sikertelenül. Operetteket kezdett írni. Épkézláb cselekményű,
humoros librettóit most már szívesen fogadták a színházak. Az Aki mer,
az nyer 150-szer ment: Honthy Hanna és Törzs Jenő játszották a
főszerepeket. Az Úrilány szobát keres - Zilahy Irénnel a főszerepben -
hasonlóképpen sikeres volt. Vidéki színházak is játszották jól
zenésíthető, könnyű darabjait. Élete könnyebbre fordulhatott volna, ha
nem él könnyelműen, és nem ragadja el újra meg újra az értelmetlen
kártyaszenvedély. A kártyaasztal követelődzött, egyre több pénzre volt
szüksége, hogy kielégítse érzékeny idegzetének szüntelen
feszültségigényét... És akkor jött Müller úr.
Müller úr ismert alakja a harmincas évek irodalmi életének. Ponyvakiadó
volt. Könyvüzletének és kiadóvállalatának a neve Nova volt. Kiadott jó
könyveket is, de fő üzlete a különböző műfajú ponyvairodalom maradt
mindvégig. Müller úrtól könnyű volt pénzt kapni, de csakis kéziratra.
Finom üzleti érzékkel érezte meg, milyen kéziratból milyen üzletet
lehet csinálni. Megvette az igazi irodalmat is - kevés pengőkért, és
kiadta kis példányszámban az igényes olvasóknak. A silány, de érdekes
kéziratokért többet adott, mert ezeket nagy példányszámban adta ki, és
sokat keresett rajtuk. Általában minden írót rábeszélt, hogy írjon
detektívregényt vagy légiós regényt, vagy rémregényt. Ha nem akarja a
saját nevén, annál jobb. Majd valami angol néven fog megjelenni.
Detektívregény különben is csak akkor hiteles, ha angol írta. Esetleg
francia. Rejtő is előbb franciának adta ki magát, és Laveri álnéven
írt. Ponyvaregényt akart írni Müller úrnak, így találta meg a saját
műfaját: a ponyva paródiáját, és vele együtt azt az angol nevet,
amelyet hamarosan népszerűvé tett. P. Howard lett belőle.
A légiós regények a két világháború között népszerűségben felülmúlták a
detektívregényeket is. Ez a regénytípus, még kevésbé silány példáiban
is, sokkal alacsonyabb rendű, mint a detektívregény. A detektívregény,
amelynek egyébként a világirodalomban olyan klasszikusai voltak, mint
Edgar Poe, Chesterton vagy Conan Doyle, s mindmáig olyan remekírója
van, mint pl. Simenon - még ezeknél sokkal silányabb színvonalán is
mindig az értelem pártján van, megbélyegzi a társadalomellenességet,
szempontja a humanizmus, és dicsőíti a logikát, amely végül mindig
diadalmaskodik a bűn fölött. A légiós regények azonban dicsőítik a
gyarmatosítót, eszménnyé teszik az erőszakot és az emberölést,
alacsonyabb rendűnek ábrázolják a bennszülötteket, felszabadítóan
hatnak a szadista ösztönökre. Történetileg egyenes folytatásai voltak a
múlt század indiánokat halomra ölő vadnyugati ponyvájának. A Kék
csillag és a hasonló légiós regények nálunk is felettébb divatosak
voltak. Hazai szerzők is szívesen írtak Müller úr pengőiért, francia
vagy angol álnéven, légiós ponyvákat. Ilyenre vállalkozott Rejtő Jenő
is. És megírta a légiós regények paródiáit, amelyek túlélték a légiós
regényeket, mint ahogy annak idején Cervantes a Don Quijoté-val úgy
írta meg a maga kora ponyvaregény-típusának, a lovagregénynek
paródiáját, hogy túlélte vele az egész lovagregény-irodalmat. A
párhuzam, természetesen, igen távoli: Cervantes a világirodalom egyik
legnagyobb regényírója, halhatatlan klasszikus, nagyságrendben Rejtő a
közelébe sem ér. Rejtő csupán igen jó humorista, akinek megvan a maga
kiérdemelt helye a magyar irodalom történetében. De amiként
Cervantesről is azt hitték kortársai, hogy egy újabb lovagregényt írt a
sok addigi lovagregényhez, és időknek kellett elmúlniuk, amíg világos
lett, hogy Don Quijote agyonverte az egész lovagregényt - azonképpen
Rejtőről is sokan elég sokáig azt hitték, hogy ő is egy a sok
légiósregény-író közt, amíg ki nem derült, hogy aki egyszer elolvasta
például A láthatatlan légió-t, az többé nem tudja komolyan venni a
valódi légiós regényeket.
A Howard-regények módszere az, hogy a közismert
légiósregény-mozzanatokat viszi abszurdumig. Képtelen alakok kerülnek
valószínűtlen helyzetekbe. Frivol szójátékok és váratlanul furcsa nevek
rakétázása közt peregnek azok a hátborzongató események, amelyeket a
légió katonái átélnek. Az erőszakosságok és gátlástalanságok olyan
túlzottak, hogy burleszknek hatnak. Az események úgy peregnek, hogy az
olvasó a fejét kapkodja. És közben a nagyon pongyola - olykor már művi
úton pongyola - stílus végérvényes pesti linkséggé, nagyot mondó
hantává teszi az egész elmesélt borzalmat. A történelemben minél jobban
közeledett az általános szörnyűség - fasizmus, tömeggyilkosságok, a
háború bizonyossága -, annál abszurdabbá vált a howardi világ, annál
groteszkebbek az alakok és események... és annál megbélyegzettebb
minden embertelenség. A légiós regények persziflázsától néha kirándult
a detektívregény felé is. A Vesztegzár a Grand Hotelban bűnügyparódia,
amelyben sok hűhó után kiderül, hogy nem is volt szükség a
vesztegzárra, nincs is pestises beteg a hotelban. De bármilyen
mulatságos regény is ez, bármennyi igazi howardos képtelenséggel
találkozunk benne, mégsem ez az ő igazi műfaja, hiszen Rejtő ugyanúgy
az értelem pártján, és az embertelenségekkel szemben áll, mint a jó
detektívregények. A Vesztegzár a Grand Hotelban tehát nem teszi
hitelképtelenné a műfajt, mint ahogy légiós regényei leleplezik és
megbélyegzik az egész légiós regénytípust.
Ezekkel a regényekkel hamarosan nagy olvasóközönséget szerzett. Ha a
hivatalos irodalom életében nem is tekintette irodalmon belüli írónak,
egyre többen voltak az igazi olvasók között is, akik izgatottan várták
az új Howard-regény megjelenését. Közben ő maga is egy kissé úgy élt,
mintha maga írta volna magát. Ideges, sovány arca, szikár alakja jól
ismert volt a Japán Kávéházban. Ez a kávéház ott állt az Andrássy út és
Liszt Ferenc tér sarkán, sok író törzshelye volt. Ma, stílszerűen,
könyvesbolt van a helyén. Nem messze, a másik oldalon működött a Nova,
Müller úr könyvkiadója. Rejtő a Japánban ült. Amit írt, azért szemközt
a kiadó azonnal fizetett, ő pedig berendezkedett kéziratvalutára. Ha
megitta feketéjét, vagy megette tízóraiját, akkor hívta a főpincért, és
annyi sort tépett le kéziratából, amennyiért szemben Müller úr fedezte
a cehet. Ha a szabónál varratott, néhány oldallal fizetett. Pincér,
szabó, trafikos és egyéb hitelező tudta, hogy ez jó valuta: be kell
vinni azonnal a Novához, ahol úgy fizetnek, mintha csekket váltanának
be a bankban. A Nova pedig az egymás után érkező kéziratrészletekből
összerakta a készülő új Howard-regényt.
Rejtő ontotta az ötleteket. De a műgondhoz nem is volt sok érzéke, és
az egyre nagyobb tempójú munka közben nem is ért volna rá. Ezért
mindegyik könyvéből hiányzik a végső simítás. Ötletei sokkal többet
érnek, mint az ötletek összeszerkesztése. Regényeinek egyes bekezdései
külön-külön többet adnak, mint a regények egésze. Az egész életmű
abszurd ötletek, groteszk humor, bizarr alakok és helyzetek áradása.
Nincs könyve, amelyben valami nagyon jó, valami irodalmilag igazán
értékes ne volna; unalmas oldalakra pedig sehol sem bukkanhatunk nála.
Kitűnő mulattató, nagyon jó humorista, tiszteletre méltó humanista, aki
szembenéz kora rémségeivel, és szemükbe nevet. Nem érti a borzalmakat -
ezért nem érintette meg a szocializmus humanizmusa, és ezért nem érti,
hogy a szörnyűség elválaszthatatlan a szörnyeteggé nőtt
kapitalizmustól. De érteni akart, és mindig az emberségesség oldalán
áll. Egy hajszál választotta el attól, hogy előbb-utóbb megírja a
remekművet. De nem írta meg. Ehhez nem volt eléggé művész, és nem volt
eléggé gondolkodó. Karinthy költészete és filozófiája, Heltai
írómesterségbeli tudása hiányzott belőle. Holott éppen ezek - Karinthy
és Heltai - voltak az elsők az igaziak közül, akik felismerték benne a
nagy tehetséget, ők pártolták, biztatták, segítették. Sokat
köszönhetett nekik, hogy megtalálta saját hangját, saját műfaját.
Ha a történelem több időt ad neki, talán a remekművet is megtalálta
volna. Hiszen a végső években gondolkodása egyre mélyült, egyre
filozofikusabbá vált. Amikor közeledni érezte az elkerülhetetlen
pusztulást, Az utolsó szó jogán címmel maga előtt is tisztázni akarta
saját világnézetét. Különös töredék ez az elmélkedéstorzó. Az olvasó
nem is mindig tud egyetérteni vele. Már az sem érthető, miért néz olyan
ellenséges indulattal éppen arra a H. G. Wellsre, akinek humanizmusától
valójában egyáltalán nem állt távol. Azt sem lehet kiolvasni, hová is
jutott volna el, ha végiggondolhatja, amit tisztázni akart maga előtt.
De bárhová is jut, egy ilyen számvetés világosabbá tette volna önmaga
előtt irodalmi céljait...
A fasizmus képében létet öltött borzalom azonban véget vetett
mindennek. Létezett akkor egy gyilkos, uszító hetilap: Egyedül vagyunk
volt a címe. Egy ízben egész oldalas cikk jelent meg ott Rejtő Jenőről,
aki még mindig él, és még mindig ír. Az embertelenség felismerte benne
kérlelhetetlen ellenségét. Nemsokára meg is kapta az azonnalra szóló
behívót, és más tízezrekkel együtt őt is meleg ruha nélkül terelték ki
a hómezők dermesztő hidegébe. Akkor, 1942 decemberében és 1943
januárjában, Európa keletjén nemegyszer mínusz negyven fok alá szállt a
hőmérő, néha megközelítette az ötven fokot is.
Idegei sem bírták. Az éhség is halálra gyöngítette. És mint tudjuk:
1943 újévének napján fagyott meg.
Művei tíz év óta jelennek meg újra. Azóta százezres példányokban
fogynak a Howard-könyvek, sokat lefordítottak különböző idegen
nyelvekre, regényeit filmre, rádióra, televízióra írják át. A siker
újra elérte. De ez most már nemcsak méltó népszerűség az olvasóközönség
körében, hanem belépés az irodalomtörténetbe is. Ma már tudjuk, hogy
melyek az írói erényei, és mik az írói hiányosságai. Posztumusz
műveinek ez a kötete teljessé teszi képét, nem csupán az olvasók, hanem
a kritikusok és irodalomtörténészek előtt is. Többé nincs akadálya,
hogy maradandó helye legyen a magyar humoros irodalom történetében.
Hegedüs Géza
A detektív, a cowboy és a légió
I.
Martin, az új pincér megrezzenő térdekkel fülelt egy mű-pálmafa mögül,
amely a tejivó lagymatag légkörében, sárgult hegyű kardlevelekkel
bóbiskolt.
Egek!
Két vendég csendes beszélgetését leste.
A fekete bajuszos, aki rózsaszín nyakkendőjét keskeny átmérője után
kaphatta emlékbe, egy kalap vagy selyemruha szalagjai közül, félszemét
laposra húzta, és komoran így szólt:
- Warinsnak estére meg kell halni!
- Rendben van - felelte a másik. Ez kék csíkos inget viselt, egyetlen
mogyoró nagyságú kávéfolttal a jobb oldalán. A kávéfolt kicsiny volt,
csaknem divatos.
- Warins halála csak egy jól irányzott szúrás dolga.
- És a pisztoly, az kutya?
- Nem kutya, de hangfogó kell rá. Ez bonyolulttá teszi az ügyet.
Maradjunk csak egy pompás, jól irányzott tőrdöfésnél.
A pincér már ment volna, hogy intézkedjék, de térdei olyan sűrű
tremolóban rezegtek, hogy erőt kellett merítenie. És amíg merített,
addig a két gyilkos tovább beszélt.
- Hát legyen tőr! Esetleg görbe késsel a fejét levágni. Mi?... Nem
rossz. De akkor délután kell Warinst megölni, mielőtt Maud megérkezik.
Lehet, hogy itt mégis pisztoly lesz az igazi.
- És hová lehet elrejteni az áldozatot?
- Ez igaz! Hiába töröm a fejemet dél óta, nem jut eszembe alkalmas hely
a Warins teteme számára.
- Ha most megbeszéljük, akkor én levágom, mint a pinty...
A pincérnek nem sikerült erőt merítenie, hát azon erőtlenül, ahogy
térdei még a legsűrűbb tremolóban bizonytalankodtak, elindult. A tükrös
pénztárban ülő, ősz tulajdonoshoz sietett.
Ezt Hoggardnak hívták, és hajdan ügetőtréner volt. Egy Barbara nevű
telivér kanca fejbe rúgta, és ekkor felhagyott a sporttal. Gyógyulóban,
lábadozása idején megismerkedett egy Lilian nevű ápolónővel. Barbara
rúgása behegedt. Hoggard nőül vette az ápolónőt, és Lilian hozományából
berendezték a tejcsarnokot. Mivel Hoggard a kórházi ápolásnak
köszönhette szerencséjét, nem akart hálátlan lenni, és a tejcsarnokot
Barbara Tejbárnak nevezte.
A kancáról csak ennyit.
Most kissé felhúzta szeméről bojtos gyapjúsapkájának szélét, mert
Martin, az új pincér, falfehér arcszínben, fogvacogva megállt előtte.
- No, Martin - kérdezte közlékenységre biztató jóindulattal -, kevés a
vendég, mi?
- Uram - rebegte Martin -, a rendőrséget kell hívni.
- Már gondoltam rá. De azok nem járnak rendszeresen tejcsarnokba.
Tűzoltó még előbb szóba jöhet. Talán van ismeretsége a rendőrségen?
Mivel a válasz nem érdekelte, pipára gyújtott, és egy oldalpillantással
megszámolta, hogy elég lesz-e átmenetileg a márványlapra előkészített
cukoradagok száma.
- Főnök úr... két vendég... ott... a pálmánál arról beszélt... hogy meg
kell ölni valami Warinst.
A tulajdonos tűnődve szipákolt kurta pipájából.
- Nem rossz - mondta azután -, így nincs semmi zavar, amikor Maud
megérkezik. De hová rejtik a tetemet?
Martin hátralépett. És csuklott.
- Nem értem... Önnek ebben része van?
- De mennyire. Harmincöt százalék. Azonban, ha még csak Warins
problémájánál tartanak, akkor maga is benne van, mert abból ma már nem
lesz regény, és felíratják a két kávét.
- Hát regény?... Szóval, regényt írnak?
- Természetesen.
- De az a bajuszos kifejezetten azt mondta, hogy este levág valakit!
- A kiadót. Jegyezze meg, hogy este mindig levágnak valakit. Vagy
engem, vagy a kiadót. Engem sűrűbben. Mivel ebbe a tejcsarnokba csupa
kalandregényíró jár, elhiheti, ha állítom: több regénynek vagyok az
áldozata, mint a Scotland Yard kimutatásában szereplő gyanús tetemek
összesen.
Ezzel megelégedetten lenyomogatta kisujja körmével pipájában a
parazsat, és úgy érezte, hogy divatjamúlt céhrendszer hagyományait
ápolta, amikor kioktatta új pincérlegényét.
- És gondolja, főnök úr - kérdezte talán még több aggódással, mint az
imént -, hogy felíratják a kávéjukat?
- Ezt fogadhatja nálam, pedig az ügetőn csak tréner voltam, és az nem
köthet fogadást. Viszont - morfondírozott Hoggard -, ha Warinst még
idejében leszúrják...
- Úgy látom, előnyben részesítik a zajtalan pisztolyt.
- A szóban forgó pisztoly neve - oktatta az új pincért Hoggard, mint a
rég letűnt céhrendszer türelmes maradi híve - hangfogós. A „zajtalan”
kifejezés settenkedő egyének, esetleg különleges írógépgyártmányok
hallgatagságát fejezi ki. De semmiképpen sem vonatkozhat pisztolyra.
- Viszont írógéppel nem lehet ölni.
- A megrúgott, ősz Hoggard gőgös gúnnyal mosolygott e tájékozatlanságon.
- Jegyezze meg, kedves Martin, ölni mindennel lehet. Kivéve talán a
kést, pisztolyt, mérget és hasonló alkalmatosságot, amelyekért a kiadók
manapság már alig fizetnek. Itt legutóbb megöltek egy dél-amerikai
bankárt, a Rejtélyes sörnyitó segélyével úgy, hogy ujjlenyomat sem
maradt a szerencsétlenből. Az egyik főszerkesztő, akit ön kihallgatott,
I. G. Patkins, az ausztráliai Lady Pockot egy olyan találmánnyal tette
el láb alól, amely az embert egyetlen másodperc alatt vegyi képletére
bontja. Ha jól emlékszem, ebből a hölgyből nem maradt más, mint H2-Dx4
és S3+O7. Mindössze ennyi. És ez sem válaszolt. C. R. Lewinnek elseje
táján sürgős volt, hogy lakásadónője érdekében néhány áldozat fejtörést
adjon a Scotland Yardnak. Ekkor hirtelen egy joghurt mellett megölte a
Hétujjú Gordont. Hogyan? A regénye címében szereplő Preparált szipka
alkalmazásával olyképpen, hogy a szipka végébe ciánkálit applikált az
ékszerész, és a revütáncosnő addig idegesítette Hétujjú Gordont, míg ez
átharapta dühében a borostyánt, és a veszélyes méreg huszonnégy órán
belül végzett vele...
- Úgy tudom, hogy a cián az nyomban öl...
- De C. R. Lewin nem, mert az áldozat vallomása fontossággal bírt
lakásadónőjével fennálló függő elszámolása szempontjából. Egy teljes
ívet tett ki a vallomás, és csak azután lett kész az ötíves regény. De
öltek itt már körömráspollyal, képkerettel, a Három piros kalaptű-vel
úgy, hogy ezek végül egy keresztrejtvény megoldását adták. És öltek már
regénnyel is, mert egy szerkesztő halálra unta magát olvasás közben.
Ezért ön sohase mondja, kedves Martin - intette pincérét magasra emelt
pipaszárával, a céhszerű hagyományokhoz méltó, bölcs összefoglalások
hangján rezümálva -, hogy mivel lehet, és mivel nem lehet ölni, mert
talán éppen A zajtalan írógép titka lesz L G. Patkins legközelebbi
regényében a bűntény megoldása.
Martin felvonta szemöldökét, és idegesen körülnézett:
- Bocsánat, de az írógép az én ötletem volt. Kénytelen leszek a mondott
esetben I. G. Patkins urat plágiumért perelni. Nevetséges! Az ember már
egy ötletet sem mesélhet el nyugodtan.
- Vendégeim, hála a sorsnak, nem szorulnak a maga ötleteire. Elég
bolondságot írnak ők maguktól is. De ha van ötlete, ne sajnálja tőlük.
Itt nem babra megy a játék. Itt kávéról van szó. Ha nincs ötletük,
annak maga adja meg az árát. Ha van, ők adják meg. És a kávé ára
emelkedik. Rendkívül fontos az, hogy Warins tetemét idejében elrejtsék,
mert hat óra után a kiadóhivatalban nem váltják be a szerkesztőségi
utalványokat.
- Szerintem - szólt könnyedén Martin - a kémény az, ami elsősorban
alkalmas Warins elrejtésére. Maudról fel sem tehető, hogy megérkezése
után nyomban a kéményben keresse Warinst.
- Nono - intette Hoggard a túlzott optimizmustól Martint. - Ez a Maud
okos és kemény teremtés, továbbá a végsőkig elszánt, mert családi
ékszerei forognak kockán. De lehet, hogy használható az ötlet... Halló,
uraim! - Odaszólt L G. Patkinsékhoz. - Mi volna a kéménnyel?
- Megjegyzem, ezért nekem részesedés jár - mondta izgatottan Martin.
- Nem jó! - kiáltotta vissza I. G. Patkins. - Tél van. Fűtik a
kastélyt. A kandallóból kitóduló füst mindent elárul.
Martin egy igaztalanul mellőzött egyéniség keserű mosolyával elfordult,
és asztalkendőjét meglengette a biliárd posztója felett, de csak
annyira, hogy a legyek éppen hűsöljenek kissé, azonban ijedtségre ne
legyen okuk. A biliárdasztal különben büfé volt, ahol organtinnal
letakart torták és hideg húsfélék csábították Mr. Hoggard vendégeit
meggondolatlan költekezésre.
Martin nem állt oda az igazát bizonyítani.
A kémény igenis jó, mert ha füstöl a kandalló, arra gondolnak, hogy
nedves a fa. Semmi esetre sem bontják szét a Warins-kastély tetején az
évszázados kéményt. Különösen Maud nem tesz ilyet, érkezése napján.
De mit vitatkozzék ezekkel?
Elvárhatja tőlük, hogy mást is elismerjenek?
Hát majd megmutatja nekik! Majd ő is ír egy regényt. Nagy vicc! És
igenis a kéménybe rejti el Barrunsot, aki egy Mabel nevű leány családi
ékszereit jogtalanul magánál tartja, mert ez átadta neki az orosz
forradalom idején, és menekülés közben nem volt idő arra, hogy írást
kérjen.
Remek!
Miért nem füstöl a kémény! Írta: G. P. Martin.
Nem jó. Akkor mást: A kastélykémény titka. Igen!
...Ez legalább nem olyan elcsépelt. És mondjuk, a lánynak nemcsak a
családi ékszereit tartja magánál ez a Barruns, hanem az unokaöccsét is,
aki nyomorék. Később zsarolja Mabelt, és egy politikai okirat
ellopásánál alkalmazza.
- Martin! Egy Mazagrant!
- Igenis!
...Most még kiszolgálja őket. De amikor kétszázezerbe nyomják a
könyvét, észre sem veszi a sok ponyvaírót. Mert az övé nem lesz füzet!
Az írás lesz! Értékes gondolat is akad majd benne! Akkor eljön ide egy
nap, és csodát látnak!
- Itt a Mazagran, vigye.
...És nemcsak a nyomorék öccsét tartja magánál, hanem kényszeríti a
nőt, hogy egy revüben táncoljon, és közben szuggerálja. Amíg
szuggerálja, addig a nő kitűnően táncol, de világhíréhez szükséges
Warins magnetikus hatása.
- Tessék, a Mazagran!
- Nem tudja véletlenül, hogy mennyi ideig tart egy légionárius
kiképzése?
- Két hónap, teljes felszereléssel! - felelte Martin nyomban. És eszébe
jutott, hogy a leány bátyja beáll a légióba, mert ő az oka a bajnak és
a családi ékszerek eltűnésének.
- A kémény akkor lenne jó - szólt oda Patkins -, ha a detektív éppen a
kastélyban tartózkodna, és így a kandalló füstölése nyomra vezeti.
- És ha Warins megérné a detektív érkezését? - tűnődött Martin.
- A gondolat nem rossz - szólt H. W. Morisson, és egy fejrántással
helyrelendítette szemébe hulló haj tincsét -, de miért jön a detektív,
ha Warinst nem gyilkolták meg?
- Lehet a rokonuk - felelte Martin, logikai kézitusával védve ötletét.
- Nem! - I. G. Patkins hajthatatlan volt. - Warinsnak meg kell halni!
Nyomtalanul eltűnik! Estig!
És idegesen megnézte karóráját.
- Legyen poggyász? - kérdezte H. W. Morisson.
- Wickfield kis állomás, feltűnik a nehéz bőrönd a poggyászraktárban.
- Hát maradjon Warins ez egyszer életben! - csicsergett váratlanul egy
tavasziasan üde hang a helyiségen át. - Tán jó útra tér, és kiengedi
karmaiból MacBoltont, aki a terveket őrzi.
Nany volt. Sötét ruhájában, fehér kötőjében, narancsszínű szőkeségében,
olyan kedves, kisfiús mosollyal, amilyen kenyereslány arcán szinte
kizárólag tejcsarnokban viríthat manapság.
Ő sajnálta Warinst.
Nany mindenkit sajnált. Ha tőle függ, még a Titokzatos Mr. Morton is
életben marad.
Pedig hát ez képtelenség volt. De még Warinsszal is megjárta a leány,
mert a tulajdonos hátratolta gyapjúsapkáját, és ráripakodott:
- Maga ne biztassa őket! Fél négy van! Csak tegyék el Warinst láb alól,
mert itt nincs több hitel!
És visszahúzta szemeire a sapkát, mint nyugovóra térő főbérlő, ha
lebocsátja lakása ablakán a függönyt. Azután elszenderedett. A
gyapjúsapka eredetileg Barbara rúgásának nyomát óvta, mert ez a patkó
alakú forradás esős napokon vagy ingerültség esetén szaggatott. Azonban
idők jártával egy benyíló szobát helyettesített, ha Hoggard úr a kötött
holmi peremét félárbocra eresztette orra hegyéig, és elvonult mögötte a
külvilágtól.
Nany szívére vette a korholást, és búsan továbbsétált. Két karján
andalogva hordta a tálcát, és sajnálta Warinst. De sajnálta azt a
fekete hajú, égő szemű, sovány férfit is, aki egy homályos sarokban írt
már vagy tíz perce.
Bánata van. Ez látszik rajta. Csak úgy írogat. Nem gyorsan és
céltudatosan, mint a többi.
Végignézett a szerkesztőkön.
Ő szerette a „fiúkat”, és csak betűik szerint, bizalmaskodva K. B.-nek,
L. Z.-nek vagy Mr. R. I.-nek nevezte őket. Mert itt mindegyik viselt
legalább két kezdőbetűt, hogy világhírre jutása esetén nevét ne
bitorolhassák, vagy nehogy elcseréljék egy kezdő névrokonával. Volt itt
például H. G. Shaw és G. B. Wells is. Nany szerette, hogy ezek a fiúk
mindig izgatottak, mindig írnak, mindig rablókról és bűnözőkről, és
közben szorgalmasak, becsületesek. Elsején rendesen fizetnek, és
többé-kevésbé hozzátartozókat is támogatnak keresetükből.
Több szerkesztő is szerelmet vallott már neki a vendégek közül, de Nany
minden álma egy könyvelő volt, akivel valahol a környéken élnének
házaséletet, és egy kisautón bejárnának a fővárosba, a filmszínházakat
látogatni.
- Nany! - szólalt meg az egyik vendég - adjon elsejéig még egy vajas
tésztát.
Ez nem volt becsületes ember. Mindig van kivétel, aki a szabályt
erősíti. Már a neve sem állt jól.
D. Curt-Máder!
Nevének hangzása alkalmas volt arra, hogy a nagy Courts-Mahlerrel
összetévesszék. Ezért szűk családi körben és a tejcsarnokban
„Névhámosnak” nevezték. A szélhámos és a névmásoló elnevezésének
összevonásával képezték az új szót, kizárólag D. Curt-Máder
megjelölésére.
- Elsején megfizetem! - biztatta könnyelműségre Nanyt, mint valami
Mefisztó. De Gretchen itt már rutinié volt:
- Maga nem adja meg! - felelte tagadóan és állítóan. Megtagadta a
hitelt, és állította, hogy a szerkesztő jellemtelen.
...Négy órára járt.
Ilyenkor kialakul a tőzsde. Adnak és vesznek. Témát, címet, társat
keresnek és cserélgetnek.
Mire Martin villanyt gyújtott, kialakult az irányzat: légióban különös
kereslet van! De tartja magát a cowboy is. Detektív lanyha.
- Társulok légióhoz! Ez a fő cikk.
Új vállalat alakult, amelyik kizárólag légionárius regényeket nyomat!
Sárga Kék elnevezéssel és színnel! Vesz négyívest... vesz tizenkét
ívest... húszíveset... Másodközlésben is!... Harmadközlésben!...
Elfogadáskor csekket ad!
- Fél regényhez készpénzzel társulok!
- Én adok légióötletet! - kiáltja Z. H. Bartholomy.
- Nekem most kell szállítani egy cowboyt, és van egy félig kész légióm!
- Stop! - mondja másvalaki. - Egy cowboyt visszakaptam a bukott Nevada
kiadótól.
- Indián nélkül!
- Félvérrel. De a címet megtartom!
- Stop! Itt a félig kész légió!
- Halló! - kiáltja L. S. Robin. - Jó befejezéssel társulhat valaki a
Számum fenegyerekei-hez.
- Benne!
És a tulajdonos csendben alszik, kötött sapkájának privát
lakosztályszerű ellenzője mögött. És a Névhámost sem érdekli az ügy. Ő
szerelmi történeteket ír. Szerencsés masamódokról, tengerpartokról,
álruhás lordokról...
Specialista.
Ilyentájt érkezik Happy Max, aki kizárólag befejezésekkel kereskedik,
fix áron, fél dollárjával számítva egy-egy bűnügy kibogozását, vagy az
Ellopott személyvonat megoldását, mivel újabban hatalmas ingatlanok és
roppant géperejű járművek eltulajdonítását bizonyos előszeretettel
vásárolják a kiadók.
Szinte egyidőben vele befut a nélkülözhetetlen ember!
Senki sem szereti. Mint általában a nélkülözhetetlen embereket.
Nincsenek betűi. Csúfneve van. Az Egyszerű Plack vagy: a Vörös Plack.
Igazi nevét nem tudják.
Sokan kétségbe vonták, hogy volt neki valaha.
Az Egyszerű Plack úgynevezett középfordulatokat szállít. A
középfordulat igen fontos. Itt a regény. Kész a fele. A végére van már
jó csattanó, és megtörtént a nagy fordulat is. De itt még kell legalább
egy vagy két ív a terjedelemhez, ami nem unalmas. A regény vége előtt.
Fontos!
Általában nehéz ügy.
Erre való az Egyszerű Plack. Feladják neki a témát odáig, ahol elakadt,
és ő mosolyogva, csodálkozva, olykor tárt karral így kiált:
- De hisz ez egyszerű!
És ajánl valamit, ami éppen fordítottja mindannak, ami a legtágabb
értelemben vett kalandregény-logikával elképzelhető. Pont az
ellenkezőjét mondja.
Hogy minek?
Mindegy. A fő, hogy az ellenkezője legyen.
Azonban ne vágjunk elébe az eseményeknek. Az események ugyanis
általában olyankor kezdődnek itt, amikor megérkezik az Egyszerű (vagy
Vörös) Plack.
2.
Az Egyszerű Plack haja teljesen vörös volt. Olyan égővörös, hogy ha
sötét este váratlan lámpafény csillant meg rajta, félelmetesen hatott
távolról, mint valami közelgő fáklyásmenet.
Továbbá kövér volt, és ettől gyerekarca kerekedett. Ez a gyerekarc
állandóan mosolygott vagy harsányan kacagott. Alkalmazkodóképességében
a hízelgés szórakozott és könnyed rutinjának olyan gépies
lelkiállapotában élt, hogy nem hallott, nem látott, csak helyeselt,
kacagott, csodálkozott és dicsért. Még akkor is, midőn a tulajdonos
megemlítette, nedves időben, Barbarára emlékeztető szaggatását. E
panaszt nyomban elnyelte Egyszerű Plack kedélyének üres szalmát csépelő
traktora:
- Á?!... Igazán?! Nagyon jó!... Látja, ez nagyon jó!... Ne is
folytassa!... Ezért szeretem magát... Hogy van Mrs. Hoggard?
Ezt kérdezte. Egy özvegy kávéstól!
És továbbment kacagva, és újságolta, hogy az öreg is hallja, milyen
kedves fiú ez a Hoggard, milyen jókat mond, és milyen kár, hogy nem
lett író.
Ezt mindenkinek mondta. Saját találmánya volt. A cipészét ezzel
szerelte le egy főtárgyaláson. Nem tudott hová lenni a csodálkozástól,
amikor Mr. Burke becsületszavára állította, hogy soha életében nem volt
író.
Azután liheg, legyezi magát egy zsebkendővel, és odaül I. G.-hez vagy
W. H.-hoz, és legyezésre alkalmazott zsebkendőjét a gallérja mellé
gyűri, mint aki hegedűszólóra készül. Majd könnyed iróniával, az
előlegezett rossz kritika hangján, ezt kérdi:
- Na, mit ír?
Ő már mielőtt leült, az arcáról látta, hogy az illető megakadt. Ez
látszik. Sokat néz a kerek faliórára, néha megrendül a szemöldöke, de
az irón csak áll a papíron, permanensen és hiába.
- Az ördög tudja! - kiáltja D. B. Igaldys, és odacsapja az irónt. - Itt
elakadtam a történetben. Tudja, úgy kezdődik, hogy a légió toborzó
irodájában...
- Várjon. Ha tudom a történet elejét, az csak zavar. Kezdje mindjárt
ott, amikor a kilencvenedik oldalon az őrmester kelet felé mutat, és
azt mondja: „Gardez vous! Fiúk! A pokolba is! Ma megmentjük a légió
becsületét! Anavant!”
- Nahát, éppen itt tartok. - Felvette a teleírt lapot. Azzal sem
törődött, hogy az Egyszerű Plack maga elé húzta a kávéját, és
kavargatta. Olvasott. - „Fiúk - és az őrmester az oázisra mutatott -,
ma vagy eljutunk oda...”
- Ezek eljutnak! - mondta idegesen az Egyszerű Plack, és a süteményt is
maga elé húzta. - Nem kétséges. Ezt az egész dolgot hagyja ki. És
hagyja ki azt is, hogy a menetoszlop végig kitart az oázisig. Inkább
ott kezdje a leckét, ahol a sejk hordáit kvázi egyenlővé tették a
földdel.
D. B. Igaldys megadta magát, és másutt kezdte az olvasást.
- „Végre lepihentek. Mindenfelől sebesültek nyöszörgése hangzott, és az
őrmester, előírás szerint, torlaszt építtetett az oázis köré,
kövekből...”
- Az csak akkor kell, ha szabad sivatagban táboroznak...
- Nem igaz. Az mindig kell, ha nincsenek erődben.
- Ez jó. Szóval, ha kivonulnak az erődből Marseille környékére, akkor
felszedik az útburkoló kockákat, és falat építenek. Na mindegy...
Legyintett, beleharapott a süteménybe, és itta a kávét. D. B. Igaldys
az órára nézett, nyelt, sóhajtott s folytatta.
- „A távolban elhaló harci dübörgés. Elcsendesedett minden, és a sejk
hordái szinte egyenlővé lettek a földdel. Azután mindenkit...”
- Befedett a sivatag állandóan röpdöső pora. Ezeket elengedhetné nekem.
A röpdösést.
- Nem ezt akartam olvasni. Szó sincs röpködésről. A szállongó por fedte
be őket. Röpdösni a madarak szoktak.
- Ha befejezte a természetrajzórát, térjünk a tárgyra, mert más dolgom
is van még. Szóval, itt „esik” a regény?
- Úgy van - ismerte be megtörten. - A végére van már hatásos rész:
amikor leleplezik a leleplezést, és kiderül, hogy a leány fivére
ártatlan meghurcolás áldozata volt. De addig két ív...
- Nagyon egyszerű! Egész bizonyos, hogy van a légióban egy
mellékvonalban szereplő fiú, akinek nem tudják a nevét, nem tudják,
milyen nemzetiségű, hol született és minek. Szomorú, és senkivel sem
bizalmas.
- Véletlenül van ilyen.
- Ez kész szerencse. Maga épp a harcnál tart. Tehát a harcban
megsebesül, és meggyónja egy barátjának a halálos pillanat
közeledtével, hogy mi a neve, a nemzetisége, hol született és minek.
Azután visszahanyatlik...
- És meghal.
- Meggyógyul.
- Őrült!
- Attól még meggyógyulhat.
- Maga őrült! Mi értelme van...
- Ne meséljen! - szólt rá fölényesen, és rágyújtott D. B. Igaldys
cigarettájára. - Ez pont két ívet ad. És feszültség is van benne!
Képzelje el: meggyógyul a haldokló, ott menetel a Szahara poklában, a
sietve futkározó porfátylak alatt, és valaki tudja a titkát! Érti? Amit
azért mondott el, mert azt hitte, meghal. Most a legnagyobb gondban fő
a feje, mert életben maradt, és nem vitte a sírba, hogy elárulta a
titkot...
D. B. Igaldys két másodperc alatt még azt is látja az ötlet anyagában,
amihez az Egyszerű Placknak nincs érzéke, mert ez egy ostoba, hízott
fráter.
- Azért mégis szemtelenség - mondja most idegesen -, hogy így
egyszerűen odatelepedik valakinek az asztalához, amikor látja, hogy
ír...
- Rendben van! - mondja elégedetten az Egyszerű Plack, zsebre dugja a
kezét, és amikor feláll, övön felül húzza a nadrágját, hogy feltűnik a
helyiségben mindkét lábikrája, messze fedetlenül.
Most átmegy A csilingelő gyilkos szerzőjéhez, aki áldozatának
csengetéssel jelzi, hogy ütött az utolsó órája. Kitűnő minden, de a
közepén itt az a rész... ahol a nagyhercegnő elutazott... és az
irattáska ott van a kő alatt, az atomrombolás titkával...
- Tudja, ide kell valami, amíg Melville visszatér Skóciából, hogy
leszámoljon a kapitánnyal.
- Nagyon egyszerű! - kiáltja lelkesen a Vörös Plack. - Talán akad egy
rész a regényben, amikor a főfelügyelő teát főz a Scotland Yardon, és a
nyomozás holtpontra jutott?
- Véletlenül van egy ilyen rész.
- Ez nagy szerencse. Mert akkor valaki jelenti, hogy meglett a táska,
amibe a csatahajó tervét rejtették! És így semmi akadálya, hogy vízre
bocsássák az atomromboló naszádot.
- Micsoda hülyeségeket beszél!? Az atomrombolás egy elmélet. A mai
technika csúcsa.
- Legyen! - feleli bölcsen az Egyszerű Plack. - Oly mindegy, hogy
helyesen mondjuk-e azt, amit egyikünk sem tud. Mégis ajánlom az
atomrombolót, mert jól hangzik. Szóval, óriási szenzáció! Cseng a
telefon, serceg a rádió, dübörög a rotációs: Megkerült a narancsszínű
táska, vagy olyan színű, amilyet írt.
- Véletlenül narancsszínűt írtam. Na de a táska nem kerülhet meg, csak
a végén, amikor Melville leszámol a kapitánnyal.
- Az igaz. De megkerülhet egy hamis táska, amivel tévútra vezetik a
rendőrséget. Mondjuk, a kapitány tette, aki a nagyhercegnő utazásából
joggal következtet arra, hogy Melville leszámolásra készül!
Közben megevett egy fél tejfeles túrót, és nyúl a sütemény felé, de A
csilingelő gyilkos szerzője elhúzza a tálat.
- Maga napról napra erőszakosabb lesz, Plack. Legyen szíves, és hagyjon
írni.
...És megismétlődik az eset a Nevada Farkasa írójánál is. Szintén igen
egyszerű a fordulat. Mert véletlenül szerepel a regényben egy öreg,
becsületes seriff, akinek a tekintélyét meghurcolták a rablók.
Kész szerencse.
Mert ekkor Mexikó felől érkezik egy ismeretlen cowboy. A seriff egyszer
csak megpillantja őt, éspedig abból az alkalomból, amikor ez a
vadregényes egyén negyven-ötven embert bántalmaz. Kész szerencse, hogy
véletlenül ez is előfordul a regényben.
Nahát, akkor elő a coltokkal! A jó negyvenötös colttal, a
mindenségit... És az idegent közvetlen közelről fejbe lövik, egyszer,
kétszer, ötször, hatszor, szóval, huzamosabb ideig agyonlövik. De ez a
félelmetes jövevény idegenszerű mosollyal megnedvesíti az ajkait, mint
valami kellemes leopárd, és így szól: „Nem fog a golyó!”
Természetes!
Mert éjszaka megelőzte önmagát, előrelovagolva táborhelyéről, a halálos
ellenségének a pisztolyát vaktöltésekkel látta el. Azután visszatért,
és hajnalban úgy jött, mint aki érkezik...
