Szabó Bálint
 

LINUX lépésről lépésre

(Bővített kiadás)

 

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék_______________________________________________ 2

Előszó_______________________________________________________ 9

Köszönet____________________________________________________ 11

Járjuk körül__________________________________________________ 12

A démonok konfigurálása____________________________________ 12

A démonok indítása________________________________________ 13

Port szám________________________________________________ 14

A parancsértelmező_________________________________________ 15

Process-ek, job-ok________________________________________ 17

További hasznos parancsok__________________________________ 20

Memória kezelés_____________________________________________ 28

Lemezek, fájlrendszerek, fájlok__________________________________ 30

A háttértárak elérhetősége___________________________________ 34

Partícionálás______________________________________________ 35

A fájlrendszer létrehozása____________________________________ 39

A fájlrendszerek csatlakoztatása a rendszerünkbe: mountolás_________ 40

A lemezek ellenőrzése_______________________________________ 43

Fájlok hozzáférése__________________________________________ 44

A fájlok mentése a tar programmal______________________________ 47

Az ln parancs______________________________________________ 49

A rendszer indítása_____________________________________________ 50

Az indulás_________________________________________________ 50

Futási szintek______________________________________________ 50

Leállítás__________________________________________________ 58

Felhasználók bejelentkezése, karbantartása__ ______________________ 60

Bejelentkezés helyi terminálról________________________________ 60

Bejelentkezés hálózaton keresztül_____________________________ 61

A hosts.allow és a hosts.deny fájlok____________________________ 63

Ha már bejelentkeztünk_____________________________________ 64

  A felhasználói környezet____________________________________ 66

  Karbantartó programok____________________________________ 76

Időzített parancsvégrehajtás, a crond____________________________ 79

A crontab fájl beállítása______________________________________ 79

TCP/IP alapok______________________________________________ 81

Interfészek és IP címek______________________________________ 81

Cím osztályok______________________________________________ 82

Alhálózatok________________________________________________ 84

Útválasztás________________________________________________ 85

Hálózati interfészek konfigurálása (ifconfig, route)_________________ 87

IP aliasing_________________________________________________ 90

Névkiszolgálás_______________________________________________ 92

A /etc/hosts fájl_____________________________________________ 92

A NIS____________________________________________________ 93

A DNS____________________________________________________ 93

Levelezés__________________________________________________ 109

A levél__________________________________________________ 109

A levél kézbesítése__________________________________________ 113

  Levelezési útválasztás az Interneten____________________________________ 113

Egy példa________________________________________________ 114

Az EXIM beállítása és indítása_______________________________ 115

Indítás__________________________________________________________ 115

Az EXIM konfigurációs lehetőségei____________________________________ 118

Egy másik példa___________________________________________ 131

Az álnevek használata______________________________________ 133

A SAMBA fájlszerver________________________________________ 138

SMB____________________________________________________ 138

Indítás___________________________________________________ 139

Installálás:_______________________________________________ 141

A szerver, mint démon______________________________________ 142

A szerver futtatása kérésre__________________________________ 142

Az smb.conf konfigurációs fájl________________________________ 143

Egy tipikus smb.conf fájl_____________________________________________ 147

További hasznos paraméterek_________________________________________ 148

Felhasználási ötletek_______________________________________ 151

FAX szerver________________________________________________ 153

Az Apache web szerver_______________________________________ 168

A konfigurációs fájlok______________________________________ 168

A httpd.conf fájl___________________________________________________ 168

Az access.conf fájl_________________________________________________ 174

Az srm.conf fál____________________________________________________ 177

SQUID proxy cache_________________________________________ 185

Rövid ismertetés__________________________________________ 185

Az ajánlott hardver_________________________________________ 186

Indítás___________________________________________________ 187

A kliensek konfigurálása____________________________________ 189

A squid.conf fájl lehetőségei_________________________________ 192

Hozzáférés szabályozása_____________________________________________ 192

További lehetőségek_______________________________________________ 196

Kapcsolat PPP-n keresztül____________________________________ 199

Előkészítés_______________________________________________ 199

A pppd beállítása__________________________________________ 200

Az options fájl____________________________________________________ 201

A pap-secrets és chap-secrets fájlok (PAP hitelesítés CHAP hitelesítés)_________ 208

Kapcsolatok konfigurálása___________________________________________ 211

A pppconfig program_______________________________________________ 215

Automatikus kapcsolat az új pppd démonnal______________________________ 223

Automatikus kapcsolatfelvétel – diald___________________________________ 224

PPP szerver______________________________________________________ 232

A bootp használata__________________________________________ 235

A bootptab konfigurációs fájl_________________________________ 236

Indítás___________________________________________________ 237

A Network File System használata_____________________________ 239

A démon indítása__________________________________________ 239

A legfontosabb használható opciók____________________________________ 240

Az exports konfigurációs fájl_________________________________ 241

Az NFS kötetek mountolása_________________________________ 242

Röviden az installálásról (I. függelék)___________________________ 245

Hol szerezzünk Linuxot_____________________________________ 245

Bootolás_________________________________________________ 245

Első lépések______________________________________________ 246

Partícionálás______________________________________________ 246

Partíciók aktiválása________________________________________ 247

Alap beállítások___________________________________________ 247

Csomagkezelés___________________________________________ 248

Kernel fordítás (II. függelék)__________________________________ 249

Honnan vegyünk új kernelt és milyet használjunk________________ 250

Kernel forrás telepítése_____________________________________ 250

A .config fájl elkészítése____________________________________ 251

Modulok________________________________________________________ 252

A lehetőségek____________________________________________________ 253

Fordítás_________________________________________________________ 282

A lilo.conf beállítása________________________________________________ 284

Az új kernel indítása________________________________________________ 287

A kernel paraméterei (III. függelék)____________________________ 288

Meghajtók a kernelben_____________________________________ 288

A paraméterek____________________________________________ 289

A modprobe paraméterek___________________________________ 307

Az X Window System konfigurálása (IV. függelék)________________ 308

Az X szerver és az X kliens__________________________________ 308

Az X szerver konfigurálása (az XF86Config fájl)__________________ 309

Finom beállítás____________________________________________________ 319

Indítás az xdm (kdm) démonnal_______________________________ 323

Lehetőségek_____________________________________________ 323

X terminál________________________________________________________ 323

Programok nem saját képernyőn_______________________________________ 324

Az ablakkezelők___________________________________________ 324

A KDE grafikus keretrendszer (V. függelék)______________________ 326

Munka a KDE-vel_________________________________________ 328

A KFM fájlkezelő__________________________________________ 329

A KDE beállító központ_____________________________________ 332

Multimédia Linux Alatt (VI. függelék)__________________________ 349

Röviden az Mpeg3 formátumról______________________________ 349

MP3 Lejátszók Linux alatt___________________________________ 350

mpg123_________________________________________________________ 351

X11Amp_________________________________________________________ 351

freeamp_________________________________________________________ 352

Grafikai programok Linux alatt_______________________________ 353

Elvárások________________________________________________________ 353

G I M P__________________________________________________________ 353

X V____________________________________________________________ 355

Alsa telepítési útmutató (VII. függelék)_________________________ 357

1. Bevezetés______________________________________________ 357

1.1 Köszönet_____________________________________________________ 357

1.2 A dokumentum változásai_________________________________________ 357

1.3 A dokumentum új verziói__________________________________________ 357

1.4 Visszajelzés____________________________________________________ 357

1.5 Terjesztési irányelv______________________________________________ 358

2. Gyors Installálási útmutató________________________________ 358

2.1 Installálás_____________________________________________________ 358

Hang lejátszás, és felvétel__________________________________________ 359

3. Mielőtt elkezdenénk_____________________________________ 359

3.1 Bevezetés_____________________________________________________ 359

3.2 Általános információk az ALSA driverekről____________________________ 360

3.3 Támogatott hardware____________________________________________ 360

3.4 Egyéb leírások__________________________________________________ 361

4. Hogyan installáljuk az ALSA hang drivereket?________________ 362

4.1 Amire szükségünk van.___________________________________________ 362

4.2 ALSA driverek letöltése__________________________________________ 363

4.4 Kitömörítés____________________________________________________ 363

4.5 Fordítás______________________________________________________ 364

4.6 Az eszközök előkészítése__________________________________________ 364

5. A driver betöltése_______________________________________ 365

5.1 Beillesztés a modprobe-val________________________________________ 365

5.2 Melyik modult melyik kártyához?____________________________________ 365

5.3 Driverek autoprobe nélkül_________________________________________ 367

5.4 A kerneld beállítás_______________________________________________ 370

5.5 Visszafele kompatibilitás__________________________________________ 372

6. Tesztelés, és használat____________________________________ 372

6.1 A /proc filerendszer______________________________________________ 372

6.2 A mixer_______________________________________________________ 375

6.4 További információk_____________________________________________ 380

7. Tippek, és probléma megoldás_____________________________ 381

7.1 Linux kernel forrása______________________________________________ 381

7.2 Driver betöltés_________________________________________________ 381

Hangkártya kompatibilitás__________________________________________ 381

"Device busy" vagy "unresolved symbols"_____________________________ 381

Ellenőrizzük a PnP beállítást_______________________________________ 382

Biztos, hogy jók a paraméterek?____________________________________ 382

7.3 Driver betöltve, de nincs hang______________________________________ 383

7.5 Hiba jelentés___________________________________________________ 384

7.6 Tipp: CD lejátszás_______________________________________________ 385

7.8 Tipp: új kernel? Új modulok!_______________________________________ 385

7.9 Tipp: KDE és ALSA driverek_______________________________________ 385

7.10 Tipp: az ALSA eszközök használata_________________________________ 386

7.11 Tipp: az összes modul eltávolítása__________________________________ 386

Irodalomjegyzék____________________________________________ 387

 

Előszó

Amikor a Linux operációs rendszerrel elkezdtem foglalkozni, úgy éreztem, nincs könnyű dolgom. Egy volt tanítványom ismertetett meg vele és bizony az első installálások után is sokszor kellett segítségül hívnom, mire kezdtem ráérezni az új rendszer adta lehetőségek ízére. Az egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy otthagyjam és ne foglalkozzam vele tovább, mert úgy éreztem, hogy az addig ismert rendszerekhez képest sokkal több lehetőséget rejt magában, amit meg kell ismerni. Nem szabad kihagyni az alkalmat, hogy a "nagy, misztikus és elérhetetlen UNIX világhoz" közelebb kerüljek. Szóval próbáltam összeszedni a tudást onnan, ahonnan csak tudtam. Volt tanítványok, egyetemi rendszergazdák, egyetemisták, levelező listák és a Linuxhoz elérhető HOWTO-k, kérdés gyűjtemények és a rendszerhez adott dokumentációk. Később elkezdtek megjelenni magyar nyelvű kiadványok is A Rendszerről. Tehát volt anyag bőven, de egy-egy feladat megoldása így is nagyon sok munkával és utánjárással járt. Munkahelyeimmel szerencsém volt (és van), mert pusztán a feladatot fogalmazták meg, de az nagyrész rám volt bízva, hogy milyen úton tudom megvalósítani a legjobban és persze lehetőleg a legköltségkímélőbben. Egy-egy ilyen munkánál a lehetőségeket figyelembe véve legtöbbször a Linuxnál kötöttem ki. Tudtam, hogy van rá mód megoldani, csak az a kérdés, hogyan. Ez a rendszer borzasztó sok lehetőséget rejt a szerver operációs rendszerek piacán és egyre inkább felhasználóbarát, felkészülve az otthoni, irodai terjedésre is. Aki ismeri, az megszereti.

Nekem egyedül az hiányzott vele kapcsolatban, hogy nem találtam egy olyan leírást, amit egy feladat megfogalmazása után elég csak fellapozni és megmutatja az oda vezető utat. (De legalábbis egy oda vezető utat mutat.) Nem állítom, hogy ez a könyv olyan. Azt állítom, hogy ha ez a könyv ott lett volna velem, amikor megkapok egy feladatot, akkor valószínűleg a feladatra fordított idő nagyságrendekkel kevesebb lett volna.

Igen, most már csak az a kérdés, hogy miről szól ez a könyv és kinek szól ez a könyv.

A könyv a Linux azon lehetőségeiről szól, amit én az utóbbi 5 évben használtam és úgy-ahogy megismertem. Amire egy olyan rendszergazdának szüksége lehet, aki Magyarország második legnagyobb vegyi gyárának informatikai életét terelgeti egy olyan világban, ahol sokan próbálnak megélni többé-kevésbé működő rendszerek eladásából. Próbálnak rávezetni gyanútlan vezetőket egy olyan útra, amiről csak nagyon nagy anyagi ráfordítás ellenében lehetne visszakozni, ha rájönnek a rendszer korlátaira és buktatóira.

És kinek szól? Leginkább sorstársaimnak, akiknek hasonló problémákkal kell szembenézni nap mint nap és szorgalmasan, nagy lelkesedéssel keresik a megoldást. Azoknak, akik az informatika területén otthonosan mozognak, van tapasztalatuk más rendszerekkel kapcsolatban és úgy gondolják, hogy érdemes belefogni annak a rendszernek a megismerésébe, ami mellé az utóbbi időben a világ vezető informatikai cégei is felsorakoztak, látva annak elképesztő méretű terjedését.

Az informatikai világ manapság már nem az ablakok és az ajtók közötti különbségek ecsetelésétől zeng, hanem a GNU GPL mozgalom és a szabadon terjeszthető Linux operációs rendszer elképesztő méretű terjedéséről. Egy két éve olvastam valahol egy cikket (Elnézést kérek az írójától, hogy nem jegyeztem meg a nevét), amiben a mamut cégek hasonló célra szánt rendszereiről írt és azt a végkövetkeztetést vonta le, hogy amíg a "nagy cégek" egymás torkának esnek és bizonygatják a saját igazukat, addig a háttérből szépen csendben jön a Linux és kiteszi az indexet. Ma már bizton állíthatjuk, hogy ez igaz, és lehet, hogy már nincs szükség az indexre, hiszen senki nincs útban.

Köszönet

Köszönöm mindazoknak, akik segítettek nekem abban, hogy ez a könyv megjelenjen.

Köszönöm volt tanítványomnak Bérci Norbertnek, hogy megismertetett a Linux-szal és segített, amikor semmit nem értettem belőle.

Köszönöm volt tanítványomnak Cserna Zsoltnak (zsolt@kib4.pluto.vein.hu), hogy a multimédia fejezet megírásával hozzájárult a munkához és hogy lefordította Valentijn Sessinknek (valentyn@alsa-project.org) "Alsa-sound-mini-HOWTO" munkáját és ezzel is segített a könyv színvonalának emelésében. Ezúton neki is szeretném megköszönni a hozzájárulását a kiadáshoz.