Ez is egy ív.
Ez is egy kávé, fél zsemlével és a refrénszerű, befejező gorombasággal.
Az Egyszerű Plack, mintha megköszönték volna a szívességét, nyájasan
bólogat:
- A fő, hogy megvan a fordulat. Hát csak sietni vele.
Általában valahogy így történik ez. De nem mindig. Például ma is
szélcsend van. Úgy látszik, nincs fennakadás fordulatokban. A helyiség
valamennyi szerkesztője buzgón ír. Időnként az órára néz valamelyik, s
még buzgóbban folytatja. Megáll, csak másodpercekre, a rágás
szenvedélyének hódolva, ám mentolos ízű gumi helyett irónja keserű
gyökerén rágódik, a felső nagy őrlő és a jobb alsó, kis őrlő
közbejöttével. Azután, az így nyert lendülettel, ismét a papír fölé
dőlve róják a sorokat. Egyre szorosabbra fonják a hálót néhány tettes
körül, mind nagyobb kínszenvedések közepette roskadoznak a
légionáriusok, és egyre elképesztőbb gyakorlattal rántják elő a coltot,
midőn a nagy üldözés végén Hobbo Hill nem bírja idegekkel a hajszát, és
szembefordul a Virginiai Kölyökkel, hogy kezdődjék a végső küzdelem.
A küzdelemnek hatig végződni kell, mivel a kiadóhivatal zárása után a
szerkesztőség utalványait aznap nem váltja be.
Viszont, mi legyen ezzel az Egyszerű Plackkal? Itt áll, és nincs egy
jel, amelyből arra következtessen, hogy szükség van rá. Nem... Ez
ijesztő...
Körülnéz.
És feltűnik neki az égő szemű, fekete hajú ifjú, aki nem tekinget a
faliórára, nem rágja az irónt, mindössze néhány szál papír van előtte,
és a nagy részét immár beírta.
Ez kezdő!
Ábrándos lelki életet folytat a témával. Olyasfajtájú tájékozatlan
amatőrnek látszik, aki vázlatot készít. Aki nincs tisztában a
regényírás eukleidészi geometriájával, és a mese részletei egyre
színesebb epizódok feltárásához vonzzák.
Ez az Eukleidész, megjegyzem, nem volt kalandregényíró, vagy ha igen,
Hoggard úr tejcsarnokában még nem látták. Itt a Névhámos említette ezt
a szerkesztőt, amikor a regény részleteivel kapcsolatos vonzó
elkalandozásoktól óvta kollégáit.
- A regényírás eukleidészi elve a vonzó és érdekes epizódok
mellőzésében érvényesül. Mondjuk, hogy én a Sunday Evening Post
szerkesztőségében szándékozom pénzt szerezni egy kisregénnyel. Vegyünk
két pontot - magyarázta szomorúan, mert sajnos, maximum két ilyen
minden kiterjedést nélkülöző pont volt az, amit ő ebben a
szerkesztőségben még felvehetett a történtek után. - Az egyik pont az,
hogy nincs pénzem, a másik pont a befejezetlen regény. E két pont
összekötése életem fő célja. A legrövidebb út közöttük az egyenes.
Megmaradni a vonalnál! Semmi epizód, semmi felesleges lendület, semmi
jellemábrázolás, mellyel hiúságunk türelmetlenül kopogtat vászon- és
félbőrkötéses művek Olümposzának kapuján! Expozíció, nagy fordulat,
érdekes poén és kibonyolítás! Lehetőleg kevés szóval, mindössze a
törött monokli útján, amelyet a detektív előhúz a mellényzsebéből. A
pénztelenség és a benyújtás két pontja között legrövidebb út a
regényben az egyenes vonal.
Többen is voltak, akik nem értették a Névhámos fejtegetését, de
osztatlan helyeslést és tetszést váltott ki. Hiába! Látszik, hogy
medikus volt. I. G. Patkins azon az ellenőrző módon helyeselt, amely
nyilvánvalóvá teszi, hogy ő maga is tudja mindazt, amiről szó esik. Az
egyetlen szerkesztő volt a társaságban, aki személyesen ismerte Z. M.
Eukleidészt, a különleges bűnügyi rejtvény-regényírót.
- Ő írta az Arany oktaéder átmérői című regényt, amihez
kottamellékletet is adtak - magyarázta a gyengébbeknek.
Mr. Plackot azonban nem érdekelte az írás. Ő pénzt akart keresni, jól
táplálkozni, és az ilyen ember nem ér rá írni.
De ma baljós szélcsend ült a tejivón. És mégis! Egyszerű Plack
előérzete azt súgta, hogy: Lesz valami!
És lett! De egészen váratlan valami!
Az ősz Hoggard lórúgását, az időjárás viszontagságai után, az Egyszerű
Plack megjelenése irritálta a legnagyobb mértékben.
És hogy, hogy nem?... Úgy látszott, mintha intene a molett
fiatalembernek. Ha így volt, azt bizonyára nyomban megbánta, mert a
vörös rezonőr egy harsány „Á!... Az én kedves Hoggard mesterem!” -
süvöltéssel vette tudomásul az intését, és általános idegesség támadt a
helyiségben. Egyszerű Plack azután odament a tulajdonoshoz.
- Hoggard mester! A legnagyobb örömöm ebben a tejivóban, ha magát
láthatom! A maga egész lényében van valami... tudja, van valami a maga
lényében...
Mr. Hoggard már régen tudta, hogy van valami a lényében. Ezt a mondatot
ugyan a jókedvű vörös fiatalember sohasem fejezte be, de annyiszor
ismételte, hogy Hoggardnak hinnie kellett az állítást: csakugyan lehet
valami az ő lényében. Egyszer el is határozta, hogy gorombán és kereken
az elé az alternatíva elé állítja Egyszerű Plackot, hogy vagy
megmondja, mi van az ő lényében, vagy kidobja.
De valahogy félt nyilatkozatot provokálni erre vonatkozólag. Különösen,
amióta a helyiség irodalmi vendégei, még régebben, kézről kézre adtak
egy papírlapot, amelyen körkérdés volt, és mindenkinek felelni kellett
rá írásban. Csak hetek múlva tudta meg a tulajdonos, hogy H. G.
Sekszpir a Gránátalmaszínű regények-ből a következő kérdést
cirkuláltatta kollégái között:
ÍRJA FEL IDE, HOGY ÖN SZERINT MI LEHET
MR. HOGGARD LÉNYÉBEN?
Illő jutalmul egy megfejtőt sorsolunk ki!
A válaszokat Mr. Hoggard sohasem tudta meg. Mélységes emberismerete
megóvta attól, hogy túlságos eréllyel igyekezzék tájékozódni a beérkező
feleletekről.
Így állt a helyzet, illetve, így állt a vidám, gömbölyű Vörös Plack,
zsebre dugott kézzel és csodálatosan feszülő nadrágban, a tulajdonos
előtt.
- Nézze, ha ordít, akkor nem tárgyalunk - kezdte a bűnügyi regények
megrúgott, zord patrónusa. - Viszont, komoly üzletről van szó. Itt
kereshet... - tűnődve szortyogtatta a pipáját, mint aki nem akar a
sötétbe ugrani tékozló ígéretekkel - igen... itt kereshet könnyen...
négy túrós süteményt... De csak, ha nem ordít!
- Miről van szó? - suttogta a vörös olyan lágyan, mint az alkonyi
szellő Ibéria legszebb öblei mentén. - Mivel szolgálhatok? - zizegte
odaadó nekidőléssel a pénztár pereme felett, mintha Júlia erkélyénél
állna, és szerelmét bizonygatná az öreg Hoggardnak. A tulajdonos sűrű
pöfékeléssel szólt:
- Nekem van egy vidéki rokonom...
- Hála Istennek! Megteszem!
- Azt se tudja, hogy miről van szó.
- Miről lehet szó? Kalauzolom, ha akarja, feleségül veszem a lányát,
betársítom a tejivóba, esetleg megölöm a zenélő autogénvágóval, pedig
ezzel feláldozom a legzseniálisabb ötletemet.
- Most térjünk a tárgyra...
- Nagyon helyes: beszéljünk a túróslepényekről! - súgta mohón, és olyan
hangon, mint valami letört operaénekes, aki a sokféle kezeléstől
teljesen berekedt.
- Hohó! Egy morzsányi előleget sem adok! Először maga szállít!
- Milyen helységben él a vidéki rokon?
- A vidéki rokon itt van a tejivóban.
- Értem. Tolni kell. Hová? - súgta készségesen vagy inkább elszántan,
mint valami rettenthe-tetlen összeesküvő egy sötét erdőben.
- Vidéki rokonom nem béna. Jelenleg még nincs semmi baja, de szeretném,
ha később regé-nyeket írna. Rábeszéltem, hogy utazzék a fővárosba, ne
bajlódjon a tanítóskodással, megírtam neki, hogy itt a szerkesztő urak
könnyen és jól keresnek, ő is lehet egy I. G. Bartholomy, kinőheti
magát egy W. H. Puskenovicsnak...
- Vagy megemlíthet engem is...
- Úgy van. Szóval, megírtam neki, hogy különösebb ész és tehetség
nélkül többet lehet keresni, mint a tanítóskodással.
- Milyen igaza van - feleli kapásból, mivel elmereng a kenyereslány
bokájának nézésében. És követi a bokát, és folytatja az áradozást. -
Maga nagyon okos ember, Mr. Hoggard, elannyira, hogy csodálom...
- Sejtheti tehát, hogy miről van szó. Ha megtanítja ezt a rokonomat
kalandregényt írni, fizetek magának természetben négy kávét és
ugyanannyi túrós süteményt.
- Ennyi az egész?
- Nem nagy munka?
- A négy túrósról beszéltem. Kevés! Uram, ez hat túrósért is fejedelmi
teljesítmény részemről.
- Rendben van. Ott ül a rokon, menjen, tanítsa meg ilyen regényeket
írni, és ha ma este még elad egyet, rendes áron, nem sajnálom magától a
hat túróst sem.
- Erre az ajánlatra csak a kérdéssel felelhetek: mondja, Mr. Hoggard,
hány ló rúgta fejbe önt annak idején?
- Egy. De ez, hál Istennek, úgy gyógyult, hogy sohasem írtam regényt.
Vitának nincs értelme. Ha maga nem vállalja, keresek más oktatót. Hat
túróssal úri módon fizetem. Most négy óra van, maga tíz perc alatt
megtanítja őt az egészre, kicsit segít neki, és hatkor ott lehet a
regény akármelyik színesnél. Maga majd elintézi, hogy azonnal olvassák.
- Igen - felelte kidüllesztett mellel -, engem jól ismernek a szakmában.
- Azért mégis lehet, hogy eladja - biztatta Hoggard -, mert maga a hat
túrós miatt nagyon erőszakos lesz.
Ezután homlokára húzta sapkáját, mintegy audiencia után visszavonulva a
kancelláriába, és hátrasüppedt a foszló bőr karosszékben.
Ugyanis kétségtelen volt, hogy a visszautasítás, Egyszerű Plack
jellemét véve alapul, nem komoly, és a vidéki tanító oktatását mégis
elvállalja. Hogy kicsoda a rokon a helyiségben, arra nézve nem kellett
bővebb felvilágosítást adni, mert a vörösnek mesterdetektív szimatja
volt. Bármelyik szerkesztő arckifejezéséből, hat lépésnyiről
megállapította, hogy az illető cowboyregényt ír, detektívet, vagy
India ősvadonjaiba vezeti el az olvasót, egy elveszett vőlegény
nyomában. Ezt csalhatatlan jelekből konstatálta. Más volt az eset, ha
valaki a szomszéd asztal alá gondolkozott, és más, ha a plafonra
töprengett. Az Egyszerű Plack nyelvújító összevonása volt az ilyen
kifejezés: ige és helyhatározó segélyével. Hosszan belégondolkozni a
kávéba, vagy: sétagondolkozás, szemmel a süteményes tálca nyomába stb.
E leírások általában a szerkesztőket írás közben jellemezték, ha rövid
szünetet tartottak, hogy megtalálják az utolsó láncszemet, mely a
tettes torkára forr. Vagy kitaláljanak egy szót, mely oázis lehet:
Gidra, Palmira, Wadumár stb. És tűnődésre adott alkalmat, amikor az
volt a kérdés, hogy ki adta le a lövést, ha valamennyien negyvenötös
coltot viseltek, és a seriff egy pillantással a gyilkos golyóra, így
szól: „Well! 6,95-ös Mauser, Istenemre!”
Szóval, amikor az érdekes fordulat már megvan, és az író még éppolyan
kevéssé tudja, mint majd annak idején az olvasó, kinek lehetett itt egy
6,95-ös Mauserja? Vagy miért volt a hercegnő étkezőkocsija üres, mire
befutott Kronstadtba? Esetleg: hogy találhatta meg Dickson a kályhában
Erick levelét, amikor két nap előtt Evelyn postára adta?
Fogas kérdések az olvasónak, izgalom, az írónak nagy fejtörés, és
esetleg azt is mondja halkan: „A fene azt a nyakéket!”
Egyszerű Plack hat lépésről megmondja, hogy itt egy oázisról van szó,
amott egy ujjlenyomatról, imitt egy kombinációszár, emitt egy seriff.
Csak a Névhámosnál jött egyszer zavarba. Névhámos, a szerelmi regények
írója, a hajába gondolkodott. Ez így történt: jobb kezével széles,
nyugodt mozdulatokkal vakarta a haját, és a baljával gondolkozott. Ezt
Plack állította, mivel a bal kezét nézte az enyhe fejbőrmasszázs közben.
Egy alkalommal azonban összehúzott bal szemmel a mennyezet jobb sarkába
bámult!
Ez kizárttá tette a Vörös Plack számára, hogy Névhámos arról a bizonyos
grófról írjon, aki saját sofőrjének álneve alatt elvisz a Riviérára egy
varrólányt, és belekeverednek a nagyfejedelemség botrányába!
És Plack hirtelen rákiáltott:
- Sztratoszféra!
A Névhámos önkéntelenül és védekezően behajtotta kéziratát:
- Maga olvasott a hátam mögött?
- Nem! Maga a mennyezetre nézett! A maga grófja a Riviéráról a
sztratoszférába megy! A masamód mint potyautas elbújik a navigátor
poggyászában!
- Nahát, nem találta el! Maga nem egy mindentudó! Amikor felszáll a
sztratoszféragömb, a masamód az utolsó pillanatban ráugrik, úgyhogy
muszáj bebocsátani a gondolába.
Plack legyintett:
- Velence vagy Riviéra, nem nagy különbség.
Szóval, jelenleg kiváló szimatjával az oktatásra váró tanítót kellett
megkeresnie. Két embert látott mindössze olyant, aki nem szerkesztő. Az
egyiket már előbb felfedezte: az az égő szemű, fekete ifjú volt, akiről
megállapította az imént, hogy bizonyára új ember, aki most szenvedi át
a lelki Rubikont, midőn az írók elsőszülött idealizmusukat, nagy
témáikat, világnézetüket és álláspontjukat áldozatul mutatják be a
gyakorlati élet szürke istene előtt. Ez a feketehajú tanító nem lehet.
Mellette ül, illetve dűl, R. I. Pugacsev. Teljesen részeg, könyökével a
fal felé borulva, elaludt. És előtte... Igen! Ez nem kevesebb! Két ív
beírt kézirat, amit félbehagyott, és az is bizonyos, hogy a Sánta
detektív regényének kézirata.
Félig mögötte ül valaki...
Haj! Megvagy!
Ez tanító! Ez olyan tanító, hogy tanítani kéne az iskolában. Ez az
ember foglalkozásának őstípusa!
Ő az!
Pro primo: kemény kézelőt visel! Pro szekundo: két ujjal ádámcsutkája
alá igazítja a gallérját, és ha volna némi kétség: ez a gallér mosható,
de viselhetetlen kaucsuk!
Tanító!
Kissé sovány, hosszú egyén, öltözete viseltes, de ápolt. Válla,
könyöke, feje szögletes. Csupa szöglet.
Lehet, hogy mértant tanít!
Most maga elé tartja a kéziratát, és önnön pedantériája iránti
mélységes megelégedéssel nézi. Ez a megelégedettség nem a tartalom
elfogult tisztelete, hanem az írásbeli mű jeles külalakjának szól.
Ez nyilvánvaló az arckifejezéséből! És abból is, hogy szemüvege van, de
ennek ellenére emelt fővel, messze maga elé nyújtva nézi a papírt.
Lehetne olyan szemüvege is, hogy nem kéne küzdeni a távolbalátással, de
ő már több éve nem tudta rászánni magát, hogy új szemüveget vegyen. Új
szemüveget venni, ezt még ökonomikus gondolkozása elviselte volna. De
ott állni egy teljesen ép, elsőrangú, régi szemüveggel, amit eldobni
Isten ellen való vétek, elajándékozni bűnös tékozlás, ez az, amiért a
szögletes úr tanító! Ez az, amiért, ha Egyszerű Plack szemüveges embert
lát, aki igen távoli distanccal újságot olvas, pláne kéziratot, melynek
külalakja jeles, habozás nélkül kiált: ez tanító!
Igen, ez az, aki vidékről jött regényt írni, és ez az, vitathatatlanul,
mert ha fejbe rúgta volna egy ló, úgy pontosan olyan lenne, mint az ősz
Hoggard! Vörös Plack néhány gyors félfordulattal nyugodt
elhelyezkedést biztosít magának a nadrágjában, és máris odalép:
- Uram, maga az én kezem alatt csodákat fog művelni!
A pedagógus meghökkent:
- Nevem David Wolfland.
- Majd ezen is segítünk! Van egy remek nevem dugaszban, évek óta. Máris
az öné. W. H. Armstrong! Isteni! Mi?!
...Ezzel maga elé húzza David Wolfland és W. H. Armstrong kávéját. De
ezek a vidékiek valóságos pokrócok. Három csontos, nagy ujj visszahúzza
a kávét. Szép kis jellem! Az ilyen csak hordjon sárcipőt!
- Bocsánat! - szól a pedagógus mint tanítvány - ez az én kávém.
- Igen? Hasonlít az enyémre... No, mindegy. Egy kávén nem múlik.
Sietnünk kell, négy óra van. És hatra önnek be kell fejezni egy
remekművet, útbaigazításom alapján. Azt hiszem, Mr. Hoggard beszélt
rólam?
- Igen, ezért nem is lepett meg a viselkedése. Hát, kérem, én nagyon
örülök, azt hiszem, ha egy kicsit gondolkozunk és beszélünk...
- Sajnos, erre most nincs idő. Most írni kell. A gondolkozás csak
felesleges időpocsékolás volna. Ha megengedi, kiiszom a kávéját és
megfizetem, így a kávé se vész el, és végeztünk is valamit, mert ön
addig felolvassa, amit alkotott. Tehetséges írásnak látszik...
A határozott gesztus, mellyel Egyszerű Plack maga elé húzta a kávét, és
fait accompli elé állítva a tanítót, azon nyomban felszívta a fölt,
elsöpörte a vidéki kézelő ellenállását. A mandzsetta gyenge karakter,
ha kemény is. Törik, de nem hajlik. És a szögletes tanító sokban
emlékeztetett egy gömbölyű szegélyű, ódon, de tiszta kézelőre.
Ezt a tanulságot szűrte le a kávéból Plack, midőn felszippantotta a
fölét. És a tanító, hallván, hogy olvasásra biztatják, nyomban
felragyogott a szeme. Most már semmi mással nem törődött.
Közös vonás lett ez itt mindenkiben, amint betette lábát a helyiségbe.
Két szép dolog van a világon:
Két órán keresztül felolvasni! Saját műveit! Megrészegedni önnön
hangjától. Megmámorosodni a rendelkezésre álló fülektől! És a tanító
máris vette kéziratát, nyelt egy kéjeset, előbb ádámcsutkáját, majd
szemüvegét megfelelően rögzítve, bevezetésül így szólt:
- Ez inkább szintézis... Illetve, pontosan: egy rövid elemzés, írtam
úgynevezett tantervet!
- Sajnos - felelte habzsolás közben az Egyszerű Plack -, kiadóinknál
manapság úgy tantervekben, mint elemzésekben a kereslet erősen
hanyatlott. De azért csak olvassa...
- Kéziratom mintegy húsleveskocka-kivonat formájában adja a
kalandregények úgynevezett alapelemeit. Vagy száz regényt olvastam át,
és az alábbiakban foglaltam össze tapasztalataimat - és olvasni
kezdett:
- A fogalmak tisztázása: Légió: Vidám, vakmerő, durva és menetelő
katonai alakulat. Regényalakok: elállatiasodott, kegyetlen és durva
gyilkosok. Elemberesedett, kegyetlen és durva állatok, akikben van
szív, nem ismerik a félelmet és - naivak. Mellékalakok: Arab zsoldban
kémkedő garázdák. Hős: Fiatalos külsejű, tréfás, de legyőzhetetlen
egyének. Gondtalan ifjak vagy lefokozott tisztek. Ajánlatos kezdet:
Kocsma vagy kantin, ahol egy mind ez ideig legyőzhetetlen,
valószínűtlenül hatalmas katona garázdálkodik. Valószínűtlenül karcsú s
csinos légionista, igen udvariasan, félig agyonveri, majd visszaül a
helyérc, és illatosítja magát. Nemes ügyért néhány légionárius
veszélyes vállalkozásba fog, súlyos kockázatok árán minden sikerül, és
céljukat elérve, becsületrendet kapnak, továbbá készpénzt. Helyenként
ajánlatos egy lefokozott tisztet rehabilitálni. Sűrű kiszólások: Nom du
nom, garde, piszkos csirkefogó stb. Szahara: rendkívül meleg terep.
Időnként a számum mindent elsöpör. Célja, hogy a menetoszlop szenvedjen
benne. Menetoszlop: Felismerhető vánszorgásáról, állandóan hiányos
vízadagjairól. Útközben sokan kidőlnek, és mire a csapat eléri a
kijelölt oázist, a menetoszlop már egyetlen emberből sem áll.
Plack eddig melyen elgondolkozva evett, és a probléma foglalkoztatta:
hogyan lehetne hatig megírni egy regényt. A hirtelen szünetre azonban
felfigyelt:
- Nagyon tehetséges, csak húzni kell az elejéből. És a tempó igen
fontos. De úgy nagyjából jól hangzik.
- Mint tanár, meglehetős stílusérzékkel bírok.
- Arról hamar leszokik majd. Senki sem jön a világra mint regényíró. Az
emberek előbb a világra jönnek, és csak aztán írnak. És csak később
kezdenek pénzt keresni. - Most nagyot horkant a közelben a részeg
álomba merült R. I. Pugacsev, és Plack odanézett. Hoppla! Szeme
villogva tapadt a félbehagyott két ívre, amely a részeg előtt fekszik.
Szinte gazdátlanul.
- Miután negyed öt van, nehéz lesz hatra befejezni - mondja a tanár.
- Nem érdekel, hogy négy vagy öt van! A túrós, az hat! Ezt tessék
tömören megjegyezni! És most fogjunk hozzá! Detektívregényt fogunk
írni! Igen! Remek! És hatra megleszünk! Az eleje már kész! Két ív!
Arról szól, hogy egy nagy értékű ékszer eltűnt...
- Nyakék - biztatta a tanító, akinek lázasan csillogott a szeme.
- Bravó! Szóval, tisztában van az egyetlen fő törvényével a
kalandregénynek: az olvasó gyűlöli a reformokat! A detektív pipázzon, a
bűnös legyen cinikus, és az ékszer legyen nyakék. És főleg, az író ne
akarjon okosabb lenni. Ne írjon prémboás hölgyet, aki titokzatos, mert
a titokzatos hölgy az szürke ruhás, és lehajtott fejjel siet. Látta
volna, mennyire megbukott egy regény, amikor valaki okosabb akart lenni
önmagánál, és nyakék helyett egy platina harisnyakötő tűnt el szerinte.
Ezen bukott meg. Itt nyakék kell! Egy milliókat érő nyakék a cári
ékszerek közül. Olcsó és nem ráz. Egyszerű és biztos! Szóval, most
elmondom nagyjában, ami már készen van - és átpislogott a gyanútlan R.
L Pugacsev kéziratára -, amit nem kell megírni.
- Miért nem kell?
- Mert megvan!
- Ki írta?
- Maga... Ne tessék úgy nézni! Maga írta és kész! Illetve, kész, tehát
maga írta! Most fogjon hozzá, és két ívvel végezzen. Ez harminckét
oldal. Addig csak kevés történt. A nagy detektív egy éjszaka arra lett
figyelmes, hogy váratlan megbízatást kap. Azonnal felkelti segédjét,
Watsonkint vagy Blatsont, és közli vele, hogy alapos a gyanúja. A
megbízás összefügg egy hölggyel, aki apróhirdetés útján közölte a
detektívvel, hogy megzsarolták. És ez külön másfél ív!
- Hogyhogy?
- A zsarolás!
És lehunyt szemmel, drámaian, mint aki féltett kincsétől válik meg, az
Egyszerű Plack előhúzott egy piszkos papírt a zsebéből. Ezt nem akarta
feláldozni a tanítónak. Ez a legújabb találmánya volt, biztos csalétek
minden írónál, aki szeretne hatra elkészülni, s nincs elég anyaga. De
végre is a lopott két íven kívül belátta, hogy ezt is hozzá kell tenni
a regényhez, különben nem lesz meg.
- Vegye! Ne is lássam! Egy darab szív, amit most odaadtam. Egy darab
kalács, egy fél pohár kávéval és több, mint öt cigaretta...
A tanító mély tisztelettel vette át a papírt, amelyen ez állt, iromba
betűkkel:
NINCS KEGYELEM! EMBEREIM FIGYELIK, HOGY ÉRTESÍTI-E A RENDŐRSÉGET. HA E
SOROK ÁT ADÓJÁVAL HARMINCEZER DOLLÁRT KÜLD, ÚGY MEGMENTI
HOZZÁTARTOZÓIT! ELLENESETBEN T. CSALÁDTAGJAITÓL MÁRIS ELTEKINTHET!
BANDÁM NEM ISMER IRGALMAT! HA BÁRMIT MEGKÍSÉREL, ÚGY FELTÉTLENÜL JAJ
LESZ ÖNÖKNEK.
MARADTUNK VÉRFAGYASZTÓ TISZTELETTEL:
A HALÁLFEJESEK!
A szöveg olyan hézagokkal, olyan nagy betűkkel volt írva, hogy egy
teljes oldalt betöltött. Időnként utasítás a nyomda számára, hogy: „ide
halálfejes klisé jön!” Azután utasításként szerepelt, hogy a
nyomdásznyelven „durchschuss”-nak nevezett sorközöket lehetőleg sűrűn
alkalmazzák. Minden ritkított, nagybetűs sor közé hármat-négyet!
A tanár megilletődötten nézte a kezébe adott papírt, és kissé
csodálkozott, amiért a szövegnek olyan különleges értéket tulajdonít a
vörös. Közben Plack egyetlen, gyors, de biztos mozdulattal az alvó
Pugacsev asztaláról ellopta a két ív detektívregényt!
Ez legalább tisztességes formája a helyiségben előforduló lopásoknak.
Ő, kérem, őszinte! Ő nem álszenteskedik, ő nem plagizál! Plagizálni
megvetendő cselekedet.
Ha ő lop, akkor nyíltan és becsületesen lop!
Nem úgy, hogy átfésüli a más regényét, egy erődöt oázisnak nevez, és
egy seriffet kanadai csendőrnek. Ő nem ismeri az alattomosságot. Nincs
a vérében!
És zsebre tette észrevétlenül Pugacsev kéziratát.
Ehhez most már csak az kell, hogy a Pugacsev regényében szereplő
detektívet az elvetemült rablók harminckétszer megzsarolják, egy oldal
terjedelemben, ritkítva, csupa nagy betű, halálfejes klisé stb.
Harminckét zsarolás az két ív.
Ez volt az ő remek patentje.
Ha sürgős a kézirat befejezése, akkor egyetlen, öt sorból álló,
halálfejes zsarolólevelet kell írni, tizenhatszor vagy harminckétszer.
De miért ne akadhatna olyan elvetemedett cinkos, aki negyvennyolcszor
zsarol? Az három ív, úgyszólván potyán.
Öt óra tájt ez a trükk aranyat ért volna!
Lehet hogy ma még elsüti egyszer. Most csak az kell, hogy a tanító is
megírjon két ívet a regényből, akkor a lopottal és a gyorsan
elkészíthető harminckét zsarolólevéllel kész a hatíves regény. Ahány
oldallal lemarad ez a távolbalátó mamlasz, annyi zsarolást még elbír a
detektív, mielőtt lecsapna a bűnösökre. Egy hatíves regényben elegendő
hely akad ahhoz, hogy közbeszúrja az előre elkészített
zsarolóleveleket, egyenként. Hogy azonos a szöveg, ez csak növeli a
feszültséget.
Találmányát elnevezte az „Áramvonalas oldal”-nak.
Később, amikor közkinccsé vált a tejcsarnokban, „Dzsóker Levél”-nek
hívták, mert minden detektívregényhez mindenkor közbeszúrható, és
helyettesít egy oldalt.
- Hát áldoznak ilyesmire a kiadók? - kérdezte a vidéki tanító -
megcsináltatják a halálfejes rajzokhoz szükséges kliséket?
- Az mindig van! - megtapogatta a zsebeit. - Tegnap nálam is itt volt
egy. Halálfej és fekete kéz minden regényszerkesztőségben igen nagy
mennyiségben található. A fekete kéz még az ajtótáblákra is alkalmas. A
főbejárat, a számfejtőség vagy a pénztár jelzésére. Ezenfelül
mindenféle regényben előfordul valami névtelen levelet író, cinikus
bandita, ilyen jelzéssel.
- Szóval, nekem mit kell írni?
- Mindenfélét, de gyorsan. Addig én elkészítem a megfelelő számú
zsarolólevelet. Maga meg olyasmit írjon, hogy a levél nyomán eljutnak
egy trafikhoz, amely mögött egy magányos kastély áll. És titokzatos
verkliszó hallatszik az elhagyott melléképület felől. A verklis helyett
egy zsarolólevelet találnak a néma házban. Esetleg a kastély tavában a
megbízó öccsének hulláját ismerik fel, de lehet a hulla egy szekrényben
is. A detektív nem szól semmit, de nyomon van...
- És ki a tettes?
- Várjon! Én még nem vagyok nyomon... Megvan! Egy zsarolólevél nyomán
eljut a detektív Li-Vung csapszékébe, és talál egy hatágú kulcsot, ez a
regény címe: A hatágú kulcs. Ezt a dél-kínai titkos szövetséget már
legendának hitték, de most kiderül, hogy újra folytatja zsaroló
tevékenységét a „Sárga Veszedelem” alapjára, amely egy szekta. A
detektívet foglyul ejtik, de a házat megszállja közben a rendőrség,
úgyhogy az általános zűrzavarban a detektív elmenekül egy vasajtón át,
amit a hatágú kulcs nyit. Kiderül, hogy ez titkos átjáró volt a
kastélyban, és miután három zsarolólevelet találnak a cinteremben, nem
kétséges a megoldás: a megbízó saját öccse Li-Vung cinkosa volt, és ez
okból fojtották bele a tóba. A verklis hordta szét a leveleket, és
mikor Li-Vung hűvös mosollyal a villamosszékre lép...
- A vérpadra lép. A villamosszékre ülnek.
- Hát akkor ne írjon semmit. Ez komplikálná a mesét. Mondjuk: Li-Vung,
mielőtt kezére tehetnék a bilincset, önkezével véget vet a
főfelügyelőnek, és leugrik a csapszék hatodik emeletéről, a mélybe...
- Értem.
- Nem baj, ha leírja, majd elég zavaros lesz. Ne felejtse el, hogy
Watmonson, a detektív barátja, feleségül veszi a grófnő
társalkodónőjét, és magukhoz veszi az árvát...
- Miféle árvát?
- Ezt se tudja nélkülem kitalálni? - förmedt rá a Vörös Plack. - Egy
árva ötlete sincs? Fogjon hozzá! Ez a fontos! A két ívért, amit
Hoggarddal nem kötöttem ki, majd maga fizet.
- Nono - szólt óvatosan az oktató -, mit kell fizetnem?
- A saját kávéját! Nem tudom, vidéken hogy vannak ezzel, de itt, külön
két ív nélkül is, minden vendég ki szokta fizetni a saját kávéját.
Fogjon hozzá!
A tanár, beletörődve sorsába, írni kezdett.
Egyszerű Plack ismét felállt zsebre dugott kézzel, és körülnézett. Még
nem kezdte el a harminckét zsarolólevél gyártását. Egyrészt baj lehet a
két ívvel. Az igaz, hogy Pugacsev álma mély. No de az ördög nem alszik.
Ha Pugacsev felébred, úgy a helyiséget élénken foglalkoztatja majd az
„eltűnt kézirat rejtélye”. Mit csinál ilyenkor egy mesterdetektív?
Pugacsev előtt még ott hevert számos üres kéziratpapír.
A megoldás egyszerű. A zseniális tettes bűnét elleplezi, és ha
nyomtatásban megjelenik az ellopott két ív, akkor legfeljebb a tanító
kap ettől a Pugacsevtől két pofont. A Vörös Plack azért nem riad
vissza. Vállalja ezt a kockázatot.
Elfödi kissé testével az asztalt, öngyújtója kattan, az alvó előtt
heverő üres kéziratlapok lángra lobbannak.
A láng felcsap, és átfogja a papírcsomót.
- Hejhó! Vizet! - kiáltja Plack, az égő kéziratoldalakat az alvó elől a
földre dobja, és izgalmában ráönti Z. R. Wutkins limonádéját. Ilyen
izgalmában az ember nem tudja, mit tesz. És ezt a Z. R. Wutkinst
különben is utálja.
Pillanatnyi zűrzavar, a fölriadt Pugacsev ámultan néz kéziratának
hamvaira, és valaki besüvölt a kavarodásba:
- Mindig mondtam, hogy Pugacsev egy lángész! De Hoggard úr, mint egy
álmában megzavart oroszlán, két öklére dőlve, felhatalmasodik a
kasszánál:
- Nekem a Pugacsev úr ide részegen többé ne tegye be a lábát! Ezt
százszor megmondtam! Itt nekem tüzet csinál! Alszik, ezt én nem
tűrhetem!
- Mi baja van? - kérdi Pugacsev álmosan, és feléje megy. Hoggard tudja
jól, hogy ez egy rabiátus szerkesztő. A felriadt oroszlán egy oktávval
lejjebb folytatja:
- Ez itt tejcsarnok, kérem! Itt írni szokás, és nem aludni!
- Köszönöm - feleli szemtelenül és rezignáltan Pugacsev. - Eddig azt
hittem, hogy ez egy rendező pályaudvar, ahol kávézni szoktak, és nem
írni. Fizetek!
Az Egyszerű Plack ismét körülnéz. Ez az ő pampája, prérije, örök
vadászmezője, ahol csillogó szemei szüntelenül kutatnak. A
zsarolólevéllel még ráér vagy félóráig. Addig ezt az ötletet esetleg
eladhatná még valakinek. Nem rossz. Ha egyszer megtudják, már úgysem
cikk többé. De most! Hirtelenében rásózhatná még valakire.
Pugacsev ásítva távozik. Hoggard gyapjúsapkája mögül látja, és miután
kilépett, energikusan szól:
- Mégiscsak tűrhetetlen!
Ezzel visszahúzza a sapkát, és hátradől a bőrtámlára. Egyszerű Plack
viszont, a tanító esetéből kiindulva, ismét újoncra vágyik. A csillogó
fekete hajú, sápadt fiatalembert nézi. Úgy látszik, leírta az utolsó
kéziratoldalát. De nem! Még egy oldalt előkapirgál a zsebéből, föléje
hajlik, sóhajt és ír.
Ki ez?
Nem vitás, hogy Nanynak tetszik. Ha úgy vesszük, ez a kenyereslány
részéről bizonyos fokig inkorrekt eljárás a törzsvendégekkel szemben.
Ez a fiú pótolhatna egy kátyúba jutott szerkesztőt. Mert sehol némi
kátyú. Jó napjuk van ma a kalandregényíróknak. Azazhogy mégsem. A
tanító int! A tanító.
Hogy az a!... Odasiet:
- Miért nem ír?
- Bocsánat, mester, miért megy a megbízó éjszaka fel a detektívhez, és
miért nem nappal?
- Ez később majd a detektívnek is feltűnik. És gúnyosan kérdezi
segédjét, hogy mi a véleménye erről. Watmons azt mondja, hogy azért
jött fel az illető éjszaka, mert sürgős volt neki az ügy. A detektív
erre csak kacag.
- És mit felel?
- Nem szól semmit, hanem azt feleli: „Gondolja? Majd meglátja, hogy egy
ilyen apró körülmény milyen fontos lehet.”
- És mi volt az oka?
- Az majd kiderül a végén. És ha nem, ki gondol a regény végén, annyi
megoldott rejtély között, pont erre az egyre? Maradjon ez örökre az
olvasó titka.
És otthagyja a tanítót. Ismét a feketehajúval foglalkozik gondolatban.
Meg kell tudni valamit róla. Elhatározta, hogy felderítő járőrbe megy,
mint bizonyos különlegesen kiképzett sivatagi járőrök, melyeknek
skarlát köpenyük van, ponyár nevű tőrt hordanak és rettenthetetlenek.
Nevük még ma sincsen tisztázva. Egyik író szerint szahariánok, mások
szpáhinak mondják, sőt, L H. Walt Whitman azt állítja, hogy a ponyár
nem tőr, hanem gör-becsre töltött karabély, kisebb, mint a Lebel-puska,
de nagyobb, mint egy negyvenötös colt. Plack erre azt mondta, hogy az
okfejtés itt coltpontra jutott.
Közbeszólásáért megfenyítették.
Most tehát elindult, hogy felderítsen valamit a feketehajúról. És mint
egyetlen kövér menetoszlop, Nanyhoz sietett.
- Kemény volt a túrós sütemény ma - kezdte látszólag közömbösen, mint
ama mesterdetektív. - Nincs mindennap friss?
- És ha van? Négy éve jár ide, még nem vásárolt süteményt.
Egyszerű Plack nem tört meg a fejére olvasott statisztikai kimutatás
súlya alatt.
- Nem mint vásárló, hanem mint fogyasztó nyilvánítottam véleményt...
Mondja, Nany, nem ismeri azt a fekete hajú fiatalembert?
- Sajnos... - felelte Nany, és sóhajtott. Tetszett neki a fiatalember,
holott bizonyára nem könyvelő, akivel bejárhat a környékről kisautóval
mozikat látogatni. Nem lehetetlen, hogy a környéken lakik, de még a
legkisebb autó tulajdonosának sem hinné az ember. Míg ezt gondolta,
elfeledkezett Egyszerű Plackról, és egyik tenyerén magasra tartva a
tálcát, átment a helyiségen, mert Hoggard megütött a tenyerével egy
csengőt a pénztárfülke márványlapján, és ez azt jelentette, hogy meleg
pogácsát küldtek a konyhából.
Egyszerű Plack, ahogy a vezetékneve is mutatja, minden külön formaság
mellőzésével a fekete hajú asztalához telepedett.
- Jó napot. Mit ír?
Az idegen ráemelte nagy, fényes szemét, szomorúan:
- Búcsúlevél...
- Jó cím. Csak még egy szó kell hozzá. Mondjuk, az Öldöklő búcsúlevél.
És a végén kiderülne, hogy a detektív felesége a tettes. Nem ilyen
búcsúlevél?
- Ez a búcsúlevél halálos.
- Nem rossz. A halálos búcsúlevél. És miről szól?
- Valaki öngyilkosságra készül - magyarázta a fiatalember. - Eljön az
ideje, utolsó levelét írja...
- Most jön a fordulat.
A feketehajú rábólintott:
- Úgy van. Odaül egy kövér, vörös hajú mamlasz, és az illető nem képes
befejezni a levelét, amíg...
- ...amíg a rendőrség jön! - folytatta lelkesen, és az ismeretlen
kávésbögréjét kissé nyújtott nyakkal megtekintette, de üres volt már. -
Az ifjúnak nincs ideje öngyilkosságra, de a búcsú-levelében már
vállalta, hogy ő a tettes, és véletlenül az ujjlenyomata is egyezik.
Most valaki zsarolóleveleket ír, mert az öngyilkos életben maradt! Ez a
bonyodalom.
- Meghal - rázta a fejét a csillogó szemű fiatalember. - Igaz, hogy
pofozkodik előzőleg, de meghal.
- És hová rejtik?
- A kéménybe - szólt közbe Martin, aki éppen ott ácsorgott. - Elsőrangú
ötlet. De itt mindent lenéznek, ami a másé.
- Ezt nem mondhatja a szerkesztőkre - jegyezte meg indokoltan Z. H.
Bartholomy a másik asztalnál. - Inkább alig van az urak között egy is,
aki sajátját írja.