Köszönöm Egresi Péternek (egresip@schwabo.hu), hogy a Linux FAX Szerver fejezetben leírhattam a tőle kapott nagyon hasznos alkalmazást.

Köszönöm Beke Olivérnek (oliver@almos.vein.hu), Bíró Zsoltnak (biro_zs@sop3.sop.matav.hu) és Sas Tibornak (tsas@balatontourist.hu) hogy segítettek az egyes fejezetek hibáinak felfedésében és a szerkesztési munkához hasznos tanácsokat adtak.

Köszönöm mindazoknak, akik a levelező listákon segítettek nekem, amikor nem boldogultam valamivel.

Köszönöm munkahelyemnek a Nitrogénművek Rt.-nek, hogy lehetőségem van alkalmazni ipari körülmények között a rendszer adta lehetőségeket.

Ezen kívül szeretném megköszönni feleségemnek, hogy elnézi nekem, ha néha otthon is le kell ülnöm a számítógép elé, és szüleimnek, akik megvették nekem első PC-met, megpecsételve ezzel sorsomat.

 

Szabó Bálint

Járjuk körül

Ez a fejezet arról fog szólni, hogy megtudjuk, milyen főbb szolgáltatásokat nyújt a Linux rendszer. A szolgáltatások általában hogyan érhetők el, mi a beállítás módja. Hogyan kell elindulni, mik azok a nélkülözhetetlen parancsok, utasítások, segédprogramok, amik nélkül nehéz az élet.

 

A Linux legfőbb szolgáltatása az init. Ez indul el elsőként, miután a kernel betöltődött. Ez határozza meg, hogy mely programok fognak lefutni, milyen további szolgáltatásokat végző programok, démonok fognak elindulni.

A démon egy közönséges program, ami valamilyen szolgáltatásért felelős. Onnantól kezdve, hogy elindítottuk egészen a leállításáig a memóriában marad, de általában inaktív állapotban van és csak akkor aktív, ha éppen a neki szóló feladatot hajtja végre.

 

Pl.:

WEB szervert szolgáltat az apache, vagy httpd démon.

Levelezést szolgál ki a sendmail, smail, vagy exim program.

Nyomtatásért felelős az lpd démon.

Az SMB-n keresztüli fájlmegosztást a SAMBA (smbd) biztosítja. (Így érhetjük el Linux szerverünket, mint fájl szervert win'xx gépekről is.)

Névkiszolgálást (name server) biztosít named (bind) program.

Stb.

 

A démonok konfigurálása

Minden ilyen programnak van egy, vagy több konfigurációs állománya, amiben a szükséges beállításokat el kell végezni. Ezek a konfigurációs állományok a /etc, vagy annak valamely -a szolgáltató programra jellemző nevű- alkönyvtárában vannak.

Ezek a fájlok általában egyszerű szöveges állományok, amiket egy egyszerű szövegszerkesztővel módosíthatunk. Vannak benne ’#’ jellel kezdődő sorok, amik "komment sorok" és röviden megmagyarázzák az utána következő opció jelentését.

Ezek a fájlok általában már akkor elkészülnek, amikor felinstalláljuk a programcsomagot. A szolgáltatások egy része már ezzel az alap konfigurációs állománnyal használható, de azért nem árt a finomhangolásokat elvégezni.

A beállításokat elvégezhetjük egy szövegszerkesztő segítségével, de az esetek nagytöbbségében van egy konfiguráló segédprogramja minden szolgáltatást végző programnak. Ez lehet egy egyszerű párbeszédes program, de lehet X Window felületen futó grafikus alkalmazás is. Célszerű először ilyennel próbálkozni, majd megnézni az elkészített konfigurációs szkriptet és szükség esetén még kézzel elvégezni a további módosításokat.

A démonok indítása

 

A szolgáltató programok, démonok indítása több féleképpen elvégezhető.

Indíthatjuk kézzel egy megfelelően felparaméterezett parancs kiadásával.

Indíthatjuk kézzel a megfelelő init szkript futtatásával (start, stop, reload paraméterekkel). Ezek a szkriptek a /etc/rc.d/init.d vagy a /etc/init.d könyvtárban vannak disztribúciótól függően. Kézzel történő indításhoz inkább ez a módszer ajánlott, ha van rá mód.

Automatikus indítást tesznek lehetővé az egyes futási szintekhez tartozó "rc könyvtárak". Az ezekben talált futtatható állományokat az init fogja elindítani az indítási folyamat közben.

Ezekről az indítási módokról az egyes szolgáltatások tárgyalásakor részletesen lesz szó.

 

Egy másik indítási mód az inetd metadémonon keresztüli indítás. Van olyan szolgáltatás, amire nincsen mindig szükség. Az ilyeneket felesleges lenne állandóan futtatni. Ezek kezelésére az inetd démon fut. Ez mindig a memóriában van és ha egy olyan igény lép fel, ami további szolgáltatás indítását igényli, akkor az inetd elindítja azt.

Az inetd program konfigurációs állománya a /etc/inetd.conf fájl. Ha itt megtalálható egy szolgáltatás, akkor az használható lesz, ha igény érkezik rá. Ha nem akarunk bizonyos szolgáltatásokat elérhetővé tenni, akkor csak tegyünk egy ’#’ jelet az őt indító sor elé és vagy adjuk ki a

kill -HUP szám

parancsot, ahol a szám az inetd processz azonosítója, amiről az alábbiakban még szó lesz ebben a fejezetben, vagy indítsuk újra a gépet, hogy újra elolvassa az inetd.conf állományt.

Az initd processz azonosítóját megkapjuk, ha kiadjuk a

ps ax|grep inetd

parancsot.

Láthatjuk, hogy még ilyen alapvető szolgáltatásokat végző program újrakonfigurálása miatt sem kell újraindítani a gépet.

Port szám

Az egyes szolgáltatásokhoz egy jól meghatározott úgynevezett port szám tartozik. Ezeken a portokon keresztül lehet megszólítani a szolgáltatásokat. Ezt általában a felhasználó elől rejtett formában teszik a kommunikációt végző programok. (és a hackerek...)

A szolgáltatás-port szám összerendelés a /etc/services fájlban található:

 

 

A példából látható, hogy pl. a web szolgáltatást használó programok a 80-as porton fognak kommunikálni a szerverünkkel.

 

A parancsértelmező

Nagyon fontos program a felhasználó és a gép közötti kommunikáció szemszögéből a parancsértelmező, a shell.

A felhasználónak valahogy „szóba kell állnia” az operációs rendszerrel. Erre szolgál minden operációs rendszeren a parancsértelmező. A DOS-ra épülő rendszerekben a COMMAND.COM program végzi ezt a szerepet. A Linux rendszereken számos parancsértelmező (shell) áll rendelkezésre. A legelterjedtebb és alapbeállításként is ez használható, a bash shell (parancsértelmező). Használható shellek még többek között az ash, csh, sh, es, ksh, tcsh. (A rendszer által engedélyezett listát a /etc/shells fájl tartalmazza. Ezt bővíthetjük és szűkíthetjük igény szerint.)

Hogyan jutunk egy parancsértelmezőhöz?

Ha belépünk a rendszerünkbe karakteres felületen, akkor a bejelentkezési procedúra végén egyből egy ilyen shell-be jutunk. (Tehát megjelenik a prompt és a rendszer várja a parancsainkat.) Ha a karakteres felületen megnyomjuk az Alt+Fn billentyűt (Fn=F1,F2,F3,F4,F5,F6 funkció billentyű), akkor egy másik karakteres „virtuális terminál” fogad bennünket, ahol ugyancsak bejelentkezhetünk a rendszerbe és az előzőtől teljesen függetlenül dolgozhatunk.

Grafikus rendszert használva nyitni kell egy szöveges „terminál” ablakot a grafikus képernyőn (hasonlóan, mint a windows-os rendszerekben) és oda gépelhetjük be utasításainkat. Tehát bármely ablakkezelőt is választottuk, shell, terminal, console, vagy valami ehhez hasonló ikont keressünk a munkaasztalon.

 

(Parancsértelmező X Window System alatt)

Nagyon kellemes és hasznos szolgáltatása a bash shellnek, hogy képes kiegészíteni megkezdett parancsunkat, vagy a begépelt állománynevet. Ha elkezdünk beírni egy parancsot, akkor nem kell azt végig gépelni, hanem közben megnyomva a Tabulator billentyűt az kiegészíti a megkezdett parancsot. Ha nem egyértelmű a befejezés (több ilyen kezdetű parancs is van), akkor hangjelzést kapunk. Ha ilyenkor kétszer gyorsan egymás után megnyomjuk a Tabulator-t, akkor kiadja az összes ilyen kezdetű parancsot és ennek megfelelően egy-két további karakter leütésével haladhatunk tovább. Ugyanez igaz a fájlnevek esetén is. Ez hasznos lehet, ha nem emlékszünk pontosan a parancsnévre, vagy állománynévre és a gépelést is megkönnyíti és pontosabbá teszi. A másik kellemes szolgáltatás a már kiadott parancsaink tárolása. A fel és lefelé mozgató kurzormozgatókkal eddig begépelt parancsaink között választhatunk és tetszés szerint újraszerkeszthetjük és újra futtathatjuk őket. (A gép leállítása előtti parancsainkat is megjegyzi.)

 

 

Process-ek, job-ok

Minden éppen futó program egy-egy processzt határoz meg. Ez a legkisebb, párhuzamos feldolgozásra alkalmas egység. A processznek van egy azonosító száma, amivel lehet rá hivatkozni. Az éppen futó processzek listáját a

ps ax

parancs kiadásával kapjuk meg.

Ha a lista hosszú, akkor a more program ebben a rendszerben is a segítségünkre siet.

 

 

Ha csak bizonyos karaktersorozatot tartalmazó processzlistát kérünk, akkor a grep programmal kell kombinálni a parancssorunkat:

 

 

Ha egy processzt le akarunk állítani, akkor azt megtehetjük a megfelelő init szkript stop paraméterrel való futtatásával, ha van ilyen:

 

 

Ha nincsen, akkor használhatjuk a kill parancsot a processzazonosítóra:

kill -9 2031

Ezzel utasítottuk a 2031-es azonosítóval rendelkező processzt, hogy feltétel nélkül (-9), azonnal lépjen ki.

 

Használhatjuk a

killall processznév

formát is.

 

Ha egy shellben dolgozunk és egy éppen futó programot akarunk "félreállítani" úgy, hogy ne szakadjon meg a futása, akkor Ctrl+Shift+z megnyomásával felfüggeszthetjük a működését.

 

 

Ha azt akarjuk, hogy a háttérben folytassa a munkát, mert olyan természetű dolgot végez, amihez nem szükséges emberi beavatkozás, akkor adjuk ki a

bg

parancsot.

Ha kíváncsiak vagyunk, hogy milyen munkáink futnak a háttérben, akkor adjuk ki a

jobs

parancsot.

 

 

Ha újra előtérbe akarjuk hozni valamelyiket, akkor az

fg szám

paranccsal tehetjük meg, ahol a szám a munka száma. A vi program esetében éppen az 1 volt.)

 

Az ilyen fajta job kezelésre nem túl gyakran van szükség, hiszen van elég virtuális terminál és ablak a munka elvégzésére (ezekről később lesz szó), de azért tudjunk róla, hogy létezik.

 

További hasznos parancsok

Ha rendszerünk foglaltságáról szeretnénk információt kérni, akkor a

top

program kiváló lehetőséget ad erre. Megmondja az átlagos leterheltséget, mennyi processz fut, milyen mértékben használják ezek a rendszer erőforrásait.

 

 

A free program a memóriánk foglaltságát mutatja.

 

 

A df program a winchesterekről ad hasonló információt.

 

 

Szükségünk lehet a környezeti változók beállítására, vagy lekérdezésére is. Az aktuális állapotról képet kapunk a set parancs kiadásával.

Ha nem akarjuk az összeset látni, hanem konkrétan egy adott változó aktuális értékére vagyunk kíváncsiak, akkor az

echo $változónév

parancs kiadásával megtudjuk annak értékét.

 

A változót beállítani például az

export

programmal lehet.

 

 

Könyvtárak tartalmának listázására az

ls

parancsot használjuk.

 

 

Az ’l’ kapcsoló több információt ad az adott fájlról.

 

 

Az ’a’ kapcsoló a ’.’-tal kezdődő fájlokat is mutatja. Együtt használva az ’l’ kapcsolóval egy igen részletes listát kapunk a fájlokról. (Ha hosszú a lista, akkor kombinálható a more programmal.)

 

 

A cp programmal tudunk másolni fájlokat és könyvtárakat.

 

 

Az ’a’ paraméterrel való másoláskor a másolatok is megtartják az összes eredeti attribútumot. Az ’r’ paraméter azt jelenti, hogy könyvtár másolásakor annak alkönyvtárait is másolja.

 

A cd és az mkdir programok hasonló működésűek, mint a DOS rendszerben.

Az rm programmal lehet fájlokat és könyvtárakat is törölni.

 

rm fájlnév

rm -rf könyvtárnév

 

A * és ? karakterek hasonló működésűek, mint a DOS rendszerben.

 

Használhatunk úgynevezett álneveket (alias neveket) a programok indítására, ha például nem akarunk állandóan hosszú paraméterlistát használni azok indítására.

 

alias ls='ls --color'

 

Ennek hatására, ha kiadjuk az ls parancsot, akkor valójában az ls –color hajtódik végre.

Az alias neveinket célszerű a felhasználói .profile-ban rögzíteni a felhasználó saját könyvtárában. (/home/usernév/.profile, vagy a /home/usernév/.bashrc személyre szabott bash konfigurációs fájlban.)

 

Egy fájl tartalmát megnézhetjük a

cat fájlnév

parancs kiadásával.

 

Komfortosabb a

less fájlnév

használata. (Ebben lehet fel-le közlekedni és van lehetőség a sztring keresésre is, ha egy ’/’ jel után beütjük a keresett sztringet.)

 

Egyszerű fájl szerkesztésre ad lehetőséget a

joe

szerkesztő program.

 

Indítani a joe parancs kiadásával lehet. Ha joe fájlnév alakban indítjuk, akkor a paraméternek kapott fájlt fogja behúzni szerkesztésre, ha ilyen nincs, akkor most létrehozza.

Néhány hasznos vezérlő parancs:

 

Az egeret is nagyon hatékonyan használhatjuk akár karakteres felületen is a gpm program indulása után.