Senki sem sértődött meg, mivel az „egy is” közbeszúrást kivétel nélkül
valamennyi magára vonatkoztatta.
- Különben a kéményt - mondta az Egyszerű Plack - G. L. Robinnak én
adtam át tavaly, egy ötvenezer fontos letét befejezéséhez. A kéményt
tehát nem maga találta fel.
- Ilyesmiben nincs új a nap alatt - felelte epésen Martin -, kivéve
talán a Néma írógép című művet.
- Hát én mondok magának újat! - kiáltotta dühösen a vörös. - Tavaly
eltettem láb alól egy portugál özvegyet, és bonbonnière-ben vitték
Lisszabonból Pekingbe. A titokzatos hamvakat a „Forradásos” ellopta a
krematórium szertárából.
- Jó! - szólt még epésebben Martin - akkor én kitalálom, hogy Warinst
elhamvasztják, és mire Maud megérkezik, valaki zsebre vágja egy
fiolában.
- Ez nem is rossz! - jegyezte meg halkan I. G. Patkins a másik
asztalnál. - Dr. Dettlingtonnál lehetnek fiolák...
A fekete szemű ifjú szelíden, de igen komoly, határozott hangsúllyal
így szólt:
- Megkérhetném az urakat, hogy elhordják magukat az asztalom
környékéről?
- Miért ne? - felelte az Egyszerű Plack, és odaült Z. H. Bartholomyhoz,
talán itt elsüti még egyszer a zsarolólevél ötletét.
Ez az író hosszan gondolkozott már néhány perce. A zenélő halál című
rejtélyt bogozta, a Teddy Carlton munkában néven közismert sorozatából.
Pedig úgy érezte, hogy ezzel elfor-gácsolja magát. Fél év előtt
szakított Teddy Carlton munkában néven közismert sorozatával. Komoly
cowboyregényeket, népies kiadványokban megjelenő, mélyen szántó
földművesekről írt, és egy-két igazán eredeti bűnügyi regényt. Azonban
a Suttogó végzet-et és az Öldöklő karom-ot (főművei voltak!) az utolsó
centig elvitte két futam. Az Éneklő csákány folytatásos magazinregényét
egy garzonlakásba fektette, de a legnagyobb csapás volt, hogy Miss
Milstone rejtélyes esete ráment teljesen egy szőke hölgy társaságára,
és ez az eset valóban egészen rejtélyes volt, mert Z. H. Bartholomy
hajnalban egy külvárosi tér gyermek-fürdőmedencéjében ébredt, a rendőr
közbelépésére, mert ez nem tűrhette, hogy a kicsinyek odahordják az
íróra, teljes egészében, a gyűrűhinta alatt felhalmozott fűrészport.
- No, hol akadt meg? - kérdi Plack.
- Az alapötlet nem jó - feleli Bartholomy. - Elindítom újra ezt a Teddy
Carltont.
- Jó detektív. Nem zseni, de buzgó és alapos. Nem hagyja figyelmen
kívül a legkisebb részletet sem, és ott csap le a tettesre, ahol ez a
legkevésbé szeretné.
- Befogná a száját? Hatra kell a regény - szólt rá Bartholomy. - Az
volt az alapötlet, hogy ha Teddy Carltont elindítom, akkor Morrison
ismét folyósít húsz dollárt, és kifizetem a motorkerékpárt. Ma
kiderült, hogy kalózregényeket favorizál most a Morrison, és azt
kívánja, hogy Teddy Carlton vitorlázzon egy ügyben a Sárga-tengerre.
- Na és? Mi az egy Teddy Carltonnak? A vitorlázást elsajátítani két
víkend műve, és a jó öreg Bronsonnal nekivágnak a veszélynek, mert nem
ismerik a félelmet.
- De mi történhet egy detektívvel a hajón? A rejtélynek ugyanis Kuala
Lumpurban kell lejátszódni, mert Morrisonnak tetszik ez a név.
- Igazán egyszerű! A hajón el akarják tenni láb alól a detektívet, mert
sejtik, hogy Kuala Lumpurba megy, hogy megoldja Morrison rejtélyes
húszdollárosát. A detektív azonban elhárít minden fenyegetést.
- Nem rossz. Épp egy ív. De, sajnos, nem ismerem a
hajóskifejezéseket... Megvan! Miss Berton, mondjuk, egy csokor
mérgezett tüskéjű virágot küld...
- Úgy van! Minden tüskén bennszülött méreg, de a detektív
gumikesztyűvel veszi át a gyönyörű csokor szélrózsát...
A fekete hajú fiatalember a szomszédban búsan felsóhajtott. Az élet már
nem fájt neki. De fájt ez a sok-sok ostobaság. Viszont a vendégek nem
tehettek róla, hogy itt egy-egy gyilkosság élethalál-kérdés volt.
- Viszont, hogy írom ezt meg hat óráig?
- Megírja!
- De hogy?
- Nagyon egyszerű - felelte a vöröshajú. - A detektívet állandóan
fenyegeti a titokzatos Miss B., aki természetesen a Berton nevű nővel
azonos. Ezen az oldalon mindég csak öt sor van, csupa nagy betű és
ritkítva. De jöhet rá halálfej is.
Így adta el újra a patentját.
- Nem rossz.
- Na látja! Hát időnként a hajó egyik igen gazdag utasa halálfejes
levelet kap. Amennyiben e levél átadójának nem küld, nem ad harmincezer
dollárt, úgy feleségtől és gyermekétől jobb, ha eltekint!... Ez mind
ritkítva, és csupa óriás betű.
- Ezt már mondta!
- Nem győzöm hangsúlyozni. A levél közepén plakátbetűkkel ez áll:
NINCS KEGYELEM!
Most a halálfejes klisé, amit maga belerajzol, és ez következik:
EMBEREIM FIGYELIK,
HOGY ÉRTESÍTI-E
A RENDŐRSÉGET.
- Értem. Egy teljes oldal mindössze néhány szó. De ez csak egy csepp.
- Tizenhat ilyen oldalt elkészítek most négy perc alatt! Az egy ív.
Mert ezt az embert tizenhatszor fenyegetik ugyanígy, tizenhatszor
követelnek harmincezer dollárt, míg végül a milliomos magába roskad, és
Teddy Carltonhoz fordul. A rejtély megoldódik: ugyanez a tettes, aki
miatt Miss Bertonnak gyanúba kell kevernie magát a Kuala Lumpur-i
titokzatos láma miatt. Mondjuk, a bűnszövetkezet jele néhány skorpió és
egy görbe kés.
- Fizetni... - szólt végképp elcsigázottan a fiatalember. A skorpiót
még bírta valahogy, de a görbe kés megadta türelmének a kegyelemdöfést.
Váratlanul egy hang szólalt meg mögötte.
- Nem szégyelli magát?
Nany állt ott a tálcával, és a válla felett elolvasta a levél
befejezését.
...Vegye tudomásul, Uram, hogy e tejcsarnokban, amikor búcsúzom az
életemtől, azzal a tudattal teszem, hogy nem Evelyn az oka halálomnak,
hanem ön! Igenis ön!
Arthur Johnson
3.
A fiú felnézett. Nany arca, fiatalságával és szőkeségével, mint a
napsütés ragyogott felette, és ezt a ragyogást még fokozta könnyel
lepett, két nagy, világos szeme.
- Nem szégyenli magát? Öngyilkos akar lenni?!
- Szó sincs róla! - felelte a fiatalember, és felerőltette volna
vidámmá hangját, de kezdeti lendületéből letört a mondat fátyolos
suttogássá. - Ez az én vidám regényem... A titokzatos titok titka.
- Nekem akar regényről hazudni? Ha ez a levél kibogozás lenne, akkor
idézőjelben írta volna, ami kezdetben lent, végül pedig fent két
vesszőből áll. - És mint a bűnper főügyésze, ha az alibit tisztázó
kérdést szegezi a vádlott tagadásának: „Hol volt ön hatodikán délután
négy és hat óra között?!” úgy mondta, tetemrehívó hangon, mutatóujjával
a papírt verdesve: - Hol itten az idézőjel?
A fiatalember, megtörve a keresztkérdések súlya alatt, csüggedt
beismeréssel szólt:
- Adjon, kérem, egy almás lepényt.
- Nem fogja ezt vásárlással mellékvágányra terelni! Hiába kér itt
lepényt.
- Hát nem bánom, adjon egy tortát - legyintett szomorúan az ifjú, mert
áldozatokra is képes volt nyugalma érdekében, különösen így, életének
vége felé, fél hatkor, a Barbara tejcsarnokban.
A másik asztalnál racionalizált üzemimunkaszerűen készült a regény. Z.
H. Bartholomy sebesen írt, és a hajó legalább százötven csomós iramban
szelte a tajtékzó habokat, míg messziről feltűnt Kuala Lumpur, ez a
zajos, keleti kikötőváros, fényeivel. Mellette, kollégája harmadik
cigarettáját fogyasztva, az Egyszerű Plack már a zsarolóleveleket
gyártotta. A tanítóét is, egyben Bartholomyéval (minden szó csupa nagy
betű és ritkítva, közöttük legalább öt üres sor vagy jelzése egy
klisének).
- Mondja, kérem - kérlelte közben remegő hangon Nany a feketehajút -,
miért szánta magát erre a legvégsőre?
A fiú lassan rágyújtott egy cigarettára, azután sóhajtott. A bánattól?
Vagy beletörődött, hogy e közlékeny alkalmazott a bizalmába férkőzzék?
Ki tudná?
Ismét sóhajtott, azután levette a kemény, cukros fedőlapot, amely
hivatva volt a torta lágy részeit óvni, és szakkörökben grillázsnak
nevezik.
Ezt megette.
Nem kívánta az ínye, és nem ízlett akkor sem, amikor már rágta. Mégis
elfogyasztotta, mert ez a fiatalember ritkán cselekedett kedve szerint,
általában körülményei és környezete tömegvonzásának engedelmeskedett.
Tisztában volt ezzel, és szomorúan ette a kemény fedőlapot, melyet a
szakkörökben grillázsnak neveznek.
- Miért akarja magát megölni? - folytatta szívósan és agresszíven Nany.
- Hogy megszűnjek létezni.
- Ó, maga humoros kalandor!
Nany fantáziája e helyiség szókincsében nőtt fel, és ettől most már nem
szabadulhatott soha.
- Én nem vagyok kalandor! - tiltakozott riadtan az ifjú, mert külső
kabátzsebében Swinburne költeményeit hordta.
- Nem sértő szándékból mondtam.
- Látom, hogy elszomorítja a más baja, és ez szép vonás. Elmondom hát,
hogy miért van vége mindennek. Nevem Johnson.
- Milyen a betűje?
- Tessék?
- Hogy milyen Johnson? I. D. vagy A. B.?
- Nincs betűm. Johnson a nevem, és szeretek egy leányt.
- Ó, ez nagyon szép... - súgta meghatottan Nany, mert valamikor a Bronz
Jércében árusított süteményt, és ide a Rózsaszín szerelmi regények írói
jártak, sápadtak mind, és többnyire vegetáriánusok, akik szerették a
kesztyű és a sétapálca viseletet, joghurt árnyalatú, vizenyősen
világoskék szemük mindig szomorú volt, és vagyonos vagy nemesi ágon
született urakról írtak. Ezek azután rangjukon alul házasodtak a regény
befejeztével.
Innen hozta örökre magával mélységes tiszteletét csalódott vagy
szerencsétlen szerelmek iránt Nany.
- Nem szereti önt az a leány?
- Nagyon szeret. De szegény vagyok.
- Komolyan? - kérdezte hitetlenkedve, mintha ő maga nem tartozna most
is a sárga trottőrcipője árával. - Nagyon szegény?
- Teljesen. Amint hallotta, nekem még betűm sincs.
Ismét sóhajtott. Mert betűi igazán lehetnének.
- Mennyit keres maga hetenként?
- Nem lehet azt így megállapítani... Most, a nyári hónapokban, csökken
a jövedelem.
- Télen mennyi a heti keresete?
- Semmi - felelte, és vállat vont. - Heti jövedelem nincs. Havonként
tizenöt dollár, ami biztos.
- Hát miféle mesterség az, amiből mindössze ennyi a keresete?
- Költő vagyok.
És lehorgasztotta a fejét. Bűn vagy szégyen? Vagy ostobaság?
- A leány kezét megkérte egy tehetős úr... - szólt azután halkan a
fiatalember.
- Márki?
- Nem.
- Mesterdetektív.
- Géplakatos. De saját szabadalma van. Terepszínű kompakt. Divatos
cikknek ígérkezik. Evelyn nem akarja a szakítást, de belenyugodott.
Evelyn szeret, de nincs értelme.
Egy láthatatlan gombócot lenyelt a torkából, és kissé rekedtesre
színeződött a hangja. Nyilvánvaló volt, hogy ez az ember sírni szeretne.
- És nem próbált semmit?... - kérdezte a leány, ugyancsak keserűt
nyelve, és a szomszéd asztalnál Egyszerű Plack elkészült a zsaroló
felszólításaival. Ezeket külön rakták. Itt véget ért a regény. Teddy
Carlton közben, a Két Szürke Toll alapján, lecsapott a tettesre, amikor
ez a legkellemetlenebb volt Jeff Harringtonnak.
- Látja... - mondta közben Nanynak Johnson, és kimutatott a ködös
ablaküvegen. - Ott szemben az a hatalmas palota a Harold Magazin
épülete. Ott írok egy-egy költeményt néha, és elbírálom a beküldött
verseket. Igen sok költeményt írnak az előfizetők, mivel barátaik
unszolják őket. Ha valaha is előfizető lettem volna, vagy volnának
barátaim, akik unszolnak, érteném szomorú sorsomat...
- Na és?
- Milton, a főszerkesztő, hatalmas vagyon ura. Nála jártam házasságom
ügyében. Javítást kértem. Vagy legalább valami készpénzt.
Könyvkereskedést kezdenénk... Mit felelt? Sok-sok szegény ember
dolgozik a vállalatnál, és mindegyik előállhatna a kérdéssel, hogy
miért éppen Johnson? És ahhoz Rockefeller vagyona is kevés, hogy
valamennyi szegény emberen segítsen...
Nany csüggedten nézett a kivilágított palotára, a ködös üvegen át. A
nedves aszfalton görbe esti fények ragyogtak, és sűrű dudálással
megindult a növekvő járműforgalom.
- Ide figyeljen... Próbáljon neki írni egy szép, okos levelet. De
komoly okosat, hogy megismerje, amit tanult maga, amit elképzelt és
amit szeretne, írjon a szüleiről, és hogy milyen vidéken volt
gyermekkorában, meg milyen okos könyveket olvasott. Egy olyan
nagy-nagy, megható levelet, amitől felfedezik!
A lány hangjában annyi lelkesedés csengett, annyi hit világított a
szemében, hogy a fiatalembert magával ragadta.
Miért ne?
Talán felfigyel rá a főszerkesztő. Talán, ha leírja, hogy foglalkozott
klasszikafilológiával, lefordította Chateaubriand-t, és gyalog bejárta
az országot...
- És én átviszem! - folytatta a biztatást a leány, mert látta, hogy
befolyásolhatja Johnsont. - Én szerencsés vagyok! Kétszer nyertem
sorsjegyen ebben a hónapban.
- Rendben van!
Johnson, aki olyan szegény volt, hogy két külön betűvel sem
rendelkezett, elszántan összetépte búcsúlevelét.
- Adjon egy kéziratpapírt!
Maga sem tudta, hogy miért bízott ebben a lányban és ebben az ötletben.
- Igenis...
Hirtelen és szolgálatkészen, hogy ne lankadjon Johnson ambíciója,
odalépett a munka végső lázában százhúsz kilométeres sebességgel robogó
irónja fölött görnyedt Bartholomyhez, és szó nélkül elvett egy
kéziratpapírt.
Bartholomy aznap szó nélkül elvett a tálcáról egy szendvicset. Ez
lehetett e szavak nélküli kapcsolat magyarázata.
Ő most megoldotta éppen a hajón talált Mérgezett Rózsák rejtélyét is, a
megzsarolt Masson esetét és mindazt, amit Teddy Carlton így,
félkönyökével a kandallóra támaszkodva, a letartóztatást követő napon
elmesélt a társaságnak, amikor valamennyien együtt teáztak az öreg Lord
Beverly Folckeston Hille-i kastélyában. Kész a regény.
...Clarence azután kibékült Jerryvel, és Morgon is oltárhoz vezethette
végén Miss Windet.
A vén Tom Carter megtarthatta az Arany Szemüveget, és ott élt a
kertészlakban, most már zavartalanul, a Bussex grófságban.
No és Jimmy, a vidám énekes, visszakerült a Ritz Bárba, ahol azontúl is
úgy szerették, mint a botrányos este előtt, amikor a robbanás
váratlanul megzavarta Tensington egyszerű lakóinak életét.
...Egy reggelen a Rawson Glowner-i fogház udvarára kivezették
Morlandot, és ez a minden idők legelszántabb, egyben legzseniálisabb
rablógyilkosa, akiből, ki tudja, mi válhatott volna, ha más irányban
érvényesíti ragyogó képességeit, befejezte bűnös életét. Hidegen,
elszántan és mosolyogva nézett szembe a halállal, utolsó pillanatig
cigarettázva, míg egy szippantással kilehelte lelkét.
Ezzel a Sárga Tenger Rejtélyének
Vége.
Bartholomy villámgyorsan felragadta irományait, és rohant. Az Egyszerű
Plack az utolsó zsarolóleveleket most már egyedül gyártotta.
Nany odaadta a kéziratpapírt a fiúnak, aki közben a ceruzáját hegyezte.
- Próba, szerencse!
A fekete hajú Johnson írt, és Nany sietett a pénztárhoz, mert Mr.
Hoggard rácsöngetett.
- Miért hagyta maga Bartholomy urat elmenni?
- Hat órára beviszi Teddy Carltont, viszont, ha most elmagyarázza, hogy
miért nem fizet, akkor lekési a kiadóhivatalt... Elfogyott a túrós
sütemény.
Hoggard ráütött kétszer a csengőre, és Martin kénytelen volt befejezni
I. G. Patkinsszal folytatott vitáját egy kémény és egy utazóbőrönd
között mutatkozó jelentős különbözetről, a kémény javára, amelyet nem
szükséges légmentesen záró gumiszalaggal ellátni a peremén.
De mit vitatkozik ilyenekkel? Egyik sem ért hozzá.
- Martin! Telefonáljon Waltonhoz vajas süteményért.
A tanító is elkészült a munkájával, öntelten nézte, és lenyomta az
ádámcsutkáját. Azután átült az Egyszerű Plackhoz, hogy „egyeztessék”.
Közben Johnson írt! Elmondta azt is a levelében, hogy éjszakákon át
korgó gyomorral Platónt tanulta, illetve Szókratészt, és közölte, hogy
milyen programmal áll fejlődése kezdetén, amikor egy ország irodalmi
műízlését, szellemiségét, ha nem is kialakítani és irányítani, de
legalább befolyásolni óhajtja.
Ehhez legalább háromszáz dollárra lenne szüksége.
Igaz! Tizenhét éves korában kimentett a folyóból, élete
kockáztatásával, egy gyermeket. Lewis Sinclair egy beküldött novelláját
zseniális írásnak találta, és meghívta lakására.
A háromszáz dollárból családot alapítana és könyvkereskedést. Így
módjában lenne mester-ségének gyakorlása közben lefordítani
Montaigne-t. De lefordítaná Racine-t, sőt készítene egy korszerű
Puskin-fordítást is, mert ki kell mondania: Az Anyegin egyetlen angol
fordítása sem áll megfelelő színvonalon.
Nem is tudja, hogy mindezt miért közli. Csak úgy. Feltör belőle.
...A háromszáz dollár egy boldog családot indítana el a felvirágzás és
az eredményes munka útján.
Gyorsan borítékba tette. Jött Nany.
- Megvan?
- Igen. Egy levél, amiben igyekeztem szívhez, észhez és lélekhez
szólani.
- A fő, hogy elhatoljon a zsebig.
Nany nem volt anyagias, de a szerkesztő urak örökösen tűrhetetlen
pénzzavara fogékonnyá tette bizonyos célszerű elvek iránt. Most vitte a
levelet. Egyenesen a főszerkesztőnek adja! Bejut hozzá!
- Hová megy? - kérdezte Hoggard, felhúzott gyapjúredőnye mögött.
- Átmegyek Princzhez, hogy magam válasszam ki a narancsokat, mert
csúnyát küld.
A helyiségben már alig néhányan tartózkodtak. Amikor a leány kiment,
ismét két embert vonzott maga után a képzettársításnak azon a vastag
vontatókötelén, amit kevésbé szabatosan úgy is mondanak, hogy „a példa
ragadós”.
A tanító és Plack is elmentek.
A fiatalember nem sok reménnyel gondolt levelére. Alaposan kimerítette
ez a nap. Most jelentkeztek a fáradtság tünetei.
I. G. Patkins közben mégis végzett Warinsszal, és jobb híján eltették
az öreget a park végében egy szerszámkamrában. A Névhámos ásított, és
befejezte a Prérik vad farkasá-t. Éppen olvasta a zárósorokat,
amelyeknél Bob Flemming coltjából az utolsó golyó is célba ért, és
nincs több bandita a Nevadában. Ott állt tépetten, puskafüstös arccal,
vállában sajog a gaz Burton lövése, és megy le a nap...
Bíborszínű sugara bearanyozza a prérit. A dús lombok, a békés völgy, az
ősi vadságban megmaradt vidék felett borong a nyár, és ekkor jön
Elen... Most már mindent ért. Robin elmagyarázta, hogy Burton lőtte le
a bátyját, és Flemming csak aludt azon a vidéken, de ezt nem mondhatta,
Patterson miatt... És jött Elen az alkonyzásban, ahol távoli madarak
egész halkan csicseregtek a természetnek e szelíd, békés, ősi, lágy
ölén...
A sebesültek utolsó hörgése is elhalt, és most végre megölelték egymást
a bíborzó fényezésben, ezután lassan, egészen lassan este lett...
Nelson még sokáig ott maradt a farmon, mert törött lába ágyhoz kötötte.
És a kis Punkertont Flemming és Elen felnevelték...
A támadás emlékezetes napján minden évben összegyűltek Joe Hillarnál,
hogy újra meg újra átéljék az izgalmakat. Bob Flemming megváltozott
Elen mellett, de azért lehet, hogy még egyszer lóra kap, és nekivág a
hegyeknek, ám addig még sok-sok év fog eltelni.
Vége.
Jövő heti regényünk „Bob Flemming ismét lóra kap.”
És Z. G. Stokker veszett légionáriusai elérték végre az „Elzálogosított
Fellegvárat”.
Ez is olvasott!
Amikor olvastak, akkor már jó volt. Tudták, hogy mivel tartoznak
egymásnak. A szigorú bíráló maga sem számíthatott kíméletes eljárásra.
Ezért nem is volt itt szigorú bíráló. A helyiség úgyszólván teljesen
kiürült.
A feketehajú várt, várt, és egyre nehezültek a pillái.
Hoggard kiverte a pipáját a tenyerébe, és egy külön fiókba dobta a
bagót, ahol törött biliárdkréták és rozsdás cukortartók is hevertek.
Álmos volt. Hátradőlt a széken, magára vonta a gyapjúsapkát, és elaludt.
A fiatalember előredűlt a székén, homloka a márványasztalra koccant,
magára vonta a figyelmet, és elaludt.
És álmodott.
Szörnyű volt!
4.
Álom:
A légióból megszökött egy vagyont érő fejdísszel, amelyben négy igen
értékes rubinkőből álló rejtély volt. Ahogy ott hasalt, egy jótékony,
eltakaró számum mögött látta menetelni a légionáriusokat. Az élükön
Garry Cooper. Egy oszlopot tart a kezében. Ő viszi a menetoszlopot.
Nagyon meleg van. Kiveszi hóna alól a hőmérőt.
Harmincnyolc öt.
A sivatag állandó porállománya fel és alá szállong. Rossz nézni. Most
eltűnnek a katonák.
Johnson rohant. A lovát keresi! Ott látja az oázis pálmájának dőlve a
sejket! Mellette Evelyn, körülötte nyolc marcona mesterdetektív
munkában. Az egyik nagyítóval nézi a homokot, a másik ujjlenyomatokat
ragaszt egy bélyegalbumba, és Evelyn a géplakatossal verekszik.
Johnson mint egy ember rohan oda!
Gyerünk! Elő a colttal! A mindenségit! Egyik kezében a lasszó, másikban
a colt, harmadikban a légió híres kék öve és egy könnyű gyorstüzelő
gépfegyver.
Van még nála egy élesre fent sombrero, de ezt elteszi későbbre, ha
másképp nem bírna velük.
Odatoppan eléjük:
- Felszólítom önöket, hogy minden jelenlevő tartsa fel a kezét,
ellenesetben nem állok jót testi épségükért!
A sejk és mellette a légiósőrmester, hóhérhúzó mosolyával, meg sem
moccannak.
- Miféle viccek ezek? - szól végre a sejk. - Itt senki sem fogja
feltartani a kezét.
- Ez esetben tüzelek!
- Ne nevettesse ki magát - mondja mosolyogva a géplakatos, egy percre
sem szakítva félbe dulakodását. - Ez itt a Szahara, ahol ismeretlen
fogalom a hands up, a G. men és a gengszterizmus rendszere még
bevezetésre szorul. Ergo, senki sem tarthatja fel a kezét. Itt nem
tudják, hogy ön halálosan fenyeget, hanem azt hiszik, hogy tornatanár.
És nyugodtan elrabolta Evelynt!
Most valaki a fülébe súgta:
- Azt kell mondani: „Halt! Fixez!”
Boldogan ordított:
- Halt! Fixez! A mindenségit. Fixez vagy lövök. De mi ez? Hol van?
A farm cselédsége közömbösen ődöngött körülötte, és Gordon, a seriff
azt mondja:
- Mit idegeskedik? Ezt mi nem értjük. És mi az ott a kezében?
Egy ponyár van nála! És ahogy körülnéz, látja: ez itt Nevada. Távol az
alkonyatban hófödte keselyűk szállnak.
Több mint lidércnyomás: légionárius egyenruhában áll ott!
Mindenki körüljárja, mert azt hiszik, hogy vándorcirkusz érkezett. És
távolról Evelyn sikoltása hallatszik.
- A házban van!
Jobb kezével knockoutolja a siheder arcú seriffet, aki egy Virginiai
Kölyök, bal kezével torkon ragad egy-egy embert, és berohan. Végig a
hosszú folyosón. Olajfestésű falak... Az egyik ajtónál ez áll kívül:
SCOTLAND YARD
Elrabolt hölgyek osztálya
Berohan. Egy pepita sapkás úr teát főz és pipázik. Sasorra van és
széles álla.
- Evelyn! - lihegi a fiatalember.
- Sajnos - mondja Eddlington főfelügyelő -, amint látja, teát főzök,
tehát a nyomozás holtpontra jutott.
- Kérem! Egy terepszínű géplakatos elrabolta...
- Tudok róla. - Legyintett, azután hegedülni kezdett. - Higgye el,
uram, ez a legjobb kikapcsolódás. Ha fáradt vagyok és hegedülök, utána
nyomban elalszom.
- Mit állapítottak meg?
- Erre nem terjeszkedett ki a nyomozás. Magával hozta az
ujjlenyomatokat?
Idegesen a zsebébe nyúlt, de csak egy lasszó volt benne, továbbá a
Szahara hegy- és vízrajzi térképe.
- Ez Morton műve - mosolygott a detektív. - Ugyanis sikerült
kinyomoznom, hogy a Szaharában nincsen se hegy, se víz, tehát ez a
térkép hamis volt. A halálsugár vegyi képletét ezek szerint nem
vehették el Evelyntől, és lehet hogy egy másik nagyhatalom szerezte
meg. Ön mindenesetre tartsa titokban, hogy nem tud semmit. Egyetlen
láncszem hiányzik csak, és holnap reggel lecsapok rá. Addig nem
tehetünk semmit. Menjen vissza a cirkuszba.
Johnson tudta, hogy cowboyruhája megtéveszti Eddingtont. Hiszen ez a
végzete! Mindig mást mond, és másképpen öltözik.
- Hiába, barátom! - mondta a főfelügyelő, és kiállított egy
elfogatóparancsot. - Aki nem ismeri a játék szabályait, az nem
boldogul. Látja, ezért tartóztatom le magát. Ügyesen kezeli a lasszót,
de a sejk ellen elsőrangú tevékre van szükség. És hiába kapkod most a
coltjához, a Scotland Yardon csak álruhás cinkosok segíthetnek magán.
Mielőtt felocsúdott volna, vitték, bilincsekben. Kanyargó, hosszú
folyosókon végig, cowboyruhában, mellén a légió becsületrendjével,
fején pepita sapkája és Bertillon rendszere a mellényzsebében.
A rendőr váratlanul a fülébe súgta:
- Ne féljen! Én a cinkosa vagyok.
Nany volt, csinos rendőri ruhában, egy nagysikerű revüből.
- Ha balra érünk - súgta gyorsan -, forduljon jobbra, ott nyílik egy
csapóajtó, és mondja el a három betűjét. Mert van már betűje. Szereztem
magának. Nem is kettőt. Hármat!
- Szóval, hogy hívnak?
- S. O. S. Johnson. Finom, mi? Most ugorjon! Ha eltalálják, tegyen úgy,
mintha nem történt volna semmi, és fusson tovább...
A leány taszított egyet rajta... Sötétbe zuhant... Lövések villantak...
Durranás... Riasztó-csengő... Lehet hogy a bank páncéltermét
elárasztják vízzel... A csapóajtónak zuhan, és...
...A tálca és a pohár csörömpölve esett a földre.
Felébredt. Nany állt mellette lihegve. Miközben álmából felriadt,
lesodorta a tálcát.
- Jaj!... - lihegett a leány. - Küldtek választ! Nézze! Milyen nagy
levelet...
Ekkor már ott volt Mr. Hoggard is, hogy tiltakozzék helyiségének
lerombolása ellen. De nem tette.
Senki sem tett semmit. Nem szóltak, és nem moccantak.
Lélegzetet is csak későbben vettek, végszükségben.
A borítékból harmincezer dollár buggyant ki, és odaesett az asztalra.
Harminc! Ezer!
Harmincezer!
- Nagy Isten... Nagy Isten... - hebegte a lány, és Z. H. Marlow halkan
felhördült. S. O. S. Johnson végignézett magán. Bizonyos volt benne,
hogy kalózruhában van, és ez egy újabb lidércnyomása az álomnak.
De nem. Ez valóság volt. Ez a Harold Magazin cégjelzéses borítékjában
érkezett!
Hoggard fejrúgásán görcsös nyilallás futott át, mintha riasztócsengő
szólna, hogy összecsődítse az organizmus minden csepp energiáját.
- Uram... - szólt remegő hangon, és keze is reszketett - nálam ilyesmit
csak írni lehet. A valóságban én ezt nem hagyom... Tessék a hamis pénzt
elvinni...
- Miért volna ez a pénz hamis?
- Ha igazi, akkor annál rosszabb. Kérem, tessék távozni. Martin,
törölje le az asztalról ennek az úrnak az ujjlenyomatait.
...S. O. S. Johnson mámorosan ment az esti utcán, és mellette hasonló
somnambul állapotban lépegetett Nany, narancsszínű hajával, világoskék
szemével, lelkendező diadalérzésével, és csak nagyon fiatal vagy
egészen szerelmes emberek külön istene lehet olyan gondos, hogy ezt a
kettőt nem tiporta el minden utcakereszteződésnél négy vagy öt autó.
- Istenem...
- Istenem...
Ezt mondogatták, és elérték a külvárost, és megint a belvárost, és
térdük már remegett a fáradtságtól, éhesek voltak, szomjasak, fáradtak,
és harmincezer dollárostól tanácstalanul, hogy mit tegyenek kínjuk
ellen, de olyan boldogok voltak, hogy semmi jó nem jutott az eszükbe,
illetve csak jó, de semmi praktikus, ami különben jellegzetes kísérő
tünete a boldogság állapotának.
Végül mégiscsak leültek egy külvárosi büfében, ahol olajszag volt,
rossz maradékételek, ázott sofőrbundák, olcsó italok és komisz
dohányfüst szagegyvelege, de a boldogság és a mámoros állapot ilyen
megrendíthetetlen betonalapján: itt is csak mosolyogtak, lihegtek és
ámultak, és azt mondták egyre:
- Istenem... Istenem...
Amikor ezt a helyiséget bezárták, tanácstalanul álltak az utcán.
- Hazakísérem - mondta a fiú.
- Nem... - rázta meg a fejét, és narancsszínű szálak, széthulló
könnysziporkák villogtak az arca körül - menjen Evelynhez.
- Nany! Nem akarok Evelynhez menni! Én már akkor is gyenge voltam az
öngyilkossághoz, akkor is erős voltam az élethez, amikor először
odaállt mellém...
Nem érdemes folytatni...
Ez a két ember rajtaütésszerűen egymásnak ítéltetett. A sorsnak az a
statáriális eljárása, amelyet szerencsének neveznek, az a mitikus elem,
amely, ha két idegen embernek egy közös helyzetében megjelenik, úgy
egymáshoz kényszeríti őket, azzal az ellenállhatatlan teremtő műfajjal,
mely a mese és a metafizika közötti átmenetében a legparancsolóbb, és
úgy hívják, hogy legenda, most teljessé tette a közösségüket.
S. O. S. Johnson megalapította családját és könyvkereskedését. Nanyval!
Vége!
Illetve:
5.
...Z. H. Bartholomy sietve visszatért a Barbara tejcsarnokba, alighogy
S. O. S. Johnson és Nany eltávoztak.
- Megkaptam az előleget! Fizetni!
Hoggard úr, akinek fején hihetetlenül sajgott a rúgás, és az események
teljesen megviselték, szomorúan mondotta:
- Négy kávé, három sütemény, ötven cent készpénz... Hanem, hallja! Itt
ma egy rejtélyes pénzeslevéllopás történt, ismeretlen tettessel...
Esküszöm, én holnap nem merem kézbe venni a reggeli lapokat.
- Éspedig?
- Az a fekete hajú levélíró, aki egy titokzatos kávét fogyasztott,
harmincezer dollárt kapott, zárt borítékban, amit majd a bűnjelekhez
csatolnak.
A Szilvakék Regényeknél éppen lehúzták volna a redőnyt, és Gordon, az
altiszt káromkodva szólt a háta mögött mosakodó expeditornak:
- Látja, annyira fent vannak az amerikai nagyiparral! Kétéves sincs ez
a redőny, és már akad!
Kiegyenesedett, hogy egy mély lélegzettel határozottabban nekihúzódjék,
de ekkor felhúzódott kissé a redőny, és megjelent a Vörös Plack, mint
az igaztalanul vádolt amerikai nagyipar alibije, aki a redőnyt kívülről
szokásos gördülésében akadályozta. És megjelent vele együtt teljes
hosszúságban a tanító, akinek valósággal kígyózó siklás után sikerült a
félmagas redőny alatt bebújni.
- Gordon! - süvöltötte boldogan az Egyszerű Plack. - Micsoda öröm, hogy
ma éppen maga van itt!
Gordon, itt, a várható atyai büszkeség kitörése helyett,
félbeszakította:
- Menjen a fenébe, Mr. Plack! Úgysem juthat be a szerkesztő úrhoz, mert
már elment.
- Gordon! Nem ismerek magára!
- Ez az eset később lesz, ha már fejbe ütöttem a redőnyhúzóval.
Plack a tekintélyére is gondolt, tehát a megrökönyödött tanítót
biztatóan vállon veregette.
- Az öreg Gordon csupa tréfa és ötlet. Esküszöm magának, ha ez az ember
nem imádná az altiszti mesterséget, itt minden író mehetne a fenébe,
velem együtt. Mondja, Gordon, miért nem ír maga, az Isten szerelméért?
Nem is hiszem el! Vallja be, hogy a tizenöt legjobb regényt maga írja,
álnéven!
Gordon a redőnyhúzóra támaszkodott, kissé mogorván, de az iménti támadó
szándék híjával.
- Nem nekem való ez a marhaság... Fiatalabb koromban gondoltam
ilyesmire.
- Becsületszavára mondja, hogy maga nem ír regényeket álnéven?
- Akár meg is esküszöm.
- Nem igaz!
- De tessék már menni, mert a szerkesztő úr nincs itt.
- Gordon! Ezt nekem mondja? Hát elmegy innen a szerkesztő nyolc óra
előtt, anélkül hogy megvárná a levonatokat? - Hirtelen ötlettől
áthatva, hűvösebben hadart tovább. - Azért jöttünk a nyomdából az
üzemvezetővel - és a tanítóra mutatott -, mert ma nem lesz levonat.
Beleszaladt a forma az armatúrába, és most átolvasztják az öntést, amíg
a hidroplex rendbe jön a rotációs differenciállal. Ezt mondja meg az
igazgató úrnak, jó estét.
És indul. Miután értelmetlen tücsköt-bogarat mesél összevissza, mintha
nyomdai szakember volna.
- Várjon! Mit tudom én ezt a nyomdai szlenget...
- Akkor ne mondja meg. Gyöjjön, művezető úr...
- És karon fogta az ámult oktatót, aki helyenként úgy érezte, hogy
rezeg az agyveleje.
- Hát bejelentem az urakat, és mondják el...
- Nincs időnk. Ja igaz! Még azt is mondja meg, hogy az ötödik cilinder
rácsavarodott a revízióra.
Több hülyeség nem jutott az eszébe, de ennyi is teljesen kétségbe
ejtette a szolgát. A felét sem tudja elmondani, és ez itt hagyja!
- Halló! Tessék itt jobbra bemenni, a második szoba.
- Hát nem bánom! Jöjjön, művezető úr, Isten vele, Gordon.
Vitte tovább a tanítót és a kéziratot, és kopogtatás után, válaszra sem
várva, belépett a szerkesztőhöz.
- Szerkesztő úr! Halászatról jövök!
A kijelentés annyira meglepő volt, hogy a szerkesztő az ajkára tóduló
gorombaságot lenyelte:
- Mit mesél?
- Elhalásztam a világ legjobb regényét! Ez a nyavalyás itt - mutatott a
tanító-művezetőre, aki többször is összerezzent -, a Gránátalmaszínű
Regények szerkesztősége előtt, belém ütközött. Oda akarta vinni ezt a
regényt... Vidéki zseni. Nekem a szerkesztő úr tíz dollárt adott, hogy
többé ne jöjjek ide. Én az ilyen gesztusokat nem felejtem el, és
elhalásztam a pasast, remekművével együtt, sőt idecipeltem erőszakkal,
és a regény az öné... - fejezte be büszkén.
- Úgy... Hát majd elolvassuk - fújt dühösen a szerkesztő. - Elsősorban
azonban kérem a tíz dolláromat.
- Bocsánat! Nem én jöttem ide, hanem ez az úr, én csak vezettem. Majd
ha külön tíz dollárt ad azért, hogy ne is vezessek ide senkit, jogában
lesz visszakérni tőlem. Csak addig tegye le a hamutálcát, amíg a címét
hallja!... Várjon! Csak a címét hallgassa meg! Még ilyen nem volt! A
hatágú kulcs! Volt már ötágú kulcs és négyágú, volt már nyolcágú és
húszágú is, de hatágú még nem volt! Tessék figyelni! - És tankszerű,
mindent elsöprő harsogással olvasni kezdte Pugacsev első két ívét.
Ebben bízott. Az iszákos Pugacsev tehetséges ember.
- Öt percet adok magának, hogy távozzék - kiáltotta a szerkesztő.
- Hát, rendben van... Én jót akartam. Végre is a tanító úr, azonfelül,
hogy egy zseniális író, mégiscsak a polgármester unokaöccse...
- Az tévedés! - szólt közbe erélyesen a tanító. - A polgármester csak a
feleségem révén rokonom.
Puff! Ez bomba volt.
Vörös Plack megdermedt, mint aki előtt életre kel a hazugságnak
szelleme. És ijedtében becsukta a száját. A szerkesztő viszont
kinyitotta:
- Önre, természetesen, nem vonatkozik mindaz, amit Mr. Plackkal
patriarkálisan beszél-gettünk - szólt udvariasan az oktatóhoz. -
Foglaljanak helyet.
Plack rém dühös lett. Miért nem tudta úri rokonságát előbb említeni a
tanító?! Ez esetben fél gőzzel is megcsinálta volna az egészet. Azért
mégiscsak belefogott a regénybe. A szerkesztő figyelmesen
végighallgatta a felolvasást, és el volt ragadtatva. Nem is kell
befejezni! Ennyi épp elég, és zsebéből fizette a honoráriumot. Aztán
megkérte az urakat, mivel éjjel-nappal dolgoznak, hogy vigyék le a
nyomdába, ha soron kívül akarják megjelentetni.
Egyszerű Plack, a lihegő, izzadó Piladész, a nyomda felé vonszolta
mámoros Oreszteszét, kit vidéki oktatóból kalauzolt fővárosi íróvá:
- Holnap írunk két új regényt...
- Nézze, Mr. Plack - felelte hűvösen a tanító -, nagyon furcsa ez a
hang, ahogy ön a délután folyamán, továbbá este is beszélt velem. Ha
kedvem lesz rá, majd írok. Nem árt, hogy némi útbaigazítással szolgált,
de az mégis egy kissé sok, amit megenged...
Egyszerű Plack búsan legyintett. Sokszor érezte ő tyúkanyónak magát,
aki rezignáltan nézi a tojásból kikelt pelyhes fiókáit, miután
megtanulják a dörgést. És elindulnak az ő védőszárnya alól, egy
arrogáns megjegyzéssel...
Magára hagyta védencét. Bús sóhajjal elballagott. Neki mindössze a
dicsőség marad és a hat túrós. Ugyanannyi kávéval... Ilyen az élet.
...A nyomdában némi fennakadása lett a tanítónak. Amihez szükségét
érezte eltávozott Piladészének. Hiányzott egy oldal.
Egy zsarolólevél.
Tessék? Igen. Az olvasó megoldotta a rejtélyt.
Ez volt az az oldal, amit Nany üresnek vélt, mert megfordítva feküdt az
asztalon, és elvette Z. H. Bartholomy elől, ahol a Vörös Plack is ült.
Erre írta gyönyörű levelét Mr. Johnson, és ezt vette ki a borítékból a
mindenható vezérigazgatója a Harold Magazinnak! És közölték vele, hogy
kint egy leány vár a válaszra.
Így történt!
Az igazgató a lelkes levél helyett véletlenül a másik oldalt olvasta
el. Amire Plack áramvonalas szövegét írta!
Éspedig a következőket:
NINCS KEGYELEM! EMBEREIM FIGYELIK, HOGY ÉRTESÍTI-E A RENDŐRSÉGET. HA E
SOROK ÁTADÓJÁVAL HARMINCEZER DOLLÁRT KÜLD, ÚGY MEGMENTI HOZZÁTARTOZÓIT!
ELLENESETBEN T. CSALÁDTAGJAITÓL MÁRIS ELTEKINTHET! BANDÁM NEM ISMER
IRGALMAT! HA BÁRMIT MEGKÍSÉREL, ÚGY FELTÉTLENÜL JAJ LESZ ÖNÖKNEK.
MARADTUNK VÉRFAGYASZTÓ TISZTELETTEL:
A HALÁLFEJESEK!
A magazin tulajdonosa reszketve hazatelefonált. Értesült, hogy felesége
nincs otthon. Elment még délután a kisfiúval.
Az áruházban jártak bevásárolni.
De a magazin tulajdonosa, bár sosem uzsonnázott még a Barbara
tejcsarnokban, ez egyszer úgy látta lelki szemei előtt, hogy az asszony
egy kényelmes karosszékben ül, betömött szájjal, bokáig odakötözve,
ölében Tommykával.
Öt perc múlva ment a harmincezer dollár!
Tizenöt perc múlva kiderült a levél eredeti hátlapja.
S. O. S. Johnson szédületes szellemi termékével. A magazintulajdonos
először a rendőrségre akart rohanni.
Azután nem tette.
Ebből olyan kacagás lenne, hogy kivándorolhat nyomban!
Százezer dollárt sem ér a szégyen! Maradt tehát minden, ahogy volt, és
sohasem derült ki az igazság. Illetve a hazugság.
...Ha S. O. S. Johnson az unokái előtt élete útjain elért igen jelentős
eredményeit taglalta, általában így rezümált:
- Alkalmas pillanatban egy tartalmas ember őszinte és emberi
megnyilatkozása az egész életre kihat, amennyiben egy megértő és bölcs
embertársa lelkivilágához intézi sorait.
És mivel hitte is, hogy így van, tehát boldog ember volt.
Csavargók a Riviérán
A kerekek csikorogva a sínhez tapadnak, zökkenünk, a tehervonat megáll.
Félretoljuk az ajtót, és hason fekve kikémlelünk. Nyílt pálya. Párás
alkonyi táj, messziről színes lámpák lengnek: ott van a Város! Sehol
egy fékező, a szemafor pirosat jelez, a pillanat alkalmas. Gyorsan
leugrálunk a szerelvényről. Akadályverseny huzalokon át, és a töltésről
legurulunk az ország-útra. Boldogan nyújtózkodunk, ropogtatjuk az
ízületeinket, és jól teleszívjuk magunkat friss levegővel. Mintha
rabságból szabadultunk volna. Tizenöt óráig döcögtünk, hason fekve vagy
gubbasztva a szerelvény hideg padlóján, szemét és por között.
Letisztogatjuk magunkat, széttárt ujjainkkal hátrafésüljük a hajunkat,
azután megindulunk az alkonyban a Város távoli fényei felé. Az ott
Nizza, a Côte d’Azure fővárosa!...
Akik este érkeznek meg egy idegen városba, és sajnálatos körülményeik
következtében kénytelenek eltekinteni attól, hogy az éjszakát fedél
alatt töltsék el, azok, sokféle kényelmetlenségen kívül, a hatósági
közegek nem kívánatos érdeklődése elől is csak nagy üggyel-bajjal,
fáradsággal és leleménnyel térhetnek ki. Akik már sokat utaztak pénz
nélkül és rendezetlen okiratokkal, azok bizonyára tapasztalták, hogy az
említett közegek milyen kevés megértéssel viseltetnek az ilyen utasok
iránt. Pályájuk kezdetén álló csavargók sötét mellékutcákban, esetleg
hidak alatt próbálják átbujdokolni az éjszakát, és persze zsákmányul
esnek az őrszemnek, mert e jellegzetes helyeken, kapuk alól leskelődve,
kétszeres buzgalommal és körültekintéssel vadásznak az avult módszerrel
operáló szegény legényre, aki elvetemültségében odáig megy, hogy orv
módon aludni szeretne a közrend ellen. Modern és gyakorlott szakemberei
a felelőtlen helyváltoztatásnak, aránylag biztos módszert találtak ki a
veszély elhárítására. A módszer abból áll, hogy lehetőleg kerülni kell
a mellékutcákat és azokat a helyeket, ahol alvási szándékot
tételezhetnek fel a kevésbé jól öltözött emberekről. Éjfél felé, ha
néptelenedik az utca, és könnyen feltűnik egy cél nélkül járkáló egyén,
akkor részeget kell szimulálni. Fütyörészve, motyogva, támolyogva
bandukolni, ha rendőr jön, nem szabad kitérni, az ember mosolyogva
szalutál, esetleg nyakába borul a posztnak, és sírva kéri, hogy
éltessék együtt a köztársasági elnököt.
A rendőrnek esze ágában sincs egy különben békés berúgottat hatósági
szigorral molesztálni. Természetesen a kora esti órákban ez a komédia
felesleges. Ilyenkor a zsibongó emberáradatban, mindenfelől
hazaigyekvő munkások között, úgysem fenyeget az igazoltatás veszélye.
Tehát kirakatokat csodálva, nyugodtan bandukolunk a Boulevard
Victoire-on a Lafayette Gallerie bolthajtásai alatt. Kilenc óra lehet.
Tisztul az utca. Kései hazasietők szapora járása kopog a poros
aszfalton. Ragyogó kirakatfények, látványosságszámba menő portálék
vannak itt, Nizza főutcáján. Nincs semmi, ami olcsó, semmi, ami nem a
főúri fényűzés maximuma számára készült. Egy ékszerész kirakata előtt
állunk, és hipnotizált szemmel bámuljuk a káprázatos sziporkázást.
Megbeszéljük, hogy mit vásárolnánk, ha sok pénzünk lenne. Gyuri egy
gyémánt nyakkendőtűt vesz, én csak egy zsebórát. A járókelők ritkulnak,
és egyre jobban sietnek. Nyomasztó érzés ennyire egyedül, fedél nélkül
lenni, míg körülöttünk az emberek olyan elszánt tudatossággal
igyekeznek haza, derűs otthonokba. Egy divatáruüzlet kirakatából
viaszbabák csodálkoznak ránk, archaikus mosollyal. Gyuri kiválaszt
magának egy selyempizsamát és egy dúsan hímzett rádióhangszórót, míg én
egy világosszürke, szemmel láthatólag nagyon könnyű kalapot választok
és néhány divatos nyakkendőt. Aztán továbbmegyünk, és elhatározzuk,
hogy utunkat a tengerparton folytatjuk, mert itt, az üzletek előtt, ha
kiürül az utca, felkelthetjük a rendőr gyanakvását. Csak a díszműárus
előtt időzünk még, hogy megállapodjunk néhány hazaviendő ajándéktárgy
kérdésében, és Gyuri ellássa magát a legszükségesebb bronzneműekkel. A
monacói megállónál két üres villamos vesztegel, és kalauzok álldogálnak
társalogva. Az Avenue Magentán letérünk a Plage felé.
Holdas éj a Côte d’Azure-on.
A levegő párás és kissé hűvös. Nagyon sok csillag van. Cannes felől jön
a hold, sebesen, mintha máris elkésett volna. Sohasem láttam még ilyen
fehérnek, tágra gyúltnak és közelinek a holdat. A tenger fekete tükrén
ezüst tónusú, tág és banálisán festői látvány, mintha csak dekoráció
lenne, éspedig elég ügyetlenül, elnagyolt mértani arányokkal tervezve.
A holdfény, a tenger és a pálmasor úgy hat, mint egy aranyszegélyű,
többszínnyomásos, Stangel-féle levelezőlap, de így természetben
kevésbé élethű. A panorámát ünnepélyes némaság üli meg, sötét hotelok,
melyekben előkelő életű emberek pihennek, mozdulatlanságukkal,
némaságukkal súlyosabbá teszik a szélcsendet. A hegy alatt hirtelen
fordul a Plage, és mintegy varázslatra, a semmiből, előttünk áll a
névtelen hősök emlékműve. A kirobbantott nyers, barna sziklák közé
applikálva, fehér kővel díszített virágoskert felett, magasan áll az
emlékmű: hatalmas mauzóleum, krétaszínű, vékony oszlopokon nyugvó
kupola. A tiszta, mélységesen halk éjszakában, holdfénnyel leöntve
olyan félelmetes ez a látvány, mozdulatlan síri monumentalitásában,
hogy áhítatos borzadály fog el.
Megyünk tovább az alvó Plage-on. Élénk, világos és krémsárga színű
hotelek mentén. Egyik oldalon a tenger, másik oldalon a pálmasor,
mögötte a szállodák. A legszertelenebben különböző stílusok, a modern
„Bauhaus-tól” a legrégibb gótikáig minden főbb építészeti irány
képviselve van itt. Legszebb talán a Negresco Szálloda, alapjától a
tetejéig hófehér, csak az ablakai és az erkélyek feketék, aranyozott
díszekkel.
Rendőr jön.
Dülöngélünk, és szaggatottan vitatkozunk, a rendőr mosolyogva
megfenyeget a gumibotjával, és továbbmegy. A Promenade des Anglaisen,
szemben a holddal és a tengerrel, leülünk egy padra. Mellettünk a
kaszinó. A nizzai kaszinó csúcsban végződő, sokszögű üvegház, belülről
csillárok világítják ki, cölöpökön épült a tengerre, és olyan, mint
egyetlen óriási prizma. Ez a valőr a nizzai éjszakában, a hajók előbb
pillantják meg, mint a világítótornyokat, melyek messze kint, a sötét
tengeren forgatják vörös és fehér reflektorfejeiket, s keringető
pasztáik másodpercenként végigvágnak a víz felületén. Két mély
kondulást ver a harang. Sajátságos tünete az ilyen éjszakázásnak, hogy
éjfél után hirtelen kitisztul az ember, elmúlik az álmosság, az éhség,
csodálatos megnyugvás, szellemi és testi frissesség váltja fel az
elcsigázottságot, így ülünk egymás mellett, és nélkülözzük a
cigarettát. Gyuri a holdat nézi, és alattunk a parthoz ütődő hullámok
csobbanásai hallatszanak. Hirtelen egy remek autó vág el mellettünk. Nő
ül a kormánynál, trencskóban és hidrogénszőkén. Ő a korszerű Tündér
Ilona, aki megváltja az elvarázsolt motorszerelőt, de mennyivel
valószínűtlenebb a mesebeli tündérnél ez az angyalarcú, férfikarú
tünemény a volán fölött, ahogy átszáguld hetvenessel a néma éji
Plage-on, és elmúlik Villefrancha felé a fordulóban, valószínűleg
Monte-Carlóba igyekezve, és nem hagy maga után mást, mint egy gyorsan
párolgó, átlátszó benzinfelleget. Ahogy beszívom az illanó, túl finom
bűzt, hirtelen vér tolul az agyamra, és mellkasomat megdöngeti belülről
a fiatalság.
- Láttad ezt a nőt? - súgja Gyuri, és holdkórosan megreng utána.
Láttam ezt a nőt. Ő tudja jól, hogy én láttam ezt a nőt. Ezért nem is
várt feleletet. Szent pillanat ez: nőt vágyunk! Tizenöt órás
szerelvényút van mögöttünk, hajléktalanul, éhesen és kilátástalanul,
nőt vágyunk. Nem a szó durva, ösztöni értelmében, hanem mintegy
vágyaink deltáját, inkább jelképesen, elérhetetlent, szagosat, szépet,
amilyennek az életet szeretnénk, olyan nagyon, és annyira hiába. Az ég
olyan alacsony, hogy szinte a fejtetőnket nyomja, a csend olyan
fülledt, mintha nyári zivatart várna, és a homlokomon fáj egy ér. Gyuri
rángat, és rábeszél, hogy jöjjek haza, mert őt kiveri miattam a
felesége, de én azt hebegtem, hogy mi már régen itthon vagyunk,
végigdőlök a padon, hogy ez az ágyam, és ott (a holdra mutatok) a
viciné benéz az ablakon... de milyen sápadt...
A rendőr átszól: Pszt! Aztán megy tovább.
Sorsot húzunk, hogy eldöntsük, melyikünk aludjon, és melyikünk
virrasszon, hogy rendőr esetén felköltse a másikat. Gyurinak kedvez a
szerencse. Most kezdődik a reakció. Egyedül még nehezebb elviselni a
fáradtságot, nagy erőfeszítéssel küzdök az álom ellen, és ha egy
másodpercre mégis elnyom, rémülten rántom szét a pilláimat, de már a
nyitott szem sem biztosít az alvás ellen, másodpercenként elkeveredik
előttem valóság és fantazmagória... A hegyek összeborulnak az
óceánnal... aztán elém jön a kaszinó, és üvegtetejére ráhajtom a
fejemet... csak nagy erőfeszítéssel sikerül tisztáznom a helyzetemet a
térben. A hold fénye megfakul a derengéstől. A Plage alatti kaviccsal
feltöltött parton megjelennek a halászok, és vontatják ki a hálót.
Négyen húznak egy kötelet, hátrálva, amelyik a falat éri maga mögött,
az újra előremegy, és így lesznek mindig az utolsókból az elsők, és az
elsőkből az utolsók. A halászatnál. A kaszinóból szmokingos ember
dülöngél ki. Amerikaiul káromkodik, kiforgatja a zsebeit, aztán leül a
járda szélére, értéktárgyait a cilinderbe teszi, a cilindert viszont a
fejére, és a Sonny Boy-t énekli. Rendőr jön. Gyuri, permanens alvásából
egy pillanat alatt, átmenet nélkül, hozzáfog a komédiához. A rendőr
megszólítja az amerikait, azután udvariasan és gyengéden fogva karját,
elvezeti a Meditareine Hotelhez. Lemegyünk a halászokhoz, és cigarettát
kérünk. Kapunk egy marék dohányt és néhány cigarettapapírt. Partra
húzott halak evickélő ezüstös halmai között szorgoskodnak a halászok.
Visszatérünk a Plage-ra. Most már nem lehet ülni, mert menthetetlenül
elaludnánk. St. Moritz (Nizza külvárosa) felől csengős csacsi és
öszvértalyigák jönnek sorban, zöldséggel és gyümölccsel megrakodva.
Olyan mélabúsan csilingelnek ezek a kis teherfogatok, mintha hajnali
álmukból felzavart csacsik panasza sírdogálna a csengőkben. Az arcom
hideg, mintha tűkkel szurkainak, bizsereg, elhal, és muszáj menni,
ilyen dermedező tagokkal, sarkamban az üldöző Renddel, pedig milyen jó
lenne elnyúlni az aszfalton, és zsibbadt fejemet álomba hajtani az
áldott, hideg kőre...
A kaszinó lámpái kihunynak, hegy, ház, ember és ég egyforma fehér színű
lesz a fénytelen, szomorú megvilágításban. Egy boltos félig felhúzza a
redőnyt, és beveszi a kannákat. Letérünk a Plage-ról. Kisebb kávéház
előtt öreg néni nyolcasokat öntöz a járdára. Itt az ideje, hogy
reggelizzünk. Egy villa kapuja alól felveszünk két üveg tejet, és a
külön e célra kitett kosárból a hosszú, körülbelül egyméteres fehér
kenyeret vesszük magunkhoz, és táplálkozunk. Áldott francia szokás ez a
tejjel és kenyérrel. Ezek az emberek nem is sejtik, hogy milyen nagy
szolgálatot tesznek vele a csavargóknak. Sárga, langyos sugarak
terülnek szét a pályaudvar felett emelkedő napból. A hatalmas parkban
hirtelen milliárd és milliárd csepp csillog a reggelben.
- Mennyi virág - mondja Gyuri szomorúan.
Éles csikorgással befordul a sarkon az első villamos, piros arcú,
mogorva kalauz áll a peronján.
Dokk
Hat óra. A nap, mint egy óriási tearózsa, lassan bontogatja
sugárszirmait. A szirmok mind tágabbra terülnek szét a háztetők felett.
Egy részeg légionista ijedt kültelki nőt rángat magával, a karjánál
fogva. Rongyos, ősz ember, hosszú drótra fűzve, nagy csomó ráját visz,
amelyek mint hófehér tüdők csüngnek alá rezegve. Hajósziréna búg. A
jóformán néptelen utcán két hangosan vitatkozó férfi siet a régi
kikötőhöz vezető dűlőút felé, és egy nyikorgó kordét tolva, az út
közepén, lengyel zsidó utcai árus, ki bizonyára a palesztinai
mészárlásokat élte túl, melódiátlanul dudorász. Harangoznak. És
egyszerre a Rue Republique minden mellékutcájából emberek sietnek,
halk morajjal, rendetlen csoportokban és mintegy uniformizálva:
valamennyien sapkában a Place de La Joliette-re, amely a hasonnevű
kikötőhöz tartozó hatalmas térség. Ez a térség nem városdísz, nem
gyermekek játszóhelye, racionalizált, mai tér: a munkáé. Fűnek, fának,
padnak nyoma sincs rajta, földje kemény, simára taposott, és egy bódé
áll a közepén, ahol a tehetősebb munkások feketekávét vagy vörös bort
reggeliznek, elenyésző számban, mert a legtöbben húsz-harmincas
csoportokban, kisebb, hevenyészett klubokat alakítanak mindenfelé a
térségen, és kicserélik az információikat. Például, hogy az éjjel,
biztos forrásból eredő hír szerint, öt nagy hajó kötött ki nyers
cukorral, sóval, amerikai mogyoróval megrakodva. (Egynapi biztos munka
mindnek.) Vagy az ellenkezője: nagy vihart jelentettek a nyílt
tengerről, és a reggelre jelzett hajók legfeljebb éjfélre, ha beérnek.
Szóval: van munka, nincs munka, lelőttek éjjel egy rendőrt a Rue de la
Mure-nél, ahol a matrózok és a gyarmati katonák összevesztek, a
Társaság ezentúl csak kétheti „assurance-ot” akar fizetni a külföldi
munkás betegeinek stb., stb... És egyre sűrűbb rajokban özönlenek a
munkások, némelyik hátul, a nadrágszíjában, sarlószerű szerszámmal,
amivel a zsákot húzzák le a daruláncról, ha a fejük fölé ért,
verekedésnél kés helyett is kitűnően beválik. A Quai de Belges felől
közlekedő villamosok a forradalmi Budapestet jelenítik meg a lépcsőkön
lógó, tömött emberfürtökkel. Itt ilyesmivel egyáltalában nem törődik a
rendőrség, és kapcsolóra, ablakfára kapaszkodva utaznak a munkások a
móló messze fekvő részére, ahol ma a legrosszabb fajtájú munkát végzik:
a szénrakodást, sűrű, tusszínű felhők között, amelyekből millió porszem
rakódik le a pórusokra, a ruha alá, végig az egész testre, szúróan,
utálatosan. A villamosokon nincs csengő, hanem duda, éppen olyan, mint
az autókon. Ez eleinte a legfurcsább benyomása a külföldinek
Marseille-ről.
Fél hét. A tér megtelt. Két csendőr inspiciál unottan, nézdelődve,
süteményárus jár körül a tálcájával, és lejjebb már megjelenik a
kommunista párt közismert plakátragasztója, hogy újabb buzdító
ábrázolással tarkítsa a kikötő falait. A csendőrök megnézik a plakátot,
továbbsétálnak, a munkáscsoportok tárgyalják a híreket, és végül
jönnek a munkafelügyelők. A mozgás megszűnik. Várnak. Jelentkezni,
tolongani, felajánlkozni itt nem szokás, és hiábavaló is lenne. Csak
állunk, szemünkben a sorsdöntő pillanatok feszültségével, és
mozdulatlanul. A hírek már úgyis mindenkihez elérkeztek arról, hogy van
vagy nincs munka. Ma tudjuk, hogy nincs, illetve csekély a
munkalehetőség. Csak a szemükkel intenek egypár régi munkásnak,
feljegyzik őket egy noteszlapra, és már el is vonulnak. Mindez szó
nélkül. A munkafelügyelő, a munkás, a munkanélküli nem is szólnak
egymáshoz. A süteményesfiú összeveszett valakivel, és nagyon pofonütik.
A két csendőr beszélget a tér közepén, és mosolyognak, csendes,
joviális emberek, akik némi rosszindulattal húsz-harminc veszélyes,
régi bűnözőt is elfoghatnának itt reggelente. A St. Charles
pályaudvarról egy mozdony érkezik néhány teherkocsival, kitárják előtte
az egyik kikötőhely hatalmas vaskapuját, zászlós emberek integetnek,
vastag, de nyomban oszló füstfelhő... a kapu döngve bezárul.
Hét óra. Mintha álomkép elevenedne meg: kezdődik a munka. A láncok
csörögnek, fék sikolt, az egykerekű „bateau” megnyikordul, két vagon
ütközője egymáshoz lapul pengve, és a zsákok felkapatnak a megviselt
lapockákra. A tömeg elszéled, munka nélkül, a város irányába, hogy
valamerre megtalálja a problematikussá vált napi kenyérdarabot. Milyen
ijesztő: ennyi ember, amint megindul, suhanc, családapa, romlott és még
romlatlan egyének, pénz, munka és remény nélkül, hogy kenyeret
szerezzenek. Bizonyára lesz olyan is, aki ma fog lopni először, lesz,
aki még ma is koplal, aki megszólít valahol egy külföldit, néhány
centime-ot remélve, esetleg megveri a szeretőjét, vagy felkapaszkodik
egy Dakarba induló hajóra. Mert a legtöbb ilyen. Naponta jönnek-mennek
a „sötét utasok”, az egyik Tangerből Marseille-be: talán jobb lesz itt,
a másik ugyanakkor Marseille-ből Tangerbe: talán jobb lesz ott. És
mindenütt ugyanaz: zöldséghulladékos, halszagú óvárosrész, menedékhely,
ácsorgás a tereken, gubbasztás a sárga, rideg, bagószagú
rendőrségeken... Kora reggel van, de a Nagy Küzdelem már teljes
lármájával tölti be a várost. Biciklik, autók, iskolás gyerekek,
tisztviselők, katonák, kofák, turisták; a sokféle zajok egy speciális,
százrétű morajlássá egyesülnek, mintha nem is ez a leírhatatlanul
heterogén mozgalom, hanem egyetlen hangforrás, egyetlen robusztus
művelet idézné elő, és mire fortissimóvá tornyosodik, szinte
észrevétlenül múlt el a reggel délelőtté. A tőzsde zajgása lezúg
egészen a régi kikötőig. A posta előtti hatalmas téren egy jól
öltözött, idősebb hölgy transzba helyezi a leányát, és néhány fillérért
természetfeletti dolgokat művel, az osztrigásbódék előtt
kettesével-hármasával tízóraiznak sietve a járókelők, a járműforgalom
percről percre növekedik, luxus- és teherautókon felhalmozott
cukorkahegyek mögül fehér kabátos emberek harsogják reklámjaikat, és
ebben a hatalmasodó lármában megyünk együtt hárman, ahogy munkátlanul
maradtunk, az egyik magyar fiú, leszerelt légionárius, 1902-ben
született, a Hermina úton, Indokínából jött, református, és két napja
nem evett, a másik lengyel, többet nem tudok róla, fiatal, de egészen
züllött, okos szem, értelmes homlok, itt él a dokkon. Valamikor szép
fiú lehetett, de most halálosan kiszögellő, sárga pofacsontok
dominálják az arckifejezését. Az éhgyomor, a kilátástalanság vastag,
rossz íze tapad az ínyünkhöz. Süt a nap. A Vieux Portnál leülünk egy
padra, szemben a szabályosan négyszögű kikötővel, mögöttünk a Grand bar
du Lion D’or, ahol jobb napokban kávézni szoktunk. Kövér, vén
tulajdonosa, a terasz redőnyének árnyékában, az ajtófélfának dől, és
érdektelenül nézi, amint háttal feléje elhelyezkedünk a padon, arcunkat
a nap felé fordítva, sipkánkat a homlokunkra húzva, hogy védve legyen a
szemünk. Pergetjük mélységes unalommal az idő olvasóján a lomha,
önsúlyú délelőtti másodperceket. Teherautó robog el dübörögve. A magyar
fiú szótlanul végigrágódott életének helebórus gyökerén, és végső
elszánáshoz érkezett, hogy megtörje a tespedtséget, amelyet már
percekig sem lehet elviselni. Felugrik, a szemöldöke idegesen
megrándul, aztán a hóna alá kapja kis papírcsomagját, amelyben munka
esetére kék zubbonyát hozta magával.
- Szervusztok.
- Hová mész?
- Afrikába. - És megy. Látom, amint befordul a Rue Mazenod sarkán, és
eltűnik Afrikában. Örökre. Szemben velünk a régi kikötő kapujának
roppant vastraverzei ágaskodnak az ég felé. A nap forrón, majdnem
merőlegesen tűz. Ilyen régen ülnénk itt? Lehajolunk a földre,
kaparászunk jobbra-balra, és felveszünk egy-egy „csikket”. A lengyel
körmei hegyével lecsípi a cigarettavég sárgás csücskét, mert a földet
nem utálja, de az ismeretlen dohányzó szájaízét igen. Megsodorjuk egy
cigarettapapírba a két csutakban fellelhető maradék bagót, és
dohányzunk. Minden szippantás után átadjuk a túlságosan vékony
cigarettát, de nem beszélgetünk. Mit beszélnénk? Mondanivalónk nincs,
a társalgáshoz nem értünk. Fanyar meditációkon merengve, bámulok a
lábaimnál egy krumpli formájú, szokatlanul nagy kavicsot. Később
hallom, hogy a lengyel egy méla szlovén melódiát dúdol, félig magának,
félig hallhatóan, megszakítva: „Ej, Libusnya... ej, Libusnya...” A
forgalom hirtelen fokozódik, a La Cannebiere sarkán percekre
megtorlódnak a járművek, a növekvő áradat tolongássá sűrűsödik, a nap
tüzel, az emberek sietnek haza. Ebédelni.
Harangoznak...
Visszaemlékezem az első napra, amelyet a dokkon töltöttem. Még akkor
mit sem tudtam erről a furcsa országról, amelynek külön szabályai,
törvényei, szokásai vannak. Semmi köze a városhoz, a városokban
élőkhöz, egy külön birodalom, mesterséges toldaléka a földnek, a szabad
tenger felé. Komoly, különös tekintetű emberek a dokkmunkások.
Legtöbbjének nincs családja, és évszakok szerint vándorol egyik
kikötőből a másikba, télen Afrikába, nyáron Európába, sokszor Limáig,
Southamptonig is elmegy. Aki egyszer bekerült a dokkra, nehezen
szabadul. Sok nyomorúsága, küzdelmessége mellett ez az élet nagyon
alkalmas azok számára, akik odabent a társadalomban csak mint gyári
napszámosok, bérmunkások helyezkedhetnének el. Itt félnaponként újra
veszik fel az embereket, nincs fullasztó gyárszag, tompító műhelyzúgás,
kötöttség, kiszolgáltatottság. Érzéketlenül és keményen hajszolják a
munkást, de mindennap újra visszanyeri a szabadságát, állandóan a nyílt
tenger felől fúj a szél, és a kék horizontig lát munka közben. Ezért
csendes, bár iszákos és durva emberek, de van bennük valami furcsa,
álmodozó vonás is, gondolat és sok visszafojtott szó. Mindenható ura a
dokknak a Társaság. Nem látni soha, bár tudják jól, hogy a hatalmas
kőépületekben székel, amelyek felett aranyos betűkkel áll kiírva:
Transatlantique, Mediteraine, Marocc, stb. Tőle függ a munka, a
betegsegély, a kártérítés, kifüggeszti rendeleteit, és velünk csak a
vörös sapkás, kék uniformisos kapuőrei, munkafelvigyázói útján
érintkezik, és felettünk már az a fiatal, alacsony rangú tisztviselő is
úr, aki céduláival, ceruzájával a mércék és raktárak között tűnik fel
néha. De Ő maga, a Társaság, láthatatlan, ismeretlen, inkább fogalom a
szemünkben, mint valóságos létező. Precíz, pontos és drákói. Ott honol
láthatatlanul a mólók, a basainok, a szekciók, végeláthatatlanba nyúló
raktárházak és rácsos kapuk felett mint élet, halál és kenyér. Ez a
rengeteg, döbbenetesen reális látvány, acél, beton, lánc és láda, mind
Ő! A szénkúpok, az óceánjárók, egész utcák, házakkal, kocsmákkal,
garázsokkal, szóval, az egész dokk az ő műve. Semmi természet, minden
ipari és célszerű, sehol egy fa, sehol egy tenyérnyi puszta föld,
minden útja gránittal kiverve, aszfalttal leforrázva.
Harmadnapja éltem Marseille-ben azután, hogy Avignóból gyalogszerrel
megjöttem. Először Aix de Viliében csavarogtam, azután lebarangoltam
egészen La Ciotáig, a halászkikötőbe, de sehol semmi. Három nap alatt
mindössze ötven centimes-ot kerestem egy hotel előtt, ahol hirtelen és
orvul, a portást megelőzve, kinyitottam az autóbejáratot egy feltűnő
ízléstelen-séggel öltözött, tehát amerikai úr előtt. A portás így is
belém rúgott hátulról, de az ötven centimes-ot nem vehette el, és mire
rendőrt hozhatott volna, már messze jártam. Másnap, hála annak a véres
verekedésnek, amely a légionisták és matrózok között zajlott le a
piacon, egy felborult sajtállvány mellett, a verekedők lábai alatt
ismét megebédelhettem, mielőtt a megriadt tulajdonos szétgurult
portékáit ismét biztonságba helyezhette volna. Harmadnap azonban úgy
látszott, semmi sem fog történni. Mindig és újra a dokkok körül
kóvályogtam, ahol a sokféle mozgalom, az égett szénpor szaga furcsa
reménységgel töltött el. Mint teljesen ismeretlen a helyi szokásokban,
sorba jártam munkáért jelentkezni, persze, nem vettek fel. Már csak
azért sem, mert sapka nélkül voltam, és errefelé, ahol naponta százával
kóvályognak a bűnözők, nincs gyanúsabb látvány, mint egy dokkmunkás
sapka nélkül. Hogy akar a napon dolgozni? Hogy akar a fedetlen fejére
kosarakat vagy ragadós, nyers cukorral telt zsákokat tenni? De mit
tudtam én? Csak vánszorogtam, szédelegve és legyengülten, gerendák,
bálák és kötélcsomók között bukdácsolva, szinte kilógó nyelvvel,
tikkadtan, ernyedten, kevés lázas vérem mintha két ököllel döngetné
belülről a halántékaimat, apró pontok, táguló színes karikák táncoltak
zizegve a szemem előtt, amely mintha elvesztette volna minden
kapcsolatát a füleimmel: valami zúgott a közelben, amit nem láttam,
valami mozgott előttem, amit nem hallottam... Egy óriási gőzfürdőterem
különös, zsibbasztó tompulata ülte meg az idegeimet. Csak mentem... Egy
kérdő hang riasztott fel, nyersen: „Travaill?!” Munka! Micsoda tündéri
muzsika volt számomra a rekedt, érdes hang. Félnapi munka. Este hatkor
tizenkilenc frankot kapok! És már ment is előttem, már mentem utána
boldogan, közben számolgattam: menü a bolgár vendéglőben hat frank,
kávé croissannal egy frank ötven, de nem, inkább sajtot veszek,
felvágottat, és öt frankért elmegyek az arab hotelba, ahol ágyban fogok
aludni, és veszek egy doboz Gitane-t, egy magyar újságot és szardíniát
és egy egész stanicli vegyes salátát... A térdeim remegve
megcsuklanak...
Ezen a napon léptem át először életemben a rácsos kaput, és ekkor, ezt
jól tudom, azon a kapun kicsukódott mögöttem sok minden abból a
világból, amelyben éltem, örökre. Ezen a napon kaptam először egy
pléhszámot, és midőn felnéztem, a daru acélkunyhója utazott gurulva,
egy ló pedig, hasánál felkötve, sebesen, vergődve, nyerítve, a felhők
irányába emelkedett. Nem is tudom, hogy és hol, egyszer csak rajtam
volt a zsák. A zsák! A fele előredől a tarkómon keresztül, a fele a
hátamon van. Így helyezték reám, nagy szakértelemmel. A vér feszítve
az agyamra tódul, a szörnyű súly szinte a földig présel, ahogy
görnyedek. Ezt egy pillanatig sem lehet elviselni! Félek, hogy a zsák
keresztülbukik a fejemen, és eltöri a nyakcsigolyámat. „Vitt, vitt!” -
vijjog rám az egyik centremetre. És most mintha rafináltan kieszelt
boszorkánypróbát végeztetnének velem, egy keskeny, hajlékony pallón
megyek fel a hajóra. Érzem, hogyha megállok, végem, mert nem tudok úgy
esni, hogy ki ne végezzen a zsák. Valami vastag sötétségben vergődöm
valamerre... Hogy jutottam el, nem tudom. Nyolcvan és kilencven kiló
között volt egy zsák. Só. Ezért kaptam munkát. A só kegyetlen teher.
Nemcsak azért, mert többnyire szokatlanul nagy súlyelosztással van
zsákolva, de kimarja a vállat, berágja magát mindenhová, égési sebhez
hasonló hámlásokat okoz. Én ezt nem tudtam. A többi munkás legalább
kendőkkel óvta a vállát, sapkával a tarkóját. Nekem nem szólt senki.
Itt csak a maga kínján tanulhat az ember.
...Leveszik a zsákot. Hirtelen olyan könnyű leszek, hogy szinte leesem.
Most meggondolom: menjek vissza zsákért? Lehet ezt bírni? Kint, a
rácson kívül, járókelők, hulladék, sivár dokkutca. Eszembe jut a
Gitane. Hurkák jelennek meg előttem. „Allez” - mondja valaki a hátam
mögött, és megyek vissza. Új zsákért... Kaszáló lábbal húzom magamat,
az állam a mellcsontomra szorul, lehet, hogy mindjárt megszakad valami
(később láttam ilyen esetet a dokkon). Szalonnát fogok venni az
egészért, és megeszek hozzá egy egész fehér kenyeret... Csak még egy
lépést bírjam, akkor elértem a hajó peremét... Még egy lépést.
Tulajdonképpen miért viszem ezt a zsákot, és meddig fogom még vinni?
Mindig le akarom dobni, és mégis újra viszem... még egy lépést. Miért
nem dobom le végre? Miért tették ezt velem? És meddig tart vajon? Tudom
kívülről: egy lépést. Kellene egy óriási regényt írni ezzel a címmel:
Még egy lépést, és leírni azt az egy lépést, amivel az eltikkadt,
kimerült katona negyven kilométert gyalogol a sivatagban,
egylépésenként, így, hogy mindig csak egy lépést bír, de azt mindig
bírja... Egy pohár erős pálinkát is fogok inni, az nagyon jó lesz...
Már nem is én viszem a zsákot, hanem ez a szörnyeteggé elevenedett
teher hurcol engem, védtelenül, tehetetlenül, hová? Meddig? Ó, Szent
Társaság! azt csak Te tudod és talán a Mindenható. Így hordja itt
minden ember a saját zsákját a Golgotára: a partról a fenékbe,
egylépésenként. Még csak négy óra van, és már egy lépést sem bírok. Már
legfeljebb egy lépést bírok... Valami éles, kemény dolog fúródott
mezítelen talpamba... Legalább egy óra múlt el. Negyed öt? Csak tizenöt
perc?... Egy lépést sem... Egy lépést csak...
Fél hat!
Menhely. A villany kialszik. A Megváltó éppen velem szemben függ a
homályos falon, furcsa, nagy árnyékok, elmosódó fényfoltok között.
Valaki hortyog, a folyosóról csörömpölés, vízzuhogás visszhangzik.
Csend lesz. A bőrömet szinte húsig marta a só, ég a vizes ruha alatt,
amelyet a szabályok ellenére, titokban ráraktam, de az az érzésem, hogy
a víz már felforrt benne a forróságomtól. Úgy fájok egészben, mint
egyetlen nagy seb, de teli a gyomor. A „Gyomor!” - dörgi egy mély,
gazdátlan basszus az agyamból, a fülemen keresztül, és mégis mintha a
terem sötét mélyéből jönne, nyugtalan lélegzetek közül. És olyan furcsa
szavak jutnak az eszembe, idegenek, ismerősek és távoliak, például ez,
hogy relativitás... Carlyle... mágneses indukció... Galsworthy...
saxofon... amoeba... Mi ez? volt valamikor?... Lehetséges, hogy
valahol, nem is sok kilométernyire innen, a Promenade des Anglaise-on
furcsa ütemű amerikai muzsikák, mosolyos nők, jó ruhás emberek, tánc és
azúr part és Planck a kvantummal és... és... Mintha két roppant ujj
préselné halántékomnál fogva a koponyámat... Milyen valószínűtlen
minden azonfelül, hogy zsákok vannak és lépések... Lassan jóleső
zsibbadás kúszik fel a térdemen, szemhéjaim súlyosodnak, és bizsergő
forrósággal süllyedek... süllyedek... de álomba búcsúzó pillantással
még látom, hogy szemben velem a Megváltó... engem néz!...
Felriadok. Végigéltem újra az első napot a dokkon. Azóta persze mindez
világosabb, okszerűbb és természetesebb: munka, kenyér és küzdelem. Még
ugyanazon a padon ülök, ugyanazt a barna kavicsot nézem, mióta?
Megy le a nap. A lengyel fiú felhúzza a lábait a padra, átkarolja a két
térdét, és dúdol: „Ej, Libusnya... ej, Libusnya...” Ugyanazt a dalt.
Nem ettünk még semmit. A La Cannebiere felől újra tremolóba kezd a
hivatalok utáni lárma. Lassan, mintegy megbeszélésre, elindulunk az
asile felé. Ásítanom kell. Talán holnap lesz munka?
Harangoznak...