A bal egérgombot nyomva tartva kijelölhetünk vele. Három gombos egér esetén a középső megnyomásával, kettő gombos esetén a bal+jobb egyidejű lenyomásával a kurzorhoz tesszük le a kijelölt képernyő tartományt.

Az egyik legfontosabb program a

man

Ezzel szinte az összes fontos fájlról, programról és parancsról részletes leírást kapunk. Olvasása nagyon hasznos lehet.

Pl:

man ls

A fent említett programok úgy érzem nélkülözhetetlenek Linux használata során, ezért írtam le rögtön a könyv elején a használatukat. Ez messze nem részletes leírása volt ezen programoknak, csak a minimális használathoz elég. Aki részletesebben kíváncsi az összes lehetőségre annak tényleg a man oldalak olvasását javaslom.

 

Ezt a könyvet vehetjük egy nagyon szűkre szabott leírásnak a rendszerről. A kezdeti lépésektől a szolgáltatásokat biztosító szerver programokig. Akinek ez nem ad elegendő információt, mert részletesen el szeretne mélyedni a rendszer lehetőségeinek megismerésében, annak javaslom a Kezdők kézikönyvét, az Installációs kézikönyvet, a Rendszeradminisztrátorok kézikönyvét, a Hálózati adminisztrátorok kézikönyvét és a többi ezer és ezer oldalas dokumentációt.

(Mert a Linux egy jól dokumentált rendszer...)

Memóriakezelés

A Linuxban szerencsére nincs meg az a memória felosztás, ami sajnos az egyik legelterjedtebb operációs rendszernek még mindig része. A Linux teljesen egyben képes kezelni a rendelkezésére álló fizikai memóriát. És azt nagyon intenzíven ki is használja. Ha egy lemezművelet során a memóriába töltődött egy fájl, akkor a fizikai memória egy része lemez cache-ként fog viselkedni. Az ezzel a fájllal végez minden művelet a memóriában fog lezajlani, nem kell a jóval lassabb lemezhez nyúlni. A cache-ből törlődni fog a fájl, ha már elég régen nem használtuk és kell a hely esetleg egy másik fájlnak. Ez a lemez cache funkció. Veszélyes is lehet olyan szempontból, hogyha a rendszer leáll valami oknál fogva (pl. áramszünet esetén, vagy valaki lekapcsolja a gépet), akkor a memória tartalma nem kerül vissza a lemezre, tehát a nyitott fájl sérülni fog. A sync parancs hatására minden cache terület kiürül a lemezre.

Alaptörvény, hogy a fizikai memóriából soha nincs elég. Ha megtelik és a rendszerünknek még mindig szüksége van további memóriára, akkor képes a lemez egy részét úgy kezelni, mintha az fizikai memória lenne. Ezt úgy kell érteni, hogy a futó programoknak egy részét egy meghatározott lemezterületre fogja kirakni a rendszer és ha szükség van rá, akkor onnan tölti be. Ezt a technikát lapozásnak nevezzük. Az a terület a lemezen, amit a memória kiegészítéseként használ a rendszer, a swap (csere) terület. Ez lehet egy egyszerű fájl, de érdemesebb külön partíciót létrehozni erre a célra. Az ideális eset az, ha egy külön winchestert használunk swappelésre, ami jó gyors legyen. A különálló partíció egy egyszerű, fájlrendszer nélküli partíció legyen, amit célszerű külön erre a célra kitalált 82 (Linux swap) típusúra létrehozni az fdisk programmal. Ha csak egy egyszerű fájlt akarunk swap területként használni, akkor lehetőleg egybefüggő területet nevezzünk ki erre a célra.

Ezt megtehetjük pl a dd programmal.

dd if=/dev/zero of=/sw1 bs=1024 count=65536

Ezzel elkészítettünk egy 64 MB nagyságú swap fájlt sw1 néven a gyökér könyvtárban.

Mivel a Linux 4KB-os méretű memória lapokat használ, ezért célszerű ennek egész számú többszörösét használni.

Ez után az mkswap paranccsal be kell állítani a fájt, vagy partíciót, hogy a rendszer használhassa swap területként.

mkswap /sw1 65536

Ez után tudtára adhatjuk a rendszernek, hogy használhatja a swap területet.

swapon /sw1

(Lekapcsolni egy swap területet a swapoff paranccsal lehet hasonló módon.)

Általában telepítéskor a rendszer szépen rákérdez, milyen területeket akarunk swap területnek használni és ezeket berakja a /etc/fstab fájlba. Az init folyamat során az itt található swap területek automatikusan használatba kerülnek.

swapon -a

Ha kiadjuk a swapoff -a parancsot, akkor az ugyan itt található swap területek használaton kívül lesznek, a kézzel hozzáadottak megmaradnak.

Egy swap terület maximum kb. 128MB lehet és összesen 16 db lehet belőle. (Ez kb 2GB területet jelent.)

A teljes swap terület méretének megválasztása fontos feladat. Nagyon általános esetben azt szokták mondani, hogy legyen a fizikai memória kétszerese, de ne legyen több 64 MB-nál. Tulajdonképpen mindenki becsülje meg, körülbelül mennyi program fog futni a rendszerén egy időben és ezek memória igényének ismeretében válassza meg a swap méretét.

Lemezek, fájlrendszerek, fájlok

A linuxban van egy elfogadott fájlrendszer felépítés, amit minden disztribúciónak illik követni:

 

A gyökér (root) fájlrendszer

Ez géptől függő, egyedi fájlrendszer. Minden bootoláshoz szükséges dolgot tartalmaznia kell.

Az itt található fontosabb könyvtárak:

/bin

A boot folyamat során szükséges programok, amiket a felhasználók is használhatnak.

 

/sbin

Ezek is kellhetnek a bootoláskor, de ezeket nem használják a felhasználók.

 

/etc

Gépspecifikus, rendszerspecifikus konfigurációs fájlok.

 

/root

A root home könyvtára.

 

/lib

Osztott könyvtárak a gyökér fájlrendszer programjaihoz.

 

/dev

Eszközfájlok könyvtára. Minden eszközhöz található egy eszközfájl, amin keresztül el lehet érni azt.

 

/boot

A LILO által használt fájlok. itt tárolhatjuk a kernel image fájlokat is.

 

/mnt

Ha ideiglenesen fel akarunk csatolni egy fájlrendszert a rendszerünkbe, azt itt illik megtenni. Pl.: /mnt/floppy, /mnt/cdrom, /mnt/disk

 

/proc, /usr, /var, /home

A többi fájlrendszer csatlakozási pontjai.

 

Az /usr fájlrendszerben

parancsok, programok és nem változó adatok vannak. Nem gépspecifikus, tehát akár több gép is használhatja az itt található adatokat. Mivel normális esetben az itt található adatok nem változnak, a fájlsérülések elkerülése érdekében (esetleges rendszerösszeomlásnál, véletlen törlésnél) célszerű csak olvasható módon felcsatolni.

A fontosabb könyvtárak:

 

/usr/X11R6

Az X Window rendszer fájljai. Minden, az X-hez tartozó fájl itt van.

 

/usr/bin

A felhasználói parancsok nagy része itt van.

 

/usr/sbin

A rendszeradminisztrációhoz szükséges programok nagy része.

 

/usr/include

Fejléc (header) fájlok a C programozási nyelvhez.

/usr/lib

Programok és alrendszerek nem változó adatfájljai.

 

/usr/local

Ha olyan programokat installálunk, amik nem szerves részei a disztribúciónak, akkor azokat ide szokás tenni.

 

A /var

fájlrendszerben a normál működés során változó fájlok mint pl. naplófájlok, levelezéshez, nyomtatáshoz szükséges fájlok találhatók.

A lényegesebb könyvtárak:

 

/var/lock

Néhány program az indulásakor speciális fájlokat hoz létre, ami közli a többi programmal, hogy ő most éppen milyen fájlokat, vagy eszközfájlokat használ.

 

/var/log

Naplófájlok.

 

var/run

Az éppen futó rendszerről adnak információt. Pl. processz azonosítók, bejelentkezett felhasználók.

 

/var/spool

Várakozási sorok pl. a levelezéshez és a nyomtatáshoz.

 

/var/tmp

Ideiglenes fájlok helye.

 

A /home

fájlrendszerben a felhasználók személyes fájljai találhatók.

 

A /proc fájlrendszerben az éppen futó rendszerünkről kapunk különböző információkat. A kernel hozza létre a memóriában.

 

A processzor információit a /proc/cpuinfo fájl tárolja:

A memóriáról a /proc/meminfo fájl ad információt:

A háttértárak elérhetősége

A fájlrendszereket tartalmazó háttértárakat a /dev könyvtár eszközfájljain keresztül érjük el.

Nézzük a legelterjedtebb háttértárak helyét:

 

 

Partícionálás

Amikor a winchesterünket használatba vesszük, első lépésként partícionálni kell. Egy PC-s winchesteren maximum 4 darab elsődleges partíció lehet. A winchester első lemezének első rekordja a Master Boot Record. A BIOS a boot folyamatban ehhez a szektorhoz nyúl és az itt talált programnak adja át a vezérlést. Az itt talált betöltő program beolvassa a partíciós táblát és keres egy bootolható partíciót. A bootolható partíció boot szektorára ugrik, ahol egy másik program elkezdi betölteni az operációs rendszert. Tehát boot szektora van a lemeznek és minden elsődleges partíciónak. Ha nem elég a 4 partíció, akkor kiterjesztett partíciót kell alkalmazni egy elsődleges helyett, amin logikai partíciókat hozhatunk létre. (Ez ugyan olyan gyors, csak a létrehozása más. A "PC szabvány" elterjedése miatt volt rá szükség.)

Amikor partícionálunk, akkor a fentieken kívül meg kell gondolni azt is, hogy milyen típusa legyen a partíciónak.

A Linux által ismert partíció típusok a következők:

 

Partícionálni az fdsik programmal tudunk legkönnyebben, bár rendszerinstalláláskor disztribúciótól függően használhatunk más partícionáló programot is.

Ha pl az 1. IDE csatorna elsődleges lemezét partícionáljuk, akkor adjuk ki az

fdisk /dev/hda parancsot.

 

bash-2.02# fdisk /dev/hda

 

Command (m for help): 

 

Ennek hatására a fenti nem túl barátságos prompt fogad bennünket.

Nézzük a leglényegesebb parancsokat.

p            Aktuális állapot megmutatása.

q            kilépés

w            változtatások elmentése, kiírása a lemezre.

d            partíció törlés

n            partíció létrehozás

t             partíció típusának megváltoztatása.

Egy winchester tartalom az fdisk szemszögéből:

 

Nézzük végig a fenti állapot elérésének lépéseit:

fdisk /dev/hda       (belépünk a programba és a kívánt winchestert partícionáljuk.)

Command (m for help): p (megnézzük az aktuális állapotot és látjuk, hogy a winchester nem tartalmaz partíciót)

 

Disk /dev/hdb: 128 heads, 63 sectors, 782 cylinders

Units = cylinders of 8064 * 512 bytes

 

   Device Boot    Start      End   Blocks   Id  System

 

Command (m for help): n        (újat hozunk létre)

Command action

   e   extended

   p   primary partition (1-4)

p                (elsődlegeset)

Partition number (1-4): 1         (a száma 1 lesz)

First cylinder (1-782): 1          (Az első cilindertől kezdődik)

Last cylinder or +size or +sizeM or +sizeK ([1]-782): 204        (A 204.cilinderig tart, de ide írhatnám azt is, hogy +800M és ezzel megmondanám neki a méretét)

 

Command (m for help): t         (típust váltok)

Partition number (1-4): 1         (Az első partícióét)

Hex code (type L to list codes): 6           (6 típusú, tehát DOS legyen. ’L’ megnyomására listát ad a használható típusokról)

Changed system type of partition 1 to 6 (DOS 16-bit >=32)

 

Készen vagyunk, jöhet a következő:

Command (m for help): n        (újat hozunk létre)

Command action

   e   extended

   p   primary partition (1-4)

p            (elsődlegeset)

Partition number (1-4): 2         (2. lesz)

First cylinder (205-782): 205   (itt kezdődik, mert a másikat itt hagytuk abba)

Last cylinder or +size or +sizeM or +sizeK ([205]-782): 458   (Itt a vége)

Command (m for help): t         (típust váltunk)

Partition number (1-4): 2           (a 2.-ét)

Hex code (type L to list codes): c           (c legyen)

Changed system type of partition 2 to c (Win95 FAT32 (LBA))

 

Command (m for help):                                                            

Készen vagyunk, jöhet a következő. És így tovább minden partícióra.

A végén a p paranccsal nézzük meg, hogy tényleg a kívánt hatást értük e el,

majd adjuk ki a w parancsot, hogy véglegesítsük beállításainkat és q

paranccsal lépjünk ki.

 

A fájlrendszer létrehozása

Ha kész vagyunk a partícionálással, akkor általában létre kell hozni a partíción a használni kívánt fájlrendszert.

Ezt az mkfs programmal tehetjük meg.

Használata elég egyszerű:

Például, ha az 1. IDE első lemezének 2. partícióján ext2 fájlrendszert akarunk kialakítani miközben a hibás blokkokat is ki akarjuk szűrni, akkor a

mkfs -t ext2 -c /dev/hda2

parancsot adjuk ki.

A „-t” után megadhatjuk a fájlrendszer típusát. A ’c’ kapcsoló utasítja rossz szektorok kiszűrésére, majd a végén megmondjuk neki, hogy melyik partícióval tegye mindezt.

Ha DOS, vagy más gyártó fájlrendszerét akarjuk létrehozni, akkor inkább mindig az adott rendszer erre szolgáló format parancsát használjuk. Az mkfs programot a linuxos partíciókra használjuk. A partícionálást végezhetjük a Linux fdisk-ével, de persze az adott rendszerét is használhatjuk.

Ha egy floppy lemezen akarunk létrehozni linuxos fájlrendszert, akkor az inkább minix legyen, ne ext2.

 

A Linux most a következő fájlrendszereket ismeri:

 

 

Ezeket a fájlrendszereket képes látni, olvasni és egy-két kivételtől eltekintve írni is. Amire nekünk szükségünk van egy Linux felállításánál az az ext2 és floppy esetén a minix fájlrendszer.

Az ext2 a ma használatos Linux fájlrendszer. Ez biztosítja a legtöbb szolgáltatást és elég gyors és megbízható. A minix a legrégibb és legmegbízhatóbb rendszer, de nagyon korlátos.