A Biscayán
A kikötői csendőrök tizenhárompróbás, durva emberek. A természet rendje
szerint ilyeneknek kell lenniök. A kikötők telve vannak elszánt és
vakmerő alakokkal, a testi erő középkori kultusza él az emberekben, és
a legnagyobb köztiszteletnek a legnagyobb verekedők örvendenek. Minden
ház, akár dokkmunkások laknak benne, akár piaci kofák vagy halászok,
ambícióval rejti el a bűnözőket, mindenkinek jövedelmező
mellékfoglalkozása a bűnpártolás. Ez, persze, reakciót vált ki a
csendőrökből, akik állandó életveszélyben teljesítik a szolgálatukat,
igen sokan halnak meg közülük természetellenes halállal, és bizony
nagyon hamar és csekély okoknál fogva verik félholtra a gyanús vagy
ellenszegülő embereket. A kikötői csendőr mestersége hasonlít egy
állandó frontszolgálathoz. Ezek után nem is lehet túlbuzgóságnak
nevezni, ha egy csendőr szigorúan bánik az olyan munka nélküli
csavargókkal, mint a lengyel fiú, Gyuri meg én. Akkoriban nem voltunk
hivatásos munkanélküliek, hanem amatőrök. Mindenütt lázasan folyt a
rakodás, és negyven frankra is felszökött a napszám, olyan nagy szükség
volt munkásokra. Mi azonban nem készültünk tőkepénzeseknek, nem
akartunk alapot gyűjteni egy kis barátságos családi házhoz, ahol majdan
öreg napjainkat morzsoljuk le, jól megérdemelt békességben. Mi szerény
emberek voltunk, akik dolgoztunk egy napig, aztán három napig
vándoroltunk az országúton, ittunk, kártyáztunk, és adandó alkalmakkor
verekedtünk. A tisztelt olvasó meg fogja érteni ezt a csökkent ambíciót
egy olyan munkával szemben, amelynél nincs előléptetés, amelynél kizárt
a vagyongyűjtés, és a leghosszabb szezonja négy hónap. Éppen kellemesen
sétáltunk az országúton már második napja, mikor egy kikötői csendőr
jött szembe, nagy, sárga aktatáskával. Külseje elárulta, hogy küldetése
van, de különben sem lehet egy gyalogos csendőr az országúton
szolgálatban. Az országúton csak a kerékpáros járőrök teszik
bizonytalanná a közlekedést. Ez az ember mégis megállított minket.
Sajnos, igazoló írásaink egy kevéssé pedáns hivatalos közeget sem
elégítettek volna ki, tehát felszólított minket, hogy előtte haladjunk,
mert be fog vinni minket a városba. Fényes nappal volt, amikor minden
pillanatban jöhettek a kerékpárosok. Nem is lett volna semmi baj, ha a
lengyel fiú, különben hisztérikus természetű ember, nem áll meg
könyörögni a csendőrnek, hogy eresszen szabadon minket. Mi volt ehhez a
kísérlethez képest Mózes óhajtása, hogy víz fakadjon a sziklából? A
csendőr két-háromszor meglökte, hogy csak menjen. A lengyel fiú egyik
végletből a másikba esett, és azt ordította, hogy őt ne lökdösse, mert
ő megy magától is. A csendőr pofon ütötte. Ez még nem lett volna valami
nagy szenzáció, mert ilyesmiben már elég részünk volt, de a lengyel
fiú, tisztán láttam rajta, hogy pillanatnyi elmezavar önti el,
állkapcson vágta a kísérőnket. A következő másodpercben biztosan
keresztüllőve feküdt volna a földön, de ekkor megtámadtuk a csendőrt.
Én két kézzel ragadtam meg a revolveres kezét, Gyuri igazi briganti
tempóval az egyik szemébe csapott, a revolver a földre lőtt, aztán
messzire repült, Gyuri kapott egyet az arcába, hogy felbukott, de
mielőtt tovább védekezhetett volna a biztos, markolatig a combjába
kapta a késemet, és mikor az éles fájdalomtól visszatántorodott, úgy
ütöttem fel az állat, hogy hangos reccsenéssel csapódott össze a
szája... Felbukott! A lengyel fiú nekiszaladt a késsel, mintha meg
akarná skalpolni! Ez a csendőr igazán köszönettel tartozik nekem,
amiért a lengyel fiút úgy rúgtam oldalba, hogy még egy hét múlva is
nyilallt, ha lélegzetet vett. Azonnal lerohantunk az útról, a bozóton
keresztül, és a nyílt pályán beugrottunk egy indulásra váró
tehervonatba. A csavargó már kezdő korában jól tudta, hogy a külső
pályaudvaron melyik sínen áll az induló tehervonat. Az biztos volt,
hogy most nagyon sokat kell utaznunk, lehetőleg más országba.
Éjjel kinyitottuk a vagonajtót. Hegynek fel robogtunk, és jól éreztük
magunkat, mert megszoktuk idővel, támasz nélkül, törökülésben utazni a
fémpadlón. Dohánnyal, ennivalóval el voltunk látva, és még snapszunk is
maradt. Rengeteg csillag ragyogott az égen, és a telihold nappali
fénnyel árasztotta el a rézsút alattunk elterülő panorámát, amely
fokról fokra bontakozott ki, ahogy a tehervonat egyre feljebb döcögött
a hegyen. Apró, vörös fedelű házak, hórihorgas jegenyék, négyszögletes
gyümölcsösök és ferde veteménytáblák vonultak alattunk, és világosan
látszott messze lenn az országút sárga sávja, távíró- és
villanypóznákkal, jól kivilágítva. Aztán valami erdőségfélén keresztül
kapaszkodott fel a vonat, bokrok és bodzafák mentén, majd ritkás
törpefenyők következtek, és felettünk vidáman tündöklött a csillagos
ég... Hát kell ennél szebb élet? Guggoltunk, mint a törökök, és
dohányoztunk. Később Gyuri levette az ingét, és kirázta a tájra, bolhák
ellen. Vöröshagymát ettünk és szárazkolbászt, snapszot ittunk rá, aztán
levettük a kabátunkat, hanyatt dőltünk, és hagytuk, hogy a tehervonat
álomba ringasson...
... Menekülésünk nem ért véget az új kikötőnél sem, mert hiszen tudtuk,
hogy azóta már széttáviratoztak mindenfelé. Lementünk a dokkra, az első
rakodó hajónál munkába léptünk, és elbújtunk a fenékbe. A lengyel fiú,
aki szentimentális volt és fantaszta, azt állította, hogy a hajó
hadianyagot szállít Vladivosztokba. Megnéztem az egyik ládát, és
szárított zöldséget találtam benne, ami kétségessé tette társam
állítását. Nemsokára ránk találtak. Visznek a kapitány elé. A kapitány
német ember, alacsony, zömök és kopasz. Sima, hideg arc. Sohasem
szerettem a német embert. Lélektelenek, merev agyúak és csökönyösek. A
legénység is német. Még eddig egy goromba szót sem szóltak, ami
nyilvánvalóvá teszi előttünk, hogy rossz szándékú emberek közé
kerültünk. Kik vagyunk? Ilyen helyen csak másodrangú kérdés a passzus,
az igazolás egyedüli módja az, ahogy mi igazoltuk magunkat, egy-egy
fémlappal, amit reggel kaptunk, amikor munkára vettek fel, és néhány
certifikáttal, amely igazolja, hogy már azelőtt is a zsákhordói pályán
működtünk. A dokkmunkásokkal, mert a foglalkozásuk készteti őket
vándorolni, enyhébben bánnak, de kalandorok, kótyagos diákok, jeggyel
takarékoskodók nagyon goromba fogadtatásban részesülnek, és átadják
őket a legközelebbi kikötő csendőrségének. A kikötői csendőrökről már
említettem, hogy nem tekintik hivatásuk legfőbb kellékének a gyengéd
udvariasságot. A kapitány figyelmesen megnézi a fémlapokat, azután azt
mondja, hogy menjünk a fűtőkhöz, és maradjunk ott Bordeaux-ig.
Mióta modern fűtőrendszerük van a hajóknak, egyáltalán nem
kibírhatatlan a fűtőház. Legalábbis nekünk nem, akik nyomban lefekszünk
a kazántól messze, a padló rostélyára, és kényelmesen elnyújtjuk fáradt
tagjainkat. A levegő langyos, de nem fullasztó. A szenet nem lapáttal
teszik a kazánba, hanem kiskocsikon gurítják be. Ugyanilyen kocsik
fogják fel a hamut, ha megtelnek, csengetés jelzi. A fő fűtő, egy
hatalmas szál germán, fényes izmain villódzó rőt fényekkel, Wotánra
emlékeztet. Segédje egy bornírt arcú arab. Jelen van még egy cingár,
görbe orrú ember, gyapjas göndör hajjal, nyilván spanyol, valószínűleg
a mechanikus. A kazánhoz rögzített műszerek csillognak, és nagy ritkán
egy recsegő kommandó hangzik a szócsőből, mint az Úr szava az Ember
tragédiájá-ban. Ilyenkor némi mozgalom támad, legtöbbször dadogni kezd
a lapátok folytonos harsogása, és dohog a kazán. Fémdolgok pengése
visszhangzik néha a tompa gőzfürdői hangulatban. Gyurival tanácskozunk,
hogy ajánlatos-e cigarettát kérni, de egyelőre úgy határozunk, hogy nem
kérünk semmit, mert esetleg dolgozni kell. És ezt semmi esetre sem
tesszük addig, amíg nem adnak enni. Ezek után a lengyel fiú rögtön
elalszik. A hajó nagyon kicsi, és az egyes tárgyakon látható felírások
elárulják, hogy „Mediteraine” a neve. Fejünk felett a kormánylánc
súrolja a padlót, aztán zörögve megfeszül.
...Nagyon különös dologra ébredek fel. Az arcom Gyuri térdhajlása alatt
van, hónom alatt fogom a lengyel nyakát, és lábaink összekeveredve
kalimpálnak. Éppen tisztázni akarom az esetet, midőn ebben a furcsa
gomolyagban sebesen gurulni kezdtünk, amíg a falhoz nem ütődünk. Nagy
nehezen elrendezzük összegabalyodott végtagjainkat, és körülnézek.
Nincs semmi különös. Fűtenek. Valamelyik oldalablakban besurran egy kis
tócsa, de különben a hangulat változatlan. A cingár vidáman felénk
kiált: „A Biscayán vagyunk!” „Vihar van?!” - kérdezem. „Az angol
golf...” - mondja, de már dőlünk, minden erőnkkel kapaszkodni kell, és
most már egy valóságos hatalmas hullám löki be zúgva, zizegve nagy
részét az ablakon. Akkor még nem tudtam, mi a Biscaya. Homályosan
emlékeztem az iskolából, hogy valami öbölféle. De hogy ez az öböl a
hajósok réme, és a Dél-Amerikába közlekedő, gyönyörű, hatalmas Capp
Polonióval csak éppúgy zsonglőrözik, mint egy rongyos halászbárkával,
erről nem tudtam. Az előbbiek csak kezdetét jelentették az öbölnek, de
félórai út után megindult az igazi tánc. A tenger harsog és zúg, a
habok dühödt hangokkal messziről erősbödve rohannak a hajónak, ami
nincs megrögzítve, az óránként százhúsz km sebességgel csúszkál
ide-oda, a felfüggesztett tárgyak bolond inga módjára lengenek. A
tengeri betegségről már régen leszoktunk, de ettől a bolond
imbolygástól mégis szédülünk, bizonyára a fűtők is, mert ezt sohasem
lehet megszokni. A személyzet káromkodik. Kapaszkodva, tipegve járnak,
mint a gyerekek. Egyszer csak odajön hozzánk az arab, és azt mondja,
jöjjünk segíteni. Nekünk azonban megvannak a magunk szigorú
törvényeink, és minthogy még nem kaptunk enni, szó sem lehetett
munkáról, tehát mozdulatlanul és lehunyt szemmel fekszünk. Az arab
figyelmeztetőleg oldalba rúg. Bágyadtán ránézek, és elnyögöm neki, hogy
beteg vagyok. Nagyon dühös lesz, ordít, és most Gyuriba rúg bele
kétszer, Gyuri a szeme fehérét rezegteti: „maladie.” A lengyel fiú sem
szóra, sem rúgásra nem mozdul: ő meghalt. Az arab tajtékzik, és a
vállamnál fogva rángat fel. A szél olyan erősbödő, vészes süvöltéssel
zúg át a hajón, mintha tízezer mentőautó vágtatna mellettünk egyszerre.
Az arab a fülembe ordítja, hogy húzzam ki a hamut. Végül kirántja a
kését, és megesküszik, hogy azonnal leszúr. Hogy elkerüljük a komolyabb
komplikációkat, olyan hangokat adok, mint akiből rögtön kitör a tengeri
betegség. Erre hátralép, a hajó dőlni kezd, nekibukok egy oszlopnak, és
közben véletlenül úgy felrúgom az arabot, hogy leröpül egészen a
kazánig. Wotan ráripakodik, úgyhogy most már nem tud velünk törődni,
mert a vihar eléri a tetőfokát, az Úr hangja folyton recseg, a hajó
magasra emelkedik, aztán kínzó lassúsággal mélyre süllyed, oldalra dől
és visszapattan. Jön a kapitány, egy csuromvizes, fényes, fekete
bőrköpenyben. Igazi tengeri hős, éles, nyugodt arcával, hideg, szürke
szemével, mint egy Lord Nelson vagy Diaz. Az arab ordítva ránk mutat! A
kapitány kijelenti, hogy mind a hármunkat vasra vereti. Az arab
odaugrik, és Gyurit rugdalja. Ezúttal elhatároztam, hogy ha belém rúg,
leütöm. De Wotan szólt, az arab rohan, és közben kétszer nekimegy a
vasoszlopoknak. A kapitány gazembereknek nevez minket, akiknek meg
fogja mutatni... Felmegy a vaslépcsőn. A fedélzetről olyasféle robaj
hallatszik, mintha ledőlt volna az árboc. A cingár mechanikus
szerszámokkal babrál, és sziszegve tódul ki a gőz valahonnan. Végre
békét hagynak nekünk. Sír a szél, zúg a tenger, búg a sziréna... A hajó
minden porcikája recseg, és zsibbasztó időkig zuhan le a hullámok
hátáról, mintha a fenékig merülne, aztán úgy megdől, hogy pillanatokig
az oldalfal rémlik padlónak... Egyre csökkentik a tüzet, mindenfelől
fröcsköl be a víz, rengeteg tócsákat képezve, úgyhogy mind a hárman
tele vagyunk olajos, kormos tengervízzel. A fedélzeten mezítlábas
futólépések dobognak. A cingár spanyol egy szelepet kalapál, és minden
pillanatban más helyzetet vesz fel a hajó. A sziréna már egy
másodpercig sem hagyja abba a bugást, és valahol a gőz újra kitör
sziszegve, mire a spanyol üvöltve vágja oda a szerszámait. A
legrosszabb az, hogy nem lehet aludni, két kézzel kapaszkodunk...
Enyhe világosság dereng be a gömbölyű ablakon. A hajó vontatottabb
tempóban süllyed és emelkedik. Az arab egy lapáttal szedi össze a
szétgurult szenet, a gép egyenletesen dolgozik, mindjobban reggeledik.
Megenyhült a vihar. Egy frissen ébredt fűtő jön le, hogy felváltsa
Wotant. Később a cingár sózott halat meg kenyeret hoz nekünk. Gyuri,
minden látható átmenet nélkül, jobban lett, és csodák csodája, az étel
szaga feltámasztotta a lengyelt halottaiból. Kik vagyunk, kérdezi a
cingár, és közénk guggol. Hová utazunk? Ja, mindenütt nehéz, mondja
végül a meséinkre. Gyuri, aki néha az elszántságig szemtelen tud lenni,
cigarettát kér az arabtól. Rövid habozás után odadob egypárat... A
hamuskocsi csengett. Mintegy megbeszélt jelre lemegyünk és kihúzzuk, a
lengyel fiú belöki a másik kocsit. A kapitány szúrós pillantással néz
minket, aztán felmegy újra a vaslépcsőn. Kint egész világos van. A
frissen kelt fűtő élesen fütyörészik. Wotan aludni megy. Minden
megbékélt: az ember, a természet és az ember a természettel. Rövid
jeleket ad le a hajótülök. Újra mozgolódás támad a kazán körül, sebesen
forgatják visszafelé a rézhengereket, lehúzzák az összes fogantyúkat,
lánccsörgés hallatszik fentről, és egy hang recseg ércesen a szócsőből:
- Damf am Dach!
Kikötünk...
Altona
Ágyban vagyok. A Dax kisasszony-t olvasom, Claude Farrere-től. Vége a
regénynek. Dax kisasszony sírdogál a padon, és megszólítja egy
ismeretlen férfi. Becsukom a könyvet, leoltom a lámpát, és befordulok a
fal felé. Esik. Sűrű, nagy cseppek kopognak az ablakon. Az ablak egy
világítóudvarra nyílik, az udvar felett ponyva van kifeszítve, a ponyva
alatt mosogatják el az edényeket. Hajnalig csörömpöl a konyhalány
tányérokkal, evőeszközökkel, és sokszor dalolásával teszi
kellemetlenebbé a folytonos zörgést. Három hete lakom itt a Groth’s
Hotelban, amely igazi altonai „Hochbetrieb”: reggel kávébüfé, délben
étterem, este bár. A kávé, az ételek ára napszakonként változik
aszerint, hogy a kávémérésben, az étteremben vagy a lokálban fogyasztja
el az ember. Halálosan fáradt vagyok. Hamis ékszerekkel, helyben
gyártott francia illatszerekkel ügynökölök a mulatók női között, és
így, bár sejtik rólam, hogy tisztességes ember vagyok, mégis befogadtak
a Hanzaváros alvilágába. Zavartalanul élhetek közöttük, és lakhatom a
Groth’s Hotelban, ahol idegen ember nemigen kap szobát. Én sokszor
látom összesúgni a Kliemenst, a Bauert és társaikat valami csillogó
holmi felett, tudom, kik a „kokósok”, a hamiskártyások, a zsebtolvajok,
és jó barátságban élek velük. Egyszerűen nem törődöm azzal, amit nem
látok, és nem gondolkodom afelett, amit látok. Dzsesszband muzsikál
alattam a bárban, zsibongás és tánclépések súrolása szüremlik fel.
Megszoktam ezt a zajt, mint Altonának egyéb jellegzetes lármáit, melyek
között sokkal harsányabb és elviselhetetlenebb hangok is vannak. Az
ember mindehhez hozzászokik. A sikoltás, a rendőrfütty, az
„Überfallkommandó” szirénabúgása, könnyfakasztó bombák pattogása; éppen
olyan megszokott hangok, napról napra ismétlődőek, mint a dzsesszband
vagy a villamoscsilingelés. Tipikus látvány: hajnalban, néptelen utcán
jövök, egy lokál előtt rendőrségi autók, a betört kirakatablak előtt
néhány poszt, ijedten összesúgó leányok, és bent egy kapitány vagy
fogalmazó, valamelyik épen maradt asztalnál ülve, fehér kötényes
csaposlegényt hallgat ki, előtte papírlap, cigarettázik, és a padlón
egy mozdulatlan ember. Csend és nyugalom... Becsukom a könyvet...
Furcsa élmény az élet...
Elalszom...
Késő éjjel lehet, mikor felébredek. Eszeveszett sikoly riaszt fel. Lent
a bárban történt ez a sikoly, és olyasféle zaj kíséri, mint mikor sűrű
koppanásokat mívelnek a padlón valakinek a fejével. A nő, aki bizonyára
azonos a koppanást elszenvedővel, nyilván nem az átlagos verésben
részesül, mert úgy jajong, mintha haláltusáját vívná, és rémült
kétségbeeséssel üvölti: „Mööördeeer! Mööördeeer!” Az ütlegelőt, úgy
látszik, ez a demonstráció nem befolyásolja a súlyos testi
fenyítésben, mert a csattanások, tompa puffanások megszakítás nélkül
hangzanak, a sikoltás hirtelen artikulátlan hörgésbe tompul, skálázó,
bugyborékoló hangba, mint mikor egyszerre fojtogatnak és ráznak
valakit. Összeröffenő férfihangok vitáznak, és egy nő rikácsolva
követeli, hogy öljék meg azt a nyomorultat, mert nem először csinálja.
Abból, hogy nem szól a zene, és ütik a nőket, tudom, hogy három óra
elmúlt, és odalent kasszát csinálnak. A tulajdonos valószínűleg
nyugodtan ül egy sarokban, és összeszámolja a blokkokat, mellette a
főpincér, közöttük a pénztári ív.
Nincs igaza annak, aki férfiúi erényeimről sajnálatos következtetéseket
von le az elmondottak alapján. Nem követtem még el említésre méltó hősi
dolgokat, de gyáva sem vagyok. Ha valaki azt jegyezné meg erre, hogy
d’Artagnan az én helyemben lesietett volna a bárba, hogy megvédelmezze
a bántalmazott nőt, annak azt felelem, hogy a középkorban még
létezhettek erős emberek, de Altonában ilyeneket nem ismernek, és
d’Artagnan, aki tőrrel és karddal szemben már annyiszor megállta a
helyét, nem tudom, hogy védte volna meg lovagi nimbuszát zsebkések és
szódásüvegek ellen. Általában, aki itt nem vési jól fejébe a
kikötőnegyed alaptörvényeit: „Semmi közöd ahhoz, ami nem tartozik rád”
- az nagyon rövid életű lesz ezen a földön, ahol még a rendőrposztok is
lehetőleg kerülik az olyan helyeket, ahol nézeteltérés van. Csak
tömegverekedések vagy halálesetek alkalmával jelennek meg, akkor is
csak miután már beütöttek valahol egy „Überfall” jelzésű gombot, és
követi őket a legalább tíz rendőrből álló riadókészültség.
Egyetlenegyszer ütközött ki belőlem a hidalgó, éspedig a
Landungsbrücke No. 5 előtt, mikor két napja voltam Hamburgban, és arra
lettem figyelmes, hogy egy disztingvált külsejű idősebb úr egy földön
heverő, sikoltozó hölgyet rugdal teljes erejéből. Nyomban közbeléptem,
és megragadtam a férfit elöl a kabátjánál. A következő pillanatban a
hölgy, aki időközben felkelt a földről, valószínűleg egyenesen e célból
túlterhelt retiküljével úgy vágott fejbe, hogy másnap a kórházban
tértem magamhoz. Ma már tudom, hogy szerencsém volt, és könnyűszerrel
néhány késszúrással végződhetett volna az eset. Mindettől függetlenül
sokkal többet voltam közöttük, semhogy túlságos fontosságot
tulajdonítsak a halálsikolyaiknak. A legtöbb altonai nő, még mielőtt
hozzányúlna a „fiú”, máris velőtrázóan sikolt, mert tudja, hogy a férfi
nincs túlságosan elragadtatva a nagy feltűnésektől, és sok esetben a
sikoltozás kényszeríti a jasszt, hogy abbahagyja a verést vagy
elpárologjon valamerre. Az artikulátlan női vészkiáltások legtöbbször
dalom hangjai. Végeredményben a nő az ő kegyetlen, durva jasszát, a
megszokottá vált pofonok és rúgások dacára is, jobban szereti
mindenkinél és mindennél, mert hiszen egyedül ez az ember kárpótolja őt
a sok szennyért, kínért, ami ezen a földön olyan dús mértékben jut ki a
kültelkek leányának. Ez esetben is, a helyi szokásokban járatlan ember
meg mert volna esküdni, hogy a sikongó nőt ott lent a bárban egy
kényelmes, hosszadalmas módon kivégezték. Engem azonban nem lep meg,
mikor zihálva, szipákolva, de értelmesen, gyorsan pergő szavakban
védekezik a vádak ellen. És kezdődik újra minden: puffanások...
halálsikoly... férfihangok kiabálnak összevissza... Kivehetetlen a
zajokból, hogy hányan verekszenek odalenn. Egy dübörgő basszus ugyanazt
a mondatot kiabálja állandóan: „Te hallgass, te elloptad a pénzemet!” A
zaj a tetőfokra hág, súlyos, tompa zuhanás: test! Székek borulnak föl.
Felrántják a kijárat redőnyét, egy férfihang kiabál: „Schupó! Schupó!”
Futnak fel a falépcsőn... Valaki menekül. Sűrű dobogás... Az ajtóm
előtt utolér valaki valakit, már vernek is egy fejet a félfához, és
újra a többszörösen gyilkolt hölgy sikolya: „Hiiilfeee!... Hiiilfeee!”
A nő kiszakítja magát, bemenekül a szomszéd szobába, és bezárkózik.
Valaki úgy rúgja a bezárt ajtót, hogy beleremeg a hotel. A tulajdonos,
aki, úgy látszik, eddig, mint érdektelen szemlélő vett részt az
eseményekben, most óvást jelent be az ajtó megrongálása ellen. Azt
mondja nyugodt hangján, hogy semmi kifogása sincs, ha Karl a Hildét
rugdalja, de az ajtót hagyja ki a játékból, mert azt nem lopta. Az
érvelés nem egészen logikus, mert hiszen Hildét sem lopta, az ajtónak
viszont nem fáj a rúgás, de így végre megtudom, hogy a rendszabályozás
alatt álló hölgy Hilde, a szőke konzumens. Karlt nem ismerem, de szívós
ember lehet, mert a vendéglőst elátkozza, és folytatja az ajtó elleni
offenzíváját. Az ajtó recseg. A nő kétségbeesetten futkároz a szobában,
majd felrántja az ablakot, és végső irtózattal üvölt bele az őszi
éjszakába: „Hiiilfeee! Hiiilfeee!... Schupóóó! Hiiilfeeee!” Kizárt
dolog, hogy ezt a kilométerekre elhangzó iszonyú üvöltést ne hallja meg
rendőr az éjszakában, Altona főutcáján, a Grosse Bergstrassén. De a
rendőrök, sokan családos emberek, egyedül vagy kettesével nagyon is
tisztelik a kültelkek említett törvényét, és csak akkor lépnek közbe,
ha kihívhatják a riadókészültséget. Nem is volna tanácsos egy
rendőrposztnak ebben a társaság-ban megjelenni, rendcsinálási
szándékkal. A verekedés az ajtóm előtt folyik. Pofonok, átkozódás,
dobogás, valaki lihegve ismétli: „Nem teszed le a kést? Nem teszed le a
kést?” Puff! Diadalmas ordítás: „Fogd a disznót, majd megtanítlak
szúrni!” Többen ütnek egyet. A nő belülről dörömböl az ajtón, és
könyörög: „Ne öljétek meg!... Karl!... Ne öljétek meg!” Visszarohan az
ablakhoz, és megint kivisít: „Segítség! Schupóó! Megölnek egy embert!”
Most már ütemesen, szó nélkül és egyfolytában ütnek valakit.
Közben elalszom...
Halk, tiszta hangokra ébredek. Két nő beszélget a szomszéd szobában. A
vékony falon át, a csendes éjszakában úgy hangzik, mintha az ágyam
mellett folyna a társalgás. A tartós altonai eső változatlanul tart,
egyformán neszel, cuppog, csobog, sokféle hangon, és mégis egyformán.
Hilde beszélget Hertával. Már közepén tart az elbeszélésnek, amely, úgy
látszik, az éjszakai bonyodalomra vonatkozik.
- A gyűrű! Friedel kérte el, de már akkor a pali nagyon részeg volt...
Én utánamentem a ruhatárba, és közben beszélt Kürt a főpincérrel... -
meséli Hilde, kellemes, nyugodt althangon.
Gyufa sercen. Most cigaretta mellett megtárgyalják az esetet. Később
Herta azt mondja, hogy ő nagyon meg van elégedve Fritzcel, csak ne
kártyázna, és ne keveredjen újra bele valami „ügybe”. Aztán beszélnek
egy új lokálról, amely St. Paulban nyílt, és állítólag vacsorát kapnak
a nők.
Elalszom. Kopogásra ébredek, már dereng, lent a világítóudvarban fát
vágnak a reggeli üzemhez.
Kopogás a szomszéd ajtón.
- Ki az? - kérdezi Hilde.
- Karl.
Kulcs fordul, ajtó nyikorog, becsukódik. Léptek alatt recseg a padló,
csend van. Hilde ásít, aztán megkérdezi, hány óra van?
- Fél öt - mondja Kari, és mindjárt kérdezi. - Mi volt a lózung?
- Tizenkettő. És jár még a tegnapi százalékomból három márka.
Eszembe jut Dax kisasszony, ahogy sírt Lyonban éjjel egy padon, pályája
kezdetén, és még fogalma sem volt erről a rezignáltságról, amivel
Hilde, aki szintén lehetett egyszer bérmaruhás hajadon, ilyen nagy
verés után, csendesen, cigarettázva, elmondja Karlnak a lózungot.
Dereng.
Egy levetett cipő koppan a padlón. Valahol ötöt kondul. Csend.
Messziről nyújtott fütty, vonat vagy rendőr?...
A vékony falakon minden áthallatszik.
A végtelennek tetsző őszi eső csak esik, cuppogva, csordogálva
mélyedések mentén, sikolyra, diskurzusra, ölelésre, bánatra és örömre,
mindig ugyanúgy, a természeti dolgoknak azzal az örök egyformaságával,
amit a világ folyása, a jelen legrendkívülibb eseményei sem teríthetnek
el végtelenül monoton ütemüktől. Hérakleitosz végső érvényű igéi
személyesednek meg az altonai sivár eső folytonosságában, a verésben,
az őszben és a csendben, ahogy ablakomhoz veri a sűrű cseppeket a szél:
Panta Rei...
Kopó
Valparaisóban nagyon egészségtelen a tél. A levegő fülledt, büdös és
párás, az ég, mint egy hályogos szem, ónszínű mozdulatlansággal borong
a város felett. Látszólag derült idő van, és egy rövid séta után
bőségesen lehet a vizet kinyomkodni a ruhából, amit itatós módjára szív
föl a levegőből. A csontok is felszívják ezt a vizet, de nem lehet
kinyomni belőlük, reumás sajgást idéznek elő, sav képződik az ízületek
között, és féloldali fejfájásokat okoz. A tenger állandóan nagy, lusta,
szürke hullámokat dobál, és úgy hat, mintha élettelen testeket
gurítanának egy hatalmas ponyva alatt. A hajózás szinte teljesen
szünetel, a csuromvizes kikötőben hordók és ládák állanak elhagyottan,
ponyvával bevont bálák, leszerelt vitorlások. A négyszögletes
deszkahalmokat híg rothadással permetezi a szomorú klíma.
Vastraverzekről, láncokról, darukról csöpög a víz, minden kihalt,
ázott, szomorú, és óráról órára ugyanazok a hangok csikorognak,
loccsannak, koppannak, csöpögnek. Értelmesnek látszó és kitudhatatlan
társalgása élettelen anyagoknak. Valparaisóban ez a bűntényszezon.
Az időjárás pesszimistává teszi az embereket, és a kikötő, ez a bőséges
anya, kiszáradt emlőivel nem képes többé ezreket táplálni. Polgári
múltamnál fogva módomban áll a mimikri, hogy esős évszakban kék
zubbonyos kikötőmunkásból valamiféle züllött egzisztenciává változzam
át, amíg a munka újrakezdődik. Ebből is látható, hogyha több volna a
munkaalkalom, csökkenne a bűnözők száma, mert eltekintve a rendszeres
munka öntudatritmusától, nagyon sok embert a legszárazabb kenyér
visszatart a gonosztettől. Én ritkán voltam kimondott bűnöző, inkább
jelentéktelen statisztaszerepeim voltak. Ezen a télen mint slepper
működtem, akinek ténykedése abban állt, hogy jól öltözötten, lehetőleg
kellemes modorban mint bányamérnök vagy filmoperatőr összeismerkedik a
Belvárosban külföldiekkel, és elviszi őket az Ambassadeur Mulatóba
szórakozni vagy kártyázni, amely esetek mindegyikében az illető reggel
fillér nélkül tért haza, esetleg puszta alsóruhájában ébred fel valami
köztéren. Már az is előfordult, hogy a ruhatárból nyíló csapóajtón át a
tengerbe tettek egy holttestet.
Tatjána vörös nő volt. Mindig fekete ruhát hordott, és alt hangon
beszélt, amit azt hiszem, a sok erős pálinka és az olcsó cigaretta
okozott. Nagyon ritkán volt jókedvű, és ilyenkor valami finom irónia,
szomorkás öngúny vegyült a derűjébe, mintegy régi bánatok
rezonanciájaképpen. Nagyon szép nő volt, és a fél száján egy cinikus,
durva, drámai mosoly jelent meg sokszor.
A Hankauban ismerkedtem meg vele. Ha Schienemann nem adott valami külön
megbízást, és nem akadt vendég, akkor ide jártam. Sakkoztam, újságot
olvastam, néztem a táncolókat, és megittam éjfélig egypár zöld
pálinkát. Itt láttam egyszer egy nagy bajuszú, négyszögletes vállú
emberrel, valami szláv nyelven vitatkoztak. Tatjánának remegtek az
orrcimpái, idegesen rágta a szopókás cigarettát, egy ideig dobolt az
ujjaival az asztalon, aztán felkapta belépőjét, kitépte csuklóját az
utánakapó kézből és elrohant... A férfi hajadonfővel, szmokingban,
utána! Kint sűrű, vastag, merőleges csíkokban zuhant a sűrű trópusi
zápor. Ledobtam tíz frankot, felcsap-tam a kalapomat, és utánuk
siettem. A gumikabátot már kint vettem föl. Harsogott az orkán, lengtek
a lámpák a széles, néptelen utcán, és a dús, trópusi fák földig
borultak hosszú kardleveleikkel. A férfi az út közepén állt, és
megpróbált beleordítani a zuhogásba: „Tatjána!...” A nyúlánk fekete
árny eltűnt a sarkon. Szemben egy lódenkabátos ember állt a
kapumélyedésben, a szmokingos nem vette észre, hogy őt figyeli. Egy
autó vágtatott el, zuhatagot fröcskölve, és újra felhangzott a
kétségbeesett kiáltás: „Tatjána!” Elindultam a nő után. A szmokingos
mellbe ragadott:
- Mit akar arra?
Ujjaimra markoltam a bokszért a zsebemben, és egész közel álltam hozzá,
hogy egy vállrántással felüthettem az állkapcsát.
- Menjen a fenébe! - mondtam, és láttam, hogy támadni fog, de a
lódenkabátos a kapu alól most odakiáltott valamit, ismeretlen nyelven.
Még sosem láttam annyi tiszteletet és rémületet emberi arcon, ahogy a
szmokingos nézett a közbeszólóra, aki még egy rövid parancsot mondott,
mire a támadó hátrálva elkotródott... Átugrottam a tócsákat, és siettem
Tatjána után. Befordultam a sarkon: kihalt zugutca. Bizonytalan
érzésekkel megálltam. Magam sem tudtam, hogy mit akarok, mit lihegek
itt? Bugyborékolva rohant az áradat a kanálisba. A zápor egy másodperc
alatt elmúlt, és most hallatszott a szemközti lebujból a török muzsika.
A mellettem levő kapualjból kilépett Tatjána.
- Miért jött utánam?
- Nem tudom... Meg akartam ismerni magát.
Álltunk. Hidegen, bizalmatlanul fixírozott. Mellettünk zörömbölt és
zuhogott egy kétemeletes ház csatornája. Kurtán, mintha vakkantana,
mondta:
- Most nem érek rá. Menjen vissza, és várjon meg a Hankauban.
- Ki volt az a pasas?
- Lókupec. Egy óra múlva jövök én is. - Visszhangosan koptak el a
léptei, meg se fordult, és eltűnt a sarkon. A levegő forró volt és
nehéz, a falak mintha hangosan gőzölögnének. Csupa sötét, mozdulatlan
ablak, hosszú, ócska házak. Visszamentem a Hankau elé. Megálltam a
szemközti járdán, néztem a piros transzparenst, a kék és sárga
lampionokat. A lódenkabátos már nem volt ott. Egy részeg nő karolt
belém, átfogta a nyakam, énekelt, és húzott magával. Mikor ellöktem,
leesett az aszfaltra, ülve maradt, széttárta a karját, és tovább
énekelt. Bent a Hankauban már nem találtam a szmokingost. A pincér azt
mondta, hogy nemrég ment el, azelőtt még sohasem látta. Tizenegykor
jött vissza Tatjána. Csapzott hajcsomók lógtak ki a kalapja alól,
egyenesen odaült hozzám, és csáját rendelt.
- Tonnellinél razzia volt. Grosszmannt lelőtték a rendőrök.
- Esedékes volt.
- Schienemann csinálta. Kíváncsi vagyok, hogy vele ki fog végezni.
- Ő a leghatalmasabb...
- Maga német?
- Magyar vagyok.
- Miért nem tisztességes ember?
- Nyáron tisztességes vagyok. Csak ha nincs munka, ősszel, akkor öltöm
magamra a bűnt, mint egy átmeneti kabátot.
- Mi a véleménye a gyilkosságról? Úgy beszélt, mint aki interjút kér.
- Egy gyáva fickó, amit időnek neveznek, idézi elő azt az optikai
csalódást, amivel az emberiséget egyénekre szokták szétbontani.
Tulajdonképpen mindnyájan jók vagyunk, mert nem voltunk és nem leszünk,
és nem változtathatunk egy atomnyit sem a természet helyes rendjén.
Nem is tudom, miért lett a szeretőm. Nem szeretett, sőt, talán
ellenszenves voltam. Egyáltalán nem volt forró vérű, egy pillanatra sem
tudott annyira megfeledkezni magáról, hogy a legcsekélyebb gyengédséget
is mutassa irányomban.
...Pizsamában ült az asztalon, és cigarettázott.
- Még beszélnem kell neked a Kopóról. Egy évig éltem vele együtt. A
Kopó nem olyan csirkefogó, mint te, lakatos volt lent a dokkon, és
elment innen a hajózási szezonnal északra. Azért nevezték Kopónak, mert
hosszúkás arca van és széles füle. Vissza fog jönni.
- Nem hiszem. Ha egyszer elkerült ebből a langyos, moslékízű városból,
miért jönne vissza?
- Miattam. Téged meg akar ölni.
- Ha erőszakos lesz, hamar „elküldöm”.
Vállat vont, mint akire ez nem tartozik. Esténként kávét főzött, és
lírai verseket olvasott. Nagyon lusta volt. Macskaszerűen tudott
nyújtózni, sokat ásított, és hanyag volt a holmijára. Általában valami
nagy indolencia nyilvánult meg benne az élettel szemben... Sokszor
mentem a kikötőbe, és bámultam a látóhatárt, reménytelen vággyal,
hajókat lesve, hogy hozzák a munkát. De nagy, áporodott szélcsend volt.
Heteken át semmi más, csak lusta, langyos, nagy cseppek hullása, ahogy
itt is, ott is összeáll a pára, mindenütt nagy, mozdulatlan tócsák, és
néha nehéz, lompos ködök hömpölyögtek át a városon. Izzadtságtól és
léggőztől nyirkos a test. 26-án éjjel ismeretlen tettes leszúrta
Alexandrovics Mirko Dimitrij volt cári tábornokot, aki európai mintára
szervezte itt a hadsereget. Este egy hajóstiszttel ismerkedtem össze a
Belvárosban. Rávettem, hogy nézzen meg valami originálisat, ahol
különleges nemzeti hangulat van, és elvittem az Ambassadeurbe.
Többemeletes palotában, bordó pompával berendezett helyiség az
Ambassadeur. Később felvittem az emeletre játszani.
A kifosztásra szemelt vendégnek csimara pálinkát szolgálnak fel. Régi
spanyol recept, valami brazíliai bogyóból préselik, sok tiszta alkoholt
és heleborust kevernek hozzá. Nem élvezeti cikk, bár kellemesen
keserűmandula íze van. A csimara egészen egyszerűen lassan ható méreg,
amivel gyanútlan áldozatokat életveszélyesen elbódítanak. A csimara
azért alkalmas speciális célokra, mert mielőtt előidézi a napokig tartó
mély ájulást, amelyből idegsokkban ébred újra a beteg, közvetlenül
egypár óráig súlyos részegséghez hasonló, tompult állapotot okoz,
amikor az áldozat még mozog, beszél, táncol, kártyázik, de
elhatározóképessége a minimumra csökken, és a külvilág teljesen
elveszíti számára minden jelentőségét. Teljes szélcsend volt, az
éjszaka nagy cseppjei azonos hangokkal hullottak a zsíros izzadó
lombokról.
A hajóstiszt nekitámaszkodott a terasz márványoszlopának, sárga,
verítékes arca megvonaglott, és mély lélegzetet vett, de enyhülést nem
kaphatott a súlyos, gőzködös levegőből. Öt ujját szétterpesztve a
mellére nyomta, látszott, hogy vesztit érzi, és elvágyakozik erről az
ominózus, gyászos, légtelenségbe burkolt tájról. De öntudata már csak
foszlányokban kapkodhatta a valóságot, kinyitott három gombot a blúzán,
széthúzta a gallérját, és visszakézzel lesöpörte a sapkát a fejéről.
Egy papagáj rikoltozott valahol... A lusta, langyos cseppek csak
hullottak, és sárga fényudvarokban állottak a lámpák. Alexandrovics
tábornok gyilkosáról még semmi hír nem volt. Egy teherautó robogott,
hogy megrázkódott az egész épület. Már hetek óta ült a városon
kimerikusan ez a mély, mozdulatlan, ájult csend, mintha minden
pillanatban vihar törhetne ki, és sűrű mosogatóvízíze van a szájában a
levegőnek. Újra játszott, és a homlokán szörnyen kidagadt egy ér... A
füstöt vágni lehetett a helyiségben, poharak csörögtek, hangok
morajlottak lehalkítva. És a krupier egyhangúan recitált: „...helyezzék
tétjeiket... nincs tovább... rouge invers... couleur...” A padlón át
szakszofonszóló szüremlett, és a kinti köd láthatatlanul lógott itt a
szobában, úgy rotyogott az emberi idegek és indulatok komprimált
szennye ebben a boszorkányüstben. A tiszt lesöpörte a zsetonokat, és
homlokával a zöld posztóra zuhant. Éles csengetés hallatszott lentről,
csörömpölés és dobogó lépések. Razzia! Kisül, hogy két detektív is volt
jelen, négy revolvert fognak ránk. Régi fedezékem, egy kaktuszvödör
mögé ugrom. Csörömpölve lehullik a lámpa, lövés. Egy dupla villanás
irányában három lövést adok le. Tiporják egymást. Fellökök egy sikoltó
nőt. Az erkélyre futok. Alattam az utca jajgat és morajlik, páncélautó.
Fényszóró. Gumibotos rendőrök rohannak és sípolnak, a kocsiúton egy nő
fekszik. Lövések... Egy oldalablakon át a folyosóra ugrom, belépek a
páternoszterba, a tetőn kiugrom, és lekapcsolom a liftet. Egy fél női
selyemruha van a kezemben, a homlokomon horzsolás vérzik, falba
ütöttem, vagy golyó súrolt? Szmokingban bolyongok a háztetőkön, mintha
fejemet egy virágágy puha földjébe fúrtam volna, olyan nyomasztóan
kapkodom a levegőt, és a nyakütőeremen át hallom, hogy a szívem
rendetlen bakugrásokkal dobog, az arcom, a ruhám csupa víz, rudak,
kémények és lécek, mintha zápor söpört volna végig mindent, olyan
nedvesek, pedig négy napja nem esett.
- Már megint mi volt? - kérdezi Tatjána, hogy zsebkendővel bekötött
homlokomat meglátja.
- Razzia. Úgy látszik, söprögetni akarnak. - Végigdőltem a díványon.
Tatjána elővett egy regényt, és olvasott. Nem laktunk együtt, mert az
ilyesmihez egyikünkben sem volt meg a kellő családias hajlandóság. A
könyv felett egy futó pillantással megnézte magát a tükörben, hogy
milyen, amikor olvas. Ekkor lépett be Kopó. Nem kopogott, de szerényen
és illedelmesen lépett be az ajtón, a dokkmunkások jellegzetes, kék
zubbonyában. Csöndesen körülnézett.
- Ki ez az ember? - fordult Tatjánához.
- A barátom - mondta Tatjána, behajtotta a lapot, és letette a könyvet.
- Azt mondtad nekem, mikor elmentem, hogy megvársz.
- De nem tettem.
Kopó leült egy fotelba, elővette kését, és füstölt húst evett.
- Port Alegrből jöttem vissza. Nagyon messze van. Nem szeretek hiába
fáradni. Szereted ezt az embert?
- Szeretem - mondta Tatjána lustán, mintha csak azért tenné, hogy
békében hagyják. Aztán hozzátette -, téged is szeretlek.
- És melyikünkkel maradsz együtt?
- Mit tudom én? Amelyik életben marad.
Most fordult hozzám Kopó:
- Magának mi a véleménye?
- Majd csak elintézzük valahogy. - Valami enyhe izgalommal éreztem,
hogy kettőnk közül valamelyiknek elérkezett a végzete. Kopónak azonban
praktikusabb problémán jártak a gondolatai.
- Hol fogok én most lakni?
- Tatjánánál nem lakhat - mondtam -, amíg el nem intéztük ezt az ügyet.
- Ma nem tudom elintézni magát. Tíz napot utaztam fenékben.
Tatjána ásított.
- Muszáj ezt nekem mind végighallgatni? Álmos vagyok.
- Kérem - mondtam -, egyáltalán nem égett a körmünkre a dolog. Aludjon
nálam, és holnap éjjel felmehetünk a Kálváriához, rendezni a kérdést.
- Ha magánál alszom, egyikünknek sem lesz nyugodt álma.
- Van egy fülke a szobám mellett. Én magára zárom az ajtót, maga
odatolja a szekrényt, és nyugodtan alhatunk. Van revolvere?
- Nincs.
- Tatjána, adj neki egy revolvert.
- Itt van. De most már menjetek - utánunk kiabált -, lövés előtt le
kell húzni a szöget a závár mellett.
Mentünk. A köd távozóban volt, szinte láthatóan gomolygott. Citerák és
sípok nyekergő muzsikája hallatszott gyöngyfüggönyös vörös kis portálék
mögül, és hosszú sorban kék, sárga és vörös lámpák hunyorogtak végig az
utcán. Frakkos, cvikkeres kínai lépett ki egy ajtón vigyorogva: „ópium,
szenyoresz... ópium.” Hegynek mentünk egy görbe sikátoron, gőzölgő
patkányok cikáztak a lábunk előtt.
- Egész Rióig mentem föl - panaszkodott Kopó -, mondhatom, nyomorúságos
állapotok...
- Limában, azt mondják, inkább van munka, hadianyagot szállítanak La
Pazba. - Megmutat-tam neki a fülkét, mosolyogva bólintott.
- Egy másfél méteres ládában utaztam idáig.
Lefekvés előtt még beszélgettünk. A legtöbb dologban egyezett a
véleményünk. Rokonszenvesnek találtam, és azt hiszem, ő éppen úgy volt
velem. Másnap sok dolgom volt, korán reggel kizártam az ajtót, és
lementem a Metropolba reggelizni. Néhány távoli, kénszínű napsugár
imbolygott a levegőben. Belváros. Kopott polgárok, üzletek, biciklik és
rossz alakú, közönyös nők. Most ébredtek. Mit tudnak ezek a város
mélyéről?... Korán reggel van, de mindenki izzad. Ez valami nehéz,
beteges izzadás, tikkadt gyengeség, mintha az aszfalton keresztül
gőzölögne a mocsár, amelyre itt minden épült. A mocsár lidércei, gonosz
szelleme itt maradt, ezen a helyen, anyatestétől elválasztva is ül a
városon. Katonai temetés megy el az ablak előtt. Kucsmás díszszázad,
marokra fogott muskétaaggyal, mereven, térdhajlítás nélkül, mintha
mindnek műlába lenne, lép az ágyútalpon húzott koporsó mögött,
feketével letakart dobok peregnek tompán, Alexandrovics tábornokot
temetik...
Szombat volt. Siettem fel Schienemannhoz. Ott ült hatalmas íróasztala
mögött, fáradt szemeivel, lebiggyedő alsóajkával, és kopasz fejét
simogatta a tenyerével. Perzsaszőnyegek fogták fel a lépés neszét,
brokátfüggönyök, képek, egy pazar klubfotel-garnitúra és valami finom,
francia illatszer szaga. Rosszindulatúan, álmosan nézett rám.
- Ki fog menni csónakkal a „Jalousie”-hez. Tegnap érkezett.
Félmérföldnyire áll a kelet-indiai dokktól. Behoz egy ládát. Tíz és
tizenegy óra között megy, a parti őrség nem fog arra járni. Efelől
biztos lehet. A tegnapi razzia csak tessék-lássék dolog volt, mert
Grosszmannt agyonlőtték. Semmitől se féljen. Visszafelé a klubház alatt
köt ki, ott várja Rank. A legügyesebb embert küldöm magával. Tízkor
találkoznak a kikötő védőasszonyánál.
- Pignatellit láttam a Metropolban.
- Tudom. Megmutatom a kísérőjét. - Csengetett. Kopó jött be. Szomorúan
összenéztünk. Természetesen nem lehetett szólni arról, hogy mi van
közöttünk. Még gondolatnak is nevetséges volt, hogy Schienemannt a mi
kicsinyes magánügyünkkel molesztáljuk, vagy ilyesmi akadályt
képezhetne, mikor „magasabb államügyekről” van szó. Nyugodtan
kievez-hettünk együtt a sötét vízre, mert sokkal jobban rettegtünk
Schienemanntól, semhogy „hivatalos” ügy közben megkockáztattuk volna
„elküldeni” a másikat. A gyilkos egypár óra múlva követte volna
áldozatát a halálba. Azért mégis furcsa érzés volt, hogy Kopó a másik
pár evezőnél, a hátam mögött ül. Sokszor bizsergett meg a tarkóm,
mintha fütykös lebegne a fejem felett. Nagy hold volt, de ez csak
kedvezett nekünk, mert oldalról tűzött, és szélesen kivetítette a
dokkok árnyékát úgy, hogy teljes sötétségben evezhettünk egész a
lépcsők közelében, lassú, mély evezőhúzásokkal. Különben sem kellett
félnünk, mert Schienemann a mi életünket még kockáztatta volna, de a
kábítószert semmi esetre. Biztos volt, hogy a parti őrség nem fog erre
jönni tizenegyig. Néhány percig eveztünk a raktárházakon túl, és
feltűnt a „Jalousie” leszerelt árbocaival. Egy lelket sem láttunk
rajta. Kopó megszólalt:
- Ambassadeur!
Két kar lenyújtott egy ládát. Vagy egy mérföldnyi távolságban fényszóró
söpört végig a vízen, és megcsillant egy közeledő torpedó
páncélbordáján. Ott cirkált a rendőrségi motoros. A víz mozdulatlan,
sötét és domború volt, mint egy alvó rinocérosz háta. A közeli parton
homályos lámpák és pálmák látszottak. Félkörben megkerültük a három
nagy dokkot, és beeveztünk a Nord-Süd bazenjébe.
- Ide hallgass: ígérd meg, hogy nem találkozol többé Tatjánával, és én
is szakítok vele - suttogta mögöttem Kopó.
- Eszem ágában sincs.
- Nem szívesen fújom el a gyertyádat. Nekem már feleségem is volt, de
nem bírta ki, hogy mindig csavarogjak... Neked még sok, nagyon jó nőd
lehet, és elélhetsz még egy darabig, amíg megkapod a golyódat. De ha
nem akarod, hát mehetünk a Kálváriához. Csak a jobbal evezz... Szívesen
lennék veled békességben. De azt ne mondja senki, hogy kidobtak, mint
egy cselédet... Húzd be a lapátokat... Stop!
Meg volt beszélve, hogy találkozunk a Kálvárián. Amelyik lejön, azé
marad Tatjána. Ez nem valami félvad szokás, a klíma, a tél áztatja az
idegrendszereket, gyerekesek, csökönyösek, gonoszak lesznek az emberek,
és minden alkalom jó, hogy levezessék a változást sóvárgó tettvágyukat.
Mi szerettük egymást Kopóval. És elhatároztuk, hogy valamelyik megöli a
másikat. Tatjánát már két napja nem láttam. Mielőtt nekivágtam volna a
Kálváriának, elmentem hozzá. Szórakozottan hallgatta, hogy mire
készülünk, szórakozottan abszolválta az ölelést, és átlátszó komédiával
mondta:
- Csak vigyázz magadra. A Kopó nagyon veszélyes. Hú, és szeretném, ha
te jönnél le a Kálváriáról. De nem ma fogtok felmenni. Szükségem van
rád, el fogsz kísérni a régi kikötőbe, és segítsz, ha valaki megtámad.
- Nem szívesen halasztom el a találkozást. Föl van fordítva az egész
lakásom. Szekrényt húzni, szekrényt tolni...
- Holnapig még kibírod. Fél tizenegykor várj rám a konzervgyár előtt.
Fél tizenegykor ott voltam. Legnagyobb meglepetésemre Kopóval
találkoztam.
- Te is Tatjánát várod?
- Azt hitted, hogy a feltámadást? Téged is hívott?
Lihegve jött Tatjána. Egy fényes, vékony gumikabát volt rajta.
- Veszélyben vagyok. Kikre gondoltam volna, ha nem rátok? Azt hiszem,
nem lesz semmi baj. Csak ideges vagyok, és azért gyanakszom. Beszélni
fogok egy, esetleg több emberrel, ha valaki hozzám ér, vagy a zsebébe
nyúl, rögtön lőni, egyszerre sokat...
Levágtunk egy dűlőúton a régi kikötőbe. Utolsó halálos páráit küldte a
tél, és a lámpák mintegy puha anyagba burkolva, párából szőtt glória
mélyén bóbiskoltak. Úgy sietett, hogy nem bírtuk pontosan átugrani a
tócsákat, teli lettünk sárral, a ködben láthatatlan tengerről, vészes,
szaggatott jelekkel búgott egy hajó, és sehol egy járókelő, néma, ázott
barna raktár-házak, cseppek, piszkos lámpák... Rozsdás sínpár mellett
siettünk. Egy daru nyitott kunyhójába vezetett minket. Úgy látszik,
innen ment ki az őr cirkálni.
- Itt vártok, csendben. Aki jön, annak nem szabad tudni, hogy velem
vagytok. Ha hozzám érnek, lőni... Rögtön lőni! Lehet hogy egy félóráig
is kell várni. - Három lépéssel tovább ment. Nem kellett egy félóráig
várni. Valaki kívülről ránk csapta az ajtót, és bezárta. Az ajtó vasból
volt. Nekirohantunk vállal, persze, meg sem mozdult. Felragadtam egy
széket, de Kopó lefogott:
- Ha zajt csinálsz, lebukunk. Ezt az ajtót nem lehet kitörni. -
Tehetetlenül álltunk. Az ajtó és az oldalfal közt egy keskeny résen
kinéztem. Három ember fogta körül Tatjánát egész szorosan, félhangosan,
gyorsan beszéltek.
- Mi nem félünk a Schienemann gazembereitől! Fogd jól, Rollins... -
kiáltotta egy kis, köpcös ember.
- Tőlem Bogumov elvette a tervet... - hadarta rémülten Tatjána.
Gyorsan váltották a mondatokat. Alig értettem valamit:... „Moszkvába
megüzenték...” - „Az nem a G. P. U. pénze volt...” Aztán keményen
mondta a kis köpcös: „Ezért lőtte le Alexandrovics tábornokot...” - és
Tatjána rögtön: „De nem hoztam el semmit!...” - „Utoljára mondom!...” -
„Holnap megmondhatom...” A köpcös fejbe lőtte Tatjánát... Futólépések
csobbantak el. Tatjána egy tócsába esett... Nekirohantam az ajtónak,
mint egy faltörő kos, háromszor pattantam vissza, úgy éreztem, eltörött
a vállam... Kopó úgy tekintett rám, mint egy filozófus, aztán
visszajött egy szerszámosládával... Persze, Kopó lakatos! Mintha
páncélszekrénybe lettünk volna zárva, valóságos hidegvágást
csináltunk, izzadtan, lihegve, keményen dolgoztunk, míg végül, mint egy
lótusz széles, nagy szirmai, úgy volt széthajlítva a zár körüli
vaslemez. Kint voltunk. Megfordítottuk Tatjánát. A szeme rémülten
meredt ránk, a szája, mint egy hatalmas O betű tátongott felénk, most
látszott csak rajta, hogy mennyivel öregebb, mint hittük. Hogy a szeme
sarkában és a homlokán ráncok vannak, és a festék alatt bizonyára
erősen őszül... csupa szenvedés és irtózat volt a vonásain. A retikülje
nyitva hevert mellette, rúzs, kompakt, kulcs, apró holmik gurultak
szerte, leesett a kalapja is, hosszú, rút tincsek lógtak a tócsába.
Homlokán egy véres kör.
- Te nem tudtad, hogy a csekához tartozik? - kérdezte Kopó. Messziről
egy kézilámpa imbolygott. Hatalmas ugrásokkal futottunk a raktárházak
mögé. Otthon levetkőztünk. Ragadós, sós pára tapadt hozzánk.
- Ez a nő maga kereste a halálát - mondta Kopó. - Most már megmondhatom
neked, hogy engem szeretett. Azt mondta ma: szeretné, ha én jönnék le a
Kálváriáról.
Nem árultam el, hogy ugyanezt mondta nekem. Minek? Maradjon neki
Tatjána emléke. Nekem mindig elég, ha én tudok valamit. Nem
vacsoráztunk. Az ablaküveg gyöngyözött, a sápadó ég alacsonynak és
barnának látszott. Aznap este nem toltuk oda a szekrényt, és nem zártuk
be az ajtót. A jobb szememen keresztül irtózatosan fájt a fejem, és
lázam volt. Befeküdtem az ágyba, de a lepedő és a párna
elviselhetetlenül melegítettek. Aztán süllyedni kezdtem... Elaludtam...
Tatjánával felmásztunk a „Jalousie”-ra. Schienemann ült egy koporsón,
és álmosan dörzsölte tenyerével a feje tetejét. Tisztán láttam ujján a
hatalmas, rubinköves gyűrűt. A levegőben sárga foszlányok lógtak...
Tatjána, halott szemekkel, mereven vigyorgó szájjal beszélt, homlokán a
vörös karikával, azt mondta: „Ez a vörös karika a halál jegygyűrűje...
Ez az egész történet nem igaz... Én nem vagyok Tatjána. Én vagyok a
trópusi tél: forró, dús, titkos és alattomos... Én vagyok a forró égöv
fekete zsíros virága... Beteggé teszem a csontjaidat, hosszú kötőtűket
szúrok az agyadba, és addig idegesítlek, amíg gyilkolni mész...
Mindenütt vér. Ez a furcsa patikaszag a püffedt, sárga levegőben: a vér
gőze, undorral felcsuklik benned, elernyeszt, átölel és lehúz az
aszfaltba takart hínár...” Az arca olyan zöldes, sápadt volt, hogy
szinte világított, éreztem a feloszlás szagát, sáros hajtincsei
vigyorgó két szája széléig lógtak, és fekete fogaival egy nagy,
rozsdaszínű virág szárát fogta. A szirmok lassan, kígyószerűen
mozogtak. Fuldokoltam, és az agyam, mintha egy nagy marokban lüktetne,
amely lassan összecsukódik felette... Arra ébredtem fel, hogy hörgök,
és csuromvíz vagyok. Kopót láttam az ágyam felett, és rémülten akartam
a revolverhez kapni, de a karom, mint egy mellém helyezett bot, merev,
különálló és élettelen volt. Most megöl! Vizet loccsantott az arcomra,
és egy újsággal legyezett.
- Úgy látszik, maláriád van. Rettenetesen nézel ki. - Egy tükröt adott.
Az arcom sárga volt, és két fekete foltban tűntek el a szemeim.
Elájultam.
Hetek múltak el.
...A láthatáron naponta új hajók jelentek meg, előkerült a kék
zubbonyom, a sapkám, és boldogan mentem vissza a dokkra. A nyílt
óceánról friss, sós szagot hozott a szél, eltűntek a fojtó, sárga
ködök, mellettem Kopó hordta énekelve a zsákot. Karjaimba lassan
visszatért az erő, és lelkembe a jónak akarása. Dolgoztam!
Légió!
Marseille, 1930.
A Forte-Chornich-hegyre kígyózó hatalmas erőd falai alatt egy kiugró,
magányos szirten áll a boltív, a keleti harctér hőseinek emlékműve.
Csendes, elhagyatott, tiszta negyede a zajos, rossz szagú
kikötővárosnak. Itt kezdődik a hatalmas aszfaltországút, amely végigfut
az egész Côte d’Azure-on Ventimigliáig. Az erőd eltűnő, és megint
felbukkanó vonala a kínai falat ábrázoló képekre emlékeztet, de ez itt
nem históriai emlék, nem rom, ez egy valóságos, üzemben levő citadella,
fényszórókkal, katonákkal, ágyúkkal, lovakkal, háború esetére. A
bejáratánál fegyveres poszt. Jó magyar neve van ennek az erődnek, mert
úgy ejtik ki, hogy Kornis, ha még hozzátesszük, hogy Tamás vagy Gáspár,
nyugodtan szerepelhetne Beöthy Zsolt irodalmi kistükrében, a tizenhat
vagy tizenhetedik század táján. A domboldalban barátságos kis park van,
középen az anatómiai intézettel. Szemközt, de nagyon messze, látszik
Marseille kikötő panorámája, beláthatatlan hajórengetegével. Itt
sokszor szoktam üldögélni, békés hangulatban, csendben. Néha egy
gyarmati katona siet el, vagy egy-egy öregúr sétálgat arra, különben
alig jár itt valaki. A szabad tengerről fújdogál a szél, és néha fontos
problémák nyitjára jövök rá, mialatt üldögélek valamelyik padon, és
nézem a sárga homokot a lábaimnál. Legtöbbször, ha sem pénzem, sem
munkám nincs, itt koplalom át a napot estig, amíg a menhely nyit, ahol
nemcsak hálóhelyet, hanem sűrű, meleg levest is adnak. A koplalás első
stádiumában élénkíti az agyműködést, nyugodt, tiszta gondolatokat idéz
elő, különösen ebben a hangulatos, komoly, elhagyatott parkban.
Általában mégis ugyanarra szoktam gondolni, különösen délután, mikor
már bágyadtabb vagyok az éhségtől, és szórakoztató elképzelésekkel
játszom, hogy gyorsabban múljon az idő. Fantáziával kimeríthetetlen
szellemi játék, ha felteszem magamnak a kérdést, hogy mit tennék, ha
sok pénzem lenne egyszer, mondjuk ötven frank, vagy még annál is több.
Ilyenkor végigcsatangolom gondolatban a La Cannebiere festői
kirakatainak sorát, és mesebeli ötven frankomból, ha beleszámítom az
ékszereket is, legalább ötvenezer franknyi holmival látom el magam,
amiből külön egy áruháznyit tesznek ki csak az élelmiszerek.
Idehallatszik a Notre-Dame du Garde harangja. A Notre-Dame du Garde
óriási templom, a szomszédos hegy csúcsán, mely mintha krétából lenne,
fehér és kopár. A templom tornyán több, embernagyságú, aranyozott,
koronás Madonna-szobor van, karjaiban a gyermek Jézussal. Ez Marseille
New York-i szabadságszobra. A beérkező hajók ezt a roppant szobrot
pillantják meg először a kikötőből. A templom mellett monumentális
boltív, amelyből a sikló lejtője ereszkedik alá a régi kikötőig. Hiú
vetélkedéssel építették ezt ide az emberek, a biblia csodája mellé a
technika csodáját, mintegy jelképezve a nyílt alternatívát, amely előtt
az erkölcsi keresztúthoz elért emberiség áll, kissé zavarodottan.
Szemben a Forte Saint-Jean, a híres erőd, amelyben az újonc
légionistákat gyűjtik össze Európa minden tájáról. Légió!
Itt a Földközi-tenger partjain minden illúzió lefoszlik erről a szóról,
amely nálunk annyi hamis, hazug romantikát képvisel. Megszokott látvány
a légionista, tele van velük a kikötő, nem szeretik őket, durva,
műveletlen, kötekedő emberek, sokat hazudnak, és ha nincsenek sokan,
gyávák is. Az újoncokat mélyen beviszik Afrikába, lehetőleg mindjárt
tűzbe, és lassan, évek múltán kerülnek csak hátrább, civilizált Afrika
felé, mikor már „megbízhatóak”. Itt a Forte Saint-Jeanban kezdik a
kiképzésüket, ami abból áll, hogy régimódi hatlövetű revolverekkel
célba lőni tanulnak. A kiképzés súlyosabb része Afrikában következik,
ahol a nappali forróságban teljes felszereléssel órákon át kell
menetelni, hogy aklimatizálódjanak. Az első hetek kínszenvedése a
kiképzés alatt elképzelhetetlen. Érdekes, hogy aránylag nagyon kevesen
vannak, akik ezt nem bírják ki, és legtöbbjük rövid idő múlva nagyon
jól elviseli az afrikai éghajlatot. Májustól augusztusig van a „légiós
szieszta”. Ilyenkor délelőtt tizenegytől délután hatig a kaszárnyában
ágyban fekve maradhatnak, mert a hőség európai számára megszokhatatlan.
Szeptembertől márciusig következnek az „offenzívák”. Offenzíva alatt
értik a rendszeres előrenyomulást azokra a területekre, amelyek névleg
Franciaországhoz tartoznak, de még meghódítatlanok. Ez inkább erőszakos
adóbehajtás, mint háború, kivéve azokat a helyeket, ahol maguk a
bennszülöttek kérik a francia hatóságtól, hogy szállja meg őket. Mert
ilyen is van, békés arab törzs, amely jobban fél a vad fajtájabelitől,
mint a hódítóktól, holott, leszámítva a himlőoltást és az adóztatást, a
francia civilizáció sem jelent sok jót nekik. Felháborító módon terelik
útépítő munkára az arabokat, büntetés címén, és nem nehéz okot találni
a büntetésre olyan embereknél, akiket nagyon hamarjában kényszerítenek
megtanulni mindazt, amit hosszú évszázadok alatt tanultak meg maguk a
hódítók. A tűzvonalban aránylag jó dolga van a légionistának, mert a
föllebbvalók nem mernek kegyetlenkedni úgy, mint a kulturáltabb Afrika
garnizonjaiban. Erre az adott okot, hogy néhány szigorú őrmester
ütközet után olyan lövéstől halt meg, amely hátulról érte. A
légiószolgálatnak sok olyan hallgatólag helyben hagyott gyakorlat
alapján kialakult törvénye van, amely európai számára borzalmas. A
szolgálati szabályzat például előírja, hogy sebesült vagy menetelés
közben kidőlő bajtársat cserbenhagyni nem szabad. Ebből a célból a
szakasz két embert hátrahagy, hogy az elesett embert, ha magához tér,
vigyék a többiek után. A hátrahagyott két légionista ilyenkor vagy
félóráig várakozik, azután valamelyik fejbe lövi az öntudatlan
bajtársat, utánamennek a csapatnak, és jelentik az őrmesternek, hogy a
bajtárs, valószínűleg hőguta következtében, meghalt. Hogy ez így van,
tudja mindenki: a hadvezetőség, az őrmester, aki a jelentést átveszi,
sőt, a bajtárs is, aki alatt egyszerre csak meginog a sivatag, és érzi,
hogy összerogy. De mit lehet tenni? A légionista saját terhét is
nehezen bírja, ha jön egy kis szél, elfedi a nyomokat, nem talál utána
a csapatnak, eltéved a sivatagban, minden pillanatban rajta üthetnek az
arabok, akik közismertek arról, hogy a kezükbe kerülő légionistának
mindenféle életlen eszközökkel lenyiszálják a fejét. A sivatag
törvényei parancsolóbbak a szolgálati szabályzatnál...
Innen a domboldalról jól látni a Maroccói Társaság bazenjében álló
gőzöst. Luxusutasok knickebockerben, parafasapkában. Kodakosan, vidáman
igyekeznek a fedélzetre. Az indulásra kész hajó mellett vagy harminc
ember áll csendben és libasorban, fegyver nélkül, katonaruhában:
légionisták. Egy tiszt áll előttük, cigarettázva, lovaglóbottal. A
tiszt mellett köpcös, alacsony katona, kivont karddal, valószínűleg az
őrmester. Újoncok. Alázatos, elcsigázott arcok, szótlan szomorúsággal
állnak a hajó mellett. Kora délutáni, unalmas óra... Most mennek
Afrikába. Kik ezek? Végsőkig csüggedt munkások, ott, Európából
leépített tiszt-viselők, földműves, rabló, pincér, tönkrement iparos,
és mi van mögöttük, milyen úton értek idáig, ahol utolsó fordulóba
kanyarodik életük, mellesleg egy érdektelen epizódja a kikötői
mozgalomnak? Ezt sohasem tudja meg már senki. Pedig ezek is voltak
gyermekek, szüleik voltak, reményeik, törekvéseik, elgondolásaik,
ambícióik és szerelmeik, mindegyik külön egy-egy nagy komplikált,
megrázó regény...
Az őrmester kardja parancsra villan, és megindultak fel a hajóra. Két
matróz a fedélközbe érő katonák mögött felhúzza a hidat, amelynél fogva
még a kontinenshez tartoztak. A propeller, hullámokból tört, fehér port
fröcsköl szét, harsogva, a kis pilótagőzös elindul a hajó kötelével, és
ott állnak mind a korláthoz szorulva, mozdulatlanul, szemeikkel
görcsösen kapaszkodva a lassan hátráló partba, és úgy érzem, hangtalan
rémületüktől megremeg a levegő, ahogy indulnak... Eszembe jut az a
szeles, esős éjszaka, midőn hajnalig bolyongtam az erőd bejáratához
vezető szerpentin úton, álmos voltam, ázott és éhes. Tudtam, hogy csak
be kell lépnem a poszt mellett, aki mindenkit beenged, de vissza
senkit, és kapok enni, cigarettát, lefekhetek aludni. Hát mit bánom
én?!... Mi lehet rosszabb ennél az ázott, esős, kilátástalan jelennél?
Aztán elmúlt az eső, még dermesztőbben fújt a szél, és csapzottan,
kétségbeesetten leültem egy kilométerkőre. Szemben velem a mozdulatlan
őr közömbösen nézte ezt a látványt, amelyet bizonyára megszokott már.
Szép tavasz van, nézem a Forte Saint-Jeant, néma, elhagyatottnak
látszik, mintha nem is laknának katonák benne. Alkonyodik, messze,
jobbra, lent a széles főutca, a La Cannebiere látszik. A fényreklámok
már hunyorognak, a varieté előtt megkezdődik az autók felvonulása, a
tőzsdepalota előtt elegáns sétálók rajzanak, a kávéházak fényesen
kivilágított teraszain vidám emberek üldögélnek. Vajon ki gondol itt
arra, hogy éppen most egy nagy hajó, mint maga a Sors hányódik, a
parttalan óceánon, a sötét égbolt kupolája alatt, egy csomó kirongyolt
életű, fásult emberrel, Afrika felé?...
Börtön
Kora reggel van. Borotválkozom, és közben kinézek az ablakon. Az ablak
alatt látható a valószínűtlenül keskeny Speer folyócska. Itt lakom, a
folyóról elnevezett szállóban, amely nélkülözi ugyan a modern
hotelkultúra különlegesebb vívmányait, de Zürichhez mérten feltűnően
olcsó. A japán diákkolónia zöme lakik ebben a hotelban, csupa
bizalmatlan tekintetű, misztikus vágású arc. A szálló tulajdonosa, aki
egyszersmind szobapincér is, bizonyos Bollag, harcsabajuszú, hatalmas
egyén; azt állítja, hogy sárga lakói többet érnek, mint az európaiak.
Az európaiakról van egy régen kialakult véleményem, amely nem
ellenkezik homlokegyenest a tulajdonoséval. Elkészültem a
borotválkozással, és timsózás közben a tükörbe illesztett térképet
nézem, amely a Zürichi-tó két oldalán szétágazó vasútvonal állomásait
ábrázolja. A vörössel áthúzott megállóknál már jártam. Hátra van még:
Zoliikon, Erlenbach, Küssnacht és Wollishoffen. Mielőtt az útirányról
határoznék, meg kell hallgatnom a bajor diákokat. Kék kabátot veszek,
porcelánnadrágot, mustárszínű glaszékesztyűt és egy csontfejű
sétapálcát. Leérek a hotelhallba, amely tulajdonképpen kávémérés,
csengős bejárattal az utcáról, és középen egy nagy biliárdasztallal,
amelyen ilyenkor olcsó sütemények pihennek, organtinnal letakarva.
Néhány lépés, és már kint vagyok a Bahnhofstrassén. Az egyetlen
világvárosi utcája Zürich-nek, de ez aztán igazán világvárosi! Milyen
hotelek! Milyen bankok és üzletek! És milyen árak! Azonnal sejthetővé
válik, hogy micsoda elsőrangú emberek fordulnak itt meg a világ minden
tájáról. Csak a történelmi zürichi tőzsde igénytelen, lapos épülete
kelt osztatlanul csalódást minden idegenben. Hét óra van. Bemegyek a
St. Anna Hof Kávéházba reggelizni. A két bajor már ott van, leülök a
közelükbe, és látszólag újságot olvasok. Ezek a bajorok árnyékképekkel,
úgynevezett sziluettekkel ügynökölnek a tó körül, ahol csupa előkelő
villa és gyönyörű kastély van. Dühösek, mert egy láthatatlan ügynök
mindennap lejárja közvetlen előttük a helységeket. Ama boldog emberek,
akik még nem házaltak, nem is sejtik, hogy milyen haszontalanná teszi a
házaló működését, ha valaki bármilyen más áruval is, de közvetlenül
előtte jár házról házra. A leggazdagabb házi-asszonynál is van egy
kialakult ökonómia, amely szerint ugyanazon a délelőttön két házalótól
nem vásárol. A bajor diákok mindennap elátkozták a láthatatlan
ügynököt, és új tervet eszeltek ki, hogy miképpen előzzék meg. A
helységek kis száma élet-halál kérdéssé tette, hogy ugyanazon a
környéken, mint például a Zürichi-tó körüli nyaralóhelyek ügynöki
körzete, egyik házaló megelőzze a másikat. A két bajor nem sejtette,
hogy az ismeretlen ellenség, minden ügynöki gyanún felül álló
eleganciájával, naponta mellettük reggelizik személyemben, és
elhatározásaiktól teszi függővé, hogy hová menjen aznap a Stadt
Rapperswill nevű gőzössel. A bajorok elhatározták, hogy lemennek a tó
túlsó végére Wollinshoffenig, és visszafelé jönnek: Küssnacht,
Erlenbach és Herliberg irányában. Nyomban elhatároztam, hogy én egy
megállóval feljebb, Küssnachtban kezdem, és előttük járva jövök
visszafelé. Ismétlem, hogy ezen a szűk helyen egyetlen helység
elveszítése is érzékeny kárt jelentett, és a naponta küzdő ember
könyörtelen életformái törvényszerűen írják elő a kedvező feltételek
legteljesebb kihasználását. De vajon szolgálhatjuk-e társadalmunkban
saját érdekeinket, anélkül hogy másokét sértenénk? Kereshetünk-e olyan
pénzt, amely, ténykedésünk nélkül, nem kerülne más emberek zsebébe?...
E kihegyezetten ránk meredő életelveken meditáltam, míg a gőzös lassan
haladt a gyönyörű tavon, és szemben, de nagyon messze, a hófödte Alpok
csúcsai ágaskodtak néhány alacsonyan terjengő felhőcsoport felett...
Ez a szó, hogy Küssnacht, amely Schiller költészetétől oly patinásán
élt bennem, azon a délelőttön végképp levitézlett romantikájával, és
mint a házalás sivár képzettársa merül fel emlékeimből. Gyönyörű
parkok, remek kastélyok és pompás úrilakok vannak a sima, bitumin
országút két szegélyén. Ha becsengetek valahová, a kapu felett egy kis,
kerek ablakon női fej kukkan elő. Azt mondom, hogy a „madammal” akarok
beszélni. És megindul egy körülményes dialógus emeletnyi távolságból.
Rettenetes svájci szokás. Mivel nincs nálam csomag vagy táska, és
kesztyűm, valamint botom kihangsúlyozzák látogatásom magánjellegét,
lejön a szobalány, és kéri a névjegyemet. Átadom a kártyát, amelyen a
kereszt- és vezetéknevem közé egy magam adományozta „von” szócska van
illesztve. A bizalmatlanság egy szikrája még él benne, de miután semmi
gyanúsat nem talál rajtam, mégiscsak beviszi a névjegyemet. Nemsokára
megjelenik csodálkozva a háziasszony, mire villámgyorsan kirántom
selyempapírba csomagolt „petité poin” nevű hímzéseimet belső
zsebemből, és máris hadarom mondanivalómat. Ilyenkor, természetesen, a
szobalány már nem szólhat, én viszont olyan helyekre is bejutok, ahová
ügynök sohasem teheti be lábát. Divatos külsőm tehát tulajdonképpen
egy munkaruha, amelyet a háztartásbeli alkalmazottak megtévesztésére
használok. Küssnachtban azonban, mintha az ördög járt volna előttem
házalni, egész délelőtt egy hímzést sem adtam el, ami eddig még nem
fordult elő. Midőn a balszerencse ilyen mélyponthoz ér, én mindig új
erőre kapok, abból a feltevésből kiindulva, hogy rosszabb már nem
lehet, és mert az események örökké variálódnak, tehát jobbnak kell
következni. És zsibbadtra fáradt lábaimmal újra nekivágtam az
országútnak. A község vége felé kisebb családi házak következtek,
amelyeknél az ablakfüggönyök szemmel látható minősége után szoktam
eldönteni, hogy melyikben érdemes próbálkozni? Végre megszületett az
első üzlet, eladtam az „Arató pár” című hímzést negyven frankért. Mikor
kiértem a kapun, és éppen hajtogattam össze a selyempapírt, sovány,
szomorú ember jött mellém, hatalmas farkaskutyával, és azt mondta, hogy
jöjjek vele. Delet harangoztak... Mit is tehettem volna mást? Mentem.
Egy benzinkútnál knickerbockeres amerikaiak gajdoltak vesztegelő
autójuk körül, és libák tipegtek át az úton...
Megyek a foglár előtt, a hosszú folyosókon, és kulcsok csörömpölnek
mögöttem. Homályos nappali világítása van a folyosónak, amelyről csak
elvétve nyílik egy-egy ablak a szomorú udvarra. Furcsa és nyomasztó
tudat az, hogy nemsokára bezárnak mögöttem egy ajtót, amelyhez csak
olyan embereknek van kulcsuk, akik haragszanak rám. Az
igazságszolgáltatás kihalt folyosói homályos fordulókba torkollnak, és
amerre nézek, csupa ajtó, néma, mozdulatlan ajtók.
Cellám elég tágas, oldalfalain két-két ágy. Az ágyakat nappal fel lehet
csatolni úgy, hogy egészen a falhoz simulnak. Cellatársam is van,
alacsony, őszes, kövér ember, olyan, mint valami vidéki, zsidó
kocsmáros. Először figyelmesen végignéz, azután bizalmas
közvetlenséggel kérdezi:
- Sup? sup? - rövid, jelentős kézmozdulattal illusztrálja a szavait.
Nemsokára megtudom, hogy Gugenheimnek hívják, és dísztárgyakkal házal.
Még az általános svájciaknál is rosszabbul beszél németül. Mintha
sürgönyt fogalmazna:
- Bern Kanton guter Kanton, Luzern Kanton auch guter Kanton, Zürich
Kanton sehr schlechter Kanton: gleich sup, sup...
Miért nem mondja ki ez az ember a névelőket?
Mennél tovább nézem, annál furcsábbnak tűnik előttem, hogy nem hagyják
házalni. Hát mit csináljon ez a Gugenheim? Csak rá kell nézni, és az
ember rögtön látja, hogy született házaló. A búcsúzó nap rőtszínű
sugarai tűznek be az ablakon, és tavaszi hangulattal feszítik
tűrhetetlenné a börtön levegőjét. Nem is sejtem, hogy mióta beszél már
Gugenheim, csak éppen valami ösztönös udvariasságból belefigyelek
özönlő szavai közé, és ezt hallom:
- Öt gyermekem van - mondja gondterhelten -, áj, áj, ki fog azoknak
enni adni... A feleségem már két éve nem tud járni. Mit csinál majd a
Johan, a Henrik és főleg a Márkus? Kérem, a Márkust, azt még üvegből
táplálják... áj, áj, meine fünef Kindern, nebich... - mondja azzal a
rutinos siránkozással, ami az ilyen örökké panaszos beszédű ember iránt
elszigeteli a részvétünket, mert olyan folyamatosan sír, mintha
litániát énekelne. Ahogy lassan bekövetkezik az alkonyat, kihúzódnak
cellánkból a langyos sugarak. Kiveszek a nadrágom felhajtásából egy
cigarettát, ugyanonnan dörzsgyufát is, és rágyújtok. Gugenheim ezek
után ellenséges gyanakvással néz rám. Nyilvánvaló, hogy valami nagy
szélhámos lehetek, esetleg az alvilágnak is tagja, ettől a társadalmi
osztálytól pedig ő is irtózik, mert Gugenheim becsületes ember, csak
meg nem engedett formák között kereskedik. De néhány pillanat múlva már
transzba esik a füsttől, két kézzel legyezi a nikotin balzsamos illatát
orra irányába, és miután átadom a cigaretta végét, boldog
szippantásokkal szívja, amíg a körme pereméig parázslik.
Ajtónk előtt zörögnek a keresztvasak, és belép egy újabb cellatársunk.
Az egyik bajor! Szintén cipőzsinór nélkül van, és rendkívül morózusan
néz körül. Ez a bajor nem valami férfiasan viselte el a sorsát. Nagyon
fejlett szókinccsel káromkodott, csak a „verdammt” kifejezést használta
kissé sűrűn, ami sokat levont indulatmegnyilvánulásainak stiláris
értékéből. Mikor engem meglátott, olyan buta csodálkozással ámult rám,
hogy hangosan felkacagtam. Bizonyára abban a pillanatban megoldódott
előtte a láthatatlan konkurens rejtélye. Támadóan felém lépett, és
nyersen kérdezte:
- Maga hímzésekkel házalt a Zürichi-tó körül?!
- Eltalálta - feleltem, és jó erősen megfogtam a vizeskancsót. A
tagbaszakadt bajor egy pillanatig tanácstalanul állt, aztán
természetesen azt mondta: „verdammt!”... Nem hiszem, hogy a kancsótól
ijedt meg, inkább letört lelkiállapotában még annyi emócióra sem volt
képes, hogy verekedésre buzdítsa önmagát. Megvetően legyintett felém, s
mint aki már semmit sem bán, kétségbeesetten leroskadt a padra.