 

A fájlrendszerek csatlakoztatása a rendszerünkbe: mountolás

A linuxban -mint minden unix rendszerben- a fájlok egyetlen fa szerkezetben foglalnak helyet. Tehát egy kicsit másképp kell gondolkodni, mint a hagyományos rendszerekben, ahol ha a floppy lemezre kattintunk, akkor annak a fájlrendszerét látjuk, ha a CD-re akkor az övét, ha a "D winchesterre", akkor azt a fájlrendszert látjuk.

Mielőtt egy fájlrendszert (floppy, CD rom, másik winchester partíciói) használni akarunk, először be kell csatolni azt a Linux rendszer fájlrendszerébe. Ez nagyon egyszerű. Kinevezünk egy könyvtárat (lehetőleg ÜRES legyen) a Linux fájlrendszerében, ahova felcsatoljuk az új adathordozót és innentől kezdve már be is van integrálva a Linux fájlrendszere alá. Ha hozzá akarunk férni, akkor ebben a könyvtárban kell keresni.

A csatolást a mount programmal kell elvégezni.

Példaként vegyünk egy CD romot:

Az ideiglenesen felcsatolt fájlrendszerek becsatlakozási helye a /mnt könyvtár szokott lenni. (/mnt/cdrom, /mnt/floppy, /mnt/disk)

Tehát adjuk ki a következő parancsot:

mount /dev/hdc /mnt/cdrom

Ezzel utasítottuk a linuxot, hogy a 2. IDE csatorna master egységén található CD-t csatolja be a /mnt/cdrom könyvtárba.

Készen vagyunk. Ha hozzá akarunk férni a CD fájljaihoz, akkor a /mnt/cdrom könyvtárban keressük őket.

Az adathordozó fájlrendszerével nem kell sokat törődni, mert a Linux fel fogja ismerni automatikusan. (A fenti lista gondolom elég meggyőző.)

Ha mégis probléma van a fájlrendszer típusával, akkor a ’t’ kapcsolóval típus kiegészítést használjunk.

mount -t iso9660 /dev/hdc /mnt/cdrom

 

Ha már nem használjuk a fájlrendszert, akkor az umount paranccsal lecsatolható. Arra figyelnünk kell, hogy pl a CD romot ki sem tudjuk venni a CD meghajtóból, amíg az „fel van mountolva”. (Logikus, hiszen nem engedheti meg a Linux, hogy a fájlrendszerének egy részét csak úgy ki be rángassák.) Lecsatolni csak úgy lehet, hogyha azt senki nem használja, azaz nincs nyitott fájl rajta és a könyvtárban sem tartózkodik senki.

umount /mnt/cdrom

NE VEGYÜK KI a floppy lemezt anélkül, hogy umountolnánk. A lemezcachelés miatt ugyanis a memóriában lehet még lemezre vissza nem írt adat!

Nézzünk meg pár érdekességet a mountolással kapcsolatban.

Mountolni (kevés kivételtől eltekintve) csak root joggal lehet.

A ’-r’ kapcsoló használatával csak olvashatóan veszünk fel egy fájlrendszert.

Az ’-o loop’ kapcsolóval egy image fájlt becsatolhatunk, mint fájlrendszert. (pl CD tartalom)

Ha NFS-en (Network File System) keresztül csatolunk fel egy másik gép kiexportált könyvtárát, akkor a

mount 192.168.1.10/home /home

paranccsal tehetjük meg, ami azt jelenti, hogy a 192.168.1.10 gépen található /home könyvtárat becsatoljuk a gépünk /home könyvtárába.

 

Amikor a rendszer bootol, akkor a /etc/fstab fájlban megadottak szerint csatol be fájlrendszereket.

 

 

A fenti lista kézzel is módosítható.

Az egyes sorok jelentései:

Az 1. IDE csatorna master lemezének 3. partícióját fogja mountolni a gyökér fájlrendszernek, mely ext2 típusú. A mountolás automatikus. (defaults) Ugyanezen a winchesteren a 2. partíciót swap területként használja ugyancsak automatikusan.

Ugyanezen winchester 4. partíciója a /dos könyvtárba fog becsatolódni msdos típussal automatikusan.

Az 1. partíció pedig a /win98 könyvtárba vfat típussal ugyancsak automatikusan.

A 2. IDE csatorna master egységén ülő CD meghajtó az /mnt/cdrom könyvtárba csatolható ISO9660 típussal csak olvasható módon, de nem automatikusan és bármilyen felhasználó csatolhatja root jogosultság nélkül.

A (DOS rendszerben A:-tal jelölt) floppy lemez /mnt/floppy könyvtárba csatolható automatikus fájlrendszer felismeréssel, de nem automatikusan csatolódik és bármely felhasználó csatolhatja root jogok nélkül.

A proc fájlrendszer a /proc könyvtárba csatolódik automatikusan.

 

Ha egy felhasználó a CD-t akarja csatlakoztatni, akkor csak ennyit kell tennie:

mount /dev/hdc

A többit elvégzi a Linux. (Mivel az fstab-ban szerepel és megadtuk a user paramétert, ezért tudni fogja a típusát és hogy hova kell csatolnia.)

 

A lemezek ellenőrzése

A fájlrendszerben előfordulhatnak hibák. Ezek a hibák általában csak hibás fájllezáráskor, helytelen rendszerleálláskor keletkeznek, mivel a Linux ext2 fájlrendszere nagyon stabil. A hibák felderítésére és kijavítására az fsck program használható.

Használata elég egyszerű:

fsck fájlrendszer

pl.:

fsck /dev/hda3

Fontos tudni, hogy csak olvashatóan felmountolt, vagy nem felmountolt fájlrendszeren szabad az ellenőrzést elvégezni. Például a root fájlrendszert először ro (readonly) módban mountolja be a rendszer, hogy el tudja rajta végezni az ellenőrzést és csak ez után mountolja be újra már írhatóként. Erre azért van szükség, mert az fsck program a lemezblokkokkal dolgozik az operációs rendszer tudta nélkül és az ilyen írások biztosan hibákat okoznának a fájlrendszeren. A javításokat már az oprendszer tudtával írja vissza, addig a memóriában vannak.

Az fsck automatikusan elindul, ha nem jól lett leállítva a rendszer. Egy bizonyos számú újraindítás után akkor is elindul, ha jól lett leállítva. A más rendszereken előforduló töredezettség mentesítésre nincs szükség a Linuxon.

Fájlok hozzáférése

A fájlokhoz való hozzáférés a unix szabványnak megfelelően történik. Minden fájlnak van egy gazdája egy csoportja és vannak a többiek, akik egyikbe sem tartoznak bele.

 

 

Az első példában láthatjuk, hogy a /etc/passwd fájl gazdája a root és csoportja a root csoport. (A gazda az első, a csoport a második root felirat) A lista elején látható -rw-r--r-- sorozat a következőt jelenti.

Az első ’-’ karakter utáni karakter hármas a fájl gazdájának jogait mutatja. A következő karakterhármas a fájl csoportjába tartozó felhasználók jogait mutatja, az utolsó karakterhármas pedig a többi felhasználó jogait adja meg.

A jogok a következők lehetnek:

Az első karakter jelzi például, hogy könyvtárról van e szó (d), vagy egy szimbolikus linkről (l).

Tehát az első példában jelzett fájlt a root felhasználó írhatja és olvashatja, a root csoportba tartozó felhasználók olvashatják és a többi felhasználó is olvashatja.

A második példában mutatott fájl gazdája a kriszti felhasználó, aki írhatja, olvashatja és futtathatja a fájlt. A baratok csoportba tartozó felhasználók olvashatják és futtathatják a fájlt, de nem módosíthatják, a többiek pedig semmit nem csinálhatnak vele.

 

A jogokat módosítani lehet a chmod paranccsal.

Használata nagyon egyszerű:

chmod xyz fájlnév

Ahol x, y, z egy-egy szám. Az a szám, amit a jogok leírásánál zárójelek között látott számok összegéből alakítunk ki. ’x’ jelenti a gazda jogait, ’y’ a csoport jogait, ’z’ jelenti a többiek jogait.

Tehát, ha a második példában adott fájl hozzáférését így módosítjuk:

chmod 100 vizsga.arj

akkor a kapott eredmény: Csak a fájl gazdája futtathatja a fájlt.

 

 

Ha:

chmod 140 vizsga.arj

akkor a gazda futtathatja a fájlt, a csoport nézheti.

 

 

 

Ha

chmod 300 vizsga.arj

Akkor a gazda olvashatja és futtathatja. (1+2)

 

 

Ha

chmod 754 vizsga.arj

Akkor a gazda bármit csinálhat vele (1+2+4), a csoport nézheti és futtathatja (4+1), a többiek pedig csak olvashatják (4)

A fájlok gazda és csoport tulajdonjogát a gazdája és a root tudja módosítani.

A tulajdonos váltás:

chown újtulajnév fájlnév

paranccsal történik.

pl.:

 

A csoport váltás a

chgrp újcsoportnév fájlnév

paranccsal történik.

pl.:

Ha bármely parancsnál alkalmazzuk az ’R’ kapcsolót és egy alkönyvtárra adtuk ki a parancsot, akkor az egész alkönyvtár tartalmára rekurzívan vonatkozik.

 

chgrp -R users vizsga.arj

A fájlok mentése a tar programmal

Beszélhetünk teljes mentésről, ami annyit jelent, hogy egy fájlrendszerről, vagy annak egy részéről minden fájlról készítünk archív másolatot. A növekményes mentés esetén az utolsó teljes mentés óta megváltozott fájlokról készítünk másolatot.

 

Például teljes mentést végezve a /home könyvtárról egy szalagos egységre:

tar -cf /dev/ftape /home

A ’c’ kapcsoló utasítja a tar programot, hogy készítsen másolatot ’f’ kapcsoló pedig az archív állomány helyét jelöli meg. (/dev/ftape eszköz)

Ha nem biztos, hogy kifér a teljes anyag egy szalagra, akkor használjuk az ’M’ kapcsolót is (multi volume).

Ha tömöríteni is akarunk, miközben archiválunk, akkor használjuk még a ’z’ kapcsolót is.

tar -cz -N '10 Sep 1999' -f /dev/ftape /home

A fenti parancs csak az 1999 szept. 10. után módosult fájlokat fogja kimenteni a szalagra tömörített formát használva (z kapcsoló).

 

A fájlokat visszaálítani a következő paranccsal lehet:

tar -xzpf /dev/ftape

Az ’x’ kapcsoló a kibontásra utasít.

A ’p’ kapcsoló jelzi, hogy az eredeti jogosultságokkal együtt kell visszaállítani.

A ’z’ kapcsoló csak akkor kell, ha az állomány tömörített formában lett archiválva.

Álljon itt példaként egy ügyes szkript, amit egy tipikus mentési eljárásként lehet alkalmazni akár időzített indítással éjszakánként:

 

Az első sor jelzi, hogy a parancsok a shellnek szólnak.

A második sor felcsatol egy merevlemez partíciót a /root/mentes könyvtárba.

A harmadikban beállítunk egy MENTES nevű környezeti változót. Ennek értéke ’save’ és az aktuális dátum hónap és nap része. (pl.: saveapr_15 )

Létrehozunk egy könyvtárat a /root/mentes/ könyvtárban, melynek neve a MENTES változó tartalma.

Bemásoljuk a /home teljes tartalmát a most létrehozott könyvtárba az eredeti jogosultságokat megtartva.

Létrehozunk egy archív, tömörített állományt a MENTES változó nevével és tgz kiterjesztéssel, mely tartalmazza a mentendő anyagokat.

Kitöröljük a most létrehozott könyvtárat, mert már nincs rá szükség.

Lecsatoljuk a fájlrendszerről a most felcsatolt partíciót.

Az adatain így védve vannak mind a felhasználók hibáitól, mind a rendszer diszkek hardveres hibáitól. (Egyedül akkor van probléma, ha a mentést tartalmazó diszk „száll el” ...)

A fenti szkript nagyon helypazarló és a műveleteket össze lehetne vonni, de így talán jobban látszik az egyes műveletek hatása.

Az ln parancs

További fájlokkal kapcsolatos parancs még az ln is, ami egy úgynevezett link (kapcsolat) létrehozása. Ezzel az eljárással más helyeken és más néven is hivatkozhatunk egy fájlra, vagy könyvtárra. Ez például kompatibilitási okok miatt fontos lehet és helytakarékos is.

ln –s /dev/ttyS1 /dev/modem

A /dev/ttsS1 eszközfájlhoz létrehoztunk egy kapcsolatot a /dev/modem néven.

ln –s /usr/local/public /home/szabob

A /usr/local/public könyvtárat becsatoltuk a szabob nevű felhasználó home könyvtárába. Így azt a hatást érjük el, mintha a public az ő könyvtárában létezne.

 

A rendszer indítása

Miután tisztáztunk pár alapfogalmat a memória és lemez használatról, nézzük meg, hogy mi történik egy rendszer indításakor.

Az indulás

Az önteszt lefutása után szintén a PC BIOS-ában található betöltő rekord kereső program végignézi a lemezeket, hogy melyiknek a boot rekordjában van betöltő program (boot loader). A winchesterek első lemezének első blokkja a Master Boot Record. Ezen kívül minden partíciónak is van egy boot rekordja (Super Boot Record). A betöltő rekord kereső először az MBR-t nézi meg, majd az ott talált betöltő program a partíciós tábla alapján annak a partíciónak a SBR-jére ugrik, ami bootolható. Az itt található program fogja indítani az adott operációs rendszert. A kernel összeállítása és fordítása kapcsán beszélni fogunk majd a lilo (Linux loader) szerepéről. Miután lefordítottuk a kernelt, a lilo program segítségével tudjuk azt betölthetővé tenni. A lilo használhatja a merevlemez MBR-jét (Master Boot Record), vagy a Linux partíció boot rekord-ját. Ha nincs más boot manager-ünk és a lilo segítségével akarjuk bootolni az összes rendszerünket, akkor használjuk a master boot recordot. Ha már telepítve van egy másik boot manager, akkor a lilo-t célszerű a Linux partícióra tenni. (Ilyenkor is kell a lilo a Linux bootolásához és ilyenkor is képes a többi rendszert is bootolhatóvá tenni.)

Amikor a lilo behúzza a kernelünket, az inicializálja a hardvert, betölti a szükséges eszközvezérlőket és elindul az init folyamat. Az init processz az első processz, ami lefut induláskor. Ennek feladata többek között a bejelentkezések lehetővé tétele (getty futtatás), fájlrendszerek ellenőrzése, démonok indítása.