- Nézze - mondtam neki őszinte részvéttel -, most már kétszeres
kollégám, úgy is mint fegyenc, úgy is mint házaló, ennyire közös
sorsban illene, hogy kibéküljünk itt. Tegye a kezét a szívére: az én
helyemben maga sem tett volna másképpen.
A bajor nem felelt. Biztosan azt gondolta, hogy semmi köze hozzám.
Lecsatolta az ágyát, és lefeküdt egy tuskószerű zuhanással, ahogy
némely ember úgy képes végigdőlni valami ágyon, mint akit villám
sújtott, talán azért, hogy a halálkívánó vágyával így élő állapotban
konvertáljon... a fegyőr beszólt a leslyukon, és felvilágosította a
bajort arról a körülményről, amely, úgy látszik, kikerülte a figyelmét,
hogy jelenleg nincs hotelban, és itt este hét óra előtt tilos
lefeküdni. Talán felesleges is mondanom, hogy a bajor így szólt:
„verdammt!” Aztán nagy léptekkel járt fel és alá, a melle sebesen
emelkedett, az orrcimpái remegtek, és könny ült ki a két szemére.
Ketten, régi fegyházlakók, egy megértő pillantással közösen
konstatáltuk, hogy ez ifjú először van börtönben.
Vacsorára paradicsomos spagettit kapunk. Európa börtönintézményei
között féregmentesség és ellátás dolgában kétségtelenül Svájcot illeti
az első hely. A bajor, persze, hozzá sem nyúlt a vacsorához. Ahogy az
ételre néz, egy tétova kézmozdulat a torka felé elárulja, hogy a
spagetti puszta látásától hányingere van. A börtönélet első benyomásai
nagyon sok tekintetben hasonlítanak a tengeribetegséghez. Gugenheim
valóságos szimfóniával kíséri a táplálkozását. A csámcsogásnak,
szuszogásnak, szürcsölésnek olyan változatos zajával eszik, hogy
betölti vele az egész cellát. Közben folyton a bajor adagjával
kacérkodik, és mikor megkapja, olyan mohón tünteti el, mint aki egész
nap nem jutott ennivalóhoz. Holott a fegyházban ez kizárt dolog.
Valahol a közelben harangoznak. Svájcban nagyon sokat harangoznak.
Éjszaka van. A felettem levő ágyban alszik a bajor, a túlsó oldalon
Gugenheim változatos fiziológiai koncertszámai közül éppen a hortyogás
van műsoron. Képzeletben végigsétálok a Bahnhofstrassén, magam előtt
látom az előkelő St. Gothard Hotel csillárok között ragyogó, bordó
pompáját, a világhírű Hugenin cukrászda plüss-foteljait. Ebben a
cukrászdában nincsen szék, csak sok-sok, óriási fotel. Hallom a
lesablakot zörögni. Most az őr befigyel, hogy nem csinálunk-e álmunkban
valami szabálytalanságot, hárman, orv házalók, ahogy ott fekszünk.
Börtön?... Meg lehet szokni.
Élni?... Örülni?... Szenvedni?...
Gugenheim hortyog, és négy fal áll körülöttünk mozdulatlanul...
Sötét utasok
Földközi-tenger, 1930.
Az utasok, akikről most szó lesz, valóban sötétek, ők azok, akik munka
közben elbújnak a hajófenék valamelyik zugában, és így, sötétben,
hosszú-hosszú utakat tesznek meg. Ezek a sötét utasok. Sötét a múltjuk,
és sötét a jövőjük, sötét gondolatokat forgatnak az agyukban, és sötét
elkeseredés lakozik a szívükben, sötét daccal szorítják össze a
fogukat, mert az ő számukra sötét ez a nagy, lármás, sokszínű minden:
az élet.
Ezek a sötét utasok, akik a hajófenékben meglapulva és hallgatagon,
sötéten, titokban új és új kikötőkbe vándorolnak...
Fekszünk az amerikai mogyorón.
Halovány esti fény szűrődik be a szellőztetőablakokon. Ez a fény nem
oszlatja el a hajófenék sötétjét, de az ideges óceán hullámainak
árnyékát emelkedő, süllyedő, lassú, folytonos mozgásukkal körénk
rajzolgatja. Este nyolc óra van. A négyezer tonnás motoros alig
érezhetően megy velünk.
És mi fekszünk az amerikai mogyorón.
A gömbölyű ablakokon sárga lámpasugarak lopóznak be elsuhanóan: a
távolodó város búcsúfényei. A sugarak helyén folyton visszatérő árnyak
szinte érezhető érintéssel simítják végig lehunyt szemhéjainkat.
Nemrégen bújtunk elő a mogyoróból, amibe indulás előtt a fejünk búbjáig
elágyaztuk magunkat. A ruhánk, a hajunk, a fülünk, orrunk, szemünk és
minden pórusunk tele van rengeteg porral, de most mégis kitűnő így,
mély lélegzetekkel, tárt karral újra életre kelten elnyúlni a bőséges
mogyoróderékaljon. A mind ritkábban jelentkező, és egyre gyorsabban
tűnő bevillanó sugárnyalábokon látni, hogy már teljes sebességgel
megyünk. A fények végleg elmaradtak, és a sötét, mint egy masszív nagy
fal, most háborítatlanul megáll a fenék belsejében, csak néha,
valamelyik túl mélyen süllyedő hullám mögül cikázik be a hold izzó,
krétaszín sugara. Felettünk mezítlábas lépések dobognak.
Fekszünk az amerikai mogyorón.
Az útitársam erdélyi fiú. Mestersége lakatos, foglalkozása csavargó,
így vetődtünk össze a dokkon mint pályatársak, egy anyanyelvűek. Itt
szokás a kikötőben, hogy néha két ember összeáll, együtt csatangol egy
darabig, azután elválnak megint, valami unalmas estén, egy lármás
utcasarkon egy futólagos kézfogással. Halk reccsenések hallatszanak,
ahogy törjük és eszegetjük a mogyorót. A hullámok itt mellettünk, a
vékony hajóbordákon túl egy állandó tompa zúgással súrolják a siető
hajó oldalát.
Ha kissé megdől a hajó, nem messze tőlünk élesen csikorog valami a
sötétben. Halkan beszélgetünk.
- Valahová egészen messzire kellene mennünk.
- Hová?
- Valparaiso... Lima, vagy mit tudom én, valahová nagyon messzire.
Egy-egy pillanatra, mint kíváncsi fejek, magasabbra nyúlt hullámok
kandikálnak be az ablakokon. A láthatatlan valami ismét felcsikorog a
sötétben. Már mélyen kint járhatunk a nyílt tengeren.
- Őszre haza kell mennem. Jelentkezni katonának. Az anyám felelősséget
vállalt értem. És elveszik azt a kis földjét, ha nem jövök.
- Hol van édesanyád?
- Vásárhelyen, de mi tulajdonképpen hátszegiek vagyunk.
- Mennyi a szolgálati időd?
- Tizennyolc hónap.
Vontatottan búg a sziréna, de olyan messziről, mintha nem is a mi
hajónkon búgna. A víz nyugtalan. A hajó lassan emelkedik, lemélyül. Itt
a fenékben minden sokszorosan érezhető. Egy gyufalobbanásnyi csend,
cigarettázunk.
- Hátszegen van két gazdag fivérem is. De levették rólam a kezüket.
Most írt az egyik, hogy majd bevesznek az üzletbe, ha kiszolgáltam.
Evvel akarnak hazacsalogatni, mert félnek, hogy ha nem jövök,
kegyvesztettek lesznek miattam a szigurancián.
Köp.
Hajóval találkozunk. Hallom közeledni a forgó lapátok harsogó zaját.
Fények ömlenek be. A zaj távolodik. Elmúlik a zizegés. Rágcsáljuk a
mogyorót.
- Mióta vagy Franciaországban? - kérdezem.
- Két éve. Most legutóbb Le Havre-ban voltam. Onnan Párizsba mentem,
gyalog.
Százhetven kilométer.
- Párizsból Corbeille-be mentem.
- Miből éltél az úton?
- Hát, ahogy jött.
A mogyoró felégette a torkomat. Már több órája utazunk így. A sötét
hajófenéken időtől, tértől elhatároltan elveszítjük kapcsolatainkat a
külvilággal, és azonkívül, hogy létezünk, nem észlelünk mást, csak egy
mozgást, amivel nem mérhetünk meg semmit.
- Nagyon szomjas vagyok - mondja és krákog.
Bár előreláthatólag meddő dolog, elindulunk vizet keresni. A sérült
lábam fáj. Még a dokkban sebesítettem meg, öt napja nem volt friss
kötés rajta. Hirtelen felbukunk, és a mélyen oldalra dűlő hajó
valamennyi ablakán éles, fehér holdfény özönlik be vakítóan. Vizet
természetesen nem találunk, csak egy piszkos, üres veder ejtett
pillanatnyi boldog csalódásba mindkettőnket. Elhatároztuk, hogy nem
eszünk több mogyorót, inkább éhezni fogunk az út végéig. Elhelyezkedünk
megint a zörgő halmazon. Hideg van.
- Te honnan jöttél? - kérdezi rövid hallgatás után.
- Párizsból. Lyonban cirkusznál dolgoztam, ők hoztak Avignonig
traktorral. Onnan gyalog jöttem Marseille-be.
Az egyik ablakon víz csapódik be. A mitológiában fordulnak elő ilyen
kínok. Alattunk, mellettünk, mindenütt víz, de sós! és mi szörnyű
szomjúsággal fekszünk a sok víz csobbanó lármája között. Minden
mozdulatra feljebb, majd lejjebb csúszik a lazult, gyűrött, piszkos
rongy, mely a seb felett páncélossá keményedett a száraz gennytől. A
bokám dagadt és forró: feszítve lüktet. A mogyoróba ásva rengeteg por
tapad a sebre, s úgy szúrnak, mint egy-egy tű. A szél rövidebb-hosszabb
zúgásokkal rohan el a hajó mentén. A láthatatlan valami megint bántóan
csikorog.
- A korzikai erődítéseknél állandóan van munka, csak jelentkezni kell a
Société-Thegnél.
- Úgy hallom, sokan pusztulnak el, robbantják a sziklákat.
- Nem kell carte d’identité, és rendesen fizetnek. Ez a fő. Hát mit
akarsz?
Nevetséges, hogy milyen skrupulusaim vannak. Éppen így kérdezhette Nagy
Frigyes, meglepett kíváncsisággal, a katonáit: „Hát örökké akartok
élni, kutyák?” Ahogy ez az erdélyi lakatos kérdezte tőlem: „Hát mit
akarsz?”
A gép nagyot fúj, dobogni kezd, kihagy, erősen oldalt dőlünk, felettünk
a kormánylánc súrlódik, aztán csörrenve megfeszül. Csikorgás. A gép
folytatja megszokott zaját. Dermesztő hideg van. A kezem olyan, mint
egy darab jég és nyirkos. Most jó lenne betakarózni valamivel. Milyen
megváltó alvás esne itt, ha csak egy kicsit melegebb lenne, és milyen
sokáig lesz még délelőtt. Törjük és majszoljuk a mogyorót. Az óriási
hajófenék siklik velünk az éjszakában. Hová? Minek? Émelyeg a gyomrom,
és a sebláz félelmetes forrósága borzongat.
- Te! Voltál már Pesten? - kérdeztem hirtelen.
- Igen, öt évig nevelkedtem egy nénémnél a Dohány utcában.
Budapest, Dohány utca. A Földközi-tengeren, az afrikai partok
közelében, éjszaka, egy hajófenékben. Ijesztően groteszk.
- A sziget, barátom! A klubházak zászlóit lengeti a szél, vidám tavaszi
járókelők áradata és mindenféle muzsika...
Mintha egy nagy könnytelen nyomás engedett volna fel bennem, jótékony
keserves zokogással úgy beszélek egyre fájóbb szívvel, tikkadtan,
mohón, kihagyó lélegzettel, mintha minden érzésemet egyszerre akarnám
elmondani, ami ennél a szónál feltódul bennem éjszaka a
Földközi-tengeren: Budapest. És az Erzsébet körút, ívlámpásan,
porosan... A Duna-korzó, az Angolpark... érzem, hogyha világos lenne,
akkor most megmutatnám annak a leánynak a fényképét.
Fekszünk az amerikai mogyorón.
Egy nagy, sötét mozivászon áll előttem. És a retinámról élénk filmek
vetülnek rá: kis budai vendéglők kerthelyiségei, kedves arcok, az
Oktogon és a Keleti pályaudvar, a fasori fák alagutat képző, összehajló
dús lombjai. Tudom, hogy érinthetetlenül puha ez a játékos sötét, és
mégis, mint csecsemő, aki mit sem tud a dimenziókról, kinyújtom a
kezemet, hogy megfogjam a Lágymányost.
Hol van innen az a furcsa, szomorú, megbabonázott város, ahol az
emberek már olyan régen alusszák járva Csipkerózsika évszázados álmát,
és ki tudja, mikor ébrednek fel? Nem tudom, hogy mi az, ami fáj, talán
honvágy, talán a magyar röghöz való könyörtelen determináltságom
hirtelen reám hulló, aszfaltos szomorúsága.
A Szent Anna-tóról beszél valamit mellettem, lehet, hogy már nagyon
régen, lehet, hogy nem is nekem. A hajó óriási szíve egyenletesen
zakatol, és így elnyúltan, fenékbe zárt életünkkel, nosztalgiásan
siklunk a Földközi-tengeren. Szálkássá szikkadt égő torokkal
érzéketlenül esszük az amerikai mogyorót, és úgy rémlik előttem, mintha
addig kellene itt kushadnunk, amíg fel nem faltuk ilyen monoton kínnal,
darabonként törögetve az egész rakományt. Egy cigaretta parázslik fel
zizzenve mellettem. A gazdátlan fénypont lassú ívben leereszkedik,
olyan, mint egy lankadatlan szálló, tűzszínű, fáradt bogár. A sötét
hajófenék rohan velünk az éjszakában.
És mi fekszünk az amerikai mogyorón...
Exitus lethalis
A zöld ernyőjű lámpa barátságos fényt vetett az íróasztalra, a szamovár
duruzsolt. Dr. Molnár regényt olvasott és cigarettázott. Az ablak
kertre nyílt, kórházi kertre, ezért a csend olyan nagy volt, olyan
mélységes, amilyen a város közepén csak ebben az épületben, és csak a
kertre nyíló szobában lehetséges. Az üvegszekrényben hidegen csillogó
műszerek feküdtek mozdulatlanul, a falon egy kerek, nagy óra ketyegett.
A regény arról szólt, hogy a báró szerencsejátékon elveszíti a
vagyonát, és midőn főbe akarja magát lőni, hirtelen megjelenik előtte a
játék ördöge. Dr. Molnár nagyon szerette a népies regényeket, amelyek
nem igényelnek gondolkodást, olvasás után elmúlnak nyomban a
feledésbe, mint egy savanyúcukor vagy egy cigaretta. Jókedvű, jó
étvágyú, egészséges álmú, humorra hajlamos ember volt, de szorgalmas,
alapos orvos. Nős kollégái közül egyedül ő vállalta el éjszakára az
orvosi ügyeletet. Jól érezte magát ebben a tiszta szobában, fehérre
meszelt falak között, a részint irodának, részint rendelőnek
berendezett helyiségben. Szerette a kórházat, csendjével, komor, de
alapjában véve békés hangulatával. Az ápolónő jött be, és jelentette,
hogy a földműves, akit délután hoztak be, tűrhetetlen fájdalmakról
panaszkodik, és injekciót kér.
- Csak termofort tegyen rá. Ha morfiumot kap, álmában elvérezhet. Lehet
hogy belső vérzése van. Ha növekszik a fájdalom, esetleg meg kell
operálni. - Szokása volt, hogy az ápolónőnek megmagyarázza az
intézkedéseit, mintha súlyt helyezne a véleményére.
- Szóval, ha jajgat, azonnal jöjjön fel, és akkor majd telefonálunk
Kalmár doktor úrnak. Azt hiszem, a Hungáriában van, felírta egy
cédulára... Aha! Itt van. - Cigarettára gyújtott, és ásított, aztán
rámosolygott az ápolónőre. - Nem szokott táncolni járni?
- Régen volt az, mikor én táncoltam.
- Csak nem pólyás korában, drága? Maga nagyon szép nő, Zseni, és
megfigyeltem, hogyha én vagyok szolgálatban, csinosabb, mint egyébként.
Az ápolónő nevetett, ismerte jól a doktort. Kiment. Molnár tovább
olvasott az ördögről, aki ráveszi a bankrott Csanádi bárót, hogy ölje
meg kedvesét, és cserében a gyilkosságért kap tőle egy biztos
rulettszisztémát. Csanádi alapjában véve jó ember, csak lejtőre jutott,
és két hónap haladékot kér, amit az ördög megad.
Később felforrt a tea. Miközben elkészítette magának, két cukorral, fél
kanál rummal, a fogság jutott eszébe, mint mindig, ha nagy csendben
teát ivott. Acsinszkra kellett gondolnia, és arra a pléhedényre,
amelyet úgy hívtak, hogy „csajnik”. Forró vizet tartottak benne a tea
számára.
Tavaszodott. A kertből föld- és virágszag áramlott be dúsan. Telihold
volt. A város közepén is kórházba zárt szegényes növényzet kísérteties
mozdulatlansággal meredt a szélcsendbe.
Az orvos arra gondolt, hogy megveszi részletre azt a nagyobbik rádiót,
és majd fizet a rádiósnak fehérneművel, nyakkendővel, mert az egyik
páciense, akinek divatáruüzlete volt, ellenszámlára kezeltette magát,
viszont a rádiós makkegészséges ember, tehát a legjobb megoldásnak
látszott, ha a divatárus ellenszámláját cedálja, miáltal éppen úgy jár,
mintha a divatárus meggyógyult volna, és a rádiós lenne beteg. Az ilyen
túl bonyolult ügyletek nem mentek ritkaságszámba dr. Molnár praxisában
éppen úgy, mint a többi kollégájánál. Az emberek nem lettek
egészségesebbek, de elfogyott a pénzük. Ezért a modern és szegény sorsú
orvosok hajlandók bevezetni a cserehonorárium-rendszert, és
természetbeni ellenszolgáltatásért is gyógyítanak. Molnárnak egy
gyomorbajos ügyvéd látta el a jogi képviseletét, egy tüdőbajos
vállalkozóval ciánoztatott, egy paralitikus suszter szállította a
cipőket, és egy rákbeteg szerelő javította a villanyt. Persze, a pékek,
a mészárosok és a háziurak kedvező egészségi állapota mégiscsak
megnehezítette számára az életet.
Dr. Molnárnak három szenvedélye volt: a felesége, a fia és a lakása. A
feleségébe szerelmes volt, a kiegyensúlyozott lelkű emberek
megállapodott szenvedélyével, a gyermekét nagy gonddal, de kényeztetve
nevelte, nyelvmestert tartott mellette, hegedülni és vívni taníttatta.
Sokszor a házbérre félretett pénzből költött el, ha valamelyik
kirakatból ellenállhatatlan vonzást gyakorolt rá egy kerámia, amely
szép lenne a kis asztalkára, egy különleges, modern kislámpa, amelyet
régen nélkülöz az éjjeliszekrényről. Otthon órákig vitatták az
asszonnyal, hogy ez vagy az a tárgy honnan hat jobban, míg végre
megállapodtak egy helyben, csak azért, hogy másnap ismét máshová
tegyék. Ennek a lakáskultúrának is megvolt az a verejtékszaga, ami
szegény, de nagyravágyó emberek fényűzését sokszor elviselhetetlenebbé
teszi a legnívótlanabb életnél is. De Molnár mindig remélte, és
alapjában kedélyes lényének optimizmusával hitte is, hogy feltétlenül
eljön még az idő, mikor külföldi tanulmányútra küldheti majd a fiát, és
nyomasztó érzés nélkül vásárolhat egy Szőnyi-képet vagy egy tetszetős
gobelint, amely már oly régen hiányzik a szalon faláról. Az ápolónő
jött.
- A négyes kórteremben az a beteg, akit tegnap operáltak, azt hiszem,
meghal...
Leoltotta a villanyt, begombolta a köpenyét, és ment. A ragyogó
olajfestésű falak sokszorozva verték vissza lépteinek hangját. A nagy
kórteremben csend volt és sötét, csak az asztal közepén égett egy
halvány mécsvilág. A beteg hörgött. Néhány másodpercig vizsgálta, kis
zseblámpájával az arcába világított, aztán halkan hátraszólt az
ápolónőnek: a spanyolfalat. Majd hangosabban mondta a betegnek: „no mi
az, bátyám?” A beteg mondott valamit, suttogva, ami nem hallatszott el
a doktorig, hát leült az ágya szélére, és föléje hajolt.
- Jó lenne valami, öreg?
- Semmi... csak beszélni... főorvos úrnak...
Tudta jól, hogy dr. Molnár nem főorvos, de az egyszerű emberek szokása
szerint, egy ranggal magasabban titulálta.
- Nagyon nehéz meghalni... már régen megszabadultam volna, de nyom
valami... Nem bűn, de nagyon rossz.
Molnár kissé érdektelen volt. Megszokta, hogy falusi ápoltak sokszor
használják pap helyett az orvost, ilyenkor nyers tréfákkal, nyájas
bólogatással elüldögélt az ágyukon. Elvben, erkölcsileg, sajnálta is
szegényeket, csak a szívét vette körül vastag burokkal a sokéves
kórházi gyakorlat. Meggyőződés nélkül, talán csak, hogy törődésével
vigasztalja a haldoklót, adott egy injekciót, és azt mondta, hogy nem
kell mindjárt megijedni, vannak itt nagyobb betegek is, és mégsem
halnak meg.
- Hogy hívják magát?
- Infanterist Makra.
- No látja... Biztosan volt háborúban is, Makra bátyám, tudhatja, hogy
ott közelebb volt hozzánk a halál. - Megszokta, hogy a vidéki betegek
sokszor használják régen levetett katonai minősítésüket, talán csak
azért, hogy nekik is legyen valamiféle címük, jellegük, és az útkaparó
„cugszfürernek” mondja magát, a földmíves „freitert” biggyeszt a neve
mellé.
- Voltam én - mondta halkan Makra, egy pillanatra felélénkülve az
injekciótól -, Bukovinában Danklékkal, voltam én Limanovánál... és
Kraszniknál... Ha nem lettem volna ott, nem kerültem volna ide... Nem
félek a meghalástól... Semmit sem hagyok itt, ami jó lenne... De kérem,
főorvos úr, eztet elmondom, mikor én hazajöttem szabadságra... és a
Moskovitz hadnagy úr... aki engem személyesen hozott ki egy
gránáttrichterből, sebesülten... küldött velem leveleket, meg két vázát
a feleségének... Engem a Mária Valéria-kórházba tettek lábadozni...
Megint hörgött, a doktor injekciót adott, kettőt is, és ott ült. A
haldokló ismét suttogni kezdett, Molnár egész föléje hajolt, szinte arc
az archoz voltak egymás mellett. Távolról nyögött valaki, a mécsvilág
úgy állt mozdulatlanul a kanóc körül, mintha szilárd tárgy lenne. Makra
suttogott.
- ...Mikor az asszonynak átadtam a levelet, meg a holmikat... Nagyon
szép asszony volt... Nem is hittem volna, hogy én kölljek neki... Ő
akarta... Az Úristen most lát engem: én nem akartam... Még aztán is
hozott nekem ennivalót a Mária Valériába... Anya is lett!... Egy hónap
múlva jött haza a hadnagy úr szabadságra, egy hétig volt itt, és ment
vissza, Lembergbe vagy Grodnóba... És mikor a gyerek a világra jött, az
asszony egy hónappal később írta csak meg a férjének, hogy minden
stimmöljön... Azt hiszem, írásokat hamisított... Azt hiszem, egy
hónappal később jelentette csak be... Annak a gyereknek az életéből
most hiányzik az a hónap... ellopott... egy hónapot a saját
gyerekétől... Az én gyerekemtől... A hadnagy úr nagyon sokáig elvolt,
és sohasem tudta meg... azt hiszem.
Csend volt. Az orvos még egy injekciót adott. A szeme megszokta a
sötétet, és lassan kirajzolódott előtte az arc: vázzá soványodott,
viaszos bőrű, és mint a sokat szenvedett haldoklóknak, fülei és orra
messzi elálltak az arc többi részétől.
- Én mindig csak a hadnagy urat szerettem... és nem aztat a nőt, akit
legjobban azért gyűlöltem alázattal... mert... velem szerelmeskedett...
Nem volt nyugtom soha... Nem tudtam már megmaradni apáméknál falun...
Mindég... az a jószagú asszony jutott az eszembe... így álltam be
Óbudán pincérnek... Ott az étteremben... még láttam egyszer... még
kiszolgáltam egyszer... szemüveges fiatalemberrel volt... nem is
régen... Akkor meg akartam írni... a hadnagy úrnak... de nem tudtam a
címét... és a telefonkönyvben annyi Moskovitz van... - Ezt az utolsó
mondatot olyan reménytelenül, olyan rezignáltan mondta, annyira
hangsúlyozva csüggedését a tény felett, hogy a telefonkönyv teli van
Moskovitzokkal, és ő szegény falusi, nem tudva a keresztnevet, a
legjobb akarattal sem ismerhette ki magát, úgyhogy aztán már nem is
mondott semmit, csak hörgött, és Molnár hiába szúrta bele egymás után
az injekciókat. Még arra sem élénkült meg, hogy beletört az egyik tű...
Az ápolónő odaállította csendben a spanyolfalat.
Még húsz percig tartott ez a haláltusa, még kétszer mondta Makra,
minden vallásos áhítat nélkül, de sóhajtva, ezt a nevet, hogy „Mária”.
Koponyája hátrasüppedt a párnába, tágra meredt szeme a mennyezetre
bámult tört fényű corneákkal, és meghalt. Dr. Molnár visszament a
szobájába, kihűlt teája ott állt a csészében. Megitta. Aztán adott egy
injekciót magának, majd kivette a fiókból a kórházi naplót, és az
íróasztali lámpa barátságos fénye mellett beírta: „Négyes kórterem,
tizenkettes ágy, infanterist Makra, ulcus ventriculi, éjfél után egy
órakor exitált. Dr. Molnár.”
Cigarettára gyújtott, és az ablakhoz állt. Lenézett a néma kertre. A
hold ferde fényétől hosszúra nyúlt, mozdulatlan árnyak dőltek keresztül
a szép, széles, keramitos út sárga kövein. Mély lélegzettel beszívta a
virágszagot, azután gyorsan visszament az asztalhoz, és felütötte a
regény utolsó lapját: Csanádi báró gazdag lett, de elkárhozott. A
tarkóján hirtelen végigbizsergett a jellegzetes hűvösség. Még egy
nagyot szippantott a cigarettából, azután újból felütötte a kórházi
naplót, mosolygott, és pedánsan beírta: „Éjjel egy óra húsz perc.
Inspekciós szoba: Dr. Moskovitz Pál hadnagy, exitált...”
És minden elcsöndesedett...
A menekülő leány
Szántó terménykereskedő volt, a hétköznapi embereknek legáltalánosabb
fajtájából való, akiket meglátni és elfelejteni egy perc műve az élet
forgatagában, ahol mindenfelé igen sűrűn fordulnak elő, hivatalban,
műhelyben, kávéházban; szorgalmas, élmény nélküli emberek, akik
becsületesen, pontosan és pedánsan élik az életüket, régen bevált
minták után igazodva. A felső zsebébe egy ezüst ceruza volt betűzve, és
lehetőleg csak olyan dolgokról beszélt, amelyek közben bőven nyílt
alkalma arra, hogy elővegye az említett irónt, és fürge számtani
műveletekkel igazolja állításait. Ilyen ember volt Szántó; halk
beszédű, fantáziátlan, de jó lelkű egyén. Érthető tehát, hogy buta
zavarral küszködött Annus vallomása közben. Néhányszor tétován a
ceruzája felé nyúlt. A régimódi, masszív, de finom bútorokkal
berendezett szalon, széles, nagy sztórokkal és sűrűn szőtt
csipkefüggönyökkel tompított, tónustalan kora délutáni megvilágításában
még ott lebegett az ebéd utáni lerakodást végző tót cseléd emléke, és
ez a hangulat magába szívta Annus vallomásának minden drámai erejét.
Azért mégiscsak beszélt:
- El kellett mondanom. Úgyis hiába titkoltam volna. Megmondtam; most
tegyen, amit akar. Nem tudom, mi vont ahhoz a festőhöz. Különös,
szeszélyes, ápolatlan, bohém ember. Kíváncsiságból, csínytevésből
osontam fel hozzá. De hát július volt... Szörnyű meleg... Jaj Istenem,
hát hogy mondjam el? Hirtelen forogni kezdett minden... Elzsibbadtam...
Megtörtént... Viszonyom lett. Így volt. Hát érdemes engem feleségül
venni? Mondja?
Csend lett. A rádiójelzés minétszerű, csipkefinom melódiája muzsikált
fel szaggatottan a szalon nyomasztóságába. Szántó nélkülözte az
elokvenciákat, melyek egy ilyen szövevényes lelkiállapotban szükségesek
a beszédhez. Két ujjal megérintette a nyakkendője gombját, és lassan,
szomorúan, az ajtóig ment. A vastag szőnyeg neszeléssé tompította a
lépései alatt recsegő padló nyikorgását. Képes lett volna rá, hogy így,
szó nélkül, lemondóan távozzon, mert igazán szerette Annát, de eszébe
jutottak különböző természetű tervek, melyek jövendőbeli apósával
folytatott tárgyalásai alapján merültek fel; tehát rövid, tanácstalan,
távozni készülő álldogálás után visszajött az ajtóból, és egy nemes, de
félszeg gesztussal megbocsátott.
...Sietett. Mintha szökne valahová; a bűn elől, vagy bűnt követni el.
Szinte homlokig húzta meg magát bundájában, és szapora léptekkel rótta
az elvásott, girbegurba gránitkockákat, lankadatlanul, riadót kalapáló
szívvel, rettegve, mint aki menekül.
Csóka Ferenc, foltos, fehér festőköpenyében az ablaknál állt,
cigarettázva, mozdulatlanul. Néhány perc előtt fejezte be a Vak nő
imája című aquarell képét, és részint a túlhajtott munkától, részint a
mérsékelt táplálkozástól kimerülten, zsongó aggyal, tompa
gondolattalanságba süppedten bámulta a mélyen alant elterülő kültelki
utcák dísztelen panorámáját; a szépiaszínű, csámpás háztetőket, mállott
vakolatú, piszkos, sötétszürke tűzfalakat, gödrös telkeket. Valaki
becsapta az ajtót. Csóka megfordult. Nagyon döbbenten meredt a leányra.
- Annus... - suttogta hangtalan szájmozgással, ámultan és kérdve, mint
aki valószínűtlen jelenést lát. A leány pedig csak állt a küszöbön
lihegve, rémülten, elszántan és lelkendezve. Beszédes, mozdulatlan
pillantással meredt Csókára. Azután szomorúan, bágyadtan
lehanyatlottak a karjai, és a bunda lesiklott róla a földre. Úgy
hagyta. Leült a szófára, és szétnézett a szegényes padlás-atelierben,
ahová annyiszor vágyódott, és olyan hiába. Most végre...
Sokáig lehettek így, nagy csendben és feszült mozdulatlanságban. Végül
a leány elkezdett beszélni:
- Hozzámegyek Szántóhoz. Ez így van rendben. Huszonegy éves vagyok.
Magának még sokat kell küszködni. Ma enyelegni akart velem, és
dühömben, utálatomban egy goromba tréfát, egy hisztérikus, hirtelen
ugratást kezdtem. Azt hazudtam, hogy én már... Hogy itt voltam magánál,
elszédültem... És hogy maga...
Kifulladt. Nyitott ajkai közül harapásra táruló gyönyörű fogsorok
villantak elő.
- Elhitte az ostoba, és ment... Már éppen ki akartam nevetni.
Kigúnyolni, megszégyeníteni, mikor visszajött. És megbocsátott... És
akkor... hirtelen egy gondolatom támadt. Az jutott eszembe, hogy ez
tulajdonképpen felmentvény. És, hogyha visszamenőleg... ha utólag
követném el a megbocsátott bűnt... Érti? Én most, mielőtt férjhez
megyek, kiélhetem ezt a szerelmet, amit a legtöbb lány mint egy nagy
hazugságot hord magával, a férje mellett, a gyermekei között, egy egész
életen át. Én le akarok számolni evvel az álommal. Százezer magamfajta
leány közül egynek sem adódik ilyen hallatlanul nagyszerű alkalma. És
aztán nyugodtabban tudnék élni... Én el akarom követni a bűnt, ha már
egyszer megbocsátották, és így, itt, észrevétlenül egy kicsit...
egyszer... egy délután... fellázadni. Azután nem bánom, jöjjön a nagy,
szürke, életfogytiglani morál, melynek minden napja egy börtöncella...
Végigdőlt a szófán. Lehunyt szemhéjainak belseje forró, piros, lüktető
színekkel takarta a szemét. Két kezét a feje alá tette. Korai fények
gyulladoztak mindenfelé az alkonyi utcákban, felszüremlő pasztáik
nyugtalan kontúrjai fényfoltokkal helyezkedtek el a mennyezeten. Csóka
Ferenc néhány lépést tett fel és alá, azután megállt, és hirtelen
felkacagott, durván végigmérve a mereven fekvő leányt. Nyers kacagása
jól harmonizált borostás, beesett arcával, hosszú, nyirkos, nikotinos
ujjaival.
- Ó, maga Krónosz! - mondta csúfondárosan a leány felé. - Hát idejött
hozzám, hogy felfalja saját lelkének illúziógyermekeit? Hogy
gyomorrontásig jóllakjon itt, igaznak hitt romantikával, és azután
kiégetten, kiábrándultan, hirtelen elrémülve a dohos manzárd kietlen
szegénységétől, nyugodtabban evezzen át a távoli, fagyos, úri életbe.
És én itt maradnék még szomjasabban, még kirugdaltabban, és
legközelebb, ha bevásárlásai közben találkozik velem a Kossuth Lajos
utcában, futólag és tovatűnően már csak egy hideg, arrogáns
fejbiccentés erejéig venne tudomást énepizódságomról, miután lerázta
velem a kíváncsi vágyakozás fúriáit. Hát most vegye szépen fel a
bundáját, és menjen haza. Én Szántónak nászajándékul adom a maga
lányságát. Csak menjen, és szenvedjen, mint a többi, mosolyogva, és
lelke helyén egy nagy kelevénnyel, amelyből örökké nyáladzik a hazugság
gyógyíthatatlan váladéka. Adja vissza Szántónak kitöltetlenül ezt az
erkölcsi bianco váltót, vagy ha tetszik, escomptáltassa valaki mással.
Jó éjszakát.
Már állt. Felkapta a bundáját, megvetéssel, gyűlölettel végigmérte
Csókát, és kirohant.
Az utca érzéktelenül morajlott körülötte. Sietett, még jobban
behúzódzkodva a bundájába. Be a városba... A zsibongó, ívlámpás esti
körút kakofóniája, a csilingelés, a robogás, a hullámzó, torlódó
emberáradat lármája köszöntött rá harsogva. Fiatal szíve csak most
tárult fel teljes kínnal. Érezte, hogy az utca torkolata felől rohanva
jön feléje siker örömeivel, álmos, hosszú délutánjaival a kispolgári
úriasszony emóciótlan, hazug, konyhaszagú élete... Sietett, mint aki
menekül, és ennek a délutánnak lidércnyomásos káoszából avval a
gondolattal riadt a valóságra, valamivel csillapodottabban, hogy mit
fog majd mondani, ha Szántó rájön, hogy hazudott neki.
Doktor Bakó
Filmnovella
Dr. Bárány „kombinált irodája”. Szóval, egyszobás lakás, vasággyal és
íróasztallal. Nyomorgó diplomás szomorú albérlete. Bárány jó lelkű,
finom, lírai ember. Koldusszegény, fiatal ügyvéd, és egyben kliens is.
Mellékfoglalkozására nézve álláshalmozó. Ugyanis barátja, Szalai, egy
nagy délutáni lap riportere, eseménytelen napokon az ügyvéd révén jut
híranyaghoz. Ilyen napokon Bárány dr. jelentkezik utcaseprőnek,
levelet ír a kultuszminiszterhez, hogy protezsálja be havat lapátolni,
megpályázza a gyepmesteri állást, és barátja kéthasábos riportot ír a
nyomorgó diplomásról, aki, mondjuk, már gyepmesternek is elmenne.
Bárány tudja jól, hogy a kérvényeit úgyis visszautasítják, és Szalaitól
ilyenkor mindig kap néhány pengőt. Bárányt szeretik a házban lakó
kisgyermekek, kedvenc játszóhelyük az ügyvéd irodája, és a meséit
hallgatják. Legutóbb éppen a hóhéri állást pályázta meg. Mint utóbb
kiderül, a főügyész, kényes helyzetben, hatalmas protektorok terrorja
között, dr. Bárányt nevezte ki hóhérnak. A délutáni lapok már hírül
hozzák a kis budai háznak, hogy a csendes, nyugodt Bárány dr. hóhér
lett. Anyák rémüldözve jönnek a gyermekeikért, a lakásadónője felmond,
és Bárány már öngyilkossági szándékokkal foglalkozik, midőn megérkezik
Szalai. Újságírók és fényképészek jönnek. Szalai álláspontja az, hogy
Bárány vállalja a megbízást, mert lehet, hogy két-három hónapig nem
kerül sor akasztásra, és azalatt húzni lehet a szép hóhéri fixumot.
Bárány belemegy ebbe, és letörten, kimerülten ül a szobájában, mikor
megjelenik Zolestyák úr. A hóhérsegéd vagy ahogy ő nevezi magát: a
laboráns. Szakszerű diskurzust akar kezdeni új főnökével. Nem is
csodálja, hogy az ügyvéd, mert hiszen ő is entellektüel, öt év előtt
megjelent egy kis verseskötete. Zolestyák főpróbát akar tartani, mert
ahány kéz, annyi szokás. Az első felvonásnak az a vége, hogy eljön
Bárány menyasszonya kétségbeesetten, kitették az állásából, mert a
hóhér menyasszonya nem lehet tisztviselőnő. Bárány végleg kimerülten
sóhajt fel: nem marad más hátra számunkra, mint a kötél. Abból talán
még meg lehet élni.
Lipótvárosi zsúr. A fiatal hóhér járványszerűen divatba jött a jobb
társaságokban. Kitűnően öltözik, és ironikusan fogja fel a helyzetét.
Az embereket borzalmakkal traktálja. Cinikussá teszi az a szomorú
tanulság, hogy a tudás, a szorgalom, a diploma és a nyomor nem terelte
rá a jobb körök figyelmét. Mióta hóhér lett, annyi kliense lehetne,
amennyit csak akar. A bankigazgatóhoz mint hóhér jön fel ötórai teára,
de lassan jogtanácsos lesz, anélkül hogy ezt észrevenné. Az igazgató
leánya átlát a játékon, tudja is Szalaitól az igazat. Bárány előtt
hisztérikának mutatja magát. Bárány beleszeret. A leány azt mondja,
hogy csak akkor megy hozzá, miután az első embert felakasztotta.
Szegény hóhér borzasztó dilemmában van. Délután érkezik a hír, hogy egy
gyilkos asszonynak visszautasították a kegyelmi kérvényét. A társaság
úgy beszél a másnapi akasztásról, mint egy színházi eseményről. Bárány
elhatározza, hogy nem hagyja magát többé eltiporni az élettől, a sok
kegyetlenség után, ami történt vele, a sok megalázás, úgy érzi,
megkeményítették, és elhatározza, hogy hóhér lesz. Hogy példát fog
statuálni az életével is. Elhatározza, hogy másnap akaszt! És miután
mindezt egy nagy, vádoló beszédben elmondta az egész társaságnak,
megjelenik a szobaleány: - Bárány doktor urat kérik a telefonhoz. -
Kicsoda? - Zolestyák laboráns úr.
Siralomház. Az asszony, aki állítólag előre megfontolt szándékkal
megölte a férjét, egy öreg uzsorást; azt hiszi, hogy az utolsó perceit
éli. Az ügyvédje előtt újra és újra elmondja, hogy ártatlan. Megjelenik
dr. Bárány. Az asszonynak régi ismerőse, van egy közös báli emlékük. Az
elítélt nem tudja, hogy Bárány az új hóhér, és nem érti, hogy miért jön
el most hozzá. Bárány sehogy sem tudja megmondani. Csak akkor derül ki
az igazság, mikor a jelenlevő ügyvédet kartársnak szólítja. „Kérem, én
nem vagyok hóhér” - tiltakozik az ügyvéd. Az ügyvéd is meg van győződve
az asszony ártatlanságáról. Bárányból kiütközik a jogász. Kérdezgeti az
asszonyt. Neki is az az érzése, hogy ártatlan. Bárány a belépő
ügyésznek kijelenti, hogy az ítéletet nem hajtja végre. Szerinte az
asszony ártatlan. Az ügyész erélyesen rászól, hogy nincs joga a bíró
szerepét játszani. Bárány: a bűnöst elítélni csak a bírónak van joga,
de aki ártatlan, azt a hóhér is felmentheti. Nagy vita van. Zolestyák
jön, a kis táskájával: - Mi lesz, kérem, mi lesz? Nekem tíz órára egy
keresztelőre kell menni. - Az ügyész azt akarja, hogy Zolestyák hajtsa
végre az ítéletet, a segéd azonban szintén megsajnálja az asszonyt, és
bejelenti a „szolidaritását”’. „Az egész akasztást megette a fene” -
mondja a börtönőr.
Az új hóhér kinevezéséig kiderül az asszony ártatlansága. Dr. Bárány
éppen csomagol. Kivándorol. Az asszony, akit szabadon bocsátottak,
feljön hozzá. Keserű, bölcs dialóg folyik közöttük. Sejteni lehet, hogy
az asszony is elutazik Báránnyal. Megjelenik Zolestyák is, akit közben
kineveztek hóhérnak, és így megveheti azt a kis kertes házat, ahol öreg
napjait akarja leélni, költői békében. Bárányt továbbra is főnök úrnak
szólítja, és búcsúképpen ezt mondja az ügyvédnek: - Nagy dolog, uram, a
fix és a lakbér. Isten áldja, főnök úr. Kár, hogy ebben az országban a
szellemi munkások nem akarnak elhelyezkedni a reális pályákon. Hová is
utazik?
Bárány: - Ausztráliába.
Zolestyák: - Ha minden kötél szakad, jövök én is.
Az utolsó szó jogán
Mottó: A tornádóban panaszkodik, kidőlt ősfák alatt, egy lehullott,
elsárgult, hervadt, nyílt levél.
Búcsú élőktől és halottaktól
Akiknek örökbe hagyom ezt a világot, nem térhetnek ki a tárgyilagosság
látszata elől, és örökrészük kellemetlen kísérő jelenségeként meg kell
hallgatniuk védekezésemet.
Helyesebben mondva: mit tudok felhozni mentségükre.
Nagyon sajnálom, és beismerem, hogy ez az elhatározásom igen kínos. Az
emberiség az oka, örökös tárgyilagosságával. Magunk között nagyon jól
tudjuk, hogy soha, senki ezen a világon nem volt tárgyilagos. A
legjelentéktelenebb napi eseménytől a legmegrendítőbb történelmi
átalakulásokig, mindent a hangulat és az elfogultság kiapadhatatlan,
roppant erejű energiaforrása hajt ezen a földön. Az energiaforrás
mentén ágálnak az emberek, elhullóak és éledők egyaránt, és a legrégibb
koroktól napjainkig azon igyekeztek, hogy könyvtárakat és
elmegyógyintézeteket megtöltő irományokkal és szónokok útján
bebizonyítsák cselekedeteik tárgyilagos voltát.
Ha az emberek szellemi erőfeszítéseit, melyekkel a mindenható
elfogultságot és hangulatot tárgyilagos véleményükkel álcázzák;
összegyűjthetnénk egy erőmű számára, ez az elképzelhetetlen energia
olyan turbinát hajtana, esetleg évszázadokig, amely egymagában pótolná
a földünk életéhez szükséges természeti erők összességét, a nap
melegétől a szél termékenyítő fúvásáig.
A tárgyilagosság fontos és jó játék. Kölcsönös előzékenység a játék
alapszabálya. Először az egyik elfogulatlan bírálója saját
cselekedeteinek, és a másik helyesel. Ezzel már megváltotta a
viszonthelyeslést, amikor a másik nyilatkozik valamiről elfogulatlanul,
és az egyik bólogat lojálisan.
Sok fáradságot és időt rabol el eme élvezetes művelet az emberektől, és
egyetlen produktuma a jóleső nagyképűség. Gondolkozzunk csak
matematikailag vagy szabatosabban: tárgyilagosság alatt értjük a
dolgok komplikálását addig, amíg azok tetszetősek lesznek. Mondjuk, az
erőviszonyok eltolódása véletlenül erre kedvező és amarra hátrányos.
Bárhogy is magyarázzuk, a gyakorlat a kedvező javára, és a hátrányos
rovására osztja meg az eredményt.
Mondjuk, az X az erre, és Y az amarra. Miféle végeredmény lehet a kettő
összegezéséből, illetve összecsapásából? Ha X egyenlő Y-nal: nem
történik semmi; de ha X nem egyenlő, hanem Y-hoz képest aránytalanul
megnövekszik, akkor X egyenlő a nem egyenlővel, és Y egyenlő a
megsemmisüléssel.
Ez mindig így volt.
Egy csapat etruszk valamiért megnövekedett, egy csapat göröghöz
viszonyítva, erre amazok elpusztították emezeket. Jött egy csapat
római, és mert az etruszkok kevesebben voltak, megölték az etruszkokat.
És senki sem magyarázott sokat. Nem lett volna kinek. Oly világos az
eset, hogy nem szorul megokolásra. Ők többen voltak, azok kevesen, erre
természetesen elintézték őket, slussz, pász, kész!
Mielőtt a bölcsességgel együtt a nagyképűség is általános lett
földünkön, az emberek egyszerűen és tisztességesen gondolkoztak
tisztességtelen, de hagyományos cselekedeteikről. Aszonták: ezek
kevesebben vannak, hát öljük meg őket, különben holnap, ha többen
lesznek, esetleg ők fognak megölni bennünket.
„Ezeknek jó legelőjük van, de mi sokkal erősebbek vagyunk, hát menjenek
onnan a fenébe.” Ekképp szólának, és aki nem értette, az szerintük
hülye vala. Világos, értelmes és helyes beszéd. Ez idő tájt lehetett
egy hadvezér, kit a beszivárgott filozófiák megmételyeztek azzal, hogy
az erőviszonyok eltolódásán kívül a jólétért való küzdelemben erkölcsi
szempontokat keressen éppen ott, ahol ilyenek feltűnő módon nincsenek,
és ez az ember, neve ma, érthetetlen oknál fogva, ismeretlen,
feltalálta a nagyképűséget.
És lőn tárgyilagosság!
Ő a régi mondathoz bizonyos bővülékeket talált: „Ezek ugyan kevesebben
vannak, és mi többen, de pusztán a gyengébb megsemmisülést kihívó
ingerének hatása alatt nem ölnénk meg őket, ha nem lennének olyan
szemtelenek.” Vagy: „Ha nem állnának fejlődésünk útjában, nem támadnánk
rájuk.” Vagy: „Ha nem szorulnának rá arra, hogy megtanítsuk őket
helyesebben legeltetni, nem mészárolnánk le őket.”
Mióta e nagyképű hadvezér feltalálta a tárgyilagosságot, azóta a
világon nem létezik gyűlölködés, vége a sarcolás, bitorlás, valamint az
eltiprás fogalmainak. Ilyen nincs. Hanem igenis van: bizonyos
eltolódása egészséges körülményeknek... Bizonyos reformigénye avult
rendszereknek... Bizonyos avulása bizonyos reformoknak... Szükségszerű
jelenségek... Szükségtelen szükségletek... És főként: „Kényszerítő
körülmények.”
Ez az utóbbi a magva az ügynek.
És ez igaz is. Bizonyos kedvező körülmények kényszerítően inspiráló
hatással bírnak kedvezőtlen körülmények kihasználására. A tárgyilagos
ember (az elfogultság és a hangulat sodrában úszva) azonban magyaráz.
Nem beszél arról, hogy ő úszik, hogy véletlenül erre jött ez az ár, és
ez milyen szerencse. Ő megmagyarázza, hogy ez az ár szükségképpen jött
erre, és bár számára kényelmes lehetőség enyhe árral sodortatva úszni,
esze ágában sem lett volna belefeküdni az elsőrangú sodrásba, ha az az
emberiség tárgyilagosan és jól felfogott összérdeke szempontjából nem
lenne halaszthatatlanul fontos.
És a többiek, akik kihasználva a kedvező áramlást, szintén együtt
fürdenek vele a kellemes tárgyilagosságban, ezek a többiek is, mind egy
szálig, elfogulatlanul magyaráznak. Miután ilyenkor az áron kívül
ácsorgók elpusztulnak, feltételezhető, hogy egymásnak magyaráznak,
talán mert máskülönben szégyellnék a sodrást, vagy esetleg mert
megfelelő társaságban könnyebben elhiszik önmaguknak, hogy
tárgyilagosak.
Vagy azért, mert kellemes úgy magyarázni egy nagyon megfelelő
álláspontot, hogy az egyben szükségszerű, és egy cseppet sem
rendellenes. Sokkal jobb ez, mint ősi módra beismerni a titokban
tartott, nagy, belső alapigazságot: csak egyszer élünk, tehát éljünk
mindenáron lehetőleg jól.
Ehelyett ez a formula megnyugtatóbb befelé: Igaz, hogy csak egyszer
élünk, és (mit tesz ember!) véletlenül jól élünk, de ha ez az élet
ilyen módon kínos lenne számunkra, akkor is így élnénk, mert ez nekünk
és mindenkinek helyes.
No és itt a kultúra. Ez bennünket tárgyilagosságra kötelez. Hogy ki
követi el az igazságtalanságot, az ma is hatalom kérdése, de a hatalom
birtokosától elvárják az emberek, hogy szónoklatok és irományok útján a
tömeg permanens rossz lelkiismeretét megnyugtassa. Az az igazi hatalom,
amely bebizonyítja a helytelenről, hogy helyes, a saját javunkra
elkövetett igazságtalanságról, hogy igazságos és egyféle híg, de nagyon
fűszeres nedűvel átitatott Eszme nevében látszólag következetes, és
természetes közérdekű cselekedetté hígítja önző erőszakosságainkat. Az
ilyen hatalom a tömeg számára azon illúzió forrása, amelytől berúgva,
az igazság nevében, elkövetheti a legnagyobb igazságtalanságokat is.
Sőt. Csalódott, kétségbeesett vagy tengődő tömegek ilyen irányú közös
lelki kereslete az egyetlen igazi forrása a részeg hatalomnak. A
semmiből is hatalom lesz, ha valaki meggyőz egy tömegnyi keserű életű
embert, hogy jogában áll jogtalanságot cselekedni. Ha nem, úgy marad a
semmi. Adjál nékem, jelentéktelen, rossz életű embernek, fogalmakat,
szókat és gyújtást, hogy emberi mivoltom cáfolása nélkül, emberi
mivoltomat megtagadhassam számomra előnyös jogtalan cselekedetek
idejére, és lelki következményeire, akkor Eszme vagy és Vezér!
Fojtogat a morál e társadalom gyilkos kereteiben. Adj morált, hogy
fojtogassak és gyilkoljak, társadalmi keretek között.
Aki erre képes, arra azt szokták mondani, hogy tud fanatizálni. És egy
ideig hordozzák a vállukon. Később leejtik, és hazamennek.
Az így leejtett Vezér azután, teljesítve utolsó és ez alkalommal
valóban szent kötelességét, abszorbeálja a gyűlöletet, és fizet
pusztulással vagy szenvedéssel azokért, akik most már hazamentek, és
szeretnék, ha emésztésük, lelkiismeretük, álmuk és elfogulatlan
szemléletük, a történtek ellenére, ismét méltó lenne emberi mivoltukhoz.
Ezért az ilyen hatalom megszemélyesítője nemcsak lelki alibit
szolgáltat igaztalan cselekedetekhez, hanem mint a tömeg szimbóluma, a
bűnhődést is magára veszi végül.
A tárgyilagosság azonban, sorozatos és nyilvános blamázsai ellenére,
mint közjáték megőrzé fontosságát. A tárgyilagosság szertartásai közé
tartozik, hogy mindig, mindenkit meg kell hallgatni. Hogy miért, ezt
nem tudja senki, mert mindig és mindenki a saját meggyőződése vagy
parancsoló körülményei szerint cselekszik. Aki az utolsó szó jogán
beszél, és ezt a jogot mindenkinek megadják, az már legtöbbször a vak
világba beleunatkozó egyénekhez intézi szavait. Fel sem tételezhető egy
nagyobb per bírájáról, hogy a bizonyítás, a vád és a védelem eljárásai
közben hosszan indokolandó ítéletét ne formázza meg magában, jóval az
utolsó szó előtt. Ha nem így volna, egyszerűen lehetetlen lenne
bíráskodni. És aki az utolsó szó jogán sokat beszél, az legfeljebb mint
ellenszenves pasas szerepel a tárgyaláson, mert hiábavalóan elhúzza az
időt. A tanácselnök már két éjszaka nem marad fenn éjfél utánig az
iratokkal, mert négy nap előtt kialakult az ügyről jogi véleménye, és
ezzel együtt bírói ítélete is.
Miért beszél tehát az író most mégis az utolsó szó jogán?
Elsősorban, mert élni akar a tárgyilagosság című játék előnyeivel is, e
játék kedvelőinek hátrányára.
Másodsorban, mert az utolsó szó jogán esetleg dokumentum lesz a
védekezéséből, amely igazsággá önhibáján kívül nem lehetett. Mert itt
csinálja a tárgyilagosság mindig a bajt. Az ember azt mondja: „úgyis
ezt vagy amazt tesszük, tegyük hát komolyan és nagyképűen.” Audiatur et
altera pars. Ami körülbelül annyit jelent: „Hadd ugasson még utoljára.
Kinek árt?”
No de a nagyképűség halványának homályos értelmű, inkább titokzatos
szertartásokban nyilvánuló istentisztelete úgynevezett jegyzőkönyvek
bevonásával történik, így az utolsó szó joga nem is olyan fikció, mint
első pillanatban látjuk.
Sokkal nagyobb fikció.
Mert dokumentum lesz belőle. És egy későbbi kor esetleg megváltoztatja
az előző kor ítéletét, amikor már az utolsó szó jogával élt egyén
számára régen közömbös, hogy melyik végletbe túlozzák el igaztalanul az
ügyét. Éppoly közömbös számára régi, lezajlott kivégeztetése, mint a
jelenkori megrendelés ama szobrászművésznél, ki közadakozásból
márványba örökíti meg.
Remélhetőleg nem imponál a túlvilágon senkinek, hogy mit tartanak jónak
vagy rossznak az innensőn. Ott megérkezik a vádlott, és már az első szó
jogán azt mondja, amit akar! Ha tetszik, énekelhet vagy fütyülhet!
Mindjárt kimondják rá, hogy ártatlan, mert ezeket a gusztustalan, földi
históriákat nem szeretik hosszan hallgatni.
Az utolsó szó joga tehát voltaképpen értéktelen. Mint védekezés:
kicsinyes pörpatvar, kiteregetés. Ha a vádlókat vádolja: elfogultság
gyanúját kelti; mint tanulságos eset: meddő erőfeszítés, hogy
meggyőződésükben kényelmesen élő embereket másféle meggyőződésre
próbáljon rávenni, melyről nem tudhatják eleve, hogy kényelmesebb-e,
mint a jelenlegi meggyőződésük. Az ilyen szellemi hurcolkodásnak nem is
volna semmi értelme.
Mi legyen tehát az utolsó szó joga és célja?
Mi legyen a dokumentum értelme és érvénye?
Az, ami a világon mindenféle dokumentum első kötelessége és tartalmának
legfőbb értéke: a tényállás tisztázása!
Egy közönséges, bejelentést igazoló szelvénytől Galilei perének
töméntelen aktacsomagjáig, ez minden tisztességes okirat egyéb
szempontoktól független, fenséges célja és kutya kötelessége. Író az
utolsó szó jogán olyan tényállás tisztázását szolgálja, amelyet a korai
utókor egyetlen okiratból akkor sem dönthet el, ha feltételezünk egy
sok ezer oldalas jegyzőkönyvet.
Kínos lenne, ha e közvetlen utókor megfelelően kialakult ízléssel venné
át szedett-vedett struktúrájú társadalmunk pozdorjáit, méla utálattal
nézegetné egy-egy mocskos, véres darabját, a nagyképű hazudozás
rajtaszáradt nyálával, és azt mondaná: hagyjuk fenébe ezt az egész
ostoba, hamis, gazságokkal, ámításokkal, tömegmészárlással, organizált
fosztogatással, kínnal, gúnnyal és tehetetlenséggel, önnön túlsúlyában
megszakadt és összeroppant, szégyenteljes álcivilizációt. Hiszen itt
hazug volt minden. Hazug volt a rossz, mert azt hitte, hogy ő jó. Hazug
volt a jó, mert nem hitte, hogy ő jó. A bűnös nem hitte a bűnét, és az
ártatlannak fogalma sem volt róla, hogy ő ártatlan. Hazug volt a
humanizmusuk, mert minden húsz évben nagyobb tömegekben irtották
egymást, és minden húsz év időközben nagyobb tömegeket irtottak,
humanizmusról fecsegve, lassú megnyomorítás útján. Hazug volt a
kapitalizmusuk, mert azt akarták, hogy szociális legyen. Hazug volt a
szocializmusuk, mert nemcsak prédikálták az evolúciót, hanem hitték is
ezt a maszlagot. Hazug volt a maszlagjuk, mert tényleg az evolúció
útján haladtak, és így jutottak egyre távolabb, saját céljaik mögé. Az
élet árfolyama devizaforgalomban olyan csökkenő irányzatba
értéktelenedett, hogy clearingben már garasokra sem számították át az
embert mint cserekereskedelmi eszközt.
A megelőző, sokat szidott korokban, ilyesmi sohasem fordult elő. Egy
ember (élő súlyban), nemzetközi viszonylatok szerint, váltakozó értékű
pénzegységet képviselt, amíg meg nem betegedett, vagy le nem lőtték.
Ezek a régi szép idők elmúltak, és következett az imént lezajlott kor -
vagy inkább korszak -, amelyben már senki sem tudta, hogy mit akar, de
abból egy jottányit sem engedett. Ezért a meggyőződésükért ha kellett,
öltek, ha nem kellett, akkor is! Ha kellett, esetleg meghaltak, de ha
nem kellett, ezt szívesen mellőzték. Itt van a korai utókor kezében egy
darab hányingert gerjesztő pozdorja, individualizmusának heterogén
gigantikus súlyában kavicsokra tört társadalmunkból. Ahol minden
elpusztult, mert alig sikerült az ember cselekedeteit, életét,
erkölcsét, jogát, szándékát és tartalmát a valósághoz képest állandóan
definiálni. Tudósok, írók, szónokok, bírák és kártyabűvészek minden
tudománya csődöt mondott, hogy az ember, a valóság ellenére, embernek
hihesse magát továbbra is. Az igazságnak ez a jégkorszaka már olyan
fokig lehűtötte a társadalom eszméjének légkörét, hogy hosszú hetek
teltek el, anélkül hogy egyetlen szó vagy egyetlen sor előfordult
volna, amely a valósággal csak igen kismértékben is megegyezzék.
Lehet ezért, hogy a történetírás márványsíremlékes temetője helyett egy
jól megszervezett közöny tömegsírjába földeli a korai utókor csúfos
előéletét; századunkkal, szenvedéseinkkel, örömeinkkel, reményeinkkel,
pecsétes dokumentumainkkal, szóval valamennyi hazugságunkkal együtt.
És mindössze abban állapodnak meg, hogy valamiféle igazságot
leszűrjenek az eseményekből.
Amikor az emberiség vezetői nem képesek többé arra, hogy a földlakók
ostobaságát, kicsinyességét, kapzsiságát, kegyetlenségét és
igazságtalanságát helyesnek, jónak és szépnek magyarázzák, olyankor
megszűnik egy társadalom. A hazugság csak addig éltet, amíg magyarázni
lehet. Az ember csak addig tud másoknak és önmagának hazudni, amíg
hazugsága, legalább részben, valószínűsíthető. Amikor a hazugságról
leplezhetetlenül kiderül, hogy hazugság, olyankor az emberiség,
erkölcsi agóniájában, felkeresi a csodadoktorokat, és orákulumszerű,
cinkelt törvényhozásokkal kenegeti elgennyedt és nyílt jogtalanságait.
A csodadoktor a hatalom antipólusa. A tömegek rossz lelkiismerete
azután, a csodadoktorokat követve, hosszú zarándokutakra indul, idegen
országokban keresi a gyógyulást. És kezdetét veszi az agóniában oly
sűrűn fellépő hit és remény hevében az emberiség nagyszerűen aljas
öngyilkossága: a világháború! Az agonizáló társadalom, hogy ne haljon
meg, öt világrészre szóló, csodálatos, villámló és dörgő, bengálifényes
autodafével, véget vet az életének.
És ha nem lesz egy szoányírt történetíró, aki hozzányúljon az emberiség
e csúf évtizedeinek rendezéséhez, lehet hogy valaki, csak épp mint egy
kellemetlen ismerőst üdvözölve, megemeli e hullaszagúan kellemetlen
múlt előtt a kalapját, és elmegy gyorsan, mert senki sem akar
közösséget vállalni vele, esetleg valaki köp egyet, és azt mondja:
„Fuit....”
Az is lehet, hogy összebeszélnek, és letagadják az egészet, hogy mire
gyermekeik felnőnek, már ne halljanak erről a disznóságról. De lehetnek
akadékoskodó bibliakedvelők, akik Szodoma és Gomorra nevetséges esetére
hivatkoznak tán. Ennek a precedensnek ugyanis nem volt semmi értelme.
Néhány igaz emberért ne kövessenek el naponta tízezer gazságot, egy
romlott helyen. Ne rontsanak el naponta húsz igaz újszülöttet. Inkább
tessék elpusztítani a tíz igaz emberrel együtt az egész ronda várost.
De, mondom, lehetnek ilyen bibliailag terhelt egyének, akik nem
nyugszanak majd bele, hogy századunkat okosan és helyesen letagadják,
mint valami fegyházviselt, vidéki rokont, aki örökre blamírozta a
családot. Ezek a bogaras emberek (megjegyzem, mindig ők kezdik
felpiszkálni a dolgokat) esetleg belelovalják embertársaikat, ráveszik
majd kortársaikat arra, hogy korunk csodálatosan hülye és elképesztően
véres tragédiáját (néhány, szerintük igaz ember kedvéért; tízet
előreláthatólag nem tudnak majd felmutatni), hogy e század csodálatos
bűnpörét a történetírás zsűrije előtt letárgyalják.
És ez esetben ne hiányozzék jelen dokumentum, melyet - számon már az
örökös némaság jelével, de az utolsó szó jogán - még papírra vethetek.
Mivel utolsó írásom dokumentumnak készült, a társadalom
katasztrófájáról felvett, hevenyészett jegyzőkönyv, azonfelül nyílt
levél az utókorhoz csekélységem elhallgattatása tárgyában is, tehát az
írásmű formája nem alkalmazkodik regények vagy esszék törvényeihez.
Konstrukciója nincs, mert nem történést akar közölni. Az egységes célra
törekvő okfejtést is nélkülözi, mert nem elvet vagy álláspontot,
elméletet, eszmét vagy más kifejezett konklúziót céloz, csak adatokat
szolgáltat egy tényálláshoz. Tehát az utolsó szó jogán, olykor
egymástól élesen elhatárolt, látszólag össze sem függő eseményekre és
jelenségekre mutat rá az író, ha úgy véli, hogy ez vagy az az esemény
érthetőbbé teheti a tényállást, a színjátékot, melyben az a
legelviselhetetlenebb tragikum, hogy voltaképpen egy ostoba bohózatról
van szó, amelyben mégis minden és mindenki belehalódott egy kissé.
Ezért a könyv jegyzőkönyvszerű pedantériával, a szokványos írásművek
szerkezetére való tekintet nélkül, drámából, bohózatból, filozófiából
és szatírából, egyik tételtől a másikig összefüggést nem is keresve, a
buta katasztrófa okait és tényezőit sorolja fel. A könyv tehát a szabad
asszociáció útján jár, semmiféle rendszer kedvéért, a jelentkező
képzettársat, ha az érdekes, és a célt szolgálja, nem mellőzi, így a
nyílt levél a nagy kitérések könyve.
Stílszerűen alkalmazkodik témájához, mert joggal nevezhetjük e kort a
tömeges és nagy „kitérések” időszakának. Joggal nevezhetjük az utólagos
profilaxis korának. A buta emberek leleményessé ébredt századának. Mert
mit tesz a buta ember, ha leleményes? Elsőrangú ötleteket valósít meg,
és szükséges intézkedéseket foganatosít. Azonban olyan ötletekről és
intézkedésekről van szó, amelyek nem eredetiek, csak most lettek
aktuálissá a buta emberben. Tehát későn. Ezért buta ember ő. Ezek
szükségességét az okos emberek vagy felismerték idejekorán, vagy nem
ismerték fel, de megvalósításuk a jelenben céltalan. Ilyenkor a buta
ember megvalósítja őket.
És utóbb kiderül, hogy nem is volt céltalan. Ettől az okos embernek
megrendül szellemi képességeibe vetett hite, és a buta ember
elbizakodott lesz az eszére. Az eseményeknek ebben a stádiumában, a
halhatatlanul élhetetlenek a győztesek, és H. G. Wells stílusával élve:
„a társadalom katasztrófája előestéjét gyászolja.” De még nem veszett
el minden. Erről csak azután történt gondoskodás, amikor az okos
emberek rájöttek, hogy ők buták, és a buta embereknél az ész, s így
szóltak magukhoz: „Talán még mindig nem késett el a lezajlott események
elleni preventív intézkedések útján javítani sorsunkon. Ez ugyan
szerintünk marhaság, de a »szerintünk« már nem irányadó, mert hiszen mi
vagyunk a buta emberek, akik ezt eddig nem tettük.”
És amikor az ész nem volt képes arra, hogy a tényeknek se higgye el
azt, ami nem lehet igaz, amikor az ész a valóság blöffjétől elismerte a
butaságot, csatlakozott hozzá, szolgálta és hitte, akkor egy kétezer
éves kultúra, egy nem egészen négyszáz éves társadalom megsemmisülése
feltartóztathatatlan és befejezett ténnyé érett.
H. G. Wells
Kis idők apró nagyságai. - A száz sebből vérző emberiség
sebtolvajai. - Elefántcsonttorony és stukák
1.§
Ha jól emlékszem, Wellsnek egy regényében láttam ilyen
alfejezet-beosztást. Bevallom őszintén, hogy Wells mindig imponált
nekem egy kissé, és csak nagy titokban.
Egy ember, akinek annyi ideje van!
Akinek annyira nem sürgős semmi!
És ilyen alaptermészettel állandóan szociális problémákat fejteget. Az
ilyen emberek nekem imponálnak, és ezeket irigylem. Tudatában
küldetésének ezen a földön; vacsora után rágyújt a szivarjára, bemegy a
dolgozószobájába, amelynek faburkolású falai minden neszt szigetelnek,
és meg vannak rakva tetejükig könyvekkel, fóliánsokkal és
forrásművekkel, de a nagy H. G. oda se pislant, mert valamennyit betéve
tudja. Ez látszik a könyvein. Elannyira, hogy az emberek adatismerete
nagyszerűségén elámulnak és csodálják. Tehát, hogy szája elé veszi a
diktafont, amely egy gépírónőben végződik, avagy, mert puritán ember,
egyetlen ív papirosra, egyetlen aranyhegyű töltőtollal ír.
És ez a maga egyszerűségében valóságos remekmű.
Egy ilyen töltőtoll. Aranyheggyel, csodálatos szívószerkezettel, tövére
alkalmazott kozmopolita íróval, aki mindent tud mindenféléről, amiről
csak gondolkoztak ezen a világon! És ezt nem győzi műveiben
hangsúlyozni.
Egy ilyen töltőtoll, a hozzávaló H. G. Wellsszel, akit kabátja felső
zsebénél fogva visel a príma gyártmány, úgyszólván megfizethetetlen. De
lesz még egy boldog kor, amelyben minden jobb háztartásban feltalálható.
Egy okos és szép betűket író töltőtoll, garnitúraszerűen összeállítva:
aranyhegy, szívószerkezet, rögzítős vég és végén a tisztítható,
lecsavarható H. G. Wellsszel. Ünnepélyesen esküszöm és ígérem, hogy e
jövendő boldogabb korszak legkülönb vívmánya, a csodálatos, az
emberiség javát hihetetlenül szolgáló töltőtoll lesz, melyről majd a H.
G. Wellseket lecsavarhatják. És így megszűnik az elemi iskolai
írásgyakorlatok közül annyira ismert „úr ír” séma.
A H. G. Wells-szerű nagy gondolkodók, mint korunk többedmagával fellépő
bélbántalma, mely az emberiség egészséges szellemi anyagcseréjét van
hivatva impozáns szellemi eszközeivel állandóan akadályozni, minden
világháború karlsbadi sójával rapid eltávozik az egészséges
szervezetből, és amikor a békében a heveny szórakozottságban szenvedő
tömegek elfoglalják régi helyeiket a sír szélén, H. G. Wells és
társainak kötetei is lassanként visszaszivárognak, régi vászon és
bőrdíszmű álcáikban, polgári polcok és szekrények gyűjteményébe, majd
szétpárolognak meisseni és holicsi csészék kávé- és teatartalma felett,
társalgás formájában, amikor is egyik polgár a másikat, magas
színvonalú csevely címén, megfertőzi elegáns, szellemi pacsuliszaggal,
amit Wellsből kent az agyára.
A szellemi pacsuliszag receptje: sok adat és homályos rezümé. Az adatot
ez is, az is elmondja a másiknak. Ő ettől az írótól olvasta, a másik
emettől. Hogy az írók mért írták, és hogy ők ezt mért közlik egymással
kölcsönösen és megelégedetten, azt befedi a porceláncsészékben hűlő
nedűk felhörpölése.
Kiszámíthatatlan mennyiségű üres locsogás anyagát szolgáltatta a
világbuddhaszerű, impozáns, angol töltőtollalkatrész. Valóságos istene
az iránytű nélküli, öncélú észnek. Ha van Isten, úgy jogos a
megállapítás, hogy egész generációkat formált a saját képtelenségére.
E roppant alkatrész, amely méretei ellenére, mérhetetlen óvatosságával,
kizárólag egy töltőtoll vagy egy diktafon végére helyezkedett el
szellemileg ezen a világon, amikor bemegy a dolgozószobájába, mert
embertársai nagy részéért illatosan szociális aggodalmak közlésre
kényszerítik, az úri ház ünnepélyesen elnémul. Az előszobacsengőt és a
telefont kikapcsolják. A személyzet nemeztalpú cipőkben setteng, és
zajtalan méregpumpákkal halálra fecskendezik azon unintelligens és
vakmerő legyek némelyét, amelyik szálldosni mer az áhítatos időpontban.
„Okuljunk Saint-Simon szavain - kezdi vidáman, de eltűnődve és
méltóságteljesen, nagyvonalú és az emberiség valamennyi szenvedését
felkaroló működését. - Még hatvan év, száz vagy százhúsz, és a világ
ráébred teremtői tartalmára, a tőke átérzi szent kötelességeit, és...”
És közben esetleg átüzennek H. G.-ék a szomszédba, hogy mi ez a lárma?
Ilyenkor! Az egész család veszekszik ott a konyhában, mert nincs
vacsora vagy ilyesmik. És saját kicsinyes szempontjaik mocsarában
vesztegelve, nem tudnak az összesség érdekében folyó munka nagyszerű
pillanatához emelkedni. Micsoda porba ragadt szellemi élet!
Vacsora! Felmondás! Házbér! Micsoda barbár türelmetlenség?
Azt a nyolcvan-százhúsz évet nem tudják kivárni! Képtelenek Saint-Simon
szavaival élni! Nem a nagy összhangot keresik, hanem közlik a
cseléddel, aki átjött Wellséktől, hogy néhány száz éve várnak, és most
már öt percig se tűrik ezt a locsogást, hanem kéretik a nagyságos urat,
küldjön át nekik tíz shillinget vagy meleg ruhát, esetleg egy tányér
levest, ha nincs más a háznál.
Természetesen nem akad olyan profán lény, aki a Nagy Alkatrészt
emésztéséhez illő, békevággyal eltelt, bölcs, kompromisszumos álmaiban
megzavarja. Amikor éppen szellemi muníciót gyárt a legtávolabbi
világrészek teáscsészéi mellett, egymás elismerésével teniszező
széplelkek társalgási asszójához.
Amikor éppen elemiben van!
Úr ír.
Most ír...
... Az óra lassú tik-takkal, komótosabb nyugalomra serkenti, serényebb
lomhaságra biztatja kerek és okadatolt mondatai fölött, és agyából
ízletes fasírttá darált fóliánsok, egész könyvtárak megemésztett és
szellemi tápláléknak wellsi kiadásban felkínált, hogy így mondjam:
szóforrását nyugodtan felkeni a papírra.
A műben minden benne van, csak az ember nem látszik sehol. Ez a
körülmény adhatta a világfőszerkesztőnek azon ötletét, hogy A
láthatatlan ember címen regényt írjon. Biztos neki is hiányzott ez az
ember, aki a legbutább könyvet is olvasmánnyá teheti jelenlétével, és a
legpenetránsabban okos, tendenciátlan kötetet szemétértékűvé teszi
távollétével.
A föld forog. H. G. Wells és a világ áll, és ahogy H. G. Wells rostokol
a világ összes műveinek igénybevételével, ahogy ő cselleng és ácsorog,
szavak és mondatok hihetetlen eszközeivel: az a semmitmondás
világrekorderévé avatja.
A doktrinerek, a polgárság hangszóróján keresztül, sokáig féken
tartották a tömegeket, ez most a baj. Ezeknek fő-fő vezére, minden idők
legostobább doktrinere, kinyomozhatatlan szakú tudósa, elgondolásaival
ellenőrizhetetlen megváltója, homályos célú várakozások nagy demagógja
H. G. Wells volt.
2. §
Ezért tettem a fejezet elé egy művében tapasztalt jelzését, melyben
szintén egy büdös szónyi értelem nincs, de olyan acélosan és
törvényszerűen megformulázva, hogy aki csak olvasta, az mind várt még
egy kicsit a nagy megértésre, melyben különböző osztályok mint
egyetlen, nagy, haragos rokonság egy népünnepély vagy temetés napján
egymás nyakába borul, eltörlik a gyermekhalandóságot, nincs több
pénzügyminiszteri expozé, a Wall Street-i tőzsde átalakul
ingyentejegyletté, és egy jobb ősöktől származó arisztokrata attól
fogva súlyt helyez rá, hogy leánygyermekei vagyontalan zsidó
vasesztergályosokhoz menjenek nőül.
Aki a nagy mű eszméjét magáévá tette, az a fentiek biztos tudatában,
titokzatos mosollyal és nyugodtan viselte el, hogy kilakoltassák, és
tizennégy éves gyermekét a szokásos órabérért felvegyék az Országos
Hajtűgyár munkásnői közé. Gyerekség az egész, pár évtized, és a
Hajtűgyár igazgatója egy napon, amint éppen a Promenade des Anglaisen
üldögél, elgondolkozik e társadalom berendezésének igazságtalanságai
felől, nagyot csap a homlokára, hazarohan, keblére öleli munkásait, és
elhatározza, hogy a jövőben kevésbé kies és kellemes nyaralóhelyeket
keres fel, gyermekeit külföldi nevelőintézetek helyett nyilvános
népiskolákba járatja, és nincs többé semmi baj...
Aki türelmetlen, az magára vessen, ha bezárják. Szociális
átalakulásokat nem lehet felfújni, csak úgy ukmukfukk. Ezért van az
evolúció. A fokozatos fejetlenség elve. És ez az igazi megoldás, de ezt
már doktriner úr és a klubtársai, mert buták, nem látják. Az egyre
szorosabbra hurkolódó problémák egyre több kiagyalt eljárást és
megnyugtatást termelnek, a kiagyalt agyatlanságok megoldásai ferde
síkban tornyozzák a hibákat, és a fokozatos fejetlenség elve alapján,
fokról fokra elhajlik a képtelenségek halmazata, míg hossztengelye
olyan szögbe ferdült az alapjához, illetve alaptalanságához képest,
hogy összedőlt az egész szörnyűség, és megoldódott minden probléma. Mi
az, amikor a probléma megszűnik, és még sincs megoldás?
Ennek a féken tartó érv- és eszmehalmaznak szolgálatában hordárkodtak
korunk legkiválóbb, legcsodáltabb extrém szellemiségei és H. G. Wells,
a kapitány. Aki úgyszólván saját életéről írta meg a szemléletének
mikéntjét, William Clissold világtalansága című művében.
Ez a William Clissold az átlag intelligens angolnál valamivel hülyébb
volt, és válóperének téveszméjében, tébolyultan, a világ szociális
helyzetét mérlegelte. És e mérlegelés után több kötetnyit kérődzött,
ami állatorvosok szerint a legelés természetes velejárója, így végül
nem tudja az olvasó, hogy a végső evolúcióban mi fog történni: a világ
előítélete elvált asszonyok dolgában annyira liberális lesz-e, hogy ez
fokozatosan feljavítja az ipari munkások életkörülményeit, vagy a
nagyipar azon belátása, hogy ennen jól felfogott érdekében enyhítsen a
kapitalista rendszer túlkapásain, oda irányul-e végül, hogy a hivatalos
statisztikai kimutatásokban erősen csökken majd a válóperek száma?
A nyitva maradt kérdésekre teljes határozottsággal és világossággal nem
felel a Nyílt összeesküvés, amely William Clissold világá-nak
folytatása, holott egyesek szerint a két regény nem kezdődhet és nem
folytatódhat, mivel egyiknek sincs se vége, se hossza.
H. G. Wellsnek ezt a művét filmre alkalmaztam. A Nyílt összeesküvés így
oldja meg a világ szociális helyzetét: egy borús, sötét éjszakán a
világ kapitalistái, felleghajtó köpenyekbe burkolózva, álszakállban
vagy más módon kendőzve magukat, találkoznak egy többszáz éves,
elhagyott épületben. Itt a legnagyobb titokban összeesküvést szőnek a
világ proletárjai ellen. Arról lenne szó, hogy egy napon rajtaütnek a
szerencsétlen dolgozó milliókon, ha kell, akár erőszakkal is
elárasztják őket jóléttel, pénzzel, friss kenyérrel, és rájuk tukmálják
üzemeik, gyáraik részvényplakettjeit, olyan mértékig, hogy részesedői
legyenek munkájuknak.
Miután ezt megbeszélték, megesküsznek rá, hogy nyilvánosságra hozzák,
hadd tudja meg a világ, hogy van még lelkiismeret, belátás és
filozófia, továbbá H. G. Wellsnek, aki ezzel a jövőbe látással már száz
év előtt nagyobb nyugalomra és megfontolásra intette a dolgozókat,
küldöttségileg felkeresik a sírját, egy úri kényelemmel berendezett,
összkomfortos mauzóleumot, és körülültettetik türelemmel, mivel ez
rózsát terem.
Ezután megesküsznek, hogy a Nyílt összeesküvés-t a legnagyobb titokban
tartják, nehogy az idő előtt kipattanjon, mert tervük lényege, hogy az
összeesküvésnek csak az idők végezetével szabad kipattanni.
Később megvacsoráznak, és hogy nyugodtabb álmuk legyen, megalapítják a
Rokkant Cipőfelsőrészkészítők Ingyen Iskoláztató Jótékony Egyesületét,
melynek elnöknőjévé egy grófnőt fognak felkérni.
Nem akarom a világraszólóan jelentéktelen gondolkozó érdemeit
elvitatni, tehát megemlítem, hogy van egy könyve, amelyben szociális
mélységek tárulnak fel az olvasó előtt. A mű címe Dr. Mooro szigete. A
regényben félig nyúzott emberek, továbbá emberhez hasonló, vérengző
ragadozók élnek egy szigeten, és senki sem tudja, hogy miért. E mű
szimbolikusan feldolgozva (a Világtörténelem Vonal- és Alaptalanságai
terjedelmében), hű képét adhatta volna egy szociálisan gondolkozó ember
világszemléletének. Minő kár, hogy félig nyúzott, elállatiasodott
emberekről ez a világrengetően apró ember csak kevéssé ismert műveiben
írt - és akkor sem közgazdasági szemmel nézve - sikerült metaforát.
Sír (a) felirat
Ki itt nyugtalankodik csendesen,
Író volt és elköltözött az élők sorába.
Halt harminchat évig, élt néhány napot,
S ha gondolkozott, csak álmodott
Néhány lapot. S mikor kinevették:
Azt hitte, hogy kacagtatott.
Most itt fekszik e nehéz
Temetői hant alatt,
Zöld koponyáján kiüt a csíra
És azt álmodja, hogy él.
Szegény. Béke hangjaira!
Ámen.
(Rejtő Jenő)