Futási szintek

Az init lehetővé tesz egy, vagy több felhasználós működést, és különböző futási szinteken tudja indítani a rendszert. A futási szintek abban különböznek egymástól, hogy milyen programokat (szolgáltatásokat végző démonokat) indítunk.

Azt, hogy milyen futási szinten induljon a rendszer, megadhatjuk már a rendszer indulásakor is a következő formában a lilo promptnál:

lilo: otthon 1

A fenti sor esetén a lilo prompthoz az indítani kívánt rendszer címkéjének neve után meg kell adni a kívánt futási szintet.

A rendszer működése közben is válthatunk futási szintet egy terminálon root-ként kiadva az init futási szint utasítást:

init 3

A fenti sor utasítja a rendszert, hogy térjen át a 3. futási szintre arról, ahol éppen fut.

A futási szinteket 0-tól 6-ig különbözteti meg a Linux.

A 0 futási szint a rendszer leállítására való. Ilyenkor az init leállítja a többi processzt, lecsatolja a fájlrendszereket, stb.

Az 1 futási szint az úgynevezett egy felhasználós mód, amiben a rendszer csak a root felhasználót engedi bejelentkezni egy konzolról, a többi felhasználó nem jelentkezhet be. Ezt a szintet szerviz üzemmódnak is szokás hívni.

2-5 futási szintek a normál működési szintek. A különbségeket a rendszer adminisztrátora határozhatja meg azzal, hogy az egyes szinteken milyen programok induljanak. Ennek módjáról az alábbiakban még lesz szó.

A 6 futási szintet az újraindításra szokás használni.

 

A kernel behúzása után tehát az init processz fog indulni. Ez elindít „néhány” szkriptet. A /etc/inittab fájlt kell először megnézni ahhoz, hogy lássuk, mik indulnak el. Ez a fájl az init konfigurációs állománya.

 

A fájl felépítése a szokásos: néhány ’#’ jellel induló „komment” sor megmagyarázza, hogy az alatta lévő sor mit tesz, mi a funkciója.

Az egyes sorok 4 mezőre vannak kettőspontokkal felosztva. Az első mező egy címke, sok jelentősége nincsen, de egyedinek kell lenni. (A getty indításoknál ez mondja meg, hogy hányadik terminálon fut a getty.)

A második részben fel vannak sorolva a futási szintek, ahol futnia kell a negyedik részben megadott programnak. (Pl: 2345 azt jelenti, hogy az adott program fusson a 2, 3, 4, 5 futási szinteken is.)

A harmadik részben megmondjuk, hogy hogyan fusson a negyedik részben megadott program. (respawn –induljon újra ha kilépett; once – csak egyszer fusson; wait – csak egyszer fusson és várjon amíg befejeződik; powerwait; powerfailnow; powerokwait; stb.)

Pl:

1:2345:respawn:/sbin/getty 38400 tty1

 

A 2-3-4-5 futási szinteken induljon a getty program és ha kilép, akkor induljon újra (hogy további felhasználók is bejelentkezhessenek ezen a terminálon).

 

Ebben a fájlban van egy sor, amit külön szeretnék még a részletesebb tárgyalás előtt kihangsúlyozni:

si::sysinit:/etc/init.d/rcS

A sysinit utasítja a rendszert, hogy még mielőtt bármi mást elindítana nézze meg a /etc/init.d/rcS fájlt és hajtsa végre annak utasításait. Ha ezekkel végzett, akkor mehet tovább a fájl többi részére. (Ilyenkor szokás például ellenőrizni a fájlrendszert is.)

 

Egy tipikus /etc/inittab fájl így néz ki:

 

 

Az alábbiakban nézzük meg néhány fontos részletét a fájlnak.

id:2:initdefault:

A sor megadja, hogy a 2 futási szint induljon el normál működés esetén.

 

si::sysinit:/etc/init.d/rcS

A sor megadja, hogy a /etc/init.d/rcS szkript fusson le először minden indításkor (kivéve szerviz üzemmódban).

 

 

 

~~:S:wait:/sbin/sulogin

A sor megadja, hogy szerviz üzemmódot indítva várjon a root jelszóra. Nagyon fontos dolog ez, mert valami oknál fogva nem minden disztribúció tartalmazza és ha valaki a rendszert szerviz módban indítja, akkor e nélkül a sor nélkül nem szükséges a root jelszó ismerete a root jogú bejutáshoz!

 

l0:0:wait:/etc/init.d/rc 0

l1:1:wait:/etc/init.d/rc 1

l2:2:wait:/etc/init.d/rc 2

l3:3:wait:/etc/init.d/rc 3

l4:4:wait:/etc/init.d/rc 4

l5:5:wait:/etc/init.d/rc 5

l6:6:wait:/etc/init.d/rc 6

A fenti sorok megadják, hogy az egyes futási szinteken a /etc/rc.d/ könyvtárban lévő rcx (x=0,1,2,3,4,5,6) könyvtárakban lévő szkriptek induljanak el automatikusan.

Ha megnézünk egy ilyen könyvtárat, akkor S és K kezdetű sorokat látunk és a kezdő betűk után számok vannak. Az S kezdetűek a szint indulásakor futnak le a számok növekvő sorrendjében, a K kezdetűek a szint leállításakor. (A megoldás disztribúciófüggő.) Ide mi is felvehetünk és letörölhetünk az igényeinknek megfelelő programokat.

A futási szinteken induló programok meghatározására létezik több X alatti program, pl a SuSE disztribúcióban a SysV Init szerkesztő, melynek segítségével könnyen határozhatjuk meg az egyes induló programok listáját:

ca:12345:ctrlaltdel:/sbin/shutdown -t1 -a -r now

A sor megadja, hogy mi történjen a Ctrl+Alt+Del gombok megnyomásakor az 1, 2, 3, 4, 5 futási szinteken.

 

pf::powerwait:/etc/init.d/powerfail start

pn::powerfailnow:/etc/init.d/powerfail now

po::powerokwait:/etc/init.d/powerfail stop

A fenti sorok az UPS jelzéseire reagálnak, ha az tud kommunikálni a rendszerünkkel.

 

1:2345:respawn:/sbin/getty 38400 tty1 

2:23:respawn:/sbin/getty 38400 tty2   

3:23:respawn:/sbin/getty 38400 tty3   

4:23:respawn:/sbin/getty 38400 tty4   

5:23:respawn:/sbin/getty 38400 tty5   

6:23:respawn:/sbin/getty 38400 tty6

 

A fenti sorok getty programot indítanak különböző futási szinteken összesen 6 db virtuális terminált biztosítva a bejelentkezéshez. (Adhatunk még többet, vagy csökkenthetjük a virtuális terminálok számát.)

 

T3:23:respawn:/sbin/mgetty -x0 -s 115200 /dev/modem

 

Ha modemen keresztül akarunk bejelentkezni a gépre, akkor szükség van a mgetty programra, mely a paraméterben megadott soros vonalon tesz lehetővé bejelentkezést. (Használhatjuk FAX-ok fogadására is. Ha azt akarjuk hogy csak FAX-ok hívására válaszoljon, akkor a –F kapcsolót is használnunk kell. Erről bővebben a FAX-ról szóló fejezetben fogunk beszélni.)

 

Ha valamilyen változtatásra van szükség az inittab-ban, akkor a fájl újra olvastatásához adjuk ki a

init q

parancsot, vagy a

kill -HUP 1

parancsot.

Egy rendszerüzenet a kernel indulásakor:

 

Miután a kernel elindult és az init folyamat lefutott, a gép készen áll a működésre, akár be is lehet jelentkezni.

Leállítás

A rendszer leállítása is szigorú szabályok szerint történik. A leállítási folyamatot a shutdown program végzi. Először is minden processznek tudni kell róla, hogy most rendszerzárás következik, tehát zárjon le minden nyitott fájlt, mielőtt kilép. Ez nagyon fontos, mert ha nyitott fájlok maradnak, akkor azok sérülhetnek a leállás során. A Linux nem ír mindent azonnal a lemezre, az adatok jó része a memóriában van és ha ezek nincsenek visszaírva a lemezre, akkor elvesztek. Mi is utasíthatjuk a Linuxot, hogy írja ki a lemezre a memória tartalmát (szinkronizálás) a sync parancs kiadásával. Miután minden fájl le van zárva, a rendszer leállítja a futó processzeket és végül küld egy üzenetet a konzolra hogy le lehet kapcsolni a számítógépet.

A shutdown program használata nagyon egyszerű.

shutdown -h +10 'Mindenki lépjen ki, a rendszer 10 perc múlva leáll!'

Ez egy üzenetet küld minden bejelentkezett felhasználónak és 10 perc múlva leállítja a gépet. Az üzenet többször megismétlődik automatikusan a lezárás előtt egyre gyakrabban.

Ugyanez a ’h’ helyett ’r’ kapcsolóval azt jelenti, hogy a rendszer leáll és újra indul.

A shutdown -h now rögtön elkezdi leállítani a rendszert.

Használhatjuk a halt parancsot a leállításhoz és a reboot parancsot az újraindításhoz. Alapesetben a Ctrl+Alt+Del kombináció is újraindít. (lásd inittab fájl)

Ha nem helyesen állítjuk le a rendszerünket, akkor a fájlok sérülhetnek!

Felhasználók bejelentkezése, karbantartása

 

Mint minden több felhasználós rendszerben, a Linuxban is meg kellett oldani a felhasználók egymástól való elszeparálását, a felhasználói jogosultságok kezelését. Az init folyamat ismertetésénél ott hagytuk abba, hogy a rendszerünk készen áll a felhasználók fogadására.

Bejelentkezés helyi terminálról

Az init ismertetésénél már volt szó a getty programról. Ez a program a felelős azért, hogy a felhasználók be tudjanak jelentkezni a virtuális terminálokon. A program nem csinál mást, csak figyel és vár a felhasználó nevének begépelésére. Ha ez megtörténik, akkor elindítja a login programot, ami kéri a felhasználót, hogy azonosítsa magát, ha az elő van írva számára (és persze ez erősen ajánlott). (A login program a /etc/passwd és –ha létezik- /etc/shadow fájlokat használja. Ezekről később lesz szó.) Ha az azonosítás sikeres, akkor elindítja a felhasználónak szánt shellt a login, ami a /etc/passwd fájlban van megadva számára.

Ha a /etc/nologin fájl létezik, akkor nem lehetséges semmilyen bejelentkezés. (Ezt a fájlt a rendszer automatikusan létrehozza pl egy leállítási procedúra kezdetén, de mi is létrehozhatjuk.) Bejelentkezés előtt a terminálon a /etc/issue fájl tartalma fog kiíródni. Sikeres bejelentkezés esetén a /etc/motd tartalma íródik ki és az új levelek ellenőrzése jön a /var/spool/mail könyvtárban. (Ha létezik a felhasználó könyvtárában a .huslogin fájl, akkor ez felülbírálja a fentieket.)

Fontos fájlok még a /var/run/utmp és a /var/log/wtmp. Az előbbi tárolja az éppen bejelentkezett felhasználók információit, az utóbbi pedig minden sikeres bejelentkezést rögzít. (Célszerű törölni néha.)

Ha a felhasználó befejezi a munkát és kilép, akkor a getty program is kilép, de mivel az inittab fálban úgy állítottuk be, hogy azonnal induljon újra, amint kilépett, máris újra képes felhasználókat fogadni.

Az inittab tárgyalásánál láttuk, hogy alapesetben 6 db virtuális terminál indul. Ennek száma természetesen módosítható. Az egyes virtuális terminálok között az Alt+Funkció billentyűkkel tudunk váltani.

A soros vonalon keresztüli terminálon való bejelentkezéseket is a getty program kezeli.

A modemen keresztüli bejelentkezéseket a mgetty program kezeli. Természetesen mindegyik típusú bejelentkezési formát az inittab fájlban állítsuk be a RENDSZER INDÍTÁSA című fejezetben ismertetett módon.

Bejelentkezés hálózaton keresztül

A hálózaton keresztüli bejelentkezés kicsit másképp működik. Itt egy fizikai vonalat használ mindenki, ezért nem a fent ismertetett eljárást kell követni. A kapcsolat úgy jöhet létre, hogy a két gép valamilyen programja akar kommunikálni egymással. A kommunikáció több fajta protokollon keresztül mehet. Az éppen szükséges „hátteret” egy mindig futó program (démon), az inetd fogja megteremteni. Ő fogadja az igényeket és indítja a szükséges szolgáltatást. Azt, hogy milyen szolgáltatást vagyunk hajlandók biztosítani, a /etc/inetd.conf fájlban határozhatjuk meg.

Egy tipikus /etc/inetd.conf fájl:

 

A rendszer alapértelmezés szerint valószínűleg több szolgáltatást engedélyez, mint amire nekünk szükségünk van, tehát jól nézzük át ezt a fájlt, mielőtt "közkézre" bocsátjuk a szerverünket.

A hosts.allow és a hosts.deny fájlok

A szolgáltatások elérését a /etc/hosts.allow és /etc/hosts.deny fájlokkal tudjuk szabályozni.

Ha nem léteznek, akkor nem veszi figyelembe a rendszer, de ha léteznek, akkor csak a tartalmuk szerinti hozzáférés biztosított a szerverünkhöz.

 

hosts.deny

Ebben a fájlban azt adjuk meg, hogy melyek azok a gépek, amik nem férhetnek hozzá az itt megadott INET szolgáltatáshoz. Legjobb, ha mindent megtiltunk mindenkinek, majd a hosts.allow fájlban szabályozottan engedélyezzük a hozzáférést.

A hosts.deny fájl tipikus tartalma:

ALL: ALL

 

 

hosts.allow

Ebben a fájlban megadhatjuk, hogy mely gépekről férhetnek hozzá szerverünk valamely INET szolgáltatásához. (telnet, finger, ftp, exec, rsh, rlogin, tftp, talk)

 

ipop3d: 192.168.1.0/255.255.255.0

Elérik a pop3 szolgáltatást a belső 192.168.1.0 hálózatunkról.

 

in.telnetd: 192.168.1.0/255.255.255.0 EXCEPT UNKNOWN PARANOID

Lehet telnetelni a belső hálóról, de csak azokról a gépekről, ahol a

névkiszolgálónkban megadott név-IP hozzárendelés megfelelő.

 

in.ftpd: 192.168.1.0/255.255.255.0

Lehet ftp szolgáltatást használni a belső hálózatról.

 

A szolgáltatásokat a /etc/inetd.conf fájlban találjuk.

 

Nagyon fontos tényező, hogy ha a gépen fut az xdm (vagy kdm) grafikus bejelentkezést lehetővé tevő program, akkor arra NEM hat a fent tárgyalt korlátozás! Ezért jól gondoljuk meg, hogy szükséges-e egy szerverként használt gépen ennek használata. (A grafikus felületet kézzel bármikor elindíthatjuk.)

Ha már bejelentkeztünk

Amikor a bejelentkezés megtörténik, akkor a bejelentkező nevet megkapja a login program. Ezek után az bekéri a felhasználó jelszavát és ellenőrzi. Az ellenőrzést a /etc/passwd fájl alapján tudja elvégezni, mert ez a fájl tartalmazza a felhasználó nevét és jelszavát. Mint látni fogjuk, a passwd fájl további információkat tartalmaz a felhasználóról, amiknek hozzáférhetőknek kell lenni mindenki számára. Tehát a jelszavak is olvashatóak mindenki számára. Ezért a jelszavak kódolva vannak. Mivel a kódolás megfejtése pusztán idő kérdése, ezért használja a legtöbb Linux rendszer a /etc/shadow fájlt a jelszavak tárolására. Ebben a fájlban a felhasználók neve és jelszava van szintén kódolt formában, ezen kívül még bejegyzés található itt a jelszó érvényességi idejéről, a módosítás szükségességéről és csak a root tudja olvasni és azok a programok, amiknek erre szüksége van. Az egyes mezőket kettőspont választja el egymástól. Mindenképpen ajánlott az "árnyék jelszavak" használata biztonsági okok miatt.

 

Egy részlet a /etc/shadow fájlból:

 

 

 

Egy részlet a /etc/passwd fájlból:

 

 

Az első mező a felhasználó login nevét (bejelentkező nevét) tartalmazza.

A második mezőben csak egy x-et látunk. Ez jelzi nekünk, hogy árnyék jelszavakat használunk. Egyébként itt lenne a jelszó kódolt formában.

A harmadik mező a felhasználó azonosító számát tartalmazza (User ID)

A negyedik mezőben van a felhasználó csoportjának azonosító száma (Group ID)

Ezeket a számokat a rendszer használja az azonosításra a karaktersorozatok helyett.

Az ötödik mező tartalmazza a felhasználó teljes nevét.

A hatodik mező megadja a felhasználó könyvtárát.

A hetedik mező a felhasználó belépésekor futtatandó programot adja meg. Ez általában egy shell szokott lenni, de bármi lehet.

Pl. ha nem akarjuk megengedni egy felhasználónak, hogy a szerveren bármit csináljon egy shell programban, de a felhasználó elérheti a szervert mint fájl szerver, web szerver, levelező szerver, akkor ide írhatjuk a /usr/bin/passwd programot. Ezzel elérjük a kívánt hatást, sőt ha a felhasználó be akar jelentkezni a szerverre, akkor megteheti, de csak a jelszavát tudja megváltoztatni és már ki is léptettük. Ha egyáltalán semmilyen módon nem akarjuk, hogy bejelentkező „shellje„ legyen, akkor ide írjuk a /dev/null fájlt.

A felhasználói környezet

Ha a felhasználó sikeresen azonosította magát és belépett a rendszerbe, akkor következik a shell indítása, környezetének a beállítása. Ezt rendszertől függően több fájl végzi. Mi most az általánosan elterjedteket fogjuk megmutatni.

A /etc/profile fájl tartalmazza azokat a beállításokat, amik miden felhasználóra vonatkoznak. (PATH, alias nevek, különböző környezeti változók, amik mindenki számára érvényesek.)

 

Példa egy /etc/profile fájlra:

 

Ha a felhasználó saját könyvtárában van egy .profile fájl, akkor a felhasználó itt a saját ízlése alapján kialakíthat magának egy belépési környezetet, felül is bírálhatja a /etc/profile fájlt.

 

Példa egy .profile fájlra:

 

A Linux rendszerben az általánosan elterjedt shell program (parancsértelmező program) a bash. Ha ez indul, akkor ez is megnéz több init fájlt a felhasználó home könyvtárában. A .bash_profile fájl további környezeti beállításokat tesz lehetővé a felhasználónak. Láthatjuk, hogy rögtön az elején megnézi, létezik-e a .bashrc és ha igen, akkor végrehajtja az ott található további utasításokat.

 

Egy .bashrc fájl tartalma:

A .bash_history fájlban az eddig kiadott shell parancsaink találhatóak. Néha nem árt törölni a tartalmát…

 

Ha egy felhasználót létrehozunk, akkor a /etc/skel könyvtár tartalma automatikusan bemásolódik a könyvtárába. Tehát ezzel a módszerrel automatizálhatjuk a kezdeti környezetek beállítását.

 

 

Karbantartó programok

A felhasználók karbantartására több program is elterjedt. Az adduser programmal könnyen létrehozhatunk egy új felhasználót.

Használata:

adduser usernév

Néhány rendszerben ez után pár kérdésre kell felelni, mint pl a felhasználó teljes neve, telefonszáma, irodaszáma, stb, de nem minden rendszerben igaz ez.

A jelszó beállítására a passwd program szolgál.

Ha paraméter nélkül adjuk ki, akkor az aktuális felhasználó jelszavát módosítjuk, ha passwd usernév alakban adja ki pl a root felhasználó, akkor a usernév által meghatározott felhasználó jelszava állítható be.

A passwd és az adduser programok paraméterezése általában minden disztribúcióban más és más, de maguk a programok léteznek.

Természetesen mindezek beállítására, a felhasználói accountok (számlák) karbantartására minden disztribúcióban van X felületen működő grafikus segédprogram is.

A felhasználók csoportokba szedhetők. Egy felhasználó természetesen több csoportba is tartozhat. Ennek a fájlok hozzáférésének szabályozásában van szerepe. A csoportok összeállítását a /etc/group fájl tartalmazza.

 

Részlet egy /etc/group fájlból:

 

Az első mező a csoport nevét tartalmazza.

A második mező a csoport jelszavát (ha van)

A harmadik mező a csoport azonosító száma (Group ID)

A negyedik mező a csoportba tartozó felhasználók nevei vesszővel elválasztva.

X alatti karbantartásra is sok program létezik.

A KDE User Manager-e

Időzített parancsvégrehajtás, a crond

A unix rendszerekben van lehetőség az időzített parancs végrehajtásra. Minden felhasználó készíthet ilyen időzítést, mi itt a rendszer által használt időzítőt nézzük meg, amit a root felhasználó kezel. A működési mechanizmus követi a megszokott Linux konvenciókat. Van egy démon, ami a feladatot végrehajtja és ennek van egy konfigurációs állománya, amiből a végrehajtandó feladatokat és azok körülményeit megtudja. A futtatandó parancsok a /etc/crontab fájlban vannak, a megvalósításért a crond démon felel. Ezt egyszerűen csak el kell indítani a szokásos módok valamelyikén.

Kézzel kiadva a /etc/init.d/cron start parancsot, vagy –ez a logikusabb indítási mód- a futási szintnek megfelelő rcx fájlból indíthatjuk).

A többi a crontab fájl beállításán múlik. Ha valamit módosítunk, ne felejtsük el újraindítani a cron-t.

A crontab fájl beállítása

Ennek felépítése nem túl bonyolult. Beállíthatunk a crond számára bizonyos környezeti változókat. Pl. milyen shellt használjon, milyen könyvtár elérési utakat használjon, melyik felhasználónak küldjön levelet a végrehajtott parancsok kimenetéről.

Ezek után következhetnek a végrehajtandó utasítások sorai. A sorok szintaktikája a következő:

5 darab idő-dátum mező után jön a parancsot futtató felhasználó neve (a felhasználói név csak a rendszer crontab-ban), majd ezt követi a futtatandó parancs.

A dátum-idő mezők jelentése balról jobbra:

perc; óra; hónap hányadik napja; hónap; a hét hányadik napja

Ha szám van a megfelelő helyen, akkor ebben az időben hajtódik végre, ha *, akkor ezen minta szerint nincs szűrés.

 

A példában látható első sor jelentése:

Minden nap 6óra 15 perckor kiadja a root felhasználó a diald.init start parancsot.

A három csillag jelentése: mindegy, hogy a hónap hányadik napja van, mindegy, hogy hányadik hónap van, mindegy, hogy a hétnek hányadik napja van.

A harmadik sor jelentése:

Minden hét pénteken 17 órakor leáll a szerver.

A két csillag jelentése:

Mindegy, hogy hányadika van, mindegy, hogy milyen hónap van.

A negyedik sor jelentése:

Minden hónap első napján 3 óra 2 perckor a root elindítja a mentes szkriptet.

A csillagok jelentése:

Mindegy, milyen hónap van, mindegy, hogy a hétnek hányadik napja van.

Az utolsó négy sort a rendszer előre elkészíti, ebben találhatóak azok a feladatok, amiket a rendszer automatikusan végrehajt óránként, naponként, hetente és havonta. Ez természetesen megint csak disztribúciófüggő és a rendszergazda által módosítható.

TCP/IP alapok

Interfészek és IP címek

A linuxban, mint minden unix rendszerben a hálózati eszközöket egy-egy interfészen keresztül érjük el. Ezeket ismerni kell a kernelnek. Például az ethernet hálózati kártyák nevei eth0, eth1, eth2, stb. A ppp eszközök (modemek) ppp0, ppp1. A ppp elődje a slip eszközök eszközfájljai a sl0, sl1, stb.

Minden TCP/IP kommunikációban részt vevő eszközhöz tartozik egy IP cím. Ez a cím 4 darab 8 bites részből áll pontokkal elválasztva egymástól. (0-tól 255-ig lehetnek itt számok.) Ennek a címnek semmi köze a hardverhez, teljesen független tőle. Bármikor módosítható. A lényeg az, hogy egyedi legyen a hálózaton belül. Ha a hálózatunk el van zárva a külvilágtól, akkor teljesen mindegy, milyen tartományból választunk gépcímeket, ha viszont az Interneten vagyunk, akkor az ott elfogadott szabályokhoz kell tartani magunkat. Az IP címeket –pontosabban a címtartományokat- a NIC (Network Information Center) tartja karban. Minden IP tartományt igénylő szervezetnek ő oszt ki még szabad tartományokat. Ez persze nem azt jelenti, hogy nekünk egyenesen hozzájuk kell fordulnunk, hiszen mi „végfelhasználónak” számítunk. Ha fel akarunk építeni egy hálózatot, akkor szükségünk van egy ilyen IP cím tartományra. Ezt nekünk majd az Internet szolgáltatónk adja abból a szeletből, amit ő kapott az ő szolgáltatójától és így tovább a NIC-ig. (Ha csak egy gépünk van, akkor nem kell tartomány, elég egy IP cím is.) Így soha semmilyen cím nem keveredhet össze, hiszen felülről lefelé szépen mindenki tudja, hogy mi a hatásköre, milyen tartomány felett gazdálkodhat közvetlenül. A szabályokat pedig nem érdemes megszegni, hiszen akkor biztosan mi húzzuk a rövidebbet, mert nem illeszkedünk a jól felépített rendszerbe és kimaradunk a szolgáltatásaiból –automatikusan kizárjuk magunkat.

Tehát egy IP cím 4 darab 8 bites szám ponttal elválasztva egymástól.

Pl.: 193.6.21.241

Egy ilyen számnégyes két részre bontható. Hálózatra vonatkozó rész és a gépre vonatkozó rész. A fenti példában a 193.6.21. lehet a hálózati rész, ami azt jelenti, hogy az ezen a hálózaton lévő minden gépnek ugyanez a hálózati címe. A 241 egy gépet azonosít ezen a hálózaton. Ekkor a hálózat címének mondjuk a 193.6.21.0 címet, a gép címe pedig 241.

Cím osztályok

A hálózati rész nagysága alapján hálózati osztályokról beszélhetünk.

 

 

Ez a felosztás nekünk annyit jelent, hogy ha kaptunk egy C osztályú tartományt, akkor 254 gépnek adhatunk egyedi címet. (Csak az utolsó számot változtathatjuk szabadon a hálózatunkon, az első három kötött a mi számunkra.) Ha van egy B osztályú tartományunk, akkor 65024 darab gépet üzemeltethetünk egyedi IP-vel. (Itt az utolsó két szám szabad a gépeinknek, az első kettő kötött.) Jogos lenne a kérdés, hogy miért nem 256-ot, vagy miért nem 65536-ot? Mert vannak minden hálózatban speciális, ki nem osztható címek:

Az egyik a hálózat címe, ami úgy áll elő, hogy a gépcím rész csupa 0. (Minden bit 0)

A másik a broadcast cím, ami – általában - úgy áll elő, hogy a gépcím rész csupa 255. (Minden bit 1) A broadcast (üzenetszórás) minden gépre vonatkozó cím.

 

Tehát például, ha üzemeltetünk egy C osztályú hálózatot, akkor a példánkhoz visszakanyarodva a hálózat címe: 193.6.21.0 A hálózat broadcast címe: 193.6.21.255. És persze a gépet egyedileg azonosítja a 241 szám.

 

Van még két speciális hálózati cím:

0.0.0.0        Az alapértelmezett útvonal (default route). Az IP csomagok útvonal választásához van rá szükség. A későbbiekben visszatérünk rá.

127.0.0.0 A gépen belüli IP forgalom számára van fenntartva. Ez az úgynevezett visszahurkolási hálózat (loopback). Ha nincsen hálózatba kötve a gépünk, akkor is kell egy ilyen hálózat néhány szoftver számára. Ehhez tartozik egy speciális hálózati interfész, a loopback (visszahurkoló) interfész. Ezt lo-val jelöljük és címe 127.0.0.1 .

 

Vannak speciális címtartományok, amik nincsenek hivatalosan kiosztva, tehát semmilyen szervezet számára nincsenek lefoglalva. Ez azért jó nekünk, mert ezeket a tartományokat szabadon felhasználhatjuk gépeink számára anélkül, hogy bármilyen más szervezet érdekeit sértenénk. A későbbiekben látni fogjuk, hogy az esetek nagy többségében bőven elég egy cégnek, vagy más szervezetnek egyetlen hivatalosan bejegyzett IP cím, attól még jól működő IP hálózatot üzemeltethet sok géppel.

Ezek a tartományok:

A osztályú 10.0.0.0

B osztályú 172.16.0.0-172.31.0.0

C osztályú 192.168.0.0-192.168.255.0

(Pl.: 192.168.1.0 egy általánosan elterjedt C osztályú tartomány.)

Alhálózatok

Hálózatunkat bonthatjuk további alhálózatokra, ha az segíti az átláthatóságot. Például B osztályú tartományunkat tovább bonthatjuk 254 db C osztályúra. Ilyenkor a gép címéből nem derül ki, hogy az milyen értékek között mozoghat.

Ennek felismerésében segít a hálózati maszk (netmaszk). A netmaszk ugyanolyan felépítésű, mint az IP cím. Megadja az IP cím hálózati részének a bitmaszkját. (1 szerepel azon a helyen, ami a hálózati címet takarja a 4x8 bit felírásában és 0 ott, ahol a módosítás megengedett a gép címének meghatározásában.)

Pl.:

B osztályú címtartomány:

131.0.0.0, vagy 142.12.0.0

11111111.11111111.00000000.00000000

Tehát a netmaszk 255.255.0.0, mert az első két részben semmit nem módosíthatok.

 

C osztályú címtartomány:

192.0.0.0, vagy 192.168.1.0

11111111.11111111.11111111.00000000

Tehát a netmaszk 255.255.255.0, mert az első három részben semmit nem módosíthatok.

 

Ha C osztályú tartományunkat bontjuk pl 4 darab alhálózatra, akkor az alhálózatok így alakulnak:

 

 

Hálózat címe       gépcímek lehetnek        broadcast cím   netmaszk

 

I.

192.168.1.0         1-62                 192.168.1.63                 255.255.255.192

 

II.

192.168.1.64       65-126              192.168.1.127               255.255.255.192

 

III

192.168.1.128     129-190            192.168.1.191               255.255.255.192

 

IV

192.168.1.192     193-254            192.168.1.255               255.255.255.192

A netmaszk azért így néz ki, mert az első három részben semmit nem módosíthatok és az utolsó részekben is csak 63 hozzáférhető cím van (az alhálózati címekkel együtt). Tehát

11111111.11111111.11111111.11000000

Azaz 255.255.255.192

 

Útválasztás

Csak azok a gépek tudnak közvetlenül kommunikálni egymással, amelyek egy alhálózaton vannak. (Tehát melyeknek a hálózati címe azonos.) Ha azt akarjuk, hogy több alhálózat gépei is kommunikálhassanak egymással, akkor egy úgynevezett átjárót (egy gateway-t) kell alkalmazni. Az átjáró lehet egy közönséges számítógép is, amiben annyi hálózati interfész van, ahány hálózathoz tartozik. A fenti C osztályú bontott hálózatot alapul véve az itt felállított átjáró minimum 4 darab hálózati interfészt tartalmaz a 4 alhálózat kiszolgálására (routolására). Az ilyen forgalomirányító számítógépeket routereknek nevezik. Tehát a router hálózati interfészei a kliensek felől nézve a hozzájuk kirendelt gateway.

Ezek célszerűen lehetnek például az egyes alhálózatok első kiosztható címei.

Tehát

 

eth0        192.168.1.1

eth1        192.168.1.65

eth2        192.168.1.129

eth3        192.168.1.193

 

Tehát ha egy IP csomag elindul az I hálózatról (pl.: a 192.168.1.5 gépről) és el kell jutnia a 192.168.1.131 címre (ami a III hálózaton van), akkor a küldő gép látni fogja, hogy nincsen a címzett az ő hálózatán. Ha nem lenne a router gép, akkor nem tudná eljuttatni a csomagot a megfelelő címre. Ennek a küldő gépnek tudnia kell, hogyha egy olyan címre küld csomagot, ami nincsen az I hálózaton, akkor a 192.168.1.1 IP című gépre kell küldenie, mert ő fog vele boldogulni, tehát az I hálózat gépeinek a 192.168.1.1 a gateway. A II hálózat gépeinek a 192.168.1.65 gép a gateway, a III hálózat gépeinek a 192.168.1.129 és a IV hálózat gépeinek a 192.168.1.193 az átjáró. (Ez természetesen mind ugyanazon a router gépen van, de az egyes alhálózatok gépei csak egy-egy kártyát látnak a 4-ből.) Ha az így felépített rendszerünk kapcsolatban van a külvilággal, akkor a routerbe célszerű még egy interfészt tenni, ami a külvilággal tartja a kapcsolatot.

eth4        193.21.10.3

Ez a kártya a 193.21.10.0 C osztályú hálózat része. Ezen keresztül a mi hálózatunk összes gépe is elérheti ezt a hálózatot.

Célszerű a routernek megadni egy alapértelmezett átjárót az olyan címek kezelésére, amit ő nem ismer fel. (Nincsen egyik olyan hálózaton sem, ahova ő kapcsolódik.)

Például ez az alapértelmezett átjáró lehet egy másik router, ami már más hálózatokat is lát és persze az ő egyik interfésze és a mi routerünk egyik interfésze ugyanazon a hálózaton van. Ő lesz a mi routerünk számára az alapértelmezett átjáró, a default gateway. (0.0.0.0 hálózat, lásd feljebb)

 

Hálózati interfészek konfigurálása (ifconfig, route)

 

Egy hálózati interfész konfigurálását az ifconfig programmal végezhetjük el.

ifconfig INTERFÉSZNÉV IPCÍM netmask NETMASZK broadcast BROADCASTCÍM

 

Pl

ifconfig eth0 192.168.1.100 netmask 255.255.255.0 broadcast 192.168.1.255

 

Ezt a parancsot kiadva a rendszerünk tudni fog a bekonfigurált hálózati kártyáról.

Ezek után meg kell adni az útvonal választási információkat is számára, azaz melyik a default gateway a külső kapcsolatok elérésére és mely hálózatot hogyan érhet el.

Ezt a route paranccsal tehetjük meg.

Hogy tudjon kommunikálni a 192.168.1.0 hálózat gépeivel, adjuk ki a

route add –net 192.168.1.0 eth0

parancsot. (Ha 2.2.xx kernelt használunk, akkor ezt a parancsot nem kell kiadni, de nem baj, ha kiadjuk.)

 

Ha a hálózat ezen szegmensének a 192.168.1.1 gép az alapértelmezett gateway, akkor adjuk ki a

route add default gw 192.168.1.1

Ha van egy hálózat, amit nem az alapértelmezett átjárón érünk el, akkor külön is megadhatjuk:

route add 10.0.0.0 gw 192.168.1.100

Itt utasítjuk a gépet, hogy ha a 10.0.0.0 hálózattal akar kommunikálni, akkor azt a 192.168.1.100 címen teheti meg. (Ezt a hálózati kártyát tartalmazó gépben van egy másik, ami a 10.0.0.0 hálóhoz tartozik és ez fog routolni arra felé.

 

A loopback interfész konfigurálása

 

ifconfig lo 127.0.0.1 netmask 255.0.0.0

route add –net 127.0.0.0

 

Tehát így néz ki egy tipikus linuxos gép hálózati konfigurációja.

A beállításokat el is menthetjük egy fájlba, ami automatikusan lefut minden indításnál. Ez megint csak disztribúciófüggő, Debian alatt a /etc/init.d/network fájl az.

 

A tipikus Win’xx gépeknél csak arra kell figyelni, hogy az IP cím be legyen állítva és a default gateway is be legyen állítva.

Az átjáró telepítve legyen a TCP/IP lapon!

Ha a gépet routerként használjuk, akkor a következő az eljárás.

Először is A /etc/lilo.conf fájlban fel kell venni a következő sort:

append=”ether=IRQ,IOADDR,eth0 ether=IRQ,IOADDR,eth1 stb…”

Ahol IRQ és IOADDR az egyes hálózati kártyák által használt IRQ és I/O címek. (Pl.: append=”ether=5,0x300,eth0 ether=9,0x220,eth1”

Majd természetesen adjuk ki a lilo parancsot és indítsuk újra a szervert.

Ez egy /etc/init.d/network szkript tartalma Debian alatt egy router számára.

 

 

Az alapértelmezett átjáró a 192.168.1.1 gépen van és az et1 kártyán keresztül érhető el.

 

Azt hiszem ennyi információ elegendő egy routert is tartalmazó hálózat összeállításához.

IP aliasing

A linuxban van egy érdekes lehetőség. Az IP aliasing használata. Ezzel úgy használhatunk EGY hálózati kártyát, mintha az TÖBB lenne. A kernel fordítás fejezetben utalunk rá, hogy a hálózati tulajdonságoknál csak be kell fordítani az IP aliasing-ot és máris használhatjuk.

Ha az eth0 interfészt két IP hálózatban is használni akarjuk, akkor fel kell venni rá egy eth0:0 virtuális interfészt.

Egyszerűen minden konfigurációs parancsban ezzel kell rá hivatkozni. A fenti példa így néz ki egy hálózati kártyával:

 

Az alapértelmezett átjáró a 192.168.1.1 gépen van és az eth0:0 virtuális kártyán keresztül érhető el.

 

A virtuális interfészek így oszthatók ki:

Névkiszolgálás

 

Mint arról már beszéltünk, az interneten a gépek egyedi azonosítóval vannak ellátva. Ez az azonosító az IP cím. Minden bejegyzett gépet megtalálunk az interneten az IP címe alapján. A könnyebb megjegyezhetőség kedvéért a gépekhez egy nevet is rendelhetünk. Ez nem kötelező, de általában minden hálózatban van neve a gépeknek. Mivel ezek a nevek is teljesen egyediek, ezért ezekkel is lehet azonosítani a gépeket. A kérdés csak az, hogy milyen módszerrel lehet a neveket az IP címekkel összerendelni, azaz az egyes alkalmazások a gépnevek alapján hogyan tudják megtalálni a keresett gépet. Több módszer is van a feladat megoldására.

A /etc/hosts fájl

Az egyik legegyszerűbb, hogy a gépek tartalmaznak egy fájlt, ami leírja, hogy az egyes gépnevekhez milyen IP cím társul. Ez a /etc/hosts fájl. Ennek hátránya, hogy MINDEN gépen létezni kell a fájlnak, egyébként ahol nem létezik, ott nem tudunk a nevekkel dolgozni. Természetesen ez csak nagyon kevés számú gépet tartalmazó hálózatban működtethető hatékonyan és egyszerűen. Egy lokális, a külvilágtól elzárt rendszerben alkalmazható, de manapság már nem az ilyen típusú hálózatok az elterjedtek.

 

 

 

A NIS

Erre ad egy jobb megoldást a NIS (Network Information System, vagy Yellow Pages). Ebben a rendszerben a hosts fájlt egy kitüntetett gépen tárolják és az összes többi a hálózaton lévő gép ezt az egy adatbázist használja. Ezzel megoldották azt a problémát, hogy ne kelljen minden módosításnál az összes gépen elvégezni a változtatást, de még mindig csak a helyi gépek neveit tartalmazza és nagy hálózatok kezelésére nem igazán alkalmas ilyen szempontból. Mármint a hostnevek ilyen fajta tárolása. Ugyanis gondoljunk bele, hogy mi lenne, ha az interneten található összes gép nevét egyetlen adatbázisban tárolnák. Milyen nehéz lenne a karbantartása egy ilyen rendszernek. Maga a NIS kiválóan alkalmazható UNIX (tehát LINUX is) hálózatban a központi adminisztrációra. De az IP – név összerendelésről más módszerrel célszerű gondoskodni –ami persze használható a NIS-sel együtt.

 

A DNS

A ma általánosan elfogadott névmeghatározó rendszer a DNS (Domain Name System). A DNS a gépneveket körzetekbe –doménekbe- szervezi. Az egy doménbe tartozó gépekről tudhatjuk, hogy valamilyen szempont szerint ugyanahhoz a szervezethez tartoznak. Ilyen szervezet lehet egy ország, egy város, egy ország egyetemei, egy egyetem tanszékei, egy vállalat telephelyei, egy telephelyen működő osztályok, stb. A példákból látható, hogy nem csak egymás melletti domének vannak, hanem egy-egy doménen belül lehet kialakítani aldoméneket. A nevek ilyenfajta hierarchiába szervezése roppant egyszerűvé teszi a nevek kezelését. A DNS rendszerben egy gép nevének csak a doménjén belül kell egyedinek lenni. És ez abszolút átláthatóságot biztosít a rendszer adminisztrációjában. A legfőbb doméneket, amik közvetlenül a domén fa gyökeréből ágaznak, egy központi helyen tartják nyilván. NIC (Network Information Center)

Itt megadják, hogy az egyes doménekhez milyen IP címtartomány tartozik. Ezt az egyes domének gazdái tudomásul veszik és a nekik kiszabott IP cím-domén tartományban alkothatnak új aldoméneket a nekik megfelelő módon tovább bontva ezt. Az aldomének gazdái is tudomásul veszik a korlátaikat. Így megy ez tovább egészen az utolsó kis vállalat, iskola aldomén rendszeréig, amit már a helyi rendszergazda teljesen átlát és könnyedén karbantart. Az egyes doménekről tárolt adatbázis úgynevezett névkiszolgáló számítógépeken Domain Name Server-eken van. Ezek a szerverek mindent tudnak a hozzájuk tartozó domén gépeiről.

A gép neve és a doménneve együtt adja a gép teljesen minősített doménnevét, ami az egész világon egyedileg azonosítja a gépet.

(Pl.: mail.nitro.hu teljesen minősített domén név. Ebből a mail a gép neve, a nitro.hu a domén neve.)

Ezt most már értjük. Fentről lefelé teljesen világos lehet számunkra, hogyan megy a domén hierarchiába rendezés. De hogyan lehet ezt használni. Hogyan képes megtalálni egy a gépünkön futó alkalmazás azt a gépet a neve alapján, amit keres. Hogy igazodik ki ebben az óriási méretű fában, amikor annak ágai szinte teljesen önállóan nőnek és ágaznak tovább, mindenféle központi irányítás nélkül.

A megoldást a névkiszolgálók működésében kell keresni. Ha egy alkalmazásnak kell egy gép címe a neve alapján, akkor a nevet elküldi a helyi névkiszolgálónak. Az megnézi, hogy a név az ő körzetében van-e. Ha igen, akkor visszaadja a címét. Ha nem, akkor továbbadja a nevet egy másik névkiszolgálónak, ami számára meg van adva, mint alapértelmezett kiszolgáló. (Minden olyan nevet, amit nem tud értelmezni, ennek az úgynevezett forwarders-nek küldi tovább.) Ez is megnézi a nevet. Ha tudja értelmezni, akkor visszaadja a címét, ha nem, akkor ő is tovább küldi egy másik, számára megadott alapértelmezett kiszolgálónak. Ha nincs megadva valahol forwarders, akkor egy úgynevezett gyökér névkiszolgáló biztosan tudni fogja, hogy melyik névkiszolgáló „foglalkozik” az általunk kért címmel. A gyökér kiszolgálók a domén hierarchia csúcsán (azaz gyökerén) vannak és mindig megbízhatóan működnek.

Ezek után ez a név-IP páros eltárolódik a helyi névkiszolgáló cache-ében a további gyors felhasználhatóság érdekében. Azt, hogy mennyi ideig tárolja a cache-ben az adatot, egy konfigurációs fájlban adhatjuk meg, amiről az alábbiakban még szó lesz.

Általában minden helyi rendszerben, ahol működik önálló névkiszolgáló, ott legalább kettő működik. Ezek közül az egyik a fő (master) kiszolgáló, a többi a másodlagos kiszolgáló. Ezek időnként az elsődlegesből átveszik a zónára vonatkozó adatokat. Ez a felépítés a jobb terhelés elosztás miatt van így, másrészt, ha az elsődleges kiszolgáló nem működik valami miatt, akkor a rendszerben megállna az élet a másodlagos kiszolgálók nélkül.

 

Szükség van arra is, hogy az IP cím alapján keressünk nevet. (Fordított keresés) Ha csak egy /etc/hosts fájlt használunk, akkor semmi probléma, a dolog egyszerűen működik. Name server használata estén ilyenkor egy úgynevezett in-addr.arpa domént használunk, ami tartalmazza az összes IP címet fordított pontozott jelöléssel, és a név kiszolgálók az ilyen típusú adatbázisban keresnek. Pl egy 192.168.1.12 című gép in-addr.arpa neve 12.1.168.192.in-addr.arpa. Ennél jobban ebbe nem kell belemélyedjünk.

 

A feloldó

A feloldó egy függvény gyűjtemény, amely képes arra, hogy egy alkalmazás számára kikeresse a kért gép címét a neve ismeretében és fordítva. Ez a feloldó könyvtár megtalálható minden Linux disztribúcióban külön telepítést nem igényel.

A konfigurációs fájlok

 

A host.conf fájl.

Ez a fájl a feloldót vezérlő központi fájl. Megadja, hogy a feloldó milyen sorrendben próbálja használni a név-IP összerendelést segítő szolgáltatásokat.

Az opciók a Linux többi konfigurációs állományában megszokott módon külön sorban vannak.

A használható opciók:

order

Megadja, hogy milyen sorrendben használja a feloldó a szolgáltatásokat. Egymás után vesszővel elválasztva kell megadni a kívánt sorrendben a bind, a hosts és a nis lehetőségeket. A bind a name serverre vonatkozik, a hosts a helyi gép /etc/hosts fájljára és a nis a NIS szerverre. A példában a feloldót arra utasítjuk, hogy először nézze mmeg a helyi gép /etc/hosts adatbázisát és ha ott nem talál utalást, akkor kérjen a name servertől segítséget.

 

trim

Ebben az opcióban megadhatunk egy domén nevet, amely a keresés előtt el lesz távolítva a gépnévről. Ez hasznos a hosts bejegyzésekhez, ahol csak gazdagép neveket akarunk megadni helyi domén nélkül. Egy hozzáfűzött helyi domén névvel rendelkező gazdagép keresése ezt el fogja távolítani és így megtalálja a gépet a /etc/hosts fájlban.

 

multi

Értéke on és off lehet. Megadja, hogy egy gépnévhez tartozhat-e több IP cím a /etc/hosts fájlban. (Nem befolyásolja a DNS, vagy NIS kéréseket.)

 

nospoof

Értéke on és off lehet. Az úgynevezett átejtési kísérletek kiszűrésére használható. Ha on értékre állítjuk, akkor a feloldó megpróbálja megakadályozni a gépnév átejtéseket megnövelve ezzel az rlogin, rsh, stb programok biztonságos használatát. A feloldó ellenőrzi, hogy az IP cím tényleg ahhoz a gazdagéphez kapcsolódik-e. Ha nem, akkor a kérést elutasítja és hibajelzést kapunk.

 

alert

Lehetséges értékei on és off. Ha on állásba kapcsoljuk (alapértéke off) és a nospoof opció is on állásban van, akkor átejtés esetén a syslogban bejegyzést naplóz a rendszergazdának az átejtési kísérletről.

 

pl. /etc/host.conf fájl

 

 

A resolv.conf fájl

Ha a /etc/host.conf fájlban arra utasítjuk a feloldót, hogy a name servert használja, akkor meg kell neki mondani, hogy melyiket. Ezt tehetjük meg ebben a fájlban. Ha nincs, vagy üres, akkor a feloldó feltételezi, hogy a name server a helyi gépen van.

A leggyakrabban használt opciók a domain, a search és a nameserver.

A nameserver után megadhatjuk a névkiszolgáló IP címét. Több egymás utáni sorban használhatjuk a nameserver opciót, így több névkiszolgálót beállíthatunk ebben a keresési sorrendben.

A domain opciót akkor célszerű használni, ha nem minősített neveket akarunk használni egy-egy alkalmazásban. (pl telnet mail, nem pedig telnet mail.nitro.hu) Ekkor az itt megadott doménen keresni fogja a gépnevet. Itt csak egyet adhatunk meg. Ennél kicsit használhatóbb a search opció. Ebben egymás után szóközzel elválasztva több domén is megadható, amiken végig fogja keresni a nem minősített neveket.

 

pl.: /etc/resolv.conf fájl

 

A feloldó konfigurálása után most nézzük meg a Linux névkiszolgálójának konfigurálását.

A Linux névkiszolgálója

Indítás

A Linux a named programot használja névkiszolgálóként. Egyszerűen beírjuk root jogosultsággal a prompthoz, hogy named, és a program elindul. A legtöbb Linux disztribúció – sok más programhoz hasonlóan – tartalmaz egy indító szkriptet a named számára is. Célszerű ezen keresztül indítani a name servert. (Debianban ez a szkript a /etc/init.d/bind, Red Hat-ben a /etc/rc.d/init.d/named.) Természetesen automatizálhatjuk az indulást egy megfelelő rcX.d könyvtárt használva. Ide csak a szokásos szimbolikus linket kell elhelyezni a named programra.

 

 

A Debian indító szkriptje:

 

Látható a szkriptben, hogy milyen paramétereket adhatunk.

Ha indítani akarunk:                                /etc/init.d/bind start

Leállítás:                                                /etc/init.d/bind stop

Újraindítás:                                             /etc/init.d/bind restart

Konfigurációs fájlok újraolvastatása:          /etc/init.d/bind reload

Induláskor a named.boot fájlt olvassa el a named program, ami alapértelmezés szerint a /etc könyvtárban található.

 

A named.boot fájl

Ez a fájl a névkiszolgálónak szóló információkat tartalmaz. Amikor a named programot indítjuk, akkor ez az a fájl, ami tartalmazza számára a legszükségesebb kiinduló információkat, például mik azok a zóna fájlok, amik a különböző olyan zónákról tartalmaz információkat, amiket neki ki kell szolgálni.

Itt látható egy névkiszolgáló named.boot fájlja.

 

A pontosvesszővel kezdődő sorok megjegyzések, magyarázatok.

A ’directory’ opció megadja azt a könyvtárat, ahol a named program konfigurációs fájljai találhatóak. Tehát esetünkben a named program ezentúl minden szükséges fájlt a /etc/named könyvtárban fog keresni.

A ’cache’ opcióval beindítjuk a named program cache funkcióját. Mindenképen indítsuk el, mert egyébként rossz teljesítménnyel fog menni a névkiszolgálónk. Argumentuma egy doménnév (a gyökér domén, tehát mindig egy . (pont) legyen) és egy fájl (általában named.root), ahol a megbízható, általában mindig működő gyökér névkiszolgálók nevei találhatók. (Lásd fentebb.)

Egy tipikus /etc/named.root fájl, ami minden Linux disztribúcióban megtalálható és tulajdonképpen nem kell hozzá nyúlni:

 

 

A ’primary’ opcióban adhatjuk meg argumentumként azoknak a doméneknek a neveit, amiknek ez a névkiszolgáló elsődleges kiszolgálója. És azokat a fájlokat, amikben ezeknek a doméneknek a leírása található.

Egy doménnek általában mindig primary kiszolgálója a name server, mégpedig a 127.0.0.0 (visszahurkoló)hálózat fordított keresései számára.

A példában ez a névkiszolgáló elsődleges kiszolgálója a nitro.hu doménnek, melynek zónafájlja a /etc/named/nitro.hu.zone és ennek a doménnek a visszafelé kereséséhez tartozó 1.168.192.IN-ADDR.ARPA doménnek, melynek zónafájlja a /etc/named/1.168.192.IN-ADDR.ARPA.zone fájl.

A ’forvarders’ opció argumentumában megadhatunk egy IP címlistát, mely további névkiszolgálókhoz tartozik. Ha a mi névkiszolgálónk nem tud feloldani egy lekérdezést, akkor ezekhez fordulhat, amíg valaki meg nem mondja a választ.

Példánkban a 194.149.0.157 IP című géphez fordul a mi name serverünk, ha ő maga nem tudja feloldani a kérést.

További gyakran használt opciók a ’secondary’ és a ’slave’. Ha írunk egy ’secondary’ sort, akkor a mi név kiszolgálónkat kineveztük egy adott domén számára másodlagos kiszolgálónak. Ennek argumentumai a domén neve (akinek ő lesz a másodlagos kiszolgálója), és legalább egy (a domén számára) elsődleges kiszolgáló IP címe, ugyanis innen fogja megadott időközönként letölteni a domén számára vonatkozó információkat. Ha egy lekérdezést egyik elsődleges kiszolgáló sem old fel, akkor a domén számára kijelölt másodlagos kiszolgáló fogja megtenni.

A ’slave’ opcióval olyan kiszolgálóvá alakítjuk name serverünket, ami soha nem fog feloldást végezni önállóan, hanem minden kérést továbbít egy forwardersnek.

Ezek után végül nézzük meg, hogyan épülnek fel a zónainformációkat tartalmazó törzsfájlok.

 

 

 

A törzsfájlok

A DNS adatbázis több fájlból áll. Minden adatbázisnak van egy osztály azonosítója, ami megmondja, hogy milyen típusú hálózathoz tartozik (pl.: IN az IP címek meghatározásához). Az egyes fájlok egy-egy (origin) domént írnak le. (Amiket a named.boot fájlban a cache és a primary opciókkal adtunk meg.) Ha erre az (origin) doménre akarunk hivatkozni a fájlon belül, akkor a @ jelet használjuk. A fájlon belül gépneveket adhatunk meg és doménneveket ehhez a doménhez képest. Ha abszolút nevet szeretnénk megadni, akkor . (pontal) kell zárni a nevet, egyébként ehhez a doménhez viszonyítunk. A fájlokon belül különböző típusú úgynevezett forrásrekordok vannak. A rekordok általános felépítése:

gép, vagy doménnév        class    type      rdata

A class egy címosztály. Ha TCP/IP hálózatot adminisztrálunk, akkor IN re kell állítani.

A type a rekord típusa.

Az rdata a leírt doménhez, vagy géphez tartozó adatot tartalmazza.

 

A type lehetséges értékei:

 

SOA

Egy jogosultsági zónát ír le. Minden primary utasítással megadott törzsfájlnak kell tartalmaznia egy SOA rekordot. Azt jelzi, hogy az itt lévő rekordok hiteles információt tartalmaznak a domén számára.

Részei:

origin

A domén elsődleges névkiszolgálójának kanonikus gépneve.

contact

A domén karbantartásáért felelős személy e-mail címe, de a @ jel helyett is . (pont) van.

 

serial

A fájl verziószáma. Ha az adatok megváltoznak, akkor ezt a számot is növeljük meg. Szokás még esetleg a dátumra utaló számot írni ide.

refresh

Azt az időt adja meg másodpercekben mérve, amilyen gyakorisággal a másodlagos kiszolgáló frissíti az adatokat. (maximum 8 jegyű szám) Ez napos nagyságrendű legyen.

retry

Az itt megadott időközönként próbálkozik (szintén másodpercben mérve) a másodlagos kiszolgáló a kapcsolat felvétellel az elsődleges kiszolgálóval, ha az nem sikerült. Ez órás nagyságrendű legyen.

expire

Ha a kapcsolat ennyi idő múlva sem jött létre az elsődleges kiszolgálóval, akkor a másodlagos kiszolgáló már figyelmen kívül hagyja az adatokat. Ez lehet több hónapos is.

minimum

Az alapértelmezett érték az olyan forrásrekordokra, aminek nincs külön megszabva, hogy az egyes névkiszolgálók mennyi ideig tartsák bent a cache-ükben a rá vonatkozó adatokat. Ha a hálózatunk nem gyakran változik, akkor ez lehet több hét is értelemszerűen. Ez is másodpercben van megadva.

 

A

Ebben a rekordban egy IP címet rendelünk össze egy névvel. Ez lesz a gép kanonikus neve, az összes többi neve csak egy erre vonatkozó álnév lehet, melyet a CNAME rekorddal adhatunk meg. Minden géphez csak egy A rekord tartozhat.

NS

A zóna elsődleges névkiszolgálóját adhatjuk meg itt. A gép neve szerepel adatként ebben a rekordban. Ebből következik, hogy szükség lehet egy A rekordra is ennek a névnek a feloldására.

CNAME

Egy gép álneveit adhatjuk meg CNAME rekorddal.

MX

A domén számára működő levélkiszolgálót adja meg a preferenciájával együtt.

PTR

Ez a rekord az in-addr.arpa doménben a fordított lekérdezésekhez adja meg a fordított IP címekhez (az in-addr.arpa nevekhez) tartozó gépneveket.

HINFO

A gép hardveréről és szoftveréről ad információt. Az érvényes bejegyzéseket az Assigned Numbers RFC-ből illik kiválasztani.

 

Ezek után lássunk két példa fájl darabot a fent leírtakra.

 

A /etc/named/nitro.hu.zone fájl részlete a név – IP lekérdezésekhez:

 

 

A /etc/named/2.168.192.IN-ADDR.ARPA.zone fájl részlete a fordított lekérdezésekhez:

 

 

Ennyi ismeret valószínűleg elegendő, hogy saját name servert állítsunk fel vállalatunk számára. Ha ezt megtettük, akkor az nslookup programmal könnyen ellenőrizhetjük munkánkat. Használata rendkívül egyszerű. Ha egy nevet adunk paraméternek, akkor a hozzá tartozó címet kapjuk vissza, ha a címet írjuk be, akkor az ahhoz tartozó nevet. Természetesen csak akkor, ha jól működik a name server. Ha paraméter nélkül hívjuk meg, akkor párbeszédes módban használhatjuk a programot. Ennek nagyon sok lehetősége van, többek között name servert válthatunk a ns utasítás és az új name server nevének megadásával.